A tél fakó nyomdokában
Avaron újra zöldell a fű,
Fák közt a fényben nimfák tánca sejlik,
Életet szépít most a derű.
Pán sípja szól, hangja vágyott,
Lélekhez szóló szép üzenet,
A tavasz megtisztít bő áldásával
Minden rozsdamarta mély sebet.
Örvendezz hát, világ, lásd meg,
Mi ajándékként öledbe hull,
Hallgasd az újulás szimfóniáját,
Ne hagyd elszállni nyomtalanul.
Életem, sokszínű kővirág,
Kemény talajba ültettelek,
Konokul bírni viharokat,
Mit rejtenek sötét fellegek.
Bízva bízni és élni tovább
Akkor is, ha durván láb tipor,
Küldetésed e földi létben
Véghezvinni a kimért úton.
Most hálás szívem simogatja
Túlélő szirmaid bársonyát,
S kéri, kísérjen égi áldás
A beteljesülés alkonyán!
Fát ültetek neved napján,
Életünk szerelme,
Tiszta vízzel locsolgatom,
Hogy tegyek kedvedre.
Erdő, mező szép virágát
A pártádra tűzöm,
Minden lélek, kit nemzettél,
Benned gyönyörködjön.
Számodra a Jóistentől
Méltó kegyet kérek:
Őrizze meg tisztaságát
Tengerkék szemednek!
Poharamban egy szál rózsa,
Tenger tiszta gyöngyszeme,
Kertem első virágszála,
A tegnap hiába várta,
Hogy tűzzem az övedbe.
Míg remélte érkezésed
Lelkemnek szép virága,
Összerezzent, ha az éjben,
Kapum előtt sietősen
Léptek suhantak tova.
Április alkonyat színét
Szórta csendes szobámra,
Mikor a rózsalevelek,
Mint ártatlan gyermekkönnyek,
Peregtek asztalomra.
Octavian Goga – Asteptare
Trei trandafiri într-un pahar,
Trei trandafiri în floare,
Curati ca de margaritar,
Te-au asteptat ieri în zadar
Sa-i prinzi în cingatoare…
Te-au asteptat, sarmane flori,
În linistea mea moarta,
Si-ngalbenite de fiori,
S-au scuturat de câte ori
Fosnea un pas la poarta.
Amurgul vinetiu de-april
Îmi ratacea prin casa,
Când frunzele tiptil-tiptil,
Ca niste lacrimi de copil,
Cadeau încet pe masa.
Kőbe véssük a jelent
a múlt jogán,
vétkek halmazát
tisztázza majd
a pórusok mélyén
rejtőző jövő,
vésőink botlásai
idézik akkor
létünket
egy korban,
mely nem múlt el
nyomtalanul.
Emlékezem
Mosd ki, anyám, fehér ingem,
Vasald ki simára,
Emlékezni vágyik lelkem
A költő szavára:
Minden kertész törődjön
Kertjének fájával,
Teremjen igaz gyümölcsöt
Nemes oltoványa.
Mosd ki, anyám, fehér ingem,
Vasald szép simára,
Ünnep van ma, emlékezem
A költő szavára!
Nekünk is volt egykor tavaszunk,
Mikor indultunk egymás felé,
Mint madár röppen rügyek között
Fészekre vágyó párja elé.
Szép tavaszunk volt egykor nekünk,
Ölelésünk elűzött minden
Kételyt, hittük, létünk gyümölcse
Beérik majd a hosszú őszben.
Tavasz tüze elkísért minket
A gondokkal terhes nyárba,
Vigyáztunk, kései fagy ne érje,
Lobogjon termést oltó lángja.
Mikor csendes gyümölcshullásban
Elmentél nyárutó havával,
Könnyét hullatta érted az ősz,
Hantodra borult rőt palástja.
Apám hordott egyenként
Nyoszolyának venyigét,
Egy szál széna, egy szál szalma,
Így készült a fészek alja.
Verejtéke hullott sűrűn,
Amíg otthonunk felépült.
Fészekalja melegében
Anyánk oltalmazó teste
Idegen szemektől óvott,
S álmodott nekünk jó sorsot.
Álmait dalába szőtte,
Ez volt az ő drága kincse,
Örökségül hagyta reánk,
A világ legszebb madárdalát.
Elsodorva bár, de csendes méltóságban
Telnek éveid. Múltadhoz köt
Gazdag hordalékod,
Jelent ad, s kínál jövőt.
Ajándékát hullatja rád a fény,
Szemedben eleven életek rajzolódnak,
Mit különös léted magához vonzott,
Újra értelmet szült napjaidnak.
Mélázó nyugalmad borzolva,
Tükrödben nádszállal táncol a szél,
Szárny suhog a sás közti zsombékon, felszáll,
S ha elfárad, pihenni fészkére visszatér.
Amikor lehullott az első levél,
Földig hajolt érte az ág,
De hiába, elszállt a széllel,
Többé nem látta.
Visszahúzta folyton zizegő
Maradék sarja,
És tűrte némán,
Mint űz gúnyt vele az idő…
Egy reggel különös pompában
Levelei elhagyták mind,
Roppant az ág, s a jeges űrben
Álomba merült megbékélten.