Polgár Vera: Emlékszel?

november 13th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Polgár Veronika | 2 hozzászólás »

Emlékszel? Berontottam a rendelőbe, és zihálva megálltam előtted. Remegett a szám széle, a hajam csapzottan tapadt a homlokomra, hátamon csorgott a veríték, alig tartott a lábam. Mi van kicsi lány, mindig így fogadtál a fehér köpenyedben, amikor sápkóros, vézna gyerekként anyám és apám kezét szorítva vacogtam közöttük, majd egy hirtelen mozdulattal menekülésre fogva rátapadtam az ajtófélfára. Mi van kicsi lány, így léptél be a szobámba, amikor jönnöd kellett, mert a láz napokig leterített, és éppen olyan elgyötörten feküdtem a verejtékes párnán, ahogy te most. Na, lássuk, mondtad, és hűvös tenyered a homlokomra tetted, aztán egy száraz spatulát nyomtál a nyelvem hátára, és míg én öklendezve toltam el magamtól a fadarabot, te a másik kezeddel végig simítottad arcom, hogy a következő pillanatban már két tenyered közé fogd a fejem, és végigtapogasd a fülem mögötti hajlatban a vékony bőrt, finoman megnyomogasd azokat az apró csomócskákat az állcsontom alatt, majd intettél riadt tekintetű anyámnak, hogy vegye le rólam a pizsamát. Mire fejemen áthúzta anyám a kurta flanel felsőt, már két fekete gumicső lógott a füledből, és egy kerek, hideg fémlapot érintgettél forró mellkasomra, aztán megfordítottál, hogy a hátam is tudja tapodni az a korong, olykor a füled is odatapasztottad, hallgattad, ki zörög odabenn, végül megsimítottad ujjaiddal gerincem apró gyerekcsigolyáit. Emlékszel?
Akkor én futottam a hozzád vezető keskeny utcákon át, félre löktem az előttem totyogó öregeket, végigszáguldottam a folyosón, hallottam a portást, amint utánam kiáltja, vége a rendelésnek, de engem nem érdekelt, belöktem a résnyire nyitott ajtót, mert érezni akartam a kezed hűvös érintését ott, ahol kéken játszik a csukló bőre alatt az erezet, vártam a durva faspatula erőszakos, hányingert keltő nyomását, akartam érezni a fonendoszkóp fémhidegségét a bőrömön, arcom két tenyered közé akartam rejteni, és kívántam, hogy ujjaid simítsák végig a gerincem vonalát. Már gomboltam a blúzom, hogy lásd formálódó, kecses ívű melleimet, hogy hallgasd megbolydult szívverésem kesze-kuszaságát, aztán írd fel a pirulát, amit ilyenkor kell. Felnéztél a papírjaid közül, letetted a tollad, és intettél a kezeddel, hogy ne, értesz mindent. Majd elmúlik, kicsi lány, húztál magad elé, készülj, jó ideig az érzelmeké lesz a főszerep. Most még zsengék az ágacskák, minden fuvallat eltörheti, lángra lobban a felkelő Nap sugarától is, de alkonyatkor már kihuny, hamu lesz belőle, ne sírj, a szerelem olyan, mint a gyerekbetegségek, át kell esni rajta, elkapod, meggyötör, aztán búcsú nélkül tovább áll, ejnye, no, kicsi lány, nagylány, itt a zsebkendőm, folyik az orrod is, ezt mondtad. Emlékszel?
Meleg könnycseppek folytak az arcomon, csalódtam benned is. Hittem, hogy gyógyító vagy, a kínok enyhítője, az első, kamaszkori szerelmi bánat ijesztő fájdalmának orvoslója, de csak annyit mondtál, hogy majd jön egy másik, most már tudni fogod, hogy minden szerelem csak egy pillanat, annak élj teljes lelkeddel, de a tested még ne add, mert az egy másik történet kezdete, és tudd elengedni, ha ideje van, mert a szerelem nem tűri a rabságot, szétporlad a szorítás kötelékében, kifolyik ujjaid közül, mint a forrás vize a tenyeredből, ha magaddal akarod vinni hazáig. Átfogtad a vállam, és valahova elnéztél a fejem fölött.
Most itt állok újra előtted. Fehér köpenyt hordok, nyakamon átvetve lóg a fonendoszkóp, lélegzetem ütemére megrezzen szívem magasságában a hallgatófej. Hűvös a kezem, a tied pedig forró és száraz. Vékony ujjaim eltűnnek ujjaid között, a tenyerem tenyered gödrébe simul. Ezer ráncod között alig találom a tekinteted, ajkad besüpped, mintha éveid szívnák befelé, a foghíjas, sötét barlang mélyébe, feneketlen kút aljából vékony zsinóron kúszik felfelé a hang, óvatos mozdulattal formál magának utat a cserepes ajkak között, majd egy sóhajtás gyenge lebbenésével szavakká gömbölyíti magát. Emlékszel, suttogod, és szemöldököd tétován moccan, szemedben halvány derengés közös múltunk parányi emléke. Kicsi lány, teszed hozzá, és érzem a gyöngéd szorítást a kézfejemen.
Bólintok, és lassan kigombolom a klórszagú vászonköpenyt, a fonendoszkópot az ágyad végébe helyezem. Egykor szép ívű, büszke mellem támaszra szorul, egyszerű, fehér melltartót viselek, rajta selyemfényű, apró virágok várják a hervadást. Fémes szárnyú pillangók szállnak köröttünk, az elengedett szerelmek hangja kánont zsong fejünkben, egy másik dimenzióban hullatott könnyek peregnek régvolt arcunkon, és míg egy távoli világ fakult mozaikjai között motozunk emlékezetünkben, én egy elmázolt foltot nézek a falon, épp a fejed felett virít, talán egy ügyetlen mozdulat fröccsentette oda, és te látod az átvérzett kötést az életemen.

Share

Polgár Veronika: Ablakból a világ

szeptember 30th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Polgár Veronika | 1 Comment »

Tetszik tunni, Tárnoki úr, én a konyhaablakomból mindent látok. Azt is láttam, amikor megjelentek azokkal a bazi nagy munkagépekkel, és kezdték felverni az aszfaltot, amit tavasszal csináltak. Még csak le sem zárták az utca végit. Emlékszem, egy este, amikor az uram belépett az előszobába azt mondta, hogy a kurva anyjukat, majdnem garamboloztam a markológéppel, amikor bekanyarodtam, mert kecskeszarból csinálják az úttestet is. Kilopják az anyagot ezek mindenből, dohogta, míg felakasztotta a kabátját a fogasra. Mehettem körbe, basszák meg! Még jó, hogy nem törtem össze az autót, fújtatott, míg húzta le a cipőjét. Pedig most kivételesen nem az aszfalttal volt a baj, hanem új csatornákat kellett berakni a földbe. Öt ember lapátolta a földet, amit a gép kikotort. Még esőben is dolgoztak. Kettő meg nézte. Amikor a lepedőt vasalom, mindig kinézek az ablakon. Olyankor nem kell figyelni, hogy merre van a gomb vagy a zseb. Így láttam meg azt is, hogy beomlott a gödörbe a kikotort föld, meg a feltört aszfalt. Aztán láttam, hogy rohantak a többiek mind abba az irányba. Még az a kettő is, aki addig csak szívta a dohányt a fal mellett. Meg a járókelők is. Annak a férfinak csak a feje látszott ki a rádőlt törmelék alól. Csorgott a sár az arcán. Nyitva volt a szája, de a hang nem hallatszott ide fel. Csak a mentő és a tűzoltó szirénázását hallottam. Hamar jöttek. Még akkor is vasaltam, amikor bemondta a rádió, hogy ráomlott a föld egy útépítkezésen dolgozó munkásra a főváros tizenharmadik kerületében, és mire a mentők megérkeztek, a szerencsétlen ember már meghalt. A szomszédasszonyom ott ácsorgott a bámészkodók között, ő mondta nekem, hogy állítólag az volt a férfi utolsó munkanapja mielőtt nyugdíjba ment volna. Elképzeltem csak úgy magamnak, hogy hajnalban az asszonya két szelet kenyér közé egy vastag szelet májkrémet ken. „Főzök krumplilevest, mire megjössz.” És láttam magam előtt, hogy a kialvatlan, borostás, nyúzott képű, sovány férfi arcát két tenyere közé fogja, és megcsókolja két oldalról. „Aztán vigyázz a vonaton! Ne hagyd a táskád az ülésen egy percre sem!” És láttam, amint fázósan összehúzza magán a kardigánját, aztán becsukja a férfi mögött a megvetemedett ajtót.
Meg odalátok az orvosi rendelőre is. Tudom, hogy ki beteg a házban. Nézem, amint a Jakucsné a másodikról bicegősen betér. Nehezen boldogul az üvegajtóval, már alig van erő a karjában. Hétről hétre soványabb. Azt mondják rákos, és fájdalomcsillapítót írat fel, de ő nem beszél erről senkinek. Még nekem sem, pedig már vagy húsz éve ismerem. Hol azt mondja, fogyókúrázik, hol meg azt, hogy diétán van az epéje miatt. Kipirosítja az arcát, hogy ne látszódjék, milyen sárga a bőre. A fejére pedig sapkát húz. A férje az erkélyről nézi, és törölgeti a szemét.
Sokszor nem tudok aludni, és már hajnalban odateszem a levest főni. Amíg egyet forr, addig a kávé is lefő. Állva iszom, bögréből, csak úgy nekitámaszkodva az asztal sarkának. Közben lenézek az utcára. Még hat óra sincs. Olyankor kitolnak a szemközti élelmiszerüzletből a bejárat mellé néhány száraz kenyeret és pár megmaradt, eladhatatlan pékárut. A bokrok mellől feltápászkodnak a hajléktalanok. Gémberedve lökdösik egymást, derékig behajolnak a fémrácsos kocsiba. Zsebükbe gyűrik a kifliket, zsemléket. Egy halom morzsa marad utánuk. Hat tízkor kijön egy fiatal lányka, és összesöpri a lehullott morzsát a szeméttel együtt, majd bekotorja a sarokba. Délre már nyoma sem lesz, elcsipegetik a verebek. Csak a szemét marad.
Aztán ott a Luca. Autista. Nem jár iskolába, nem szól senkihez, rajtam is átnéz. Kisgyerek kora óta ismerem. Akár hányszor letekintek, mindig az utcán látom. Kezében egy üveg ásványvíz. Megszállottként gyalogol a ház körül körbe-körbe. Mint egy aranyhal a gömb alakú akváriumban. Úgy hallottam a rádióban, hogy az EU megtiltotta a gömb formájú akváriumokban való díszhal tartást, mert az állatkínzás. Luca délelőtt tízkor kezd, és délig gyalogol. Akkor felmegy ebédelni, majd fél egytől újból lent van sötétedésig, és csak rója a köröket, karjával néha csapkod maga körül. Minden fordulónál iszik egy kortyot. Egy óra alatt huszonkétszer megy körbe. Megszámoltam egyszer, míg sült a tészta, mert a rácsost nem lehet otthagyni magában. Folyton lesni kell, hogy oda ne kapjon a teteje. Én rettegek a sütéstől. A süteményt menet közben nem lehet kóstolgatni. Vagy sikerül, vagy nem. Tavaly karácsonykor a mákos bejgli szétesett. A nagyját kidobtam, ami megmaradt, azt kanállal ettük. Később megbántam. Oda kellett volna adnom a galambos embernek. Tudja, ki az? Na, az egy csuda alak. Valahol a környéken lakhat, de hogy pontosan melyik házban arról fogalmam sincs, mert úgy nő ki a földből, mint a gomba. Minden hétfőn délben egyszer csak felbukkan abban a keskeny utcácskában, ahol az a szörnyű baleset történt, és belemarkol a kezében levő fekete műbőr szatyorba. Szétszór egy maréknyi magot meg kenyérbelet. Először csak a verebek ugrálnak a lába előtt, aztán zuhanórepülésben közéjük vágódnak a háztetőről a galambok, és csakhamar megérkeznek a Duna felől a sirályok is. Néhány perc alatt ellepik az egész utat a madarak. Felreppennek az emeletekig, szájukban a zsákmánnyal, esküszöm, mint abban a madaras filmben, amit még lánykoromban láttam. Már akkor is rettegtem attól a sok szárnycsapkodástól, és emlékszem, a fiúm kabátját a fejemre terítettem. Na, hát éppúgy csapkodnak ezek is. És az öreg csak ballag, miközben szórja a magokat, sőt, még felfelé is hajigál marékszámra. Fogatlan száját szélesre húzva kurjongat nekik. Aztán eltűnik a sarkon túl. Én meg napokig bámulom a széttaposott madárszart.
A kutyások legalább összeszedik. Már a rendesebbje. Például a Dínó gazdája mindig egy nejlonzacskóval jár. Összeszedi, amit a kutyája maga mögött hagy. Pár héttel ezelőtt a zacskó mentett meg egy autót a tolvajtól. Az úgy volt, hogy éppen a muskátlit öntöztem este, amikor észrevettem, hogy a sötétben valaki babrál a kocsik között. Már éppen le akartam kiabálni, hogy takarodjon, mert hívom a rendőrséget, amikor megláttam Dínót, amint a dolgát végzi egy fa tövében. A férfi akkor is gondosan összeszedte a masztiff aznapi adagját, és indult a szemetes felé, amikor a kutyára rájött az utazhatnék, és egyenesen a tenyérnyi parkoló felé rángatta a férfit. A kapucnis fickó leguggolt az autó mögé. A kutya kiejtette a szájában tartott teniszlabdát, és hörögni kezdett. A kapucnis gyerek mozdulni sem mert. A férfi egy pillekönnyű mozdulattal szétnyitotta a zacskót, és úgy, ahogy volt, a fiú fejére húzta. Tartsa csak, kiáltottam, én hívom a rendőrséget, és már nyomtam is a gombokat a telefonon. A srác haverja a fa mögött állt. Amikor feltűnt a rendőrautó, elrohant. Másnap, amikor jöttem haza a délutáni műszakból, míg vártam a liftet a lépcsőházban, előugrott a sarokból egy fiatal férfi, és letépte a nyakláncom. Rohadt besúgó, sziszegte, és belém rúgott. Egy hang sem jött ki a torkomon, csak tapogattam a nyakam, mert bár vékonyka kis aranylánc volt, mégis bevágott a bőrömbe, ahogy leszakította rólam az a suhanc.
Én nagyon szeretek a konyhában ücsörögni. Különösen úgy estefelé. Nyáron olyankor jól kitárom az ablakot, és hallgatom a csendet. Két évvel ezelőtt, egy augusztusi éjjelen is éppen könyököltem az ablakpárkányon, és számolgattam fejem felett a csillagokat, amikor nyögdécselést hallottam a szemközti ház felől. Szóltam az uramnak, hogy, te, hallgasd csak, egy nő alighanem rosszul van odaát. Hol… hát, ahol nyitva van az erkély ajtaja! Egy ideig mindketten füleltünk, aztán a Lali nagyot csapott a fenekemre. Nagyon is jól van az a nő! Irigykedsz, mi? Oldalba bökött, megfogta a karom, és berángatott a hálószobába. Az ágyban én is nyögdécseltem, mert beütöttem a lábam az ajtófélfába, és a nagy lábujjam egy perc alatt gombóccá dagadt. Három napig nem ment fel a cipő a lábamra. Reggel megláttam a nőt az erkélyen. Jól végigmértem. Már amennyire tudtam a függöny mögül. Egész mutatós volt. Aztán megjelent mögötte szürkére izzadt atlétában egy hájtorony. Úristen, gondoltam, mit ki nem bír egy asszony… Éjszaka megint hallottam a nyögést az ablakból. De az nem olyan volt, mint az előző napon. Néhány másodperc múlva a hájtorony az erkélyajtóhoz lépett, és teljes erejéből becsapta. A szobában felgyulladt egy lámpa. Csak a férfi öklét láttam lendülni, az asszonyt eltakarta egy óriás fikusz.
Látja ott a sarkon azt az oszlopot? Na, azon lóg egy koszorú. Itt a szemüvegem, nézze azzal! Éppen az ablakot pucoltam, amikor a mentőautó nekirohant. A csattanástól úgy megijedtem, hogy majdnem leestem erről a kis létráról, ni. Csak bámultam, amint a terhes fiatalasszonyt a járdára fektették, és két mentős próbálta újraéleszteni. A járókelők pedig az autó vezetőjét ápolták. Ennek már legalább nyolc éve. A koszorút évente négy-öt alkalommal cseréli valaki. Nyáron színes virágokat, télen fenyőgallyat kötöz a koszorú mellé. Sosem tűnik el egy árva levélke sem róla, és a mécsest sem rúgja fel senki. Pedig itt még a döglött macska szemét is kilopják.
Még az orgonát is az iskola kertjéből kihajló bokorról. És tudja, ki? Épp a maga fiacskája. Aztán olyan gyengéden átfogja annak a szép, magas szőke lánynak a derekát, hogy könnybe lábad a szemem, míg lesem őket. Most mit néz? Hogy éppen a maga fia? Hát persze, hogy szerelmes. Az orra hegye is ragyog, amint feltűnik az a lány az iskola kapujában. Beleszippant az apró virágok kelyhébe, és játékosan megpaskolja az ággal a fia arcát. Mert a szerelem már csak ilyen. Nem igaz, főnök úr? Na, vegyen még egy kis süteményt! Örülök, hogy meglátogatott. Ritka dolog ez a mai világban. A jövő héten már dolgozom. Magánál kezdek. Megpucolom az ablakokat, és átfényezem az íróasztalát.
Higgye el, én sosem költöznék el innen. A konyhaablakomból az egész világot látom. Mert tetszik tunni, lakni tunni köll!

Share

Polgár Veronika: A rés

szeptember 24th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Polgár Veronika | No Comments »

„Milyen különös” − gondolod, míg fekszel a sötétben, és figyeled a szemközti ház homlokzatára szerelt reklámfelületről a lakásod mennyezetére szóródó fényeket. „Mintha a szívem dobbanásait látnám kifeszítve.” − Kábultan bámulod az ütemesen villódzó piros és zöld sávokat, majd pár perc múlva lenyeled az utolsó kortyot, ami még a borospohár alján megmaradt, és magadhoz húzod a kispárnát. Próbálod felidézni az apró részleteket, mozaikokból összerakni az átláthatatlan egészet, bevilágítani minden sötét zugba, hátha megleled azt az apró csavart, amely kiesett, és most tanácstalanul állsz a széthullott történet szilánkjai felett, és megszállottként keresed a miért-re a választ.
De válasz nincs. Magad vagy, csak a csend vesz körül. Szíved dobogása lüktet a dobhártyádon, és valami ott legbelül hurokként szorítja a torkod. De nem sírsz. Már nem.
Aztán a közelgő éjszaka rátelepszik a fülledt, párát okádó nappalban megfáradt szemhéjadra. Szemed ernyedten lecsukod, útját állva a felvillanó, színes reklámok hívatlan betolakodásának. Az utca zaja már a tompuló érzékelés vattaszűrőjén át érkezik hozzád, és elvegyül a szél zúgásában. A fák lombjának zizzenései is egyre távolabbról hallatszanak. Árnyékként suhan testedben a bódulat. Mint a gondos gazda, aki körbejárja a házat, és sorra behúzza a napszítta spalettákat, fokozatosan kirekesztve a kopott bútorok közé szökött déli verőfényt, úgy csúszol ki a külvilág harsány burkából, majd lassan lefűződsz róla, és könnyű lebegéssel útra kelsz. Megfeszült izmaid elernyednek, lekapcsol a nappalok állandó vészjelzője, nem szirénázik fejedben a gond, és nem kergetik egymást tébolyult gondolatfutamok sem. Egyre tágabb rés hasad egy másik dimenzió különös színpadát elfedő tüllfátylon. A meglebbenő függöny vékony hártyaként elolvad a lazuló tudat még parázsló hálóján, és szilánkokra hullik a valóság.

Parányi ladikodon méltósággal evezve érkezel egy tintakék öbölbe, melynek partján nedves hátú sziklák törik meg a hullámokat. Megkopott csónakoddal behajózol egy olyan világba, ahol az ajkakat örökre összeforrasztó titkok, a tűzokádó vágyak, a szívzakatolást bugyogó félelmek és a lenge boldogságcseppek egymásba ölelkezve nemzenek egy „holvolt – holnemvolt” történetet. Olykor magad is részese vagy az összekuszált időbe vesző tudat alatti kalandozásoknak. Másszor csak dérhomályos üvegablakon át szemléled az emléktöredékekből, vagy sosem létezett alakokból összepréselt, horgas ujjú fantomok által a lélek elhullajtott kacatjaiból szőtt meseregényt. Reggel csatakosan ébredve menekülsz, vagy épp ellenkezőleg: ringatózva veszel nyúlós, és keserű búcsút, mert ott ragadnál az álom-bölcsőben mindörökre.
Vannak álmok, amelyek nem rettennek meg a nappalok fehér izzásától, és kígyóként tekeregnek tovább éber gondolataid között. Néha szisszenve öltik ki villás nyelvüket, és belemarva az emlékezet finoman rezgő húrjaiba, néhány pillanatra visszarántanak az éjszaka szirénhangú szigetére. Ilyenkor testetlenül és áttetszően visszasuhansz, hogy megpihenj
egy kis időre abban a kertben, ahol álmodban jártál, és engedd, hogy az elvadult növényzet pompás bujaságában tomboló óriásliliomok még egyszer rád leheljék kelyhük bódító páráját.

Ez az a pillanat, amikor leejted a tányért, kiesik kezedből a toll, vagy csak nézel ki a fejedből. Jobb esetben a képébe bámulsz a hozzád szólónak, és azt kérded:
− Mi vaaan?
− Még te kérded? − üvölti be a kocsid ablakán a mögötted álló autóból kiugrott, tagbaszakadt kétajtós szekrény. − Az van, hogy gurujjá má’ a francba ezzel a verdával! Mér’ nem mész vazze, amikó ződ van? Alszol? − Azzal rávág egyet az autód tetejére, majd visszatolja magát a Mercedesbe. Rád áll, bőgeti a motort, villog.
Repülőstarttal indítasz a következő zöldnél, és alig várod, hogy az első keresztutcába lekanyarodhass a főútvonalról. Ott lassítasz, és keresel egy nyugalmas helyet, ahol megállhatsz. Leállítod a motort, és hátradőlsz. Becsukod a szemed, és zihálva rohansz gondolataid sötét alagútján. Lázasan keresed az Álomkert kapuját, hogy visszatérj, és megtaláld azt a gyöngyfényű fonalat, amelyet éjszaka Ő tekert a tested köré, majd lassan gombolyítva húzott egyre közelebb magához, miközben némán mozgó ajkáról leolvastad a szót: szeretlek.
Bár az Álomkert kapuja nappal zárva van, de a gyöngyfonal vége a rés alól mégis kilátszik. Lágy íveléssel kínálja magát, s te boldogan lehajolsz, hogy ha csak egy percre is, de újra megérintsd. Ám ujjaid alól kígyóként elsiklik, és csillogó porszemcsékké válva szétszóródik a feltámadó szél örvényében. Nyomában angyalok kacagása hallatszik, és te rádöbbensz arra, hogy megint átvert.

Share

Polgár Veronika: Tavasz, te bolondos!

február 9th, 2013 Posted in Polgár Veronika | No Comments »

Gyűlölöm a telet. A korai szürkület és a fagyos sötétség gyökeret ereszt a lelkemben. Magam is színtelenné válok olyankor, és dermedt lélekkel múlatom a napokat. Homlokom a hideg üveglaphoz támasztva, néha ablakomból bámulom esténként az utcai lámpák fénye alatt kavargó apró hószemcséket, később a lucsokká taposott fekete sarat. Várok. Várom az első fényesebb napot, amikor sálam alá ugyan még bekúszik a Duna felől érkező csípős szél, mégis úgy érzem, hogy zsugorodni kezd fejemen a kötött sapka. Egyre feljebb és feljebb tolom, végül zsebre vágom, s vele együtt az egész fahéjillatú decembert, a némaságba burkolódzó, szegényes januárt, és a rövidléptű, kelekótya februárt is a kabátom hasítékába gyűröm. Zsigereimben érzem a közelgő a tavaszt, mely kiűzi lelkemből az áporodott, ráncossá aszalódott ünnepi áldások hamisságát és a díszes papírokba rejtett közöny-csomagocskák feletti bosszúságom füstjét. Várom a bágyadt, kiüresedett szerelmeket elsöprő, a szemérmetlen vágyakat gerjesztő, és a hófoltos rétekről eltűnő, puha fehérség alól előkapaszkodó, örök megújulást ígérő márciust.
Március… Már a neve is elhessenti borús kedvem. Még, ha olykor haragos szél hátán is érkezik, és ujjai közt néha jeges esőt is csorgat. Kedvelem. Nyújtja a nappalok fényét, és halvány, áttetsző buborékká fújja az egyre lustuló napnyugtát. Besurran az éjszaka csendjébe, és virradatkor pittyegésre nyitja a cinkék aprócska csőrét. Neszezése csiklandozza a serkedő fűszálat, és ragadós álmukból ébredésre hangolja a rügyeket. A kopasz faágak köré zöld aurát von sápadt képzeletem, míg fekszem a hajnali derengésben, és hallgatom. Aztán a reggeli csípős levegőt a délelőtti napfény apró gombóccá gyűri, hogy majd estefelé a zizegős széllel újból kibontsa, és a városra terítse.
Ebben az évben is megérkezett. Téli magányom csendjében vékony érként csorog a földillatú tavasz. Szívemen pattan a megkérgesedett, fagyos sárburok, és újra élek. Közel a perc, amikor újra elindulhatok hozzád. Mert messze vagy.
Hajnalban kelek, s míg várom az első kávécseppet kibukkanni a vékony alumíniumcső végén, aggódva tekintek a konyhaablakból az égre. Vajon elűzi-e a tornyos felleget a porkavaró szél, s dühödten befúj-e majd a kabátom alá, vagy inkább kövér esőcseppeket lódít a nyakamba? Ki tudja? Mindegy is. Megyek. Így akartad, hát legyen! Hogy te oda még egyszer visszatérsz. És ott is maradsz. Majd eztán én járok hozzád. Jól van ez így. Jártál hozzám eleget. Télen forró, sült gesztenyével melengetted fázós ujjaim, tavasszal kezedben egy szál orgonával intettél az ablakom alatt, és kis csokorba kötött, pirosló cseresznyét húztál elő a táskád aljából. „ A mama küldi.” Aztán nálam maradtál. Foglyodként foglyul ejtettelek. És már nem kellett a mama keményre vasalt lepedője, és a szilvalekvár is úgy volt jó, ahogy én azt a boltban megvettem.

Állomás. Itt vártalak. A pad is megvan még. Most gyerekek ülnek rajta. Két kislány, meg egy fiúcska. A többiek körülöttük álldogálnak, lökdösődve bámulják a sínen veszteglő mozdonyt. A tanítónő lihegve érkezik a pénztár felől. Kezében tartja a jegyeket, majd ügyesen összetereli a gyerekcsapatot.
− Figyelem! − kiáltja. − Kettesével sorakozó!
Felkerekednek. Elől megy a tanítónő, mögötte színes kígyóként tekeredik a hátizsákos, harsány kiránduló csapat.
− Mindenki maradjon a párjával! − fordul hátra, majd ismét nekiindul. Beleharap a hamburgerbe. Orromat megcsapja a hagymás hús illata.
Jelige: Április

„Hallod? − gondolom. − Mindenki maradjon a párjával!”
Leülök a padra. Van még időm az indulásig. Keresem azt a kis jelet, amelyet egyszer odakaristoltam a támlára. Nem lelem a sok ájlávju között. Az órámra nézek. Ideje beszállnom, még a végén lekésem. Pontosan másfél óra az út. Délre nálad leszek.
Zötyög a vonat. Velem szemben fiatal lány ül, fogja a fiúja kezét. Amikor kinézek az ablakon, csókolóznak. A fiú simogatja a lány mellét. Aztán a lány zavartan igazgatja a haját. Rám néz. Megnyalja a szája szélét. Megcsillan nyelve végén a piercing. Én mosolygok. Tavasz van.
Egykori magam látom a szemében, és téged látlak a nyurga kamaszfiú szemtelen pillantásában.
Fejem a piszkos ablaktáblához billentem, és csukott szemmel ringatom magam. „Tavaszi szél vizet áraszt…” hallom a dalt. A szomszédos fülkében éneklik a kisiskolások. Magam is dudorászni kezdem: „Minden madár társat választ…” Mióta így vagyunk, hogy te ott, én pedig Pesten, az idő különös dimenzióba helyezte kettőnk kapcsolatát. Az együtt eltöltött évek soha vissza nem térő élményét apró emlékmorzsákká csipegette, majd kisstílű tolvajként kilopkodná azokat belőlem. Szorosan fogva tartom, mert mind az enyém.
„Te engemet, én tégedet…” − mozog az ajkam.
− Tetszett valamit mondani? − hajol előre a lány.
Mint akit rajtakaptak, szégyenlősen kotorászni kezdek a táskámban. A feneketlen retikülből előkerül a fésű, majd óvatos mozdulattal előhúzom a púderesdobozkát is. Apró pöttyöt teszek az orrom hegyére, majd rutinos mozdulattal körbesimítom arcom a szivacsdarabbal. Aztán egy kevéske rúzs következik. A lány kitartóan bámul. Amikor befejezem, összevillan a tekintetünk. Ért mindent. Hiszen nő.

Befut a vonat. Megérkeztem. Kezembe veszem a csomagom, és biccentek a fiataloknak. A lány motyog valamit, a fiú magához rántja. Visszanézek a kupé ajtajából. Vadul csókolóznak.
Alighogy lezöttyenek a lépcsőről, a vonat már indul is tovább. Tétován állok az állomásépület előtt. Tudom, hogy nem itt vársz, mégis kereslek. A bakterház mellett egy tenyérnyi földön nyílik a tulipán. A vonat eltűnt a kanyarban. Delet harangoznak. Beszívom a tavasz illatát, és indulok.
Kacska lábammal sietek hozzád. Bontja szoros kontyom a felkerekedő szél. „Ej, de bolondos! Igazi tavasz.” − gondolom. Feketerigó billeg egy fa tetején. Megállok, és hátam a fának támasztva hallgatom a cserregést. A párját hívja a szemközti fáról. „Na, csak nem fogok…?” Megtörlöm a szemem, és kisimítom homlokomból a hajszálakat. Éget a déli nap. Mintha csak nyár lenne. Mennem kell tovább. Kezemben apró fejű, sárga nárciszok bólogatnak minden lépésem ütemére. Táskámban egy üveg víz lotyog. Már látlak messziről. Torkomban érzem a szívem bugyogását. Nem sokat változtál. Csak egy kicsit fakóbb lettél. A hosszú tél mindenkit megvisel. Majd kivirulsz, ha elérek hozzád. Lesimogatom rólad a felejtés finom pókfonalát, megigazgatom a hallgatás apró gombjait, és tiszta leheletet fújok emlékezetemben nem halványuló arcod tovább már nem mélyülő barázdáiba. És mosolygok, míg katonás sorba rendezem az ibolyaszínű, apró mécseseket.

Share

Polgár Veronika: A bot

február 9th, 2013 Posted in Polgár Veronika | No Comments »

Már csak két közös dolog maradt az életükben: az emlékek és a bot. A többivel külön-külön küzdöttek. Hosszú délutánokon a kis szobában üldögélve, minden nap előkúszott egy-egy történet régmúltba távozott fiatalságukból. A pókháló-szőtte egykori barátok, az évek múlásával elsuhanó jó ismerősök rezgős alakjai hol egyikük, hol másikuk emlékei közül bukkantak elő, és követeltek helyet maguknak a másik memóriájának lassan málladozó mozaikjai között.
− De, de bizony úgy volt! − erősködött az öregasszony, és nyomatékul koppantott egyet botjával a parkettán.
− Én nem emlékszem ilyesmire − révedezett az öregember, míg lassan megforgatta fogatlan szájában a maláta ízű cukorkát.
− Hát nem emlékszel a Tónira? Tudod… annak a hogyishívjáknak volt a vezetője…, ott kint a Duna partján, ahova eljártunk evezni, még a háború után. Valamilyen sportklub, vagy micsoda − folytatta kitartóan az asszony, miközben igazgatta a vállára terített kötött kendőt. − Az ott, ni! − bökött a bottal a falon függő, bekeretezett fekete-fehér fényképre, amelyen kockás inges, micisapkás fiatalemberek és bő szoknyás, fehér blúzos, a korabeli divatnak megfelelően, nyakukban gyöngysort viselő fiatal nők fogták át egymás vállát, és mosolyogtak a fényképezőgép lencséjébe. Mögöttük látszott a Duna, néhány csenevész fa nyújtózkodott az ég felé, és egy kopott csónak orra is belefért még a kép bal sarkába.
− És az kicsoda? − vette el a botot a férfi az asszonytól, és remegő kézzel kalimpált a fénykép felé. Nagy nehezen rámutatott egy férfire.
− Melyik? − szólt ingerülten a nő. − Nem tudom, melyikre mutatsz, mert nagyon mozog a bot vége. Állj fel Oszkár, menj oda, és úgy mutasd!
− Nem tudok, mert nagyon elgyengülök már így délutánra, de talán az a szemüveges. Jól látod?
− Látom − felelte az asszony, míg a kép felé hunyorgott. − Azt hiszem, az a Gálos Lali volt − billentette félre a fejét. − Talán… − tette hozzá most már bizonytalanabbul.
− Vajon él még? − motyogta szinte magának az öregember.
− Nem hiszem − hangzott szárazon.− Legalább öt évvel volt idősebb nálad. Na, add ide a botot, összekészítek valamit vacsorára.
Azzal elindult a parányi konyha felé, ahol már kora délután óta ott állt két bögre a megterített asztalon. Meggörbült háta, akár egy kérdőjel, úgy hajolt a fényesre koptatott, barna nyelű bot fölé.
„ Öt év…” − gondolta Oszkár −, „mit számított az még akkor…”
Lassan lecsukta a szemét, és néhány percre elszenderedett. Nem is hallotta, hogy a felesége bejött a konyhából, pedig a bot végigkopogtatta az előszoba kicsorbult kőlapjait, hangja eltompult, amikor a szőnyegre ért, majd újra felerősödött, amikor az asszony a parkettára lépett, és megállt előtte:
− Holnap lemegyünk a doktornőhöz. Nem tetszik nekem, hogy így zihálsz −, tartotta tenyerében a szokásos esti pirulákat.
Az öreg felriadt, szó nélkül lenyelte a gyógyszereket, kortyolt egy kis vizet, és újra hátra hanyatlott. Eltelt vagy fél perc is, míg újra előrehajolt, és sárgásfehér, vékonyra aszalódott bőrű kezével megmarkolta a fotel karfáját, de nem volt elég ereje, hogy felálljon. Háromszor is nekirugaszkodott, de minduntalan visszazöttyent.
− Fogd meg a bot végét! − nyújtotta felé a gumival fedett részét az öregasszony, míg ő maga két kézzel szorította a kampósan meggörbített felét. − Felhúzlak.
A férfi megkapaszkodott a botban, a vékonyka asszony teljes súlyával hátradőlt, és összeszorított szájjal, minden izmát megfeszítve, lassan felhúzta az úgyszintén vékony és törékeny öregembert. Mindketten lihegtek, mire sikerült biztonságosan megállniuk a lábukon, és egymást támogatva elindultak a konyha felé.
− Már majdnem kihűlt a tejeskávé − lökte meg a bottal a félig behajtott konyhaajtót az asszony, és gyengéden maga elé tolta Oszkárt. Végigsimított a hátán. Maga is meglepődött, hogy az ura menyire lesoványodott. Szinte minden csigolyája belesimult ráncos tenyerébe.

***

Kiszálltak a liftből, és a botba kapaszkodva mentek végig a rendelőintézet számukra végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő folyosóján. Nem lehetett tudni, hogy ki kit visz. Az asszony a bal, a férfi a jobb kezével fogta a botot. A gumi elkopott már a végéről, ezért minden lépésükkor egyre erősödő koppanás jelezte, hogy újabb betegek érkeznek a vizsgáló ajtaja elé helyezett padsorhoz. Ezzel együtt erősödött a zihálás és a cipők csosszanó hangja is. Az asszony a legelső üres helyre leültette a beteg embert, ő maga pedig kissé határozottabban az ajtóhoz bicegett, és megkopogtatta a bot fogantyújával. Közben a táskájában kotorászott, ahonnan előkerült egy zsebkendő és a szemüvege is. Hosszasan fújta az orrát, feltette a szemüvegét, és várta, hogy kinyíljon az ajtó.
− Ne tessék kopogni! − emelte meg a hangját egy fiatal nő a kint ülők közül. − Vannak bent. És különben is… mi is oda várunk.
Az öregasszony oda sem pillantott, hanem újból kopogtatott. Most már a kezével. A botot a falhoz támasztotta, és ő maga is egyik vállával a falnak dőlt. Hallatszott, ahogy aprókat sípolva szedi a levegőt, miközben nem vette le a szemét a sor végén ülő férjéről. Az öregember két karját a térdei között lógatva, üveges szemmel meredt maga elé, és pihegve kapkodott levegő után. Minden légvételét valamilyen halk nyögdécselés-féle kísérte.
Végre kinyílt az ajtó, és az eddig bent tartózkodó beteggel együtt az asszisztensnő is kilépett a folyosóra.
− Csókolom Irma néni − torpant meg −, tessék bejönni soron kívül, látom, nagyon rosszul tetszik lenni.
− Nem, nem én − intett a kezével az idős asszony −, hanem a férjem, Oszkár, ott ül a padsor végén − markolta meg újra a botot, és azzal mutatott felé.
Mindketten odamentek, és a hóna alá nyúlva megemelték, majd két oldalról belekarolva lassan az orvos szobája felé segítették az alig csoszogó embert.
− Itt a bot − adta az egyik kezébe a nővér −, tessék arra is támaszkodni Oszkár bácsi, úgy könnyebb lesz.
Becsukódott az ajtó mögöttük. A kint ülők némán néztek utánuk, csak a fiatal nő fészkelődött, és pillantgatott idegesen az órájára.
Eltelt vagy jó tíz perc, talán tizenöt is, mire kijöttek.
− Mit mondott, mi bajom? − hajolt a feleségéhez az öreg, amíg szinte lerogytak közvetlenül az ajtó melletti két üres helyre. − Nem hallottam, mert nincs a fülemben az az izé.
− Hogy a szíved miatt van, és beutalt kórházba. Sok a víz…− hajtogatta össze a papírt az asszony.
Sóhajtott, és lassan a bot felé nyúlt, amelyet míg elrendezte a férjén a kabátot, a pad széléhez támasztott.
− Hogy mondod? − kérdezte újra a férfi, és kezét a füléhez emelte, hogy jobban értse az asszony szavait.
− A szíved miatt van − fordult felé megtört tekintettel a nő −, kórházba kell menned − mondta hangosabban.
− Te akarod, Irma? − engedte le a kezét a füle mellől az öreg, és újra zihálni kezdett.
− Hát mit tehetünk? − nézett az idős asszony valahova el, a távolba. − Beteg vagy, Oszkár.
− De mi lesz veled? − köhécselt a férj, és ismét odahajolt asszonyához, hogy megfogja a kezét.
− Velem most ne törődj! Megleszek. Felhívom Pétert, hogy jöjjön értünk − válaszolta. − Kocsival hazavisz, hamar összepakolom, amit kell, és már mehetünk is a kórházba.
A botot ismét maga mellé tette. Keresgélt a táskájában, majd előhúzott egy apró noteszt és egy mobiltelefont. Különös látványt nyújtott ez az időtlenségből itt felejtett, pergamenvékonyra aszalódott két kis öreg, amint éppen egy mobiltelefonnal kezdenek bíbelődni.
− Várj! − szólt az asszony. − Valakit megkérek, hogy segítsen.
Felállt, és bicegve elindult a padsor átellenes vége felé, ahol még négyen ültek. A bot lecsúszott a pad széléről, élesen pattogott kettőt-hármat a kövön, majd megállt.
− Legyen kedves − szólított meg egy férfit, és elé tolta a noteszt −, hívja fel ezt a számot… a fiam telefonszáma… mi nem szoktuk ezt használni, csak ő szokott hívni bennünket, ha nem talál otthon. Nekünk jó a vezetékes is. Ezen nem is látjuk a számokat, olyan apró, meg annyi gomb van rajta… − magyarázkodott szégyenkezve.
A férfi rutinos mozdulattal kezelte a készüléket, majd átnyújtotta a tulajdonosának.
− Petikém − emelte a füléhez az asszony −, itt vagyunk az orvosi rendelőben. Apa nagyon beteg. Kórházba kell vinni. Gyere értünk, majd … − itt elhallgatott. Néhány másodperc múlva csak annyit szólt:
− Értelek kisfiam.
Gondosan betette a telefont a táskájába, és visszabicegett a férjéhez. Az öregember mellére ejtett fejjel bóbiskolt.
− Nem ér rá − simította meg az alvó ember vállát.
− Mit mondasz? − riadt fel az öreg, és tekintetével a feleségéét kereste.
− Nem tud jönni a Peti. Nem ér rá − ismételte meg az asszony tagoltan. − Azt mondta, menjünk taxival, majd vasárnap, ha jön ebédelni, kifizeti.
− Persze…, persze… − tápászkodott fel nyögdécselve a vézna kis ember −, majd taxival… szokott itt állni néha egy-kettő. Add a botot, menjünk!
Elindultak a folyosó végén levő lift felé. Mindketten fogták a botot. Az asszony a jobb kezével maga előtt, míg a ballal az öregembert karolta át, úgy derék tájékon, az, pedig szintén a jobb kezével kapaszkodott az asszony boton nyugvó kezében. Lassan, nagyon lassan mentek. Mintha egy utolsó sétán andalognának egy kora nyári estén, valahol a Duna partján, ahol a vízszagú szél megborzolja a csenevész fák apró leveleit. Csak a csoszogás és a bot koppanása hallatszott egyre távolodni.
− Aztán majd pörköltöt főzz neki vasárnapra… − mondta hangosan az öreg, miközben megálltak pihenni −, és sok nokedlit! − tette hozzá köhécselve.
− Úgy lesz − bólintott az asszony. − Meg húslevest. Az a kedvence.

Budapest, 2011. június.

Share

Polgár Veronika: Balázs

február 9th, 2013 Posted in Polgár Veronika | No Comments »

A városi strand műtengerré avatott medencéjének okkersárga műhomok partján fekszem, és arra a másikra gondolok. Az igazira. Arra, amelyiknek a partjára nem egy piros műanyag gömb pumpálja monoton puffogással a hullámokat. Arra, amelyiknek nem festett beton a homokja, hanem a sós vízcseppek átszitálta, finom őrlésű kvarcpor simul fehéren fodrozódó széleihez. Arra a tengerpartra, ahol a törékeny nyárban apró csigák, parányi kagylók örök menedéket találnak süppedős talpnyomomban. Arra a tengerre, amelynek zúgása kimoshatatlanul és örökre a fülemben játszik, és arra a nyárra, amely úgy szállt el, mint a délutánonként felettem cikázó éhes sirályok raja.
Fekszem a műtenger partján, és befelé hulló könnyekkel siratom a múltat, amely néhány nappal ezelőtt még a megfogható jelen volt. Akkor nem éreztem az elmúlás hűvös páráját. A nappalok tikkasztó forróságában nem mozdult a Nap, és a csillagok, mint kitartó, fénylő pettyek kísértek a keskeny úton, amikor éjfélkor is még kimerészkedtem a partra. Emlékeimen ringatózom. Lassan távolodom a hullámpuffogó valóságtól, és könnyű lebegéssel átadom magam az augusztusi fények puha ölelésének.

Nedves a kéz érintése arcomon, nyomában néhány hideg vízcsepp is végig csúszik a homlokomon. Puha ujjakat érzek, melyek végigsimítanak olajos bőrömön a nyakamtól a vállamig. Kinyitom a szemem. Vaksin hunyorgok az éles napsütésben, de csak egy szürkéskék szempárt látok egészen közel hajolni. Mosolyog. Nem csak a szájával, hanem az egész arcával, de még a füle hegyével is. Apróra húzza a szemét, úgy nevet. Bátortalanul, de megsimogatom én is. Finom a bőre. Hideg és nedves. Felülök. Ő már mellettem ül, és megfogja a kezem. A szájához emeli és aprókat cuppant rá.
− Ne, ezt ne! − mondom, és zavartan körülnézek.
A mellettem fekvő két szomszédom elnéző mosollyal figyel bennünket.
− Szeretlek − hajol egész közel hozzám, és szinte a számba leheli a szót.
− Aranyos vagy − felelem viszonzásként.
Ügyetlenül feláll, és kézenfogva húz magával. Döcögősen lépked mellettem.
− Hová? − tétovázom.
A medence felé mutat, és hangosan nevet. Szégyenlősen, de nevetek vele. Fogom a kezét, és elindulunk a vízbe. Megáll előttem, szembe fordul velem, és odabújik hozzám. Átfogja a derekam, és mond valamit. Nem értem.
− Mit akarsz mondani? − fogom a fejét két kezem közé.
Nem felel, csak mosolyog, azután hangosan felnevet. Ezerfelé fröccsenti a vizet maga körül, de a kezem nem engedi el.
− Hogy hívnak?− keresem a tekintetét.

Nem felel. Nem néz a szemembe, csak mosolyog. Mond valamit, amit meg én nem értek.
A műtengerpart okkersárga műhomokján egy nő áll. Igazgatja magán a fürdőruha pántját, és közben minket figyel. Már nem túl fiatal. Lassan elindul felénk. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk. Nem látok haragot az arcán, ellenkezőleg. Ő is mosolyog. Már derékig áll a vízben, amikor megszólal:
− Balázs, gyere vissza! Kérlek…
Gyöngéd a szólítás és csupa fájdalom. Most már tudom a nevét. Morzsolom számban a szót: „Balázs”. Szétolvad nyelvemen a selymes, zsongó érintés. Minden nevet színekkel és ízekkel asszociálok. A „Balázs” képzeletemben összefonja a puha, mélybarnát a sűrű méz illatos, áttetsző sárgájával, és aranybarna, édes-krémes ízzel csorog végig a nyelvháton.
− Balázs, menned kell! − szólok hozzá, amikor feljön a medence aljáról.
Orrából, szájából rám fröcsköli a vizet. Azután újra lebukik a víz alá. Látom a medence kékre festett alján, amint a másik nő felé veszi az irányt. Elkapja a derekát. Amikor kiemelkedik a vízből, a nő kézen fogja. Indulnak a part felé. Balázs most már annak a másiknak a kezét emeli a szájához. Az engedi. A nő elnéző pillantással néz vissza rám.
− Bocsássa meg neki − hallom a hangját.
Nyakig bemerülök a klór szagú hullámokba. Onnan nézem, amint kéz a kézben haladnak a part felé. Balázs trappol a bokáig érő, sekély vízben, a hullámok ütemesen fel-felkúsznak a lábszárára. Valahonnan egy gumipárna ringatózik feléjük. Balázs kitépi kezét a nő kezéből. Ráveti magát a sötétkék műanyagra. Szorosan öleli, forog vele.
− Szeretlek − látom a szája mozgásán a szót, de a hang nem hallatszik el hozzám. Elnyomja a hullámok zaja.
Balázs tizenkét éves. Down kóros. Mindenkit szeret.

Budapest, 2011. augusztus.

Share

Polgár Veronika: A padon

február 9th, 2013 Posted in Polgár Veronika | No Comments »

A mézszínű szeptemberi délután már megkezdte nyújtani az árnyakat. A nap még rézvörösen sütötte a sárguló faleveleket, és néha meglebbent a nyár utolsó emlékeit is elsöpörni készülő Duna-parti szél. A kora őszi, bágyadt napsütés lassan bekúszott a kitárt ablakon, és megcsillantotta magát az öreg falióra homályos üveglapján. A ferdén beeső fényben szikráztak az apró porszemcsék. Forogva rezgették magukat majd eltűntek a szűk, tölcsérszerű fénycsóván kívül eső, szobányi univerzumban, és megültek egy-egy öreg bútor viaszos politúrján.
A fekete óramutató öt óra húsz percet mutatott. A falióra rézingájának ütemes kattanásai kitartó monotonsággal törték meg a csendet, jelezvén az idő múlását, és észrevétlenül beleolvadtak a már megszokott, kintről beszűrődő, tompa zajok mindent átölelő puhaságába.
Az öregember sovány, aszott kezeit mellén összekulcsolva, ruhástól feküdt a sezlonon, úgy, mint egy ravatalon. Csak a cipő hiányzott róla. A fekete, vastag talpú, kitaposott lábbeli kibomlott fűzőjével kifényesítve állt az ágy mellett, és bármikor indulásra készen várta, hogy a vékony, csontos lábfejek belecsusszanjanak.
Az ágy melletti karosszékben ősz hajú, idősebb férfi ült, és egy napilapot olvasott. Orráról félig lecsúszott a szarukeretes szemüveg, amelyet mutatóujjával időnként feljebb tolt, majd olvasott tovább. Néha sóhajtott egyet, majd aprókat köhécselt és gyűrött zsebkendőjével megtörölte a szája szélét.
Felnézett az órára, majd odaszólt az ágyon fekvő öregembernek:
– Na, papa, lassan indulhatunk – és akkurátusan összehajtotta az újságot.
– Hova, fiam? – kérdezte riadtan az öreg, és mint aki nagyon messzi útról
érkezik, hunyorogva nézett a felállni készülő férfira.
– Ezt minden nap megkérdezed, papa. Hát a délutáni sétára. Fogd át jó
szorosan a nyakam, hogy beültethesselek a tolókocsiba. Majd utána rád adom a cipőt.
Gyakorlott mozdulattal átemelte a csontsovány testet a barna tolószékbe, a kerekeket átbuktatta a küszöbön, és máris hangtalanul gurította a körfolyosón át a vasrácsos liftajtóhoz. A másodikról hamar leértek, és a hűvös, sötét kapualjból kilépve kíméletlen kegyetlenséggel döfött beléjük a lemenni készülő, napkorong vakító fénye.
Komótosan tolta az öregembert a fia, gondosan kikerülve az előttük még lassabban andalgó szerelmespárokat és a gazdájuk mögött el-elmaradozó, a száradó fűcsomók illatában szukák elhagyott nyomait keresgélő, lihegő kutyákat.
– Hova rohansz úgy? Még a végén kiesek – szólt vékonyka, erőtlen
hangon az öreg, és kézfejének áttetsző bőrén kidagadtak a kanyargós, kék erek, ahogy a tolókocsi karfájába kapaszkodott.
– Ahova mindennap, apa. A letört támlájú padhoz. Az mindig üres –
válaszolt a fia, és lelassította a lépteit.
A nap csaknem lebukott, mire elérkeztek a sétány letört támlájú padjához. Valóban nem ült ott senki. A szemüveges férfi letelepedett a pad szélére, maga mellé húzta a tolókocsis öregembert, és kezét a térdére támasztva odahajolt hozzá.
– Akkor folytassam? – kérdezte.
– Mit? – fordult felé az apja, és fogatlan száját eltátva csak bámult valahova el, túl a férfi feje felett. A szeme halott volt, mint egy fénytelen üvegdarab.
– Hát, amiről szoktam mesélni. A régi dolgokról.
– Ja, ja…igen… igen. Hogy is hívták? – kérdezte erőtlenül, de már dőlt is hátra a tolószékben, átadva magát a délutáni mesék több évtizedes emlékszilánkokat pattintó, különös élményének. Úgy ringatózott rajtuk, mint öreg, foltozott bárka egy csendes, mély vízű tó közepén. Egy-egy pillanatra elidőzött az apróbb hullámfodrokon – majd újra a lebegés, és a felejtés mindent betöltő feketesége. Ott legbelül, a demencia által szétrágott agykérgen, akár egy nagy lyukú rostán, minden átfolyik már, és az elme, mint örök munkára kárhoztatott aranymosó, tébolyult módon matat egy parányi fémrög után. Így matatott az öreg is reszkető, foltos, szemölcsös kezével valami láthatatlan csodát megfogni vágyón, de csak egy szürke gombot tudott szüntelen jobbra-balra csavargatni a kopott mellényén.
– Mariann – hangzott a válasz.
– Ma-ri-ann – ismételte lassan az öregember a szót. Fogatlan ínye között
óvatosan morzsolgatta a szótagokat, lecsukta a szemét és néhány másodpercig hallgatott. Kutatott emlékezetének sötét zugaiban. Próbált belesni a feledés pókhálós, fekete odúiba, de nem bukkant elő semmi, ami számára megfogható lett volna. Az emlékezet legapróbb szikrája sem villant fel a nyirkos, tompa ürességben. A név mögött csak egy jelentés nélküli, rekedtes, darabossá tört hangsor tátongott.
– Milyen volt? – kérdezte tétován, s mintha nem is a torkából, hanem lecsukott, száraz szemhéja alól szökött volna ki a hang, kicselezve azt a néhány rövidke, színtelen szempillatorzsát, amit még az idő ottfelejtett.
– Apró, karcsú és törékeny. Hosszú, vékony ujjaival mindig beletúrt a hajába, mielőtt megszólalt, ha nagyon izgatott volt. Olyankor a szembogara hatalmasra tágult, és az apró, aranyfényű csíkok eltűntek abból a különös kék szeméből. Te azt mondtad, „nefelejcsszemű”. Szerintem inkább ibolyakék volt. Mindig azt mondtad, hogy a tengert látod, ha belenézel. Én meg azt, hogy a júliusi Balatont, mert akkor még nem láttam tengert. Nekem a Balaton volt a nyár, a szabadság, a felhőtlen kékség. Emlékszem, egyszer felkaptad a strandon, mert szúrta a lábát az apró kavics, én meg szaladtam utánad és kiabáltam, hogy tedd le, mert mindenki néz benneteket. Aztán letetted, és utána már csak mi ketten rohantunk be a vízbe, kézenfogva. Álltál a parton és integettél.
– Nem emlékszem… – nyögte vékony, sírós hangon. – Jártunk strandra… Hogy mondtad…? Marikának hívták?
– Nem, apa. Mariann volt a neve… és nagyon szép volt… és te nagyon szeretted.
Elhallgatott. Nézett ő is maga elé. A Duna-parti sétány lassan megtelt a szokásos délutáni élettel. Gyerekek száguldoztak előttük biciklivel, görkorcsolyával, sihederek ugratták gördeszkáikat, és hangosan csapódtak a kerekek a betonjárda sima felületére. Bántotta a fülét az éles csattanás. Behunyta ő is a szemét, akárcsak az öreg a tolószékben, és hagyta, hogy arcát végigsimítsa a vízszagú, kora esti szél. Messze jártak mindketten, ki-ki a maga taposta életösvényén suhant, puha szárnyakon. Az öregember néha mintha elmosolyodott volna, aztán újra keményen összezárta sorvadt ajkait, és talán beszélt is valakihez, mert felsóhajtott és megrebbent a kézfeje.
Hirtelen kinyitotta szemét, és a fia felé fordult. Lassan formálta a szavakat, és mint minden alkalommal, most is megkérdezte:
– És aztán elvetted azt a nőt?
– Jaj, apa! Hát hogy vehettem volna el, hiszen a te feleséged volt. Anyáról mesélek neked minden délután.
– Ja, ja…igen…igen – bólogatott az öregember, és kicseppent a nyál a szájából.
Felnézett az égre. Egy repülőgép fúrta magát a felhők közelébe. Fehér csíkja mint egy vékony krétavonal haladt mögötte, a vége lassan bodorodva szétfoszlott a párában, és néhány másodperc múlva már nyoma sem látszott. Résnyire szűkült, apró szemével hunyorogva követte a csillogó gépmadarat.
– Vajon hova megy? Töröld meg a szemem, nagyon bántja a fény… Mit mondtál, hogy hívták…?

Share

Polgár Veronika: Macskaálom

február 9th, 2013 Posted in Polgár Veronika | No Comments »

A macska felugrott a rozsdás vaskorlátra. Ügyesen egyensúlyozva kuporodott a keskeny fémcsíkra. Hátát púposra gömbölyítve melengette magát a kora nyári napfénnyel. Füle a fejéhez lapult, szemét behunyta, és apró egerekről álmodott. Amikor a cigaretta izzó parazsa az oldalához nyomódott, az egerek szertefutottak, és kimeresztett karmai néhány másodpercig csak a levegőbe martak bele, majd teste rácsapódott a vajszínű Volkswagenre. A hatodik emeletről zuhant le. Letörtek a körmei, kiesett néhány foga, és eszméletlenül feküdt a forró fémkarosszérián. Zihálva kapkodott levegő után, pupillája hatalmasra tágult. Az autót éppen előző nap mosta le a tulajdonosa. Most folyt a fényes motorháztetőn a véres nyál és ürülék.
Az öregasszony csak egy fél óra múlva jött le érte. A járókeretre kötözött nejlonzacskóba belerakta az akkorra már kimúlt állatot, és bedobta a szeméttárolóba. A váladék ott maradt az autón, és a déli napsütés csakhamar csontkeménnyé szárította.
− Lelökted, te mocsok! − fröcsögte, amíg a fémkeretre támaszkodva elhaladt a nő mellett a szűk folyosón, majd befordult az előszobába.
− Lökte a franc − pöckölte ki a csikket ujjai közül a nő, és hosszan utána bámult. − Miért nem vitte be? Folyton itt gubbasztott ezen a rohadt korláton − kiabált az ajtó felé.
Az öregasszony nem válaszolt, egy zörgős papírral matatott a dohos előszobában. Csak a szája széle mozgott, amíg összeseperte a pléhdobozból kiszóródott homokot, és elcsoszogott a konyába a lapátért. Becsapta az előszobaajtót.
A szalmasárgára festett hajú nő a korlátra támaszkodott, és közben piszkálta a körme alját. „Téged kellett volna lehajítani innen, te rohadék!” − gondolta. − „Meg azt a szemét fiadat. De az legalább most jó helyen van.”
− Ha a Józsi kijön, úgyis agyonver! Ez a macska az övé volt − kiabálta az ajtó mögül az öregasszony.
− Na, persze… − hangzott a válasz. − Verni, meg verekedni… Azt tud. Azért van ott, ahol… − tette hozzá a nő halkabban, szinte csak magának.
Az öregasszony újra kinyitotta az ajtót, és leszórta a homokot az emeletről az utcára. Göcsörtös ujjaival megfogta a fiatal nőt, maga felé fordította, és egész közel hajolt az arcához. Rossz szagú lehelete kígyóként furakodott elő, amint odasziszegte:
− Igenis, lelökted a Józsi macskáját, te ribanc!

***

A macska valóban Józsié volt. Egy roncstelepen találta, amíg várta, hogy a szalmasárga hajú nő végezzen a kuncsafttal. Bedobta a kocsi csomagtartójába. Csak másnap délben jutott eszébe az állat. Akkor is éppen a bontó környékén várakozott a nőre. Felnyitotta a csomagtartó tetejét. A fekete-fehér foltos macska riadtan ült a piszkos filcdarabon. Maga alá vizelhetett, mert nyirkos volt mellette a kárpit. Megmarkolta a tarkójánál fogva, és kihajította. A macska talpra esett, azután elfutott a bokrok közé. Rövid idő múlva előmászott, és a férfi lábához dörgölődzött. A nagydarab férfi leguggolt, és megvakarta a macska fejét.
− Jól van, na − dünnyögte. − „Legalább nem vagyok egyedül, amíg az a némber odabent teszi a dolgát.” − gondolta, és elnézett a deszkabódé felé.
A némber − vagyis Kozma Juli − tette a dolgát. Amit kértek a kamionosok, szó nélkül végrehajtotta. Csak egyetlen egyszer ugrott ki a bódéból, és a küszöbre hányt. A férfi átható bűze már akkor a torkába kergette a korai reggelit, amikor az belépett a deszkaajtón. Amikor pedig letolta a nadrágját, meglátta, hogy csupa undorító seb az ágyéka.
− Höhö, kislyány! − kapott utána püffedt ujjaival a hájas férfi, és arca hiányos fogú, torz vigyorba merevedett.
Juli ellökte magától, és futva tette meg a néhány méteres utat az Opel Kadettig. Józsi a kocsinak támaszkodva állt, süttette arcát a kora tavaszi napfényben. A kiköpdösött szotyolahéj szanaszét hevert körötte. Amikor Juli zihálva megállt előtte, ököllel az arcába csapott, és belökte a kocsiba. Elindította a motort, az autó okádta a kék kipufogógázt. A kalyibából előtántorgott a férfi, és rázta az öklét. Valamit kiabált is érthetetlen nyelven.
− Rohadj meg anyádban! − hajolt ki a kocsi ablakán Józsi, és kidobott az útra egy kétezrest.
Egy darabig nem vitte Julit a bódéhoz. Új helyet talált. A kiserdő melletti út szélére állította ki a nőt, ő maga kissé beljebb, a fák mögötti tisztáson ült a kocsiban, és figyelte, kik állnak meg. Pár hét után azonban mégis visszakeveredtek a faházhoz. Józsi nem bízott a hébe-hóba megálló autósokban, mert előfordult, hogy nem fizettek. Ilyenkor ordított Julival, hogy nem volt elég rámenős, és néhány pofon is elcsattant.

***

Józsinak négy évvel ezelőtt tetszett meg a fekete hajú, sötét szemű, mosolygós tekintetű lány, aki a gyárban dolgozott a konyhán. Egy Tisza-menti kis faluból menekült fel Budapestre, mert ott nem volt rendes munka. Amennyit Juli apja a feketemunkából keresett, azt mind a kocsmába hordta el. A lány többre vágyott, mint hogy savanyú almát rágcsálva naphosszat a ház előtt üldögéljen, majd estefelé hazatámogassa az öreget a borgőzős ivóból, és hideg vízben mossa a szennyes inget és nadrágot.
Eleinte csak zöldséget pucolt, meg a nagy kondérokat sikálta a konyha mögötti kis helyiségben, de később már ebédidőben ott állhatott a fényes pult mögött, merhette nagy kanállal a levest, és csippenthette a hússzeletet a főzelék vagy a krumpli mellé.
Józsi akkor már néhány hónapja a karbantartók között dolgozott. Örült, hogy kapott munkát, mert a másfél évnyi munkanélküliség alatt a segélyből és a ritka alkalmi munkákból nem mindig futotta a számlák kifizetésére. Anyjával élt egy lepukkant panelház hatodik emeletén. Ő kifizette a rezsit, a kacska lábú asszony pedig a kevés nyugdíjából főzött és mosott rá.
− Elkelne már egy nő is melletted − dohogta, amikor látta, hogy a fia vasárnap délig az ágyban fekszik, délutánonként pedig órák hosszat csak bámulja a televíziót, foga között pattogtatja a napraforgót, és lábát a dohányzóasztalra téve issza a sört dobozból. − Ha megdöglök, te éhen halsz, hiszen egy rántottát sem tudsz csinálni magadnak − folytatta köhécselve, míg összeszedte a lehullott héjakat.
− A semmire egy nő sem jön − böffentette a férfi. − „Ha jönne is − nézett végig szúrós tekintetű anyján −, tőled mind elmenekülne.” − gondolta, míg az üres sörösdobozt összegyűrte a markában.
Aztán egy napon hazahozta Julit. A lány zavartan állt a konyhaajtóban, és hagyta, hogy az öregasszony végigmustrálja.
− Hát nem éppen ilyet gondoltam, de ha rendesen viselkedik, felőlem maradhat − nézett a lány feje felett Józsira, mintha csak egy kóbor kutyáról esett volna szó.
És Juli rendesen viselkedett. Reggel ötkor kelt, állva megivott egy bögre tejet, majd felrázta Józsit. A férfi elszívott két cigarettát reggelire, azután együtt indultak hat órakor a gyárba. Együtt is érkeztek haza öt óra után. Juli hozott haza valamit a konyháról, gyakran azt vacsorázták, vagy meghagyták az öregasszonynak másnap ebédre. Nem sokat beszéltek, a rövid vacsorákat követően Juli és Józsi hamar behúzódott a kisebbik szobába. Az ajtó mögül hallgatták az öregasszony motozását a konyhában a lábosok körül, majd az előszobában a csoszogást és a járókeret nyikorgását.
A gyár bezárását megelőző elbocsátások először Józsit érintették. Neki már decemberben nem volt munkája, és újra csak a segélyre számíthatott. Julira tavasszal került sor, amikor újabb negyven embert küldtek el. Sírva jött haza, leroskadt a törött támlájú konyhaszékre, és egyre csak azt hajtogatta:
− Inkább éhen halok, de akkor sem megyek vissza a faluba.
− Eredj be a Józsi szobájába − kárálta az öregasszony −, ha már semmi haszon nincs belőled, legalább ne legyél itt láb alatt! Majd megbeszéljük a fiammal, hogyan lesz tovább − húzta fel Julit a karjánál fogva a székről, és lökött rajta egyet.
Juli segélykérően nézett Józsira, de az csak szívott egyet a kaparós dohánnyal töltött cigarettán, és a foga között odavetette:
¬− Most mit bámulsz? Hallottad, nem?
A lány összehúzta magán a kardigánt, és eltűnt a sötét előszobába.
Másnap Józsi leültette a konyhában, és elé tett egy színes papírdobozt. A dobozra nyomtatott képen egy vállig érő szőke hajú nő mosolygott.
− Keverd össze, ahogy kell, és kend a hajadra! Szőke leszel! − mondta a férfi szigorúan.
− Aztán vegyél neki egy olyan magas sarkú cipőt is! − szólt az öregasszony a gáztűzhely mellől a fiának. − Ebben a lapos vacakban ki fogja észrevenni? − bökött csontos ujjával Juli szandálja felé.

Négy nap múlva Juli ott állt egy roncstelep közelében levő roskatag faház előtt, magas sarkú cipőben, vörösre lakkozott körmökkel, szalmasárgára festett hajjal, piros sortban. Dagadtra sírta a szemét, amíg az autóban ült, és amikor Józsi kiszállt a kocsiból, átfogta a férfi mindkét lábát.
− Én szeretlek téged, és rajtad kívül senkim nincs ezen a világon − zokogta.
− Bazmeg, abból nem tudom kifizetni azokat a rohadt számlákat és a kaját − lökte le Józsi magáról Juli kezeit. − Na, indulj! Nem fogsz beledögleni! Csak addig kell csinálnod, amíg nem találunk munkát.
Juli sosem tudta, hogyan szerzi Józsi a férfiakat. Amíg ő a kis házban volt, gyakran hallotta felbőgni a kocsi motorját, majd úgy húsz perc múlva újra hallatszott, amint megérkezik. Mire végzett, előfordult, hogy már ott állt a másik kuncsaft az autó mellett. Látta, amint fizetett, majd Józsi elindult vele oda, ahonnan elhozta. Többnyire a kamionos parkolóból.

Elmúlt a nyár, és Juli egyre fázósabban húzta magára reggelenként a rövidnadrágot és a mélyen dekoltált pólót. Lábujjaira konok hólyagokat tört a ferdére taposott magas sarkú szandál vékony pántja. A szalmasárga haj tövében újra és újra előtörekedett soha meg nem tagadható, előző életének fekete csíkja. Szemében megtört a csillogás, szája sarkába kemény ráncot vésett a keserűség, és a rossz minőségű cigaretta füstje örök társául mellé szegődött. A dohányszag beszívódott minden pórusába, a nikotin sárgára festette az ujja végét, és szájából rossz ízű nyálat csorgatott az út széli fűcsomók közé.

***

Amikor Józsit kiengedték, észre sem vette, hogy nem sündörög az állat a lába körül a konyhában.
− A macskát ez lelökte a korlátról − intett fejével a kisszoba felé az öregasszony. − Most odabent kussol.
Józsi félretolta a tányért, szívott egyet az orrán, és lassan elindult a hátsó szoba felé. Az előszobában még ott hevert az üres pléhdoboz. Amikor elhaladt mellette nagyot rúgott bele. Az edény végiggurult a ragacsos linóleumon, majd megállt a szoba ajtaja előtt. A férfi durván feltépte az ajtót, a fémdoboz a sarokba szorult. Juli falfehérre váltan állt az ablak előtt. Józsi összehúzott szemmel elé lépett. Kivette szájából a rövidre szívott cigarettát, és a füstöt a lány arcába fújta.
Juli hátralépett, de a férfi elkapta a csuklóját, és elnyomta rajta a csikket. Juli felsikoltott. Józsi röhögött, és durván az ágyra lökte.
− Na, te kurva, hogy is volt azzal a macskával? − kérdezte, miközben lassan lecsatolta derekáról a vastag bőrszíjat.

***

− Hozd rendbe magad, te szerencsétlen! − ripakodott rá az öregasszony egy este. − Nem csoda, hogy alig kellesz valakinek.
Juli felkente ismét hajára a csípős pépet, lemosta körmeiről a megkopott lakkréteget, és hosszasan folyatta magára a forró vizet. Nyakig merült a vízköves kádban, és fásultan nézett végig a csípőjén és a derekán, amely néhány hónap alatt elvesztette lányos törékenységét. Kozma Juli huszonegy éves teste nem volt más, mint használati tárgy, melyre lassan ő maga is úgy tekintett, mint ínséges időkben a szállásadói számára életben maradást nyújtó pénzforrásra.
A késő őszi, hűvös reggelek ködös, párás levegője gyakran csak dél felé enyhült meg annyira, hogy Józsi naponta egy vagy két törzsvendéget a nyirkos kalyiba felé terelgethessen, ahol Juli várta őket. A vékony piros sortot felváltotta egy sötétkék farmernadrág, amelyből kivillant lúdbőrös csípője, és láttatni engedte a köldökéből csüngő, durva fémkarikát is. A mélyen kivágott póló bár vastagabb anyagból készült, mint a nyári időszak lenge felsőrészei, de szigorúan a melle alatt végződött, és szabadon hagyta vékony karjait is. Sálat, kabátot csak a napi szolgálat teljesítése után vehetett magára, amikor Józsi az utolsó vendéggel is elszámolt már.
Az öregasszony meleg étellel várta őket, de Juli csak levesre vágyott mindig. Egy nagy porcelánbögréből itta, mint a teát. Kezét rákulcsolta, és lehunyta a szemét, amíg nagyokat kortyolt a zsíros, forró léből.
− Rendesen egyél te, még a végén megbetegszel itt nekünk! − lökött egy vastag szelet kenyeret a tányérra az öregasszony. Olyan sovány lettél, mint egy gebe − mérte végig, amint apró darabkákat töröget a kenyérből, és csak hallgat az asztal végén.
− Nem megy az üzlet már odakinn − szólalt meg Józsi. − Egyre hidegebb van. Majd keresek valahol egy szobát − fújta ki a füstöt a már üres tányérja felett. − De annak az árát is meg kell majd keresned, hallod? − bökte meg Juli karját. − Meg a téli számlák is jönnek sorban. Már eddig is van egy csomó elmaradásunk.
Juli kezében megbillent a bögre, és a paprikás lé a hasára löttyent. Megrándult a gyomra, és egész apróra húzta össze magát.

***

Kozma Juli kivitte a törött támlájú konyhaszéket a folyosóra, és felmászott a korlátra. Néhány másodpercig ügyesen egyensúlyozva guggolt, kezével erősen markolva a keskeny fémcsíkot. Hátát púposra gömbölyítette. Érezte, amint az ónos eső bekúszik vékony blúza alá, és végigfolyik a bőrén. Behunyta a szemét, lassan előredőlt, és elengedte a nedves, rozsdás vasat. A hűvös levegő csiklandozta az arcát zuhanás közben, és szájában apró, savanyú almák ízét érezte.

Share

Polgár Veronika: Próba

február 9th, 2013 Posted in Polgár Veronika | No Comments »

Zsófi a csoport motorja volt az egyetemen. Minden bulit ő talált ki, remekül meg is szervezte, szállította a pasikat, ha lepukkadt a hangulat, egy pillanat alatt feldobta. Elapadhatatlan energiáját és kirobbanó jókedvét mindnyájan irigyeltük. A kémia szigorlatról röhögve esett ki az ajtón és középső ujját felmutatva jelezte, hogy újra meghúzták. Aztán egy hét múlva levizsgázott négyesre.
– Megmondtam, hogy nem fog velem kicseszni az öreg Komáromy! Én akkor vizsgázok le, amikor kedvem tartja. A múlt héten mással foglalkoztam, nem volt szabad vegyértékem – csacsogta vidáman, és szőke loboncos haját megrázta, mint egy sörényt.
– Jó neked, hogy mindent olyan könnyen veszel – sóhajtotta Évi, miközben az egyetem kertjén a Puskin utca felé baktattunk.
Elmentünk mindnyájan szorítani neki. Hittünk abban, hogy a kollektív izgulás átsegíti.
Benyomultunk a sarki cukrászdába, és rendeltünk egy halom csokitortát.
– Így kell ezt csinálni, csajok! Vidáman! Fő a laza lélektartás! Én még a koporsóból is kiröhögök majd, úgyhogy már most meghívlak titeket. Nyugodtan gyertek el, garantálom, hogy jó lesz. Lesznek pasik is… hullajók!
Zengett tőlünk a cukrászda. Ez még a múlt század második felében történt…

A diplomaosztás után egy jó darabig rendszeresen összejártunk, aztán lassan megritkultak a találkozások. Ennek ellenére mindig tudtunk egymásról. Láthatatlan erővonalak mentén mozogva valahol összefutott egyikünk a csoportból valakivel, megindult a szervezés, és a rákövetkező héten ismét ott ültünk a cukrászdában. Mi heten. Faltuk a csokitortát, ittuk a kávét és hatalmasakat röhögtünk.
Utoljára két évvel ezelőtt találkoztunk. Zsófi kicsit kigömbölyödött, de ugyanolyan életvidám, harsány nevetésű, csupa élet nő maradt, mint az egyetemi éveink alatt. A haja most is elbűvölt valamennyiünket. Mint egy szőnyeg, úgy omlott le egészen a háta közepéig. Ha valamit, hát ezt szívből irigyeltük.
– Ha egyszer szarba kerülsz anyagilag, akkor levágatod, és évekig élhetsz abból a pénzből, amit ezért kapsz – mondtam, és megemeltem a legalább félkilós hajkoronát.
– Inkább nem eszem, de ettől nem válok meg, csak ha kihullik – felelte, és vidáman beletúrt a fürtökbe. – Pedig sokszor alig van már türelmem kivárni, amíg megszárítom.
– Én szívesen átvenném a negyedrészét – szólalt meg Évi. – Ha tudnátok, mennyit kínlódok, hogy ez a pár centis, vacak hajam valahogy kinézzen!
Átölelte Zsófit és a hajzuhatag alá bújt. Különös látványt nyújtottak így együtt. A fekete, tépett, rövid hajú Évi egy pillanat alatt hosszú hajú, szőke démonná vált.
Kettejük barátsága az egyetemi évek után is megmaradt. Igazi, önzetlen társai lettek egymásnak. Párhuzamosan futott az életük. Egy hét különbséggel mentek férjhez, egymás tanúi voltak az esküvőn, és azon a napon, amikor Zsófi kislánya megszületett, Évi elvetélte első és egyben utolsó terhességét. Ugyanabban a kórházban feküdtek, csak egy ajtó választotta el őket. Zsófi kislányának Évi lett a keresztanyja. Sajátjaként dajkálta, vigyázott rá, ha kellett, és ez olyan boldogságot jelentett számára, hogy szinte el is feledte, hogy neki már nem lehet soha gyereke. Minden névnapot és születésnapot gondosan számon tartott, és karácsonykor óriási csomagokkal felpakolva jelent meg Zsófiéknál. A kislány Évi nyakába csimpaszkodott, valahányszor csak találkoztak, és úgy szorították egymást, hogy alig kaptak levegőt. Zsófi sosem volt erre féltékeny, sőt kifejezetten örült Évi pótmamaságának. „Ha már olyan szerencsétlenül alakult az élete, hogy nincs gyereke, és a férje is fiatalon, nagyon hirtelen elment, legalább ez a kis mókus kárpótolja” – gondolta.
Férje halála után két évvel Évi újra férjhez ment. Kamaszkori szerelme bukkant fel az életében, aki akkor vált el éppen. A szerelem újra fellángolt, és hamar hivatalossá is tették az együvé tartozást. Zsófiék szeretettel fogadták Évi második férjét, Robit is. A közös nyaralások még szorosabbra fűzték Zsófi és Évi barátságát. Már-már olyanok voltak, mint a testvérek. Ebben az édeni állapotban lebegve, lassacskán kiúsztak a látóterünkből. Elmaradtak a kávéházi összeröffenések. Éltük a magunk életét, s a napi robot kíméletlenül bedarált minket a hetek és hónapok rohanó tennivalói közé.
Este tíz óra után váratlanul megszólalt a telefonom. Meglepődve láttam a mobilom kijelzőjén Zsófi nevét.
„Mit akarhat ilyen későn, mindjárt fél tizenegy?” – futott át az agyamon, miközben fogadtam a hívást.
– Újra szervezek – szólt bele köszönés helyett.
– Oké, ott leszek a szokott helyen, csak azt mondd, hogy mikor! – vágtam rá lelkesen.
– Évi meghalt.
Ő törte meg a hirtelen támadt csöndet. A tőle megszokott, általunk csak „zsófickás”-nak nevezett hangnemben hadarta, szinte egy szuszra:
– Tudtam, hogy ezt nem ússza meg élve. Hát, bejött. Hasnyálmirigyrák. Azzal kábítottam, hogy az orvosok szerint a kemó után rendbejön. Csak bírja ki ezt a pár hónapot! Eleinte el is hitte, mert úgy gondolta, hogy röhögve nem lehet ekkorát hazudni. De ismersz. Én tudok. Mert csak így lehet elviselni mindent. A rákot is. Évi szórásos temetést akart, meg sok morfiumot a végén. Be akarta fejezni ezt az egész szar életét, hiába mondtam neki, hogy ez még nem a Kaszás üzenete, előbb elmegyünk egy kicsit nyaralni együtt, a temetős buli majd később jön. Már nem hitt nekem. Tudod, rohadtul fájt, hogy elvesztettem a hitelem nála. Robi teljesen ki van borulva. Mindent én intézek helyette. Azt szeretné, hogy holnap a temetésre csak én menjek el a csoportból, de délután menjünk fel hozzájuk, és beszélgessünk, emlékezzünk egy kicsit. Ugye jössz?
– Természetesen – leheltem alig hallhatóan.
Döbbenten álltam. Nem is emlékszem, mit mondott még ezután Zsófi, de amikor újra magamhoz tértem, már letette a telefont.
Hat órakor értem Éviék lakásához. Szorongva ácsorogtam az ajtó előtt, kezemben egy szál fehér rózsával. Most is hallottam odabentről Évi hangját, és láttam vékony alakjának kontúrját az ólombetétes bejárati ajtó mögött, amint villanyt gyújt és közeledik, ahogy láttam annyiszor, amikor feljártam hozzá és együtt készültünk a nehezebb vizsgákra. Vettem egy mély lélegzetet, és megnyomtam a csengőt.
Zsófi nyitott ajtót, kezében konyakospohárral. Fantasztikusan nézett ki. Műcicik, műszempilla, porcelánköröm. Mélyen dekoltált, halványkék ruhájában úgy nézett ki, mintha egy koktélpartin venne részt. De a haja, az igazi volt. Vállig omló, szőke, áthatolhatatlan gyönyörűség. Robi a konyhában ült és zokogott. Ketten-hárman álltak körülötte és mindenféle, ilyenkor szokásos vigasztaló szavakat motyogtak. Megsimogattam a hátát. Amikor rámnézett, olyan fájdalmat láttam a tekintetében, amilyet még férfi szemében soha, és éreztem, hogy nem kell szólnom egy szót sem.
– Gyere, nyuszikám, igyunk egy kortyot Évi egészségére! – fogta meg a karom Zsófi.
Már hozta is a poharat, és töltött. Álltunk a hallban és koccintottunk. Évire. Mintha ott állna mellettünk.
– Na, csak nem fogsz itt nekem mindjárt pityeregni? Hiszen ő már jól van – és hátravetve a haját ujjával felfelé bökött.
– Ha bejössz, mutatok valamit! – húzott be a szobába, ahol a kis dohányzóasztal körül már ott ültek a többiek.
Az asztal közepén fehér gyertya égett, és egy fényképalbum kézről kézre járt. Zsófi állította össze kronológiai sorrendbe rendezetten Évi és a mi közös életünk együtt töltött pillanataiból talán a legszebbeket: a Múzeumkert lépcsőjén ülünk és magolunk, egymást átkarolva vigyorgunk az egyetem folyosóján, gólyabál, terepgyakorlati bulizások, hajókirándulás az éppen aktuális „futottak még”-ekkel, diplomaosztás. Azután néhány pillanatfelvétel, már túl a diákéveken: esküvői képek, Évi Zsófi kislányával a tengerparti homokban, Robi és Évi kéz a kézben, Athén belvárosában tavaly. Évi semmit sem változott. Mindegyik képről az a karcsú, kislányos, fekete, rövid hajú, kicsit szomorkás tekintetű nő nézett ránk, akit mindannyian jól ismertünk és akit most már csak emlékeink között őrzünk.
Az utolsó fényképen Zsófi és Évi összebújva. Úgy, mint egykor a kávézóban, amikor Évi bebújt Zsófi hajfüggönye alá. Évi fejét nem takarták be teljesen Zsófi nehéz fürtjei. A vaku megcsillantotta kopasz fejbőrét. Mindketten mosolyogtak, és Zsófi egyik kezével V betűt mutatva üzent.
Észre sem vettük, hogy Robi is bejött közénk. Csendesen ült, és csak néha szakadt fel belőle egy sóhajtás. Zsófi, jó háziasszony módjára, kedvesen, mosolyogva kínálgatta az általa készített szendvicseket és aprósüteményeket, miközben bele-belekortyolt az állandóan a kezében tartott konyakospohárba. Időnként rágyújtott, és mialatt lassan kieresztette a füstöt, réveteg tekintettel valahova a semmibe bámult.
– Nem is tudtam, hogy cigizel – mondtam neki, amikor már vagy az ötödik szálat gyújtotta meg.
– Az utóbbi hónapokban szoktam rá – vonta meg a vállát. – Valamiben csak meg kell halni, nem? – tette hozzá kuncogva, mintegy magának adott magyarázatként.
– Nagyon vicces… – válaszoltam.
Sötétedésig beszélgettünk az apró gyertya fényénél, néha még nevettünk is a régi emlékeken. Aztán kifogytunk a szóból, és csendben szedelőzködni kezdtünk. Ekkor Robi megszólalt:
– Mielőtt elmentek, menjetek be Évike szobájába, és vigyetek magatokkal valami emléket róla!
Megilletődve álltunk a kis szobában. Én a tollát tettem el, a többiek apró bizsut vagy kis, nyakba való selyemkendőt választottak. Zsófi az éjjeliszekrényhez lépett, és leemelte a műanyag fejen lévő parókát.
– Megőrültél? – kérdeztem. – Pont a parókáját?
– Miért, jól fog állni, nem? – fordult felénk nevetve, és már húzta is a fejére a rövid, fekete, bubifrizurás műhajat.
Vadul gyűrte a paróka alá a szőke, vastag hajtincseket.
– Na, mit bámultok? Holnap kapom az első kemót. Úgyis kihullik.
A tükör elé lépett, és hangosan nevetni kezdett.
– Csak vidáman! Laza lélektartás! Robika, egy fotót! Gyerünk, csajok! Csíííz!

Share

Polgár Veronika: A függöny mögött

február 9th, 2013 Posted in Polgár Veronika | No Comments »

„Farsangos éjen a nagyok mulatnak,
de kis szobánkba fekete az ablak,
az éjbe kint
Ő ránk tekint.
Mi gyermekek, mi küszködünk vele,
s játékpuskánkat fogjuk ellene”
(Kosztolányi: A szegény kisgyermek panaszai)

Kocsis Mária 1962-ben tízéves volt. Sápadt, vézna testű, apró kislány, szeme alatt az örök kialvatlanság
sosem múló, lila karikáival. Osztályismétlő, „bukott szamár”. Egyedül ült a legutolsó padban. Szünetben senki sem szólt hozzá. Néha hozott uzsonnát magával. Beállt az osztályterem sarkába, és mindig úgy evett, hogy ne lássuk. Egy barna zacskóból vette ki a két összeborított kenyérszeletet. Egyszer észrevette, hogy lesem. Letört egy darabot, és felém nyújtotta.
– Kérsz? – kérdezte.
– Nem kell – feleltem –, csak nem tudtam, mit eszel abból a ronda zacskóból.
– Zsíros kenyér – mondta –, de van benne hagyma is. Tegnap nem volt benne semmi.
– Fúj! – ordítottam, és röhögve rohantam a többiekhez.
– Képzeljétek, a Kocsis zsíros deszkát eszik mindig. Azt hoz a barna zacskóban – újságoltam a hírt.
Elborzadva néztünk a tanterem sarka felé, ahol Kocsis éppen az utolsó kenyérhéjdarabkát tömte a
szájába. Összehajtotta a barna zacskót és becsúsztatta a táskájába. Leült a helyére az utolsó padba, és csak nézett maga elé.
Tanítás végén, amikor kiléptünk az iskolából, kisebb csoportokba verődve még ácsorogtunk a kapu előtti rács környékén, amely arra volt hivatott, hogy megfékezze a kirohanó kölyköket, nehogy elcsapja valamelyiket egy autó. Kocsis sosem rohant. Két számmal nagyobb cipőjében lassan baktatott el előttünk. Szinte vonszolta magát a méretes hátitáska alatt. Mikor elhaladt mellettünk, mindig elhallgattunk. Valamiféle koravén titokzatosság lengte körül. Sokáig bámultunk utána, aztán tovább sutyorogtunk. Néha egyikünk a háta mögé osont, és lassú járását utánozva, nyelvöltögetéssel és szamárfül-mutogatással szórakoztatta a többieket. Egyszer észrevette, hogy követik. Megállt, lassan megfordult és csak annyit vetett oda:
– Hülye! – azzal megrántotta a hátitáskáját, szívott egyet az orrán, és befordult a sarkon.
Most mégis mind ott akarunk lenni, ahova őt holnap viszik. Egymást tapossák a magasszárú, kopott orrú, fűzős cipők, égig nyújtóznak a vékony gyerekkarok, és a kiválasztás boldog reménye csillog a szemekben. A tanítónő egyenként mutat közülünk tízre. Ők lettek a kiválasztottak. Ők elmehetnek holnap oda, ahova csak a felnőttek és az öregek járnak. Arra a helyre, amiről gyerekek előtt nem szokás beszélni. Jeges borzongással átitatott, félelemmel vegyes kíváncsiság ég a tíz kicsi lány szemében. Mi, többiek, csalódott sóhajtással kullogunk a helyünkre.

***

Mindig elsőnek érkezett az iskolába. Nem kapcsolta fel az osztályteremben a villanyt, pedig a januári kora reggelek még sötétek. Lilára fagyott, apró ujjait sokáig lehelgette a hátsó padban. Vékony, kinőtt télikabátját is csak akkor vette le, amikor már egy kicsit átmelegedett. Néha el is aludt. A pedellus még a tanítás kezdete előtt feljött az osztályba és fekete bádog szeneskannájából dobott néhány rossz minőségű brikettet a vaskályhába. Ilyenkor felriadt, és a felkapcsolt lámpa fénye elől kopott kabátja alá húzódott.
A leckeírás után engedélyezett lófrálások idején néha kalandvágytól hajtva bemerészkedtünk abba az utcába, ahol Kocsis egy sötét, dohos üzletlakásban anyjával és a nevelőapjával lakott. Csak a túloldalról leskelődtünk a homályos üvegajtó felé. Az ablaktalan helyiségben mindig égett a villany. Megnyúlt árnyakat láttunk imbolyogni, és a csukott ajtón át is kihallatszott a részeg ember torkából felgurgulázó, rekedt üvöltés. Hosszan, elnyújtottan és artikulálatlanul ordított. Az ordítás hörgésbe torkollt, majd jól érthető káromkodások következtek, végül lábosok, fedők csapódtak a kőre, fémhangú rikoltással. Láttuk a magasba lendülő, vaskos felnőtt kar és a tűvékony gyerekárny sötéten elsuhanó pillanatfoltját.
A rákövetkező napon fürkészve néztük Kocsist a szünetekben. Sápadt arca rezzenéstelen volt. Szorosan zárt héjú kagylóként, némán ült a padban. Uzsonnát nem hozott. Csak bámult maga elé, és kitartóan rágta apró, szinte láthatatlan körmeit.
Az egyik délután harmadmagammal megint a Kocsisék felé hajtott bennünket a kíváncsiság. Az ajtó félig nyitva állt, de nem láthattunk be: pecsétes, gyűrött kartonfüggöny lengedezett az ajtófélfák közé feszítve. Kihallatszott a borgőzös ordítás és a vinnyogó gyerekhang. Megdermedve álltunk az ajtó előtt. Ekkor hirtelen meglebbent a függöny, és láttuk, amint Kocsis csapzottan, cipő nélkül kiugrik az utcára. Durva, göcsörtös ujjú, vastag kéz markolt a hajába, hogy visszarántsa. Újra meglebbent a rongyfüggöny, és éles csattanással bevágódott az ajtó.
Orromat megcsapta a savanyú főzelék és a doh bentről kiszivárgó, jellegzetes Kocsis-bűze, amit mindig éreztem a ruhájából áradni, ha véletlenül elsurrantam mellette. Összenevettem a másik két lánnyal, és elfutottunk. Vagy kétszáz métert rohantunk – de amikor zihálva megálltunk egy kapualjban és egymásra néztünk, már egyáltalán nem vigyorogtunk Gyermekfejünkben megfogalmazhatatlan rémület zakatolt.
Otthon anyám kérdőre vont, hogy merre csatangoltam. Nem mertem megmondani. Hazudtam valamit, már nem tudom, mit, de anyám elhitte. Akkor hazudtam életemben először.
Másnap Kocsis a tornaórán utolsónak maradt az öltözőben. Csak akkor kezdett el vetkőzni, amikor mi, többiek már bent voltunk a tornateremben. Az ajtóból visszafordulva láttam csontos, sovány hátán a vörös csíkokat és combján a két nagy, lila foltot.
A következő napon nem jött iskolába.
A második óránk biológia volt, ezt szakította félbe az igazgató. Amint belépett az osztályterembe, felpattantunk a padból és vigyázzba álltunk. Ahogy kellett. Jó pár másodperc eltelt így, mi zavartan toporogtunk a helyünkön, de az igazgató most nem intett a kezével, mint máskor, hogy leülhetünk. A középső padsor elé lépett, tekintetét lassan körbehordozta rajtunk, aztán, hosszas torokköszörülés után, mint akinek nehezére esik kipréselni magából a szavakat, rekedten mondta:
– Kocsis Mária tegnap délután meghalt. Kinyitotta a gázcsapot.
Majd a tanítónőhöz fordult:
– Kérem, jelöljön ki tíz tanulót, akik részt vesznek az osztály nevében a temetésen… – azzal sarkon fordult, és magunkra hagyott minket.
Még hallottam, amint kifelé menet ezt motyogja:
– Ez… teljesen érthetetlen…

Hátranéztem az utolsó padba. Éreztem a savanyú főzelékszagot és a dohos ruha kimoshatatlan, áporodott leheletét. Amikor lezöttyentem a helyemre, egy kitört hegyű ceruza leesett a földre. Lehajoltam érte, s ekkor hideg, törékeny ujjaival mintha megérintette volna arcomat a titokzatos és értelmetlen gyermekhalál…

Megjegyzés: „Minden állami gyermekvédelem s a legtökéletesebb gyermekvédelmi törvények értéktelenek, ha hiányzik a társadalmi lelkiismeret, amelyik egyedül tudja a gyermekvédelmet élő valósággá tenni.”
/dr. Dréhr Imre 1929./

Share