Ónody Magdolna: Petőfiről

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

ERDŐD, KOLTÓ

Milyen volt ez a lelkes ifjú? (könyv 26.oldal)
Arra minden barátja emlékezett, hogy szemfogai (egyikük egyet ír, másikuk kettőt jelez) kissé kifele álltak. Termete nem volt daliás, korán jelentek meg ősz hajszálai.

Erdődön a várdombbal szemben nyúlik el egy hosszú egyenes fasor. E mellett egy kert, mögötte az erdő, jobbra a széles kocsiút. Ehhez közel áll egy obeliszk, amelynek emléktáblájára Petőfi sorait vésték:

Álldogálok a tó partján,
Szomorúfűz mellett”

Ezt a kis tavat a Homoród patak táplálta. Ha Petőfi megjelent Erdődön, itt találkozott Júliával.

Az erdődi vár kápolnájában tartották az esküvőjüket, melynek oltára ma Szatmárnémetiben van. A költő így ír erről az eseményről Úti leveleiben: Szerettünk volna, én is, menyasszonyom is, helyhez és alkalomhoz illő, komoly és ünnepélyes arcot ölteni, de sehogy sem sikerült, folyton mosolyogtunk egymásra.”
Az esküvő utáni heteket Koltón töltötték. (könyv 93.o) Júlia feljegyzi az ősz képét, mely körülveszi őket: Az előttem fekvő tájat nézem, mint hal ki rajta lassan-lassan fű és virág, fa és bokor…” A bércek, mint szerelem nélküli jegyesek, néznek erre sötéten, komoran; fejeiken hókoszorú, mellyel őket eljegyzé már a közelgő tél magának.”

Az öreg somfa alatt levő malomkövön pedig a férje írja a mindenki által ismert Szeptember végén című verset. Ezt természetesnek szokták értékelni, hogy egy jóslatszerű sejtés van benne. Azt a barátok sem vették figyelembe, hogy a szabadságharc elmúltával az ország területén belül is útlevéllel lehetett utazni. A Júlia útlevele lejárt, így akár börtön is fenyegethette volna, ha nincs módja megújítani.

PETŐFI TÉR 3

Ha leszállunk a vonatról Debrecenben, az állomás egyik épületén emléktábla jelzi, hogy ennek közelében lakott Petőfi 1843-44 telén csaknem 3 hónapig, Fogas Józsefné színházi jegyszedőnőnél a Várad utca 3484. szám alatti házban. Ezt a házat később átépítették. Az 1800-as évek végén Petőfi térnek nevezték el a Várad utca végén levő Népkertet a költő tiszteletére. A Fogasné háza a Petőfi tér 3. számot kapta. Majd a vasútállomás környékének rendezésekor lebontották ezt a házat is. (9. o.) Az emléktáblán ez a szöveg áll, hogy a tábla felavatásánál jelen volt Jókai is. Dr. Szamosújvári Sándor, aki a debreceni emléktáblák elhelyezésével foglakozott, mondta egy alkalommal, hogy nem találja az irodalmat arról, hogy Jókai valóban itt lett volna. A ház a római katolikus szegény ápolda szomszédságában állt. Itt írta Petőfi a Temetésre szól az ének című versét.
Nem csoda, ha soha nem emlékezett jó szívvel Debrecen városára. Sok nélkülözésben volt itt része, és később katonai feletteseinek meg nem értésében, mivel őket a katonai rendtartás kötötte, nem a részvét és az érzelmek vezérelték a szabadságharc idején.

A Teleki utca sarkán levő házon volt egy emléktábla, amelyik a Várad utca kezdetét jelezte. 2007-ben már nem volt látható. Bolti kirakat van a helyén.

PETŐFI SZOBOR
A mai Petőfi téren látható a Petőfit ábrázoló szobor. Már 1925-ben foglakozott az Országzászló Bizottság egy Országzászló felállításának gondolatával. 1937-ben pályázatot írtak ki ehhez terv készítésére. Medgyessy Ferenc is készített egy tervet, amit Smurák József építésszel közösen óhajtottak beadni, de Sőreghy János múzeumigazgató úr feljegyzése szerint ez a terv megérdemelten szóba se jött. Egy bizottság döntése alapján a Nagy Sándor János által készített szobrokat állították és avatták fel 1938-ban, március 15-én. Az Országos Irodalmi és Művészeti Tanács, melynek tagja volt Medgyessy Ferenc szobrász is, egy személyben Medgyessy Ferencet bízta meg az alkotások bírálatával, mivel ő úgyis járt egy másik megbízatással Debrecenben. Ő úgy találta, hogy a munkást és parasztot ábrázoló két alak aránytalan. Ezt a két alakot aztán eltávolították 1942-ben. Mikor Debrecen városa Petőfi szobor felállítását tervezte 1947-ben, ennek elkészítésével Medgyessy Ferencet bízták meg. Ehhez az anyagot az előbb említett két szobor beolvasztásával nyerték. A Petőfi szobor felállítása után baráti bírálatként ezt a pár sort kapta a mester Egri József festőművésztől: „ a Petőfi szobrodról küldött fotón bizony vannak nem kívánatos eltolódások, az általad jelzetteken kívül, mintha a figura is dőlne.”
(Kürti Katalin: Medgyessy)
A mester ezt írta az alkotásáról: „Teltebb idomokat kapott a szobor, gondolva arra, hogy a szobrásznak ez az egyetlen eszköze a szellemi kiválóság kifejezésére, kissé el kellett térnem tehát a fotogarfikus igazságoktól a szobrászati igazság érdekében.”
(Kovács Gergelyné: Debrecen Panoráma magyar városok sorozat)
1981

SZENT ANNA UTCA 7
Szendrey Ignác szerette volna, ha a lányáék Budapestnél közelebb élnek hozzájuk, Erdődhöz. Az 1848-as év végén rövid ideig egy fedél alatt laktak Debrecenben. Egy Szepes pusztai tanyát tartott arra érdemesnek, hogy a szabadságharc elmúltával itt telepedjenek le a fiatalok. A földbirtok a délnek húzódó akácos dűlőút mentén feküdt, amelyik Ebes pusztát elválasztotta Szepes pusztától. Valószínűleg 1849. január 10-én meg is mutatta lányának és vejének Szendrey Ignác. De ehhez a vásárláshoz szükség volt arra, hogy tulajdonában legyen egy ház is Debrecenben. Vásárolt is kettőt, egyiket a mostani Szent Anna utca 7. szám alatt, a másik az akkori Egyháztér 2. számú ház volt, amelyikben a Csáthy könyvesbolt működött. (Egyik Csáthy bolt sem volt abban a házban, amelyiken most emléktábla van. A Piac utca 4. számú házban a Bertók Lajos bácsi antikváriuma volt). A Városi Tanács 1849. április 25-én hagyta jóvá az adás – vételt. A szerződés 1849. május 21-én köttetett, a ház 1850. pünkösd napján szállott át Szendrey birtokába. Óvatosságból talán, mindkét házat a saját nevére íratta, de hol volt már akkor a Petőfi család?
1860-ban eladásra is került a ház. A birtok a Leidenfrost Gyula tanácsnok kezébe került, aki később Sebes Györgynek adta el, majd a Reviczky családé lett. A Szent Anna utcai ház ma az Adventista egyház tulajdona. Pesten telepedett le Szendrey Ignác, a másik lányával, Marikával és annak családjával. Mikor 1867-ben Petőfi Zoltán, a költő fia Debrecenben kapott színészi állást, neki nem lett itt otthona. Fel akarta keresni, a helyeket, ahol apja lakott 1843-44 telén, de már nem tudott senki Fogas Józsefnéről, akinek lányneve Harangi Éva volt. Petőfi Zoltán a korabeli leírás szerint szép arcú, középtermetű ifjú volt, akivel Egressy Ákos első ismeretségük után 18 évvel Debrecenben találkozott. Zoltán betegen feküdt egy Csapó utcai kis bérszobában. Egészségét nem nyerte vissza többé, a később alkalmazott kúrák ellenére sem.
SZENT ANNA UTCA 21.
Római katolikus plébánia épülete. Itt jegyezték be a Petőfi Zoltán születésének tényét. A falon emléktábla látható a költő versével, melyet fia születésére írt. A keresztszülők Arany János és felesége voltak.
BATTHYÁNY UTCA 17
Köztudott, hogy ez a régi színház helye, ahol színészkedésben nem sok babér termett Petőfi Sándornak, de később a fiának sem. Emléktábla jelöli a helyet. (Később átszámozták a házat.)

BATTHYÁNY UTCA 13
A házban Schwartz Sámuel ügyvédé volt az egyes számú lakás. Nála lakott Petőfi Sándor barátja, Pákh Albert. Az ő segítségére számított a költő, mikor 1843 novemberében ide érkezett vékony öltözékében, fázlódva a kapu elé. Pákh úgy tudta megoldani a helyzetet, hogy elhelyezte őt a színházi jegyszedőnő, Fogas Józsefné már említett, szegényes házában.

BATTHYÁNY UTCA 16

Erről a házról nekünk, dóczistáknak az 1940-es években tudni illett, hogy itt lakott a költő 1948 decemberében, és itt született a fia. Mindig csodálkozom, hogy ennek a háznak az azonosítása ma gondot okoz sok embernek. Azt tudják róla, hogy valami kocsmaféle van benne, pedig emléktábla is van a falán. (De hát az egész utca tele van ilyen kocsmafélével. Egyetlen szoba pedig nem akad arra a célra, hogy egy emlékszoba legyen benne a költő tiszteletére.)

CSAPÓ UTCA 16

1849 januárjában hideg tél volt. A pestről Debrecenbe menekült emberek alig várták, hogy elfoglalhassák szállásukat. Az elszállásolási bizottság a Vörösmarty család részére az akkori 329. számú, a későbbi Csapó utca 16. számú házat jelölte ki, amely Kardos Istváné volt. Az 1960-as években az emléktábla is elkerült innen, mivel nem lehetett feltenni az új épületek nagy kirakati ablakaira. Mikor Petőfi a Bem seregébe indult, felesége és fia Vörösmartyéknál kapott itt átmenetileg szállást. Az idős Petrovics, Zoltán másik nagyapja itt kereste fel őket egy alkalommal. Neki még megadatott, hogy láthatta az unokáját, de a nagymamának már nem. Nem soká meghalt mindkét nagyszülő. Erdődön pedig a Júlia édesanyja 1849. március 11-én halt meg.

Share

Ónody Magdolna: Balaton

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

Az ég piros és palakék,
A lombokon szél orgonál.
Magasba szökő jegenyék
hajában reszket a homály.

Döng és csattog a Balaton,
rázza halványzöld üstökét;
mint óriás kaméleon
új s új színek tüzében ég.

Képes Géza: Az ég piros…

 

ISMERKEDÉS

Úgy vágytam rá, hogy megismerjem, hiszen addig csak a mesékben hal¬lottam róla. Vagy olvastam egy-egy panzió hirdetését olyan áron, ami elérhetetlen volt számunkra. Gyenesdiás neve jelentette számomra a Balatont, a barátnőmék oda jártak minden nyáron. Elképzeltem, mi¬lyen csodálatos lehet a vízparton a homokban játszadozni. De jóval túl voltam már a homokvár-építő koron, mikor először megláthattam. Abban a korban, mikor az esti tücsökzene is a társ iránti vágyódást ébreszti bennünk.
Mikor megpillantottam, sejtelmesen kék volt, világoskék, mintha az ég folytatódna benne elválaszthatatlanul. A nyugodt vízfelszínen csak pici mozgás látszott, kis pára integetett felénk hívogatóan. Igen csendes volt itt minden még évekkel a háború után is. Autó¬val alig találkoztunk és sehol nem láttam a homokvárat építő gye¬rekeket. Az állomások fehér kerítései ismerősek, otthonosak, a rózsa¬szín virágok barátságosak az állomások kertjében. De a házak, hát igen, kicsit kopottasak. Semmi nagyvilági élet, ami egykor a panzi¬ók ismertetőin látszott. A kertekben a gyümölcstől roskadozó fák levelei ringatják az út felszálló porát. Mickó néninél, Balatonren¬desen is ugyancsak egyszerűek a napok.
A fehérre meszelt ház előtti vízpart valóságos szúnyog ország es¬te. Az egyetlen szobában barnára festett ágyba fekszünk. Lámpaol¬tás után furcsa zajra figyelünk. A függönyön különös árnyak mász¬kálnak le, fel. Ismét lámpát gyújtunk. Tucatnyi mezei egér járkál ott¬honosan a függönyön, az ágyon. Hát nem túl barátságos az éjszaka. Még a nád bungalow is jobb szállás lehet e kertben – gondoljuk. Talán a reggel elfeledteti a szokatlan élményeket. Hunyorog a ko-ra reggeli nap. Kiülök a mólóra, meg kellene “kóstolni” a vizet. Na, nem olyan messze, mint a ház asszonya reggeli frissítőjén, csak itt a nádas közelében. A nádas felől valami mozgás látszik.
– Kígyó!- kiáltok balga fejjel. Rémülve nézem a vastag, tekergőző tes¬tet.
– Sikló akad bőven – nevetnek rajtam.
Hiába, nem barátkozom. Nem lettünk barátok a Balatonnal.

BARÁTKOZÁS

Akarom, hogy a gyerekeim örüljenek a Balatonnak. Igyekszem szállást keresni, de igen nehezen sikerül. 1966-ban még nem kínált szállodákat az IBUSZ, magánszálláshoz is csak nagy ismeretség árán lehetett jutni. Ígéretem van rá, hogy fájós lábamra való tekintettel rokonaim naponta egyszer elvisznek a strandra, de ez csak ígéret marad.
Este lefekszünk az új házban; csupa nedves az ágynemű. Még nem száradtak ki rendesen a falak sem. A bal lábamban hirtelen olyasmit érzek, mintha egy apró buborék pattant volna szét. Rémület fog el: meghalok rövidesen – suttogom. Nem győz csitítani a párom. Sok szamárságot találtál már ki – suttogja vissza – de hogy ilyesmit honnan veszel?
Valóban, meg kellene nyugodni. Még mindig félek egy kicsit, bírom-e, amit vállaltam? A párom segít, bevásárol reggel. Este mesél a gyerekeknek maga kitalálta, folytatásos mesét egy Rex nevű kutyáról. Mégis, mire vége a nyaralásnak, hosszú betegeskedés szegez ágyhoz. Az első nyár volt, amikor főszezonban kaptam szabadságot a munkahelyemről. Mindent meg akartam mutatni a gyerekeimnek, ami szép emlékként élt a gondolataimban. Felmentünk még a Tátrába is vonattal, a lomnici szállóba. Ezt nem kellett volna.
Két év múlva jutunk el ismét a Balatonhoz, egy boglári szakszervezeti üdülőbe, ahol a gyerekek barátja lesz egy Lédi nevű barna vizsla. Boglárt később szeretjük meg mindannyian a DIGÉP üdülő jóvoltából. Több éven át sok kedves napot töltünk el itt a balatoni szél ölelésében, baráti, meleg napfényben. A termékeny nyugalom napjait. Tanulás, olvasás, felkészülés a következő évi munkára, szakmai előadásokra. Megszokott, kedves zajok, a fákon ugráló, lompos farkukkal integető mókusok. Esti sétáinkon gyönyörködöm a naplemente színeiben, a pihentető loccsanásokban a parton.
Szeretem az út egyforma, apró kavicsait, a bokrok fehér és lila tölcsérű virágait, a kertben virító rózsákat, a szélben megdőlt fákat, amiket tépked a vihar.
Gyönyörű béke van a világban és bennem.

ALKONY

Sehol sem olyan csodálatos a naplemente, mint Boglárnál. Az alkonyi ég rózsaszínben, pirosban fürdik a Badacsony felett. A víz apró hullámokat vet. A levegő alig mozdul a csendben, s ha mégis, csak olyan, mint egy boldog ölelés a karomon. Igen, ma nyugalom van, holnap jönnek az új üdülők. Jó lenne kimenni a partra a sűrűsödő, puha estben. Fehér frottírköpenybe burkolózva várni a csillagokat.
Talán soha vissza nem térő alkony ez.
– A halak este kapnak, tessék öltözni! – hívta a gondnok a páromat.
Összerezzentem. A nap lebukott. Hidegre fordult az este.

GONDTALAN PIHENÉS

Túléltük a téli hosszú betegségeket. Kedves barátaink vendégváró öröme fogad az északi parton, apró unokáik a kertben játszanak. A nyári hideg hetek után mintegy varázsütésre napfényözön fogad bennünket. Úgy nézek mindent, mint aki most először gyönyörködik a fák, a kert, a házak szépségében.
A városi gyerekek napok alatt barnára sülnek, labdáznak, úszkálnak a vízben. A hullámok lágyan ringatják a gumimatracot, néha össze- összetorlódva egymásra hajolnak. A fehér sirályok békésen röpdösnek körülöttünk.
Az üdülőben nők végzik és nők irányítják a munkát. Jó étvággyal fogyasztjuk a finom ételeket. Reggeli után tisztára mosott autókkal indul sok üdülő a környékre.
A sínen hatalmas vonatszerelvények dübörögnek mellettünk, és az országúton egymás után suhannak az élénk színű autók. Gondtalanul pihenünk. Finom sárgabarackot veszünk, kellemesen hűsít a melegben. Háromszor is elhúz felettünk a szúnyogirtót szóró repülőgép és a szúnyogok riadtan menekülnek a száradó gumimatracok mögé. A rózsák ugyan hervadoznak a kertben, de komfortosabb lett az üdülő. Meleg víz van minden kis házban, mindig nyitva van a fürdőszoba is. Mosógép, vasaló, centrifuga áll a rendelkezésünkre.
A kertben kellemes árnyékot adnak az óriási fák és csapdába ejtik a napfényt a piros padok fölött. Néha-néha felfigyelünk, hogy a rádióban az atomháború veszélyéről beszél a bemondó. A televízióban a hirosimai bombázás évfordulójára emlékeznek. Ránézek a boldogan nyaraló egészséges gyerekekre. Ugyan melyik akar majd háborút közülük, ha felnő? Én hiszem, hogy megérik mindannyian a következő századot. Szeretném hinni, hogy akkor is ilyen gondtalan béke lesz itt a Balaton parton, mint most, a hatalmas fák alatt kergetőző gyerekek körül. Akkor ők fognak itt gyönyörködni a saját gyerekeikben az ismerkedési est tánczene hangjai mellett. Ők fognak itt tűnődni: mit rontottam el? Sokat, vagy keveset adtam nekik mindenből, ami útravaló egy életre?
Ha az időjárás jelentés szerint zápor, zivatar várható, kirándulást tervezünk aznapra. Mióta Erdődön és Koltón voltunk, látni szeretném Szendrey Júlia szülőházát. Őrzök egy képeslapot a házról, amit még gimnazista koromban kaptam. Keszthely előtt kell betérni a régi uradalmi épületekhez. Kis útmutatás után megtaláljuk a házat. Most nincs benne emlékszoba.
A Somogy megyei Zalában megnézzük a Zichy házat és a templomban a Zichy által festett Krisztus képet.
Balatonrendesre indulunk, megnézni a Bajcsy Zsilinszky házat, ahol fiatal korunkban többször is töltöttünk pár napot vendégségben. A vízparton akkoriban ott volt a zöldre festett „húzós kút”, amiből üdítő „szódavíz” jött. Már csak a nyomát találjuk. Aztán a strandnál kell elmenni a fehérre meszelt házhoz. A gondnok a tanácsomat kéri, hova tegye a pesti lakásból oda került bútorokat, illetve hogy hol voltak a szobában a régi bútorok.
Az Orvos Írók Körének találkozóit Balatonlellén rendezték az utóbbi években. Ide Judit lányom vitt el bennünket autóval több éven át. Mikor már tudta, hogy nem tölthet több nyarat velünk e tájon, átvitt bennünket Balatonboglárra, gyerekkori nyaraik helyére, elbúcsúzni. Most vagyunk itt együtt utoljára, mondta. Mit lehet az ilyen mondatokra válaszolni? Csendben elbúcsúztunk a halványan kéklő víz-hullámoktól. Azóta mi is csak gondolatban járunk arra.

Share

Ónody Magdolna: Bécs

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

A hajó az elsők között volt, ami hosszú évek után Bécsbe indult, a második szervezett IBUSZ út. A kabinok külön a nőknek, külön a férfiaknak voltak kijelölve, 2 emeletes ágyakkal. Indulás előtt ropogós cseresznyét vettünk a parton és a hajón a csapnál megmosva eszegetni kezdtem. A nyugágyban heverve vártam, hogy ringassanak a Duna hullámai. Olcsó karton ruhám lebegni kezdett az erősödő dunai szélben. Pokrócot húztam magamra. Ezt senki se mondta, hogy fázni fogok a nyárban, de magam is gondolhattam volna. Rövidesen kiderült, hogy talán a cseresznyét se kellett volna megennem, vagy legalább is nem ebben a vízben mosni meg. Nyomorúságosan kezdődött az út. A kilátás szép volt a hajóból. Vác, Visegrád, Esztergom felbukkanó tornyaival. A hajón bömbölt a divatos dal: Marina, Marina, Marina…
Hajózunk Bécs felé. Igazi külföld, igazi történelem. A Reisbrücke mellett kötünk ki. A parton izgatottan integető emberek, van, aki rég nem látott hozzátartozóját várja. Az idegenek meg kis névjegyet nyomnak az érkezők kezébe. A Mexico platzon olcsón vásárolhat forintért. Darvasnál a belvárosban várja a magyar üzlet.
Költőpénzünk mindössze 81 shilling, drága a villamos, gyalog indulunk várost látni. Nem birom a tempót nyurga barátainkkal, 4 hónap múlva várom a kislányom születését. Sem azokkal az útitársainkkal, akik minden templomot meg akarnak nézni, hogy elmesélhessék a nagynéninek, aki mindezt látta lány korában. Így megbeszélünk egy találkozót, ahol sétánk végén megpihenünk.
Az Operában nyári ünnepi játékok vannak. 70 shilling egy igazi jó jegy. De előadáson kívül 16-ért is megmutatják az Operaház épületét belül. Az IBUSZ programra hagyatkozunk. Egyedül a megbeszélt találkozóra ülünk le egy vendéglő teraszára, szerényen kávét és ásványvizet rendelve. A férfiak legalább nem maradnak szomjasak a sör után, ami a mi számlánknak a töredékébe kerül. Már szerénynek sem érdemes lenni!
A másnapi úti összeállítás röviden mindent megmutat, ami Bécsből csak látható.
Egy kicsit Pest a fekvése, a házai, majd annyi magyar szót is hallani benne, mint otthon. Kevesebb a rom, nagyobb a tisztaság. Szinte csak villanások maradnak meg bennem; Erzsébet királynő gyönyörű kék bársony mellényes magyar ruhában, komor sötét hálószobájuk, a sírboltban hol vannak a lányaik?
A Schönbrunn egy gyönyörű fogház. A Sasfióké, Erzsébeté, de talán még Ferenc Józsefé is, ha hinni lehet a Schratt Katalin életrajzíróinak. A Belvedere rabul ejt kedves arányaival. Röpködnek az ismerős történetek, feltűnnek az épületek pillanatokra: Schubert ház, Beethoven lakóháza, a Volksgarten szobrai, Mária Terézia szobra a múzeum előtt, és mivel mindent látni akaró barátaink folyton Munkácsyt emlegetik, elhatározom, azért se nézem meg a freskóját, ami a múzeum kupoláját díszíti. Nem most, hanem majd ha én akarom. Keservesen megbánom, mert következő két utunk alkalmával nem nyílik erre lehetőség, pedig már mindenáron látni szeretném. Mindkétszer lázasan indulok útnak. Egyszer vizes ruhában fekve várom, hogy az enyémek megjöjjenek a múzeumból, következő utunk hétfőre esik, bemenni nem lehet, de fényképezni végképp nem. Harmadik utunkon sikerül csak gyönyörködni benne, mikor már én is Munkácsy ismerője vagyok.
Este kellemes sramli (schrammel) muzsikát hallgatunk a Grinzingben. A kirándulások jól szervezettek. Mayerlingben elmondják Rudolf trónörökös tragédiáját, megnézzük a templomot, a kerengőt, a csodálatos kék-vörös mozaik ablakokat. Várom, hogy meséljen a bécsi erdő, hogy halljak útközben valami kellemes dallamot.
Másnap a gyerekfaluba visznek minket. Szép kis házakban 8-9 gyermek él egy-egy fizetett pótmamával. A házakat nagyobb vállalatok tartják fenn. Szép minden. A játékos díszítések, a házak, a gyerekek és a perselybe dobok a shillingjeimből. Az én lányomnak nem lesz ilyen szép kis szobája, de mégis otthon leszünk. Eligazítom magamon nevetségesen olcsó kis terhes ruhámat; üljünk kényelmesen.
Még egy búcsú este, barátaink felülnek az óriáskerékre a Práterben. A cseresznye jóvoltából én ismerem Bécs legdrágább majolikás házikóit is, de már csak a bokorra telik a jótékony sötétben. Sokáig nem jönnek barátaink, elmegyünk érdeklődni. A bácsi, aki a kereket forgatja, fent felejtette őket a magasban. Az első ijedtség után megnyugodva sétálunk a hajóhoz. Kapuzárás. Holnap indulunk haza.

1960.

Share

Ónody Magdolna: Árva vára

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

Hogy hova nyúlik vissza az utazás vágya? Nekem az elemista földrajz és történelem tanításig az az óhajtásom, hogy láthassam a várakat.
Árva vára volt a kedvencem. Az első képeket róla a kávécsomagokban található színes mellékletekben láttam. Minden csomagba más-más vár képét rejtették, a történetük rövid leírásával. Mi gyerekek, cserélgettük egymás között az iskolai órák szünetében. Évek alatt így lassan megismertük a fontosabb történelmi események mozzanatait.
A vár kerek fél oldalával nézett felém a képről. Fehér fala barátságos, családias, talán még lakható is, úgy véltem.
És mikor később találkoztam vele, fenséges volt, magasban trónoló. Alatta csipkés fodrokba csapódva futott az Árva vize. Megpihentem lent egy kis padon és büszkén néztem fel az „én váramra”.

Share

Ónody Magdolna: Kufstein

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

Bár Ausztria gyönyörű ország, hosszú az út a turistának, ha csak keresztüljutni akar rajta. Különösen első utunk alkalmával még kanyargósabbak voltak az utak, s mire idáig értünk, hogy a fák és bokrok között megpillantottuk a kiírást: Kufstein 12 kilométer, végül tovább mentünk, nem ez volt a cél. Épp ezért még jobban vágytam látni, olyan bájos hely-e, mint a képeslapon? Olyan.
Kedves fekvésű, a folyó egyik partján zöld füves rét, hegyek díszítik a tájat, és a városkából kiemelkedik magamutogató fontosságával a vár, amit minden színes lapon élénkpiros tető díszít. Autó autó után suhan a csillogó kirakatok előtt. Milyen lehetett némasága, mikor a vár börtönében magyarok sínylődtek?
Rossz a felvonó, így nem látom meg a börtönt, csak a családom elbeszélése nyomán képzelem el. Míg várom őket, sétálgatok. A fagylaltos bolt négyszögletes nagy porcelán tégelyei hívogatnak, különlegesen szép színű fagylaltjaikkal. Barack sárgát és egy szép zöld színűt választok, ez pisztácia. Kellemesen hűsít a napsütésben. A vár alatt a toronyban megkondulnak a harangok. Talán ugyanezt hallották a fogoly magyarok is.

Share

Ónody Magdolna: Glorie

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

A svájci benzinkútnál 30 liter benzint akartunk venni. A fülembe csengett öreg tanárunk hangja, ahogy a francia dicsőségről beszélt, ahogy omlottak szájából a csodálatos dallamú francia szavak, ahogy becézve buzdított bennünket: mondják utánam, mucuskáim… de most az égvilágon semmi se jutott eszembe franciául, mintha sose tanultam volna. A francia gloire azért olyan nagy fogalom volt előttem, hogy hosszú biztatás után rászántam magam egy villámlátogatásra.
Hónapokig szorongtam minden éjjel, féltem a hosszú úttól, mert nem voltam elég egészséges. És aztán csak eljutottunk a gloire országába. Bizonyára úgy képzeltem, hogy az országhatártól kezdve egy nagy diadalútban lesz részem, hogy mindenki a francia történelem és irodalom nagyjaival akar megismertetni… De egyelőre csak mentünk a nagy melegben és egy teremtett lelket sem láttunk a falukban. Három ház jobbról, három balról vakolatlan kövekből, itt-ott szénapadlással és az utolsó ház után önkiszolgáló benzinkúttal. A szomjúság gyötört, de véletlenül se volt egy barátságos kút sehol. Nagy nehezen akadt az utunkba egy kétes tisztaságú italmérés olcsó vörös borával. Hol van itt a gloire? Az utak zömét javították, állandóan féltünk, hogy a pattogó kavics beveri az autónk ablakát. Ezt ugyanis nem tudták volna pótolni a Wartburgnál, még ha dúskáltunk volna is a költőpénzben.
Párizzsal való találkozásunk igen rövid volt. Északról közelítettük meg, a Porte de la Vilette-ig eljutottunk. Ott megálltunk, hogy érdeklődjünk a Courbevoiba vezető út felől. Egy taxi sofőr igazított útba, hol kell letérni a peripheriqueről. Ha eltévesztjük a kaput, nehéz visszatalálni a körforgalomba- mondta.
A rue Anatole France-on balra mentünk, és érdeklődtünk a szállodánk felől. Tömegével van erre ilyen ütött kopott, egy-két emeletes olcsó szálloda. A bérlő a mindenes, portás, takarító, beszerző, ő tálalja a reggelit.
A szoba ablakból egy ócska háztetőre nyílt kilátás, zajos műhelyudvarra. És meleg minden mennyiségben. Az ivóvíz keserű, üveges ásványvizet kell venni. A környék tele különleges sört áruló arab üzletekkel, speciális ételeket készítő drága éttermekkel.
Ígéretünk van egy városnéző autózásra. Már esteledik és mi indulnánk. Rövid az időnk és szeretnénk látni Párizst! De bontják a városrészt, fáradt a vezetőnk, nappal költöznek. Parányi üzletükben addig dolgoznak rokonaink, míg csak vevő jön, bármi kívánsággal. A megvásárolt szoknyát gyorsan fel kell hajtani, azt is megteszik. A fiatalok felkísérnek még berendezetlen, új lakásukba. Este 9 óra van, világos, a hatalmas üvegablakon át tűz a nap. Lassan, álmosan előáll kísérőnk, indulhatunk. Irány a Place de l’ Etoile! Többszörös autógyűrűbe fogva próbálunk utat törni a Champs Elyséesre. Az esti melegben keresem az út menti fákat; mintha elfonnyasztotta volna őket a hőség. Eszembe tolakszik a pesti Népköztársaság útja ( Andrássy
út ) árnyas fáival. Kinézek magamnak egy házat, kerek ablakaival, vakító fehér falán arany díszítéssel; nekem ez tetszik.
Hová mehetnénk? A Mont Martre-ra. Az autóban maradok, fáradt vagyok a „hegymászás -hoz”. Meredek, szűk utcában ütközve parkolnak az autók. A házak, mint operett díszletek sorakoznak körülöttem. Nyüzsgő párok sétálnak tarka ruhákban. A mulató ajtaján dobhártya repesztő zene tódul ki, piros lamé ruhába öltözött néger férfi énekes ritmikus dala teríti be az utcát. Egy kéz benyúl az autó ablakán és elismerőleg simogatja meg a fejemet. Várom vissza az enyéimet! Szívesen mozdulnék már ebből a számomra idegen világból.
Jönnek végre a gyerekek, bőr kalapot lóbálva. A fiam tele van lelkiismeret furdalással: sokat alkudoztak a kalap árából és ehhez nincsenek hozzászokva.
Indulnánk. Nem és nem gyújt az autó. Rossz az akkumulátor, mondja a rokonunk. A jobb autó otthon maradt és ez egy kicsit ócska. Taxit hívunk. Ég veled, éjszakai Párizs!
Második napon Bernard több időt igyekszik ránk szánni. Megyünk Versailles-ba. Elhaladunk a Bois de Boulogne mellett. Jó volna belülről látni, biztosan szép lehet. Minden filmen és könyvben olyan romantikus. Így csak poros, a melegtől fuldokló fák tömegének tűnik.
A Versaillesi kastély kerítése előtti téren autóbuszok várakoznak, közöttük árusítják az afrikai faragott tárgyakat és ¬– a bőrkalapokat.
A kastély hatalmas. Az óriási kerítés mögött macskaköves udvar. Itt-ott állványozás az épületeken, úgy látszik, rájuk fér a festés. Az ajtók előtt tolongás, nincs időnk kivárni, hogy vezetővel nézzünk végig mindent. Hozzácsapódunk egy iskolás csoporthoz. Az egyik fiúcska megpróbálja elvinni emlékbe a díszes ajtó egy darabkáját. Nem szól rá senki. Szerencsére én sem tudok megmukkanni franciául. Nézem a korabeli hatalmas, megvakult tükröket a tükörteremben. Túlzottnak érzem a királyi ágy tarkaságát. Kár, hogy a tatarozás miatt sok mindent nem tudunk megnézni.
Szeretném látni Trianont is. Délidőben vagyunk, itt ilyenkor nincs hivatalos kastélylátogatás. Szépek az arányok, szép a park, és belesek az ajtón. Gyönyörűek az újra kárpitozott bútorok. Rend, tisztaság és a bútorkárpitok almazöldje, meggypirosa mindig csodálatot ébreszt bennem.
A parkban egy üvegház szerű alkotmány szétbontva. Úgy látszik, ennek a renoválása is hátra van még. Kint a kijárat felé poros kis elárusítóhely, olyan, mint falun vásárkor. Benne üdítő ital, kis választékban. Induljunk vissza Párizsba, hátha sikerül még rávenni Bernardot, hogy egy pillantást vessünk a Louvre gazdagságába.
A szárnyas Nike fenséges, a ruha redői mesteri szépségben omlanak alá. Keresem Mona Lisát. Várom, hogy egy nagy terem mélyéről felsejlik titokzatos mosolya. És egyszer csak a folyosó hosszúságú kiállító teremben felfedezem egy jobb oldali ajtó mellett. Igaz, hogy golyóálló üveg alatt, de a bámulatos gazdagságú képkiállításban Mona Lisa csak az egyik remekmű. Megpillantom gyerekkorom egyik kedves képét a sarokban, a tarka virágok sokasága most is gyönyörködtet. Jó volna hetekig itt bolyongani, de hát most csak tájékozódunk Párizsban, vígasztalom magamat.
A folyosón mellettünk egy házaspár beszélget: és aztán veszünk két almát,- hallom. Gondolom, magyar látogatók tervezik ezt a nagy bevásárlást.
Kimegyünk a tűző napfényre. Nagyon szeretnék egy pohár hideg vizet, de olyan fáradt a lábam, hogy csak állok a napon és keresem azt a sok virágot, parkot, lombot, amelyek a képeslapokon láthatók. Nem tűnnek elő.
Nagy nehezen eljutok az utcai hűvös márványasztalig. Az egyenes utca végén az Opera kukucskál ki a házrengetegből, mintha otthon nézegetném az útikönyvet. De ez mégiscsak egy csöppnyi Párizs a valóságban.
Visszamegyünk a szállodába. Kimosom a selyemruhámat, fél óra múlva száraz. Megpróbálunk pihenni az esti melegben.
Másnap taxival indulunk útnak. Ez biztos, kényelmes, és mindent megnézünk, amit lehet néhány óra alatt. A Szent Mihály útján még soká köszönt be az ősz, csak a fákat keresem egyelőre. Állunk az autó-tömegben, mellettünk répa pirosan vakító blúzok lóbálóznak az utcai árus fogasain. Mindent rendjén megismerünk, a Sorbonne-t, a Szajna parti könyvpiacot, a Notre Dame-ot és végül Napoleon sírját. Itt kell keresni a gloire-t, próbálom visszaidézni franciatanárom lelkes szavait. Egyelőre pihentető hűvöst találok, és megcsodálom a sima vonalú, méltóságos vörös márvány síremléket. Kint elhaladunk az Invalidusok háza előtt, ahol életük végéig hajlékot találtak a háború nyomorékjai.
Tovább megyünk a minden turistát vonzó Eiffel torony felé. Barátaink csodálatos filmet készítettek az éjjel kivilágított szökőkútról, a fényben pompázó kilátásról. Mi csak nappal fogjuk látni mindezt, de így is pompás a látvány. Négy égtáj felé négy féle panoráma. A Mars mező, a Szajna, a Trocaderón pirosló virágok, Párizs háztetői, melyek hol egymást támogatják, hol liget zöldellik a tetőn. A távolban a Sacre Coer és a modern Párizs, ami számomra tetszetősen zárja le a látóhatárt.
A metró állomáson lenézek a lépcsőkön, nem látszik olyan gusztusosnak, hogy szét is nézzek benne. Elsétálunk az autóbuszhoz. Hirtelen átszámítom egy buszjegy árát; csaknem egy havi nyugdíjas bérlet ára. A buszon egy fiatalember ül mellettem, feje és szeme buzgón mozog jobbról balra: arab betűs könyvet olvas.
A Place Pigalle-nál folytatjuk a sétát. Bárhogy nézem, nem értem, miért tér ez? Utca inkább. A Moulin Rouge mellett kopott tűzfal mered rám a ház két oldalán. Éppen ez a sikk benne, hogy nem vadonatúj?
Gusztusos, tiszta gyorsétterembe megyünk, minimális adag saláta – tojás- szardínia ebédünket elfogyasztani. És csodák csodája, mögöttem a falon ki van írva a falra: Jó ivóvíz! Hideg, finom, iható víz, nem keserű és nem drága Badois üvegből. Egy kicsit erőre kapok. Pihenünk egyet ismerősünk lakásán. Megmutatja patinás belvárosi környezetben levő kis üzletét, kedvünkért ma nem dolgozik, csak a társa. Módom van megismerkedni egy eredeti párizsi, kb. 300 éves mellékhelyiséggel. Hát patkány nem cuppogott benne, de lehet, hogy csak a sötét miatt nem láttam. Ülőke nem volt benne, csak két talptámasz, mint amit Romániában láttam. Másnap elindulunk hazafelé.
A periferiqu-en túl megyünk a megfelelő kapun, ezért nem a stradan találjuk magunkat, hanem csaknem behajtunk egy hangárba az Orly-i repülőtéren. Nem jó, vissza kell fordulni más irányba. Vidéki kis városokon megyünk át. Epernay új, a térképen sem találjuk, hol forduljunk vissza? Többször elmegyünk egy modern, televíziós szobákkal megépített kórház előtt. Sikerül találni egy teremtett lelket, aki útba igazít Fontainebleau felé.
Nincs szerencsénk, öt perc múlva ebédidő lesz. Az őr egyetlen pillantásra se enged már be a kastélyba,- jöjjünk délután, mondja. Körüljárjuk a kastélyt. Szép helyet választott Napóleon búcsúja színteréül. Ma picit kopott az épület, de impozáns az aránya. Odaillő a tó a kertben, körül az erdő és barátságos a városka. Érkeznek a turista buszok, igen drága a hűsítő ital a szemközti vendéglő teraszán. És olvad, zuhog a meleg. Ideális autóútra való idő, lehet izzadni, fogyni.
Még egy vágyam van; megfejteni a titkot, mi vonzotta a festőket Barbizonba? Paál Lászlót, Munkácsyt is, csak a kortársak, a divat? A környék? Kis, kedves falu. Kinézek magamnak egy fehér házat, rózsaszín rózsákkal felfuttatva. (Természetes, hogy nem sikerült róla a fénykép). Hamar a falu végére érünk. Sárgálló gabonatáblák szemet pihentető messzeségbe nyúlva. Otthon érzem magam. Kellemes, szép napunk van. Ma még sírni sincs kedvem, ha egymást fárasztjuk az útközben adódott apró gondjainkkal. Még nem tudom, hogy ezt rövidesen bepótolhatom az esti szálláskereséskor. Hat óráig megtelnek a szobák, mire Langres-ba érünk. Nincs kedvem árokpart menti, rozzant kényelmetlenségre. Egy szállodában van hely a főutcán, kellemesnek látszik, nyilván nem a legolcsóbb. Egyetlen luxusunk az úton, de ezen összezörrenünk. Az étterem gusztusos, a vacsora kötelező és finom. Végre egy kényelmes fürdőszoba… és egész éjjel német énekszó a vendéglő zárt udvarán. Ez nem volt bekalkulálva az árba. Talán az árokparti szállás is pihentetőbb lett volna.
Reggel benézek a főutca kis boltjaiba. Tiszták, szemet vidámítóak. Az édességboltban csodás díszítésű ínyencségek, senki sem zavar a gyönyörködésben. Én vagyok az egyedüli vásárló a méregdrága holmik között. Veszek három apró, igazi marcipánt és indulunk, egyelőre Svájc felé.
Pár nap múlva Innsbruckban nézzük a televíziót. Kigyulladtak Párizs körül az erdők a nagy melegben. És itthon halljuk, hogy lövöldözés volt a metró állomáson. De mi már itthon pihenjük ki az út fáradalmait.

Share

Ónody Magdolna: A Hűzli

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

Régi kedves ismerőseink évekig hívtak bennünket, míg elindultunk ilyen hosszú útra. Mögöttünk volt már Bécs tiszta, otthonos vendégfogadása, a mesés fekvésű nenzigi szállás, a hegyekből leszökdelő vizekkel szegett, zölden, hidegen csillogó Wallensee és a zürichi tó esti fénypompájában gyönyörködő luxusszállásunk, Gabi barátnőmék otthona. A fiam élvezte a forgófotel kényelmét és narancs juice-t iszogatott náluk, ami itthon még nem volt mindennapos áru a boltokban. Másnap elénk jött Emy néni a fiával, Boázzal, és elindultunk velük a hegyekbe, ahova keskeny, kanyargós út vezetett. Megérkeztünk a Hűzlibe, Emy néni fából készült otthonába. Itt, csaknem 1000 méter magasságban egy kicsit haza érkeztünk. A Hűzli sötét falán a felirat: „Haus Andreas” a nemrég meghalt gazdára emlékeztetett. A ház körül a kert alakulóban volt még, de a muskátlis ablakok már jelezték, igazi otthon van alakulóban. Alatta párolog a Sarneni tó és körös körül hegyóriások. Hajnalban gyöngéden költögetett Emy néni; ilyenkor a legszebb a Wetterhorn. A gleccserek szikrázó hófehérek a tetején és a felkelő nap rózsaszínnel vonja be a tájat ott a magasban. Az már kicsit a világmindenség, bizony, félelmetes szépség. Bebújok a Hűzli otthonos melegébe és alszom tovább, míg fel nem ébreszt a reggeli kávé illata. Körülüljük az asztalt, kényelmesen beszélgetve és innen indulunk majd kirándulásainkra. Boáz kérése volt, hogy főzzek majd egy itthoni ízű almalevest és süssek egy rizskochot, ha hazajövünk. Akkoriban zsírt használtam még a sütésekhez, tejfelt a habaráshoz. Szerettük volna beszerezni a hozzávalókat, de ilyesmit nem tartanak az ottani boltok, csak tejszint, vajat vagy margarint.
Spiez kedvesebb a képeslapokon, a tó, a virágok esőbe burkolóztak. Interlaken elegáns szállodasora büszkélkedik a távolban felmagasló Jungfrauval.
A Genfi tó partján bejártuk a Chateaux de Chillon több évszázados falait. Montreux szépségét nem hiába dicsérték ismerőseink és az útikönyvek.
A francia határ közelében, egy szerényebb kempingbe foglaltam szállást, udvarán kis kör alakú medence volt a gyerekek örömére. Egy bögöly csípett meg, és jó nagyra dagadt a csípés helye. A szokásos altató mellé bevettem egy Pipolphent is. Fekhelyünk egy padlásféle helyen volt. Olyan mélyen aludtam a gyógyszerektől, hogy nem vettem észre, az éjszaka kitört vihar alatt villám csapott a szomszéd házba, ami le is égett reggelre. A Mont Blanc közelében jártunk, de nem mentünk át a határon. A Genfi tó partján autóztunk még egy keveset, bepillantottunk Lausanneba. Úgy terveztük, hogy lugánói levelező társainkhoz pénteki napon indulunk, hogy elkerüljük az utakon a hétvégi forgalmat. Csak arról nem tájékozódtunk, hogy itt nem szombaton van a hétvége, hanem már péntek délután és olyan kocsisorban haladtunk, ami megnehezítette a tájékozódást. Különösen, hogy barátaink házát magas terméskőkerítés zárta el a külvilágtól. Hatalmas kertjükben levő medencéjükben éppen egy tanítványuk úszott, a férj foglalkozását sportprofesszorként határozták meg ők. Kétemeletes házukban mindenkinek külön szoba jutott, a kert túlsó végében a nagymama lakott egy kétemeletes házban, másik sarkában a kertnek pedig egy egyemeletes fehér házban a kertész házaspár. Az étkezés egészséges módon grillcsirke volt hatalmas fatálakban többféle salátával. A hűtőben gelato minden mennyiségben. A gyerekeim 1-1 muffint kaptak süteményként.
Délután a házigazdánk fölvitt bennünket egyik autójukkal a hegyekbe, az ő szülőfalujába, ahol olaszos templomtorony és házak sorakoztak. Mire szétnéztünk kicsit, kigyúltak az esti fények a mellettünk levő hegyen. Az már Olaszország, mutatta a házigazdánk. Valahol a közelünkben húzódik a határ. Ennek ott nincs nagy jelentősége.
Vágytunk már haza. Itt semmi nem az enyém, még a gondjaink is mások.
Altdorfban bejártuk a Tell Vilmossal kapcsolatos emlékhelyeket. Einsiedeln körül az út mindannyiunkat Lillafüred környékére emlékeztetett. Hiába, nekünk szokatlanok ezek az óriási, hideg hegycsúcsok. Elzárják a látóhatárt, meg talán egy kicsit az embereket is egymástól. Szerettünk volna még bepillantani Svájc keletre eső részébe is, bár tartottunk a magasba vezető davosi úttól, de nem kell félni tőle. Itt minden rendezett, tökéletes kényelem van mindenhol a lehetőségekhez képest. Muskátli piroslik az út menti házakon. Innsbrucki házigazdánk rétoromán nyelvű vidékről származott és felkeltette érdeklődésünket a nyelv iránt. Figyeltünk, hátha hallunk ilyen beszélgetést a környezetünkben.
Gondolatban elbúcsúztunk azután a Hűzlitől, utoljára voltunk ott együtt mindannyian.
Még egy búcsúpillantás Vaduz várára, a lichtensteini avar színű erdőkre és kellemes, modern házaira,– megyünk hazafelé. Ebben a kis országban érdektelen az országhatár fogalma. A vámos intett, indulhattunk tovább.
Mikor 1968-ban közeledtünk a magyar határhoz, szerettünk volna még egy kis kitérőt tenni Ausztriában, de mivel késő délután lett, mégis haza indultunk. Este 8 után már az itthoni utakon jártunk szerencsére, mert lezárták a határt. Akkor voltak a csehszlovákiai események. Néhány napot Ausztriában kellett volna még időznünk valami táborban talán, bár államköltségen. De az éjszakát már Budán töltöttük az unokanővéremék vendégszeretetében.

( 1968, 1972 Giswill)

Share

Ónody Magdolna: Fekete, kék és szürke tenger

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

A tenger, először. 1956. Románia

Mire szüleimmel kiszálltunk a vonatból a fárasztó út után Constancában, alig ismertük meg hozzátartozóinkat, olyan barnára színezte őket egy nap alatt a tengeri levegő.
A szállásunk egy nyugdíjas házaspárnál volt, akik a szűk udvar jobb oldalán levő konyhában foglalatoskodtak. Kedvenc ételüket, a padlizsánt készítették olajjal, vas serpenyőben, zöldes, kocsonyás tömegnek tűnt készen. Savanykás, barna kenyéren, ami kellemes meleg, friss volt, fehér juhtúrót ettek. A házban rózsaillatú szappanszag terjengett állandóan, bolgár artisták laktak az egyik szobában.
Elindultunk felfedezni a várost és a tengert. Ovidius szobra árválkodva tekintett ránk, mint aki hosszú századok óta sem érzi otthonának a várost, csak száműzetése helyének. A félholdas mecset is díszletként hatott a téren. Útközben török bugyogós asszonyokkal is találkoztunk. A plázs kicsit sáros volt. A tengeren nagy fehér hajók tűntek fel a kikötőben. Csuklómon az akkor divatos nylon karóra volt. Fiatal tengerészek állítottak meg bennünket és addig nem tágítottak, míg el nem adtuk nekik az órát. Nagynéném leleményes asszony lévén két nylon pelenka közé helyezett rózsaszín anyagból varrt nekem csinos, kétfülű szatyrot az útra, ez is egy erőszakos vásárlás áldozataként cserélt gazdát. Később a házigazdáink vásároltak tőlünk egy pakli kártyát, tudtuk, hogy ez kelendő áru. Egy olcsó fehér gyöngyből való nyakláncot is. A költőpénzünk mindebből már kitelt.
A parti sétány a Casinóhoz vezetett. A sziklalépcsőket tarajos loccsanással ostorozta a partra érő hullám. Az épületet már jól ismertem eddigi olvasmányaimból és idősebb barátaink elbeszéléséből. Örültem, hogy a valóságban is láthatom. A Casinóban megünnepeltük, hogy együtt töltjük a szabadságunkat. A kitűnő ebédhez zamatos, tüzes nagyenyedi bort ittunk. Gondtalan, szép utazást tervezett nekünk Laci bácsi. Eforiára rándultunk át. Itt mélyebb a víz a part közelében. Csónakkal „jártunk” egyet. Mereven kapaszkodtam a csónak oldalába, – kiszámíthatatlan a hullámzó tenger.
A kertvendéglőben csorbát tálaltak fel, – hal, csirke és sertés csorbát. Ez savanykás leves; a hal szeme bámult rám a tányérból.
Mangalia, Tikirgiu még nem volt kiépítve. A vonat csendesen kocogott velünk. A nap lebukott, hűvös lett az este. Jó, hogy hoztunk kötött kabátot.
Másnap Mamaiába mentünk. A part közelében szépek a szállodák. A homokon színes napernyők sorakoztak és lepedőkből rótt alkalmi sátrak. Forró a homok, tűz a nap és a parton a víz kivetett egy rákot. Alig merek a tengerbe lépni. A sós víz marja a bőrömet, lezuhanyozom. Nézem a messzeséget. Szeretnék átlátni a túlsó partra, de csak a víz nagy tömegét látom, ami a távolban valóban fekete.

A kék tenger

Először Óbecséről indultunk vonattal Belgrádon át 1965-ben. A Duna vize úgy elárasztotta a part menti tájat, hogy a vonatunk cammogva próbált előrehaladni, a vízből csak a felső lépcsőfok látszott ki. Hosszú órákig tettük meg azt a pár kilométert, estefelé értünk a fővárosi állomásra. Itt –ott papírokat sodort körülöttünk a nyári szellő az utcán. Éjjel ismeretlen tájakon haladtunk tovább, és pihentető érzés volt, mikor felsejlett a távolban a kék tenger. Néhány kanyar, és ott voltunk a fiumei állomáson. Az autóbuszra vártunk, olcsó szállást akartunk keresni egy közeli üdülőhelyen. Az emberek készségesek voltak, egymás után segítettek tanácsokkal hallva a beszélgetésünket, mind magyarul. Alig szálltunk fel a buszra, csattogott, villámlott körülöttünk a világ és özönvízszerű zuhatag ömlött mindenfele. Hiába reménykedtünk, nem volt merszünk kiszállni a buszból, a végállomásig mentünk Lovránba. Itt egy utcai elárusító bódé mellé húzódtunk és félve lestük, hogy sisteregve hogyan csap a villám a tengerbe. Igen jól esett volna egy védett sarok, egy kis meleg. Párom elindult a csendesedő esőben szállást keresni. Hamar kiderült, hogy rövid lesz az itt tartózkodásunk, a szálloda ára megváltoztatta terveinket. Kicsavartam a vizet a bőr szandálomból és elindultam elfoglalni a finom meleg ágyat.
Másnap már élvezhető volt a part menti séta. Hatalmas sziklákat nyaldosott körül a zúduló víztömeg, tetején tarajosan, fehéren fodrozva. Az ég kékje visszaverődött a víz felszínén és távolban a sziget csúcsának zöldje villant bele a képbe. Ez hát az Adria.
Cápaveszéllyel fenyegettek a helybeliek és figyelmeztettek, hogy ez ellen véd a háló a vízben.
A fiumei kikötőben hatalmas fehér hajóóriás várakozott, távoli útra készen.
Második utunk alkalmával Crikvenicába foglaltam szállást egy szép, fehér szállodába, hogy egész családom kényelemben lehessen. Az utolsó tanítási napon történhetett, hogy a fiam találkozott a kanyaró kórokozójával. Az indulás előtti délutánon beteg lett. Hosszas telefonálgatás után egy barátunk fia vállalta, hogy anyámékhoz viszi Debrecenbe a lázas gyereket. Este megeredt az eső, dörgött, villámlott, és az autó vezetőjének két hetes volt a jogosítványa. Este fél tízkor jelezték anyámék telefonon, hogy megérkeztek. Hogy miért indultunk el végül? Akkoriban nagyon bonyolult volt megszervezni egy külföldi utat. És jobban én sem láthattam volna el a fiamat, mint apámék.
Gyönyörű, modern szálloda a tengerparton, már ki is néztünk egy jó szobát,– és közölték velünk a portán, hogy hiába fizettünk ki otthon mindent. Magánháznál kapunk szállást, az is a szálloda kötelékébe tartozik. Nem lelkesedtem túlságosan, főleg a távolságok miatt, de a fárasztó előzmények után nem volt erőm hadakozni.
Megtaláltuk a házat és felhaladva a lépcsőn kedves teraszon találtuk magunkat, zöld dézsában rózsaszín leander virított. Távolban a kék ég alatt piros tetős fehér házak díszelegtek. A házban két csendes szoba, sárga ernyős hangulatlámpa és nyugalom. Soha nem volt még ilyen tágas külön szobánk.
Az ujjam nem mozdult, megdagadt, sokat mostam az előkészületek során. A párom talált egy lapos fadarabot a szomszéd műhely udvarán, sínre tettük a kezemet és nem zavart semmi a sok izgalom után.
Nyaraltunk.
A strand közelében babér szegély a sétány oldalán. A kikötő mögött színes házak sorakoztak.
Délebbre indultunk Zadarig a jellegzetes városkák között. Piros háztetők pompáztak a káprázatosan fehér házakon, mély sötétkék a tenger és a köves ösvényeken öszvér kaptat.
Ez hát a kék tenger. Vízfestékek jutottak eszembe és életem első tintája, amit ijedtemben a szőnyegre öntöttem, mert kikaptam anyámtól csúnya betűimért. Úgy képzeltem, a mélyben is sötétkék ez a fenséges, szép tenger. És reméltem, legközelebb eljutunk Splitbe is, Diocletianus császár palotájához, azt szerettem volna látni és megmutatni Judit lányomnak is. És talán Dubrovnikba, hiszen ez volt az első város életemben, ahova egy üdvözlőlap hatására vágytam.

A szürke tenger

A divatos ovális melltű apró színes kövei között a türkizkék tetszett a legjobban. Velencéből való, ezt kapták ajándékba a nászutas párok asszonyai gyerekkorom idején. Látni akartam Velencét az ő meséiket hallva a távoli, de még anyagilag elérhető utazásaik városáról. Bizonyára olyan, gondoltam, mint egy nagy ékszeres doboz, tele türkizkék, korallpiros és más szép, színes díszítéssel, arannyal, napfénnyel, a langyos tenger felett szálló bódító, kellemes dallamokkal. Talán a gondot sem ismerik a lakói. Vagy nincsenek is lakói? Egyetlen mese az egész város?
Menetrendszerű vízibuszra szálltunk, ami a Szent Márk térig visz, mint a legtöbb sietős tú- ristát, aki csak bepillantani mer a városba a rövid idő és a lapos pénztárca miatt. Kicsit megleptek a vakolata-hagyott, elárvult házak bedeszkázott ablakai, a vízből fel-felcsapó kis fekete bűzök, de a Szent Márk tér ragyogása, pompája valóban mesebelihez volt hasonló. Emberek és galambok áradata, harangok bongása, mintha egy ünneplő tömeg gyönyörködne itt mindenben, ami a lehető legtökéletesebbnek látszik. Az ékszeres kirakatban hivalkodóan pompás nyakék kellette magát minden hozzátartó darabbal, amelyeknél szebbet soha nem tervezhettem volna. Ovális virágok sora, rubin közepükhöz fehér szirmok kapcsolódtak. Ára, az nem volt rajta. Az eladó ránézett egyszerű ruhánkra és nem is bajlódott vele, hogy elmagyarázza a csillagászati összeget. Úgysem tudná megfizetni- mondta.
Szállást foglaltam előre a kempingben. A tengerpart fövenyes volt, kicsit sárgásszürke. Barátságos kis öbölben fürödhettek és labdázhattak a gyerekek. Én mégis úgy éreztem talán életemben először így idegenben, hogy jó nekem a Balaton. Nem ilyen nagy vizet határol a partja, de ha eljutok néha oda, otthon vagyok benne.
Este a szürke távolban apró, imbolygó fények villóztak, Velence fényei.

Share

Ónody Magdolna: Tátra 1955

május 9th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

Ekkor már nagyon feszített az érzés, hogy látnom kell valamit a nagyvilágból. Hegyeket, amiket eddig csak képen láttam. Sikerült helyet kapni az egyik IBUSZ útra. A különvonat bordó plüss ülésébe süppedtem, s hallgattam neves útitársaim lelkes meséit a tájról és jóindulatú tanácsaikat.
– Ha központban akarnak lenni és kirándulni, Ótátrafüredet válasszák. Én a csendesebb Lomnicra megyek, mert dolgozni akarok, – mutatott írógépére Stella Adorján.
Poprádon leszálltunk a vonatról. Már ez a név is varázslatos volt számomra. Izgalmas találkozni olyan hellyel, amit eddig könyvek lapjairól, idősebbek emlékeiből ismertünk. Innen nyitott teherautóval vittek tovább bennünket. Az út menti hatalmas fák, mint őrök, vigyázták nyugodt pihenésünket.
Hirtelen bukkant ki fehér felhők alól a Tátra. Lenyűgözött és képzeletben magához emelt a magasba. Nem bírtam addig várni, míg kiosztják a költő pénzt és jegyet válthatok a kis vonatra. Azonnal útnak indultam gyalog öt társammal Lomnicra. És élveztem az erdő illatát, a nagy, lapos köveken szökkenő vizet. Mindent látni akartam.
A Csorba tó csendes volt még. A tiszta tó partján ülve csodáltam az átlátszó vizet, nyugalmat. A sínek az állandóság látszatát keltették, beléjük ütve: Diósgyőr, 1914.
Felsétáltunk a Poprádi tóhoz is, és hitetlenkedtem, milyen kellemes kis patakból lesz a Poprád folyó. Megálltam a fahídon és szerettem volna végigkísérni a vizet az útján… Mód is nyílt erre rövidesen. Autóbusszal a Trikorona tövében a tutajozáshoz magát kellető Dunajecig mentünk. Széna száradt a hegyek lankáin. Úgy maradt meg bennem e vidék, mintha itt mindig kora ősz lenne, bágyadt napfénnyel, fű, fa illatával, víz fodrok szökkenésével az út menti folyóban.
Visszafelé jövet már mély sötét este volt. Hirtelen megállt az autóbusz és az utasok néma csendben gyönyörködtek az úton átsétáló őzcsaládban.
Javorina pici és bájos falu. Errefelé már igazi faházakban laknak az emberek. Zdiár körül kiszélesedik a látóhatár és a legelésző állatok kolompjának hangja összemosódik a faluból jövő harangszóval.
Felmentem a Téry menedékházhoz. Csend mindenütt. Ez számomra a világ teteje. Öt hideg vizű tó folyik egymásba kristálytisztán csordogálva. Béke van. Együtt isszák a teát csehek, lengyelek, szlovákok, magyarok. Aki ide felhoz egy hátizsák tűzifát, kap egy csésze teát.
Egy szál egyedül voltam itt fent az enyéim közül és hirtelen elfogott a vágy, hogy igazi társra találjak az életben. Igazira, aki soha nem hagy ilyen egyedül.

Share

Ónody Magdolna: A niklai falevél

május 4th, 2014 Posted in Ónody Magdolna | No Comments »

Niklára dédelgetően friss, tiszta időben érkeztünk. A kertben ízléses elrendezésben pompáztak a rózsák, a rózsaszín minden árnyalatában, azt az érzést sugallva, hogy a ház régi lakója ma is jól érezné magát itt. A szobákban nem volt semmi ódon benyomást keltő tárgy, csak finom és halk szépség, mint az idős hölgy mondataiban, ahogy végig vezetett bennünket a szobákon. Még az sem zavart, hogy az ide látogató iskolások lökdösődve kacarásztak. Ha csak egynek is eszébe jut évek múlva egy itt látott kép, tárgy vagy bútor, hátha érdeklődve olvas bele a versekbe? Hátha megérzik, milyen csodálatos dolog az, hogy az öreg gesztenyefa, amit a gazda, Berzsenyi Dániel ültetett valaha és állítólag üldögélt is alatta, most nekünk terem? Egy falevél esett le a róla a lányom közelében. Haza hoztuk, mint egy kincset, ami összeköt bennünket az elmúlt évszázadokkal.

Share