Amikor megállt a teherautó a józsefvárosi bérház kapuja előtt, a földszinti ablakokból kikönyököltek az öregasszonyok és kíváncsi tekintettel fürkészték a bútorszállító autót. A két költöztető férfi könnyedén emelte le a platóról a natúr színű szekrénysor elemeit és a plüss ülőgarnitúrát. A nagyméretű, fadobozos televíziót letették a járdára, a konyhaszékeket egymásra pakolták, majd egyikük a hátára emelte, miközben a másik kezével megfogta a keskeny heverő szélét. Intett a társának, hogy indulhatnak a bejárat felé. Szó nélkül dolgoztak, felesleges mozdulatokat nem végeztek. Gyalog vitték fel a nagyobb bútordarabokat, és ügyesen döntögették, forgatták a keskeny körfolyosón, vigyázva, hogy ne érjenek hozzá a rozsdás rácsokhoz vagy a helyenként málladozó vakolatú házfalhoz. Egy órába sem telt, és minden bútor a dobozba csomagolt holmikkal együtt eltűnt a ház első emeleti, hajdan méretes polgári ingatlanból lecsonkított egy szoba hallos lakásában.
– Kisgyerek is lesz – szólt hátra a szoba felé férjének a szintén az ablakban bámészkodó házmesterné, amikor megpillantotta a gyerekkocsit.
A férfiak segítettek Terusnak lekászálódni a teherautóról. Egyikük fogta a kezét, a másik pedig szinte ölbe véve emelte le a ponyvatetejű kocsiról. Ügyetlenül döccent a földre, magasszárú, fűzős cipőjében bokája félig kifordult, és csaknem kiesett a kezéből a rózsaszín plédbe bugyolált csecsemő. Hamarjában megigazította összegyűrt szoknyáját, és sietős léptekkel indult a kapualj felé. Apró kontyba szedett ősz hajából néhány kilógó hosszabb szál meglebbent, ahogy a huzatos lépcsőházba beért.
Az ablakban könyökölők még nézték egy darabig, ahogy a költöztetők összetekerik a gurtnikat, megrázogatják a ponyvát, majd egyikük beindítja a teherautó motorját és orrfacsaró bűzt hagyva maguk után, eltűnnek jobbra az első saroknál.
– Hát a fiatalasszony hol marad? – kiabált át a szomszéd ablakból a házmesternének Szabóné. – Csak nem ez az asszony fogja nevelni ezt a kisgyereket? Hiszen még pólyás!
A házmesterné megrántotta a vállát, és becsukta az ablakot. Szabóné hessegetni kezdte az arca elől az utcáról időközben a földszint magasságáig felkúszó szürke kipufogógáz-felhőt, és gyorsan behúzta maga mögött a függönyt.
– Micsoda világ! – dohogta, miközben kicsoszogott a lépcsőházba, és hunyorogva tekintgetett az első emelet felé. Az új lakó ajtaja félig nyitva volt. Szabóné lábujjhegyen pipiskedve nyújtogatta a nyakát, hogy minél többet lásson az ismeretlen beköltöző rezidenciájából, de a szellőztetés miatt keletkezett légáramlat hirtelen becsapta az emeleti ajtót.
– A fenébe… – morogta. – Az embernek már egy kis szórakozása sem lehet!
***
Csakhamar felkerült az ajtóra a névtábla. Egyszerű, ezüstszínű téglalapocska jelezte, hogy az első emelet nyolcas számú ajtó mögötti világ Vas Teréz világa.
– Szóval még férje sincs – gondolta magában Szabóné, amikor egy szombat délelőtt felosont az emeletre, hogy közelebbről szemügyre vegye a tisztára suvickolt bejárati ajtót. Kényelmesen szemlélődött, mert éppen az ablaknál állt, amikor észrevette a kapuból kilépő Terust a gyerekkel. Bár csaknem derékig kihajolt, mégsem látott semmit, mert a csecsemő betakarva feküdt a gyerekkocsiban, a kocsitetőt pedig az asszony felhúzta. Csak a fogantyún himbálódzó szatyor jelezte, hogy jó darabig nem jönnek vissza.
Szabóné végighúzta ujját a folyosóra néző keskeny ablakpárkányon, és megállapította, hogy azon egy porszem sincs. Két cserép szanzavéra meredezett peckesen a párkány két végén. A sűrű szövésű függönyön lehetetlen volt átlátni. Éppen a kulcslyukon próbált belesni, amikor feltűnt a táviratkihordó postás a folyosó végén, így kénytelen volt megszakítani a további kutakodást, és korát meghazudtoló fürgeséggel elugrott az ajtó elől, majd lesurrant a hátsó lépcsőn.
Egyenesen a házmesternéhez kanyarodott. A házmesterné a heti két alkalommal végzett felületes söprés alkalmával a lépcsőfordulókban megült szeméttel és a szétdobált csikkekkel együtt az otthon ülő vénasszonyok pletykáit is összeszedte.
– Higgye el, nincs férjnél! Elolvastam a névtábláját. Vas Teréznek hívják – rogyott le Szabóné egy székre a házmesterné konyhájában, és zsebkendőjével megtörölte a homlokát. Egészen kimelegedett az izgalomtól. – Nemrég ment el a kisgyerekkel. Láttam őket az ablakból. Na de hogy ebben korban, egy ilyen csöppséggel! Érti ezt maga? – fordult a házmesterné felé, aki abbahagyta a tésztagyúrást és lisztes kezét a kötényébe törölte, hogy egy pohár vizet tegyen a szomszédasszony orra elé.
– Ne akarjon az ember mindent érteni! – válaszolta lakonikus tömörséggel.
– De hát az az asszony legalább ötvenéves – ágált Szabóné.
– Idővel minden kiderül – mondta a házmesterné, és tenyere élével összetolta a gyúródeszkára kikészített liszt és a vaníliaillatú porcukor két puha fészkét.
***
Vas Teréz, amióta az eszét tudta, mindösszesen két dologra vágyott. A boldogságra és egy meleg télikabátra.
Az állami gondozásban töltött tizenöt év alatt sok mindenről le kellett mondania, de a fent említett két, számára elérhetetlennek tűnő érzés után beteges módon sóvárgott. Bár a télikabát, mint olyan, konkrét tárgy formájában ott lógott az áruházak és kisebb üzletek fogasain, Vas Teréz számára mégis többet jelentett egy vastagon bélelt, szövetből vagy irhából készített, emberalakra szabott ruhadarabnál. Képzeletében ez az eszmévé formálódott konkrétum képezte azt az aurát, amely távol tartotta a szívéig hatoló csípős hideget, az idegen, hegyes könyökök taszigálásától elszenvedett bordaközi fájdalmakat és a csúszós hátú jégbuckákon elvágódva szerzett zúzódások kínjait.
A meleg télikabátra huszonöt éves korában, félévnyi kemény spórolás után mégiscsak szert tett, és ez egy időre magányosságából eredő boldogtalanságát is pótolta. A vatelinnel bélelt fekete szövetkabát puha, meleg burokban tartotta sovány testét, és amikor esténként hazatért albérleti szobájába, csaknem valós fájdalmat érzett, hogy le kell vennie magáról. Vállfára akasztotta, végigsimította, és becsúsztatta a házinéni ormótlan diófa szekrényébe. Megvacsorázott, egy ideig hallgatta a rádiót, majd bebújt a gödrös díványon megvetett ágyba, és ábrándozott. Később részletre vett egy televíziót, s ettől kezdve gyorsabban telt az idő, hamarabb elérkezett a lefekvés ideje. De az ábrándozás megmaradt. Vas Teréz fantáziáját meglehetősen egyszerű és gyakorlatias képzelgések mozgatták. Arról ábrándozott, hogy egyszer férjhez megy, sok gyereket fog szülni, és a konyhában mindig rotyog majd valamilyen levesféle egy nagy fazékban. Karácsony közeledtekor ez a fantáziavilág kibővült a zizegős papírba csomagolt, apró ajándékok színes képeivel, a puha ölelések fantomérzetével és a gyerekzsivaj hallucinációival. Az ünnepek elmúltával a kép lassan megfakult, elhalkult fejében a száncsengő hangja, és visszatértek a hétköznapok fekete-fehér képekben megelevenedő esti merengései. Minthogy a télikabát a már megvalósult álmok kategóriájába került, a továbbiakban minden erejét a boldogság keresésére összpontosította.
Egy kora nyári napon a boldogság kék madarának szárnypróbálgatásai keltette enyhe fuvallat megérintette Vas Teréz korán hervadásnak induló arcbőrét. A zsenge fuvallat később Bodó Sándor esztergályos kérges tenyerének egyre határozottabb érintésében nyert valóságos formát. A férfi néhány évvel és jó néhány széptevéssel eltöltött esztendő tapasztalatával fölényben volt Vas Terézzel szemben. Bodó Sándor munkásszálláson lakott harmadmagával egy szobában, ennélfogva a heves udvarlásnak színteret adó meghittség egy jó ideig mindkettejük számára az elérhetetlenség bűvkörébe esett. S bár a nyári természet önzetlen szállásadója a hontalan szerelmeseknek, Vas Teréz szeptember vége felé úgy döntött, megbeszéli a házinénivel, hogy heti két-három alkalommal engedélyezze a férfi fogadását. A már nem éppen fiatal és igen merev erkölcsű asszony rövid gondolkodás után végül áldását adta a – később egyre hosszabbá nyúló – pásztorórákra. Vas Teréz cserében takarította az egész lakást, hét végén főzött a néninek is, és lassanként úgy gondolta, hogy az őt korán elhagyó anyját lelte meg az idős asszonyban. Már vagy egy fél éve éldegéltek így, gyakorta hármasban, amikor Vas Teréz érezte, hogy az a boldogság, amely számára ez idáig Bodó Sándorban öltött testet, néhány napja a gyomra tájékáról indul, reggelenként heves hányinger kíséretében ébreszti, majd egész napjára rátelepszik.
A fürdőszobai tükörben a szokásosnál hosszabb ideig nézegette magát, és jóleső elégedettséggel nyugtázta, hogy bár továbbra is igen sovány, gyerekes mellei szemmel láthatóan gömbölyödnek, és az arca is teltebbé vált.
– Gyerekünk lesz – súgta egy este Bodó Sándor fülébe, amikor elvette a férfi elől a kitörülgetett pörköltös tányért.
A férfi kényelmesen lenyelte az utolsó kenyérbéldarabot, rákortyolta a még megmaradt fél pohár Kőbányait, és rövid hallgatás után megszólalt:
– És aztán hova teszed? Az öregasszony nem fogja eltűrni.
– Majd csak megállapodunk vele. Egy kis ideig megleszünk ebben a szobában, aztán majd alakul valahogy.
– Te tudod… – válaszolta a férfi, és vetkőzni kezdett.
Vas Teréz kezében megrebbent a konyharuha.
– Na gyere, feküdj már mellém – kapott utána erőszakosan Bodó, és maga mellé rántotta.
– És velünk mi lesz? – kérdezte később az asszony, amikor összeszedte a földről a ruháit és magára húzta a hálóingét.
– Mi lenne? – fújta ki a keserű dohányfüstöt az éjszaka sötétjébe Bodó Sándor. – Majd eldöntöd, mit akarsz: engem, vagy azt a gyereket.
Vas Teréz másnap összecsomagolta a férfi nála lévő néhány ruhadarabját, és az egész motyót egy lepedőbe kötve letette a munkásszállás portájára.
Ezzel a vászonba csavart üzenettel Bodó Sándor esztergályos, mint a boldogság kék madara ugyan kiröppentetett Vas Teréz lelkéből, de egy apró, növekvő tollpihe mégiscsak ott maradt az asszony szíve alatt.
***
Vas Alíz háromezer-kétszázötven grammal született. A kórházba csak a házinéni ment be látogatóba nap mint nap. Noha Teréz váltig mondogatta, hogy igazán jó a koszt, teje is van elegendő, a néni csak legyintett, és letette az éjjeliszekrényre a forró húslevest és az aranybarnára sütött csirkecombokat. Amikor pedig Teréz hazaérkezett, egy halom túrós palacsintával várta. Izgatottan bontogatták ki a pólyából a nyekergő apróságot, és az első fürdetésnél mind a négy felnőttkéz ott matatott az újszülött rózsaszín, hurkás combjai mellett, csorgatták pihés fejére a langyos, olajos vizet, és egymás lábára lépve tuszkolódtak be a szobaajtón, mert mindketten fogták a törülközőbe csavart csecsemőt. Áhítattal nézték, amint elalszik Teréz karjában és kifordul szájából anyja sötétbarna mellbimbója.
Néhány hét múlva a házinéni felajánlotta, hogy cseréljenek lakrészt, így költözött be Teréz a gyerekkel a tágas nappaliba és a hozzá kapcsolódó kisebb szobába.
Bodó Sándor eltűnt a munkásszállásról, nyoma veszett a városban is, és Vas Teréz szívében sem hagyott különösebb űrt. Úgy érezte, hogy élete, bár Bodó Sándor nélkül, de mégiscsak révbe ért. A meleg télikabát ott lógott a diófa szekrényben, és a boldogság, a rózsaszín csoda, a hat hónapos Vas Alízka – vagy ahogy a házinénivel együtt nevezték, Lizuska – életük minden percének tartalmat, örömöt és mindenen túláradó szeretetet jelentett. Majdhogy nem teljes családként éltek. Mint anya és lánya, úgy tologatták a gyerekkocsit az utcán, felváltva ültek a rácsos ágy mellett, amíg a kicsi lány el nem aludt, és egymással versenyezve hajoltak reggelente a gyerekágy fölé első pillantásáért. Azon a napon is nedvesre csókolgatták meleg, puha ujjacskáit, amelynek éjszakájából Lizuska többé nem ébredt fel.
– Bölcsőhalál – állapította meg a doktornő.
Vas Teréz felhúzott térdekkel ült a földön, előre-hátra ringatózva, kifehéredett ujjakkal szorította magához az élettelen csecsemőt. Ráhajtotta fejét a mozdulatlan Lizuskára, hosszú haja függönyként takarta be vállát. Nem jött ki hang a torkán, pedig folyamatosan mozgott a szája. Csak akkor kezdett el üvölteni, amikor a hullaszállító kocsi megérkezett. A házinéni intézett mindent, Teréz egyfolytában ordított, térden csúszott a padlón, kapaszkodott az orvos lába szárába, a nyála és a könnye a padlóra folyt. Imára kulcsolta a kezét, nyakán az erek kidagadtak, úgy kiabálta, hogy ne vigyék el, nincs semmi baja, csak alszik, és higgyék el, fel fog ébredni, csak legyenek egy kis türelemmel.
– Kérem – zokogta –, ne vegyék el tőlem… itt szokta meg, mellettem a helye.., én vagyok az anyja…, nem adhatom oda senkinek, kérem… nagyon kérem…
A házinéni átfogta a vállát, de Teréz ököllel csapkodott maga körül, rugdosta a bezárt előszobaajtót, verte a fejét az ablak vasrácsába, vonítása kígyóként tekergett végig a sötét lépcsőházban.
Az orvos beadott neki egy erős nyugtatót, és amikor látta, hogy elcsendesedik, felvette a kabátját és távozott.
Vas Teréz négy napig ki sem kelt az ágyból, egy kortyot sem ivott, egy falatot sem evett. Nézte a mennyezetet.
– Terus – rázogatta a házinéni –, muszáj enned, így csak tönkremész.
Időről időre leült az ágya szélére, megsimogatta az arcát és egy csésze meleg levest tartott az asszony kicserepesedett szájához.
– Igyál, kislányom, hiszen Lizuskán nem segíthetünk már.
Teréz a negyedik napon megmozdította a fejét. Zavart tekintetét körbehordozta a szobán, csapzott haját megigazította, kortyolt néhányat a sós léből, azután megfogta a házinéni kezét.
– Túl kell élnünk, mama! – szólalt meg négy nap után először és tisztán érthetően.
Másnap felkelt, felöltözött, és elment a gyárba bejelenteni, hogy egy hét múlva újra munkába áll.
***
A temetés után Vas Teréz visszaköltözött a kisebbik szobába, a gyerekruhákat elcsomagolta egy régi vászonkofferbe, a kiságyat szétszedte és letette a kapu mellé. Mindent eltakarított maga körül, ami Lizuskára emlékeztette, csak a gyerekkocsit és a rózsaszín plédet tartotta meg. Betolta a kocsit a szekrény és az ablak közötti beugróba és eléhúzta a függönyt.
Teréz számára új élet kezdődött, amely bár a külső szemlélő számára nem sokban különbözött régi, Bodó Sándor előtti szürke életétől, tartalmában és belső mozgató rugói tekintetében gyökeresen más jelleget öltött.
Munka után sietve tért haza, megvacsorázott a házinénivel, és korán ágyba bújt. Már nem ábrándozott elalvás előtt. Mindent elért, amire éveken keresztül vágyott. Hideg napokon a télikabát kitartóan melengette a hátát, és a boldogságot is megkapta egyszer. Egy apró, fehér tabletta minden este süket és mély, álomtalan kábulatba lökte. A vekker csörgésére hajnalban gépiesen mozdult, rezzenéstelen arccal állt a futószalag mellett napközben, és percnyi pontossággal érkezett minden szombat délelőtt Lizuska sírjához. Ha látta, hogy friss virág van a vázában, tudta, hogy előző nap a házinéni járt odakint. Sosem mentek együtt. Lizuska mindkettőjük számára mást jelentett, és a gyerekhez fűzött érzelmeikben nem osztoztak egymással.
***
Amikor a házinéni betegeskedni kezdett és egyre nehezebbé vált a járása, Vas Teréz gyakran fohászkodott a Mindenhatóhoz, segítse a nénit, hogy legyen ereje kijárni a temetőbe, mert ha nem, értelmét veszti az a rövidke idő, ami még az életéből hátra van. A lakását akkor már egy fél éve Teréz nevére íratta, de Vas Teréz továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy ha csak egy jelképes összeget is, de továbbra is fizessen a kisebbik szoba használatáért.
Az idős asszony szívós volt és kitartó. Bár egyre kimerültebben érkezett vissza a délelőtti sírlátogatásból, és azonnal lefeküdt – így csak délután tudta megenni az ebédet, amit Terus az ágya mellé készített –, ahogy erőre kapott, lélekben máris elkezdett készülődni a hétvégi útra.
– Ameddig ez a rossz lábam bírja, addig megyek, mert tudod, Terus, én mindig olyan jól elbeszélgetek Lizuskával odakint. Van egy pad a sír közelében, azon szoktam üldögélni, csak egy karnyújtásnyira vagyok tőle. Nincs nekem senkim, csak ti ketten.
A december szokatlanul erős fagyot hozott. Egész héten egymást kergették a hózáporok és a lehullott hó reggelre kopogós jéggé dermedt az aszfalton. Teréz arcát pirosra csípte a hideg és a szél. Sokáig lehelgette elfagyott ujjait, miután letette az előszobában a jókora dobozt.
A házinéni az ágyban feküdt még. Hallotta a nő motoszkálását a másik szobában, amint nyikorog a szekrényajtó, majd lehuppan a földre a régi vászonbőrönd.
– Meglásd, Terus, ez lesz az utolsó utam Lizuskához. Legközelebb már csak akkor megyek, amikor visznek – mondta.
– Nem úgy van az, mama – felelte az asszony a kisebbik szobából.
A motozás és pakolgatás hirtelen abbamaradt, és Teréz kisvártatva megállt a házinéni ágya mellett, karján Lizuska szakasztott másával. A csecsemőformájú baba a kislány ruháját viselte, szájában apró rózsaszínű cumival. Puha, kötött sapkájában épp olyan volt, mint amikor Vas Teréz öt évvel azelőtt hazahozta a kórházból.
Eltelt vagy két perc is, amikor a házinéni mély sóhajtással megtörte a döbbenet csendjét:
– Jó lány vagy te, Terus, csak nem volt szerencséd.
A lassú elmúlás egyre iszamósabbá váló útján a házinéni emlékezetében a lelkét évek óta gyötrő fájdalmas veszteség észrevétlenül összeszőtte magát az ágyhoz kötött makacs jelennel. Lizuska sírja mind távolabbra úszott, majd végleg eltűnt a demencia párájában, átadva helyét a rózsaszín ruhába öltöztetett műanyag csecsemő tapintható, valós közelségének. Teréz a szombatokból továbbra is egy-két órát a temetőben töltött, de amikor a néni egy napon csodálkozva megkérdezte, hogy ugyan kihez megy, amikor nincs halottja, nyelt egyet, mert érezte, hogy gyászával immár egyedül maradt.
Vas Teréz négy éven át kitartóan ápolta a házinénit. Az utolsó két hónapban fizetés nélküli szabadságot kért a gyárban. A baba egész nap a beteg asszony mellett feküdt. A barna műanyag szempillák rácsukódtak a kék üveggolyó szemekre, a rugdalózóba bújtatott kezek szorosan odalapultak a merev babatörzshöz. Mivel a lábai térdben kissé meghajlottak, egész emberszerűen púposodott fel a rózsaszínű pléd, amellyel betakarták. Időnként gyenge, gyereksírást utánzó nyávogás hallatszott a hasa felől, Teréz ilyenkor az ágyhoz lépett és óvatosan kihúzta a „gyermeket” az alvó, beteg asszony alól.
***
A házinénit tisztességgel eltemette. A lakást egy fél év múlva eladta, és beköltözött a Józsefvárosba. Amikor elkészült a sírkő, Teréz csak annyit vésetett rá: „Mama”. Lizuskához közel fekszik, így hozzá is kijárhat minden héten. A babát felöltözteti a kislány ruháiba, becsavarja a rózsaszínű plédbe és befekteti a gyerekkocsiba. Nyáron a nap ellen, télen a hideg miatt felhúzza a kocsitetőt. Senki nem lát be, viszont gyakran akad, aki átadja a helyét a villamoson. A temetőben pedig a kis pad szombaton mindig üres.
***
Vas Terézről mindenfélét beszélnek a házban. A gyerekek nyelvet öltögetnek rá, a szomszédok becsukják az ajtót, ha látják, amint takarítgat a folyosón. Azt mondják, bolond. Félnek a rontásától.
Csak a házmesternéhez szokott lemenni szombat délutánonként. Nem beszél sokat. Ül a konyhában, ölében a Lizuska ruhájába öltöztetett a babával, és nézi, ahogy készül a vasárnapi sütemény.
