Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Ti akarnok szakajtók,
vajon mit akartok,
ha falakat vakkantott vakajtót vakartok?
Gödörbe görbült, örült fakardok,
titeket talán a hit tartott vissza,
mintha megfogyott volna a tollban a tinta.
A kapitalista lista tovább is hízna,
de a vesztes már jól paráz,
mérgében sem anyáz!
Kihűlt a hitt varázs,
nincs rajta durva máz!
Ez ma egy furcsa láz,
mi gyengéket aláz(-/…)atosan kérném,
ha merném, a repkényt, az eszmét!
Én sem nézném végét a láncnak.
Vad szelek ráznak,
a lázban szenvedek,
azért még elmegyek vadászni!
Mondja a vadászgyík!
Jöjjön az apád is!
Matt, remény!
Lesz majd az élet szép?
Hinned itt tévedés!
Elhalló távadás,
ez egy bús támadás!
Valami baromi ellenszenves
nyekken a falon…
Ha most…
abba nem hagyom a dalom!

Hahó, hahó, mint halandó fajankó
megtörten haladok gyalog,
a frissen vöröslő hóba
bűntelen térdeplek nyomot.
Kutatnék szüntelen szégyenlős titkokat;
elveszett kis vonat kiért is tolat,
mit, miért véd szenvedőn
sötétre horgolt szemfedő?
Igen szilárdan hiszem,
a megismerés sármos útjának elején járok,
de lököm a vigéc igét;
születés, elmúlás: folyékony körforgás!
Mikor rám szól a szokásos átok…
Vagy nem is az,
csupán a karácsonyi hangulat,
mely agyamban így mulat;
Téged is vár, kispofám,
az utolsó stáció!
Kiemelt nemzedék tagjaként,
századszor add most tovább
a nyakadban függő,
újulni kész betlehemet,
a parányinak látszó jászolt,
benne az ember fiát,
hogy ezentúl utódod harsogjon vivát
a keményre érett, fanyar édes,
isteni dicsőségre!
Bp., 2011. 08. 5-10.

Sebesen száguldó korunktól kábulttá gárgyultál agyam?
Hiába reméled közeli vesztét a télnek,
az egykori örömtől dúskáló múlt, már csak bús emlékként élhet!
Megfagyott harang, illanó harag,
mi nem áll, az halad vagy szalad!
Száz egyéb nyakamba zuhanni folyton kész
rossz között zötyög tova egy megszállott gondolat:
Habár, igen hamar mosolygós tavaszt fakasztanak
a közelgő farsangi mulatság hajnali örömben tobzódó hangjai,
és az árkokban itt-ott még megbúvó hó alól
a halódó színek ragyogni készen
ismét a napfénybe néznek,
hirdetve fennen mennyit is érnek, és mégis…
Az ám, rongyos gatyám!
Elszántan gyérülő hófehér hajamra, szavamra,
mi sem hozhatna olvadást,
a mely, a fene megette, feltárná nevetve,
valaha vállamat verdesve, mily színű sörény hullámzott helyette!

Bp., 2011 06 18-19

elmondhatom mert mint az atom
oly szilárd bennem a meggyőződés
hogyha a bús hús húsba hatol
míg az egyén éne a kéjbe réved
legyőzve néhány röpke percre a magányt
nos akkor egy pár félénk lépést gyáván hátrál a halál
mert éled új élet esélye
a körülöttünk s bennünk lévő örök éjben végre

elnyom ott népszava
háborg ó éjszaka
nyomaszt az égzaja
lelkem a tan ú nagyúr a gyanú
békét len faj vagyunk
eltéved halk jajunk
haj hogy hallgatunk
a szegény egy én nagy ég
örül ha más út a hullahopp
és másra potty a bomb a robban ó
a hulla só bíz gyorsan nő
mint elhagyott vadrózsa bőr
ember remegj hisz hall 6-od a híreket
hogy ölik azt akit lehet
világunk összemegy
bár lesz azért őszre meggy
már meg nem véd a messze még
ha tényleg ég az ég a kék

A változás, ha erre jár,
az ajtónkon belép,
halk hangja sincs, ránk nem tekint,
nem kéri hogy: megérts!
Mert ő az úr, ez nem vitás,
az ember gyönge lény,
ha álmodik csak elbukik,
bölcsebb, ha nem remél.

refrén: Igen, ő az úr!
Nem zűr az úr, az úr a változás!
Meglásd, meglásd a lábadról ledönt,
ha jön, ledönt a változás, nem látomás.

Megjegyzés: Pável István versére  Székely-Nagy Gábor írt zenét, meghallgatható az ő előadásában :
LETÖLTÖM és MEGHALLGATOM

Csak szólj rám bátran,
lankadó szívemnek utolsó dobbanása,
ha csupán egy röpke villanásra,
férfi önzésem sodró áradása,
nem talál kellő védőgátra!

Csak szólj rám bátran,
illatos Tündérvirág,
én máris Pittikés kedvességgel teszem jóvá rémes hibám,
és leborulok formás lábaid elé,
majd átölelve izgató farod, nyomban egy
nedves csókot cuppantok kócos homlokodra!

Haver, ha ver a tél, csúszik a jég,
miképp a tavalyi fizetésemelés.
Oly jó volt, míg lecsúszott olykor pár korsó,
ha jó volt az ebéd!
Kókadó elmém, elhagyó emlék!
Manapság úgy vagyunk,
meggárgyult nyúltagyunk,
hazug szavakat csúsztatunk!
Kész rontás a feltálalt megoldás!
Kötés és oldás, még én is csúsztatok,
míg felettem a nagyok, a gazdagok, de gazok!
És mégis… Nekem mondhatod:
„Ellopva már a hajdani esély, hogy valahogy megélj!”
Még csak nem is cseng hamisan hangom,
amíg laza válaszom adom:
„Na ne mondd! Hiszen az nyílt titok,
ez is itt Afrika, hol csak az antilop!”
A becsület kókadt talaján járva,
hiába vár az árva a piszkos elcsúszásra,
pedig nélküle kék füge, étke az ég füle.
Gázoló gondolat, mostoha mozdonyunk hogy tolat!
Az élet túl drága, olvadó jégpálya, fél sárga apróban játszva,
elcsúszni kész zárka!
Mégis, konok mód bíztatom magam:
„Mindennek ára van, amíg te árva vagy,
a legjobb, ha gyáva vagy amíg…
Amíg az egekig nem emeled téted!!”

nem akarok ötölni-hatolni
álszent ám szép hazugságokról
könnyedén dalolni
én mindennél jobban
beléd kívánok hatolni
de nem csak a számomra oly sok kéjt ígérő igéző öledbe
téged szorosan ölelve
de le még mélyebbre
nem kis részben de egészben
be egészen illatos bőröd alá
hogy ott éljek benned
végleg elérve hogy ezután
már soha soha el ne veszítselek
te szép egyetlenem

Konok kínok közt haldokló remény,
remegő kezemben ázott búcsúlevél.
Szememből ömlő ösztönös könnyözön,
lapjait lelkesen öntözöd.
Meglehet, mint macska zsákmányolt egerével,
játszik velem a képzelet.
Arcod látom, melyet pír tüze éget,
zavartan a földet nézed, átkos döntésed magyarázod éppen.
Jeges kezével hírtelen kócos hajamhoz ér a feltámadó északi szél,
és legott, mint fagyott gyümölcs hull lábaim elé
a komor kétségbeesés.
Lám, új társam, mily hamar rád találtam!