Mester Györgyi: Virágos hétköznapok

június 7th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Mester Györgyi | No Comments »

Már napok óta szoktatta magát a látványhoz, mégis újra meg újra szíven ütötte a falak sivársága. A folyosó piszkosfehér színe olvadt, sáros hóléhez hasonlított, amelyen a szemlélődő csupán elvétve talált kisebb-nagyobb fehér foltot. Ott, ahol korábban a falra rögzített virágtartók függtek.
Azzal, hogy a folyosón tárolt, feleslegessé vált bútorokat elhordatták a lakókkal, egyetértett. Sőt, támogatta a kezdeményezést, hiszen a sok kacattól lomtár látszatát keltette a folyosó. Ezen kívül, tény, hogy a sok gyúlékony anyag – egy esetleges tűz alkalmával – csak tovább növelné a lángok étvágyát.
Ugyanakkor, a folyosón virágok is díszlettek. A növények szerelmesei csak szaporították, szaporították a cserepek számát, és amikor a lakáson már túlnőtt a sok „zöldség”, a felesleg kiszorult a lépcsőházba. Persze, szép is volt. A sok zöld növény széppé, barátságosabbá, otthonosabbá tette a folyosót, ellensúlyozta az egyhangúságát.
Panel. Hát, igen. Akinek csak erre tellett, az a betonkaptárból megpróbált otthont, lehetőség szerint lakályos környezetet varázsolni maga köré. Ennek egyik eszköze volt a folyosóra, a lakásajtó közelébe, a lépcsőfordulóra kipakolt, na meg a falra rögzített tartókba helyezett sok-sok zöld, virágos, vagy virágtalan, folyton nyíló, vagy folyamatosan hervadó növény.
Na, ez ért most véget. Állítólag, új szabály – bár tűzvédelmi szabályzat addig is létezett -, hogy a tűzoltóság ténykedését semmi módon, és semmivel nem lehet akadályozni. Büntetik, aki nem alkalmazkodik, vagy nem fogadja el a döntést. De ugyan már! Hát ki lenne önmaga ellensége?! Ha tűz van, muszáj oltani.
Arról azonban még sohasem hallott, hogy egy ház azért égett le, mert a tűzoltóknak útját állta egy sor, folyosóra kitett virágcserép.
Napok óta szoktatta magát a látványhoz, de csak nem tudta megszokni. Orosz laktanya – festés előtt. Harlem – festés után. Ilyenek, meg ehhez hasonlók jutottak az eszébe majd mindig, ha szeme elé került a csupasz fal. És ez naponta, óhatatlanul megesett, hiszen reggel onnan indult, és este oda érkezett haza.
Csakhogy ez a „haza” mintha már nem lett volna olyan igazi, olyan otthonos. Szinte érezte, mint szorul el a szíve, amikor a téma újra és újra előkerült. Hol a gyerekeinek panaszkodott, hol a szomszédasszonyának hozta elő, aki persze vele értett egyet, és ami miatt ő csak még jobban belelovallta magát, vagyis gyakran és visszatérően felemlegette a dolgot. Szabályosan kesergett miatta. Siratta a folyosói virágokat, különösen a sajátjait, amelyek még nem is olyan régen a falon függtek, a szemek és a szívek gyönyörködtetése céljából.
Elérkezett a születésnapja. Este ünnepelték, mert csak akkor volt otthon a család teljes létszámban. Érdekes módon, virágot nem kapott. A szerettei ezt azzal indokolták, a vágott virág gyorsan hervad, annak úgyse örülhetett volna sokáig.
Helyette persze kapott mást. A férjétől parfümöt, a gyerekeitől sálat, meg különleges kávét, bonbont. Még egy pici tortára is tellett, amit el sem várt, hiszen az ő korában – lévén ötvenes évjáratú -, ilyesmit már egyáltalában nem igényelnek az emberek.
A születésnapját követő reggelen, szokás szerint, a fél hatos járathoz indult. Az ajtót kapkodva húzta be maga után, a kulccsal is csak ügyetlenkedett. Igyekeznie kellett, kicsit elhúzódott a reggeli készülődése. Amint kilépett a lépcsőházba, a fény automatikusan felgyulladt. És akkor a lába szinte földbe gyökerezett az ámulattól, mert a folyosón, a lakásuk ajtaja melletti falakon jobbról és balról, gyönyörű, tarka virágok pompáztak. Az illatukat is érezte.
Pedig csak festve voltak. Nemhiába rajzolnak olyan szépen a gyerekei….

Share

Mester Györgyi: Kolompszó

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | 1 Comment »

Apám igazi tanárember volt, abszolút nyitott a világra. Tanított, de közben maga sem volt rest újat tanulni. Azt tartotta, hogy amit a – számára elérhető – kisvárosi könyvtár nyújtani tudott, azt a tudományt ő már mind kitanulta, hát többre vágyott. Meg akarta ismerni az ismeretlent, ezért is barátkozott olyan nagy vehemenciával gazdálkodókkal és iparosemberekkel. Főként ilyen egyszerű, tudománytól mentes, ám a különböző szakmákban annál jártasabb emberekből került ki a baráti köre, s bennünket, a gyerekeit is arra tanított, becsüljük meg a kétkezi iparos munkát, mert akik azt űzik, azok tartják fönn ténylegesen a nemzetet: etetik, öltöztetik, cipővel látják el, de még a tudomány is részben az ő kezük alól kerül ki, gondoljunk csak a könyvekre. A szellemi tudással való hivalkodás csak ezután következhet. Üres gyomorral ugyanis még a szellem se tud szárnyalni.

Ezt a rövid kitérőt csak azért tettem, hogy mindenki számára érthető legyen, miként is fordulhatott elő, hogy apám, ismert gimnáziumi tanárként, elsődlegesen nem a saját tanártársait, hanem rendre a helyi szűcsöt, a vargát, meg a gazdabolt eladóját, s egy alkalommal még a városkán átutazó lókupecet is vacsoravendégül látta az otthonában.

Egy este, sorosan, épp a szűcs vacsorált nálunk, népes famíliájával. Egy tucat is kitellett volna belőlünk, annyian ültük körül a nagyasztalt, amikor apám vendége, az óriásnak is beillő, egyébként rendkívül nyájas, kedélyes szűcs megjegyezte: Ernő bátyám, nem nagyon ványadtka ez a ti kisebbik fiatok? Megvan ez már vagy nyolc éves is, de olyan sovánka. Csak a tudás almájával etetitek? – sütötte el szokásos tréfái egyikét.

Anyám kicsit meg is sértődött, úgy mondta: Hová gondol már Ferenc, annyit adunk neki, mint más a gyerekének, de nem fog rajta az étel. S mintha nagyobb sértésnek tartaná, mint az előző megjegyzést, még hozzátette: Meg nem is nyolc éves, húsvétkor töltötte a kilencet.

A dolgok így a helyükre kerültek, már ami a koromat és a jóltartásomat illeti, azonban a szűcs csak nem hagyta annyiban.

Hallgass ide, Ernő bátyám, megoldjuk mi ezt most mingyárt. Van nekem egy régi, kedves barátom, szegrül-végrül rokonom. Tőlük szerzem be a feldolgozandó báránybundát. A legényfia most nősült, asszonyostul fölköltözött a Hargitára, egy takaros kis kunyhóba. A fiatalasszony biztosan lejön a nyár végire, de a juhász fönn marad egész évben. Oda lenne jó elküldeni ezt a legénykét, legalább is, a nyári hónapokra. Helyre jönne ez, mint a parancsolat, a friss hegyi levegőtől, a jó zsíros tejtől, vajtól, meg az asszonyka is vigyázna rá. Legalább gyakorolná a gyereknevelést, hiszen előbb-utóbb ott is jön majd a poronty. Szívesen látnák őt,  én meg is üzenem nekik, hogy vendégük lesz. Vagyunk mi olyan jóban, hogy nem lesz itt probléma egy szál se.

A vacsora a végéhez közeledett, én már elég laposakat pislogtam, de azért jól hallottam, s az eszembe véstem mindent. El is határoztam, ha apám nem enged, akkor elszököm. Mindig is meg akartam nézni, hogy élnek odafönn a havasi legelőkön azok a bátor juhászok, akik még a medvétől se félnek, s a farkassal is szembeszállnak, ha veszélyben a nyáj. Mire másnap reggelre felébredtem, már meg is született a döntés. Nem kellett se könyörögnöm, se elszöknöm, apám elengedett, sőt, küldött, mert hát ő sem vette volna a szívére, hogy megfosszon egy ilyen kínálkozó alkalomtól.

Az indulásig hátralévő három napban, szinte egyfolytában lázban égtem. Mibe öltözzem, mit vigyek magammal, elvigyem-e a nagy konyhakésünket, hátha jönnek az ordasok, és a juhásznak kell a segítség.

Végre felvirradt a nagy nap! Ahogy most felnőtt fejjel visszaemlékezem, izgalmamban majdnem elsírtam magam, de anyám kifelé törekvő könnyeit látva, megálljt parancsoltam a magaménak. Egy szekér vitt a hegy lábáig, ott a juhász fiatal felesége várt, az újasszony, talpig sokszoknyában, amilyent a városunkban csak a piaci árusokon látni, akik a környező falvakból hozzák fel az eladni való portékát. Fölül azonban buggyos ujjú hófehér ingvállat, s olyan tarkán hímzett, virágos mellénykét viselt, hogy azt a nagyságos igazgatóné is megirigyelhette volna a gimnáziomban.

Az arca kedvesen barnapiros, enyhén szeplős volt, ami jól állt neki, s mosolygós, kedves szavával olyan barátságosan szólt hozzám, hogy minden félelmem azonnal elszállt, erős bizalmat ébresztve bennem az eljövendő pár hét iránt. Annának hívták, bár, amint az a későbbiekben kiderült, mindenki, nem csak a hites ura, Hankának szólította. Az egész úton, melyet hol kényelmesen sétálva, szűk, kacskaringósan tekergő ösvényeken, derékig érő mezei füvek között taposva, hol meg mászva, orrunkat a földhöz közelítve, a meredek hegyoldalon kézzel-lábbal kapaszkodva tettünk meg, beszélgettünk. Megkérdezte, hanyadikba járok, fel sem tételezve, hogy sovány testalkatom miatt, esetleg iskolába se adtak még, s azt is, mi a kedves játékom, mivel foglalatoskodom a legszívesebben. Csupa olyan dolgot kérdezett, ami csak rám vonatkozott, s úgy, mintha teljességgel jártas lenne a gyermeki lélek rejtelmeiben. Pedig hát neki még nem is volt gyermeke. Jobban belegondolva, nővéremmel, aki akkor tizennyolc éves volt, lehetett egykorú. A falusi lányok azonban nem várhatnak soká a férjhezmenéssel, mert könnyen rájuksütik a „vénlány” bélyeget, s azt, hogy nem kellettek senkinek, megmaradtak magnak.

Hanka egyszer-egyszer lehajolt, s mintegy varázsütésre, ahol én semmit se láttam, onnan ő gömbölyűen édespiros, szagos szamócát tépett le, vagy sárga rókagombát szedett. Az előbbit kedvesen a szájamba erőltette, az utóbbit a hátán lévő vászonzsákba gyűjtötte. Jó lesz az íznek az ürüperkeltbe – mondta. Én persze, akkor még nem tudtam, mi az, hogy „ürü”, a „perkelt” szóra se ismertem rá azonnal, de nem is bántam. Majd kiderül, ha felérünk. Nem lehet az olyan rossz, ha ez a kedves leányasszonyka főzi, s sajátkezűleg szedi hozzá még a belévalót is.

A nap szikrát hányva, forrón tűzött a fejünk fölött, majd megfőttem, a kaptató még ennél is jobban meglihegtetett. Nem voltam én hozzászokva, ezért néha kicsinykét megálltunk. Lekucorodtunk az illatos fűbe, hallgattuk a madarak cserregését, a szelek szárnyának susogását, amint ki-be suhanva bújócskáztak a szálas fenyőóriások ágai között. Hanka még a madarak beszédit is értette. A vékonyabb hangúra azt mondta, panaszkodik, valószínűleg elakadt a fészekcsinálásban, a rövid, vidám trillákról meg azt állította, biztosan tudja, az most udvarol, s a boldogságtól rezegteti olyan szépen a hangját.

Mire fölértünk a juhászkunyhóhoz, bizony rendesen kipirosodtam, s el se múlott rólam az a pirosság, amíg fönn voltam a Hargitán. A juhász elsőre is nagyon barátságos embernek tűnt,  inkább bátyám lehetett volna, mint házigazdám. Később aztán kiderült, mégsem olyan gyerekember ő. Már aznap délután módomban állt megkóstolni azt a bizonyos ürüperkeltet, amit persze nem is a Hanka, hanem ügyes férjeura készített. De hát milyen ember is lenne az, aki csak a juhot őrzi egész télen, egyedül, odafenn a havason, azután éhen hal a nyája mellett. János juhász megadta a módját, ízlett nagyon a friss étel, pedig még a rókagomba se volt benne, amit az úton szedtünk. Hogy csak megéheztem a hosszú úton, vagy tényleg olyan jó volt az a perkelt, nem tudom, de bizony pupig kilaktam belőle. Szegény anyám, biztosan elsírta volna magát a gyönyörűségtől, ha látja, hogy két tányérral is ettem belőle, s még harmadszorra is kértem volna, ha nem szégyellem. Így csak a kenyér hajával, bele már nem lévén, próbáltam tisztára törölni a tányéromat, hadd örüljenek a vendéglátóim. Láthatóan, meg is voltak velem elégedve. János juhász ebéd után csak odavezetett a sparhelt mellé állított lócára, s mutatta, ott lesz a helyem, heveredjek le arra a nagy birkaszőrre. Attól ne féljek, az már nem harap, csak ágybetétül szolgál. Hogy a szokatlan erőfeszítés, a nagy gyalogtúra, a bőséges étel s az erős hegyi levegő, vagy mi tette, de csak másnap reggel ébredtem fel. Először azt sem tudtam, hol vagyok, de akkor felcsendült Hanka kedves hangja. Az öreg kutyát hívta enni, mert az elbújt valami árnyékos helyre, nem járt már a nyájjal. Munkájában az utánpótlás helyettesítette, a két fiatal kuvasz, a Maros meg a Tatros, ők kísérték nagy virgoncan a nyájt János gazdával.

Hanka vidáman köszöntött rám. Jó reggelt, már a kismadarak is kirepültek! Gyere, ülj az asztalhoz, van friss vaj, a faluból hoztam, puha kenyér, s hozzá áfonyalekvár. Ezt én szedtem, majd megszedjük mi együtt a jövő évi eltenni valót is – mondta. Otthon mi szalámit reggeliztünk, esetleg cukros péksüteményt, néha különféle dzsemek is voltak az asztalon, de ehhez az áfonyalekvárhoz hasonló jóízűt én még nem ettem, egész addigi gyerekéletemben. Be is laktam belőle rendesen. Hanka körbevezetett a ház körül, amit előző nap, a késő délutáni érkezés miatt már nem tehetett meg. Láttam a hatalmas akolt, ahová estire hazavárta a juhokat, meg a kutyák kis óljait, a néhány aprójószág hálóhelyét, a csirkeketrecet. Betakarítottuk a szerény tojástermést, a ház mögötti kis veteményesből szedtünk az ebédhez  zöldséget, majd segítettem meglocsolni azt a pár virágtövet, mely a kunyhó bejárata előtt jobbról és balról díszlett. Aztán, amikor Hanka megmutatta, honnan vegyem a fát, vittem is be azonnal egy gyereköllel, hogy legyen az ebédfőzéshez. A fiatalasszony elmondta, minden nap gyűjti a fát a közeli erdőből, hogy rossz idő esetén is elég legyen kéznél, ne akkor kelljen utánajárni a rengetegbe. Olyan érdekesnek tűnt, ahogy a répákat tisztította, rögtön kedvet kaptam hozzá, de kést csak akkor, amikor szentül megígértem, nagyon vigyázok, és még véletlenül se fogom elvágni az ujjamat. Ebédre aranysárga rántottát ettem, amibe szintén került egy kis tej, s a foszlós kenyeret nem cseréltem volna el a világ legédesebb kalácsáért sem. Kiderült, tehénke is van a háznál, amióta asszony került föl a Hargitára. Az asszonyoknak meg a gyerekeknek kell a tej – mondta Hanka, a férfiember el van nélküle.

Ebéd után engedélyt kaptam, hogy egy kicsit egyedül is sétálgassak a közeli réten. Hanka csak azt kötötte a lelkemre, ne menjek be az erdőbe. Az öreg kutya láttomra feltápászkodott, talán, mert ismerkedéskor megvakartam a füle tövét, s távolról, mintegy őrizetül, elkísért.

Már alacsonyan járt a nap, a konyhában ültünk, amikor Hanka, megszokásból, a kakukkos faliórára nézett. Nem járt már az az óra nagyon régen, Hanka azonban megszokta, hogy ránézve mondja meg, mennyi az idő. Pedig dehogy kellett neki óra! Ő csak kilesett az ablakon a ház előtti magas fenyőfára, s amikor a nap annak jobbszélső, kiálló ágára ült, akkor volt pontosan hat óra. Ebben az időben szokott feltűnni a rét végibe János gazda a juhaival, vidám kolompszótól kísérve. Hat óra van, mindjárt megjön a János gazda – jegyezte meg most is Hanka. Azzal kiment, hogy az akol ajtaját a gazdának, meg a hazatérő nyájnak kitárja. Alig jött be, már meg is hallottam a vezérürü kolompjának a szavát, amint nagy gilingalangozással hírül adta, itthon a nyáj.

Apám, a munkából hazajövet, mindig kezet csókolt anyámnak. János homlokon csókolta az elébesiető párját, majd, miután az állatokat elrendezte, bejött enni. Míg a jóízű, gazdagon zöldségezett, sűrű tésztalevest kanalaztam, egyre kerekedő szemmel hallgattam, milyen érdekes, izgalmas dolgokat mesél János juhász. Hogy éjszaka majd félszemmel kell aludnunk, mert azt mondta a szomszédban legeltető juhász, farkasok kóstolgatják a nyáját. Nálunk is várható, hogy feltűnik egy-egy zsenge bárányhúsra éhes toportyánféreg.

Ebből aztán az is kiderült, ellés várható néhány anyajuhnál. Hát, farkassal találkozni aznap nem volt szerencsém – vagy tán éppen az volt -, azonban három anyajuh is megellett az éjjel. Reggel, Hanka szoknyája mellett én is ott lábatlankodtam, hogy minél előbb megpillanthassam az új kis jövevényeket. Akkor még nem tudtam, hogy az elkövetkezendő hetekben ők lesznek a legkedvesebb játszótársaim.

Másnap a bárányokat Hankára hagyva, János gazda magával vitt engem, föl, a magasabban  fekvő havasi legelőre. Mire felértünk, onnan lenézve azt hittem, a világ tetején vagyok. Megszállt valami hihetetlen büszkeség, hogy én most itt vagyok, magasan, mindenki felett, és ebben nem akartam osztozni senkivel. Talán Hankát még felengedtem volna, mert hát ő is megosztott velem mindent, s ezt illő volt viszonoznom, legalább gondolatban. A kék levegőeget kerecsensólyom hasította, a juhok fegyelmezetten igazodtak a két terelőebnek,  miközben mi János juhásszal jóízűen falatoztunk. A tarisznyába csomagolt elemózsia mellett, friss szamócát, Hanka gondos kezenyomát találtam. Jól éreztem magam. Ebéd után leheveredtünk, János elővette a bicskáját, s faragni tanított. Megmutatta a terelőkutyák pontos mását, amit üres óráiban készített, s a tarisznyából előkerült két faragott kisbárány is, hajszálra olyanok, mint az újszülöttek, amelyek most odalenn, az akolban ismerkednek anyjukon kívül a napvilággal. Gyorsan telt az idő, szinte észre se vettem, indulni kellett hazafelé. Az ösvények mentén kék harangvirág, fehér margaréta, apró, lila vadtörökszegfű díszlett, amiből egyet-egyet szakítottam, na nem rosszaságból, Hankának akartam viszonozni a szívességét, a tarisznyába rejtett szamócáért.

Másnap napon lenn maradtam a kunyhónál, segítettem fát gyűjteni, gombát szedni az erdőn. A következő nap ismét a hegyi legelő következett. János friss medvenyomot mutatott, és a kutyák is izgatottan ugattak, valamit érezhettek, nem lehetett még messze a bundás rabló.

Hol János mesélt a favágóktól átmentett történeteket, hihetetlen találkozását a medvével, hol Hanka mondott nekem elalvás előtt esti mesét, ami erdei tündérekről, manókról szólt, vagy a hegyi patak szelleméről, olykor a torkos méhecskéről, meg a buta nyúlról és a ravasz rókáról. Honnan szedte a meséit, el nem tudtam képzelni, de már előre irigyeltem a majdani kis Hankát, vagy Jánoskát, akik ilyen mesék mellett szenderülhetnek álomra estéről-estére.  Pedig már nem voltam kisgyerek, legalább is, nem tartottam magam annak, mégis, szinte alig vártam, hogy eljöjjön az esti mese órája.

Gyorsan fogytak a napok, röpült az idő. A reggeli áfonyalekvárt szamócadzsem, majd havasi virágméz váltotta fel, s mind az én foszlósbélű kenyeremet voltak hivatottak édesíteni. Egy hét múlva már nem csak az ürü, s a perkelt fogalmával voltam tisztában, de bögyös baglyot faragtam a János bicskájával, s magam hasítottam a vékonyabb tűzrevalót. A tyúkok kotkodálva üdvözöltek reggelente, amikor begyűjtöttem alóluk a tojást, a kisbárányok pedig sorban bukdácsoltak utánam, amikor körbevezettem őket a ház körül, ismerjék már meg, hová születtek.

Olyan gyorsan telt az idő, szinte egybefolyt, alig tudtam követni a múlását. Csupán egyetlen időpont volt mindig holtbiztos a nap folyamán, amikor Hanka napszálltakor az öreg kakukkos órára nézve azt mondta, hat óra van, megyek, nyitom az akol ajtaját, mindjárt jön a János a nyájjal, hallom a kolompszót. S akkor valóban, már én is hallottam. Ez szinte szertartássá vált közöttük, János nyája kolompszó mellett közeledett, Hanka már ezt megelőzve szaladt, hogy kitárja az akolajtót.

Anyám nem hitt a szemének, amikor hat hét múlva odahaza a mérlegre állított: harminckét kiló! Öt kilót hízott ez a gyerek! Ezek a Jánosék csodatévők!

Nem állítom, hogy azután sohasem híztam többé, de tény, nem lettem testes felnőtt, inkább amolyan szikár alkatú maradtam.

Valahogy úgy hozta a sors, hogy messzire kerültem gyermekkorom eme kellemes emlékű színhelyétől, de már házas emberként, mégis visszafelé kanyarodott az utam. Tanár lettem én is, apám utódja, sőt mondhatni felettese, hiszen iskolaigazgatóként debütáltam majd húsz évre rá a szülővárosomban. Már jó ideje éltünk feleségemmel a városban, amikor egy délutáni séta során, megláttam apám régi szűcs barátjának az üzletét. Legalább is, ugyanazt a nevet festették a cégtáblára. Belépve, egy fiatalabb kiadását találtam ott régi ismerősömnek, a fiát. Beszélgetés közben a szó további közös ismerősökre terelődött, így került felemlegetésre János juhász és a családja. Sajnos, csak rossz hírt tudok felőlük mondani – sajnálkozott a fiatal szűcs. Csak nem? Elzüllött talán az a rendes juhász, vagy kikapós lett a menyecske? – ezt nem hihetem. Mi lehet hát a rossz hír –  gondoltam magamban.

Meghalt a János juhász. Egy nap, eltévedt kisbáránya után mászott egy veszélyesen magas sziklaoromra, megcsúszott, a bárányka kiugrált a keze közül, az megmenekült, de a juhász az lezúgott a mélybe. Minden csontját összetörte, a felesége se ismert rá, mire összeszedték.

Van már annak öt éve is, hogy eltemettük. És a Hanka? Vele mi lett, hogy boldogul? Hát az talán még szomorúbb történet. Alighanem belebolondult a bánatába, senki sem érti, pedig nagy fia van, aki a faluban lakik. Vele élhetne, de nem akar lejönni a hegyről. Csak néha jelenik meg a faluban friss kenyérért, azután megy vissza. Azt mondják, este hat körül kolompszót hall, ilyenkor kimegy, ha fut a tej, vagy szakad a hó, akkor is, kinyitja az elárvult akol ajtaját. Azután visszamegy a házba, megterít a Jánosnak, meg magának, majd  bezárja az akolt. Jánosnak meri az ételt, s ha nem fogy el, meg is korholja. Később elmosogat, majd csendben elteszi magát másnapra. És ez így megy, minden áldott nap. Távolról rokonunk, azért is tudom, és nagyon sajnálom szegényt. Anyám is meglátogatta vagy egy éve, felment érte, hogy hazacsalja. Nem sikerült, de magyarázatul elmesélte ezeket a dolgokat. És telik az idő, de nem változik semmi. Hanka már csak így fog élni és halni, mígnem egyszer majd őt is elszólítja a mennybéli kolompszó…..

Share

Mester Györgyi: Élő reklám

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | No Comments »

Az éjszaka csillagok tűpettyeivel teleszórt, mélyfekete palástot borított az alvó város fölé, óvón, védelmezőn betakarva azt, elfedve a mindennapok hívságát és szennyét. Az utcákon csend honolt, melyet csak itt-ott tört meg valami apró nesz, eltévedt galambok szárnyának suhogása, vagy a lusta szél által időnként meglibbentett száraz falevelek zöreje.

Az utcasarkon régi, kicsit elferdült vas hirdetőoszlop álldogált, mintha a múlt századból felejtették volna itt. A ráragasztott reklámszövegek és plakátok ugyanakkor modernek voltak, mindazt a friss információt hordozták, amire az ember egyáltalában nem kíváncsi, vagy már unásig ismer, néha azonban mégis odakapja a szemét, amikor valamit kirívóan különleges tálalásban láttatnak vele, vagy épp ellenkezőleg, az ostoba tartalom készteti megállásra és rácsodálkozásra.

A hirdetőoszlop felől váratlanul roppanó, reccsenő hang hallatszott, mintha csak az öreg jószág elferdült derekát próbálta volna kiegyenesíteni. A vas alkotmány megrázkódott, kiterebélyesedett, úgy látszott, szét akar durranni, de nem ez történt. A legnagyobb plakátról, mely tejcsokoládét reklámozott, a maga teljes valóságában és testiségében, földre huppant a mogyorómintás, lila tehén. Lábai szétterültek a járdán, de szerencsére nem sérültek, így az állat egy pillanat múlva nehézkesen talpra állt. Újabb reccsenés hallatszott, és egy tűzről, vagy inkább plakátról pattant, österreichisches Fraulein pottyant az állat mellé. Ügyesen a talpára esett, dirdli ruhája ujját, meg a sokrétű ráncos szoknyát leporolta, eligazította magán, majd a hűvös nyáresti levegőtől megborzongva, körülnézett. Az előtte elterülő utcarészletet már úgy ismerte, mint a tenyerét, hiszen hetek óta mást sem látott, akár behunyt szemmel is végig tudott volna menni a járdán a következő belátható sarokig, de mindig is furdalta a kíváncsiság, mi lehet a sarkon túl. A tehénre nézett, mely megszokásból mellette álldogált, az eltelt pár hét alatt, amit a plakáton töltöttek, nagyon megszokták egymás közelségét.

Biztosan te is vágysz már egy kis változatosságra, nézzünk körül, használjuk ki a lehetőséget – mondta a lány a tehén felé fordulva, de tulajdonképpen a saját vágyainak adott hangot, a maga kívánságát mondta ki fennhangon. Az állat helyeslő beleegyezésének úgy adta jelét, hogy hangosan elbődült. A szemközti ház földszinti lakásában éppen akkor fordult másik oldalára a szabadnapos buszsofőr, aki álmában a tengerparton nyaralt, és nagyon meglepődött, amikor a kívánatos bikinis lányok egyike, kérdésére, hogy meginna-e vele egy koktélt, tehénbőgésre emlékeztető hangot hallatott. Az álomban minden lehetséges, gondolta az álmodó, és egy ilyen semmiség miatt egyáltalában nem akaródzott neki felébredni, különösen, hogy másnap tovább alhatott a szokásosnál.

A mogyorómintás lila tehén és a lány eközben elindultak, hogy megnézzék a várost. Rögtön a sarkon túl, kis park terült el, néhány paddal, egy-két virágágyással. Nem félelmetes és nem sötét, fiatal fáit nemrégiben ültethették, és a fű is újonnan vetett, hersegő, friss zöld volt. Jófelé indultunk, itt egy kicsit legelhetsz is – mondta a lány, és a tehénnel egyenesen a füves rész felé vették az irányt. Amíg az állat jóízűen, kérődzve harapdálta a füvet, a lány az ismeretlen virágokat nézegette, szagolgatta. Rájött, hogy ezt sem ismeri, és amazt sem látta még. Náluk, fenn a havasi legelőn, nem ilyenek díszlettek. Letépett pár szálat a különleges virágokból, majd míg várta, hogy a tehén jóllakjon, leült egy padra. Egyszer csak egy hadonászó, kiabáló ember tűnt elő a sötétből. Álljon fel onnan, az az én padom! Maga csak most jött, én meg hetek óta azon alszom. Nem vette észre, hogy ott a takaróm a pad alatt? A lány tényleg nem vette észre a földre szórt ruhahalmot. Szabadkozó mozdulatot tett, értésre adva, hogy már mennek is, nem akarja ő bitorolni a más padját. A tehén jóllakott, így továbbálltak. A hajléktalan padlakó valaha kertész volt. Ahogy a lány elment a tehénnel, azonnal feltűnt neki a letaposott, legázolt fű, a lefejezett, csupasz virágszárak. Hé, álljanak meg, maguk kárt okoztak a parkban! – kiabált utánuk, de a lány nem hallotta, vagy csak nem értette az idegen hangzású szavakat, s hamarosan, a lila tehénnel együtt, már messze járt.

A tehén jóllakott volt, de a lány megszomjazott. Ahogy távolodtak a hirdetőoszloptól, egyre-másra újabb és újabb, szokatlan fények és árnyak tűntek elő a sötétből, a gyér világítású utcai lámpák fénykörében. Az árnyak hatalmas, többemeletes házak voltak, melyek vészjóslóan magasodtak a két kis alak fölé, a villódzó fények kirakatok üvegei mögül törtek elő, és késztették bámészkodásra a pásztorlány csodálkozástól tágranyílt, káprázó szemét. A hirdetőoszlop környékén nem voltak sem magas házak, sem fényes kirakatok, ehhez nem volt szokva, itt új volt számára minden. A tehén nem nézett semerre, csak leszegett fejjel, a tele has jóleső bódulatában, bambán poroszkált a lány mellett. Ekkor megint egy csendesebb utcaszakaszhoz értek, és a lány félhomályos helyiséget látott az üvegajtón túl, ahol egy pult előtt magaslábú, kerek székek, mögötte tükrös háttér, és színes folyadékkal teli üvegek sorakoztak. A helyiségben nem látott mást, csupán egyetlen embert, aki talán a tulajdonos volt, vagy egy alkalmazott. A férfi a pultra borulva feküdt, remélte, nem halott, csak pihen. Benyitott és köszönt, mert úgy szokás: Guten Abend! A férfi felriadt a hangra. Aztán csak bámulta elkerekedett szemekkel a lányt, aki a hűvös hajnali órán rövid ujjú, tarka pruszlikos dirdli ruhában, mezitláb állt a pult előtt, az ajtóban meg egy mogyorómintás lila tehén busa feje furakodott be a bárba. A lány a csapra mutatott, megértette, szomjas. Elővett egy üveg üdítőt, felbontotta, s a pohárba töltött italt a lány felé nyújtotta. Danke schön! A lány, miután ivott, már ki is fordult az ajtón, a tehén talán ott se volt, de csak akkor jutott eszébe, hogy ingyen szolgált ki egy vevőt. Mit mond majd a főnöknek? Úgyis épp a napokban kapott egy komoly figyelmeztetést, hogy ne merjen még egyszer potya italt adni a barátainak, mert elbocsátás lesz a vége. Idáig ért a gondolatmenetben, amikor nyílt az irodaajtó, és a főnök lépett ki rajta. El is felejtette, hogy még bent van, késő éjszakába nyúlóan a számlákat böngészte. Meglátta az üres üveget és a poharat. Ki volt a kései vendég? – kérdezte. Egy osztrák lány, lila, mogyorómintás tehénnel – szaladt ki a csapos száján. Te bolondnak nézel engem? – csattant fel a főnök. Biztosan megint valami haverod volt itt, vagy a nőd. Legalább fizetett? Igen, persze…- felelte a rajtakapott csapos, és amikor a főnöke elfordult, gyorsan becsúsztatott egy papír ötszázast a kasszába.

A lány a tehénkísérettel ezalatt egy kis térhez ért, melyet körben alacsony kőkorlát szegélyezett, középen pedig apró medence árválkodott, benne a sekély, poshadt víz tetején, hervadó vízililiomok lebegtek. A lány a kezével elkotorta a víz színéről a leveleket, majd a tehén fejét szarvánál fogva a medencébe nyomta. Az állatnak a szokatlan itatóból ugyanolyan jólesett az ivás, mintha a patakból oltotta volna a szomját.

A lány ekkor jobban körbenézett. A kőkorlát távolabbi végén egybefonódó fiatal párt vett észre. Eddig fel sem tűnt neki, hogy nincs egyedül, mert a fiú és a lány olyan csendben voltak. Érezte, hogy a két fiatal rábámul, vagy tán a tehenet nézik, de hát mindegy is, az állatnak is joga van, hogy igyon, ha szomjas. Nem törődött velük, de igazán zavarni sem akarta őket, így visszafordult, s a tehenet is magával húzta. Amikor eltűntek, a fiú szólalt meg először: Káprázott a szemem, vagy te is láttad?! A lány tétovázva válaszolt: Én, amióta szerelmes vagyok, gyakran hallucinálok. De ez most olyan valóságosnak tűnt, mogyorómintás, lila tehén a pásztorlánnyal…

Eközben a lány és a tehén visszafelé indultak az eddig megtett úton. Jó irányérzékkel, lépésről-lépésre felfedezve az odafelé látott épületeket, kirakatokat, a kis parkot, visszataláltak a hirdetőoszlophoz. Az öreg vashenger egyet reccsent, egyet roppant, és a kisimult plakáton hamarosan ismét ott mosolygott a dirdliruhás, piros arcú, szőke pásztorlány, aki tehenével fáradhatatlanul kínálta a mogyorós, lila csomagolású tejcsokoládét…

Share

Mester Györgyi: A rajzszög

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | No Comments »

Már évek óta nem kesergett a nyomorán. Megszokta, mint a saját bőrét. Levetni úgysem tudta, hát miért foglalkozott volna vele? A kis padlásszoba, ahol lakott, zsúfolt volt a semmitől: a berendezés egy ágyból, gyalulatlan asztalból, támlásszékből, falikútból, egy függönnyel elkerített WC-ből, vaskályhából, s a falon sorakozó, ruhaakasztót, egyben szekrényt helyettesítő kampósszögekből állt. A sivár szoba egyetlen dísze egy ócska rádió volt, amit az előző lakó, lakbérhátraléka fejében, az adósság kiegyenlítése végett hagyott hátra. Az ablak csupaszon ásítozott, unottan nézegetett kifelé a nagy, üres hátsóudvarra, ahol a meleg por súlya alatt, kókadozó gazok burjánzottak, és az odadobált ételhulladékon döglegyek ejtőztek.

A falikút fölötti, foncsorhibás tükördarab a szoba lakóját sem tüntette fel jobb színben. A visszatükröződő kép igen lehangoló volt. Sovány, sápadt, beesett arc. Az apró szemek gyanakodva kémleltek a világba, mintha attól féltek volna, gazdájukra bármikor lesújthat a végzet. A szigorúan összeszorított ajkak fölött ritkás kis bajusz búslakodott, mintha nem telt volna többre belőle. A szemöldök apró, savószínű szemekre borult, a haj sötéten, még fésülten is elfeküdtnek látszón, alig takarta a szűk kis fejet. Termete sem hazudtolta meg a képet: az alacsony, sovány, fiatalon is hajlott test mitől is növesztett volna nagyobb fejet és több észt?

Eddigi életében elkerülte a szerencse, ez tény. Jövője kilátástalan volt, rokona nem lévén, kitől, mitől is várhatta volna, hogy egyszer ráköszönt a jólét.

Szűkösen, beosztóan élt, egyetlen szenvedélye volt csupán, a lottó. Azt sohasem mulasztotta el, hogy a soros heti lottóját megvegye és kitöltse. Mondhatni, ez volt az úri „passziója”. Ugyan ezt sem engedhette meg magának, na de mit engedhetett volna meg? Hogy éhen haljon, vagy hogy télen ne fűtse fel a kis szobát? Igen, ezt mind megtehette volna. De hát még csak huszonhét éves volt, és valami ismeretlen okból kifolyólag, élni akart, és még remélt.

A borongós reggelen, szokás szerint, már az ébresztőóra csörgése előtt kipattant a szeme. Fel kell kelni, várja a munka. A céltalan, értelmetlen vonalak húzogatása, körök és szegletek, melyekből talán kialakul valami épület körvonala, amit ő sosem fog látni, hiszen hogy jön ő ahhoz?! Ő csak egy egyszerű segéd-műszaki rajzoló. Egy senki, akit észre sem vesznek. A kollégái csak cukkolják, gúnyolják, a nők, különösen az a kis szőke a bérszámfejtésről, átnéz rajta, jó, hogy amikor látja, legalább a hódolatteljes köszöntését fogadja. Semmi esélye nála, pedig ha tudná, hogy akár meghalni is kész lenne érte. Évek óta nem volt nővel. Nem tellett rá. Önszántából pedig nem állt vele szóba egy valamirevaló nő sem.

Ez mind végigfutott az agyán, amíg elvégezte a dolgát, arcot mosott, magára húzta szokásos, mindennapi gönceit, és leült az asztal mellé. Baloldalt félig üres lekvárosüveg, mindennapi reggelije elmaradhatatlan kelléke, zacskóban szikkadó kenyér, vizeskancsó, jobbra pedig már nem nagyon nyújtózkodhatott, mert könyökével óhatatlanul leverte volna a papírdobozban tárolt ceruzacsonkokat, tompa körzőt, radírdarabokat, a kupacban álló rajzszögeket, na és persze az otthoni munka elmaradhatatlan kellékeit, a néhol zsírfoltos, gyűrött sarkú rajzpapírokat, amin a hazahozott szerkesztési feladatokat szokta felvázolni.

Elmerengve, félig még az ágymeleg bódulatában, rágcsálta a mutatóba megkent kenyeret, közben, szinte öntudatlanul, a rádió felé nyúlt, és elcsavarta a gombot. A reggeli hírek után, a lottóhúzás számait kezdte sorolni a monoton, szenvtelen női hang. Biztosan nem lottózik – futott át az agyán. Hallgatta a számokat, mint aki számára ez teljesen közömbös információ, hiszen a nyerés élményét még sohasem élte át. Elhangzott a hat szám, melyek egyszerre csak olyan ismerősnek tűntek. Az ismétlésre már kiélesedett a hallása. Nagy isten, ezek az ő számai! Nem lehet! Megütötte a főnyereményt! Biztosan meg fog halni, vagy talán már nem is él! Nem, vele ilyesmi nem fordulhat elő! Ő nem győzelemre született…. vagy mégis?!

Felugrott. Lendületétől borult a szék, röpült a kancsó, a lekvárosüveg, a ceruzatartó doboz a padlón landolt, a rajzszögek szanaszét gurultak, a lapok csúsztak, mint kavics a tó felszínén…Maga után becsapva az ajtót, mi nem volt szokása, leszáguldott a kopott lépcsősoron, kivágódott az utcára és körülnézett.

Az ébredező házak között, már pislogva sütött a nap. Úgy érezte, ez most csak az ő kedvéért kelt fel. Igen, ez az ő napja! Munkába menet útba ejtette a lottózót, hogy meggyőződjön róla, a kihúzott számok azonosak az övéivel. Semmi kétség, megütötte a főnyereményt! Az irodába úgy ment be, hogy a porta előtt elhaladtában, csak intett az ott ülőnek, aki kellően el is bámult ezen. Mi lelhette ezt az amúgy szerény fiatalembert, hogy még csak nem is köszön? Leült az íróasztalához, elővette a szelvényt, nézegette, forgatta a kezében. Majd egy döntő elhatározással odament az irodafőnökhöz, és elkéredzkedett „ügyet” intézni”. A főnök meglepődött ekkora merészségen, de amikor megtudta az „ügy” mibenlétét, nyájasan engedélyt adott a távozásra.

Hogy, hogy nem, de még mielőtt eljöhetett volna, az irodában híre ment a lottónyereményének. Sorra jöttek gratulálni olyan kollégák is, akik addig a létezését sem kívánták tudomásul venni. És láss csodát, egyszer csak ott állt az asztala előtt a szőke szirén a bérszámfejtésből! Kedveskedve odahajolt hozzá, úgy mondta, hogy egyik rokona remek befektetési lehetőséget tudna ajánlani a pénze számára, és ha nem bánja, este felugrana hozzá, ezt megbeszélni. Úgy bólintott rá, hogy szinte nem is volt magánál. Csak elhadarta a címét, és már menekült is – nehogy felébredjen. A lottózóban biztosították arról, hogy a nyereménnyel minden rendben lesz, másnap menjen vissza, lehetőleg kísérővel, és ajánlják, hogy átmenetileg a pénzét helyezze el egy bankfiókban, míg nem dönt a további felhasználásról. Holtfáradtan ért haza. Aznap nem dolgozott semmit, mégis olyan elnyűttnek érezte magát. Talán a sok új élmény fárasztotta ki, a lehetőségek tárháza, amely most úgy nyílt meg előtte, hogy egyszeriben fel sem tudta fogni. Holnaptól minden másképp lesz?! Hogy lehet ezt elhinni? Mi lesz, ha kiderül, mégsem igaz? Azt nem élné túl! De ezen most nem is érdemes töprengni, este jön hozzá a kis szőke a bérszámfejtésről. Már vásárolt is az esti találkához, persze csak szerényen, hiszen a vésztartalékát kellett felhasználnia, a nyeremény még nincs a kezében. Kiemelt figyelmet fordított a külsejére, úgy készülődött. A fekete öltönyét vette fel, amit anyja temetésén viselt utoljára. Ezt érezte az alkalomhoz illően elég elegánsnak. Ekkor eszébe jutott, mint valami zsugori öregúrnak, hogy mi van, ha ellopják tőle a nyertes szelvényt? Talán a szőke tündérnek is vannak efféle szándékai? Egy hirtelen ötlettől vezérelve, felhasította otthoni lábbelije gumitalpát, és a résbe belecsúsztatta az összehajtogatott szelvényt. A rés azonban nyíltan tátongott, hát rányomott egy rajzszöget. Úgyis cipőt húz, ha jön a vendég – gondolta. Ebben a percben felvijjogott a bejárati csengő. Megjött a szőke démon. Mától kezdve az én Istennőm! Nem is gondolt másra, rohant az ajtó felé. A kopott kőlépcső tetején a papucs rajzszöggel vasalt talpa megcsúszott, és ő repült lefelé. Mire a húsz fokon lebucskázott, nyakát szegte.

Az ajtócsengő még percekig harsogott, mígnem a bejönni szándékozó megunta, hogy nem engedi be senki, és mérgesen odébbállt.

Harmadnap, mivel a munkahelyén nem jelentkezett, ki sem lépett a cégtől, ügyintézés céljából keresték a lakásán. A kulcs belül volt a zárban, ezért bajt szimatoltak a látogatók. Feltörették a lakást, de a sérültön már nem tudtak segíteni. A nyertes lottószelvény sosem került elő, tán igaz se volt, az albérlő holmijait a tulajdonos – hozzátartozó híján – a szeméttelepre vitette.

A gumitalpú papucsot egy hajléktalan csavargó találta meg, aki aztán gyakran hálálkodott a korábbi tulajdonosnak, mivel így nyár közepén, egy kényelmes papucs, minden kincset megér….

Share

Mester Györgyi: A medveasszony

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | No Comments »

Már egy évtizede magányosan élt az erdőben, de nem szenvedett tőle. Az ő választása volt, senki másé, hogy különvált a közösségtől, kivonta magát a település életéből. Erdész volt, a természetes lét szerelmese, de különösen az erdőt szerette, minden teremtményével együtt.

Naponta tizenöt-húsz kilométert is megtett, fáradhatatlanul rótta az erdei ösvényeket, félévente elkoptatott egy bakancsot. Minden alkalommal ellátogatott a kihelyezett etetőkhöz, feltöltötte azokat, az orvvadászok csapdáit sorra felszedte, tönkretette, ha útjába sérült állat került, hazavitte, ápolta, majd szabadon engedte.

Szerették az állatok, nem féltek tőle, nagyon tudott bánni velük. Így járt vissza másnaponként, a törött szárnyát újra használni tudó, ünneplőruhás öreg szarka, és a kerítés korlátjáról bámészkodott befelé. Na, nem pusztán barátságból látogatott el az erdészlakhoz, egy kis számítás is volt benne, hiszen tudta, hamarosan magot szórnak elé, s az erdész „beszélget” is vele, amit ő mindig barátságos cserregéssel viszonzott. Így társalogtak. Egy kisebb őzcsorda is gyakran megfordult a közelben, tudták, érezték, ott veszély nem fenyegeti őket. Ugyan néha-néha megdézsmálták a friss konyhakerti növényeket, de igazi kárt sohasem okoztak. Az udvaron egy kis vadmalac is növekedett, valahogy lemaradt az anyjától, úgy került a házhoz.

A rengeteget azonban nem csak ilyen szelíd jószágok népesítették be, maga útját járta a hiúz, farkasfalka üvöltése hallatszott az éjben, s néha a medvék is lejöttek a sűrű fákkal borított magasabban fekvő erdőkből.

Egy hajnalon, szokása szerint az erdőt járta, amikor a sűrűben egyszer csak gyenge, nyivákoló hangot hallott. A hang forrását keresve, hamarosan ráakadt egy kicsi medvebocsra. Végig se gondolta a lehetséges következményeket, már nyúlt is hozzá. Azonnal látta, hogy a talpát  átfúrta egy jókora ágdarab, a seb gyulladt volt, erősen gennyezett, a kis állat teljesen le volt gyengülve. A karjába emelte a szinte öntudatlan, bundás testet, amikor a közelből morgás figyelmeztette, hogy nincs egyedül. Ő mégis, ügyet sem vetve arra, hogy döntése esetleg nem egyezik az anyamedve szándékával, gyors léptekkel hazafelé vette az irányt. Egy darabig nem csak érezte, hallotta is, hogy az anyaállat biztonságos távolságból követi, de nem közelítette meg. Talán már le is mondott a beteg kölykéről, az állatok megérzik, ha valami már menthetetlen.

Épségben hazaértek. Rögtön nekifogott a botdarab eltávolításának, a sebet fertőtlenítette, kötést tett rá, és a kis állatba kevés folyadékkal beleerőltette azt a szert, amiről biztosan tudta, ha cseppnyi esélye is van a bocsnak, használni fog.

Eleinte óránként nézett rá, később az állat kicsit felélénkült, mocorogni kezdett, láthatóan könnyebben viselte a sérülését is. Amikor már meg lehetett etetni, csak akkor kezdett vele barátkozni. A bánatos medveszemek hálásan néztek vissza rá, miközben tulajdonosuk mohón szívta a gyógyszerekkel dúsított kecsketejet.

Na, végre egy nőnemű lény is került a házhoz – jegyezte meg félhangosan, és elmosolyodott. Megszokta, hogy magában beszél, hiszen nem volt kihez szólnia. Az állatokat becézte, ha szólhatnékja volt. Most legalább volt kihez.

A kis bocs szépen gyógyult. Egy idő múlva, már csupán a durva felületű, kerek, piros heg mutatta, hogy a talp valaha komolyan sérült.

Míg nem volt teljesen jól, az ágya mellé leterített pokrócon altatta, néha még éjjel is felriadt és ránézett, nincs-e valami baj, lélegzik-e még. Gyógyulása után a mackólánynak szokása maradt, hogy mellette aludjon a földön. Elkergetni se tudta, pedig jobb lett volna, ha az istállóban alszik, ahol a jászol mellé vackolt neki. Talán félt az üres helyiségben, vagy csak annyira hozzászokott, ki tudja, tény, hogy a ragaszkodásától nem szabadult. Egy idő után nem is bánta, bár sokszor eszébe jutott, a medve örökre még sem maradhat a háznál. Nem csak kedvelte, megszerette, s ha nem szégyellte volna, meg is könnyezi, amikor egy év elteltével úgy döntött, vissza kell küldenie az erdőbe.

Többször kísérelte meg otthagyni, aztán hátat fordítani, és eljönni, de csak nagy sokára sikerült. Akkor is úgy, hogy lövésekkel kellett szaporább távozásra bírni, amit a medvelány először nem is értett. Amikor aztán közvetlenül mellé lőtt, akkor lassan megindult az erdő sűrűje felé. Nem szaladt, tudta, hogy úgysem bántaná.

Ekkor egy hónapra beköltözött a faluba, egyik távoli rokonához, gondolván, ha a medve vissza is jön a házhoz, de ott nem talál mozgást, majd leszokik a visszajárkálásról, és végleg megtalálja helyét az erdőben.

Azért később is hiányzott neki. Reggelente, amikor kilépett az ágyból, talpával egyből a selymes mackóbundát kereste. Szomorú volt, hogy nem találta. Mintha egy kedves nőnemű lényt veszített volna el. Emlékezett, hogy éjszakánként néha arra riadt, a medve az ágyról lelógó kezét nyaldossa, vagy csak rátette a mancsát az ő karjára.

Ez is hiányzott, meg minden, ami hozzá kötötte. A róla való gondoskodás, a tőle kapott szeretet. És ekkor gondolt először arra, hogy asszonyt kellene hozni a házhoz, nem jó egyedül.

Nagy ritkán, de továbbra is bejárt a nagypiaci napon a faluba. Egy alkalommal, új árust fedezett fel a kofák között. Fiatal, barna lány volt, talán még a húszon is innen. Erdei gyümölcsöket, gombát árult, kézi fonású kosárból. Megszólította, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Először a gyümölcsök felől érdeklődött, aztán vásárolt tőle, pedig mi szüksége volt neki málnára meg szederre? Hiszen ő ismerte a legjobb lelőhelyeket, már le sem hajolt értük, olyan természetes volt, hogy leszedheti, hogy bőségesen van belőle.

A lány kellemesen mély, borongós hangon válaszolgatott neki. Jobban megnézte magának. Az arca pirospozsgás volt, mint aki minden idejét a szabadban tölti, dús szemöldöke alól, meleg, barátságos pillantású barna szempár sütött felé. Ajka telt volt, s természettől rózsaszínű, apró, erős fehér fogai kivillantak minden mosolynál. Haja tekergő örvény volt, vastag, selymesen sötétbarna zuhatag. Az alakját alig látta, mivel egy ládán ült, de abban biztos volt, hogy az erős vállak alatt kemény keblek, izmos, masszív kis test következik, mely formás, de erős lábakon áll. Olyan középtermetű volt, mint egy süldő mackólány. Csak ekkor gondolt arra, hogy kedves állatával hasonlítgatja össze a barna szemeket, a masszív testalkatot, a kedvességet…

A lábszárközépig érő szoknya alól, kilátszott a két kis tömött lábfej. Az egyiken ekkor váratlanul egy kerek, piros forradás nyoma tűnt elő. A lány észrevette, hogy a férfi pillantása a lábára szegeződik, ezért zavarában maga alá húzta, azonban ekkor, a hirtelen mozdulattól  láthatóvá vált, ugyanolyan heg van a talpán is. Mintha valami átszúrta volna a lábfejét.

Az erdész megvette a lány aznapi egész árukészletét, sőt, még hozzátette, hogy mivel nagyon szereti a málnát, másnap is eljön.

Mielőtt visszament volna az erdészlakba, betért a korcsmába, hogy a lány felől érdeklődjön. A korcsmáros nem, de a felesége tudott róla valamit. Állítólag, legalább is, a mindentudók azt rebesgetik, a lány egyedül él az erdőben, végtelenül szegényes körülmények között, egy egyszerű fatákolmányban, amiben még ágy sincs. A földön alszik egy régi pokrócon. Eredetileg nagy pereputtyal jött, szülők, rokonok, sok apró gyerek, átutazóban voltak. Letelepedtek, megpihentek az erdőben. Ugyan messze voltak a falutól, de amikor eltűnt egy birka, őket gyanúsították, mivel idegenek voltak, és nagyon szegények. A károsult gazda fejszével meg a szomszédokkal indult az erdőbe, kideríteni az igazságot. Hogy igazán vétkesek voltak-e, vagy sem, akkor még senki sem tudta, de a család mégis gyorsan tábort bontott, el akarván kerülni az összetűzést. Eltűntek, sátrastul, szekerestül, pereputtyostól. A lány éppen az erdőt járta, gyümölcsöt, gombát szedett a piacra, és mire visszatért, hűlt helyét találta a családjának. Eleinte érdeklődött utánuk, de aztán abbahagyta. Őt nem bántotta senki, hiszen tudták, elment volna ő is, ha ludas a dologban, aztán meg előkerült az elveszettnek hitt birka is. A lány ittragadt. Hogy tényleg így volt-e, vagy másképpen került erre a vidékre, biztosat senki sem tudott. Egyszerű lány volt, erdőben élt, a sérülését gombázás közben is szerezhette – gondolta az erdész, de egyre csak foglalkoztatta a dolog. Egészen addig, míg el nem döntötte, hogy feleségül veszi, úgyis olyan asszony kell a házhoz, aki megszokta az erdőt.

A faluban ülték meg az egyszerű lakodalmat, majd kivitte az új asszonyt az erdészlakba. Nem volt annak semmi holmija, azon kívül, amit magán hordott. Az első együtt töltött estén fáradtan aludtak el.

Éjszaka az erdész hirtelen felriadt álmából, de nem értette az okát. Amikor magához tért, rögtön az asszonyt kereste mellette az ágyban, azonban ott senkit nem talált. A meglepetéstől felült, lelépett az ágyról, s talpa valami selymes, puhán bársonyos dologba mélyedt. Lenézett, és látta, újdonsült felesége ott kucorog a régi pokrócon, keze felnyúlik hozzá az ágyra. Valószínűleg az érintésére ébredt, amikor a nő álmában, önkéntelenül megfogta a kezét. A medveasszonyt akkor a karjaiba vette, és olyan gyengéden fektette vissza az ágyba, hogy még csak fel sem ébredt……

Share

Mester Györgyi: A háncsszatyor

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | 1 Comment »

Gyermekkoromban emlékezetes nyarakat töltöttem falun, a dédinél. Számomra mesebeli laknak tűnt vakítóan fehérre meszelt kis vályogháza, a fecskefészekként hozzátapadó, de az én időmben már üresen álló istállóval, és a hasonlóképpen lakó nélküli disznóóllal. Az előbbiben lábasjószágot ugyan valóban nem tartott, ugyanakkor az egyik sarokban halomban álltak az ismeretlen, ezért a fantáziámat alaposan megmozgató holmik. Ezek persze többnyire egy gyermek számára érdektelen, régen használatos mezőgazdasági eszközök maradványai voltak, mellettük azonban ócska, háromlábú komód állt, fiókjaiban, alapos kutatást követően, elvétve megfakult fényképeket, iratokat lehetett találni. Törött dézsa társaságában rozsdás bádogkanna hevert, mellettük sokféle üvegportéka, közöttük csorbaszélű, angyalkamintás bögrék, és végül kedvencem, a hatalmas, egyfülű háncsszatyor. Hogy miért éppen ez volt a kedvenc darabom? Hát először is, az oldalát díszítő, még mindig élénkpiros színű, selymes tapintású nagy pipacs, a beléfonódó, fodros szélű, kék búzavirág és a napsárga aranykalász miatt. A másik ok, amiért ezt a holmit annyira kedveltem, az volt, hogy Csurmi cica és hat kölyke éppen belefért – kipróbáltam -, így együtt megsétáltathattam volna az egész macskacsaládot. Persze ehhez meg kellett volna javíttatni a szatyrot, de dédi szerint, ilyesmivel akkoriban már senki nem foglalkozott a faluban.

Hogy miféle szatyor volt ez, hogyan került az istállónkba, és főként, hogy dédi miért is nem dobta ki a már hasznavehetetlen portékát, arra sokáig nem derült fény. Ragaszkodott hozzá, és kész.

Egy délután, dédivel kettesben voltunk otthon. Már elmosogattuk egyfogásos kis ebédünk edényeit, én serényen el is törölgettem, jobb dolgunk nem lévén, leültünk a konyha sarkába tolt lócára. Dédi kényelmesen, a nagy, vadászjelenetet ábrázoló szőttes falvédőnek támasztotta a hátát, én meg mellé fészkelődtem. Odakinn nyári, langy eső szemerkélt csendesen, jó volt hallgatni, de még jobb lett volna, ha dédi mesél. Kérésemre, furcsa mód, nem a szokásos választ adta, hogy „dolgom van, te lány, nem látod?”-, hanem egyszeriben csak elkezdte a történetet.

Tudom, mindig is izgatott téged, hogyan került ez az öreg, poros háncsszatyor az istállóba. Hát most elmesélem.

Hol volt, hol nem volt…élt egyszer egy öreg ember, meg az öreg felesége, egy  kis alföldi faluban. Talán nem is voltak még annyira idősek, amikor mindez történt, de számodra bizonyára annak tűntek volna, hiszen te öregnek tartod a szüleidet is, pedig még alig vannak túl a harmincon. No hát, a házaspárnak négy lánya volt, akiknek az eltartásáért, de főként a későbbi kistafírozásáért, nagyon sokat kellett fáradniuk. Kijártak a földekre kapálni, a mezőre kaszálni, amellett művelték a saját konyhakertjüket, lábasjószágot tartottak az istállóban, na meg baromfit is jócskán, a ház körül.

Amikor már tudott volt, hogy a három idősebb lány hamarosan kiröpül a házból, vagyis  férjhez mennek, az öregember további pénzkereset után nézett. Kitalálta, hogy háncsszatyrokat fog fonni, legénykorában már csinált ilyesmit, és azzal hoz még pár garast a házhoz. Gyönyörű szatyrokat készített, öröm volt rájuk nézni! Festett háncsból művészi mintákat font a szatyrok oldalára, mindenféle mezei szépséget, pipacsot, búzavirágot, aranykalászt, rózsaszínű bükkönyt, nagy, fehér margarétát. Vitték a falubeliek a szatyrokat, mint a cukrot, de még a városi népek is megvették, ha eladásra kínálta azokat egy-egy nagypiaci napon.

Amikor a három nagyobb lány, férjes asszonyként elhagyta a szülői házat, mindegyik kapott egy szépen díszített, nagy szatyrot, tele gyümölccsel, zöldséggel, kopasztott tyúkkal, libával, friss tojással, tejföllel megpakoltan. Apjuk azzal a kívánsággal bocsátotta őket útjukra, hogy „a szatyrokból sose fogyjon ki a sok jó”.

A lányok ezt persze úgy értették, hogy gyakran hazajártak, hozták az üres szatyrokat, és a szülői háznál megtöltötték azokat minden „földi jóval”.

Aztán egy idő múlva, úgy a szatyrok, mind a lányok, elmaradtak. Családjukkal messze költöztek, az ország más-más részeibe, s már haláleset is történt a rokonságban. Mikorra a legkisebb lány is elhagyta a szülői házat, már az öregember sem élt.

Az asszony egyedül maradt. A legkisebb lányát szerette tán a legjobban, hiszen az lakott velük a legtovább, s nagyon bízott abban, hogy ő gyakran látogatja majd magányban élő öreg szülőjét. Ez a lánya még nem is volt férjnél, csak a munkája miatt költözött be a városba.

Telt, múlt az idő, de a lány csak nem jelentkezett. A falubeliekkel többször üzent haza, hogy jól megy a sora, de sokat dolgozik, ezért nem ér rá látogatni az anyját. A címét se tudatta. Az asszony lassan beletörődött, hogy teljesen magára maradt. Már nem járt ki a földekre kapálni, de még ugyanolyan gonddal művelte kis konyhakertjét, mint korábban, és bár tehenet, disznót nem tartott, pár csirke kapirgált azért az udvaron. Valahogy megélt.

Eltelt jó másfél év, amikor váratlanul betoppant a legkisebb lány. És láss csodát, ő színültig teletömve hozta haza a háncsszatyrot! Nem hiába ő volt az anyja kedvence, ki is tett magáért. Első ízben érkezett haza nem üresen, hanem teli hassal a nagy szatyor.

Volt ám öröm! Az öregasszony alig bírt magával. Sürgött-forgott, azt sem tudta, mivel kényeztesse a drága vendéget. Ígérte, hogy a féltve őrzött szemeskávéból azonnal készít egy jó feketét, de elvárja, hogy ott is ebédeljen. Szaladgál még néhány szaftos csibefalat az udvaron.

A lány zavartan viselkedett, ami betudható volt annak is, rég nem látták egymást, s ebben ő volt a ludas. De a széken is csak izgett-mozgott, folyton a nagy szatyor felé lesett. Előbb-utóbb az anyjának is feltűnt. Talán valami ajándékot tartogat a számára? Hát akkor vegye már elő!

Ekkor a szatyorban valami mozogni kezdett, majd nyüszögő hang hallatszott. Az asszony nem bírta tovább. Odaugrott, és lekapta a szatyor tetejéről a ritkaszövésű, fehér kendőt. Egy ébredező, ásítozó, pufók csecsemő nézett vissza rá. Csak bámulta meredten, szemét fogva tartotta a rózsás gyermekarc, és amikor annak foghíjas szája mosolyra húzódott, önkéntelenül ő is elmosolyodott.

A lánya közben már egy ideje magyarázott valamit, vagy tán szabadkozott, nem értette, hogy mit mond, nem is igazán hallotta. Végre megértette. A lányának volt valakije a városban, aki először fűt-fát, házasságot ígért, majd mire a gyermek megérkezett, már el is hagyta, azóta se látta. Most megint van körülötte egy férfi, megbízható, jól szituált, külföldre akar menni dolgozni, őt is magával vinné, de persze, gyerek nélkül. A gyerek nem kell, a gyerek akadály.

Talán később, majd meglátja, talán a férfi is elfogadja egyszer, de most még nem, semmiképpen. Kérte az anyját, hogy hadd maradjon a kicsi, csak egy darabig, amíg minden elrendeződik. A pénzt persze küldeni fogja a megélhetésükre, ezt bizton ígéri, higgyen neki, segítsen rajta.

Mit tehetett volna? Mire igazából felfogta, mi történt, a lánya már el is ment. Még a kávéját se itta meg.

Kicsi lányom – mondta. Én egyetlen, legkisebb lányom. Kicsi lelkecském. Hát itt maradtunk mi ketten, egymásnak. Fát rakott a tűzre, hogy bemelegedjen a konyha, s a letarolt asztalra a sifonérból elővett tiszta, lenvászon törölközőt terített. Még az ő kelengyéjéből valót. Tisztát, hófehéret.

A baba egyre nyűgösebb lett, tudta, tisztába kell tennie. Talán éhes is. A nagy szatyorból babaholmik kerültek elő, meg iratok. Azokba bele sem nézett. Mit akarjon tudni. Amit tudnia kell, azt már úgyis tudja. Itt van egy kisleány, és az ő gondjaira van bízva. Talán örökre. Ahogy bontogatta a kis ruhákat, egyre csak becézte. Kicsi tündérkém, galambocskám, de jó is, hogy itt vagy! Olyan régen nem volt már kisleány ebben a házban! Csak egy pillanatra merült fel benne a kétely, hogy képes-e ő még, túl az ötvenen, egy csecsemőt ellátni, kisgyereket nevelni?! Egyedül… Megoldom, meg kell lennie. Ő lesz az ötödik leányom – gondolta.

Aztán már csak a kicsire koncentrált. Amint előbukkant a csöppnyi ruhátlan gyermektest, hirtelen langyos vízpermet érte szorgoskodó kézfejét. A megdöbbenéstől hangosan felkiáltott: Hiszen ez fiú! A becézgetés abbamaradt, mert csak nem szólíthat egy kislegényt tündérkémnek. A lelkecském még csak elmegy, végtére is lelke mindenkinek van. Vajon volt-e a te anyádnak is, hogy képes volt téged itt hagyni, eldobni magától?!

Most már kíváncsi volt az iratokra is. Az rendjén van, hogy a vezetékneve Köszörűs, hiszen ez az ő családnevük, a kicsit nem vette a nevére az apja. Az tán nem is tudja, hogy fia született. Na, de a keresztneve. És ekkor érte a második meglepetés: Mátyás, Mátyásnak hívják! Épp úgy, mint az öregemet! Még egy Köszörűs Mátyás a családban. Újra van családfő!

Ezután már simán ment minden. Az öregasszony többet dolgozott, de ellátta a kicsit is. Az volt az ő szabadsága, pihenése, kikapcsolódása. Volt kivel foglalkoznia, újra volt valakije.

Eleinte a lánya még küldte a megígért pénzt, kisebb-nagyobb összegeket, valami flancos, külföldi címről, de azután elmaradtak ezek a küldemények. Ekkor eszébe jutott, hogy talán próbálkoznia kellene a háncsszatyor készítéssel, de nem érzett magában elég készséget, elég ügyességet hozzá. Így kitalálta, felajánlkozik, hogy rendszeresen takarítja az iskolát, tisztán és rendben tartja a tantermeket, de még a tanító házában is vállal takarítást, szerény fizetségért.

Valahogy megéltek. A tipegő Matyi még két kézzel cipelte az öreg sparhelthoz az egyszem tűzrevaló fahasábot, a kisdiák Mátyáska azonban már összeszedte az eltojt tyúkok tojásait, a fák lehullott gyümölcsét, etette a csirkéket, ellátta a kutyát, macskát, söpörte az udvart, leverte a fáról a diót, és kézre volt minden házimunkánál.

Mátyás már bejárt a városba, mert ott tanult tovább, otthon azonban, és ehhez ragaszkodott, kizárólag ő hasíthatta a tűzrevalót, ő ásta fel a kertet, kapálta a krumplit, húzta a vizet a kútból. El is kellett a segítség, hiszen a mama már hetven felé járt.

A fiú anyjáról vagy tíz éve nem volt semmi hírük. Már nem is hiányzott. Kezdték elfelejteni. Jól megvoltak ők így, ketten. Iskoláit elvégezvén, Mátyás a városban kapott állást. Jó állást. Aztán került mellé egy kislány is, akit nemsokára menyasszonyaként emlegetett. Be akart költözni a városba, családot alapítani.  Az öregasszony nem akadályozhatta, de nem is tette volna. Szerette annyira, hogy jót akarjon neki.

Amikor Mátyás legutolsó holmiját is összepakolta, hogy a városi lakásba vigye, a mama a kezébe nyomta a nagy, pipacsos háncsszatyrot. Tele volt az mindenfélével, ami még a ház körül fellelhető volt. Gyümölcs, zöldféle, tojás, pucolt kacsa, tejföl… amint az szokás volt mindig, amikor egy ifjú embert a szülői házból útjára bocsátottak. A fiú egészen meghatódott. Mama, én jövök majd gyakran, nem hagylak magadra – ígérte. A mama csak rábólintott: jól van, édes fiam.

Mátyás azt ígérte, legkésőbb egy hónap múlva meglátogatja. A mama hitte is, meg nem is. Nehezen várta, hogy leteljen a hónap. A fiú ugyan üzengetett közben, hogy jól van, szépül a lakásuk, az új állásban is megállja a helyét, minden kedvezően alakul, de sok a munka, még nem jöhet.

Aztán letelt a hónap. Épp vasárnap volt, amikor Burkus jelezte, hogy a kapun benyitott valaki. Ismerős lehetett, mert örömteli volt a nyüszítés, nem mérges, haragos ugatás fogadta a hívatlan látogatót. Ugye már nem is vártál, mama? – bukkant fel a konyhaajtóban a kedves fej, majd mellette egy másik, egy szelíd, szőketincsű leányarc.

Megjöttünk. A belépők két fülénél fogva, együtt cipelték az ismerős, nagy háncsszatyrot. Tele volt. A fiatalok, a kölcsönös üdvözlés és bemutatkozás után, leültek az asztal mellé. Valahogy mind a ketten, olyan elfogódottak voltak. Az öregasszony ámulatból örömbe esett, majd sürögni-forogni kezdett a kedves vendégek körül. Azt azonban a nagy kapkodás közben is észrevette – nem volt még annyira öreg, hogy ne legyen szemfüles -, amint a fiatalok gyakran a szatyor felé pislogtak. A szívébe egyszeriben rémület költözött. Ugye nem, ne add istenem! Én már végtelenül öreg vagyok, én már nem tudok több gyermeket felnevelni!

A szatyorból ekkor nyüszögés hallatszott, majd nagyot rándulva, felborult. Mátyás rémülten kapott utána, le is szakította az egyik öreg fület, mégsem tudta megakadályozni, hogy a szatyor tartalma ki ne boruljon. Ki is borult, el is szaladt, egyenesen be a sparhelt alá, és onnan kiabálta világgá, hogy: uí, uí,….A szatyorból azután  óriási piros, városi alma, narancs gurult még ki, és egy cukrászsüteményes doboz is majdnem szétesett, de ezt még idejében meg tudták akadályozni. Az ijedelmet nevetés váltotta fel. Hát az ajándékunknak sikerült lelepleznie magát – mondta Mátyás. Még soká lesz karácsony, addig a mama felnevelheti ezt a neveletlen kis jószágot, legalább lesz lakója a disznóólnak. Majd segítünk levágni, de ez a malac csakis egyedül a mamáé, hogy jövőre több hús legyen a háznál, és a rántottába is jusson  házisonka.

A kis közjáték után, csak eddegéltek, beszélgettek. A szatyor végleg a háznál maradt, mert a szakadt fület nem tudták megcsináltatni. Először a kamrába, majd a megüresedett istállóba került, a többi hasznavehetetlen, de kedves emléket idéző holmi közé.

Csupán egy szatyor maradt meg a múltból, az az egyetlen egy, amelyik két ízben is valami igazán „jót” hozott a házhoz…

A mese első hallásra is nagyon tetszett, de igazán csak később értettem meg, hogy annak főszereplői dédszüleim, mellékszereplői pedig a ritkán látott Köszörűs nagynénik, kisfiú apám, angyalarcú anyám, és csak hallomásból ismert nagyanyám voltak.

A félfülű háncsszatyor, a dédi halála óta, városi lakásunk kamrájában áll. Néha leporolom, néha azonban csak a pillantásommal simogatom végig, az is jólesik.

Share

Mester Györgyi: Pipacskoszorú

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | No Comments »

A folyó menti kis faluban, tizenöt felett és huszonöt alatt, minden lány szép volt. Igazán szépek. A szomszédos falvak legényei nemhiába nősültek innen a legszívesebben. A szépek között is azonban a legszebb két leány volt, akik közül nem lett volna könnyű kiválasztani, alkalomadtán melyikük vinné el a pálmát egy összehasonlítás során. Nehéz volt összevetni a szépségüket, mivel annyira különbözőek voltak. Egyikük aranyszőke szöghajból készült derékig érő fonatot viselt, mely minden lépésénél virgoncan ugrándozott előre-hátra a formás hát és a kerek mellecskék között, a másiknak hullámos fekete haj borította a vállát karcsú dereka fölött, egészen a háta közepéig. Míg a szőke, nagy, nefelejcskék szemekkel bámészkodott a világra, a fekete, fényes bogárszemeivel bűvölte el mindenkori közönségét.

A lányok kisgyermek koruk óta a legjobb barátságban éltek egymással, nagylánykorukra pedig ez a barátság szinte már testvériesen bizalmassá, szorossá vált. Minden örömüket, bánatukat megosztották, s erősen megfogadták, soha nem lesz titkuk egymás előtt. Együtt jártak ki a földekre, a mezőre dolgozni, ugyanakkor, ha a tollfosztásról, kukoricahántásról elmaradt az egyik, el nem ment volna a másik sem. Faluszerte mindenki tudta, hogy úgy az iskolában, mint a templomban, ha szőke Anka mellett volt egy szabad hely, oda a fekete Terkát várta, oda csak ő ülhetett le. Dologidőben hol az egyikük kertjét kapálták, hol a másikuk veteményét gyomlálták, három napig az egyik vendégeskedett a másik családjánál, majd amaz adta vissza a hasonlóan hosszú ideig tartó látogatást. A családok elfogadták, hogy mivel a lányok egyszem gyermekei voltak a szüleinek, hát egymásban találtak testvérre, lelki rokonságra.

Ha a munkában egyek voltak, már miért ne lettek volna egyek a pihenés óráiban? Ezen időben gyakran andalogtak kart-karba öltve a folyóparti füzesben, súgtak-búgtak, máskor meg bejárták a nyáridő teljes pompáját kínáló, viruló határt, s ölnyi halomban szedték a mezei virágot, hogy koszorút fonjanak belőle egymás számára. Szép lányra, szép koszorú való. S bár Anka szőkeségéhez a búzavirág kékje illett jobban, ő mégis a pipacsból kívánt magának koszorút fonni. Fáradsága azonban rendre hiábavalónak bizonyult: a pipacs gyenge, szőrösen is törékeny tejes szára nem hajlott, a vörös szirmok pedig leperegtek, mielőtt a szárak egymásba kapaszkodhattak volna. Ha én egyszer férjhez megyek, a menyecskeruhámhoz pipacskoszorút akarok viselni – ismételgette Anka szinte konokul. A másik meg csak nevette: Nem való pipacsból koszorút fonni, meg nem is lehet, punktum!

Az évek múlásával a lányok eladósorba kerültek. Nekik ehhez is feltételük volt: Nem szeretnek bele ugyanabba a legénybe, és sohasem állnak egymás útjába, ha szerelemről van szó.

Már a kukoricát is kibújtatták csuhéruhájából, amikor az őszi szél új legényt sodort a faluba. A Dunántúlról települt át, jöttek vele a nagyszülők, a szülők, egész siserehadat hozva magukkal, a nagyfiú mellett még három kisebbet, s ráadásnak egy leánykát.

A faluban forrni kezdett a levegő, mert bár szépek voltak a lányok, azonban sokan voltak eladósorban, férjnek való meg alig akadt. Az idegen fiatalember derék, szépszál legény volt, hullámos fürtöktől övezett homloka alól melegbarna szemek mosolyogtak elő, kemény koponyájából pedig okos gondolatok jutottak a napvilágra. Hamarosan szava lett a faluban, s megkedvelte a nép.

A szüreti bál volt az első, ahol a többek által csak hírből, látásból ismert jövevényt mindenki alaposabban meggusztálhatta. Majd kiesett a lányok szeme, miközben körbejárt a nagy teremben. Vajon kinél köt ki, kit fog táncba vinni – ez járt minden eladó lány fejében. Hát megkapták a választ. A fiú sorban megtáncoltatta mindegyik lányt, köztük a kettő legszebbet is. Mire a végére járt, véget ért a bál is. Tán csak próbálgatta a lányokat, vagy kereste közöttük a neki valót, nem lehetett tudni.

A következő alkalom a karácsonyi bál volt, ahol a legény megintcsak derekasan megforgatott minden jelenlévőt, de a legtöbbször mégis az Ankát, meg a Terkát vitte táncba.

Közben lassan elmúltak az ünnepek, majd a tél utolsó hónapjai is véget értek. Csöpögtek az ereszek, csurgott a hólé, hömpölyögve áradt a folyó. Ahogy napról-napra melegedett az idő, a lányok is kezdtek kijárni a határba, dolgozni is, no meg minden másért. A furcsa csak az volt, hogy a falubéliek most többször látták egyedül Ankát is, Terkát is, mintha a két lány szándékosan kerülni akarta volna egymást. Mert amikor Terka kereste Ankát, az otthoniak azt mondták neki, a lány most éppen tejért van. Amikor meg Anka kereste régi barátnéját, a háziak azzal ütötték el a kérdést, hogy a tojást hordja szét, odalenn van, a falu másik végén. Pedig nem haragudtak meg egymásra, még csak nem is nehezteltek, az csak később derült ki, hogy mi volt a dolgok hátterében.

Eljött a húsvét, a Feltámadásnak ideje, na meg a tavaszé, a szerelemé. A templomban kivételesen az Anka meg a Terka is ott voltak, szokás szerint le is ültek egymás mellé. Mosolyogtak, de mosolyuk fátyola mögött sápadt tartózkodás bújt meg. Énekeltek együtt a tömeggel, érezték az áhitatot, de az eszük, meg tán a szívük is, valahol másutt járt.

Az istentisztelet már majdnem véget ért, amikor a plébános kihirdette a szépszál dunántúli legény és a falu legmódosabb, de tán legkevésbé tetszetős lányának az eljegyzését. Volt aki örült, mások gratuláltak, sokuknak az irigység szedte redőkbe a homlokát, de a legnagyobb változás Terkán és Ankán látszott. Ezek csak felálltak, összekapaszkodtak, mint régen, és bizonytalan léptekkel kimentek a templomból. A folyóparti füzes felé vették az irányt. Leültek, vagy inkább lerogytak, és előbb Ankából, majd Terkából szakadt ki a sírás. Ankának   alig lehetett érteni a szavát: Hát pedig én, én azt hittem……..engem, hiszen tegnap is apámnál járt. És olyan sokszor hívott sétálni, a kert végébe, a folyópartra, meg a határba is…

A másik rákontrázott. Hát téged is? Engem, engem is hívott, és én el is mentem, és ugyanott, én szerettem…. Te is? Hát veled is?  Egymás nyakába borultak, és nem állított gátat semmi a könnyeiknek.

Hát igen, megcsalták őket. Mind a kettőjüket. És ugyanaz. Amit éppen el akartak kerülni. Amit sohasem akartak. Megbántani a másikat, útjába akadni. És akkor egy harmadik. Nem is a legszebb. Hosszú hallgatás után újra Anka szólalt meg: Meghalok érte, vagy utána, a folyónak megyek. Nem lesz már nekem pipacskoszorúm…..

Másnap Anka eltűnt. Napokig keresték, mígnem a folyó egy félreeső partszakaszán, a vízhez közel, a füvön egy pár pillangós papucsot, egy kalárist, és egy hímzett ünnepi kötényt találtak. Mindenki tudta, hogy az Ankáé volt.

Terka akkor kiment a határba, és minden pipacsot letépett, leszaggatott, amit csak ért. Kivitte a folyópartra, leült és fonni kezdett. Ha eltépődött a szár, újra kezdte, és újra és újra. Már  ráesteledett, amikorra összeállt egy valódi pipacskoszorú. Akkor bedobta a vízbe: Légy ott pipacskoszorús menyecske, ahol most vagy, Anka! Légy pipacskoszorús menyecske örökre! Azzal hazaindult. És amikor egy hónap múlva kifogták a folyóból Ankát, még csak a sírját se volt hajlandó megnézni. Számára már akkor elment Anka, amikor őt, a testvérét egyedül hagyta, és magával vitte a hosszú útra a pipacskoszorút…

Share

Mester Györgyi: Más világ

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | No Comments »

A nő a tavaszi zápor elől menekült be a buszmegálló műanyag borítású, védett ölébe. Fedél alá érve aprólékosan vizslatta a ruházatát, nem érte-e valami károsodás. Pillantása a talpától futott felfelé a testén, kezdve a cipővel. Hamarosan elégedetten konstatálta, az elegáns cipő ugyan besározódott, és a nadrágja szára is csatakos lett kissé, de hál’istennek, a drága háromnegyedes bőrkabátnak csak az ujján csillogott pár esőcsepp. Pedig mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott, szakadt az ég sűrű leve. Ezután az esernyőjét vette szemügyre, de mielőtt körbeforgatta volna, hogy lerázza róla a vizet, oldalra nézett, nehogy valakit lefröcsköljön. Csak ekkor vette észre, nincs egyedül. Az ellenkező sarokban, zugban megbújó félénk vadként, egy másik nő állt.

A kinézete korántsem volt olyan magabiztos, mint az ernyősé, azonban őt is az eső kergette be a megállóba. Láthatóan nem várakozott, inkább meghúzódott a borult ég által leárnyékolt, félhomályos sarokban. Öltözete több mint szokatlan volt, ugyanakkor nem nélkülözött némi praktikusságot. Pamut harisnyanadrágba bújtatott lábfejére ráadásnak zöld bokazoknit húzott, lábán – a nedves idő ellenére – nyitott, piszkosszürkére kopott fehér fapapucs otrombáskodott, vastag szoknyája ott harangozott csontos térde magasságában, rajta éktelenkedett még egy kötény, és egy oldalt megkötött rózsaszín kendő. Felső ruházata legalább három rétegű volt, egymást túllicitálva lógtak derekán, ferdén, kancsalítva, a sárga trikó, a piros pulóver, meg a szürke színű, kinyúlt kardigán. Fekete, rövid haja nedvesen, kócos hullámokban tapadt a fejére, bőre azonban tiszta volt, simán feszült időjárástól barnára cserzett arcára. A láthatóan hajléktalan nőnél nem volt se csomag, se táska, talán a szálláshelyére igyekezett vissza, és útközben elkapta az eső. Ő nem aggódott a ruházata miatt. Közömbösen bámult kifelé az esőbe, mely változatlan intenzitással szakadt.

A jólöltözött asszony is az esőt nézte, de távolról sem olyan érdektelen bámészkodással. Arcára volt írva, valójában gyönyörködik az égből patakzó vízözönben. A lezúduló sűrű, kemény cseppek, apróbb-nagyobb köröcskéket, örvényeket rajzoltak maguk köré, az aszfalton hömpölygő áradat tetejére. Pillantása ekkor távolabbra, a ködből kibontakozó hegyek felé révedt, képzeletben maga elé vetítve a tavaszi erdők zöldjét, az erdő fáinak, cserjéinek, összességükben áttetsző fátyolt alkotó, szilvamag nagyságú zsenge levélkéit, amint éppen nagy locspoccsal fürdeti őket az anyatermészet. Gondolatai eközben visszakanyarodtak a tényekhez: a cipőjét, ruháját meg tudja tisztítani, a kabátja megszárad, de micsoda jót tett ez a nagy eső az agrikultúrának! Gazdag gabonatermés várható az idén – mintha olvasott is volna már erről valamelyik lapban. A gondolattól megjelent orrában a frissen sült kenyér illata, és nyelt egyet.

A másik, a hajléktalan asszony egyre fokozódó elkeseredéssel nézte a szűnni nem akaró zuhatagot. Kátránypapírral fedett lombkunyhójukra gondolt, ahol társával éjszakázni szoktak. Ebben a nagy felhőszakadásban bizonyára mindenük elázik, hiába mondta a férfinak, hogy muszáj keríteniük valami nagyobb nejlonzsákot, esetleg többet is, és biztosítékul ráteríteni a búvóhelyükre. Az igazi májusi esőzések még csak ezután várhatók. Tavaly ősszel is, a nagy esőkben mindketten összeszedtek egy-egy tüdőgyulladást, a párját majdnem elvitte. A fák is. Még igazán ki sem lombosodtak, kopár, száraz kórónak tűnnek, az apró levelek pedig nem fogják fel az esőt. Vacak, nyamvadt kis levelek, minden vizet áteresztenek, egyenest a nyakukba hullik az áldás. Most eszébe ötlött, hogy milyen nehezen fog megszáradni a rajta lévő, több rétegű nedves ruha. A cipője is teljesen átázott. Nincs helyette más. Tetszik, nem tetszik, ezt kell viselnie egészen télig. Azután eszébe jutott, hogy még a sár is elöntheti őket. Hiába polcolták fel az ennivalót, az a kis száraz kenyér meg fog penészedni. A penészes kenyér emlegetésére rossz íz jelent meg a szájában, elfordult, és kiköpött az úttesten piszkos áradatként levonuló vízbe. Gondolatai akörül forogtak, mennyire ázhatnak most a parkban meghúzódó sorstársaik is. Más nem jutott az eszébe.

Közben, egyik pillanatról a másikra, mintha elvágták volna, elállt az eső. A hegyek felől még gomolygott a köd, a megázott aszfalt azonban már száradva gőzölgött, és az égen felsejlett egy halovány szivárvány. Megjelentével egy időben, mint egy látomás, feltűnt a kanyarban az autóbusz. A jólöltözött nő felszállt, a hajléktalan is elindult. Gyalog, ugyanabba az irányba. A buszon ülő arra gondolt, hazafelé beugrik a kis pékségbe, vesz egy ropogós héjú, friss kenyeret. A másiknak, gyaloglás közben az járt az eszében, mit esznek estére, mert a kenyérnek annyi, alighanem a ruhák szárogatása lesz az esti program. Vacsora helyett is.

A két nő ugyanabban, és mégis más-más világban élnek. Mikor válnak egyenlővé? Valószínűleg soha. Vagy talán egyszer, később, egy más világban…… a másvilágon, ahol egyaránt elhal a sóhaj és a nevetés, és mindenkinek egyformán könnyű a föld.

Share

Mester Györgyi: Belvárosi duplaablak

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | No Comments »

A duplaablak két üvegtáblája, a belső, a kis repedéssel, melynek keletkezése körülményeire már senki nem emlékezett, na meg a külső, a kissé mindig poros, úgy élt egymás mellett, mint az ikrek. Egy műhelyből származtak, egyszerre illesztették őket a keretbe, s egy feladatot láttak el évtizedek óta, nevezetesen, teret nyitottak egy valaha patinás, mára ódon belvárosi bérház ötödik emeleti lakásából a külvilágra, egyidejűleg kizárták onnan a lármásan nyüzsgő, kinti világot.

Amellett, hogy csendben elvoltak, az üvegtáblák időnként – a külső szemlélő számára észrevehetetlenül – szóba is elegyedtek egymással. A belső tábla aprólékosan elmesélte, mi újság a tágas, magas belterű, régies bútorokkal berendezett lakásban éldegélő két öreggel, a külső pedig hitelesen tudósított az utca mindennapjairól.

A lakás belseje már régóta ismert volt az elbeszélésekből, a duplaablak külső tagja is tudta, hogy a kiszáradt, recsegő parkettát színtelenre fakult, kopott perzsaszőnyegek borítják, a falak sem a piszoktól, az eltelt időtől váltak szürkévé, a sötét, fényüket vesztett bútorok eresztékei nyikorognak, s a pohárszékben mára csak a megfogyatkozott számú bögrék és tálak díszelegtek. Ez évek óta nem változott. Szívet szorítóan változott azonban e falak között lélegző élet. A két öreg gyertyája napról-napra, egyre jobban pislákolt.

Így túl a nyolcvanon, mindketten korán ébredtek, számukra már hosszú volt az éjszaka, alig várták, hogy megvirradjon. Az asszony volt a frissebb, óvatosan kászálódott az ágymelegből, s kióvakodott a hideg konyhába, hogy feltegye a kávénakvalót, egyszerű életük utolsó megmaradt luxusát. A kávét kevés tejjel, még több vízzel feleresztette, s mellé tette a karéj szikkadt kenyeret. Aztán bement az öregért. Az embere már alig élt. Testi ereje rég elhagyta őt, az érszűkület mindenét behálózta. Nem tudott egyedül járni, ezért a nő átkarolta, s együtt lépegettek csendesen az étkezőbe. Az asszony kisebb darabokra tördelte a kenyeret, bögrébe rakta, megkavarta, s segített az öreg szájába kanalazni. Csendben szürcsölgettek, eddegéltek. Egy-egy szó hangzott csak el közöttük: Tudtál aludni? Keveset. Kérsz még kávét? Köszönöm. Aztán nagyokat hallgattak.

Az asszony feltámogatta az öregurat, áttipegett vele a tágasabb nappaliba. Odavezette a kényelmes fotelhoz, leültette, eligazította a lábait, vastag plédet terített rájuk. Aztán, teendője nem lévén, visszament a konyhába. A belső ablak sosem látta, hogy ezután mit csinált, csak sejtette, hogy mivel az ebédhez még korán lett volna hozzáfogni, hát csak leült, s ölébe ejtett kézzel mélázott. Ugyanezt tette az öregúr is a fotelban, lehunyt szemmel ejtőzött. Hosszú ideig csak a nagy réz állóóra tik-takolását lehetett hallani. A békés csendben, azt hihetné az ember boldog nyugalom honolt, de nem, az elmúlás fojtott hangulata, a visszafordíthatatlanul elcsorgó idő, a neszező percek között hangtalanul szállongó gondolatok alkottak gomolygó kavalkádot a fejekben és a levegőben…..

A külső ablak, hogy szomszédját felvidítsa, az utca eseményeire terelte a figyelmét. Kár, hogy nem látod, ragyogó, piros sportkocsi állt meg a cukrászda előtt.  A szemközti iskolából megint kiszökött két kiskamasz, a közeli pékségbe igyekeznek. Az iskola kerítésén belátni, magasra száll a labda, az egyik tanteremben még tart az énekóra, vidám melódia hallatszik ki az utcára. A sarki templom felől kis csoport közeledik, a buszmegállóba tartanak. Az érkező jármű hirtelen fékez, már megint figyelmetlen volt egy járókelő.

A belső ablak érdeklődéssel hallgatta a másikat. Aztán átvette a szót. Aggódom értük, különösen az öregúrért. Néha alig hallom a lélegzetét, elfáradt. Ő már nem kíváncsi se kocsira, se labdára, se melódiára, talán csak a templomra, ahová még egyszer, majd utoljára látogatást tesz.

Az egyszerű ebédet csendben fogyasztotta el az öreg pár. Míg az asszony valószínűleg rendbe tette a konyhát, az ura csak üldögélt. A belső ablak tudta, még emlékezett, régebben ilyenkor rádiót hallgatott, még régebben átböngészte a lapokat, és az ősidőkben, néha kártyázni is leültek. Ilyenkor időnként kis évődés, vidám kacaj hallatszott. De távoli is ez az emlék, tán igaz se volt!

Alkonyodni kezdett, késő délutánra járt az idő. Az asszony bejött a konyhából, halkan tett-vett az ura körül. Ha éjszaka nem aludt, tán délután pihen egy kicsit. De milyen csendes, alig szusszan! Valamit ennie kellene. Puhán megsimítja a szendergő arcát, majd a keze után nyúl. Fogja a kezét, és egész bensőjét átjárja a rémület. Hideg, nagyon hideg. Megmozdítja, és a galambősz fej fáradtan a vállára dől. Az asszony odahúz egy széket, leül és vár. Virraszt.

A belső ablak látja ezt, és megrendül, megértette. Épp szólni akar, amikor a külső ablak ujjongva közli vele: Most jött ki az ifjú pár a templomból. Jó későre tették az esküvőt. De milyen ragyogóan fiatalok, és milyen hosszú élet áll előttük! Milyen szép is ez a világ…

Share

Mester Györgyi: Cím nélkül

május 15th, 2011 Posted in Mester Györgyi | No Comments »

Az előszoba ablakán beszűrődő élénk világosságról nem tudta határozottan, hogy az a napfény, nem volt nevesíthető a számára, de szépnek találta a sárga színt, mely szinte vonzotta magához, egyben kellemes melegérzetet keltett benne. Közelebbről is érezni akarta, többet akart kapni belőle. A rácsos ablakon kihajolni nem tudott, ezért a másik irányba indult. Az ajtó nyitva volt, akadály nélkül kijutott a lakásból.

A betonlépcső érdes felületén posztópapucsa megakadt, mely pillanatnyi megtorpanásra késztette, de reflexszerűen szétdobta a kezét, ami szerencsére falat ért, így nem esett le. A lépcső aljára érve, kicsoszogott az utcára. Elárasztotta a fény, de azért megborzongott. Még csak kora délelőtt volt. A lábai maguktól mozdultak, elindultak a járdán jobbra, bár az is lehet, hogy csak azért fordult abba az irányba, mert mások is arra mentek előtte. Csak lépegetett, egyik lábát rakta a másik után, ment céltalanul, mert haladtak előtte is. Sietett, ha a többi járókelő is szaporázta a lépteit, és lassított, ha utolért valakit, aki lassan sétált előtte. Most meglátott egy csoportosulást. Mivel mindenki csak álldogált, ő is megállt mellettük. Hirtelen kisebb szélvész kerekedett, a megállóba befutott a busz. A jármű által kavart légörvény lekapta válláról a lazán megkötött kendőt, és odafújta a bokrok tövébe. A könnyű kelme fennakadt egy ágon. A többi, ott várakozó ember egymás után besorjázott a buszba, tétovázását látva egy barátságos hang megkérdezte: segítsek felszállni? Hagyta, hogy a buszra felsegítsék. Az előzékeny fiatalember rögtön ülőhelyhez kísérte. Ültében kifelé nézegetett az ablakon, szeme mozgásával élénken követte, mint szaladnak mellettük a fák és a házak.

Hosszú ideig üldögélt, jólesett a pihenés. Amikor egy megállóban többen is leszálltak, követte őket. A papucsos, háziruhában, vékony kardigánban, láthatóan tanácstalanul álldogáló öregasszonyt, középkorú nő szólította meg: címet tetszik keresni? Ekkor homályosan valami gyümölcsnév jutott az eszébe, hogy oda kéne menni. Talán szőlő?! – már ha a szőlő egyáltalában gyümölcs. Érezte, a szót ismeri, de a jelentésével nem volt tisztában. Azért fennhangon kimondta: szőlő. A Szőlő utcát tetszik keresni? Hát itt, az V. kerületben, valóban van egy jópár gyümölcsről elnevezett utca, egymás után következnek sorban. Tessék csak előre indulni, úgy emlékszem, arrafelé van a Szőlő utca. A mutatott irányba indult. Csak ment, ment, emberek siettek el mellette, szembejöttek vele, kikerülték a lassan csoszogó asszonyt. Már nem emlékezett, hogy mit mondott neki az a kedves nő. Mert kedves volt, nem? Talán a lánya volt? Nem emlékezett. Ismerős arcokat keresett maga körül, de senkit nem talált. Megéhezett. Ki ad neki enni? A járda véget ért, és ahogy a szegélyről lelépett, a papucsa lemaradt a lábáról. Nem is vette észre, csak kicsivel később, amikor harisnyás talpát durván megbökte egy kavics. Találomra a szélesebb útra fordult. Hangos fékcsikorgással fékezett le, szinte az orra előtt, egy autó. A pillanatnyi megtorpanás után, továbbcsoszogott. Mivel gyenge volt a hallása, nem értette, mit kiabál a sofőr, de azért a hangra visszafordult, és látta, amint a férfi feléje integetve hadonászik. Automatikusan visszaintegetett, majd ment tovább. A házak apránként elfogytak mellőle, fákkal beültetett, parkos részhez ért. Bement a fák közé, és mivel fáradt volt, leült egy bokor tövébe. A talpa fájt, nem tudta, hogy miért, és ettől rossz érzés fogta el. Az éhsége időközben elmúlt, most már szomjazott. Amikor úgy érezte, tovább tud menni, feltápászkodott, és akkor a távolban megcsillant előtte valami. Arra felé indult, és elért a vízhez. Csak egy pillanatra torpant meg a töltés tetején, de valahogy biztos volt benne, hogy ha eléri azt a csillogó valamit, az majd a szomját oltja. A töltés tetején, a friss füvön megcsúszott, és leszánkázott a folyót szegélyező kövekig. A kemény szikladarabok között fekve, éles fájdalom nyilallt a bokájába. Odanézett, és valami furcsa pózban látta a lábfejét. Nyöszörögve, vinnyogva sírni kezdett, majd amikor a sérült testrésze teljesen elzsibbadt, abbahagyta a sírást. Most vette csak észre, keze a hűvös, nedves valamibe ért, a víz szó nem jutott az eszébe. A kezének jólesett, azért úgy fészkelődött, hogy a szája is odaérjen. Az első kortyok után szédülve fordult a folyóba. Arcra borulva, orrával a vízben, kétségbeesetten próbált levegőt venni, de levegő nem jött, csak a vízből nyelt egyre többet….mígnem elcsendesült. A virágmintás otthonka napokig ott lebegett a Tisza felszínén, mert a szürke kardigánt fogva tartották a kövek.

A III. kerület Szőlő utca 15. szám alatt lakó család mindenütt kereste. Bejárták a környező utcákat, mindenfelé kérdezősködtek, a kendő nyomán a busz útvonalát is nemegyszer végigutazták. Az egyik sofőr emlékezett is a szürke kardigános, zilált külsejű, réveteg tekintetű öregasszonyra, de arra már nem, hogy hol szállt le. Egy fiatal szerelmespár, a folyóparton andalogva, maguknak csendes búvóhelyet keresve, akadt rá.

A temetés után az öregasszony lánya összeomlott. Aznap neki kellett volna vigyáznia rá, de a gyerek után, amikor reggel elment az iskolába, nem ellenőrizte le, hogy szokás szerint, kulcsra zárta-e az ajtót…

Share