Pápay Aranka: Elveszett a Don-nál

május 1st, 2011 Posted in Pápay Aranka | 2 hozzászólás »

(Részlet az Örvények felett c. regényből)

– Csókolom mama. Hogy tetszik lenni? – lépett be a betegeskedő Mariska mamához az unokavő. Homlokára nyomott egy puszit, aztán kutatta az ismert arcot. Hogyan is fogjon hozzá a közlendőjéhez? Mariska annyit tudott, hogy Robi nemrég ismét külföldön járt.

– Mit hoztál megint nekem? – nézett rá szeretettel a mama.

– Erősítse meg a lelkét mamikám, annak az üzenetét, akiről soha nem illett itt beszélni, de mindenki tudta, hogy közöttünk él az emléke.

– Ne bolondozz velem, te gyerek…

– Tudom, jobban szereti, ha nincs most jelen tanú, amikor ezeket átadom. – És úgy tette le az üvegbe zárt földet, mellé a gallyat, mint ereklyéket, tiszteletről árulkodó, szinte áhítatos mozdulattal.

– Ezek Plávics nagyapa oroszországi sírjáról valók.

Felemelte tekintetét az asszony. Nézett, mint aki fel se fogja, mit hall, aztán megremegett a szép vonalú szája.

– Te ott jártál? Meg is találtad?… Istenem! – aztán nyúlt a gally felé és már nem vett tudomást arról, aki mellette áll. A fiatal férfi elhomályosuló szemmel hátrált ki, olyan hangtalanul, mint a suhanó gondolat.

Mariska pedig kettesben maradt egy ágacskával, egy marék föld mellett. Ujjaival finoman érintette, szemével simogatta, félrehajtott arcához emelte a kedves „vendéget”. Nem sírt, csak omlottak a könnyek valahonnét, nagyon mélyről, onnét, ahol az a drága fiú rejtve, de drága kincsként benne élt.

*

Mariska soha nem beszélt Gyuriról. Hűséges felesége volt Zsótérnak, az meg szorgalmasan társául szegődött annak a hatalmas bizonyítási kényszernek, amivel ez a család kiverekedte magát a nagy-nagy szegénységből. A fáradhatatlan asszony mellett apjaként nevelte Magduskát, ha kellett a szigorú anyuval is szembeszállt a kislány kényeztetéséért…

Házat építettek – mostanig már hármat is –, előbb újat maguknak, majd Magduskának, hogy biztos fedele legyen. Fővárosi építkezéseknél „nógrádi brigádot” alakított, akik ingáztak a hétvégi vonattal, ahogyan az évtizedeken keresztül szokása volt a vidéken munkát nem találó embereknek. Megbízható munkaérőnek ismerték el.

A család minden tagja rengeteget dolgozott, otthon a szépen gondozott, jól jövedelmező málnásukban is. Mariskánál mindennek helyén kellett lennie, rendetlenséget, lazaságot nem tűrt. Rendben is volt minden…

Minden? Ha rendben lévőnek lehet nevezni azt, hogy ebből a házasságból azért nem született gyermek, mert Mariska azt mondta: nem. Zsótér a gondolatát is leste, hálásan elfogadta őt az asszony, a szívét mégse adta cserébe. Ennek a „másik Gyurinak” nem szült gyermeket.

A hiány ott lebegett köztük, helyette folyton éreztette jelenlétét valami, vagy inkább valaki.

Aki nem jött vissza a Don-kanyarból, akit soha nem hoztak szóba, mégis mindig ott volt velük.

Mariska nagyon ritkán engedte szabadjára érzéseit, akkor is csak amikor egyedül volt, ha senki nem leshette meg, nem zavarhatta lelke, emlékezése nyugalmát.

Egy ilyen átszellemült állapotában lepte meg – váratlanul – a férje. Csendesen nyitott a szobába, megállt a nő háta mögött. Az apró kis tárgyak, fényképek és megfakult tábori levelezőlapok, megsárgult papírok előtt ült némán, mint akkor, régen.

Felemelte rá arcát, de láthatóan csak a teste volt ott, szemét valami – a férje előtt ismeretlen –, soha máskor nem látott fény ragyogta be.

A férfi minden komplikáció nélküli, egyszerű, tiszta érzésekkel teli lelkében mindig is volt gyanakvás, de most gyúlt benne világosság. Soha nem szeretett mást az ő felesége, mint azt a régen eltűnt egyetlent, az elsőt…

Szó nélkül néztek egymásra egy-két hosszú percig, aztán a férj kifordult az ajtón, ki a kapun és visszautazott Pestre, ahol várta őt a mindent felejtető munka. Egy vékony selyemszál elszakadt.

Hétvégeken ugyanúgy érkezett a vonattal, ugyanúgy rakott rendbe mindent – ami férfidolog akad egy ház körül –, és ugyanúgy ment el, a gondosan felpakolt hazaival, mint eddig.

Senki kívülálló nem észlelt változást.

Egyetlenegyszer történt mégis valami, amikor az unoka bevonult katonának és először látta őt Mariska egyenruhában. Hiába volt teljesen más ez az uniformis, de a fiú, az mintha a régmúltból lépett volna elő!

– Gyurikám! – súgta és kicsit megtántorodott, aztán heves zokogásban tört ki. Az unoka képében Gyuri jött vissza. Vonásai oly híven őrzik az elvesztettet, hogy Magduska fiát látva később az ozorai rokonok is megdöbbentek.

*

Aztán súlyosan megbetegedett Zsótér. Mariska szeretettel gondozta, odaadóan ápolta őt. Amikor már biztosan érezte a férfi, amit az orvosok nem mondtak ki, hogy betegsége gyógyíthatatlan, akkor kerített magának egy jó erős kötelet, elment a pajtába és átdobta azt a gerendán…

Mariska meggyászolta tisztességgel, jó feleség módjára.

Share

Pápay Aranka: Bodri

április 24th, 2011 Posted in Pápay Aranka | No Comments »

– Valamirevaló vidéki porta nem létezik házőrző nélkül – szögezte le a sógor. – Egy ilyen szép udvarba nem is akármilyen való…

Márpedig neki tudnia kellett, igazi vidéki gyerek volt, sőt hegyvidéki, ahol nem csak házőrző, de komoly munkatárs is volt a kutya, és hűséges barát a hegyi magányban élő pásztoroknak.

– Te, Domokos, szerinted milyen kutya való ide? – tűnődött hangosan az újdonsült háztulajdonos, miközben kapuig kísérte a rokont.

– Tekintélyes.

A nyári utca kihalt volt, esteledett. Napközben erre lovaskocsikkal tele a poros út, mert a túloldalon dolgozik a malom, udvarán egyetlen kocsi várakozott még ekkor is. Az őrlés halk döngicsélését úgy megszokta a füle, hogy csak akkor hallotta Miklós, ha direkt odafigyelt rá, amikor meg néha megszűnt, lett egyszerre süketté a csend.

– Hát én se olyan kényeztetett kedvencre gondoltam, mint az anyósom Cuki kutyusa, bármilyen szeretni való is. Nekem kutya kell, nem a szobában lustálkodó ölebecske. Itt a községben többnyire buta korcsokat tartanak…

– Ne is folytasd. Azt akarod, hogy én keressek neked…

– Úgy is mondhatjuk…, te értesz a kutyákhoz. Nem vérengző fenevadat szeretnék, hanem egy komoly, szép állatot, őrizze a házat, legyen okos, megbízható jó barát…

– Rendben van sógor, meglesz.

*

Az idő őszbe fordult. Bent meleg pára vette körül Flórát, épp’ a nagymosás nyomait takarította el, minden friss-tisztán száradt; ruhák, edények, padló. Még a gyerekeket kell lefürdetni, mire elkészül, talán az apjuk is hazaér az üzletből. Szombat van, tehát az még nem most lesz: ilyenkor sok a hajvágás.

Halk kopogtatás tépte el töprengése fonalát. Kíváncsian lépett az ajtóhoz, nyomta le a kilincset, és örömmel köszöntötte a konyhából kiömlő fényben toporgó sógort.

– Szervusz Domi, gyere be!

– Nem mennék most, csak a kutyát hoztam meg.

– Hogyhogy meghoztad? Milyen kutyát?

– Amit Miklós kért. Gyere ki, nézd meg milyen gyönyörű! – intett az aprókat nyüsszentő, nagy fehér folt felé. A gyapjúgombóc négy vaskos lábon állt és megértette, hogy róla van szó, önérzetesen elvakkantotta magát valami hihetetlenül mélybarna baritonnal.

– Kié ez a szép nagy kutyus?

– Ez még nem nagy, de az lesz – jelentette ki könnyelműen Domokos. – Kábé ekkorára nő – tartotta tenyerét a csípőtájára az asszonykánál fél méterrel magasabb székely sógor. – Nektek szereztem, megígértem.

– Nekünk? Egy ekkorát? Jesszusom, ebből egy borjú lesz, ezt Miklós nem gondolhatta komolyan!

– Még nem látta, de nagyon fog örülni, az biztos…, nem volt könnyű rátalálnom.

– Még nem is látta?

– Nem.

– Domikám, kérlek, könyörgöm, vidd el, mielőtt hazajön, ne is szólj neki róla!

A beszélgetésre Öcsike kibújt az anyja mögül, szaladt és átölelte a kölyök nyakát, az meg boldogan nyalta képen, készen is volt a barátság.

– Anyúú! Ne küldjük el! Legyen a miénk!

Mama is kijött.

– Oh, mein Gott! Megőrült a fiam! Ekkora jószág megeszi a házat!

– Arra meg még nem is gondoltam! – vette a lapot a menye. – Nem, nem, el kell vinned, nagyon szépen kérlek, én nem engedem be ezt a hatalmas állatot! – ám amint a két kölyök örömét nézte, magában is rémülten fedezett fel egy bizonytalan vonzódást, amit pedig nem akart.

A két asszony mégis meggyőzni látszott Domokost, hát leoldozta a pórázt az oszlopról, és búsan elkullogtak. A kuvasz még visszanézett a szipogó gyerekre, aztán eltűntek a kiszűrődő fénynyalábból. A két nő örömmel nyugtázta a helyes döntést:

– Nagyon jól tetted, hogy nem engedted itt hagyni.., de jó, hogy szombat van és még nem volt itthon Miklós! Domi majd odaadja valaki másnak.

*

– Ne búsulj, lesz jó gazdád – veregette meg a puha bundát Domokos. A biciklitámaszhoz hurkolta a vékony szíjat, aztán benyitott az üzletbe. Bent cigarettafüst gomolygott a dünnyögő férfihangokkal, épp csak rápillantottak a belépőre. Az odalépett a borbélyhoz, váltottak pár szót aztán kimentek, két perc múlva Miklós egyedül jött vissza. A sarokban álló, régen nem használt köpőcsésze tetejét leemelve, vízzel töltötte meg és kivitte az üzletből.

– Szép kuvaszkölyök – lesett ki utána az egyik kíváncsiskodó kuncsaft, mialatt a borbély letette a dús farkát lengető állat elé a vizet, megsimogatta a fejét.

– Igyál.

A kölyök megnyalta a kezét.

Elmúlt éjfél, amikor hazaért. Belépett a konyhába. Csak a kislámpa világította meg halványan Flórát. Az ölébe ejtett kisnadrágon – a félig felvarrt gombbal –, pihent a keze. Az asztalon egyszemélyes teríték, a tűzhelyen letakart lábas…

– Elaludtam…– riadt fel.

– Miért nem feküdtél le?

– Úgyis volt varrnivalóm…

Halkan beszélgettek még, miközben végre a hűs lepedőn pihenhettek. Ekkor szólalt meg kint a barna bariton. Mintha darázs csípte volna, ült fel az asszonyka.

– Mi volt ez?

– A kutyám! Ugye milyen tekintélyes hangja van máris?

– No, de én…

– Cssss-sss… Aludj. Tudom, de majd megszereted – csitítgatta a férje megszokott, nyugodt hangja, aztán csend borult a szobára.

Közös megegyezéssel a patinás Bodri nevet kapta a hatalmas kölyök. Őszig még rakoncátlanul legázolta a kertet és két ember helyett evett, de a hatalmas hóban Öcsivel együtt rohangált, bukfencezett, okos fejét felemelve figyelt a gyerekre, az meg a vastag bundába markolva állt fel a süppedő hóból.

Tavasszal befestette ugyan magát az angyalvörössel felmeszelt téglajárdán, de jámboran tűrte, hogy Miklós megszabadítsa téli szőrcsomóitól, és habos vízben megsikálják. Lassan megtanult vigyázni a virágokra, megértette, mit szabad és mi tilos, őrizte a portát, már basszus hangon jelzett minden apró zajra. Tette a dolgát. Félelmetes volt, ha bárki megállt a kapuban, és a gazda megérkezését megkülönböztetett örömhangokkal adta tudtára a világnak. Hűséges szemmel követte a háziak minden mozdulatát.

Cserében megkapta a legjobb falatokat. Öcsike és Mamika azt hitte, a többiek észre se vették, amikor kicsempésztek neki egy-egy nagydarab húst, Flóra pedig szándékos csörömpöléssel kaparta a tepsit, mire Bodri rohant, mert imádta a sütemények levágott szélét befalni.

A családnak ismerőse minden nap elhaladt a ház előtt Tisza kísértetében, aki egy hasonló termetű, de rövidszőrű, rókavörös, keverék kutya volt, különleges dísszel, bozontos és oldalra felkunkorodó farokkal.

Ez az ékessége, vagy valami más, a háziak által fel nem ismert kisugárzása hatott-e ingerlően Bodrira, arra sohasem derült fény, de a kapun belül lustán hevert és már akkor halk morgással emelte fel a fejét, amikor a harmadik ház előtt jöttek, kutya és gazdája. A férfi jóbarát lévén eleinte megállt szót váltani a kiskertben hajladozó Flórával, de erről hamar le kellett szoknia, mert egy morgás-váltás után akkora perpatvar kerekedett, hogy a kerítés két oldalán hantdarabok repültek szerteszét, miközben a két dühödt jószág a lécekbe harapdálva rohangált fel-le és iszonyúan hörögve-acsarkodva ugatott egymásra.

A jó idő beálltával Öcsi a Sióra vitte fürdetni Bodrit. Jöttek a kis barátok és a nagy közös lubickolások, fröcskölések a sekély vízben. A beszappanozott bundán hatalmasra dagadt a hab, hát csapkodták, locsolták a játékos kölyökkuvaszt. Egy ilyen nyitott tenyérrel ráirányított spriccelő vízsugár a vidáman ugráló kutya tátott szájába vágott, és a torkán akadt. Na, ebből nagy baj lett, nem is sejtette a díszes társaság, hogy mekkora, és nem is egy.

Bodri olyan fuldokló rohamot kapott, hogy félelmetesen és egyre elhalóbban, sípolva köhögött, hörgött. A póráztól nem szabadulhatott, hát hazáig vonszolták egymást a kétségbeesett gyerekkel.

Ettől kezdve a víz csobogását meghallva eltűnt és fenyegető morgást hallatott a házából. Ember nem volt, aki meg merte volna fürdetni. Itatóját csak a távollétében lehetett feltölteni. Pórázról pedig szó se eshetett többé. Ez akkor vált ijesztővé, amikor mama cérnát gombolyított és Bodri ínyét mutatva emelkedett fel.

Oltásra kellett vinni. Miklós leült mellé, simogatta, beszélt hozzá, a kutya boldogan nyúlt el, de a szíjat észlelve vadul forgó szemmel mordult. Nem lehetett megkötni többé.

*

Abban az időben még mosópadok voltak a Sió-híd alatt és, ha nem is mosásra, de öblítésre odavitték az asszonyok az otthon már kimosott ruhát. Flóra épp felhajtott szoknyában állt a pad egyik, Tisza gazdaasszonya, Margitka a másik végén, az ő fia és kutyája ott ugrált a többi gyerekkel. Szorgalmasan öblögette ki-ki a maga holmiját, amikor a part feletti dombról felhangzott Bodri erőteljes basszussá mélyült vakkantása. Tisza felkapta a fejét és mindenki megmerevedett.

Aztán a két jószágnak szinte szárnya nőtt – legalábbis Margitka így vélte látni –, rohantak egymás felé és őrjöngve összecsaptak. Pillanat alatt egyetlen rőt-fehér foltos gombolyaggá váltak, amiből hörgések és vonyítások jöttek. A kisfiúk előbb kiabálva, majd a kisebbek sírva, botokkal próbálták szétkergetni őket, de már azok nem ketten voltak, hanem egyetlen süket, fogakból és karmokból álló, vérengző gubanc. Már szőrcsomók repültek és véres nyomokat hagyott a forgó, guruló, lassan a meder felé sodródó szőrlabda. Flóra felkapta a teli vödröt, rájuk zúdította, de azok nem érzékeltek semmit. Erősem belemélyedt fogaikkal nem engedték képzelt zsákmányukat, már sárgolyóvá váltak. Aztán belegurultak a Sióba. Ahogy a vízbe merültek, hirtelen eleresztették egymást, nyilván levegőért kapkodva. A sárgubanc szétvált, egyik fele kimászott a partra, lerázta magáról a vizet, ami felfedte vörös szőrét. A másik felállt, hasáig érő felkavart, iszapos vízben gázolva kicsörtetett és hátulról azonnal belemart a vörösbe.

Hosszú, óráknak tűnő percekig marcangoltak, de egyre gyengébbek voltak a mozdulatok és sírósabbak a hangok. Kis időre lehasaltak lankadó-éberen helyezkedve szembe, de vicsorogva, és amikor a másik megmozdult újra összekaptak. Nem tudták legyőzni egymást. Végül Bodri feltápászkodott, Tisza figyelve ugyanazt tette, mint két sárszobor meredtek a másikra egy darabig, majd lassú, ólomlábakkal hátat fordítottak egymásnak és ellenkező irányban elkullogtak.

Közönségük is fáradtan oszlott szét. Bodri otthon bebújt a házába, a hazatérő gazdáit nem is üdvözölte, biztosan a sebeit kellett nyalogatnia és mérhetetlen gyűlölettel szőni a megtorlás terveit Tisza ellen…

*

A hajnal első sugarai beszűrődtek a függönyrésen, amikor Flóra furcsa hangokra lett figyelmes. Az ablakhoz sietett és kilesett a sápadt fényben derengő korareggeli utcára. Nem hitt a szemének.

– Miklós, gyere, ezt nézd meg!

A kocsiút közepén játékosan fogócskázott a két ellenség. Lekushadva mellső lábukra könyököltek, majd ágaskodva összekapaszkodtak, mintha csókolóznának, aztán hízelgő farkcsóválással oldalukkal dörgölőztek, lesve a másik mozdulatait, mellső lábra könyököltek, majd aprókat ugrottak és ismét futottak egy kört. Közben vígan, barátságosakat vakkantgattak.

Bodri ezután minden nap elkísérte pár háznyira a szőlőbe, később meg hazafelé tartó Tiszát, békésen poroszkálva egymás mellett és, mint aki letudta a mai randevúját, visszaballagott az udvarban álló fa alá, ahonnét szemmel tarthatta a kaput.

Egyre kevésbé létezett a nagy egyéniség számára bezártság. Valahogy mindig sikerült lenyitnia a kilincset, kilógnia a kisajtón. Néha órákra eltűnt. Egy hosszabb távolléte után vérző mellső lábbal tért vissza. Állatorvos operált ki a mancsából egy sörétet.

– Hol jártál te szegény kis kutyám? – becézgette, ápolta a fájó lábát féltő, hálásan engedelmes, bánatos szemű, hatalmas házőrzőt a fiatalasszony. – Öntörvényű vagy, az a baj.

Régebben az elszemtelenedett verebeket légpuskával lövöldöző Miklós lábánál állt figyelmesen a házőrző, leste ő is a csivitelő siserehadat, ahogy a szomszéd épület náddal fedett ereszét rongálták. A balesetét követően azonban a fegyvert tartó gazdira rávicsorgott Bodri, és ahányszor előkerült a légpuska, remegve elbújt a legrejtettebb zugba. Halálos ellenségét érezte a „durranó botban”.

Szívesen szegődött asszonya mellé, főleg akkor, ha annak a Sión túlra, messzebb kellett mennie az úttalan úton. Ezt őkutyaságának megtiltani nem is lehetett. Ügyet sem vetett a kihalt területen néha felbukkanó járókelőkre, csak kocogott pár méterrel Flóra előtt lógó nyelvvel, mint egy felderítő testőr.

A Sió-hídra érve Tóti felől egyszer egy asszony közeledett feléjük és hirtelen megtorpanva kiáltott rá a kutyára:

– Nono! Jaj, hová mész megint, te-te… tojásos?

Ekkor derült ki, hogy Bodri a közeli kis településre, Tótiba járt tojást rabolni. Belopakodott az udvarokba, pajtákba, jó érzékkel talált rá a keltetőkre, a kötelességtudó kotlóst heves tiltakozása ellenére óvatosan leemelte a fészekaljáról és szép komótosan elfogyasztotta a meleg tojásokat.

Egy ilyen alkalommal lőtte lábon a ház és keltető gazdája, de azóta nem járt ott a tolvaj. A hídon való találkozás volt az első személyazonosítása, amit addig csak gyanítani tudtak a Tótiak.

Érett a rabság kiérdemelése, mivel ezzel csak egy újabb rossz szokására derült fény.

Amitől a legjobban rettegett Bodri, azt helyezte kilátásba a gazdi. – Kifutót kell készíteni, kaputól az udvar végéig, magasan kifeszített drótról lógó, könnyű láncot, amit a nyakörvéhez lehet csatolni. Mert neki nem volt többé akadály a kerítés és csukott ajtó.

Ahogy teljes gőzzel üzemelni kezdett a malom, megtörtént az első nagyobb baj. Az ütemes kocogással érkező kocsik elé egyre gyakrabban kirohant és a lovak orrát kapkodva, előttük ugrált, míg azok teljesen meg nem vadultak. Az utca végéig nem engedett ebből az őrjöngésből, és nem hallott meg semmi tiltó szót. Úgy érkezett vissza a ház elé, körbe pillantgatva, lihegve, mint aki azt dünnyögi: – Adok én nektek itt mászkálni!

Ekkor került zár a kapura.

Ám ahogy felhangzott a kocsi kerekeinek jellegzetes zaja, Bodri nagy lendülettel iramodva ugrott, átrepült a kapu tetején és már táncolt is a lovak előtt, mint annak előtte. Egyszer aztán annak a kocsisnak a lovait bokrosította meg, akinek olyan rövid lábai voltak, hogy nem értek le a saroglyáig, bizonytalan súlyponttal ült, alá kellett támasztania magát. Megvadult lovai akkorát iramodtak, hogy a bakról hanyatt esett az egyensúlyát vesztett kocsis, és a száguldó kocsi fenekén, hátán vergődve ért haza, az utat jól ismerő lovainak köszönhetően.

Beérkezett az első feljelentés, nyomában a pénzbírság és felszólítás: „Vagy megkötik, vagy elaltatják…” – amire józanésszel már számíthatott Miklós.

Bodri megkapta a láncot. Ettől kezdve azonban nem fogadott el ételt. Feküdt, a bánattól nehéz fejét két mellső lábára fektetve, ritkán szólalt meg rekedt basszusa, ha megszokásból jelezte a jövevényt, csak pislogott, amikor Öcsike lekuporodott mellé.

Miklós minden kuncsaftja arról beszélt már az üzletben, hogy a család kedvence el fog pusztulni, ha sürgősen ki nem találnak valamit. Akkor jött Domokos sógor ötlete.

– Kimentem a tanyára, ahol a juhászok élnek. Befogadnák Bodrit.

Na, lett erre nagy sírás-rívás! Öcsike toporzékolt, anyuka csendesen kitörölt egy könnyet, apuka nagyon szomorúan megmagyarázta, hogy mégsincs más kiút, ha életben akarják tartani. Jött a juhász és elvezette a búskomor, gyönyörű állatot a gyűlölt szíjra kötve.

Vacsoraasztalnál ült a család, amikor mély, öblös baritonján beköszönt Bodri. Mindenki ugrott és rohant őt üdvözölni. Bundája gubancosan sárga-szürke volt, lesoványodott, de boldogan nyalta képen Öcsikét és csókolt kezet Flórának. Miklós vizet töltött az elárvult edénybe, mamika finom falatokkal szaladt hozzá.

Pár napig teljes volt a csalóka öröm. Bodri maga volt a boldog nyugalom. Bundája megszabadult a sárcsimbókoktól, bogáncsoktól, felfrissitette az olló és gereblyének is beillő fésű, de a lavórt élénk morgással utasította el. Aztán vészjóslóan hallatszott be az utcáról egy ismert zaj, amire a kutya felemelte a fejét és a kényeztető jólétet feledve iramodott és repült ki a kapu felett, egyenesen a poroszkáló lovak elé.

Reggel megjelent a juhász, Bodri hiába bújt előle. De másnap ismét beállított a család kedvence.

– Nem én akarom, de meg kell kösselek…– mondta a gazdi, és nem tudni, kinek fájt jobban.

Jött a lánc és utána a búskomorság.

Háromszor ismétlődött meg ugyanez, de többé nem jött érte a juhász, Miklósnak kellett „hazavinnie” a csavargót. Ez nem embernek való szívfájdalom, de mit lehetett tenni!? Az utolsó alkalommal Miklós felemelte a légpuskát és a hűséges szemeket kerülve ráfogta a kutyára, hogy így űzze el. Bodri elboruló szemmel nézett a rettegett fegyverre. Mindketten remegve álltak.

Aztán hasa alá behúzta a dús, máskor oly vígan lengetett farkát és kimondhatatlan bánattal a tekintetében, lógó fejjel megfordult, kikullogott a kapun. Egyszer még visszanézett.

– Menj innét! Menj!

*

Miklós bámult maga elé a gőzölgő étel felett, eltolta a tányért. Valahogy senki nem volt éhes aznap. Nem néztek egymásra a háziak.

Éjszakánként füleltek: a kedves, öblös baritont vélték hallani. Többé nem hallhatták, csak a képzeletük idézte gyakran…

A kuncsaftok hozták a hírt. Bodri csavargó lett, kezelhetetlen, napokig kóborolt. Végül a csősz veszélyes, kóborló vadállatnak vélte az éjszakában és lelőtte.

A fodrászüzlet falán ott lógott sok-sok éven át az a Mányoki festményről készült reprodukció, melyen Rákóczi búcsúzik nejétől és előttük áll méltósággal a hófehér komondor. Néha elnézegette őket Miklós, és elgondolkodva dünnyögte maga elé:

– Van, aki nem hajlik, de az törik.

Share

Pápay Aranka: Örvények felett

április 23rd, 2011 Posted in 1. Szerzőink könyvei, Pápay Aranka | No Comments »

“Felkapott egy gereblyét, amit az ajtó mellé támasztott valaki.

– Ezzee ütlek agyon, ha ki nem takarodsz. Fő is jelenthetlek, vóna mér!

– Jól van, elmegyek. Csak egy szót beszélhessek még Mariskával. – Nézett vele farkasszemet Lózer, kicsavarta az öreg kezéből a gereblyét és elhajította jó messzire.

– Azzaa majd, ha én is úgy gondulom – erősködött még Gyuri bácsi. – Azzaa nekem is van még szavam! – tette hozzá már halkabban, inkább sziszegve a dühtől.

– Ha bántani merészeli, én magát megölöm!

– Ne fédd, nem bántom. Nem mocskulom be a kezemet vélle! – Farkasszemet nézett a legénnyel, aztán mint akinek hirtelen feldereng valami, otthagyta, befordult a lakásba.”

Ajánlom az Örvények felett című könyvet, mely egy dunántúli faluban játszódó tájleírás, etnográfiai tanulmány, történelmi pillanatkép és családi dráma.

Érdekfeszítő és tartalmas olvasmány.

Megrendelhető:  ayra@pr.hu címen

Share

Pápay Aranka: Rám bíztak kicsim

április 15th, 2011 Posted in Pápay Aranka | No Comments »

Ilon szökdécselve futkosott ide-oda a lejtős domboldalon. Vidám kis lénye együtt virult a koranyárral, kezében néhány szál üde vadvirág, mályva, borbolya, vad margaréta tarkállt; kékek, sárgák fehérek, mind-mind, ami a dús fű közül kikandikálva kínálta ünnepi díszét, azt sugallva: – Engem vigyél magaddal.

A bogarak zümmögésén át hirtelen oda nem illő, távoli hangocska szállt fel hozzá. Kíváncsian kapta arra a fejét, ahonnét hallani vélte:

– Oáá, oáá…

A völgyben kanyargó út fölé boruló fák alatt sétáló fiatal nő babakocsit tolt maga előtt, amelyből a kérő panasz hangzott. A nő megállt, behajolt a felsíró apróságért, kiemelte – a feje fölé, mintha szállni készülne vele –, aztán karjába zárta. A babasírást azonnal az ő dúdolása váltotta fel, aminek csak becéző dallama ért fel a lány füléig. Ilon meg csak leült a magas fűben és visszafogott lélegzettel figyelte, mi fog történni lent.

Az anyuka ügyes, harmonikus mozdulatokkal szedett ki a kocsira akasztott hálóból egy plédet, félkézzel az út melletti partoldalra terítette, aztán további csomagocskákat varázsolt elő. Tisztába tette a boldogan izgő-mozgó csöppséget, összepakolta a „szeretetcsomagot” és szatyorba rejtette, közben folyamatosan muzsikáltak simogató szavai. Karjában a babával elhelyezkedett a pléden, kigombolt blúzából kibukó mellét a világ legtermészetesebb módján kínálta ölében türelmetlenül kapálózó gyermekének. Az apró kéz repkedése megpihent anyján, a dúdolás elhalkult, lassan meg is szűnt, a csendet újra egy-egy néha felröppenő rovar törte meg nektárt kereső zizzenésével.

Ilon hanyatt fordult, rágicsált egy fűszálat és ábrándozott. Mégis feleségül kéne menni Imréhez, mert ennél nincs semmi csodálatosabb, mint amit itt titkon meglesett. Cseperedő lányka kora óta rongybabáját szeretgette, babusgatta és erre vágyott, sokkal jobban, mint bármire: egy jó illatú, igazi, gyönyörű élő babára, saját gyermekére. Csakis ezért érdemes férjhez menni.

Na és a szerelem? De szép is lenne!

Régóta kerülgeti az a fiú, olyan átlagos forma, hozzá mindig kedves. Az nem volt éppen ellenére… ő azonban a szerelmet várta, amit Imre iránt nem érzett.

Igen. Hozzámegy. Hiszen a szerelem biztosan megjön később. Anyja is ezt hajtogatja már mióta! Az az igazi baba megér annyit.

Hirtelen felült. Anya és gyermeke már nem volt ott a völgyi útpadkán. Valóban látta őket? Léteztek egyáltalán? Vagy csak a képzelet játszott vele? Délibábot hozott elé a nagy-nagy vágyakozása?

Felpattant és fürgén leszaladt a faluba vezető útra, a vadvirágok még élénken integettek a kezében.

*

Nagy hasát átfogva óvatosan ült le Róza Mari néni varrógépe mellé.

– Mióta házasok ezek? – bökött Ilon felé.

– Három éve.

– Ennek aligha lesz gyereke. Már megjártak minden orvost a környéken…

– Mert neked hat hónapra már lesz orvos nélkül is, ugye Róza – húzta össze szemöldökét az öregasszony. – Én a helyedben inkább hallgatnék, nem bántanám szegényt. Nézd meg, milyen csendes lett, pedig nemrég az ő csicsergésétől volt hangos a varroda. A gépek zaját is túlkiabálta, ha valamit el akart mesélni. Most jó, ha egy szót ki tudsz húzni belőle.

Ilon sietve pakolta össze a kész darabokat, lezárta a gépét és indult, hogy még a többi asszony előtt be tudja vásárolni a vacsorára valót úgy, hogy ne találkozzon velük, ne kelljen megállni beszélgetni. A vegyesboltban még nem volt senki, gyorsan végzett. Ahogy a kijárathoz ért, a megpakolt kosarával félre kellett állnia, hogy két fiatalasszonynak szabad belépést engedjen. Egyik éves forma kisfiúval a karján jött.

– Már ilyen nagy ez a legény? – örvendezett a másik és úgy nekiütközött a kosárnak, majd feldöntötte Ilont. Még neki állt feljebb! Megvetően végigmérte.

– Mit tolakszol? Nem látod, hogy mi gyerekkel vagyunk?

Megszokta már a bántóan sajnálkozó fölényt, ami körülvette a faluban, de ez a nyers támadás szíven ütötte.

Csak kifordult az ajtón és könnyeit nyelve rohanvást tette meg az utat hazáig. Úgy készítette a vacsorát, mint egy automata, mikor a kert végéből anyja kiabálása szólította:

– Gyere hamar, szívtelenül elkergetted a nagy terhével, de én megtaláltam a macskát! Hatot kölykezett, épp el akarta hordani őket. Gyere hamar! Még ki se nyílt a szemük… olyan aranyosak!

Ekkor végkép eltört a mécses.

*

– Merre vagy Ilonkám? – lépett be a verandára Imre, kezében egy hatalmas vadvirág csokorral. – Nézd, mit hoztam! Lerobbant a busz, gyalog jöttem a hídtól, az út mellett ezeket találtam neked. – Mondta, mondta és közben vizet töltött a fületlen pöttyös kancsóba a virágainak, és az asztal közepére helyezte a dobozka mellé. Azt felnyitotta, nyugtázta, hogy az elrendelt napi tabletták nincsenek benne. A tűzhelyen két tányér között a vacsorája várta. Az ráér. Zsebéből kivette a selyempapírba rejtett csomagot.

A lefüggönyözött szobában ült Ilon. Leguggolt mellé.

– Tudod, milyen nap van ma? – csak bánatos tekintet volt a válasz. – A házasságunk tizedik évfordulója. Nézd, hoztam ajándékot is.

– Imre!

– Mi van, kincsem?

– Imre, hagyjál el engem.

– Miket beszélsz?

– Nem voltam jó feleség. Semmi hasznom. Én igazi asszony se voltam. Neked még nem késő. Én most elmegyek, te még megnősülhetsz és lehet gyermeked… – rekedt hangja elhalóvá vált, feje oldalra bicsaklott.

– Ilon! Mit vettél be? – ugrott fel a férfi.

A szekrényből hiányzott az összes nyugtató.

A mentő szirénázva vitte a boldogtalant, az utcára kitóduló nép suttogott:

– Előre lehetett tudni, hogy kárt tesz magában. Láttátok tegnap, úgy ment haza, mint az alvajáró.

*

Hosszú kerítés mellett ballagtak hárman, Ilon háborgó lélekkel jött, de ellentmondani se akart. Imre rajta szeretne segíteni? Megelégelte, hogy a gyermektelensége miatt megvetették, hogy ő egyre elviselhetetlenebbül szenvedett? Hát miért nem érti, hogy ez mennyire megalázó!

A kedves hölgyre is idegenkedve nézett. Imrének munkatársa és két örökbefogadott gyermek anyukája…és mégis milyen magabiztos!

Nem, ő nem akart készen kapni gyermeket! Aki nem tud szülni, az nem érdemli más gyerekét. Hogyisne! Hisz azzal mi sem változik! Attól ők még „a magtalan” házasok maradnak, ahogy a hátuk mögött össze-összesúg a sok értetlen.

Az igazgatónő mosolyogva jött elébük, átvezette őket az ebédlőn, ahol 100-120 gyerek zsivajgott. Ilon félszegen húzódott a férje oltalmába, míg a két másik asszony halkan beszélgetett. Ahogy az asztalok mellett lépkedtek, kíváncsi nagy szemek kísérték őket. Egy göndör hajú kislány leugrott a székről és hozzáfutott, átfogta a térdeit, úgy nézett fel rá könyörgőn.

– Értem jöttél? Te vagy az anyukám?

Ilon rémülten fejtette le a gyermek kezeit magáról és kirohant a teremből. Torkához kapkodott, azt hitte, menten megfullad. A két nő értetlenül állt, csak Imre iramodott utána.

– Azonnal vigyél haza! – kiáltotta szinte eszelősen és rohant a kapu felé.

A főtéri parkban csillapodott le. Lassan felemelte a fejét, nézte az urát. Imre összeroskadva ült mellette. – Biztosan régen tervezte ezt. Hát persze! Szeretett volna csetlő-botló, szeretnivaló aprónépet otthon is… Az ő embere nem idegenkedik a más gyerekétől, micsoda önzés ezt nem észrevenni! Mélységesen elszégyellte magát.

– Visszamehetünk még? – rebegte bátortalanul. – Majd azt mondom, hogy hirtelen rosszul lettem, azért rohantam ki, hogy azt ne lássák a gyerekek.

– Én nem akartam rosszat, nem is erőltetem. Gyere, mindjárt indul az utolsó busz, később baktathatunk a vasútra – mondta kedvetlenül Imre, de Ilon akkor már határozott léptekkel indult vissza az intézet felé.

– De azt a csecsemőt még nem is láttuk, akit nekünk szántak. Nem azt mondtátok, hogy kész csoda az ilyen rendkívüli lehetőség, meg hogy ilyen alkalom nem lesz több?

– De, de igen, azt mondták nekem…

*

Az utolsó busz is elment, már csak a késői vonattal utazhatnak haza, de annak még nem volt itt az ideje. A rideg váróteremben csendben ültek. Imre munkatársa is elment már, csak ők maradtak azzal a pólyással, akit Ilon úgy tett le velük szemben a másik padra, mint egy nem is igazán hozzájuk tartozó batyut. A pénztár ablaka felől ételszag áradt, a forgalmista melegítette vacsoráját a rezsón.

Váratlanul éles hang visított bele az estébe. Zavartan néztek össze, majd az asszony felállt és bátortalanul nyúlt a csomaghoz. Akadozóvá vált a pici sírása, reménykedővé, hogy most biztosan a megszokott segítség érkezik. Szó nem nyugtatta, mosolytalan, sose látott hideg szempár nézett rá. A csöppség újra felsírt.

Ilon gépiesen kikészítette a tiszta pelenkát és szinte félve kezdte bontani a pólyát. Kinek a porontya van itt becsomagolva? Tolvajnak érezte magát, mint, aki tilosban jár. Mintha lopott volna. Hogy jön ő ahhoz, hogy hozzányúljon ehhez itt… akiért más szenvedett.

Aztán feltárult a párna titka. Puha babatest, védtelen, segélykérő apró élet. A csöppség nem vette le róla várakozó szemét, és először csak a kékes szájacskáján, majd az egész kis testén rebbenő mozdulatokkal szaggatott remegések futottak végig. Dermedten bámult a szokatlan arcra.

Ilon mintha nyomasztó álomból ébredt volna, elöntötte valami forró hullám. Hiszen ez az ártatlan lélek neki van kiszolgáltatva! Az ő gondoskodásától függ a további élete. Ezt a gyönyörű teremtést neki adta a sors.

Gyors mozdulatokkal tette tisztába, önkéntelenül formálta szája:

– Csss, semmi baj, szárazba teszlek, jó puhába…ne félj, finom meleg lesz mindjárt…–  hirtelen rászólt Imrére.

– Ott a kisebbik táskában a teli cumisüveg. Kérj hamar az irodában egy kis melegvizet, tedd bele, siess, mert éhes!

Imre rohant és a forgalmistával vizet melegítettek.

Ilon átszellemült arccal ringatta az előbb még idegennek tartott csomagot, a kopott vasúti váró elmerült körülöttük.

– Rám bíztak kicsim.

Share

Pápay Aranka: Frida és a mentőötletek

április 10th, 2011 Posted in Pápay Aranka | No Comments »

Miközben a szájában lógó cigarettával kicsoszogott lekapcsolni a gázt a teavíz alatt, dohogott – azt hitte, magában –, de a macska felkapta fejét a hangra, vissza is nyávogott rá, már megszokta, hogy így társalognak egész nap.

– Hallgass, te már kaptál reggelit – mondta, csak úgy odavetve, mert kicsit megijedt öltözködés közben.

Egyik lábán már harisnya is volt, a másikon csak a félig felcsavart fásli, ahogy hirtelenjében felén begyűrte, a vége lifegve kúszott utána a vízforraló füttyétől kísérve.

– Még a végén trombózisom lesz – dünnyögött tovább, leforrázta a teafüvet, betakarta egy kistányérral és visszatipegett a rekamiéhoz. Megsimogatta a feszesre duzzadt lábszárát és forrónak találta.

Kivett egy szál cigit, meggyújtotta a még parázsló csikkel.

Mióta teljesen egyedül él, nem elég egy doboz naponta, szinte egyik cigarettáról a másikra gyújt. Észre se vette, hogyan szaporodott hónapról-hónapra a napi adag csikk. Tisztában volt vele, hogy ezek koporsószögek, de örökké úgysem élhet, elmúlt nyolcvanhat éves.

– Ennyi öröm jár nekem – vonta meg a vállát, amikor a minap Melinda kicsit zsörtölődve letette a boltból hozott három karton bűzrudacskát.

Most nem folytatta a fáslizást, hanem azt is letekerte, ami már fent volt.

– Ez nem vicc, megmutatom a dokinak.

Telefon után nyúlt…

– Kórházba küldöm Friduska, mert ahogy ismerem, itthon nincs garanciája a szigorú fekvésnek. Említse meg a fájós derekát is…– Ott legalább kibeszélgetheti magát, de van egy nagy gond…– folytatta gondolatban a háziorvosa. Régen ismerték egymást, Tudta, betege imádja a társaságot, vágyik is emberek közé, mindegy, hogy kik legyenek is azok, de rettegve titkol minden fájdalmat, nyavalyát, nehogy olyan helyre kerüljön, ahol tilos a bagó.

A mentők egy háromágyas kórteremben tették le két fiatalabb nő mellé, és miután bemutatkozott rögtön megkérdezte tőlük, hol lehet itt füstölni.

– Sehol – volt a nem túl bő, de annál egyértelműbb magyarázat.

Felvételkor teljes ágynyugalom volt az utasítás, erre lehet megértően bólogatni: Igen doktor úr, természetesen doktor úr! –, de nem létezik, hogy be is tudja tartani, keresnie kell egy rejtett zugot, ahol elszívhat néha egy szálat. Ám a nővérek, akiket alig lehetett látni egész nap, de ha előkotorta a dobozt, valahogy azonnal megjelent valamelyik és túl szigorúan megfenyegették, hogy elveszik.

Egyre morózusabb lett, látogatáskor a hátát mutatta Melindának, meg se fordult, fejére húzta a takarót és remegő kezével intett: senkit se óhajt látni.

Aztán belépett az „anyagmozgató” fiú, és vele jött az ötlet.

– Főorvos úr kérem, én kertes házban lakom, kicsit asztmás vagyok, otthon minden nap levegőztem két-háromszor, itt bezárva ki se bírom a hat hetet – rebegte. A nővérke súgott valamit az osztályos orvosnak, kb. azt, hogy Frida néni rohamosan gyengül, már remeg is és enni se hajlandó.

– Rendben van, legalább egyszer kocsiba ülteti Misi és feltámasztott lábbal, jól felöltözve kimehet a teraszra.

Frida bágyadtan megköszönte, elhaló hangon kérte a nővérkét, hogy küldje be mielőbb a fiút, de ahogy a vizitálók után becsukódott az ajtó, úgy felélénkült, mintha tíz évet fiatalodott volna. Nagy csörömpöléssel kotorászni kezdett a fiókban, aztán megnyugodva, huncut mosollyal dugott néhány fontos kelléket a reklámszatyorba.

Jött is Misi a megfelelő járgánnyal, kis sutyorgás következett és vidám integetéssel elindultak; Frida néni, Misi és a szatyor.

Húsz perc múlva kissé nikotin-illatosan, ragyogó arccal jöttek vissza. Frida az elszívott cigitől, Misi a kibélelt zsebétől lett végtelenül jókedvű.

Melinda félve óvakodott be, a talán már halni készülő nénikéjéhez, és elámult. Ágyában ülve, két bajukat felejtő szobatársa nevetgélése mellett, nagy mesélés közben találta.

– Hoztál valami gyümölcsöt is? Az nagyon jól esne! – közölte élénken a csomagba kukucskálva.

Repült az idő, ha kevéske is az a három levegőzés napjában, ahhoz elég, hogy némi nikotint felvegyen, mielőtt elvonási tünetei lennének…

Eljött az utolsó hét. A főorvos elégedetten konstatálta, hogy elbocsáthatja gyógyult betegét, leült az asztalhoz vényeket írni, de – biztos, ami biztos – néhány ellenőrző vizsgálatot még kiírt neki is. A papírokat a nővérke felmarkolta és letette az éjjeliszekrényére.

Frida boldogan gondolt a szabadság belátható közelségére, amikor senki sem korlátozza és a Misinek adott sok borravaló nélkül is hódolhat makacs szenvedélyének. Hogy gyakori derékfájásai foglalkoztatták, azt gondosan elhallgatta, mert kiderítésének körülményeiről szó se lehet!

Feltette a szemüvegét, hogy megnézze, hány vizsgálat ürügyén lehet még megtoldani az itteni napi rendes levegőzést, de döbbenten fedezett fel egy nagyon nemkívánatos cédulát. – Mi az, hogy nőgyógyászat? Na, azt már nem! – Hiszen a derekáról pont ezért nem is szólt. – Képesek találni némi nyavalyát, aztán ki se engednek!

Valamit sürgősen ki kell találni!

Másnap kedvesen rámosolygott a doki:

– Rögtön küldjük a Misit, elszállítja a vizsgálatokra, aztán megbeszéljük, mikor engedjük haza Frida néni.

Ártatlan arcára erőltetett bocsánatkéréssel szólalt meg Frida:

– Köszönöm doktor úr, de oda nem mehetek sajnos, mert hashajtót vettem be…

– Ó, de kár – csóválta a fejét az orvos és szórakozottan állt tovább.

A cédulát nem dobták ki. Jött az osztályos nővér.

– Hogy került ez a beutaló a maga szekrényére? Már kerestem… Ez nem magának szól, hanem a ketteskének!

Frida rebbenő szemmel nézett fel az újságja mögül:

– Még szerencse, hogy eszembe jutott a hashajtó… – dünnyögte maga elé.

A kedvenc fotelje mélyén szinte elveszett apró alakja, ölében a macska lusta gyönyörűséggel nyúlt el, az előbb még simogató keze megállt, madársúllyal nehezedett a puha bundába, együtt szunyókáltak egy picit. Másik karjával a bársony karfán könyökölt, ujjai közt haszontalanul bűzölgött a cigaretta, végén egyre hosszabb hamuhenger rezgett, majd lágyan leesett a szőnyegre. A parázs csípésére apró horkantással riadt fel.

– Látod, most takaríthatom, pedig hogy fáj a derekam… majdnem a körmömre égett. Te persze nem törődsz semmivel – dohogott –, örülsz, hogy végre nem vagy egyedül. Nem baj, neked elmondhatom, ennek sincs már olyan íze, mint régen!

Csak felerősödő dorombolás volt a válasz.

Share

Pápay Aranka: Gólyafészek

április 10th, 2011 Posted in Pápay Aranka | No Comments »

Ha az étkezőasztal emlékezni tudna, biztosan a gazdag terítékeket, gyöngyöző húslevessel gőzölgő, aranyló húsokkal, finom tésztákkal, süteményekkel megrakott tálakat idézné fel, aztán meg a leszedett fehér abrosz utáni csipketerítőt, a rá kiterített újság zizegését és a gyümölcsös tál felett köröző betévedt bogár zümmögését a délutáni lusta csendben.

Az asztal emlékezete úgyis fakulna már, mert jó ideje nem roskadozik az étkektől, a fehér monogramos damaszt is rég a szekrényben lapul, illatozó ebédekről, dús vacsorákról álmodva.

Újabban egyedül Károly ült gyakran az egyszerű reggelik vagy ebédek után leszedett, terítő nélküli asztalnál. Tartásában benne volt a kényszerű tétlenkedés minden keserűsége, olvasott vagy görnyedten, ceruzával a kezében egy vékony füzet fölé hajolt, fel-felemelve tekintetét, a közeli ablakon nézelődött, a nagy asztal jobb oldaláról jó kilátással a villamosított, öreg malomra. A mellette őrt álló, ifjú gőzmalom korából itt felejtett, rég kialudt, hatalmas szivarra emlékeztető gyárkéményre, ami talán hogy bizonygassa hasznosságát, lakóhelyet kínált az ég vándorainak.

Emlékében felmerült a két idősödő, megfáradt szülője, ahogy a malomkéményen fészkelő gólya-párra figyeltek ráérősen, fészekigazgatásukban, fiókanevelésükben gyönyörködtek.

Egymással szemben volt megszokott helyük az étkezések alatt, de amikor papa észrevette, hogy mama többet tekintget ki az ablakon, mint a tányérjára, akkor mindenáron helyet akart cserélni. Végül megegyeztek, hogy mindkettőjüknek az asztal jobb oldalára, egymás mellé készítse a terítéket mama.

Így kikelésüktől, etetésükön, ugráló szárnypróbálgatásukon át, első ügyetlen kelepelésüket megmosolyogva, egészen a kirepülésükig együtt kísérhették figyelemmel a fiókák növekedését.

Az ősszel együtt útra kelt kis csapatból minden tavasszal csak egy gólyapárnak adott helyet a fészek. Azt sohasem lehetett tudni, hogy a szülők, vagy a fiatalabbak érkeztek-e hamarább. Mindig az, az elsőnek leszálló madár foglalta el a fészket, amelyik már érett volt a tojásrakásra, hangos kelepeléssel adta tudtára mindenkinek, akit illet, hogy a lakás birtokba vétele megtörtént. Csak a kiválasztott párját engedte maga mellé, azonnal tatarozni kezdték az őszi-téli viharoktól megcincált nyári otthont, hozzáláttak a családalapításhoz és a később érkező, pedig velük eddig egy családba tartozó, vagy akár előző évi saját fészekalja fiatalokat hatalmas vijjogó közelharcokkal kergették el. Hatalmas szárnyait széttárva, szinte betakarva a fészket borult rá az egyik gólya, míg párja a levegőben körözve próbálta elriasztani az értetlenkedve rájuk törő, makacs fészekkövetelőket. Vészvijjogásukkal, erőteljes összecsapásokkal védték otthonukat, csattogtak a szárnyak, repültek a tollak, és csőrükkel vívtak élet-halál küzdelmet.

Mire a nemkívánatos vendég végre odébbállt, a fészek igencsak viharvert állapotban újra javításra szorult, de a tojásrakás idejére védelmet és biztonságot adó lakhellyé kellett válnia. Szorgos anyaghordás és igazgatás után nyugalom szállt a kémény környékére, csak néha tűnt fel, egy-egy délről elkésve visszaérő társuk a magasban körözve, mire a ki tudja hol békázó gólya azonnal a tojásokon ülő párja mellett teremett, és ketten a fészekre simulva, egyetértő zajos kelepeléssel jelezték – a hely foglalt, idegenek kíméljék a fiókaáldás előtt álló családot.

– Úgy látom, már nem a költésben váltják egymást, hanem etetnek… – jegyezte meg egy reggel mama, és attól kezdve még jobban figyeltek minden rezdülésre az asztal mellől.

Egy ideig nem látszott más, mint hogy az ülő, vagy időnkint a fészek szélén őrt álló, néha szárnyával árnyékot adó madár mellé óvatosan leereszkedő párjával, fejüket hátracsapva, barátságos kelepeléssel köszöntötték egymást a szülők, aztán az eddig otthont védő szállt el, míg az hazatérő szorgosan hajlongott fiókái felett. Egyszer csak imbolygó kis fejek jelentek meg az ág-bogak takarásából kandikálva, aztán rohamosan élénkebbé vált a mocorgás. A szülők egyre sűrűbben és egyre nagyobb beggyel érkeztek, amiből szinte belerázták csemetéik követelő csőrébe a finom falatokat. A forró nyár beköszöntésével már szárnyaikat emelgették a kicsik.

A hazaérkező nagymadár az ablakból is felismerhetően kígyót, békát dugott le a nagyranőtt utódai torkán. Már nem fértek el a fészken, éjszakára előbb az egyik, majd mindkét szülő az út túloldalán álló Vár tetejének sarkán keresett szállást magának. Aztán megkezdődött a tánc. A szülők emelkedő röptető bemutatókkal oktatták a náluk alig kisebb testű fiatalokat, azok meg buzgón fel-felugrálva próbálták megfogni a levegőt.

Egyre többször hagyták őket magukra, vagy a közelből kísérték aggódó figyelemmel az ügyeskedő produkciókat. Mire nem győzték volna a táplálásukat, az új generáció magától is fel-fellibbent, egyre magasabbra, aztán a hosszantartó edző röptetések, és kis noszogatás után – huss! A malom tetőgerincét célozták meg, előbb le-lecsúsztak, aztán némi botladozás árán, mégis sikerült ügyesen megállniuk a kúpcserépen. A Váron landolást már a diadalittas és egyre magasabban körözés követte. A szülőpár mindig távolabbi magaslatról csalogatta csemetéit és a sikeres leszállást dicsérő kelepeléssel ismerték el, még egy-egy húsos siklófalattal is jutalmazták utódaikat, mintha ez is arról szólt volna, hogy ha velünk jöttök, magatok is megtaláljátok a betevőt. A sok fiatal, még kissé élénkebben piros csőr csattogása visszhangzott a környéken.

Ahogy a nyár beérett, egy megerősödött, ifjú gólyanemzedékkel büszkélkedve készülődött a hosszú útra a két öreg gólya, és egy megviselt, de családjából legalább egy költőpárt visszaváró fészket hagytak maguk mögött.

Mindezt lélegzet-visszafojtott figyelemmel kísérték végig éveken át Károly immáron eltávozott öregjei.

Ezen a jó kilátású helyen üldögélt, vagy az ablaknál állt mostanában kényszerű ráérősségre kényszerítve a fiú, még alig negyven évesen. Idős szüleire, életük értelmére, az üzletre gondolt, közben aggódva várta haza a gólyákat.

Aggódva, mert a malom számára feleslegessé vált, mégiscsak értékes anyagot tartalmazó építmény tégláit valahová be akarták falazni, hát egy szép kora-tavaszi reggelen pöfögő munkagépekkel munkások érkeztek és a hatalmas, henger alakú kéményt ledöntötték… Messzire repült és széthullva ért földet a gondosan fűzögetett, építgetett és bélelt gólyafészek a Sió partjának bokrai között.

Mi lesz, ha megérkeznek az ég vándorai, hol fognak költeni?

Újra a fodrászüzletre kanyarodtak vissza a gondolatai, ahonnét úgyszólván kizárták.

Képtelenségnek érezte, hogy hozzá tud szokni ehhez a félnapos semmittevéshez, ami a kollektivizálással járt. Kora ifjúsága óta pontos időbeosztással dolgozott. Apjától örökölt borbélyüzletét jókor reggeltől késő estig tartotta nyitva; mindig akadt betérő vendég a rendes kuncsaftok megszokott idején kívül is. Pár hónapja jött az „agitáló autó”, gyűlésre hívták össze a község önálló iparosait. Addig senki sem mehetett haza, míg alá nem írta a KTSz-be belépés nyilatkozatát. A négy borbély közül neki volt üzlete a főtéren, komplett berendezéssel, az üvegekkel tégelyekkel teli, csillogó illatszerszekrény két oldalán egy-egy beépített, nagy tükörrel a műmárvány munkapult felett, előtte két forgatható fejtámlás székkel, a sarokban vízmelegítős szappanozó és fejmosó, sőt még kis íróasztal is járt a berendezéshez, ahol a napi bevételt könyvelni lehetett. Tehát a megyei vezetőség „önként felajánlás” megjegyzéssel kisajátítva, ezt a műhelyt nevezte ki a szövetkezet fodrászrészlegének. Két műszakban, két-két borbély kényelmesen dolgozhat benne, reggel hattól este tízig.

Mivel Károly látszott a legalkalmasabbnak a bizalomra, hát kinevezték a részleg vezetőjének. Ettől kezdve minden második héten reggeltől délután kettőig, a közbeesőkön pedig kettőtől estig tartózkodhatott elkobzott üzletében, pontosan úgy, mint a másik három, kézi szerszámaival beköltöző társa. A hirtelen kapott szabadidejét úgy kapta ajándékba, mint a vele járó keresetkiesést és nélkülözést. A bevételről pontos kimutatást kellett vezetni és vezettetnie, azt könyvelnie, és a kassza 40%-át társadalombiztosításként befizetnie. Nem csak a munkaideje csökkent a felére, de a kuncsaftok is elpártoltak.

Miből fog élni eztán a család?

Elmúlt a tél, feljött a föld fagya, rügyek jelentek meg a fákon. Ezt eddig soha nem kísérhette ekkora figyelemmel… Aztán felhangzott a jól ismert kelepelés.

Az első gólya a malom háztetőn hirdette megérkezését, párja egy ideig a magasban keringve kereste a fészekkel koronázott kéményt. Első éjjel a tetőn álltak féllábon, csőrüket szárnyuk alá dugva pihenték az út fáradalmait, de reggel már felrepültek, és ágakkal érkeztek a tűzfal csúcsára, ami a néhai kéményhez legközelebb magasodott, de a kémény ekkor se volt sehol, pedig pontosan tudták, ott kell valahol lennie a helynek, ahol a fészket hagyták.

Károly két napig nézte, egyre jobban szorongva, ahogy a tető és tűzfal találkozásánál a széles betonszegély csúcsáról egymás után csúsznak le a szorgalmasan hordott ágak. A gólyák álltak, értetlenül nézték az alapot, az engedetlen gallyakat és mégsem akarták feladni. Őket ösztönözte a természet, sürgette az idő, otthont kellett teremteniük…

Károly gondolt egy nagyot. A tűzoltó szertárból elkérte a leghosszabb létrát, odatámasztotta a malom ereszéhez, felmászott, hogy megmérje a betonperem szélességét. Lenézni az emelet magasából már nem mert, tűzoltó létére világ életében tériszonya volt, de valahogy mégis sikerült a méretet levennie. Kiment a hulladékgyűjtő telepre és keresett egy abroncsot, aminek átmérője elég nagy ahhoz, hogy a szegély csúcsára rá lehessen húzni. Odavitte, és kezdett újra felmászni. Amikor át kellett volna lépnie a tető beton szélére, lenézett és megfordult vele a világ. Szédült, kapaszkodott, azt se tudta, hogyan jutott le az anyaföldre.

Este a vacsoránál nyugtalanul tekintgetett a malom felé, felesége a karjára tette a kezét.

– Miért nem kéred meg a Zolit, ketten mégiscsak többre mennétek.

– Meg se értené, mit akarok.

– Dehogynem. Próbáld csak meg.

… És bekopogtatott a lánya keresztapjához, Zoli komához, aki a KTSz irodában ugyancsak nehezen találta ezt az új helyét.

Másnap, míg a koma lovaglóülésben a tető gerincén szerelte az abroncsot, ő egy kampón át felhúzta neki kötélre kötve a kellékeket: abroncsot, fúrót, kalapácsot, drótot és néhány erős faágat.

Még egy nagy kérdés hátra volt. Mit szólnak ehhez a madarak?

Beültek az ebédlőasztalhoz egymás mellé és vártak.

A gólya csakhamar meg is érkezett, csőrében hatalmas gallyat hozott, leszállt az ellenkező csúcsfalra és bizalmatlanul nézegette a fura karikát. A két férfi lélegzetet is elfelejtett venni. Összerezzentek, amikor a hatalmas szárnyak szétterültek, libbent a madár és a piros lábakkal óvatosan leereszkedett az építőmester a várakozó alapzatra.

Estére már úgy nézett ki a fal csúcsa, mint Krisztus feje, egy mesterien font koszorú övezte, aminek szintén volt valami köze a jövő megváltásához, de ez nem a szenvedés, hanem a gólyapár örömkoszorújává vált.

– Te komám, van egy rettenetesen elhanyagolt, tarackos szőlő a mi völgyünkben. Nem volna kedved szabadidődben kipucolni? Ilyent úgyse csináltunk még, segítenék abban is neked.

– Miért is ne…

Mire a négy kisgólya kikelt, Károly szőlőművelés mellé, méhészetbe is kezdett.

Felesége mosta a négy borbély által használt kendőket és hajvágó köpenyeket. A család tiltakozására csak annyit válaszolt, hogy így sem sokkal több a munka, mint eddig az egy borbélymester után.

Éppen a keményített borbélykendőket vasalta egy alkonyatkor, amikor a két férfi porosan, izzadtan beállított a szőlőből jövet.

Az asszonyka elküldte őket lemosdani, aztán elővette a szekrény mélyén búslakodó abroszt, a speizból behozta az utolsó szál kolbászt, a szépen terített asztal közepére kancsó vizet állított és vacsorával kínálta a családot meg a fáradt vendéget.

Kint, mit sem tudva a világ bajáról (vagy éppen azt hirdetve?), hangosan kelepelt az éjszakára hazatérő gólyacsalád.

Share