Mentovics Éva: A nyár-lelkű őszben…

december 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | No Comments »

Mintha áldott Napunk fénye koszorúzná,
tündököl e pompás, part-menti világ.
A közelgő tél sem teszi szomorúvá
– dió pottyan alá, ring a tavi nád,

hársaink megfáradt, vénülő karjára
aranyló palástot penderít a Nap,
vizet szánt a fűzfa leomló palástja,
az ezüstös gardák szertesiklanak.

Míg az idő lebeg szinte moccanatlan,
a nyár-lelkű őszben pajkos szél szalad,
bucskázik, elpihen ott, a bronz avarban,
s vadludak szárnyalnak a fényes ég alatt.

Rózsaszirmos ingét levetkezve lassan,
víg nyarunk termékeny, érett őszbe ért,
mely szépségét ontja ezernyi alakban,
felöltve színpompás, ékes köpenyét.

Megáldva a termést varázsigét mormol,
megsuhint lankákat, meredélyeket,
kis vackokat épít fűszálból, falombból…
lesz, hol átvészelni a kevély telet

rovarnak, csigának, s minden apró lénynek,
amely vackot nyújtó zug után kutat,
hol az őszi avar dús ölébe térhet,
mi majd oltalmazón őrzi álmukat.

Mintha varázsvessző érintené lágyan,
eldobja aranyló köpenyét a hárs,
s pőre sziluettjét – Enyészet havában* –
köd-karjába zárja a csöndes némaság.

Mert álom jő lassan, mélán, elmerengve,
s fölénk vágtat jeges hintaján a fagy,
deret szór szántókra, délceg fenyvesekre,
fázós kerteken is vígan átszalad,

hogy majd gyertyalánggal, kócos angyalhajjal
ünnepelni hozza az Álom havát*,
amely hódunnát vet, puha vattapaplant,
hogy őrizze a vetést, a nyár sóhaját.

(2013. november 3.)

* Enyészet hava – régi magyar elnevezés szerint november hava
* Álom hava – régi magyar elnevezés szerint december hava

Share

Mentovics Éva: Aranyló díszben

december 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | No Comments »

„Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.”*
Bár fény rezdül még a kis patakról,
s nyílik az ősz ékes csarnoka,

néhol az elmúlás szaga árad,
ördögszekeret görget a szél,
vetkeznek a kócos almaágak,
a zöld gyep is egyre alél.

Ám az erdők díszes palettáján
tobzódnak az őszülő színek;
tűzvörösen, barnán, pasztell sárgán…
és emlékünk féltve őrzi meg

az elmúlás színpompás varázsát,
a leomló fűzfa-tincseket,
s a nemrég még viruló akácfát,
mely aranyló ingben int neked.

A part kövén is az ősz botorkál,
levéltutajt fúj a víz felé,
s a vadkacsa ott, a rőt bokornál
szárnyat legyint, mintha értené;

el kell húzni lassan más vidékre,
elvinni a szép emlékeket,
„vé” alakban szállni, szállni délre,
átrepülve rétet és hegyet,

s rigódalra visszatérni újra,
ha a fákon virágdísz fakad,
s lombjuk alatt látni összebújva
ölelkező, vidám ifjakat.

„Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.”
Álmodjunk bár nyárról, vagy tavaszról,
levél hull az álmos hantokra.

Rőt avarban lépdel már a lába,
tovalebben, suhan az idő…
neglizsében, mint éjjel a dáma,
mint egy buja, kacér úrinő.

(2012. szeptember 27.)

* Részlet Szergej Jeszenyin: „Bokraink közt” című verséből

Share

Mentovics Éva: Óda a hazámhoz

december 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | No Comments »

Szeretnéd, hogy a hazámról daloljak?
Az édes anyaföldről, mely maholnap
bölcsőd, majdan koporsód fáját is adja?
De mondd, az ő régi gyászát ki siratja?

Termékeny rónái, völgye, gazdag rétje
mind letűnt századok ősi büszkesége.
Téged, ha bánat ért, megvigasztalt anyád…
ki látja, hallja meg az ő bús panaszát?

Ki vigyázza földjét, hogy ne legyen préda,
évezredes honunk csorbult maradéka?
Ki védi meg nyáját, s óvja a vadaktól,
kinknek mellkasában bűnös szív zakatol?

A külhoni kalmár mind a markát tarja,
s gürcölve nyomorog portáján a gazda,
pedig bölcs tudása nemes, mint az óbor,
csupán egy a bűne: ő nem barát, sógor.

Napfényes nektárja aranyat ért nemrég,
mára már száműzött, mint más honi termék.
Lankáinak borát, melyről ódák zengtek,
ókor kóstolja csak ünnepen a nemzet.

Gyümölcsének húsa hiába ízesebb,
hiába is érlel szántója kincseket,
hiába ring dúsan, aranylón a búza,
hogyha dolgos népét még az ág is húzza.

Földjein, mit oly sok honfivér áztatott,
szolgálók vagyunk csak. Ünnepek, gyásznapok
jelzik majd korunkat, dicstelen létünket.
Az izzó, tüzes vér rideg sárrá hűlhet?

Üresen ásít a bársonyszékek sora…
lelkes, hű atyákból miért vált mostoha?
M’ért hűlt ki a keblük, m’ért fogant az átok?
M’ért hamvadt el minden honért hű zsarátnok?

„Isten, áldd meg a’ Magyart”*, áldásodra szorul.
Ne rogyjon igába, ne tűrjön botorul!
Hogyha jogarodnak izzik még a fénye,
irányítsd azt népünk borongós egére!

(2010. április 28.)

*„Isten, áldd meg a’ Magyart” – részlet Kölcsey Ferenc: „Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból” című költeményéből

Share

Mentovics Éva: Mától Jancsi

december 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | No Comments »

A gyerek vézna volt. Egy ideig csak állt a tükrös szekrény előtt, tekintetében rémület és bizonytalanság különös keveréke tükröződött. Talán maga is megijedt a látványtól, mert hirtelen sarkon fordult, és az idegen szoba berendezését kezdte fürkészni. Az utca neszeit olykor puskalövések zaja tarkította. Mint mindig, most is összerezzent tőlük. A résnyire nyitott ajtón beszűrődő beszélgetés pedig mintha az ő jövőjét lett volna hivatott rendezni.

– Nem mehetek vissza vele az utcára. Előttem szaladt a szüleivel, de az anyja elesett. Nem tudott felállni, talán a bokája törhetett ki, amint át próbálta ugrani a romokat. Ösztönösen megragadtam a fiú karját, és magam után vonszoltam. Az anyján esélyem sem volt segíteni, nem kockáztathattam. Gondoltam, ő legalább megmenekülhet. Amikor utoljára hátranéztem, a katonák mellettük álltak. Nekünk sikerült lerázni őket.
– Persze, jól tetted, senki sem hibáztat. Mégis csak egy gyerek – mondta belenyugvóan az asszony.
– Akkora, mint a mi Jancsink volt, olyan sovány is. Jön velünk ő is holnap. Lenn, falun majd megerősödik. Pakolj neki is, anyjuk! Jancsi ruháit is rakd oda! Aztán mondd meg neki, hogy mától úgy hívjuk: Jancsi! Tanítsd meg vele az adatainkat! Eszes gyereknek tűnik, megérti. Azt a csillagot a kabátjáról meg égesd el! Ja, és Juliskának és Pistinek is mondd el, ők is okosak! Ha ennek vége lesz, megpróbáljuk megkeresni a rokonait – intett az utca felé.

Dávid arcán könnycseppek szaladtak alá. A tükör felé pillantott, tekintete elkeseredettségről, fájdalomról tanúskodott, de megértette; mától ő Jancsi.
Kinyílt az ajtó. Odafordult és némán bólintott.

(2012. július 10.)

Share

Mentovics Éva: Karácsonyi angyalvárás

december 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | No Comments »

Éppen egy esztendeje már, hogy szinte csak vegetál. Pedig milyen más is volt az elmúlt karácsonyig minden! Lányuk néhány éve megözvegyült, és mivel nem voltak gyermekei, hazaköltözött, hozzájuk. Milyen szépen kezdődött a tavalyi ünnep! A lakás minden zugát betöltötte a mézeskalács fahéjas, szegfűszeges illata. Az asztalon fehér damasztabrosz, és díszes teríték…
– Apuskám, mindjárt jövünk, csak viszünk át, a Bözsi néninek egy tál süteményt! – simogatta meg a vállát Erzsike, majd karon fogta édesanyját, és sietős léptekkel elhagyták a házat.
Néhány perc elteltével mentőautó lármázása verte fel a csendet. Miklós keresztet vetett, mint mindig, ha szirénázást hall. „Valaki nagy bajban lehet ” – gondolta együttérzőn.
Rövid idő múlva kopogtattak. Két rendőr állt az ajtóban. Az öreg szinte megdermedt… csak annyit fogott fel az elhangzott mondatokból, hogy „… egy ittas sofőr elgázolta őket… sajnos nem sikerült az életüket megmenteni…”

Néhány nap múlva a kórház intenzív osztályán ébredt, és furcsán kavargott vele a világ. Mint kiderült, szívinfarktust kapott, azonnal meg kellett operálni.
„… sajnos nem sikerült az életüket megmenteni…” – villant be agyába a mondatfoszlány.
Lehunyt szemmel imádkozott, hogy felébredjen ebből a lidérces álomból, vagy ha ez a kegyetlen valóság, akkor aludjon el végleg mielőbb. De felépült. Újból elérkezett a karácsony, és ő izgatottan készülődött. A kályhába ugyan nem gyújtott be, nem érezte a hideget, minden parányi idegvégződése másra koncentrált. Kiment, a kertben magasló sudár fenyőről levágott néhány gallyat, akkurátusan csokorba rendezgette őket, majd aranyhajjal, és azokkal a féltve őrzött díszekkel ékesítette fel, amiket még Erzsike készített első osztályos korában, legvégül pedig egy szépen bekeretezett fotó került rá, amelyen nevetve ölelik egymást ők, hárman.
Elégedetten végigmustrálta a csokrot, óvatosan letette, majd fényesre bagarollozta a csizmáját, ünneplő ruhát öltött. Miután bezárta maga mögött az ajtót, keresztet vetett rá, körbejártatta tekintetét a portán, melynek minden egyes szegletéhez hetven esztendő búja, keserve, de leginkább öröme fűződött. A kapuból még visszapillanott, majd ünnepélyes léptekkel elindult.

– Hát megjöttem, Kedveseim! Megígértem, hogy ezt a karácsonyt együtt fogjuk tölteni. Csodálatos ünnepünk lesz! – suttogta, majd a szépen gondozott sírra helyezte a „karácsonyfát”, és meggyújtott két mécsest.
A közeli erdő felől vaskos hófelhők úsztak a város fölé, majd eleresztették terhüket, és a hó hatalmas pelyhekben hullt alá. A kandeláberek fényénél táncolva, kergetőzve lebbentek lefelé, hogy patyolatos ingbe öltöztessék a decembervégi, didergő tájat.
– Látjátok, milyen káprázatos?! Akárcsak a régi, szép időkben! Pihék… hópihék… karácsonyi angyalok… – motyogta, miközben fájdalomtól megtört arcának mély redői között elszivárgott a szeméből kibuggyanó sós patak. Az éjféli mise kezdetét jelző harangszó megkondulása után a mécsesek még egy utolsót lobbantak, majd sötétbe burkolózott a sír.

Másnap dél körül a temetőgondnok lelt rá az öregre, akinek a karjai immár fagyos öleléssel kulcsolódtak a síremlékre, az elmúlt esztendőben megszaporodott ráncai kisimultak, arcáról pedig üdvözült, boldog mosoly tükröződött.

(2012. november 01.)

Share

Mentovics Éva: A puskaropogáson túl

december 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | No Comments »

Salamon felriadt álmából. Első pillantása az órára esett, melynek számlapját megvilágította a leszakadt redőnyrácsok résein besurranó fénysugár.
– Te jó ég, elaludtam! – motyogta álmatag tekintettel, és egy hirtelen mozdulattal lerúgta magáról a takarót. Az ágy mellett álló székre pillantott, ahova már évek óta minden este előkészíti a másnapra szánt ruháit, hogy a reggeli mosakodás után mielőbb elkészülhessen. Most azonban a gondosan vasalt ing, a sötét öltöny, a tiszta zokni és a bagarollal fényesre suvickolt cipő helyett az előző este levetett mackónadrág, viseltes póló és kardigán látványa fogadta. Az iménti ijedt arckifejezést lemondó tekintet váltotta fel. Az ágy szélére ült. Izmos felsőteste előreroskadt, arcának szép, ám férfias vonásait egyik pillanatról a másikra szinte megtörtté változtatta a felismerés:
– Salamon, te ostoba, ugyan honnan késnél el?! – motyogta, majd egy mély sóhaj kíséretében egymásba kulcsolta ölébe ejtett kezének ujjait. Tekintete ismét az órára tévedt, végigsiklott a szoba szebb napokat is megért, de mára már kopottas bútorain, majd megállapodott a szekrényen. Éjfélig a Szabad Európa Rádiót hallgatta. Odalépett, bekapcsolta. Épp a tárogató hangja hallatszott.
A férfi még mindig a tegnapi események hatása alatt állt. Az adás recsegett, ropogott, de kivehető volt a női hang által bemondott hír, miszerint gyülekezési és kijárási tilalmat rendeltek el.
Leült az íróasztalhoz, kihúzta a fiókot, belelapozott a gondosan rendszerezett iratkötegbe, majd a naptárra pillantott. Mozdulataiban szinte nyoma sem volt régebbi élete határozottságának, a tettrekészségnek. Előrenyúlt, átfordított egy lapot, mely a korábbi évek zsúfoltan teleírt oldalaihoz képest siralmas látványt nyújtott. Sehol egy bejegyzett időpont; értekezlet, továbbképzés, vidéki kiszállás, csupán a dátum: 1956. október 24. szerda, Ráchel napja.
– Édesanyám! – suttogta, miközben kesernyés mosoly suhant át az arcán. Újból kihúzta a fiókot, elővette kopottas pénztárcáját. Belenézett.
– Kenyér vagy virág? – tűnődött néhány pillanatig.
Máskor hatalmas rózsacsokorral, bonbonnal köszöntötte ezen a napon. Megérdemelné most is a drága, de hát miből? A tervezővállalatnál, ahol köztiszteletben álló, remek szakembernek számított, egyik napról a másikra mondtak fel neki. Kísérti a múlt. A háború zivataros éveit sikerült épségben átvészelniük, nem jutottak a deportáltak sorsára, sőt a kedélyek megnyugvása után nem kevés szerencsével a végzettségének megfelelő állást is talált, ahol kitartó, precíz munkával bizonyította kreativitását, kimagasló szakértelmét. De szép évek is voltak azok! Ám az akkor összespórolt pénzt felélték, családalapításra pedig a mostani körülmények között nem is mert gondolni. Még szerencse, hogy amikor jobban szaladt vele a szekér, nem költözött külön lakásba. Így, hogy együtt lakik idős szüleivel, több segítséget nyújthat számukra. Építészmérnök létére nem riad meg a fizikai munkától sem. Jobbára alkalmi munkákból igyekszik megszerezni a megélhetésre valót.
Korábban élénkebb társasági életet élt, ám mára csak a munkanélkülisége óta is megmaradt, igaz barátokkal tartja a kapcsolatot.
A konyha felől ismerős illatok szűrődtek be; megint babfőzelék lesz. De legalább esznek valamit.

Felhúzta a redőnyt. Az utca néptelennek tűnt, de a nyugalom csak látszólagos volt. Tőlük néhány saroknyira felbolydult méhkashoz hasonlítottak a terek.

– “Katonák, rendőrök, ne lőjetek a szabadságért tüntető népre!”* – hallatszott a rádió felhívása.
– Édesanyám, édesapám, hallgassák, csak nem javul a helyzet! – szólt ki Salamon a konyhába.
Szülei sietős lépetekkel közeledtek. Anyja kezét tördelve állt meg a rádió mellett, majd közelebb hajolt, és fülét odatartva hallgatta a híradást. A rádió csak halkan szólhatott, ki tudja, miféle emberek járnak a lépcsőházban? Még utóbb feljelentik őket.
Peregtek az események.
-“Magyarországon ostromállapotot hirdettek ki… katonák, rendőrök, figyelem, ne lőjetek a szabadságáért harcoló magyar népre! Gyilkos, aki fegyvert emel a tüntetőkre… aki fegyverét magyar ellen fordítja, megbűnhődik… figyelem, karhatalom tagjai és pártfunkcionáriusok, figyelem, a nép oldalán a helyetek! Hazaáruló, aki a nép és a rendszer harcában népe ellen fordul. “*
Kopogtatás hallatszott a bejárat felől. Sápadt arccal, szinte rémülten pillantottak egymásra. Salamon gyorsan arrébb tekerte a sávkeresőt, lekapcsolta a rádiót, majd halk, de szapora léptekkel az ajtóhoz sietett.
– Nyisd már ki! – hallatszott kintről a sürgető hang.
– Dávid az! – nyugtatta meg az aggodalmas tekintettel várakozó szüleit.
– Kijárási tilalom van, hogy jut eszetekbe ilyenkor az utcán mászkálni? – szegezte a kérdést a férfiak felé Ráchel asszony, ugyanis Dávid nem egyedül jött. Négyen voltak. Ők, akik szinte együtt nőttek fel, és már kölyökkoruk óta kitartottak egymás mellett. Az évek során mindig örömmel fogadta a fiúkat, de most görcsbe rándult a gyomra, amint jobban szemügyre vette őket.
Aggodalma nem volt alaptalan, ugyanis mindegyikük egy-egy csomaggal, kisebb bőrönddel lépett be a gangról.
– Drága anyám, úgy döntöttünk, elhagyjuk az országot – karolta át Salamon szorosan édesanyját.
– Menni kell innen! Menni, minél messzebb! De ne aggódj, ha biztonságban átjutottunk a határon, jelentkezünk. Megtaláljuk a módját, hogy üzenetet küldjünk. Sőt, megszervezem, és ti is jöttök utánunk, amint lehetőség adódik rá. Ne sírj, hidd el, így lesz a legjobb! Csak azt a pár hetet vagy hónapot kell kibírni, csak annyit! – bizonygatta, miközben neki is könny szökött a szemébe.
Az asszonyt nem érte meglepetésként, gyakran volt téma a kivándorlás, de most mégis olyan váratlanul jött…
– M’ért most, m’ért éppen most? – fakadt ki belőle a kérdés, miközben néma zokogás rázta meg a testét.
– Mostanra álltak össze a dolgok, most sikerült mindent elrendezni – válaszolt Dávid, majd odalépett, és ő is átölelte az asszonyt.
– Csak a város széléig kell valahogy eljutnunk, ott már vár bennünket egy autó. Mindent megszerveztem. Igyekezz, mire sötétedik, oda kell érnünk! – fordult barátja felé.

Salamon némán bólintott, majd sarkon fordult. Rövid idő elteltével átöltözve, kezében a már hosszú ideje a szekrény mélyén várakozó, összekészített hátizsák fogantyúját markolva állt meg a szoba küszöbén. Miközben édesanyjával hosszan, némán ölelték egymást, apja kissé oldalra fordulva igyekezett észrevétlenül elmorzsolni a szeme sarkában megcsillanó könnycseppeket.
– Vigyázzatok magatokra, fiam, nagyon vigyázzatok magatokra! – suttogta, miközben erősen megmarkolta a kezét, és mélyen a szemébe nézett. A többiek is elbúcsúztak.

Dávid kinyitotta az ajtót, körbekémlelt, fejével intett, majd elindult a gangon. A többiek gyors, ám hangtalan léptekkel követték. Az utcára vezető kapu alig hallhatóan megcsikordult. Salamon feltekintett a függőfolyosón álldogáló szülei felé, még egy utolsó pillantást vetett rájuk, és intett.

Ráchel okos asszony volt. Lélekben már hosszú ideje készült erre a pillanatra. Bár úgy érezte, anyai szíve meghasad, ám tudta, fia jól döntött, el kell engednie. Ha próbálná is visszatartani, hiábavaló fáradozás lenne, és a búcsút még inkább megnehezítené. Tekintete hosszasan elidőzött a lakóház termetes ajtaján, amelyen néhány perccel korábban fia kilépett, és elindult, hogy megtalálja az oly rég áhított békét, nyugalmat, megbecsülést, egy olyan világot, mely ott várja valahol, ott, a puskaropogáson, harckocsik zaján és pattogó vezényszavakon túl. Nekik csupán az a dolguk, hogy imádkozzanak, reméljenek, és higgyenek, igen, kitartóan és rendíthetetlenül higgyenek abban, hogy ez a világ létezik, és Salamon a barátaival együtt hamarosan rátalál.

* Szó szerinti idézet a Szabad Európa Rádió 1956. október 24. -én sugárzott adásából.

(Stockholm, 2012. június 17.)

Share

Mentovics Éva: Vizsgázik a macska

augusztus 14th, 2013 Posted in Mentovics Éva | No Comments »

Helyszín: egy falusi fészer.

Egy rozoga szekérre halmozott szalma tetején feszít méltóságteljesen három öreg macska.

Előttük, a földön áll az eleinte kissé megszeppent fiatal kandúr, akinek számot kell adnia az eddig megszerzett tudásáról.

 

Vizsgázik a macska

(… avagy: hogyan fogjuk meg a munka könnyebbik oldalát?)

 

Ebédkészítésből vizsgázik a macska.

– Kizárt, hogy átmenjen, nézz rá, tiszta mafla.

– Ingerszegény volt tán otthon a környezet?
– Szerinted? Az anyja polcboltban kölykezett.

 

Szemöldökét mélám felhúzza a mester:

 

– Él bennem a gyanú: megbuktattam egyszer.

– Húsvét előtt – szerdán – én is már megvágtam,

egeret keresett egy bödön lekvárban.

– Figyelje a számat, olvasom a tételt:

Hogy szerez a macska puszta manccsal ételt?

Porszívózná éppen otthon a szőnyeget,

mit tesz, ha egy egér épp arra őgyeleg?

 

Erősen koncentrál, tépődik magában…

– Olyan, mint az amott, kéklő pizsamában?

 

– M’ért lenne oly fontos ez az apró részlet?

Be kell, hogy cserkéssze – egyszerű a képlet.

 

Nebulónk nem izgul, pillantása komor.

 

– Eredjek utána? – mancsaival dobol…

– Töprengjen csak tovább! Minden mese írja,

hogy jár el egy macska – már hogyha nem birka.

– Említsek címeket? Lehet, hogy olvasott?

Vannak benne rókák, becsapott ordasok…

settenkedő macskák, szemtelen egerek…

Ááá… a diplomáról ezennel letehet!

De ha az egérsport nem érdekli magát,

rendeljen a Cattől egy éttermi kaját!

 

– Nem lehet egy macska ennyire agyatlan…

szerencsétlen egér öt perce hanyatt van.

Alig kap levegőt, csak vihog az árva…

úgy kékül a feje, mint a pizsamája.

 

– Aki nem sportmacska, adhat még magára,

ezért röhögtetem ebédem halálra –

majd kechupot, tányért, szalvétát vett elő…

– Így, kétezer nyolcban – haver – ez a nyerő!

Share

Mentovics Éva: Szárnyaszegetten…

július 30th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | 3 hozzászólás »

Szárnyaszegetten gubbaszt a nyárvég,
lelkében alkonyok sóhaja száll,
bár szeme könnyes, távolba lát még,
nézi, hogy szárnyal a gólyamadár.

Búcsúzva lápok, árkok ölétől,
hol, mikor tél jő, nincs eledel,
szökve a rétek fázós rögétől,
mit lassan csillám-hó temet el.

Óarany inget szőnek a dombok,
arcukba csókol a fényteli ősz,
bucskázva szökken, rázza a lombot,
rőt ecsetével a bércen időz’.

Fázik a szép nyár, körbetekintget,
szél fut a rózsáin hűs, reszketőn,
pár gyűrött szirmot a földre terített,
s tombolva nyargal a zöld hegytetőn.

Mélázva hinti cseppjét a nyárvég,
könnyfolyamában ázik a táj,
fáradtan sóhajt, búcsúja fáj még,
s megpihen dombok lábainál.

Reggel már fényes Nap-ragyogással
bandukol hosszan, a szőlősoron,
várva az őszt, hogy víg parolával
útra bocsássa az agg, bölcs rokon.

Áldott mosollyal hátrál a völgybe,
s megbújva nyújtózó lombok alatt,
ágkarok kincsével költözik össze…
télen is nyár-ízűn tobzódjanak.

Nyár-mosolyukkal csábítón csüngnek,
gyöngyszemük mennyei, ízes nedű…
szőlőszüret jő – présházi ünnep –
nektárba édesült nyári derű.

Víg nyarunk – éltető fény-aranyából –
így táplál minket a hűs tél haván,
s ha izzik a rügybontó, szép tavasz-mámor,
száll felénk tündöklő fényparipán.

Share

Mentovics Éva: Napragyogásban

július 30th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Mentovics Éva | No Comments »

Bíborszín felhőn játszik az alkony,
s halkan lopózva, nesztelenül
indul az est már, ballag a parton,
járása lassan elnehezül.

Csillagos leplét vállára vetve
felhőtlen égen ballag a Hold,
éjjelbe siklik át már az este,
míg bohó nyárest dallama szól,

mert, mikor ébred a rőt alkonyóra,
tetszetős szólamot dajkál a szél,
ritmusra rezdül a tücskök vonója,
a suttogó nádas halk táncra kél.

Ám, hogyha pirkadat szökken az égre,
fénylőre festve a kék szirteket,
foszlik az álmaink dús szövevénye,
eltűnnek gólemek, félistenek.

Reggelre gyöngyözön csillog a rétek,
ébredő kiskertek, fűszál fokán,
s míg játszi fények bíbora éled,
lágy trilla csendül a fűz ágbogán.

Lenge virágfejek tűzlobogása
festi vörösre a nyári mezőt,
nádasba gázolva rikkant a szárcsa
berkeken, láp fölött átívelőt.

Dúsan aranyló búzakalászok
ringnak a nyári rét derekán…
földúton innen, s túl a kaszások
suttogják halkan: -„Féltelek ám! -”

Sóhajuk átszáll – túl, a határon,
festői hegycsúcsok, bérc magasán,
átjut a légkörön, súlytalanságon,
hol még az Isten is hallja talán.

„- Napragyogásban teljen e pár nap,
jó termést adjon e drága határ! –„
S bőségét áldva a termékeny nyárnak
felszentelt, friss kenyér illata száll.

Share

Mentovics Éva: Miskolci disznóságok

május 4th, 2013 Posted in Mentovics Éva | No Comments »

Visításra ébredt reggel
mindenki a környéken,
galamb, veréb, kékcinege
majd’ megdermedt röptében.
Vérfagyasztó volt a „sikoly”,
görcs állt be a vádlikba…
s mi oldja a böllér stresszét?
Néhány centnyi pálinka.
Mardosta a nyelőcsövet,
könnyezésre késztetett,
ám a csapat hősiesen
benyelte a készletet.

Mennybe ment a disznó lelke,
mázsás teste itt maradt,
amíg csak élt, folyton zabált,
amiatt lett ily dagadt.
Nem volt semmi nyavalyája,
nem lett csontos, szegletes;
lapockáján rezeg a háj,
futóműve termetes.
Tort ülünk, hát most miatta,
de nem sírva, nevetve,
s hurkájából, kolbászából
faljuk magunk’ degeszre.

Most, hogy lelkét kilehelte,
vére hullt el miértünk,
emlékére lám, a többi
részletre is kitérünk.
Előjáték volt ez csupán,
ami eddig megtörtént
(ám az ember többre vágyik
ily tapasztalt felnőttként).
Jót akartok szórakozni?
Irány hát a Fesztivál,
hol belakunk kocsonyával,
s jöhet majd az esti bál!

Koncertek és Tánchétvége;
remek swingek, szép polkák…
Nem kell más, csak kíváncsiság,
víg kedély és két jó láb.
Bálaszínház, kiállítás,
versenyfutás, koncertek,
Furmintkorzó, gasztro-party…
garantáltan ott leszek!
Lesz Miskolcon vígság, móka,
több, mint amit reméltek,
s ami lényeg, kocsonya is…
mit ne mondjak? Temérdek.

Mert a disznók „hulltak” sorra,
kimúlt vagy egy kondányi,
s lehetett a fülért, bőrért,
farkincákért sort állni.
Perzselgetés, borotválás…
tiszta legyen, szőrtelen,
mert a „macsós” borosta biz’
húsételen förtelem!.
Ha időben hozzálátnak,
van remény, hogy lesz ebéd.
Világhírű főzőpárbaj
veheti majd kezdetét.

Húsok, bőrkék, csípős fűszer,
babérlevél, fokhagyma…
most a titkos fűszereit
minden szakács szórhatja.
Míg a tömeg ott sorjázik
kocsonyára vágyódva,
vizsla szemmel kémlel gyakran
pocsolyákba, árkokba,
fürkészi, hogy érkeznek-e
vendégségbe kis brekik,
kik az ételt régtől fogva
legendásan kedvelik.

Vígan telnek el az órák,
amíg fő az ízes lé.
Forralt bor meg sok jó program
teszi napunk’ színessé.
Ízlés szerint porciózva,
dermesztve és tálalva
kerül a sok díszes étek
asztalokra, sátrakba.

… Miskolc neve garancia;
minden évben jót ettem,
s tányéromban – mily szerencse –
egy béka sem volt jelen.
Nem brekegett fülsértően,
nem lesett a szemembe,
nem volt ott, csak jó kocsonya
– gusztusosan rezegve.

Share