P. Borbély Katalin: Tűz volt

július 3rd, 2014 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

A kisfiú arra ébredt, hogy kishúga nyöszörög mellette. Péterke 7 éves, Margitka 3. Ketten voltak a kopár kislakásban. A gyerek körülnézett, de anyját nem látta sehol.
– Mi a baj, Margitka?
– Fázom- válaszolta a kislány.
A kisfiú felkelt, megborzongott. Kinyitotta a nagy, kétajtós szekrényt, kiráncigált belőle, egy nagykabát szerű ruhadarabot. Visszavitte az ágyhoz, és bebugyolálta a kishúgát.
– Mindjárt jobb lesz. Várj, hozok egy kis tejet.
Az ajtó mellett álló egyajtós szekrényből kivette a tejesüveget, töltött a kiscsuporba, és megitatta kislánnyal, hogy legalább éhes ne legyen. Mintha ez megnyugtatta volna Margitkát, mert elszenderedett. Péterke pedig azon gondolkodott, vajon hova ment anya, és mikor jön vissza. Ő is visszabújt a takaró alá, de már nem tudott visszaaludni. Nem tudta, hogy mennyi idő telhetett el, de a kislány ismét nyöszörögni kezdett.
– Még mindig fázom!
– Várjál, megnézem, hátha maradt parázs.
Felkelt és a kályhához ment. Egy pillanatig koncentrált, megpróbált visszagondolni, hogyan látta a begyújtást a felnőttektől. Először az alsó ajtót nyitotta ki az ütött- kopott vaskályhán, majd a felsőt. A piszkavassal megkotorta a hamut. Felderült az arca, amikor egy pici parazsat vélt felvillanni.

Mintha, hosszú mély álomból ébredt volna, amikor az első fuvallatot megérezte. Bágyadtan pislogott a világra. Körbenézett, de mindenütt csak fekete hamut látott.” Most én fogok melegíteni, hiszen ezek a gyerekek fáznak” gondolta, s megpróbált kiragyogni a hamuból.

Péterke a szanaszét heverő lomból kiszedet egy nagydarab újságpapírt, összegyűrte és begyömöszölte az ajtón. Aztán körülnézett, mit tehetne még rá, mert tudta, hogy a papír hamar ellángol. Összekotorta a faforgácsokat és talált még pár ágdarabot a tegnapi begyújtásból. Várt még egy kicsit, aztán megnézte, hogy meggyulladt-e a papír. Sajnos, a pici parázs ereje kevés volt. Ekkor fedezte fel a gyerek a gyufát a szekrény sarkán.

A parázs megörült a hirtelen jött segítségnek, mert egyedül nem boldogult ezzel a dologgal, épp csak megperzselte, de ereje már fogyóban volt. Hirtelen világos lett, a láng ereje bevilágította a kályha belsejét, aztán még jöttek mindenféle éghető anyagok, melyektől ereje és melege egyre duzzadt. „Még, még, még! …” – gondolta, hirtelen jött éhség és mohóság vett rajta erőt, maga sem értette, hogy miért. Hiszen eleinte csak melegíteni akart a gyerekeknek, de most azt érezte, hogy mindez nem elég. Amikor a gyerek ismét kinyitotta az ajtót, arra gondolt, hogy hátha van még valami, amiből kifacsarható egy kis energia, és merészen kiugrott a szőnyegre. Örömmel tapasztalta, hogy az is ég.

A gyerek hátraugrott és nagyon megijedt a parázstól. Ahogy a szőnyeg égni kezdett, nagy füst lett, amitől mindkettőjüknek köhögni kellett. Megnyitotta az ablakot, de a hirtelen légörvény még jobban felkorbácsolta a tüzet. A beömlő hideg miatt a gyerek inkább visszacsukta.

Már nem gondolt a gyerekekre, csak enni akart és hatalmas lenni… bekebelezni a világot!

A szomszéd ház udvarán Mariska néni ekkor vitte ki a szemetet. Amikor meglátta a füstfelleget, azonnal tudta, hogy baj van. Beszaladt a házba, és telefonált a tűzoltóknak. Aztán átszaladt a szomszédba, de nem tudott bemenni, mert az ajtó zárva volt, az ablakon keresztül csak a füstöt látta.

Megérkezett a tűzoltóautó és a mentő!
– Jaj, jöjjenek gyorsan, szerintem a két gyerek bent van!
Az egyik tűzoltó pillanat alatt betörte az ajtót s már hozta is kifelé az alélt kisfiút, aki a friss levegőn jött magához.
– Margitka- suttogta a mentős karjában, majd ismét elájult.
A tűzoltó visszament és takaróstól- mindenestől hozta ki a másik gyereket is. Közben társai már nagy erővel oltották a tüzet.

A hideg víztől elfogyott, elenyészett utolsó gondolata a két gyerek volt: „ nagyon fáztak…”

A sarkon fejkendős asszony fordul be. Ahogy meglátja a sokadalmat, eldobja a szatyrot és szaladni kezd.
– Mi történt?- sikoltja.
A pillanatnyi csendben megszólal Péterke:
– Nagyon fáztunk…

Share

P. Borbély Katalin: Lélekharang

július 3rd, 2014 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

A csöppnyi törékeny asszony ült a félhomályban, az ágy szélén. A kicsi szobát beborította az alkonyi napsugár. Így még pirosabbnak tűnt a kisfiú arca. Megnézte a homlokát. Lázas! Szinte forró! Óvatosan állt fel a vizes ruháért. Megtörölgette, majd visszaült az ágy szélére, dologtól megviselt kezében elveszett a gyerek keze.
Ahogy végig nézett a 2*3 méteres albérleti szobán elgondolkozott. Végig gondolta a sok viszontagságot, ami idevezetett. A kisfiú volt mindene. Mindent feláldozott, csak a gyerek vele legyen. Régóta vándorolnak már együtt, egyik albérletből a másikba. S őt közben felőrölte a munka, a kilátástalanság. A fiúcska szabálytalanul veszi a levegőt. Az asszony fáradt. A nap régen lenyugodott. A sötétség súlyként pihen a szempillákra, álomtalan sötétségbe hull. Csak a pirkadattal ébred, még mindig fogja a gyerek kezét. Aggódva nézi a homlokát. Lement a láz!! Az örömtől könnyei peregnek.

A kórházi ágy szélén megtört arcú fiatalember ül. Nagy férfikezében elvész anyja törékeny, madárcsontú keze. Az asszony alszik, néha mintha felzokogna álmában.
– Mama!- alig hallik a suttogás. Egész lelke reszket. Régen nem látta már.
Elsodorta az élet. Hirtelen jött a szó, s jobban fájt mintha ütött volna. Hogy kinek volt igaza? Kitudja már? De mindegy is. A lényeg az, hogy most itt van és beteg. Sápadt arca belevész a hófehér korházi ágyneműbe.
– Jaj Mama! Csak egyszer szidnál össze még!

Share

P. Borbély Katalin: Didergő

július 3rd, 2014 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

A kislány ült az íróasztalnál és tanult. Odakint lassan beesteledett, a lebukó nap utolsó sugarai, még aranyba burkolták a virágmintás tapétát. A gyerek mindebből csak annyit érzékelt, hogy fel kell kapcsolnia az olvasólámpát, mert már összemosódnak a betűk előtte. Azt sem vette észre, amikor anyja belépett. Az asszony sokáig nézte, nem akarta zavarni. Tekintetét körbe járatta a szobán, meg-megállt egy-egy éremnél, újra olvasta az oklevelek szövegét, melyek valamely sikeres helytállás eredményként kerültek a könyvespolc oldalára. Mosolyogva lépett az asztalhoz, megsimogatta a gyerek fejét. A gyerek meglepetten nézett fel:
– Nem is vettelek észre.
– Nagyon elmélyültél. Mit olvasol? – s belelesett a nyitott könyvbe.
– A Didergő királyt.
– Ebből van egy másik változat. Várj, mindjárt megmutatom. – S a könyvespolchoz lép levesz onnan egy réges-régi könyvet.
– Nézd nekem ezt ebből olvasta az anyukám.
Felüti könyvet, s ahogy olvasni kezd, megborzong. Hirtelen megelevenedik a huzatos albérleti szoba, ahol a takaró alábújva olvasták a szebbnél szebb meséket és néha tényleg nem fűtötte őket csak a szeretet. Persze erről a gyerek mit sem tud. Nem is érti, miért peregnek a könnyei.
– Ne sírj, anyu a végén minden jóra fordul!- simogatja meg anyja kezét.

Share

P. Borbély Katalin: Legendák

július 3rd, 2014 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

Langyos tavaszi nap volt. Az idős ember elgondolkozva ült a parkban egy padon. Körülötte a természet ébredését jelezte a fákon frissen kihajtó levelek zöldje, egy-egy vadcseresznye talpig kibomlott mirtusza, mint a menyasszonyé. A hangos madárdal is örömzeneként hangzott. De az öreg igen keveset érzékelt ebből a csodából. Fáradt barna szemei valahova a messzeségbe néztek. Ruhája, kalapja kicsit régimódi, de tiszta, cipőjén megcsillan a napsugár.
Gondolatai a tér körül forognak: ”Valahol itt kezdődött minden” mélyen a lelkében látja a hároméves kisfiút, aki egy millpengőst kap kackiás bajszú nagyapjától a boltból hazafelé jövet „játszani talán még jó lesz” dörmögte az öreg. Ő akkor még nem tudta miért. Azt sem értette, anyja miért legyintett csak, amikor később egyszer csokit szeretett volna venni. Akkor is a parkon jöttek keresztül és őt nagyon bosszantotta a dolog. Otthon aztán beletette az egyik könyvébe, és ettől úgy érezte, hogy a nagyapja ott van vele. Már iskolás volt, amikor apjával ült egy padon, itt a parkban, ő fagylaltot evett apja újságot olvasott, aztán mielőtt elindultak volna adott neki egy húsz fillérest: „ a holnapi fagyira” mondta, és megsimogatta szőke haját. De más nap és harmadnap esett az eső, így nem lehetett fagyizni. A pénz egy kis ládikába került és ő érezte, hogy sohasem fogja elkölteni. Mire felnőtt egyre több mindent látott a világból, valahogy úgy érezte, hogy az évek során kialakult gyűjtő szenvedély köti a múlthoz, történelemhez, ősökhöz. Mert valahányszor új kiadású vagy éppen kivonandó pénz került a kezébe mindig igyekezett eltenni belőle egyet-egyet. Aztán amikor a kisfia először kíváncsiskodott bele a fadobozba minden érmének és papírpénznek elmesélte a történetét.
A doboz akkor merült némileg feledésbe, amikor az életük és a világ körülöttük lecsendesedett. Az állandóságban nem születnek legendák. A pénzek formája is és értéke is viszonylag állandónak volt mondható. Mégis a világ őt igazolta, hiszen jött újabb társadalmi változás, magával hozva a bizonytalant, a követhetetlen inflációt.
Az unokája pár hónapja felfedezte a dobozt. Ahogy az összehajtogatott papírlapokat aprólékosan széthajtogatta tágra nyílt szemében kíváncsiság villant. Ő pedig mesélhetett, megint azokról a régvolt békeidőkről.
Aztán a minap kitörő örömmel állított be az iskolából hazafelé jövet.
– Nézd mit hoztam neked! – ugrott a nyakába és már vette is elő a zsebéből a pénztárcáját. Abból pedig egy ropogós 500-Ftos került elő, egyik sarkában a magyar zászló és „1956-os forradalom emlékére” felírat volt látható.
– Ilyened még nincs ugye? – nézett rá türelmetlen izgalommal.
– Nincs – válaszolta és elhomályosodó szeméből előtörtek a könnyek.
– De azért tudsz róla mesét?
– Persze – simogatta meg a gyerek fejét, aztán halkan mesélni kezdte kamaszkora emlékeit a forradalomról.
Felkavarta az emlékezés. Régen nem beszélt, már ezekről a dolgokról senkinek. Nem tudta mennyit ért belőle a gyerek, de egyszerre úgy érezte, azzal hogy őszintén beszél végre méltó emléket állít halott barátjának. Mintha az ő emlékét őrizné az a pénz amit a gyerektől kapott.
Aztán eljött a mai nap és most itt ül ezen a padon. Nem tudta miért érinti ez a dolog ilyen mélyen. Óráknak tűnt az a pár perc amíg végig gondolta az életét és miért fáj annyira az amire készül. Sóhajában benne volt minden bánata. Ha most elkölti ezt a pénzt, megszakad az a sorozat, amely végig kísérte az életét. A változó világ elsodorja ezt is.

Az 500-as mintha sütötte volna a tenyerét, de már két napja nem evett.

Share

P. Borbély Katalin: Egyedül

július 3rd, 2014 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

Ahogy kinyitotta a szemét rögtön tiszta volt a tudata is. Körül vette a sötétség és a csend, melyet csak a kakukkos óra ketyegése tört meg.

„A kakas előtt egy fél perccel” mosolyodott el, ahogy eszébe jutott anyja mondása.
Kisgyerek korától mindig korán kelt. Csakugyan anyja már a kendőnél járt, amikor megszólalt a kakas.

A hideg víz az álom utolsó morzsáit is elűzte. Ma mégis kicsit fáradtabb volt, mint máskor
A szakajtó a tengerivel ott várta az ajtó mellett, felvette és indult a tyúkudvar felé. Kint még csak derengeni kezdett a hajnal.
Kiszórta a tengerit a kútból friss vizet hozott csak ezután engedte ki jószágot. Aztán visszament a házba. Itt is elvégezte a reggeli teendőket. Mire mindennel végzett eléggé elfáradt.

Ahogy leült a lócára, tekintetét a házioltárra emelte, keze önkéntelenül imára kulcsolódott. A Miatyánkat még hangosan mondta, aztán saját fohászát már hangtalanul, csak magának.

— Tudom, hogy sokszor kértem már tőled Uram főleg erőt. S adtál is lásd kibírtam, még most is itt vagyok. Hozzád imádkoztam, amikor gyermekként, szigorú apai tekintettől kísérve dolgoztam a földeken. Te segítettél, amikor anyám beteg lett. Volt erőm gondozni, testvéreket nevelni. Erő kellett, hogy el tudjam temetni. Adtál segítséget is: időt a szerelemre, boldogságra is. Csak Pistámat ne vette volna el a háború. Nélküled nem tudtam volna felnevelni Ádámkámat. Erőt adtál, amikor el kellett engedni a főiskolára, pedig tudtam, hogy nem jön többé vissza. Igaz, hogy minden este telefonál, de ez mégsem ugyanaz. A jó szomszédok is mind elmentek.
84 év (s közben nagyot sóhajt)

Nem kell már az erő, hiszen már az unokám is férjhez ment. Csak Pistámhoz mennék.

Share

P. Borbély Katalin: A napló

augusztus 4th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, P. Borbély Katalin | 1 Comment »

A Miranda a tükör előtt ült és vizes haját fésülte. Keze megállt egy pillanatra „mint egy ázott veréb” gondolta, aztán elmosolyodott, mert eszébe jutott az a reggel, amikor először ébredek együtt. Akkor is itt ült és fésülködött, a fiú megállt mögötte, kócosan, álmos szemekkel nézett rá a tükörből, aztán rámosolygott.
– Szebb vagy mint az angyalok! – súgta a fülébe és megcsókolta a nyakát.
Most is érezte a leheletét, a bőre illatát. Tétova mozdulattal húzta ki a fiókot, melynek alján a könyv lapult. Belelapozott, olvasgatta, egészen belefeledkezett. Akkor kezdte el írni, amikor megismerkedtek, és a mai lesz az utolsó bejegyzés. Hiszen ha Péter ma megkéri a kezét, akkor már nem maradnak sem titkok, sem furcsa érzések, amikkel nem tud mit kezdeni, csak a boldogság marad mindörökké. becsukta a könyvet és folytatta a készülődést. Gondos mozdulattal fésülte kontyba a haját, majd belebujt az előre kikészített halványzöld kisestélyibe. Végül egészen vékony alig látszó sminkkel emelte ki arca vonalát, és szeme színét. Ahogy elkészült, már ideje volt indulni, ha nem akart elkésni az étteremből. Az ajtóból visszalépett és a táskájába tette a könyvet.
Péter az étterem előtt várta, percekkel a megbeszélt idő előtt. Amint meglátta szorosan átölelte, bent lesegítette a kabátját. Remélte, hogy pár percig még kettesben lehetnek a vendégek érkezése előtt. A fiú csak nézte, nem talált szavakat, hogy kifejezze az érzéseit. A lány kivonta a kezét, és elővette a könyvet.
– Ez egy napló……….rólunk…………. szeretném, ha elolvasnád, hogy lásd, milyen vagyok legbelül……nem akarok semmi félreértést.
A fiú nem nyúlt a könyvért sokáig nézte a lányt. Eddigi megindultságát, csak fokozta ez a gesztus, hiszen a lányok a naplójukba olyan dolgokat is leírnak, amit még az anyjuknak sem mondanak el. Aztán megfogta a lány kezét, és csak ennyit mondott:
– Köszönöm! De a titkaidat majd felfedezem én magam. – mindezt megerősítve lágyan megcsókolta.
Ebben a pillanatban léptek be Miranda szülei, és kezdetét vette az eljegyzési vacsora.

Share

P. Borbély Katalin: Rózsák

január 26th, 2013 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

Hol volt hol nem,
Mályva bokron innen,
Liliomon túl,
Ahol a kiskapu néha megcsikordul.

ÉLT EGY ÖREG KERTÉSZ.

Hogy a következő történetet álmodta-e, vagy ő találta ki én nem tudom, de így mesélte unokájának egy őszi alkonyon.

A kertben, melyről szó van,
Virágok nyíltak tavasztól őszig sorban.

A kertész, ha köztük járt,a napfényt élvezte,
S közben kedvenc dalát énekelte.

„ Ha én rózsa volnék nem csak egyszer nyílnék
Minden évben négyszer virágba borulnék,
Nyílnék a fiúnak, nyílnék én a lánynak,
az örök szerelemnek és az elmúlásnak.”

Ahogy hallgatták a kert virágai
Elkezdtek sorban kinyillani.

Mind között a legszebb, egy bordó bársonyos dalia,
Aki a keresztségben a János nevet kapta.

Ahogy üdén frissen széttekinte legott,
Hamvas rózsaszín virágot látott amott.

Ámulva nézte a tüneményt,
S dalba foglalta mindjárt e véleményt.

„Pajkos ifjú rózsát lelt rózsát lelt
Rózsát a pusztába
Ki sem nyílt még bimbó volt
Kit a szellő megcsókolt.
Puszta szép virága
Rózsa a pusztában.”

Ringatózott, hajladozott, míg a lány észre nem vette,
S bemutatkozott ahogy az illem követelte.

A lány nem szólt csak pirult a bókokat hallván,
Mögöttük a virágok dalra fakadtak a románc láttán:

„ Millió, millió, millió rózsaszál
Gyönyörűbb üzenet sohasem volt talán!”

Bazsa Rózsa tartózkodását látva folytatta az ostromot,
Dalban mondott el sok szép mondatot.

„ Egy rózsafán megszámoltam száz rózsát
Mind a százat elküldöttem tehozzád,
Közepébe belelehelem a lelkemet,
küld vissza, majd ha nem szeretsz engemet!”

Rózsika pirult, reszketett a lelke,
Már az is csoda volt, hogy János őt észre vette.

Kereste a válaszokat dalban,
s végül így válaszolt halkan.

„ A rózsa azt jeleni hű vagyok,
A szegfű azt, hogy a tied vagyok
A nefelejcs, hogy el ne felejts
Mert belé halok!”

János folytatta, ostromolta egy héten át,
S epekedve leste válaszát.

„ Rózsa bokor a domboldalon,
Borulj a vállamra anyalom,
Súgjad a fülembe, hogy szeretsz,
Mert olyan jól esik nékem ez.”

A lány már hajlott volna,
A szép dalok meghatották nagyon,
De egyszer csak mi történt?
JAJ borzalom!

Mikor egy fuvallattól kicsit közelébb hajola,
Egy tüske a levelét végig hasította!

Fájdalmában harmat könnye hullt,
S pünkösd után egy héttel minden szirma lehullt.

A pünkösdi királyság eddig tarta,
Bánatát a dalia így foglalta dalba:

„Egy rózsa szál szebben beszél,
Mint a legszerelmesebb levél
Nem tud az írni aki küldte,
mert aki küldte már nem él”

Share

P. Borbély Katalin: A számkivetett

január 19th, 2013 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

Ülök a villamoson és kicsordul a könnyem. Letörlöm, körülnézek. Nem látták, engem sem látnak. Furcsa magányosság egy milliós nagyvárosban. Eltöprengek, ha még ez a vékony drót sem lenne……
Úgy hozta az életem, hogy messze kerültem az otthonomtól. Az elmúlt két hónap keserves segélyen kínlódása után munkát kaptam Pesten. Dolgoztam már máskor is távoli városokban, most mégis minden más volt. Hirtelen kellett szállást találnom, elfogadni egy zajos, rohanó nagyvárost, feltalálni magam egy új munkahelyen, szembekerülni vele, hogy nem vagyok már fiatal. A kollégák okosabbak, szebbek, fiatalabbak, mint én. A munkán kívül nincs közös beszédtémánk. Az adminisztráció bonyolultsága, a kapkodás, és a rendszertelenség végtelenül kimerített. Nincs telefon, tv, internet, nincs kihez szólni! Magam vagyok.
Két hétbe telt mire elkezdtek letisztulni a dolgok. Amikor eljutottam odáig, hogy vettem egy olcsó telefont, akkor kezdődött az olimpia.
Régen együtt néztük a közvetítést drukkoltunk és önfeledten örültünk a magyar sikereknek. Most egészen mást jelent. Most csak hallgatni tudom a telefonon fogható rádión keresztül. A fülhallgató vékony drótja, köldökzsinórként köt össze a távolban értük küzdő sportolókkal.
S miközben lélegzet visszafojtva hallgatom a közvetítést, érzem, hogy új erővel tölt el, mintha nem csak értem, hanem velem küzdenének. Ahogy megszületett az első aranyérem és sorban a többi érmek és szép helyezések, úgy tanultam meg megküzdeni a saját feladataimmal.
S bár igen stresszes időszak volt ez számomra, a könnyeim mégis a büszkeség, az öröm, és a hála könnyei, mert bátorságot és hitet adtak nekem, és nem a fájdalom, a düh, és tehetetlenség könnyei.

Épp ezért az sem bánom látják.

Share

P. Borbély Katalin: Visszatérés

január 18th, 2013 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

Ülök a keszthelyi strand egyik kövén. A lábamat simogatja a hűs Balaton. Hallgatom, a monoton vízcsobogást, a madárdalt és élvezem a kora nyári Nap melegét. Az egészből olyan béke árad, hogy azt le sem lehet írni.
Hirtelen ötlet volt, hogy idejöjjek, magam sem tudom miért. De most, örülök, hogy itt vagyok. A víz hideg, még nincs strand szezon, s nekem, most pont ez a jó. Így zavartalanul élvezhetem a harmóniát. Nézem a vizet, s hallgatom az apró csobbanásokat. A túlpart párafelhőbe vész, mégis látni vélem azokat a helyeket, ahol már jártam.
A stég felől hallatszó gyerekkacagás eszembe juttatja az első találkozást. 8 éves voltam, amikor édesanyámmal először jártam itt. Kicsit féltem, mert végtelennek tűnt és hideg volt, de aztán lassan összebarátkozunk. És jönnek sorban az emlékek, mert bár elég messze lakom, mégis néhány évente eljutok ide. Így lett a Balaton tanúja és őrzője az én boldogságaimnak.

A gyerekkori nyaralásokra úgy emlékszem, mint valami álomképre, amely mosolyra fakaszt, és erőt ad a hétköznapok küzdelmeihez. Aztán jöttek a felnőttkor örömei. 86-ban Füreden voltunk nászúton, s bár a Balaton téli álmát aludta, én tudom, hogy megőrizte a nevetésemet, mert amikor erre járok ma is érzem az akkori boldogság lüktetését a szívemben. 88-ban Siófokon nyaraltunk. Esős bánatos időt fogtunk ki, de az örömömet semmi nem ronthatta el, hiszen akkor vártam első gyermekemet. A következő években már igazi család ként tértünk vissza. Akkor és ott csak a gyerekek számítottak, hogy a velük töltött idő olyan emlék legyen, amely melegséggel járja át mindnyájunk szívét. Szinte hallom a kacagásukat, egy-egy nagy hancúrozás után, ahogy kifáradva elhevernek a pléden a fűzfői strandon. Amikor haza indultunk, az utolsó ötszázasomból vettünk főtt kukoricát, de tudtam, hogy az együtt töltött időt és az élményeket nem lehet pénzben kifejezni.
Aztán teltek az évek, a lehetőségeink egyre szűkösebbek lettek. Átalakult az életünk. Egészen más szituációban jutottam el Szigligetre. 2008-ban az Irodalmi Rádió alkotótáborában vettem részt. Egyedül jöttem és ez merőben új volt. Nagyszerű barátokat ismertem meg, és felfedeztem magamban az alkotás és önkifejezés képességét és örömeit. Az irodalom mellett volt itt minden más is. Kellemes beszélgetések egy pohár bor mellett, kirándulások, strandolás, és sok-sok nevetés. Fontos lépést tettem itt önmagam megismerése felé. Azóta is visszavágyom…….
Talán ez a gondolat vezetett ide tudat alatt amikor Alsóörsön nem hazafele indultam, hanem az ellenkező irányba. Most csak egy szomorú kiránduló vagyok, de az itt megtalált boldogságmorzsák erőt adnak a folytatáshoz.

Share

P. Borbély Katalin Lélekharang

január 30th, 2011 Posted in P. Borbély Katalin | No Comments »

A csöppnyi törékeny asszony ült a félhomályban, az ágy szélén. A kicsi szobát beborította az alkonyi napsugár. Így még pirosabbnak tűnt a kisfiú arca. Megnézte a homlokát. Lázas! Szinte forró! Óvatosan állt fel a vizes ruháért. Megtörölgette, majd visszaült az ágy szélére, dologtól megviselt kezében elveszett a gyerek keze.

Ahogy végig nézett a 2*3 méteres albérleti szobán elgondolkozott. Végig gondolta a sok viszontagságot, ami idevezetett. A kisfiú volt mindene. Mindent feláldozott, csak a gyerek vele legyen. Régóta vándorolnak már együtt, egyik albérletből a másikba. S őt közben felőrölte a munka, a kilátástalanság. A fiúcska szabálytalanul veszi a levegőt. Az asszony fáradt. A nap régen lenyugodott. A sötétség súlyként pihen a szempillákra, álomtalan sötétségbe hull. Csak a pirkadattal ébred, még mindig fogja a gyerek kezét. Aggódva nézi a homlokát. Lement a láz!! Az örömtől könnyei peregnek.

A kórházi ágy szélén megtört arcú fiatalember ül. Nagy férfikezében elvész anyja törékeny, madárcsontú keze. Az asszony alszik, néha mintha felzokogna álmában.

–          Mama!- alig hallik a suttogás. Egész lelke reszket. Régen nem látta már.

Elsodorta az élet. Hirtelen jött a szó, s jobban fájt mintha ütött volna. Hogy kinek volt igaza? Kitudja már? De mindegy is. A lényeg az, hogy most itt van és beteg. Sápadt arca belevész a hófehér korházi ágyneműbe.

– Jaj Mama! Csak egyszer szidnál össze még!

Share