Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Azt hiszem, hogy ez egy kicsit fura szó, az utóbbi néhány évtizedben nem nagyon lehetett ezzel a szóval találkozni. Ma már talán meghökkentő, és aki meghallja egy pillanatig el is gondolkodik az értelmén. Legtöbbször nagy, barna-, vagy vörösfoltos, mélabús tekintetű tehenekre gondol, amelyek monoton egyhangúsággal kérődznek a déli napfényben, duzzadó tőgyüket riszálva, kényelmesen baktatnak a hamisan trombitáló csordás előtt, és kiszámított pontossággal fordulnak be a nyitott kapun, egyenesen a teli vizesvályúhoz, aztán az istállóba, és megadóan tűrik, hogy a gazdaasszony egy kisszéken a dagadt hasuk mellé kuporodva, kifejje belőlük a 10-20 liter életet és erőt jelentő tejet. De hol volt egy bányásznak ilyen tehénre pénze 50-60 évvel ezelőtt? Az utolsó egy-két évtizedben már volt, de a bányász abból már nem tehenet vett, hanem autót, minnél márkásabbat, mert tej (ha ugyan annak lehet nevezni egyik másik fehér löttyöt) az van elég a boltban.
Egy öreg, régi nyugdíjas bányász ismerősöm mesélte:
- Tudod öcsém, az én fiatal koromban kemény idők jártak. Nem a vagyon gyarapítása volt a fő célunk, hanem a mindennapi betevő falat megszerzése. Nem az volt a gondunk, hogy milyen farmert vegyünk, vagy melyik butikban vásároljunk. Az volt a gondunk, hogy élni tudjunk. Fél napot álltunk sorban egy kiló citromért. Hol volt még akkor a banán? Még filmen se láttuk. A filmről jut eszembe: öltük magunkat és másokat is, hogy jegyet kapjunk a „Kiskrajcár” című új magyar filmre.
Ma meg alig akad nézője a hazai filmeknek. A fejünket tömték abban az időben, nem a gyomrunkat. Nagyon sok nehézségünk adódott, mégis jó szívvel és sok-sok nosztalgiával emlékezem vissza ezekre az időkre, és ezeknek az időknek egy kedves alakjára. Nem szégyellem bevallani, hogy néhányszor el is sirattam. Szeret-
tem, mert kedves és jó volt. Néha szeles, akár egy nagyra nőtt kamasz, néha mord, mint egy gondokkal terhelt fizikatanár, néha bölcs, mint egy nagyszakállú professzor. Szerettem, mert Ő (igen, így, nagy Ő-vel!), Ő is szeretett engem, sőt az egész családot. Igen. Azt hiszem, nagyon bölcs volt, a maga módján. Kedves volt tőle, hogy minden nap ellenkezés nélkül adta nekünk életét, egészséget adó tejét.
Nagy szó volt ez abban az időben. Gyermekenként fél liter tej naponta. Pedig aprócska volt. Nagyon megbecsültük. Igénytelensége nem ismert határokat. Megette a száraz kórót, a silány füvet, még azt a csepp háztartási maradékot is, ami azokban a kemény időkben kiöntésre került. Bányásztehén volt. Fehér szakállal, két okosan csillogó fekete szemmel, aprócska hegyes szarvaival, melyekkel néha nagyokat bökött rajtunk, ha nem akartunk vele játszani. Bányásztehén volt. Zsuzsinak hívtuk. Szép fényes szőrét naponta fésültük, kiszedtük belőle a bogáncsokat, amelyeket azután jóízűen elfogyasztott. Aztán megbökte valamelyi-
künket a szarvával és felsőbbrendűsége tudatában fejét magasra tartva, büszkén elballagott egy kis füvet harapni. Egyszer a kisebbik testvérem kezéből megette az újságot is, mert egy nagy zöld színű kép volt az első lapon. Zsuzsinak hívták. Bányásztehén volt, egy gyönyörűszép kecske. Hol van már? Megöregedett, apám levágta, és én, aki nagyon szeretem a húst, egy falatot sem bírtam belőle enni. Azóta sok állatom volt már, tehén is, ló is, kutya is, de annyira nem szerettem egyiket sem, mint ezt a Zsuzsi kecskét, a bányászok tehenét.

(Naplótöredékek egy szegény népművelő mindennapi munkátlankodása bizonyítékául.)
Lejegyezte: ……

Január 2.
Kedves naplóm! Ma nagy öröm ért. Kineveztek. Ki. Az Isten háta mögé. A kultúra helyi fellegvárába. Népművelőnek. Úgy örülök, hogy nem tudok ürülni. Művelni fogom a népet. Mint a parasztok a földet. Felszántom és bevetem maggal. A lányokat. Holnap megkezdek bevásárolni. Kétheti hideg élelem, sátor, kispárna, óvszer. Mindent beszerzek. Aztán indulok. Ha élve nem térnék vissza, kérem, hogy hamvaimat falazzák be a kultúra fellegvárának falába. Az csinálja, akinek van falába. Kedves naplóm! Most elalszom. Gyurcsány Ferenc válogatott beszédeit tartalmazó kötetet teszek a párnám alá. És álmodom. Arról, hogy úgy fog terjedni a kultúra a munkám hatására, mint az árvíz. Vagy a pestis. Ha lehunyom a szemem, látom, hogy átveszem a Magyar Kultúra Kiskeresztje kitüntetést. Mit Kiskereszt! Nagykereszt. Az összes csimbókkal. És mindenki esti imába foglalja majd a nevem:
Nagy agyvelőm, népművelőm,
Lecsukódik már a redőm,
De a tied nyitva komám,
Amíg alszom gondolj reám,
Műveld a te rossz népedet,
Áldozd rá a jó életed,
Mikor a Nap újra felkel,
Pallérozzál szeretettel.
Ámen.

Január 3.
Ma már elindultam. Bevásárolni. Mindent kaptam. Legfőképpen náthát. De van kenyerem. Kicsit használt. Kéthetes. A héja jó lesz bukósisaknak. Van tejem is. Aludt. Az eladó, míg adta. De a pénzt elvette. Holnap megkeresem azt a helyet, ahol azt a sok pénzt keresem majd, amelyből tejen kívül mindent vehetek.

Január 4.
Elindultam. És megtaláltam. Minden kocsmát. Végül már az utat sem találtam. Kenyerem javát megettem. Bele is tört a fogam. Nem baj. Fogatlan népművelő leszek. Hozzám senki nem lesz fogható. Jó ezen a környéken a pálinka. Jó vizes. Sokat kell belőle inni. Hukk! Aranyapáim! Ti még nem láttatok olyan népművelőt, amilyen én leszek. Dőlni fog itt a kultúra. Háza. Össze. Elalszok kedves naplóm. Gyurcsány beszédeit feltámasztom egy cseresznyés üveggel. Úgy jó a kultúra, ha folyik.

Január 5.
Jaj, de fáj ez a kultúrával kibélelt kerek fejem. Az árokban ébredtem. A cseresznyés üveget ellopták, Gyurcsány kötetét itt hagyták. Látszik, hogy ráfér a kultúra erre a népre. Most már keresem a kultúra házát. Kérdezem a járókelő kocsmabútorokat: hol van itt a kultúrház? Úgy néznek rám, mintha a Holdról jöttem volna. Mondja egy öreg pálinkásbutykos: Fiam, maga holdkóros. Egy kiszolgált világháborús lövészárok u útba igazít: Menj gyermekem egyenesen. De másnaposan ki bír menni egyenesen? Kűldenek jobbra: Borkóstoló. Küldenek balra: Bisztró. Küldenek előre: Kocsma. Küldenek hátra: latrina…a jó édesanyámba…
Mama! Nagyon fáradt vagyok!

Január 6.
Kedves naplóm! Ma újra elindultam. Az árokból. Nem baj. Mélyről lehet magasra jutni. Egy életem, két halálom, a kultúrházat megtalálom. Új szisztéma szerint kutatok. Az az épület, ahova senki nem megy be, és ahonnan senki nem jön ki, az lesz a kultúrház. Találtam egyet. De az nyilvános vizelde volt. Zseniális ötlet jut az eszembe. Halló, tűzoltóság. Ég a kultúrház. Egy borízű hang felel: Ne szórakozz velünk édesapám. Abban a kócerájban nincs olyan ami meggyulladjon. Még a betonalap felét is ellopták a nyáron. Kilépek a fülkéből. Kiderül, hogy a vizelde volt, én meg a villanykapcsoló üres helyébe kiabáltam. Szemben velem egy épület. Rajta nagybetűs felirat: K……ÁZ. Hurrá! Megtaláltam! Bemegyek. A betört ablakon. Olyan, mint egy kórház. Olyan büdös. Boldog vagyok. Mécsvilágot gyújtok, mert sötét van. Bent a falnál áll valaki. Aztán megrázza és elteszi. Az előbb ő szólt vissza. Kifáradtam. Ma már nem csinálok semmit. Megágyazok pálinkásüvegekből, mert Gyurcsány könyve nagyon kemény párnának. A dolgozó néz egy darabig, aztán lelép. Az ablakpárkányról. Elalszom és álmodom. A kultúráról.

Január 7.
Ma berendeztem a kultúrházat. Mind az egy székkel, amit találtam. Aztán befűtöttem. Orbán Viktor összes beszédeivel. Estig vártam, hogy jöjjön valaki. De csak a tegnapi ipse jött meglátogatni és pisilni. Megsértődött, amikor megtiltottam neki. Kultúrember maximum csak kivülről pisilheti le az épületet.

Január 8.
Ma találkoztam a polgármesterrel. Kérdezte, hogy mire van szükségem. Mondtam, hogy pénz kell. Adott egy ezrest, hogy hozzak a kocsmából pálinkát. A pálinkát megittuk és felavattuk a kultúrházat. Nevet is adtunk neki: Szent Ivó kultúr és ifjusági ház, szabadidő és nevelési központ. Jó hosszú név lett. Igy legalább nem jegyzik meg.

Január 14.
Ma bútort kaptam. A kocsmáros adott egy söntéspultot, a katonaság felajánlott egy kiselejtezett ágyútalpat. Már van felszerelésem is. Egy fél liter rum.

Január 30.
Ma megvolt az első rendezvényem. Két illuminált egyén szüreti dalfesztivált rendezett az előcsarnokban. Kérdem tőlük: Mit szüreteltek? Azt mondja az egyikük, hogy Hukk. Mondom, ezt a gyümölcsöt nem ismerem. Erre a másik: Hát kérem, tökfőzeléket. Kérdem: Mikor? Azt mondja: Tavaly. Kérdem: És azóta? Mondják: azóta ünneplik a szüretet. Örülnek, hogy sikerült. A tökfőzelék. Kapor is került bele. Na, én lettem a zsűri, ők az előadók. A közönség egy girhes kandúr macskából állt. Az pedig fékeveszett nyávogással kísérte a nótákat. Kiderült, hogy a farkára léptem. A macskának. Végül a nótaversenyen három nóta győzött: Harmadik lett a Gyomormosás lesz a mi utcánkban című kesergő, második lett a Mustot írjon fel doktor úr hashajtó helyett kezdetű csárdás, nagydíjas pedig az, hogy Jaj, de nagy baj, hogy nincs bajusza Pelczné, Gál Ildikónak. A közönség elvonult, mert leléptem a farkáról, mi hárman pedig átvonultunk a szemközti kocsmába, és félóra múlva vidáman énekelte velünk a fél falu: Nem a lóláb volt az ami kilógott a gatyádból.

Április 10.
Elhatároztam, hogy színjátszó csoportot alakítok és eljátsszuk a Rómeót Júliával. Júliát egy hétig kerestem, de megtaláltam. Arca piros, haja szőke zuhatag, alakja csodálatos, és 15 éves.
Múlt. 20 éve. Hogy kicsit dadog, az nem baj. Majd húzok a szövegből. Ha már őt nem tudom meghúzni. Vagy talán igen?
Már próbáljuk az erkély jelenetet. Mondja ő: Ó, Rororomeo, mimiért vagy tete Roromeo. Mondom: Nem jó! Kérdi: Dadadadogok? Mondom:Alig. De éld át. Szűziesen. Egyszerűen. Neked könnyű. Hiszen mindenki azt mondja rólad, hogy szűz vagy, mint Mária. Elpirul. Fejét lehajtja és azt rebegi: Sasajnos nem. Óóóvodás kkookoromban bebebeleültem a cucucumiba.

Június 5.
Már komoly munkát végzek. Kinevezésem óta már a második rendezvényemet szerveztem. Hoztam egy filmet, amit levetítettünk. A címe: Ne sápadj. A mozijegyhez minden néző kapott egy marék púdert. Hogy púderozzon. Ha sápad. Gyönyörű film volt. Amikor az egyik szereplő azt mondta, hogy MÚÚÚ, a másik így válaszolt: Mi az Istennek MÚÚÚ-zol? Majd megfejlek, oszt agyonütlek. Fasza korban élünk. Minden hülye filmes azt csinál, amit akar. Én akkor elsírtam magam. Művész film volt. Művészet volt végigülni. Az egész közönségnek. Mind az egynek. Mert elaludt. Felköltöttem: Azt mondja: Nem láttam pontosan. Tehenet fejtek, vagy bikát? Egymásra nézve távoztunk.

Június 20.
Tudtam, hogy sikerül! A közönségbe vetett magom kikelt. Júliából, a cumis szűzből. Igaz, hogy a gyerek kancsal, mint a helyi plébános, vörös, mint a polgármester, és két orra van, mint az állomásfőnöknek, de akkor is az enyém. A gond csak az, hogy Júliát három hónapja ismerem, de ő megmagyarázta: én ismerem őt három hónapja, ő ismer engemet három hónapja és három hónapra született Zénóka. Ez összesen kilenc hónap- Milyen igaza van. Szép az élet. Tele vagyok sikerélménnyel, mint a kisebbségi gyerek fejtetűvel!

Szeptember 6.
A Bányásznap tiszteletére teleragasztottam a nagytermet poszterekkel. Jön a polgármester és kérdi: Mik ezek? Mondom: Poszterek. Mondja ő: egy kultúros ne beszéljen versbe, mert nem érti meg a nép. Mondja, mi van itt? Mondom: Munkácsy, Paál, Szinyei, és polgármester úr képzelje, szereztem egy kitünő állapotban lévő Rembrandtot is. Arca felsugárzik: Ne mondja! És mennyit eszik száz kilométeren?

Október 20.
Tegnap templomban voltam Beat miséhez toboroztam híveket. Közben meghallgattam a pap prédikációját. Olyan nagyon szép volt. Szép hosszú. Azt mondja a pap: Kedves híveim. Három dárdát tartok a kezemben. Egyiket beleverem azoknak a szívébe, akik nem járnak templomba, mert nem adják meg az Istennek azt, ami az övé. A másodikat beleverem azoknak a szívébe, akik káromkodnak, mert Isten nevét hiába veszik. A harmadikat beleverem, itt megállt egy pillanatra, mire a harmadik sorból felszólt egy öregasszony: Verje bele a tiszteletes úr a szomszédasszony seggíbe, mert olyan büdöset fingott, hogy beleszédültem.

Ez kérem, már kultúra. Nem dolgoztam hiába. Fizetésemelést is fogok kapni. Február 30-án.
És én boldogan művelem tovább a népet. Mert a nép azé, aki megműveli!!!

Tudod, először mikor találkoztam Veled?
Nem akkor, amikor félénken megfogtam a kezed,
nem akkor, amikor megcsókoltam a szád,
és először láttam meg szép szemed mosolyát.

Sokkal régebben volt, már nem tudom mikor,
olyan messzi és ködös az a régi kor.
nem tudtam még azt, hogy ki vagy és hol élsz,
de éreztem, vársz, szeretsz és remélsz.

Tűnő álmaim sugarán
hozzád vitt a képzelet,
tudtam, hogy vagy, és tudtad, hogy vagyok,
álmaim kapcsoltak össze veled.

Arcodat vizsgálom.
Igen. Már láttam.
A Te lényed volt minden mozdulatomban.
Gyermekkori ruháim, játékaim,
kitaposott cipőm, és lyukas zoknim.
Megaláztatásaim és kínjaim,
gyötrő magányom és fiatal duhajkodásaim,
szent áhítatom és éhezésem,
bosszúra szomjas fiatal vérem,
gyermekkori mennydörgéseim,
kódorgó vágyam és kudarcaim,
örömeim és sikereim
mind, mind hordozta személyed lényegét,
és egyre közelebb sodort feléd.

Istenem! Húsz év milyen sok, és milyen kevés!
Talán fel sem tudja fogni az ész.
Húsz év, amely tiéd és az enyém,
és ha lehetne, ugyanígy újrakezdeném.

Tetteim rugója Te vagy.
Mozgat az örök szerelem,
csak Veled összefonódva
élhetem le az életem.

Mindig is szerettelek.
Talán már így születtem.
Te vagy nekem az életem,
s Te vagy a halálom, sírom,
melybe –bár nem várom-
egyszer majd mégis belebukok.

Mindig csak jót akartam adni,
és bánt a lelkiismeret, ha rosszat adok.
Szeress, mert nélküled
mint virág a szárazságban,
elhervadok.

Köszönöm mindazt, mit adtál,
és még adni fogsz.
Cserébe fogadd el életem,
és önmagam, úgy ahogy vagyok.
Szeretlek! Lehet, hogy önző módon,
de nagyon!
És örökké!
És nem hagyom
a Te utadról letéríteni magam.

Nem a pillanatnak, hanem az éveknek,
a mi éveinknek élek.
Félek!
Ha elveszítelek,
véled minden elveszett!
Kérlek.
Szeress!
Nagyon szeress!…

Utóhang halálod huszadik évfordulójára

… Húsz év szerelemhez
húsz év magány,
hogy kibírtam, hogy élek
ez egy nagy talány.
Nem lehet újabb húsz év,
nem mérhet rám ennyit az ég.
Húsz éve minden elveszett,
s hiába élek, már régesrég
melléd képzelem magam.
Halálomig tart
ez az örök szerelem,
de ki kell bírnom, mert
odaát majd találkozol velem.

Ne sajnáld magad,
ha hozzád tapad
a nyomor,
hangosan korog,
ételért morog
a gyomor.

Neked se mindegy,
hogy merre is megy
vonatod,
jövődet hiszed,
hogy sokra viszed
holnapod.

Szeretni szabad,
de nem önmagad;
másokat,
békében élni,
csak jót remélni,
és sokat.

Már öreg a szív,
nem olyan masszív,
zakatol,
elfut az élet,
elér a végzet
valahol.

Marad egy emlék,
ki voltál nemrég
valaki,
sírod behorpad,
az idő korhad
odaki’.

Rövid az élet,
hogy milyen szép lett
rajtad áll,
hiába félted,
eljön majd érted
a halál!

Ma versre hajlamos vagyok.
Ma nagyon akarlak,
ma nagyon akarok.
Ma versben ég a vágyam,
s a rendetlen szobában
gondolatom,
mint számumtól korbácsolt
sivatagi homok,
körülötted kavarog.

Ebben az életben annyi boldogságot,
annyi gyönyört, édes kábulatot,
nem kaphatok mástól,
csak Tőled, ki eddig is
olyan sok boldogságot,
néha bolondságot,
töménytelen gyönyört, édes kábulatot
tudtál már szerezni nekem.

Szeretlek, imádlak!
Sem testeden, sem gondolataidban
nincs olyan pont, amelyet
meg ne csókoltam volna.

Vágyom utánad. Hiányzol.
Üres a lakás,
üres a család.
Kimosok zoknit, néha inget is,
de vasalni nem tudok.
Jaj, hárman főzümk.
Kezemben szinte röhög a fakanál,
s, hogy mi fortyog a lábosban,
azt ki tudja már.

Mondják a gyerekek,
hogy anyu jobban csinálja,
hogy anyu gyorsabban csinálja,
és hogy anyu mennyire hiányzik…

Én pedig ott állok előttük
lélekben mezítelenül,
könnyes szemmel,
akadozó lélekzettel,
kinlódva kegyetlenül.

Nem érdekel a rádió, meg a televízió,
mert családi traccspartit ülünk,
és rólad beszélgetünk.
Berlinbe száll gondolatfűzérünk.
Ó, de messze van az a szemklinika…

Aztán arról szólok,
hogy milyen jó lesz,
ha újra mosolyogva, egészségesen,
újra itthon leszel,
itt ülsz majd közöttünk, itt,
és nem hárman, hanem négyen
tartjuk ezt a traccspartit.

Várunk! Szeretünk!
A tűz, melyet Te hordozol,
a mi kis családunk melegét
rejti magában,
s mint örökmécs az oltár fölött,
mindig hirdeti a szeretet gondolatát.

Szeretnek fiaink,
őrültül szeretnek,
s mindent odaadnának azért,
hogy minél hamarabb
veled lehessenek.
Te vagy nekik az igazság,
a szép, a jó,
s mint Jézusnak Mária,
Te vagy nekik
az örök Édesanya.

Várjuk, hogy ölelj minket.
A suta kézmozdulatok kamaszfiuit
asszonyi és anyai csókkal,
engem pedig tüzes éjszakákkal,
szerelmünk még mindig égő,
egymást emésztő
örök lángjának lobogásával
üdvözölj.

Ma fáradtak vagyunk és üresek.
Tétova léptünk kong a folyosó kövén.
Tudjuk, hogy Te vagy az igazi, az egyetlen,
az Út, az Igazság, az Élet!
Úgy legyen!

Mosolyod az őszbe is tavaszt hoz nekünk,
legyen nagyon sok és boldog
tavaszunk, ünnepünk,
és sokáig ünnepelj
Te is velünk.

Amikor nevetett a bányász,
szénsötét arcából
két sor, vadfehér foga kivillant.
Amikor nevetett a bányász,
évmilliók poklából szabadult erő
a szemében csillant.

Amikor nevetett a bányász,
fekete erdő világolt,
fekete emberek huncut jókedve
hullámzott végig,
talptól a főtéig,
százharminc méterre
a napvilágtól.

Amikor nevetett a bányász,
nyugodtan alhatott hazánk,
mert fekete gépek morajától,
a földalatti dübörgés szimfóniájától,
és az embernevetés harmóniájától
a béke mosolygott reánk.

Nem nevet ma már a bányász,
ha tejfehér fogsora kivillan,
mert ez már csak vicsorítás,
és csak kérdés lehet, semmi más:
Mondjátok!
Bánya még hol van?!

Az én apámnak kemény volt a keze,
ha ütni kellett,
de az én apámnak puha volt a keze,
ha símogatott.

Ha lassú percek végtelen sorában
fölrémlik arcának egy-egy vonása,
olyankor tudom, hogy csak álmodok,
olyankor tudom, hogy minden hiába,
kőkemény kezének lágy simítása
vízió csupán, s én egyedül vagyok.

A kenyérből az már nem jó,
amelyik kemény,
de az emlékből az még szép,
amelyik remény.

Bársonyos, puha kezek
gyilkolnak kemény kezet,
amely nem üt, nem öl,
csak ökölbe szorul,
ha a végzete elérkezett.

Az első ujj a munka ujja,
a második az értelemé,
a harmadik a legnagyobb,
a negyedik a szerelemé,
az ötödik a kisöccsük,
ő a legkisebb királyfi.
Együtt az öt: a kéz,
mely ha kell, csákányt ragad,
s ha kell, parancsra fegyvert…

A kéz, mely vezetne, ha volna,
zegzugos ösvények labirintusán át
az élet szabad mezejére.

Az emlék, mint tűzben olvadó vas,
úgy alakul, ahogyan akarjuk,
s mint kaptárból a méhek,
szétrepül, ha nem féltőn vigyázzuk.

Lenge fények, csalóka ábrándok között
kerestem, s keresem azt a kezet,
amelyet már meg nem találok,
amely engem már soha nem vezet.
De mégis keresek, mégis kutatok,
hiába mond mást a józan ész,
mert az igazságot ennyi év után
elfogadni már rettenetesen nehéz.

Kereslek, de tudom
hiú ábránd ez csupán,
mert sírodat sem ismerem,
ahol Te nyugszol
édesapám!

Végigdűlök a priccsen. Olyan jó idebennt, a bunkerban. Csend van. Ólmos fáradság kúszik végig az ereimben, érzem, szinte zsibbad a lábom, a karom. Lehunyom a szememet. Zsong körülöttem a világ. Meg kellene vakarózni. Biztosan megint tetves vagyok. Nem csodálom. Tíz napja vagyunk kinn a tűzvonalban, és még a csizma se volt le a lábamról.
Csend van az arcvonalon. Vihar előtti csend. Délelőtt megint harsogott az oroszok hangszórója a domb mögül:
-…Magyar honvédek! Ne harcoljatok Hitler oldalán. Álljatok át a Vörös Hadsereghez…!
Ugy érzem, nemsokára aludni fogok. Hosszú volt a szolgálat. Nyílik a bunkerajtó és betódul a hideg. Fázósan összehúzódom a köpenyem alatt. A nyurga Kézi bújik be. Kezében levelek.
-A fene egye meg ezt a hideget! Bele lehet dögleni- morogja.
Úgy néz ki, akár egy Mikulás. Szakállába beleragadt a jeges hó.
-Nekem nincs levelem? –kérdem.
-Nincs.
Ez fáj.Olyan nagyon régen kaptam már Matildtól levelet…
Kézi odaül a kis vaskályhához és fázósan melengeti a kezét. Kinyitja a kályhaajtót
Őrült táncot járnak a lángok a bunker falán. Jó nézni a tüzet. Megnyugtatja, enyhe zsongásba ringatja az embert.
Csend van. Teljes csend. Olyan, mintha béke lenne. Igazi béke. Most minden olyan, mintha otthon lennék egy boros pincében. Ropog a tűz, az asztalon házikolbász, szalonna, fehér kenyér és egy kancsóban jó homoki bor, kicsit savas, kicsit kesernyés, de bor…
…De itt nincs házikolbász, szalonna, fehér kenyér, bor. Csak rum. Az is roham előtt. Hogy részeg legyen az ember, hogy állat legyen az ember, hogy ölni tudjon az ember… Nekem szerencsém volt. Megúsztam mindkét rohamot. Érdekes. Nem féltem, pedig ott kelepelt tőlem húsz méterre az orosz géppuska. És amikor a kis Csízi mellőlem behajította a kézigránátot az árokba, egy pillanatra rámnézett a kezelő. Nagy, szőke gyerek volt, talán húsz éves. Aztán egy robbanás, és a géppuska elhallgatott. Nem én öltem meg. És mégis… szinte érzem, hogy csepeg a vér a kezemről… Bolondság…bolondság… Aludni, aludni, aludni…Kinnt a harmincfokos hidegben majdnem leragadt a szemem, és idebenn a melegben meg csak gondolkodom, kavarog a fejemben a sok emlék.
A nyurga Kézi már alszik a kályha mellett. Nagy, ormótlan csizmás lábát szétlökte, hátát nekitámasztotta a deszkának és tátott szájjal horkol.
… Olyan jó volna otthon lenni. Matild mellett lenni. Andriska mellett lenni. Andriska a kisfiam. Három éves volt, amikor eljöttem…A nyáron összeszedett egy csomó katicabogarat. Sírt, amikor sorra elrepültek a kis kezéből. Csak akkor nyugodott meg, amikor énekelni kezdtem neki:
… Katicabogárka,
szállj fel az égbe…
Amikor a frontra jöttem, a búcsúzáskor nem akart leszállni a nyakamból. Folyton csak azt ismételgette, hogy vigyek neki katicabogarat. Sokat. Sírtunk. Matild is, én is. Mi ketten tudjuk, amit ő még nem, hogy innen sokan nem mennek haza. Vajon én hazamegyek…?
Nyílik az ajtó. Kilátok. Odakünn hóvihar tombol. S az őrült vihar egy pillanatra szinte beözönlik a nyitott ajtón. Kifújja a meleget.
-Csukd már be azt a nyavalyás ajtót! – Ez én voltam. Megszólaltam. Úgy érzem, hogy szinte szentségtörést követtem el.
Ketten bújnak be. Korom és Hegedüs. Megtelik velük a bunker. Korom megtör-
ten, kimerülten zuhan végig az egyik priccsen. Egy-két pillanat múlva felül. A szája reszket.
-Nem bírom tovább! –nyögi.- Az éjszaka átszököm. Én nem akarok megdögleni…
és felcsuklik belőle a zokogás.Szegény gyerek nagyon kimerült.
-Ki jön velem? –ugrik fel.Kérdése szinte mellbe talál. Felülök.
Hegedüs bólint.
- Nekem is elég volt. Nem fognak odaát megenni minket. Ott legalább nem fagyunk meg, nem döglünk éhen. Közben a nyurga Kézi is felébred. Sóhajt egyet.
-Holnap talán már hiába várnak otthon levelet…
Milyen igaza van –gondolom.
- Te nem jössz? –szegezi nekem valamelyik a kérdést. Csend van. Nem felelek. Fejem lehajtom, a gondolatok körtáncot járnak az agyamban.
- Talán …
Korom nekemugrik. Megfogja mellemen a zubbonyt. Két szeméből valóságos őrület sugárzik felém.
- Be akarsz köpni? El akarsz árulni?…
A rohamkésmár a kezében van. De én nem félek tőle. Nyugodtan a szemébe nézek.
- Ülj le Laci. Nyugodj meg. Nem árullak el benneteket. Ne félj.
Hegedüs is próbálja leültetni. Hiába minden erölködése. Korom reszket és sziszegi:
- Esküdj! Esküdj! Esküdj arra, ami a legszentebb neked!
Már tudom, hogy mit fogok mondani.
- Jó. Esküszöm! Esküszöm nektek, hogy nem leszek áruló. Esküszöm Andriskára. A fiamra. A fiam életére.
Úgy látom, ez valamennyire megnyugtatta. Leül.
-Figyeljetek! Négykor én megyek ki örségbe. Felőlem mehettek. Jobbról vigyázzatok. A második szakasznak nagyon jó a lövősávja. Ha észrevesz, az őr könnyen lelőhet benneteket. –ezt én mondtam. Már nem csodálkozok magamon. Megnézem az órámat. Már elmúlt három. Kézi tesz a tűzre. Körülnézek. Korom szótlanul ül, szeme nyitva, görcsösen hipnotizálja a lámpát. Hegedüs szeme le van csukva, de nem alszik. Behúzódott a sarokba, kezén ideges remegések futnak végig.
Kézi most ült le. Egykedvűen bámul a földre. Rágyújtanék, de már nincs cigarettám.
Semmi sincs. Csak éhség, hideg, halál. Sok, sok halál… El kellene menekülni előlük
… látom, amint belesnek a bunkerba… vigyorognak…ah… bolondság… rémeket látok. Úgy látszik, kicsit én is kikészültem… álmosodom… érzem, most el fogok aludni…
… Nagy, nagy csend van…olyan csend, mint a sírban… még a tömegsírban is csend van… pedig ott sokan vannak… nagyon sokan… még földet sem löknek rájuk eleget…egy csizma, egy kéz ki-kikandikál a fagyos föld, meg a hó alól… mint valami felkiáltójel… vagy egy csupasz madárijesztő… homályos emlékek… Matild arca… Andriska… talán álmodom… nagy-nagy sűrü homály… és Andriska… mint egy fényes csillag…gyűjti a katicabogarakat… már tele van vele az egész bunker… piros katicabogarakkal… minden piros… vérpiros… minden véres… vértenger hullámzik körülöttem… Andriska eltünik… Matild is… elmerülnek a vérben…
Valami hüvös csapja meg az arcomat. Fogas hadnagy lép be.
- Ki a soros őr? –Mint a puskalövés, úgy csattan a hangja.
- Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, én! – és katonásan összecsapom a bokámat.
- Na mozgás gyorsan! Kifelé!
- Igenis!
- Aztán el ne aludj te tetves álmodozó, mert megdöglesz a kezem között!
- Igenis! – Lám, ez a Fogas még itt se fél. Pedig tudja, hogy mindenki gyűlöli.
Gyorsan felveszem a köpenyem, derékszíjam, élesre töltöm a puskát.
- Még mindig itt vagy? Mars ki! Marha!
- Igenis!
Már az ajtóban állok. Tisztelgek. Ki akarok lépni. Pillantásom találkozik a Koroméval. Iszonyú tűz sugárzik a szeméből.
- Zoli, maradj egy pillanatra –mondja. Hangja remeg az idegességtől. Feláll.
- Mit mondott, hadnagy úr? Ki a marha itt? – Arca vészesen nyugodt, remegő keze a rohamkés markolatán. Fogas is észreveszi. Hátralép a bunker falához és felcsattan a hangja:
- Ezért a viselkedésért hadbíróság előtt fogsz felelni!
- De te, te disznó, te még ott sem! Itt öllek meg a fél szakaszért, azokért, akiket a halálba küldtél, hogy hadnagy lehess. Nem főhadnagy leszel, csak hulla. Akár a többi!
Fogas a pisztolya után kap, de lőni már nincs ideje. Hegedüs kiüti a kezéből.
- Átkozott disz…
- Korom ne! Ne csináld!!
Hiába ordítottam. Fogas féloldalt fekszik a földön. Az egyik lába alátört, feje furcsán hátracsuklik. Kezével a bunker földjébe markol, a melléből patakzik a vér…
Meghalt. Egy, két vonaglás és vége. Korom melléhajítja a rohamkést. Hangja tompa.
- Ennyivel tartoztam Csízinek, meg a többieknek. Már nem csak ők halottak.
- Most mi lesz? –kérdi Kézi.
- Semmi. Átszökünk! –felel Hegedüs.
Korom felveszi a puskáját. Csattan a zár. Csőretölt.
- Gyerünk.
- Várjatok! Elküldöm az őrt aludni. Úgyis én vagyok a soros. –mondom, és kilépek a bunkerból. Helyemre betódul a kavargó hó. Végigsietek a kanyargós
lövészárokban. Nincs sötét. Világit a hó. Kertes Peti állig beburkolózva áll a géppuska mellett. Szundikál.
- Mi újság? –kérdem.
- Semmi. Nagy a csend. –feleli.
- Menj aludni, Peti.
- Szervusz.
- Szervusz.
Újra csend van. Csak a szél fütyül. Visszamegyek a bunkerhez.
- Jöhettek. Csend van a vonalon. Az akácos mellett végigmegyünk. A dombig van kétszáz méter. Ha ezt a kétszáz métert megússzuk nem lesz semmi baj. A domb mögött már az oroszok vannak.
Csak most veszem észre, hogy átvettem a parancsnokságot.
- Kézi megy elöl. Ha átjut, akkor Hegedüs, azután Korom, végül én. A dombon túl találkozunk. Menj Bandi!
Kezet nyújt. Megszorítom.
- Isten veled. Szerencsés utat.
Indul. Óvatosan lopakodik az akácos mellett. Mire másodszor odanézek, már a tisztáshoz ért. Csak ezt a kétszáz métert ússza meg. Remekül szökell ez a fiu. Már biztos, hogy átér. Eltünt a domb mögött. Nem vették észre. Csend van.
-Indulj Hegedüs!
Már őt nem figyelem. Matildra gondolok. Ott állt az állomáson. Bal kezén ült Andriska, jobb kezében zsebkendő volt. És integetett vele. Vizes volt a zsebkendő, és a szeme vörösre volt sírva. Mikor Andriskára nézett, mosolygott, mikor rám, akkor is. Csak akkor patakzott a könny a szeméből.
Korom oldalba lök,
- Na, szervusz!
- Sok szerencsét! –mondom gépiesen, és megint hazagondolok. Andriskára. Most biztosan alszik. És álmodik. Katicabogarakról, fehér hóról, meg mindenről…
Én is elindulok. Lassan, zajtalanul. Vajon hová? Óvatosan kerülgetem a
drótakadályokat. Jól ismerem a terepet. Milyen világos van. Világit a hó. Mennyi ideje megyek? Talán öt perce… de fél órának tűnik. Megállt az idő. Hátam mögött az arcvonal halálos csendben alszik. Szinte hallom, hogy szuszognak a katonák. És álmodnak. Az otthonról, a családról, a békéről… Nemsokára kiérek az erdőből. Utána szökellni kell. Mert lelőnek, mint egy kutyát. Jobbról, vagy kétszáz méterre innen ott van a géppuska mögött a figyelő őr. Szinte a hátamon érzem a lélekzetét.
Szökök. Igen. A halál elől, amelyik belesett a bunker ajtaján. Szökök, mert én élni akarok… Vége a kiserdőnek. Most kell vigyázni. Futni kezdek. Le kellene feküdni egy pillanatra. De nem. Nem szabad. Minél hamarabb át kell érni. Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban… Kitátom a számat, mert nem kapok levegőt… Valami abroncs szorítja össze a tüdőmet… A szél belevág az arcomba. Át kell jutni… át kell jutni… át kell jutni…Még száz méter… Megbotlok a hóban… Gyorsabban…gyor-
sabban… Még nyolcvan méter… Át kell jutni… át kell…
Jobbról felugat a géppuska… mérges kis darazsak zúgnak el a fülem mellett…
jobbról szúrás… még egy… még egy…Le kell feküdni… Milyen fehér a hó… vakító… fehér…
Csend van… most fel kellene állni… elszaladni a domb mögé… ott vár Korom, Hegedüs meg Kézi… Menni… menni… menni… minek?… Jó itt feküdni… Csönd van… De én élni akarok… élni. Felkelek… szúr az oldalam… nagyon fáj… meleg…
mi ez?… Eltaláltak! Futni… futni… nem bírok… megint darazsak… szúrnak, csípnek… megint hó… még mindig zümmögnek… mint a katicabogarak… Andriska katicabogarai… fehér hó… piros…sok-sok katicabogár… a havon körülöttem… katicabogárka, szállj fel az égbe… össze kellene szedni… hazavinni Andriskának… piros katicabogarak… olyan nehéz a fejem… minden nehéz… mozdulnék… minek…
nyüzsögnek… a fejemben… mindenütt… katicabogár… Andriskáé… hoztam neked… nézd… sok… sok… katicabogár… énekelj kicsi Andris… a hóban a piros… katicabogár… tied… játszani hoztam… vidd… neked adom… katica… sok…sok… katica… a tied… kisfiam… kicsikém… kicsi… fiam…
Még összerázkódott, megpróbált felemelkedni,de visszahanyatlott és megfeszült, mint a kifeszített íj.

Még nem tudhatjátok
azt, hogy ki vagyok,
még nem láthattok
bennem csillagot.

Még nem érezhettek
érettem nosztalgiát,
verseimből áradó
harmóniát.

De egyszer majd, nagy sokára
ha eljön nekem a vég,
majd megérzitek,
hogy ki voltam rég.

Mert éltem valamikor,
voltam valahol,
lettem valaki,
láttam valamit.

Rozsdás már az az óra,
amelyik bennem ketyeg,
repedt, rekedt hangon jelzi
és halkan is, az ünnepeket.

Néha szül egy-két dallamot,
zörögve, kattogva zenél,
de hiába idézi a múltat;
tegnapi siker ma semmit sem ér.

Voltak boldog pillanatok,
és vasnehéz évek,
nekem soha nem volt,
s ma sem könnyű az élet.

Mégis, kérek még egy kis időt,
remélem, talán kapok,
mert meg kell érni a halálra,
és erre én még éretlen vagyok.

Föl már nem érek a Parnasszusra,
s nem nekem ragyognak hajnalok,
szívemben lelkemben fiatalon,
de nem értem röpködnek az angyalok.

Törékenyek az éjszakai álmok,
kinlódva várom, hogy keljen a Nap,
s mint szomjas vándor a forrásvizet,
úgy öntöm magamba a napsugarat.

Beöltözöm aranyló fénybe,
s még mindig várom a csodát,
amelyet több, mint tizenhat éve
Te készítesz nekem odaát.