szeretet
a levél könnye cseppent a faágra
hírtelen rászáradt mint szívemre
a szeretet mély meleg varázsa
átölelt megfogott
mint leányt s legényt
a szerelem parázsa
pőre lelkem repdesett
mint lepke a szűz nyárban
késői nyár őszutó szeretet
de még is itt van
mint Isten
a csillagok felett
Nagy L. Éva: unokáimhoz
reám szakadt az égből
két fénylő darabka
lobbanó alkonyi fények
fejem felett szétrepültek
s lelkemben feszültek
unokáim enyém lettek
Istennek volt ily nagy terve
lettem anya apa
szigor és szeretet fénylő csillaga
lelkemben ifjúvá váltam
nem sírtam nem kiabáltam
a teremtés örömcsillagait
fedetlen szívemhez emeltem
hiszen ők a véremből lettek
láva vagyok melegítek
az életemet felcseréltem
forrás leszek itatgatok
a bánattól eltakarok
mindig értük imádkozom
amíg kellek velük vagyok
jönnek szelek jönnek fények
átélünk mi jót és szépet
nem várok és még is kapok
szemük ragyog
boldog vagyok
csak ennyi mit hátra hagyok
búcsúzz…
köszönj el hát
belesápadt a tüzes láva folyása
elhalványult a bíbor napsugárja
melletted rekedt sikoltással
futkos a káröröm sánta lova
a vaksi közöny is víg táncát járja
maradt neked az esték magánya
az álmatlan éjszakák fedetlen álmok látomása
meztelen lelkek hempergése
ez lett a vége….
ilyenné is válhat az emberi sors
mely vissza soha nem forog
elfelejtik a nevedet nincs ki megfogja
öregedő kezedet
nincs ki a párnádat
fejed alatt megsimítja
én csak őrizgetem emlékedet
az Isten legyen veled
kérdőjel…
kérdőjel az egész életed
felelnél szólalnál de nem teheted
kérdőjel csak egy írásjel
mely előtt egy mondat meglapul
talán hogy miért fáj a szív a lélek
minden hajnalon
miért van az hogy a válasz
kicsorbult szádhoz ragad
miért van az hogy a fagyos föld
szívedhez tapad
miért van az hogy erősnek látszol
mint góliát pedig gyenge vagy
mint a megsebzett madár
miért van az hogy az igazság elsuhan melletted
tudod jól és mégis engeded
miért van az hogy aki elment
vissza-vissza ját és megfogja kezedet egy hűvös éjszakán
miért van az hogy nem tudsz megbocsátani
talán azért
mert
ember vagy
a megbocsátás joga az Istené
hozzád szól szavam
bíztam benned
mert reményt adott
egy elmúlt évtized
majd megnyugszik lelkem
csendben gondolok
az elmúlt szép napokra
bár az égen mindig sírt sirály
nem szól szám…..
csak rebegek halkan
a megnyugvás sugara
ott rezdül a dalban
s elcsendesül lelkem
az idő nagyúr
megoldja gondjaim
s mi megmérettetünk Isten s ember előtt
beérik a múlt csak bíznom kell
és én győztesként állok fel
s jövőm a végtelen
jaj…
ha már csak a frissen sült kenyér
héja melegít
jaj ha átsüvít rajtad a szél
jaj hiába van várad ha nem véd meg
jaj ha szívedben csordultig a bánat
jaj ha kiáltanál de nincs ki meghallja
jaj ha éjszakáidon virraszt a bánat
jó lenne kevesebb kín több öröm
mely átjárja a házad
süvítő szél helyett szellő mely simogat
legyen álmod arról ami nincs
és kérjed mindig Istent …segíts
ha megállsz…
fehér halálos kőkeresztek
merednek az utak mellett
árva jelei az elmúlt életnek
szépségnek szerelemnek
fehér halálos kőkeresztek
némán faragottan dermedten
fehér halálos kőkeresztek
őrzik az álmokat vágyakat
iszonyatát az életnek
fehér halálos kőkeresztek
fájdalomtól meggyötörten
az utak mentén lesik az eget
idegen hajts előttük fejet
mondj el egy imát
ha megállsz
ha netán megállsz
egy percre
kedvesem…
már messze vagy tőlem
az éjszakák bugyraiban
fortyog bennem a kín
bilincsbe zárva
megtörve meggyalázva
azt mondtad egyszer
tudd meg másoknak mit érsz
mikor hogyan kik értékelnek
igen ezt én jól tudom
meggyötörnek
bűntelenek bűnbe esnek
bűnösök megtisztulni igyekeznek
de vannak kik szeretnek
hívogató szájú
jaj hangú
büszke testű
erős léptő férfiak
táncra perdülnek
a magány hegedűje pedig
játssza a szerelemsírató zenét
ilyenkor…
ilyenkor alkonyattájt
a megtérés szekerére ülve
lelkemben megdicsőülve
erjedő bor szagát
hozza felém a szél
folyton az emlékek
madarai hullnak elém
az örömök fényképei
megsárgultak
fájdalmas szentek a falon
kik nem tudtak
titeket megvédeni
megmenteni
sem megváltani
és így
én egyedül várom
a döcögő szekér jövetelének neszét
soha többé nem akarom fogni
senkinek a kezét
ostoros jegenyék
meleg szél fúj
át-meg- átjárják a fákat
ostoros rongyos jegenyék
innának belőle
sorban állnak
kiket kitagadott az ég
a fény
korbácsolt az álom
fölégetett a fagy
végég suhintva a tájon
kik minden télen megcsalódva dideregtek
hóviharban s minden éjben
fulladt nappalon
szemet vetettek önmagukkal
ostoros fák rongyos jegenyék
más meleg szívből isznak
s ha meghozza a szél az estét
koccintanak a csillagokkal