Pável István: Önvédelem

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Pável István | No Comments »

(részlet egy thrillerből)

21. Újabb gyilkosság

Eredménytelen rendőrségi látogatásai ellenére Judit úgy döntött, igazat ad barátnőjének, Anitának. Egy fiatal lány nem savanyodhat be lakásának lakásának torokszorító magányában. Ráadásul a gyilkos újabban mintha békén hagyta volna, megszűntek a rémületet keltő telefonhívások, az utcai követések, a rettegett találkozások a sötét, elhagyatott parkban. A lány életében a remény fénye kezdte belengni a félelem gyötrő sötétjét. Lehet, hogy a gyilkos végre belátta, már nem kell tartania a leleplezéstől. Hiszen, ha a szemtanú valamit is tenni akart volna ellene, már szembesült volna a következményekkel, hogy a rendőrség ott loholt volna mögötte. De Judit tudta, hogy ennek érdekében mindeddig hiába munkálkodott. Feljelentéseit figyelembe sem vették. Sőt, ki tudja, hogy a yardon mit nem gondoltak egy-egy sikertelen látogatása után az elmeállapotáról. A megoldást kereső lányt nem a bűnöző logikája foglalkoztatta, csupán az volt a lényeges számára, a gyilkos már nem fenyegeti, régóta nem jár már a nyomában. Judit félelme lassan enyhült, de nem olvadt el oly hirtelen és véglegesen, ahogy a nyári viharfelhőből földre hullott borsónyi jégdarab. Ezért az önvédelmi edzéseken továbbra is szorgalmasan gyakorolt. A korábban elhatározott biztonsági óvintézkedéseit továbbra is betartotta. Még az önvédelem érdekében vásárolt tőrt sem vette ki táskájából.
A fiatal nőt vonzotta a kínálkozó lehetőség a rég tapasztalt, fesztelen szórakozásra. Ám körülötte lassan elfogytak a potenciális udvarlók, és mint teleholdi árnyék oly halvány volt az esély megfelelő kísérő felkutatására. Ez a felismerés viszont komor felhőket rajzolt a szép női arcra. Ekkor jutott eszébe a félelemmel jócskán megmérgezett időszak egyetlen pozitív hozadéka, a fiatal, jóképű rendőr a kapitányságról, aki kollégái közül a legkevésbé volt hitetlen a látott gyilkosságról, és az ezután következő támadás kísérletekről történt bejelentései során. Hogy is hívták azt a fiatalembert?
– Azt hiszem, Jánosnak hívják vagy mégsem? – tépelődött magában, ám ekkor kezébe akadt a névjegykártya, amit tőle kapott. Halvány mosoly jelent meg arcán, amikor megjelent előtte a kép a bejáratánál posztoló rendőrről, és furfangos ötletéről, ahogyan kéretlenül ráerőltette névjegykártyáját.
– Fiatalasszony, hívjon bátran, ha szüksége lenne rám. Nekem nem lehet semmi sem túl drága, az életem árán is megvédeném magát!
– Csak nem azért tesz ily komoly ajánlatot, mert biztos benne, hogy nem fogom a szaván fogni? – gúnyolódott Judit.
– Egy kicsit azért is, de akad egyéb okom is! Elmondhatom mi az?
– Nem hiszem, hogy ez bármin is változtatna – intett búcsút a haragos Judit, akinek fájt a gondolat, ez a rendőr éppúgy nem hisz neki, mint korábban az a főfejes az irodában.
– Mindketten ostobák voltunk, de most másképpen folytassuk tovább! – gondolta Judit, miközben villámgyorsan ütögette be mobiljába a fiatal rendőr mobiljának számait.
– Igen, hallgatlak!
– Judit vagyok, valószínűleg már nem is emlékszel rám. Elfelejtetted rég azt a védtelen lányt, akinek könnyelműen felajánlottad, az életed árán is megvéded őt! – évődött tegeződve Judit.
– Lehet egy olyan ijedt kis békát elfelejteni, mint amilyennek akkor látszottál? – vette fel a kesztyűt János ezzel igazolva, hogy az ő esete nem a legjobb példa a rendőrviccek valóságtartalmának igazolására.
– Ezen még vasárnap este vitatkozhatunk, ha elkísér egy farsangi bálra.
– Az ötlet nem rossz, de sajnos szolgálatban leszek.
– Ilyen az én formám. Egy olyan bátor huszárra találtam, aki a vágta előtt leszáll a lováról.
– Lehet, a látszat ellenem szól, még sincs igazad! Mindent megteszek, hogy szolgálatot tudjak cserélni bárkivel, akár két ügyeletet is adok érte, csak ott lehessek veled.
– Ez a beszéd kicsi huszár! Akkor találkozunk!
Vidám hangulatú egyeztetés során megállapodtak, hol és mikor találkozzanak, és mi legyen, ha Jánosnak mégsem sikerülne elcserélni vasárnapi szolgálatát.
Ólomlábakon vánszorgott az idő, de végre eljött a vasárnap. Kedvező előjelre utalt, hogy a buli megkezdése után fél órával ismerősöket véltünk felfedezni a tiszti klub egyik, gondosan terített asztala körül. A kis társaság középpontja Judit, faggatódzás nélkül is érzékelte, hogy barátnője, Anita szimpatikusnak találta Jánost. Anita alkalmi párjának, Leventének véleménye viszont a legkevésbé sem érdekelte a némi kikacsolódásra vágyó Juditot. Ezért közönyösen érzékelte a harcos külsővel megáldott férfi tekintetében János felé küldött üzenetet, amely elszánta jelezte, bármikor, bármely eszközzel kész megvívni vele a társaság – sehol meg nem hirdetett – alfa hímjének rangjáért.
A néhány mondatos bemutatkozás után nehezen indult a diskurzus a négy félig idegen ember között A helyzeten nem sokat segített, hogy a valaha jobb napokat látott, kiöregedett zenészekből álló zenekar tűrhetően játszotta a hatvanas–hetvenes évek jól ismert slágereit. Lassan az étterem is megtelt vendégekkel, de azok többnyire inkább a felszolgált ételek, italok fogyasztásával voltak elfoglalva, semmint a tánc által kínált örömök élvezetével. A valaha nagy gonddal kirakott, de mára már megkopott fényű táncparkettán itt-ott mocorgott csupán néhány vállalkozó szellemű pár. Ám Judit kis társasága nem tartozott közéjük.
– Judit, tényleg elhiszed, hogy a napokban veszélyben volt az életed? – törte meg a négy személyes asztalt körüllengő csendet Anita.
– Jó kérdés! – helyeselt János, aki ezután nagyobb tisztelettel nézett a kérdés feltevőjére.
– Minden okom meg volt ezt feltételezni, de ez már csak a múlt lázas emléke. Kérlek, ti se emlékeztessek korábbi kínzó félelmemre.
– Atya, gatya! Ez ám anyám a helyes beszéd anya! – lelkesedett János, aki megelégedéssel nyugtázta, főnöke tévedett, mégsem hibbant ez a gyönyörű lány.
A megrendelt italok jelentős részének csak hűlt helye ásítozott az asztal közepén, a hangulat tetőpontjára hágott, amikor Judit elsápadt a szórakozóhely ünnepi megvilágításában. Csupán barátnője észlelte a hirtelen változást.
– Csak nem kísértetet láttál? – érdeklődött attól tartva, hogy valami kellemetlen esemény történhetett.
– Á dehogy! Ha láttam is, az csak az enyém lehetett! – próbálta Judit viccel elűzni szorongását, miután villanásnyi időre látni vélte a körülötte újabban fel-feltünedező arcot, a gyilkosét. Csilingelő hangján hihetően hangzottak szavai, de remegő keze már másról árulkodott.
A zenekar lassú számot játszott, a táncparkett, mint egy lakatlan földrész felfedezése után kétszáz évvel úgy benépesült egymáshoz bújó párokkal. Levente a legkevésbé sem vágyott a táncparkett ördögévé válni. A történteken töprengő Judit kosarat adott az őt felkérő Jánosnak. János viszont nem az a típus volt, aki könnyedén hagyja magát lerázni, így Anitához fordult.
– Akkor rajtunk a sor, hogy bebizonyítsuk, nem a TOK, a Táncellenesek Országos Klubja tartja éves összejövetelét asztalunknál.
Anitának imponált, a szellemes felkérés, de nem akart a szemmel láthatóan elanyátlanodott barátnőjén sebet ejteni, ezért kitérő választ adott:
– Hosszú még az este, később táncoljunk inkább.
Amíg János elmerengett, vajon mi lehet a kétes formájú elutasítás mögött, Anita kihasználta a beállt csendet és a mosdóba invitálta Juditot, hogy megtudakolja, miért nem táncol Jánossal, és ha végképp nem akar táncolni, akkor nem zavarja-e, ha egy-két gyors szám erejéig, megmozgatja barátnője lovagját. A két lány felállt és kecses mozdulattal magához vette retiküljét és eltávoztak a hatalmas terem hátsó zugában lévő női mosdó irányába. Már keresztülverekedték magukat az összesimuló táncosok hol összezáruló, hol széjjelebb nyíló csoportján, és a mellék helységek előtti folyosón jártak, amikor Judit felsikoltott:
– Ááááá! Nem, ez nem lehet igaz!
Anita nem igazán értette mi történt barátnőjével. De feltűnt, hogy az egész testében remegő Judit, mintha védelmet keresne, a háta mögé bújt. Gondosan vigyázva arra, hogy a sorsszerűnek látszó találkozás során a folyosó minél távolabbi oldalára kerüljön az elszánt arccal feléjük tartó fiatalemberhez képest. Kis híja volt, hogy Judit testéből, az elviselhetőség határát súroló félelem hatására, az élet éppúgy ki nem szaladt, ahogy arcából a szín, lábából az erő. Talán így is történt volna, ha a következő pillanatban, nem nyílik a közeledő férfi és a két lány között lévő férfimosdó ajtaja, amelyen két tagbaszakadt férfi lépett ki, egymással fennhangon beszélgetve.
– Majd adok én neki! Hogy merhet valaki előttem ily helytelenül viselkedni? – fakadt ki a másiknál testesebb, a harmincas évei elején járó, kopaszra borotvált férfi.
Anitának elég volt egyetlen pillanatig a gyilkosok konok elszántságával közelgő férfi szemébe nézni, hogy hitelesen átérezze, mit is állhatott ki barátnője az utóbbi hónapokban. Ebben az sem gátolta, hogy ő nem is látott egy gyilkosságot, nem szembesült a rendőri közönnyel, nem zaklatták telefonhívásokkal, nem követték fenyegetően kihalt és sötét parkon át.
A két barátnő nem is várta meg, hogy a gyilkos melléjük érjen, hanem eszet vesztettként rohantak vissza az asztalukhoz. Elől Anita, aki kezénél fogva rángatta barátnőjét, aki egyedül lépni sem tudott volna félelmében. Az asztalukhoz érve Anita szólalt meg először:
– Nem gondoltam volna, hogy igaza volt Juditnak, de én is láttam a gyilkost. Még a tekintete is rémes volt, nem volt benne semmi irgalom, látszott rajta, hogy meghal, de teljesíti, amit elhatározott. Ha nem lép ki a mosdóból két badis külsejű férfi és nem tartja fel üldözőnketjét, nem is tudtunk volna megmenekülni.
A két férfi hitte is nem is, amit Anita mondott, de a lányok árulkodó tekintete miatt, nem tűnt indokoltnak megkérdőjelezni szavaikat. Ám nem is lett volna rá idő, mert hirtelen felgyorsultak az események. Az étteremben tombolt a farsangi hangulat, itt-ott pezsgős üvegek durranása több-kevesebb sikerrel próbálta decibelben felülmúlni a zenekar keltette hanghullámokat. Nem csoda, hogy a szomszéd asztalnál egy kapatos vendég pezsgő fogyasztásában vélte megtalálni a legjobb eszközt társasága hangulatának feldobására. Pukkant a kinyitott üveg! Hangja úgy szólt, akár egy pisztolylövés. Ám a szűk üvegnyakból kiszabadult dugó, úgy döntött, elindul vándorútra, amelynek végén nagyot koppant Judit hátán. Szerencsétlen lány ijedten tekintett hátra, hogy megszemlélje, mily súlyos teherrel lepte meg sorsa. Ám a látványra egyáltalán nem készült fel, hiszen nem is lehet az ilyesmire felkészülni. A mostanában nem csak rémálmaiban látott gyilkos arca jelent meg karnyújtásnyira tőle. Olyan közel, hogy egy szempillantásnyi idő múlva vállán érezte kezét.
– Most jött el az én időm, történjen meg, aminek meg kell történnie! – hallotta Judit az alig hallhatóan elsuttogott szavakat.
– Itt a vég! Nem akarom! Én élni akarok! – gondolta Judit, akinek félelme nyomban túljutott azon a ponton, ahol figyelmen kívül lehetett volna hagyni utasításait:
– Judit, ha most gyorsan nem találsz megoldást, akkor mindennek vége lesz, életednek, álmaidnak, reményeidnek! – nógatta tettre egy gonosz ki ördög.
Judit később sem tudta felidézni azt a végtelen félelem vezérelte mozdulatot, amely kezébe adta az önvédelemből vásárolt tőrt. De még kevésbé volt képes valaha is felidézni a mozdulatot, amelynek végén az éles tőrpengéje kivédhetetlen erővel döfött a gyilkos szívébe.
– Megtörtént végre?! Vége az elviselhetetlen félelemnek! – gondolta Judit, aki erőtlenül rogyott le székére, miközben a zenekar a „Te vagy a végzetem” című réges-régi sláger akkordjait játszotta lelkesen.

Share

Pável István: Lala Főnök szólal

március 11th, 2013 Posted in Pável István | No Comments »

Születő törvény, meghótt az önkény!
Azzal szembesülhetsz, a patkóban a honatyák elvétve ülnek,
de addig nem sérül a frakció fegyelem,
amíg a tagok a jó gombot nyomják meg.
Ó jaj, csak Lala Főnök szólal:
Itt az anyag, ne légy hanyag,
míg a munkavállalónak szemernyi joga megmarad!

Atya gatya, elveszett haza elhaló szava!
A Tisztelt Házban baromi gáz van!
A Munka Törvénykönyvvel
az alkalmazottat lökték örökre gödörbe!
Ó jaj, csak Lala Főnök szólal:
itt az anyag, ne légy hanyag,
míg a munkavállalónak szemernyi joga megmarad!

Ki bánja, ki szánja, az ország lángja
egyre inkább formáz a parázsra!
E hon elfogyó számú fia és lánya
napi tizenkét órán át szolgál ám önként, idegen tőkét.
Ó jaj, csak Lala Főnök szólal:
itt az anyag, ne légy hanyag,
míg a “marslakónak” szemernyi reménye marad!

Fásult vezetéssel elvétve léptem a fékre,
nap mint nap reggel hétre az ország túlsó felére kellett érnem.
Szia diploma! Azt is megértem,
segédmunkásként küzdhettem serényen.
Ó jaj, csak Lala Főnök szólal:
itt az anyag, ne légy hanyag,
míg a “marslakónak” szemernyi reménye marad!

Ki veszi észre, a gyenge mint hullik térdre?
Míg éhezve gondol a kenyérre
elemi erővel vágyik olyan bérre,
amiből telik majd megélhetése egynegyedére.
Ó jaj, csak Lala Főnök szólal:
itt az anyag, ne légy hanyag,
míg a “marslakónak” szemernyi reménye marad!

Ó, ió, szió, tengermély-depresszió!
Századik önéletrajzom háeres kukában landol.
Elvadult arcom megtörten gyűrött,
az alkony hűvös, nehezen tűrök!
Ó jaj, csak Lala Főnök szólal:
itt az anyag, ne légy hanyag,
míg a “marslakónak” szemernyi reménye marad!

Share

Nemcsak számtan-mértan

augusztus 12th, 2012 Posted in Pável István | No Comments »

egy/nyolcad

a
ka
rom
most
vajon
akarom
lágyan a
vékonyka
karodba
fonni a
vérem
forr
ért
ed
e

Bp.2012.06.25-26.

egy/hatod

a

vös
vágy
rövid
nadrág
ban jár
irama
laza
koc
og
ó

két/hatod

a
ma
gas
áram
díjak
sarcot
rónak
ránk
iga

n

egy/tizenötöd

a
ha
zug
most
is úgy
mordul
ránk még
várjatok
ha álmotok
ban is zokog
a rút lázadó
örök fájdalom
álnok hazugság
fagyott valóság
festett miegymás
látjuk mi egymás
apró rezdülését
másként ringó
mennyország
mi lázba hoz
miért vonz
mint torz
pusztult
remény
hegén
ha új
bőr

n

Share

Pável Colton István: Akarnok szakajtók

szeptember 11th, 2011 Posted in Pável István | No Comments »

Ti akarnok szakajtók,
vajon mit akartok,
ha falakat vakkantott vakajtót vakartok?
Gödörbe görbült, örült fakardok,
titeket talán a hit tartott vissza,
mintha megfogyott volna a tollban a tinta.
A kapitalista lista tovább is hízna,
de a vesztes már jól paráz,
mérgében sem anyáz!
Kihűlt a hitt varázs,
nincs rajta durva máz!
Ez ma egy furcsa láz,
mi gyengéket aláz(-/…)atosan kérném,
ha merném, a repkényt, az eszmét!
Én sem nézném végét a láncnak.
Vad szelek ráznak,
a lázban szenvedek,
azért még elmegyek vadászni!
Mondja a vadászgyík!
Jöjjön az apád is!
Matt, remény!
Lesz majd az élet szép?
Hinned itt tévedés!
Elhalló távadás,
ez egy bús támadás!
Valami baromi ellenszenves
nyekken a falon…
Ha most…
abba nem hagyom a dalom!

Share

Pável Colton István: Betlehem

augusztus 23rd, 2011 Posted in Pável István | No Comments »

Hahó, hahó, mint halandó fajankó
megtörten haladok gyalog,
a frissen vöröslő hóba
bűntelen térdeplek nyomot.
Kutatnék szüntelen szégyenlős titkokat;
elveszett kis vonat kiért is tolat,
mit, miért véd szenvedőn
sötétre horgolt szemfedő?
Igen szilárdan hiszem,
a megismerés sármos útjának elején járok,
de lököm a vigéc igét;
születés, elmúlás: folyékony körforgás!
Mikor rám szól a szokásos átok…
Vagy nem is az,
csupán a karácsonyi hangulat,
mely agyamban így mulat;
Téged is vár, kispofám,
az utolsó stáció!
Kiemelt nemzedék tagjaként,
századszor add most tovább
a nyakadban függő,
újulni kész betlehemet,
a parányinak látszó jászolt,
benne az ember fiát,
hogy ezentúl utódod harsogjon vivát
a keményre érett, fanyar édes,
isteni dicsőségre!
Bp., 2011. 08. 5-10.

Share

Pável Colton István:Farsang

augusztus 19th, 2011 Posted in Pável István | No Comments »

Sebesen száguldó korunktól kábulttá gárgyultál agyam?
Hiába reméled közeli vesztét a télnek,
az egykori örömtől dúskáló múlt, már csak bús emlékként élhet!
Megfagyott harang, illanó harag,
mi nem áll, az halad vagy szalad!
Száz egyéb nyakamba zuhanni folyton kész
rossz között zötyög tova egy megszállott gondolat:
Habár, igen hamar mosolygós tavaszt fakasztanak
a közelgő farsangi mulatság hajnali örömben tobzódó hangjai,
és az árkokban itt-ott még megbúvó hó alól
a halódó színek ragyogni készen
ismét a napfénybe néznek,
hirdetve fennen mennyit is érnek, és mégis…
Az ám, rongyos gatyám!
Elszántan gyérülő hófehér hajamra, szavamra,
mi sem hozhatna olvadást,
a mely, a fene megette, feltárná nevetve,
valaha vállamat verdesve, mily színű sörény hullámzott helyette!

Bp., 2011 06 18-19

Share

Pável Colton István: Szeretkezés

május 19th, 2011 Posted in Pável István | No Comments »

elmondhatom mert mint az atom
oly szilárd bennem a meggyőződés
hogyha a bús hús húsba hatol
míg az egyén éne a kéjbe réved
legyőzve néhány röpke percre a magányt
nos akkor egy pár félénk lépést gyáván hátrál a halál
mert éled új élet esélye
a körülöttünk s bennünk lévő örök éjben végre

Share

Pável Colton István: Haj gatunk avagy Háborult béke

május 4th, 2011 Posted in Pável István | No Comments »

elnyom ott népszava
háborg ó éjszaka
nyomaszt az égzaja
lelkem a tan ú nagyúr a gyanú
békét len faj vagyunk
eltéved halk jajunk
haj hogy hallgatunk
a szegény egy én nagy ég
örül ha más út a hullahopp
és másra potty a bomb a robban ó
a hulla só bíz gyorsan nő
mint elhagyott vadrózsa bőr
ember remegj hisz hall 6-od a híreket
hogy ölik azt akit lehet
világunk összemegy
bár lesz azért őszre meggy
már meg nem véd a messze még
ha tényleg ég az ég a kék

Share

Pável Colton István: A változás

április 17th, 2011 Posted in Pável István | No Comments »

A változás, ha erre jár,
az ajtónkon belép,
halk hangja sincs, ránk nem tekint,
nem kéri hogy: megérts!
Mert ő az úr, ez nem vitás,
az ember gyönge lény,
ha álmodik csak elbukik,
bölcsebb, ha nem remél.

refrén: Igen, ő az úr!
Nem zűr az úr, az úr a változás!
Meglásd, meglásd a lábadról ledönt,
ha jön, ledönt a változás, nem látomás.

Megjegyzés: Pável István versére  Székely-Nagy Gábor írt zenét, meghallgatható az ő előadásában :
LETÖLTÖM és MEGHALLGATOM

Share

Pável Colton István: Csak szólj rám

március 4th, 2011 Posted in Pável István | No Comments »

Csak szólj rám bátran,
lankadó szívemnek utolsó dobbanása,
ha csupán egy röpke villanásra,
férfi önzésem sodró áradása,
nem talál kellő védőgátra!

Csak szólj rám bátran,
illatos Tündérvirág,
én máris Pittikés kedvességgel teszem jóvá rémes hibám,
és leborulok formás lábaid elé,
majd átölelve izgató farod, nyomban egy
nedves csókot cuppantok kócos homlokodra!

Share