Mészáros László: Másodvirágzás

február 2nd, 2015 Posted in 2015 - Szerelmes vers verseny, Mészáros László | No Comments »

(Szonettkoszorú)

1.
Aranyló levélen csipkét ver a dér.
Rezzenő árnyakat cipelő terek
hanyatt feküdve kémlelik az eget.
Álmos tócsa jegén nyikorog az éj,

fekete hajával teli a markom.
Olcsó virágcserépbe száradt rögön
úgy foszforeszkál a hold, mint az öröm
csókba feledkezett, szerelmes ajkon.

Ahogyan a táj a hirtelen-örök
változásban, benned újraöltözök.
S vajon mikor a galambszürke fagyok

tüskés szárnyai alatt reccsen a lég,
s ólmos köd leplén porzik a messzeség,
érzed-e, Kedves, hogy én is meghalok?

2.
Érzed-e, Kedves, hogy én is meghalok,
hogy a romlásig motozó szürkület
tompa sejtelmén dobják le kérgüket
a fák, s csontos ártatlansággal vacog

a némaság gyökerén hajtott való?
Érzed-e, hogy formál, alakít a gond?
Mert tajtékzik a vágy, s mint apró zátonyt
roppant viharzó tengeren a hajó,

magány öklein úgy reccsen a lélek.
S e világtalan rendben kell, hogy éljek
nélküled, mint felégetett nádasok

füstölgő csonkjain illegő madár,
mely fészke hamvára vissza-visszajár,
mikor a homály a legszebben ragyog.

3.
Mikor a homály a legszebben ragyog,
s fehér szemekkel hunyorog a hajnal,
majd itt ülsz ágyamon kibontott hajjal.
Lásd, ordas éjek teliholdja vagyok,

mindenség köldöke ráng a torkomon,
és kihunyt üstökös arcomon a pír.
A tenyerem rózsaszín levélpapír,
őrzi szavaid, ha írok s dolgozom.

Mint halvány napsütésben a sárga lomb,
áttetsző rémület ikrája bolyong
szívemben, s békésen buggyan ki a vér

a feltépett sebek korgó kútjain.
S amíg elevenre vetkőztet a kín,
késő káprázatom nyugovóra tér.

4.
Késő káprázatom nyugovóra tér.
Könnyű ölelés hevén lelt varázslat
üszkös szikráin sistereg a látszat,
hogy a vétkes való szörnyű késhegyét

fened a végtelen feszes fonalán.
Nedves ajkadon halkan pattan a csend,
kormos üveglapon lomha fény mereng,
mint halálnak fényszóróin a magány.

S addig ránt e továbbálmodott szeszély
fortélyos igazán hamisított mély,
míg bennem egyesegyedül vétkezel.

S miként egy emberfeletti alkotás,
kinő a szívből a végső dobbanás,
mire bezörget ajtómon a reggel.

5.
Mire bezörget ajtómon a reggel,
a zsibongó idő kerekén kihagy
a távol húsába vasalt pillanat.
Lengő bordáin táncos árnyat nyergel

a tudat lámpásán gyúlt emlékezet.
A föld fekete porába fáradt test,
mint egy megbújt értelem, látomást fest.
S megváltó sötétnek nyújtja a kezet

az öntudat rácsain eszmélt szellem.
Pedig szólhatnék óvatosan, szebben,
mikor a zengő magasba emellek,

de odafent a beszéd is idegen.
Csak fekszek, hanyatt az égnek, hidegen,
mint a tél fehér sarába fagyott eb.

6.
Mint a tél fehér sarába fagyott eb,
már értem, sajgó vakkantás a világ.
A lét koszorúba font szalmavirág,
pendülő drótok körötte az erek.

A susogó vizek homlokán a ránc
messziről hajított kövek undora.
A szellő komisz Istenek ostora,
a csillag-telt ég felpattogzott zománc

harcra kész angyalok páncélos mellén.
S már nem ülhetsz többé mosolygón mellém!
Sárban vackoló avaron térdelek,

mint a napnak hátat fordító bokor,
s ha álomba billent hiányod olykor,
a fel-felnyüszítő csendre ébredek.

7.
A fel-felnyüszítő csendre ébredek,
pilláim alá szórt homok az álom.
És vérbe lábadt tükrein csodálom,
ha szelíd hangodon újjáéledek.

Mint gyümölcsfa mézgás kérgei alól
tavasszal szabadult, aprócska bogár,
ha könnyű léptekkel rohan fel kopár
ágakon, messzi a földi pokoltól,

úgy kérezkedik hozzád hívó szavam.
Pedig, mint a gyermek tudja, hasztalan
képlet játszik bolondot a szemekkel,

ha ily létezésben logikát kutat,
s ahogy én taposom feléd az utat,
síkos álmokba kövesült erekkel.

8.
Síkos álmokba kövesült erekkel,
mint akit semmibe taszít a vonzás,
sejtjeim köti görcsre a szorongás.
Tenyerembe simult arcom neheztel,

veled is annyira egyedül vagyok,
akár az ajtóra láncolt vaslakat,
mely rozsdás nyelvén őrzi a titkokat.
Nem nyitok kaput, de határt sem szabok,

ha gyilkos fényével babrál az alkony,
hogy nyikorgó szívem ütemén haljon,
mikor az elmúlás legszebben beszél.

Lenyugvó nap az egyetlen nyugalmad,
úgy játszik hajadon az esti harmat,
akár búzatáblán a hajlongó szél.

9.
Akár búzatáblán a hajlongó szél,
sűrű képeket perget a tekintet.
Istenről szaggatott, hófehér inget
vadprémmel díszített gúnyára cserél

a hamis-igazat félő gondolat.
Félbe vágott kötélen táncol a rend.
De honnan is tudnád, nekem mit jelent,
ha a múltban meszesült árbocokat

tűzdel tengerkék szemembe hiányod,
ha sóhajom melegén kell kivárnod,
hogy belepusztuljon szívembe a kéj.

Nézd, tépett szárnnyal hullnak a madarak!
Szelíd borzongást füttyent a pirkadat,
ha karátos sebek rejtelmén zenél.

10.
Ha karátos sebek rejtelmén zenél
egy arcon ragadt, óvatos érintés,
az anyagba szelídített keringés
kalapál lázasan őrült ütemén.

Csókolni, ölelni és szeretni kell,
mert elfolyik ujjaink közt az idő,
s egy borzasztó napnyugta hevén kinő
belőlünk a csend ápolatlan heggel.

Látomásos egek morgó viharát,
mint a dobbanást, szívünkön hordja át
a tűnődő létezés, s űri jelek

tág ereszén ömlik valónkba a vész.
Mint rózsatő hajtását a jó kertész,
ahogyan szaggatlak, épp úgy féltelek.

11.
Ahogyan szaggatlak, épp úgy féltelek.
S mint akit csak az Istenért szeretnek,
ajkamon tüskék, szememben keresztek
az arcom félholdján rezgő éjjelek.

Akár a nyári táj, lobogva oson
szobák repedésein át illatod,
és ilyenkor szelíd-gondú harangot
kongat vérköreimben az oltalom,

mert őriz belőled valami csodát.
Mint halandó test a könnyű föld porát,
ahogy a varázst, a kínt is elbírom,

ha mellemen érzem lüktetni szíved,
s úgy szövi vállam a hajad, mint füvet
a semmi tövén nyíló rózsaszirom.

12.
A semmi tövén nyíló rózsaszirom
vagy, egy bánat-parfümös virágzáskor
szakított, mindig szomjaztató mámor.
S e megszédült percek illatát írom

keserűn vérkeretes koszorúba,
egészen érted, s egészen ellened,
mikor mennydörgést borjadzó fellegek
vonulnak a felszentelt háborúba.

Értem, akit a hajnalhasadás szült,
míg villámló tollal markomban serdült
ki bennem első lombhullás, és finom

bársonnyal szőtt ágyat a hidegrázás.
S most ez odaveszett másodvirágzás
harmattal telt hervadását siratom.

13.
Harmattal telt hervadását siratom
újszülött szerelmünk lélegzetének.
Nyelvem hegyén peng, szikrázik az ének,
s már dühöngő értelemmel sem tudom

rímekbe vetni, mennyire szeretlek.
Két ütközés között rólad csevegnek
a fák ágain hintázó levelek.
És húsvét vasárnap érted szenvednek

feszületre szegezett Krisztus szobrok,
látván, mennyire egyedül bolyongok.
S már senki és semmi nem nyújthat kezet,

ha merev szárnyával ragad el a vágy,
mert amíg elejti meleged az ágy,
ölemre rajzol a könnyű képzelet.

14.
Ölemre rajzol a könnyű képzelet.
Látod? A homályló útvégek fölött
a lassú lebegés ködbe öltözött.
A kért mindenség szú-rágott képkeret

a borzongó világ gyűrött vásznain.
És ahogy az elvérző, alkonyi tér
tágra nyílt szemek csillámaiba fér,
úgy telnek meg árvasággal álmaim.

Arcomra bukva vigyáz a félelem.
Majd megünnepli kaszán fent életem,
ki hűségemben egész a mennyig ér.

Egy világizzás leng bennem szájtátva!
Mintha a halál meglenne bocsájtva,
aranyló levélen csipkét ver a dér.

-Mesterszonett-

Aranyló levélen csipkét ver a dér.
Érzed-e, Kedves, hogy én is meghalok,
mikor a homály a legszebben ragyog?
Késő káprázatom nyugovóra tér,

mire bezörget ajtómon a reggel.
Mint a tél fehér sarába fagyott eb,
a fel-felnyüszítő csendre ébredek,
síkos álmokba kövesült erekkel.

Akár búzatáblán a hajlongó szél,
ha karátos sebek rejtelmén zenél,
ahogyan szaggatlak, épp úgy féltelek.

A semmi tövén nyíló rózsaszirom
harmattal telt hervadását siratom.
Ölemre rajzol a könnyű képzelet.

Share

Mészáros László: Nézlek

február 2nd, 2015 Posted in 2015 - Szerelmes vers verseny, Mészáros László | 1 Comment »

A csatakos éjből lassan kibomlik a hajnal.
Meglazult öltéseit még összerántják
a néma kertekből felröppenő varjak
riadt szárnycsapásai, de a templom
bádoggallérja már tisztán foszforeszkál
a harangtorony feszes tarkójára körül.
Egyre veszedelmesebben kopnak a napok.
A szemhéjak alá szorult emlékezés porai
a tudatig nyilallva isszák fel az alkuvó
pillantások csöppenni igyekvő nedveit,
s egy végső robbanás előhangját dobolja a szív.
Lásd, a ketyegő világ szertehullt rugóin
ringok ilyenkor, mint két ébredés közé gyűrt csönd,
hogy megtörténjen végre az örökös virrasztás
néhány rongyosra írt papírlap felett.
Mert nem vagy itt, s én belepusztulok,
hogy álmaimban, ha nézlek, szomorú a szemed.

Share

Mészáros László: Vigyázlak

április 5th, 2014 Posted in Mészáros László | No Comments »

Pihenj csak, fekete liliom az ég,
könnyű harmatcseppek rajta csillagok,
falról csorgó csöndnek arc is menedék,
míg nem nyit az álom éji ablakot.

Gyönge pázsitok ártatlan élein
szabdalt lámpafények szemünkig kúszva
cipelnek illatot s lég pillérein
szelídült szelek melegén csitulva

bújnak meg alkony színén szépült rügyek.
Lüktető való erein bizsergek,
lázam selymeit válladra terítem

s kibontott tájat ölelő, parttalan
köd szitáin szűröm álmodba magam…
csak lassan, bele ne szakadjon szívem.

Share

Mészáros László: Átvérzik

április 5th, 2014 Posted in Mészáros László | No Comments »

Csak bennem moshatod tisztára szíved
ha kitartó könnyeim úgy szomjazod,
mint a vasárnapi misén szombatot
kolduló pap az otthon hagyott hitet,

mert Illés szekerén parázsló lovak
patkói dübörgik fel a végtelent
és kénköves bájjal foltozott jelent
szaggatnak a mennyben esztergált rudak,

gyeplőtlen vágtán hasra feküdt világ
kitaszított gyönyörén, mint borvirág
terül el a tisztátalan büntetés.

Nézd, csak a semmi bokra terem korán,
selymes oltalom őszinte szigorán
vérzik át minden szerelmes lüktetés.

Share

Mészáros László: Kimért szívvel

április 5th, 2014 Posted in Mészáros László | No Comments »

Látod, hiába tanít kegyelem rácsain
szerelmet koldulni a feleszmélt ösztön,
csak elítélt maradok.
Némább a némák közt.
Úgy csordul arcomon a hőst játszó szomorúság,
mint nyárt lihegő hajnalok vöröse
a keresztre feszített ártatlanság emberarcú kövén,
hol illő türelemmel rakják fészküket
a józanság boldog madarai,
vágyak terhein árvult ágakról hullajtva
ölelésbe dermedt emlékek tövismorzsáit,
imádkozó térdek reszketésén összebújt
avarpárna szüzességére.
Hol mosolygó szemekkel kell majd elesni,
belevakulni látomásos jövő csepergő fényébe,
tisztára mosni benne vágyak kinőtt ingeit.
Mert megtért irgalom hajszáin izzadt át
a legtisztább ölelés,
és savas foltjaiba száradt szerelmes percek
csöndbe-hűlt hiánya üzen véges alkuvást
a sárga rongyokon.

Milyen szép lenne belegyógyulni
a szaván fogott üresség nyirkos bájába,
és leszegett szemmel hazudni: nem szeretlek már!
Apró kavicsok csörgésén alszok el mélyen,
imára kulcsolt tenyerembe lehelt neved
annyiszor felsírt betűit gyűröm
pattogó üveggolyókká,
és lassú patakok sodrásán bólogató egek
rezzenő csillagait dobálom az álmos fodrokon,
legyezve kacajszirmos álmok szelíd illatát.
S elhinnéd, mint gyermek a mesét,
mint szabadság rabságára ítélt halandók
a feltámadásban bimbózó feloldozás örökét.
S az észrevétlen mindenség zsivaján
hogy is hallanád, mennyire egyedül vagyok,
mikor elrebbent csókok varázsán,
kósza emlékek kacér szikráit aggatom
az ünnepi szentségbe haldokló, kimért szívembe!

Akkor, csak akkor… kicsit meghalni is jó lesz,
s újrafoganni cserepes virágok szálló porain.
Szertehordani némaságba árvult sóhajok zamatát,
hajnali harmat nyoszolyáján tapadni
sárfalak hasadásába,
s az elejtett vakolatdarabok élein
elvérezve kiáltani, mennyire szeretlek!
Hogy mit jelent zsíros kételyek húsába harapni
a fogatlan örömök nyikorgó állkapcsaival,
mit jelent párnámra sült csönd szagán
szoruló mellem hörgő ütemét
a szenvedély dalának hinni,
s hogy mennyire nem szeretek ilyenkor szeretni.

(mellékdal)

Majd kiengednek belém-hűlt májusok
zúzmarás pólyáin dajkált örömök.
Oltalom oltárán békét könyörög
a tett, mert mécses füstjén pislákolok

hűs arcomba tévedt szemeid helyett,
s hiába színezem fehérre magam,
ha annyit ér eléd hullajtott szavam,
mint ezer szívverés siratott felett.

Nézd, fakó légből vágtató hajnalok
ölén szenderegnek árva csillagok,
mint mikor lázasan eléd szaladtam,

és ma is, ha kertem szirmait gyűjtöm,
selyemszalagos bokrétába fűzöm,
hogy elhidd, mennyire gyermek maradtam.

Share