Monok Petra: Erdei szonáta

október 11th, 2014 Posted in Monok Petra | No Comments »

Péter korán megtanulta érteni és értékelni a természet mérhetetlen erejét. Kisfiú volt még, amikor a nagyapja minden áldott nyáron kivitte magával a malomba, s hagyta, hogy a lapátokba kapaszkodó szél s a csobogó víz hangját csodáló gyermek lássa, mit köszönhet ezeknek az elemeknek.

Persze a nagyvárosi csemetének jó időbe telt, mire hozzászokott a vidéki élethez. De az első adandó alkalommal, hogy az állva alvás helyett az életet választotta, és kinyitotta a szemét, többé sosem akart lemaradni a kelő nyári nap harmatcseppeket csillogó gyöngyszemmé változtató sugarairól. Éjjelente a fűben fekve bámulta a végtelen égbolt csillagköpenyét, borús napokon a levegő párájával együtt szívte be a szomjas föld megkönnyebbült sóhaját, s szeles időben elmerengett az illatos rohamoktól hajló virágok s a vágtató elemmel harcoló méhek és lepkék elszánt mozgásán.

Megtanult becsülni mindent a maga helyén. Ott, ahová gyökeret vert. Egyetlen virágot sem szakított le, s egy árva csigára vagy gilisztára sem taposott rá. A kidőlt és kivágott fák helyett újat ültetett a végtelen erdőben, hogy az még évtizedek múlva is olyan végtelen és gondoskodó legyen, mint az ő idejében.

A tavaszból, a lombhullató őszből és a télből csupán annyit tapasztalt, amennyit a városi korlátok lehetővé tettek a számára, ezért mindennél jobban várta a tanév végét jelző utolsó csengőszót, hogy kezdetét vehesse újabb napsütéses kalandja.

Persze a temérdek jó mellett, része volt a másik végletben is. A csapadékhiány miatt kiszáradt és terméketlenné vált földek kínjában, a forró nyári nap alatt felperzselődött, színét vesztett és mezítelen talpát szurkáló fűben s az erős szélviharban letört ormótlan ágak pusztításában.

S bár azokban a mesékben, amiket a nagypapájától hallott az elemek kibékítésének ősi módszereiről, nem hitt, saját szemével látta, mire képes az anyatermészet.

Minél nagyobb lett hát, annál kisebbnek érezte magát az egészben, s még inkább értékelte a nyugodt, békés napokat.

Miután a nagyszülei meghaltak, nem tért többé vissza a malom mellé. S ugyan nem a kelő nap aranysugarai ébresztették és esténként nem tücsökciripelés andalította a holdfényes csillagtérkép alatt, sosem felejtette el, amit az ott töltött évek alatt megtanult.

Tisztában volt vele, hogy meg kell becsülnie azt, ami mások számára olyan magától értetődő, s hogy összhangban dolgozva a természet erőivel óvnia kell a környezetét. Mindig tudta, hol a helye, s hogy ő csak egy a bolygóra született számtalan élőlény közül.

S amikor az élet nehézzé fordult számára, ott keresett vigaszt, ahol gyermekkora óta tette. A hatalmas, vén fák megnyugtató ölelésében. A végtelen erdőben.

Egy nap, mikor úgy érezte, hogy minden ellene fordult, nem is késlekedett sokáig, elindult a város határában hívogató zöld rengeteg felé.

Az erdő félhomálya már messziről csalogatta. A fák közé akart lépni. Beleszagolni a semmi máshoz nem hasonlítható illategyvelegbe, s hallgatni, amint ezer madár hangja olvad páratlan szimfóniává.

Ahogy közelebb ért, s beleburkolózott az erdei atmoszférába, soha nem tapasztalt nyugalom szállta meg. A hátát egy fatörzsnek támasztotta, lehunyta a szemét, s hagyta, hogy a lágy szellő megsimogassa arcának elgyötört vonásait. Elernyedtek a végtagjai, lelassult a légzése, s szívének ütemes dobogása lassan álomba ringatta.

Leereszkedett már az este, mire magához tért. Szinte áthatolhatatlan sötétség kúszott a fák közé. Péter jól elbóklászott, fogalma sem volt, merre induljon. Ám ahogy a szeme szokta a sötétséget, lassan a közelében nyújtózó fák és bokrok árnyai is kirajzolódtak.

Más talán félelmetesnek találta volna ezt a közeget, de ő élvezte az éjjeli erdő felülmúlhatatlan hangjátékát, és belefeledkezett a közeli kis patak lágy, selymes csörgedezésébe. Mint a virágportól andalított méh, úgy indult meg az életteli hang irányába.

Ahogy közelebb ért, már tisztán hallotta, hol ugrik át a víz a lapos kavicsok felületén és azt is, hol kerüli ki a csobogó folyam a magasabb, méretesebb köveket. Itt kellett átkelnie.

Mozgásával, a lába alatt recsegő és ropogó gallyakkal megzavarta a rendületlen tücsökkoncertet, s ahányszor zajt csapott valamivel, annyiszor hallgattak rá el válaszul a ciripelő éjjeli zenészek. Megállt ekkor a férfi, s hagyta, hogy az egyenesszárnyú kórus biztonságban érezve magát újra zenélni kezdjen. Olyan mély csend köszöntött rá egy-egy pár pillanat erejéig, hogy még azt is hallotta, ahogy az avarban utat keres magának az erdő apró, izgő-mozgó, megállíthatatlanul zizegő bogártársadalma.

Ahogy kifelé haladt a fák és bokrok öleléséből bagolyhuhogás, majd csaknem nesztelen szárnysuhogás kísérte útján. Mintha csak az erdő mesebeli, varázslatos lényei őrködtek volna a feje felett. Minden hang különvált a sötétben. A feje felől, a lába alól vagy valahonnan a távolból érkeztek, és eggyé válva harmonikus, andalító melódiává álltak össze. Olyan ékes dallammá, amit ő szívesen hallgatott volna egy életen át.

Ám lassan, amint az erdő széle felé tartott, a hangok mellé fények is társulni kezdtek. Nem a fák lombjai között szabadon maradt égbolt csillagainak ragyogása, hanem a város mesterkélten pislákoló fényei, melyek villanásról villanásra űzték egyre messzebb tőle az álomszerű utópiát.

Ahogy az erdőt hátrahagyva a háza felé lépkedett, úgy halkult a madárdal, s maradt el a háta mögött a huhogás és csobogás, míg végül a farengetegtől távol néma csend borult rá. Egyetlen tücsök kitartó ciripelése idézte csupán a pár perce még lelkét üdítő erdei szonátát… Egy alig pár kilométerre fekvő, mégis érintetlen és ősi erőkkel átitatott világ békét hozó hangjait.

 

Share

Monok Petra: Kis karácsonyi álom

augusztus 13th, 2014 Posted in Monok Petra | No Comments »

Csendes téli napra ébredt az alig pár száz lelket számláló falu december 24-én. Az egész éjjel szállingózó hó munkával látta el a mézeskalácshoz hasonlatossá vált házak lakóit.
Anna is korán felkelt, meleg ruhát öltött és megindult egy hólapáttal a kapu irányába. Az anyukája már órákkal korábban felébredt, és azonnal a téli hangulatúra díszített konyhába sietett. Félretette az előző este fehér cukormázzal megfestett mézeskalács figurákat és a szegfűszeggel tűzdelt, illatozó narancsokat, majd előkészítette a vacsorának szánt méretes pulykát. Kimondottan erre az alkalomra hízlalták, és Eszter elégedett volt az eredménnyel.
Végül feltette a lejátszóra kedvenc lemezét, és halk ünnepi énekszóval kísérve nekilátott aznapi teendőinek. Miközben sürgött-forgott a tepsik és edények halmaza fölött, időnként kinézett a konyhaablakon.
Korábban tartott tőle, hogy ez a karácsony is olyan kiábrándítóan száraz és szürke lesz, mint az elmúlt néhány év során, de most széles mosollyal nyugtázta a szeme elé táruló látványt. A mindent beborító fehér hótakaró egy egészen új világot varázsolt a régi helyére.
A nagy egybefüggő fehérséget csak egy ideoda-himbálózó, színes sapkabojt törte meg a kerítés túloldalán, ahol Anna próbált éppen egy vékony sávot járhatóvá tenni. A kislány már napok óta izgatottnak és lelkesnek tűnt. Rengeteget segített otthon; takarított, a konyhában tüsténkedett, feldíszítette az ünnepre váró házat és most odakint hányta a havat.
Ahelyett, hogy a többi kilencéveshez hasonlóan, semmiségekkel ütötte volna el az időt alkonyatig, amikor megszólalnak az ódon templom harangjai és kigyúlnak az ünnepi fények. Talán még soha semmit nem várt ennyire, mint ezt a Szentestét.
Mikor nagy sokára átázva, piros arccal belépett az ajtón, s rétegenként lefejtette magáról a ruhát, Eszter egy bögre forró teát nyomott a kezébe. Az elcsigázott kislány pedig az ablakhoz ült, és a hideg üveghez nyomta az orrát. Egyszer-kétszer rálehelt a sima felületre, és éppen egy fenyőfát rajzolt a párába az üvegfestékből készült hóember család mellé, amikor az édesanyja odalépett hozzá. Azt a tál szaloncukrot tartotta a kezében, amit előző nap együtt készítettek és mártottak fényes csokoládé masszába.
Anna elővette a fehér papírt és az ezüstösen csillogó fóliát, majd egyesével becsomagolta a gesztenyeízű cukrokat. A mézeskalácsok egy részét is szalaggal látta el, hogy később könnyedén felaggathassák őket az illatos fenyőfaágakra.
Mikor mindezzel végzett, Eszter a padlásra küldte.
A kislány várakozással vegyes izgalommal az arcán szedte a padlástér félhomályába vezető lépcsőfokokat. Odafönt aztán megállt a hatalmas szekrény előtt, szélesre tárta a nehéz ajtókat és megbabonázva nézte a kincset rejtő polcokat. Még soha ezelőtt nem jöhetett fel ő a díszekért.
Miután a kiszemelt dobozzal a hóna alatt lesietett, nagy gonddal egyenként kiemelte a gömböket és csillagokat, majd Eszterrel közösen feldíszítették a nappali közepén álló formás fát. Egyik üveggömb került a helyére a másik után.
A karácsonyi zene ekkor már hangosabban szólt, mint reggel, és az egész házat hívogatóan édes süteményillat lengte körül.
Eszter látta, hogy a lánya egyre sűrűbben kémlel ki az ablakon. Ugyan kezdett már szürkülni, de még nem jött el az idő, amire a kislány annyira várt.
Tudta ezt jól Anna is, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Nem értette, miként lehetséges, hogy a máskor száguldó idő, most mintha megmakacsolta volna magát, és csak másodpercenként vánszorog.
Eszter próbálta elterelni Anna figyelmét, és a konyhába csábította, hogy segédkezzen a vacsora befejezésénél. Azt követően, hogy mindennel elkészültek, a kislány visszaült az ablak elé, és az elfolyó fenyőfa kontúrjain át bámulta a kinti világot, amikor egyszer csak kulcscsörgésre lett figyelmes.
Felragyogott addig csüggedt kis arca és szaladt az előszobába. Szaladt egészen addig, amíg oda nem ért a szélesre tárt karokhoz. Semmi másra nem vágyott, csak hogy édesapja hazaérjen a távoli munkahelyéről, és együtt tölthessék az este hátralevő részét.
Először felöltöztek, és kimentek mindhárman a tornácra, ahol kéz a kézben hallgatták meg az éppen előttük éneklő betlehemezők ünnepi műsorát. Majd visszatérve a meleg házba, meggyújtották az asztalon álló adventi koszorú gyertyáit, és a kandalló pattogó tüzét hallgatva nekiláttak az ínycsiklandó karácsonyi pulykának.
Vacsora után üldögéltek még egy ideig a nappaliban, s nézték, ahogy a zöld fenyőágon függő üvegangyalka szárnyán megcsillanak a karácsonyfa fényei, majd lassacskán nyugovóra tértek. Mindeközben pedig messze, magasan fölöttük egy fényesen ragyogó csillag vitte hírül, hogy ebben a házban valóra vált egy kislány dédelgetett karácsonyi álma…

Share

Monok Petra: Édes teher

augusztus 13th, 2014 Posted in Monok Petra | No Comments »

A szív alakú, széles lapát már reggel óta megállás nélkül forgott körbe és körbe. Illatos vaníliás és mélybarna azték csokoládés tésztát kevert, majd ízletes, édes, marcipános krémet. Mindennek tökéletesnek kellett lennie. A tésztáknak csomómentesnek, a krémnek lágynak és selymesnek.
Panna meg is tett mindent, hogy a végeredmény lenyűgöző legyen. Már napok óta úgy hordta be a konyhába az értékes, magas minőségű hozzávalókat, mint a szorgalmas kis mókus odúja mélyére a kincset érő mogyorót. Sütött már magas rangú tisztviselőknek, városi képviselőknek, sőt magának a polgármesternek is, de soha ezelőtt nem érezte még ennyire nyugtalannak magát.
Mire a tészták végül elkészültek, a sütő már lüktetve izzott a háta mögött. A kis lángok, amik hevítették, kitartóan nyaldosták a talpát, így mire a tészták a formába kerültek, addigra a sütő is készen állt, hogy befogadja őket nyugodt, meleg gyomrába.
Már-már életre keltek Panna keze alatt a konyhai tárgyak és eszközök, melyek addig amíg ő munkához nem látott, élettelenül hevertek a pulton és a szekrény polcain. Aztán egyszeriben minden átvette a nő szívében zakatoló izgalmat, s a legmagasabb hőfokon, zavar nélkül működött.
A nőt pedig semmi nem tudta úgy ellazítani, mint a konyhai gépek zakatoló hangja. A teret betöltő búgás és sistergés ezúttal is nyugtatólag hatott rá. Így mialatt várta, hogy kisüljön a vaníliás és a csokoládés tészta, hagyta a gondolatait szabadon szárnyalni.
Azon tűnődött, hányszor hallotta már azelőtt, hogy a jó sütemények elmaradhatatlan, titkos összetevője a szeretet. Mert ha szívből készítik az édességeket, még az ízük is más lesz.
Ez azonban számára mindig csak amolyan népi mendemonda volt, s mivel vadidegeneknek sütött, inkább a kreativitását vetette latba. A különleges érzéket, amivel megtalálta az egymáshoz illő ízeket.
Volt idő, mikor elképzelni sem tudta volna, hogy egyszer majd a cukrász mesterség jelenti számára az életet.
Molnár Anna egy bolyongó lélek volt. Tervek és kilátások nélkül élt. Nagy családban nőtt fel; hat testvére volt, három fiatalabb és három idősebb. Utoljára kellő figyelmet talán akkor kapott, amikor még ő volt a testvérek közül a legkisebb. Aztán megszülettek a húgai és az öccse, mire pedig ők felcseperedtek, a nővérei mentek férjhez és hoztak kisgyermeket a házba. Hogy a nagy család igényeit kielégítsék felújítottak egy régi parasztházat. S bár az átalakításnak köszönhetően teljesen elvesztette egykori jellegét, a hajlék olyan hatalmasra nőtt, hogy mindenki kényelmesen elfért benne.
Édesapja a gazdaság soha nem szűnő feladatait látta el, anyja pedig nevelte a fészekalj kis fiókát. Panna a nővéreivel nem igazán értette meg magát, alig egy évvel idősebb bátyja oldalán azonban minden létező csínytevést elkövetett. Mintha ikrek lettek volna, úgy lógtak egymás nyakán, s minden titokba beavatták a másikat.
Talán ezért volt András az első, akinek feltűnt húga furcsa viselkedése. Ő akkor tizenhat éves múlt, Panna pedig a tizenötöt töltötte. Bánta már, hogy néha egyedül hagyta húgát a barátaival, de késő volt bármit is tenni. Be kellett vallani szüleiknek, hogy a lány terhes.
A szigorúan vallásos házaspár tehetlen volt. Isten ellen való vétek lett volna megszabadulni a magzattól, így együtt nézték végig, ahogy gömbölyödik gyermeklányuk pocakja. Az iskolából mindjárt kivették, s az utcára sem engedték, nehogy a szégyenük napvilágot lásson. Egyedül a falu plébánosa tudott arról, mi történt, s hathatós együttműködésének köszönhetően még azelőtt befogadó szülőket találtak a csecsemőnek, hogy megszületett volna.
Panna élete onnantól fogva az örök menekülésről szólt. Soha nem tudta feldolgozni, ami vele történt, s hogy még csak gondolnia se kelljen rá, otthagyta a szülői házat. Iskola és szakma nélkül robotolt egy cipőgyárban naphosszat. Este, amikor végzett, s már senki nem járt a város utcáin, végigsétált a fényárban úszó kirakatok előtt, s álmokat szövögetett. A kedvenc üzletének azt a cukrászdát tartotta, aminek az ablaka telis tele volt fejedelmi finomságokkal.
Már jó ideje minden fillért félretett, hogy egy nap ő is kitanulhassa a cukrász mesterséget.
Nem gondolt a falura, a szüleire és a testvéreire, s nem gondolt a babára sem. A puha hajú, kék szemű kisfiúra, akit világra hozott. Igyekezett minden képet kitörölni az emlékezetéből, s csak egy valamire koncentrált.
Kitartása végül fordulatot hozott az életébe. Olyat, amilyenre csak legmerészebb álmaiban mert gondolni. Megszerezte a hőn áhított szakmát, s a mestere, egy jóságos, idősödő úr a szárnyai alá vette. Együtt járták a világot − a legtöbbször Angliát és Franciaországot −, hogy recepteket gyűjtsenek és tapasztalatot szerezzenek.
S végül együtt virágoztatták fel Demeter úr cukrászdáját, ami méltán népszerűvé vált a városban. Az újságok is megemlítették a helyet a lelkes és tehetséges ifjú cukrászlány nevével.
Ezek az újságok voltak azok, amik hírt juttattak róla rég nem látott családjának, egy aggódó fivérnek, s egy tízéves kisfiúnak, aki haldokló édesanyjától egy nevet kapott. Egy nevet, ami fenekestől felfordította az addig biztosnak hitt világát. A nevet, amit nem sokkal később viszontlátott az újság címsorában.
A tízéves Isti eltette, és kincsként őrizte a szülőanyjáról szóló cikket. Szülei, vagyis akiket annak vélt, egyszerű emberek voltak, s ennek megfelelően egyszerűen nevelték.
Mikor apja is elkezdte a rettegett betegség tüneteit mutatni, a kisfiú nem késlekedett. Útra kelt, és felkereste a városban Molnár Annát. Az anyját szinte hónapok alatt vitte el a betegség, s tartott tőle, mi lesz akkor, ha már az apja sem lesz vele.
Miután Tamás tudomást szerzett Isti útjáról, hihetetlen megkönnyebbülést érzett. Végső soron sokat köszönhettek Pannának. Nélküle, talán sosem tapasztalhatták volna meg a szülői szerep áldásait. Ráadásul a lány, ígéretéhez híven, egyszer sem kereste őket, így nem kellett idő előtt elárulniuk Istinek az igazságot.
S hogy Panna hogy élte meg mindezt? Abban a pillanatban tudta, ki is a küszöbön ácsorgó, kék szemű kisfiú, ahogy megpillantotta őt a cukrászda ajtajában.
Végighallgatta a riadt gyermeket, s azonnal tudta, mit kell tennie. Már nem volt többé az az elhagyatott, céltalanul bolyongó kislány, akinek nem volt más választása, mint hogy lemondjon a gyermekéről.
A látogatás után mindent előkészített ahhoz, hogy Isti számára kényelmes otthont teremtsen. Nem volt más hátra, mint felkeresni Tamást, s egyeztetni a költözés részleteit. A férfi sem akarta, hogy a gyermeknek végig kelljen néznie leépülését és lassú sorvadását, ezért szerette volna, ha a fiú minél hamarabb elkerül a háztól.
A megbeszélt találkozó időpontja épp Isti születésnapjára esett, amire Panna nem akart üres kézzel érkezni. Minden tudását latba vetve dolgozott hát a konyhában az ínycsiklandó csokis süteményen.
Aztán csaknem napra pontosan tíz év után, útnak indult, hogy visszatérjen a szülőfalujába.
Ahogy Tamásék háza elé ért, elővett egy doboz gyufát, s szálanként meggyújtotta a torta tejetén álló vékony gyertyákat. Ahogy fellobbant az utolsó fénye is, Panna gondolatai a nyúlánk láng fényébe veszve pár pillanat erejéig a messzi múltba kalandoztak.
Eszébe jutott a nap, mikor az ő tizenötödik szülinapját ünnepelte a család. Majd az a nap, amikor életet adott a gyermekének. Ezúttal azonban nyoma sem volt a szívében tétovázásnak vagy határozatlanságnak. Tudta, hogy képes arra, amire tíz évvel azelőtt nem lett volna. Fogta hát a születésnapot s az új élet kezdetét egyaránt jelképező tortát, és belépett a házba, ahol egy puha hajú, kék szemű kisfú már várt rá.

Share

Monok Petra: Tévúton

augusztus 13th, 2014 Posted in Monok Petra | No Comments »

Anita érdektelen volt a körülötte létező világot illetően. Nem kirívóan, csak annyira, mint amennyire a nagy többség. Nem törődött a hétköznapi emberekről szóló történetekkel, nem foglalkoztatták az élővilág törénései, s hidegen hagyták az évszaki sajátosságok. A telet például kimondottan utálta. El sem tudta képzelni, hogy a szükségesnél többet tartózkodjon ilyenkor a szabadban. A boltba is csak akkor ment át, ha újdonsült szobatársát sem tudta rávenni, hogy végezze el helyette az egyébként beosztott feladatot.
Régóta élt már a nagyvárosban. Egyedül azonban nem tudta fenntartani a lakást, amit diplomaajándék gyanánt kapott a szüleitől. Ezért az egyik használaton kívüli szobát kiadta. Sokáig keresgélt, míg végül Bogira rá nem akadt, aki minden elvárásának megfelelt. Tiszta volt, házias és csendes.
Ha éppen otthon volt, könyvekkel a kezében gubbasztott a kis bérelt szoba ablakpárkányán. De ritkán tartózkodott a lakásban. Anita elképzelni sem tudta, hova járhat el abban a dermesztő hidegben, amiben neki megmozdulni sem igazán volt kedve.
Egy február eleji fagyos délután is ezen töprengett, mikor a munkából hazaérve ismét üres lakást talált. Odakint annyira hideg volt, hogy hosszú percekbe telt, mire le tudta hámozni magáról a számolatlan ruharéteget, ami a benti kellemes melegben pillanatok alatt fullasztóvá vált.
A ruháktól megszabadulva végül leült az étkező közepén álló rusztikus asztal mellé, s mielőtt ebédet rendelt volna magának, elkortyolt egy csésze forró kávét.
Az esze már azon a cikksorozaton járt, amit a főnöke a tavaszi lapszámokba helyezett kilátásba. Ezer meg ezer ötlet és gondolat keringett a fejében, s hogy el ne felejtse őket, jegyzetkészítésre szánta el magát. Körbe is nézett, hátha a kezébe akad egy darab papír és egy toll. De az asztalon csak Bogi határidőnaplója árválkodott.
A lány mindig magával vitte a kis noteszt, ami tele volt jegyzetekkel, újságkivágásokkal, névjegykártyákkal, fényképekkel, s ki tudja még mi mindennel. Ha nem lett volna rajta egy csat, talán be sem tudta volna csukni.
Az egész úgy nézett ki, mint egy kincseket rejtő apró ládika. Telis tele egy ember titkaival. Anita egyre kíváncsibb lett a napló láttán. S bár tudta, hogy illetlen lenne, ha belekukkantana; mégis váratlan izgalommal méregette.
Egy rövid pillanat erejéig aztán sikerült meggyőznie magát arról, hogy egyáltalán nem helyénvaló, ha a tulajdonos hozzájárulása nélkül lapoz bele a naplóba, s hogy elhatározását erősítse, a nappali irányába kényszerítette a pillantását.
De csak néhány másodpercig kötötte le a polcok tetején ülő jól látható porréteg és a vasalásra váró ruhák méretes halmazának látványa. Aztán a tekintete újra a napló irányába vándorolt.
Látta a kilógó színes lapok szélét s a bizonyos oldalak megjelölésére használt papírcetliket. Egyre kíváncsibb lett. Eszébe jutott, hogy szinte semmit nem tud Bogiról.
Egy könyvtárban dolgozik nem messze, huszonhét éves és allergiás a mogyoróra. Ez volt minden információ, amit Anita fel tudott idézni. De többre korábban nem is igazán volt szüksége, mert a lány a lakbért rendesen fizette, elpakolt maga után, s a lakás azon részeit is rendszeresen takarította, amiket nem is használt. Mégis az ideje nagy részét, valahol máshol töltötte.
Próbálta ugyan nyugalomra inteni inger hiányában régóta szunnyadó fantáziáját, de a zaklatott nő nem bírt a kíváncsiságával tovább. Maga elé húzta a naplót, majd − mintha már ezzel is bűnt követett volna el −, a kezeit hirtelen mozdulattal az ölébe ejtette, és idegesen körbekémlelt. Senki nem tartózkodott rajta kívül a vanília illatú lakásban, mégis olyan érzése támadt, mintha legalább egy tucat szempár szegeződne rá. Gyorsan felállt az asztaltól, majd kezében a csészével a konyhába sietett. Az ablakon nézett kifelé, mialatt elkortyolta a kávé utolsó, kihűlt cseppjeit. Aztán rá nem jellemző módon azonnal elmosogatta a csészét és a kis kanalat, beindította a mosógépet és még a porszívót is előkészítette. Már maga sem tudta, miért csinálja mindezt. Talán csak így próbálta elterelni a figyelmét Pandora vonzó szelencéjéről. − De miért olyan nagy bűn, ha belelapoz? – gondolta. – Semmi rosszat nem tesz vele. S Bogi sem hagyta volna elől, ha olyan dolgokat tartalmazna, amit más nem láthat…
A nő szíve egyre hevesebben vert. Az elmúlt percekben meggyötört idegszálai szinte pattanásig feszültek már, és testének minden egyes sejtje a napló kinyitása felé hajszolta. Fogalma sem volt, hogy minek tudja be ezt a különös izgatottságot. – Vajon tényleg talál valamit a lapok között? Vagy csak arról van szó, hogy tiltott gyümölcsöt készül megízlelni, s ettől érzi ezt a szokatlan izgalmat.
Végül megelégelte a fülében zúgó vér ütemtelen lüktetését. Úgy érezte, oldania kell az elviselhetetlenné vált feszültséget. Fogta a naplót, kinyitotta a csatot, és szélesre tárta kíváncsisága bűnösnek vélt tárgyát. Ismeretlen nyelven írt mondatokat talált szinte minden oldalon. Elvétve megjelent egy-egy bejegyzés a fodrászhoz, vagy valamiféle munkahelyi program adatai tűntek fel. De csaknem minden oldalon ott álltak a fura karakterekkel írt szavak.
Mielőtt az aznapi dátumhoz lapozott volna, Anita végignézte az újságokból kivágott képeket és a réginek tűnő fotókat. Virágokat, köveket és állatokat ábrázoltak. Valamint olyan helyeket, melyeket ő a térképen még csak el sem tudott volna elhelyezni.
Elmerengett a látottakon, de fogalma sem volt, mi állhat mindezek mögött. Nem akart ugyan téves következtetéseket levonni, de tagadhatatlanul megfordult a fejében, hogy Bogi talán valamilyen titkos csoport tagja lehet. − Hiszen olyan divatos manapság boszorkányságokkal foglalkozni – adott is mindjárt magyarázatot magának a semmiből jött felvetésre. – Soha nem lehet tudni, ez a csendes lány vajon mibe keveredett.
Mielőtt letette volna a naplót, megnézte az aznapi dátumot is. Ott nem talált semmit. Teljesen üresen állt az oldal. Lapozott hát előre még párat. A lélegzete is elakadt, mikor felfedezte, hogy március 19-e különös jelekkel ellátva, gondosan ki van emelve.
Mielőtt lerajzolhatott volna magának pár jelet, vagy lemásolt volna néhány ismeretlen szót, léptek zaját hallotta a lépcsőház felől. Kapkodva bezárta a kis könyvet, s visszacsúsztatta az asztalnak arra a részére, ahol találta.
Mire Bogi belépett az ajtón, ő már a nappaliban tett és vett a porszívó körül. Albérlője anélkül, hogy levetkőzött volna csendes üdvözlést követően a szobájába ment, majd rövid idő elteltével a konyhába sietett, s éppen a kétségbeesés szikrájával a szemében fordult Anita felé, mikor megpillantotta az étkezőasztalon azt, amit percek óta keresett. Aztán szó nélkül felkapta a határidőnaplót, s halvány mosollyal az arcán ismét távozott otthonról.
Anita leforrázva állt a nappali közepén. Fogalma sem volt, mit fedezett fel. De támpont nélkül maradt. Minden, amiből kiindulhatott, egy dátum volt csupán. Azonnal a számítógép elé ült, s beírta a keresőbe a szóban forgó márciusi napot. Sok felkínált oldalt böngészett át, de egyik sem tűnt használhatónak.
Az adott dátumhoz egyetlen nevezetes esemény vagy évforduló sem kötődött. Egy hónapja volt, hogy kiderítse, mi folyik Bogi életében, s még akkor a számítógép előtt ülve elhatározta, a végére jár a dolognak. Biztos volt benne, hogy okkal találta meg a naplót, s az eltervezett nyomozást jelentős küldetésként fogta fel.
Ahogy telt az idő, úgy vált Bogi kezdetben érdektelen alakja egyre rejtélyesebbé és titokzatosabbá a szemében. Őrült elméletek születtek meg a gondolatai között. A feketemágia, a boszorkányság és a manapság oly felkapott szellemidézés is szerepelt a hosszú listán. Egyikre sem talált ugyan bizonyítékot, mégsem akarta kizárni őket.

Ahogy március elején végre kitavaszodott, Bogit még a szokottnál is ritkábban lehetett látni. Az ebédjét többnyire a lakás és a könyvtár közé eső parkban fogyasztotta el, s a könyveit is inkább a szabadban olvasta.
Anita dolga ilyen körülmények között meglehetősen bonyolulttá vált.. Azt az egy esetet leszámítva, albérlője többé nem hagyta őrizetlenül a határidőnaplóját sem. Kínos pontossággal ügyelt arra, hogy távozás előtt a kis könyv minden alkalommal a táskájába kerüljön.
Így a kiindulási pont a nyomozáshoz még mindig csak egy dátum volt. A jelek közül egyet sem tudott feljegyezni, s hiába a jó memóriája, képtelen volt maga elé idézni a számára ismeretlen karaktereket.
Az, hogy kövesse Bogit, túl nagy őrültségnek tűnt, ezért végül úgy döntött, egyedi módon kezdi meg a tényleges, eredményre vezető szimatolást. Így ahelyett, hogy álcázási praktikákkal foglalkozott volna, inkább barátkozni próbált a lánnyal. Minden alkalmat megragadott, hogy szóba elegyedhessen vele, s miután kifigyelte, melyik parkban tölti az ebédszünetet, ő is megjelent ott déltájban.
Teltek-múltak a napok, de a rejtélyhez nem jutott közelebb. Pedig szinte minden nap a parkban ücsörgött Bogi mellett. Már nem csak azért járt ki, hogy nyomozzon. Időközben rájött, mennyire jól érzi magát a friss levegőn fákkal körülvéve. S emellett egyéb érdekes változások is zajlottak a mindennapjaiban, amiket ő először még csak észre sem vett.
A kényelmes megoldást felcserélve főzni kezdett albérlője segítségével. Minden nap meleg étel került az asztalra, s hamarosan a kukában landoltak a gyorséttermek elnyűtt szórólapjai. Rendszeresen takarította a lakást, s Bogival felváltva hordtak egy-egy csokor virágot az étkezőasztalra.
Az újságnál sem a könnyebb témákat fogta meg. Végre kimozdult a szerkesztőségből, megnyitókra, évfordulós és egyéb eseményekre járt, amikről aztán érdekes cikkekben számolt be. Ezeknek köszönhetően pedig egyre több helyre kapott meghívást. Nem győzött válogatni az emailek és az asztalán heverő levelek között. Még abból a könyvtárból is érkezett számára küldemény, ahol Bogi dolgozott.
Kikerekedett az élete, és jól érezte magát a bőrében. Önmagának is félt beismerni, hogy mindezt valójában a lakótársának köszönhette. Ő csalogatta ki a kényelem várából, s ezáltal olyan élményekhez juttatta, amikről korábban ámodni sem mert.
Végre odafigyelt az emberekre. Nem azokra, akiket mindenki követni akar, hanem olyanokra, akiktől tanulhat valamit. Egész máshogy tekintett a körülötte élő és lélegző világra.
De közeledni látszott a dátum, amitől annyira tartott. Elképzelni sem tudta, mi lehet az a titokzatos dolog, ami ennyi együtt töltött idő után sem derült ki Bogiról. Őszinte, mély szomorúság fogta el, ha arra gondolt, hogy okkal kerülte a lány a témát.
Így fogódzó nélkül ugyan, de továbbra is kutatott az interneten. Különösképpen a boszorkánysággal és mágiával foglalkozó oldalakat böngészte. Nem igazán tudta megmagyarázni, miért pont ezek mögött sejti a megoldást, de a kíváncsiság s a valójában ok nélkül érzett balsejtelem űzte tovább.
Március idusa végül esős napokkal köszöntött be. Bogi is egyre többet tartózkodott emiatt otthon. Nyugtalannak és szomorúnak tűnt. Hiába kérdezgette Anita, bántja-e valami, a lány csak annyit felelt, hogy a napsütéssel a reményei is visszatérnek majd. Aztán, mintha már ezzel is sokat árult volna el, újra zárkózottá és szótlanná vált.
Anita már magán kívül volt a tehetetlenségtől. Mindent számba vett egymás után, ami szabad téren történhet, és amit kedvezőtlenül befolyásolhat az esős időjárás. Mert az már világos volt számára, hogy amire Bogi készül, az a szabad ég alatt fog megtörténni.
Kezdte a kevésbé ijesztőekkel, mint a léggömbös kirándulás és a piknik. De az időponthoz való ragaszkodás mindig más irányba vitte a gondolatait. Rítusok után kutatott, amik helyszínéül a város eldugott parkjait és erdőit jelölte meg.
Ahogy közeledett a jelzett idő, egyre többet tudott meg titkos szertartásokról és mágikus, tavasz eleji szokásokról. De arról, hogy Bogi melyikben lehet érintett, még mindig fogalma sem volt. Minden esetre lélekben már felkészült arra, hogy aznap nem tévesztheti szem elől a lányt. S abban is biztos volt, hogy amint kiderül, milyen sötét titkot rejteget, kiadja az útját.
Március 19-e végül hamarabb bekopogtatott, mint ahogy azt Anita várta volna. Előző éjjel sokáig virrasztott, s figyelt minden apró neszre. A ruháit az ágy mellé készítette, hogy ha eljön az idő, csak magára kelljen kapnia őket.
Időnként, félálomba zuhanva abszurd jelenetek zajlottak a szeme előtt. Félelmei, a világhálón olvasottak tartalma és korábban látott filmek hátborzongató történései keveredtek rémálomszerű képekben, amikből minden egyes alkalommal heves szívdobogás közepette ébredt. Percekig tartott, mire felfogta, milyen őrült játékot űz vele saját elméje.
Nyugalomra intette hát magát, s miután sikerült egyenletes légzésre kényszerítenie meggyötört testét, újra elbóbiskolt. Mire végül felébredt, már magasan járt a nap. Őrült módjára dobta le magáról a takarót, s Bogi szobája felé sietett. Az ajtó tárva-nyitva állt, s a szoba magányosan és riasztóan üres volt.
Magába roskadva ült le Anita az asztalhoz, s azon tűnődött, mitévő lehetne. Végül úgy döntött, elmegy a könyvtárba. Ez volt az utolsó lehetősége, mert ha ott sem találja Bogit, akkor meglehet, hogy soha nem tudja meg, mi történik e napon.
Erőt vett magán, felkapkodta a kikészített ruhákat, és azonnal útnak is eredt. Türelmetlenül szedte a lábát, mert rossz érzés nehezedett a mellkasára. Kezdetben ezt annak tudta be, hogy valahol a városban Bogi talán épp valami olyat tesz, amit ő helytelenít, s minden bizonnyal mélységesen megvet.
Ám abban a percben megváltozott ez az érzés, ahogy ráfordult a Várnagy utcára, ahol aznap délelőtt szokatlanul nagy volt a nyüzsgés. Az utca szinte teljes hosszában le volt zárva, s Anita mindenütt fajátékot tologató, szalmakalapos gyerekekekre lett figyelmes.
Az út közepén és a járdán, egymás mellé rakott asztalok mögül népviseletbe öltözött termelők kínálták portékáikat; a legfinomabb lekvárokat, mézeket, különleges eceteket és italokat.
A velük szemközti sorban, az utca túloldalán pedig fazekas mester készített edényt, tojásverő mutatta be a tudományát, mézeskalácsos díszítette a süteményeit, s csontfaragó adott ízelítőt aprólékos munkájából. A sor végén álló asztalnál pedig éppen a rovásírás rejtelmeibe avatták be a szakértők a nyakukat nyújtogató érdeklődőket.
Anita zavara nőttön nőtt, főleg miután megpillantotta az általa gonosznak tartott jeleket. S ha mindez nem lett volna még épp elég, ahogy a könyvtár épülete felé emelte a tekintetét, szemébe ötlött a díszes felirat, ami három rövid szóban minden korábbi kérdésére választ adott: József-napi vásár.
Anitának a feliratot értelmezve jutott csak eszébe, hogy a megoldás mindvégig az orra előtt volt, hiszen a legelső oldalon, amibe a kutatás során belebotlott, a József nevenapjára eső réges-régi hagyományokat részletezték.
Ő persze gondolkodás nélkül átugrotta ezt a lehetőséget, mert ennél divatosabb, modernebb és misztikusabb megfejtést keresett az előtte álló rejtélyre. Akkor és ott kezdett csak derengeni neki, milyen méltatlanul viselkedett. Jogtalan, báminemű megalapozottságot nélkülöző, igazságtalan ítéletet mondott ki a lány felett. Ki tudja, milyen szörnyűségek vádjával illette Bogit, aki mindeközben csupán egy nyilvános, hagyományteremtő jellegű esemény szervezésén tüsténkedett.
Anita végül megfordult, s zavarodottan a szerkesztőség irányába indult. Nem akart ilyen ábrázattal az albérlője szeme elé kerülni. Soha nem árulta volna el neki, milyen félreértés áldozatává tette.
Szüksége volt hát némi időre, hogy összeszedje magát. Az úton vegyes érzelmek felhője keringett körülötte. Először, mit sem törődve a szembe jövőkkel, hangosan kacagott magán, aztán ahogy ez a roham elmúlt, átvette a helyét a kellemetlen feszengés.
Elmondhatatlanul szégyellte magát. Mialatt Bogi aktívan, fáradságot nem ismerve szervezte ezt a nem mindennapi rendezvényt, ő a legsötétebb titkok után nyomozott.
Unalmában olyan dolgokra vetemedett, amikre épeszű ember valószínűleg soha nem lett volna képes. És, ha mindez nem lett volna még elég, felismerte magában a pesszimizmus mélyen gyökerező átkát is. Hiszen mindjárt a legrosszabb forgatókönyveket vázolta fel, s még csak meg sem fordult a fejében, hogy a zárkózótt természetű lány egyszerűen csak a munkáját végzi.
A szerkesztőségbe érve leült az asztalhoz, és szégyenkezve túrta ki a nevére címzett borítékot az ott álló kupacból. Bogi küldte hetekkel ezelőtt a könyvtár nevében, s ő még csak fel sem nyitotta.
Most óvatosan kicsúsztatta a levelet a boríték öleléséből. Remegő kezekkel hajtotta szét az illatos, merített papírlapot, és mielőtt belefogott volna a szépen gömbölyített betűkkel írt szavak olvasásába, mély lélegzetet vett.
A meghívó mindvégig ott hevert az asztalán. S talán, ha az őrült nyomozás helyett a dolgával foglalkozik, a nagy rejtélyre is sokkal hamarabb fény derülhetett volna.
Ült még ott néhány percig a meghívóval a kezében, majd fogta a fényképezőgépet, a jegyzetfüzetet s a diktafont, és visszaindult a könyvtárhoz.
Egy hét múlva egy bámulatosan megírt cikk emlékeztette a résztvevőket a rendezvényre, s keltett utólagos érdeklődést mindenki másban, aki kihagyta azt. A két nő között pedig elszakíthatatlan barátság szövődött. Még annak ellenére is, hogy Anita élete végéig őrizte a szíve mélyén lappangó kellemetlen titkot…

Share

Monok Petra: Ösztönök és megérzések

december 1st, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Monok Petra | No Comments »

Puhán lépkedett. Nesztelen. Nem akart zajt csapni. Süttethette volna magát az átmelegedett színes avaron a kellemes, késő őszi napsütésben, de neki ennél fontosabb teendője akadt.
Be kellett jutnia a szobába.
Felkapaszkodott hát a ház oldalán, és éles karmát a vakolatba mélyesztve óvatosan húzta magát felfelé. Egyik lábát a másik után. Amíg el nem érte a biztos pontnak számító, széles párkányt.
Ott leült egy pillanatra, és érdeklődve kémlelt be az ablakon. Nem volt már messze a cél.
Ügyes cica volt. Mindent elért, amit csak akart. Nem ismert sem távolságot, sem akadályt.
Ugyan néha, akárcsak a többi kandúrt, Mazsolát is kalandok után hajtották az ösztönei, de mindig visszatért a manzárdos házhoz.
Izmos, rugalmas testét most is számtalan újra és újra felszakadó seb borította, de ez semmit sem számított. Mert ezúttal valami olyanra készült, ami minden áldozatot és fájdalmat megért.
Ám volt egy kis bökkenő. Ezen az útvonalon még soha nem próbálkozott a bejutással. Más választása azonban nem maradt.
Ha a főbejáraton surrant volna be, Lenke néni azonnal nyakon csípte volna. S mivel az idős asszony idejének nagy részét a konyhában töltötte, ezért az oda vezető ablak sem tűnt jó megoldásnak.
A hátsó ajtót pedig, amit időnként szellőztetés céljából nyitva hagytak, Morzsa és Szimat őrizte. Velük aztán egyáltalán nem jött ki jól.
A láncra vert kutyák féltékenyen nézték, ahogy ő szabadon sétálgat az udvarban, s ha túl közel merészkedett hozzájuk, fékezhetetetlen vadként törtek rá. Az őrült csaholás s a csattogó fogak persze az éles macskaérzékeket sem hagyták szunnyadni. Tudta, meddig mehet el, s azzal is tisztában volt, hogy a láncok számára kézzelfogható védelmet jelentenek. Ha kedve támadt, még sétálgathatott is a kutyák orra előtt, nagyokat nyújtózva és látványosan élvezve azt a szabadságot, ami Szimatnak és Morzsának nem adatott meg.
Pedig nem volt ez mindig így.
Mikor Gazdi idehozta Mazsolát, még a kutyák is kisebbek voltak. Akkoriban még nem tettek kárt Lenke néni veteményeiben, így a láncokra sem volt szükség.
Kölykök voltak mindhárman, hancúroztak, kergetőztek és birkóztak naphosszat.
Folyton Gazdi lába körül ólálkodtak, aki majd elesett bennük, lépni is alig tudott tőlük. Lenke néni alkalom adtán megsimogatta őket, de nem töltött az állatokkal annyi időt, mint a férje, aki minden áldott nap játszott velük. A kutyáknak unalomig dobálta ilyenkor a kemény gumilabdát, Mazsolának pedig a csörgő-zörgő, átlátszó gombolyagot.
Aztán megetette és a helyükre zárta őket, ahol Mazsola együtt aludt Szimattal és Morzsával.
Ám a két kutya hamar megnőtt és kezelhetetlenné vált.
Hosszú láncra kötötték hát őket a háziak, és óljuk is ekkor került a hátsó bejárathoz.
S attól a naptól kerülte Mazsola is a szóban forgó ajtót.
Most, hogy már ott ült a párkányon, úgy tűnt, mégis könnyedén bejut a házba. A szomszéd Bori nénihez is mindig az ablakon át mászott be. Neki nem voltak állatai, így magányában jó szívvel fogadta a beosonó cicát. Tejet adott neki és a cserépkályha mellé készített egy kis bélelt kosarat, amiben telente Mazsola dorombolva szunyókálhatott.
Ám ezúttal nem volt ilyen egyszerű és kényelmes a megoldás. Mert hiába volt az ablak tárva-nyitva, zöld szúnyogháló borította.
A körmönfont cica végül belesett a szobába a képmását tükröző üvegen át. Érezte, hogy az ideje percről percre fogyatkozik, ezért azonnal cselekednie kellett.
Beleakasztotta kifent körmét a hálóba, és addig addig próbálkozott és keresett rajta fogást, míg szét nem hasította a pókhálószerű anyagot.
Megnyugvással tapasztalta aztán, hogy az így keletkezett résen már be tud mászni és nem is késlekedett tovább. Ügyesen kikerülte a párkány belső felére helyezett virágokat, és egyetlen ugrással a földre huppant.
Gazdi ott volt a sötét szobában. Az ágyon feküdt erőtlenül, betegen. Mikor megérezte Mazsola tappancsának kis puha párnáit, kinyitotta a szemét.
Tudta, hogy közel a vég. Az addig testének számtalan pontját kínzó fájdalom mintha tompult volna, látása elhomályosodott, s érezte, hogy már csak néhány gyenge lélegzetvétel tartja ezen a földön.
Szólni már nem volt ereje, pedig nem akart egyedül maradni.
Épp arra gondolt, mi mindent adna meg azért, ha ezekben a pillanatokban fogná valaki a kezét, amikor megérezte Mazsola meleg testének nyugalmat árasztó vibrálását.
Mert befészkelte magát mellé a cica. Bekuporodott egészen a nyaka és a válla közé.
Gazdi még egy utolsó, mély levegőt vett, ráhajtotta a fejét Mazsola selymes bundájára és lehunyta a szemét.
Sokáig őrizte a kis állat gazdája éllettelen testét. S még hónapokkal később is visszajárt a szobába, ahol szomorúan ücsörgött az üres ágyon. Lenke néni elképzelni sem tudta, hogy érezhette meg Mazsola a közelgő elmúlást, de végtelenül hálás volt érte, mert neki köszönhetően a férje, még ha nem is fogták a kezét, egy hálás lélek megnyugtató közelségében töltötte utolsó földi perceit

Share