Májer József: Láz

augusztus 7th, 2013 Posted in Májer József | No Comments »

 

Felszökik a láz!
Sejtjeimben zsírok, szénhidrátok égnek.
Lassú tűz,
mint láva kering ereimben,
égeti testem.
Arcom pirosra izzik,
bőröm izzad,
nehezen lélegzik.
Fogy az oxigén,
– az esőerdő is!

 

 

Hol késnek a tűzoltók!?
Görkoris lányok
szoknyájukat lebegtetve
szítják a tüzet.
Szájtátva nézek,
hevesebben égek,
már olvadok!
Rotyogva magma tör fel,
repedésbe lövell,
testem gőzölög,
fehér pára lep el,
betakar, mint szemfedél.

 

 

Jöhetne egy doktor!
Tű hatol dagadó vénámba
s vegyület fut ereimben.
A sejtekhez érve
oltja a tüzet,
de csak annyit ér,
mint kasztrált vibrátor
hiábavaló küzdelme
metélt nő orgazmusáért.
Füstszagot érzek
– már lángolok!

 

 

Jöjjenek a gyászhuszárok!
Tepsis emberek
vigyék szenesedő testemet
krematóriumba,
hol hamuvá égek!
Az ördög már ellopta lelkem
– méltó helyen sanyargatja.
Örök kárhozat vár,
de ki bánja,
ha ott is szépek a lányok!

 

Share

Májer József: Alvó lány

augusztus 7th, 2013 Posted in Májer József | No Comments »

 

Csodálattal néztem az alvó lányt!
Csukott szemhéja néha meg-megrezzent,
arcára tapadó hajtincsei közé
a nyári meleg verejtékgyöngyöket kent.

 

 

A paplan már rég nem fedte testét.
A szerelemszagú szobában csupaszon
feküdt, mint eldőlt vázában a virág
a leszedetlenül maradt asztalon.

 

 

Gyönyörű volt. Két gömbölyű melle,
mint két ropogós zsemle, fuldoklott
a párna erőtlen szorításában.
Apró mosoly álmáról árulkodott.

 

 

Szemem pásztázta elernyedt testét,
a formás dombokat, a völgyek mélyét,
a pazar combokat, a törékeny lábat,
a hát ívét, az arc tökéletességét.

 

 

Beszökött a szobába a szemérmes alkony
és áttetsző terítőt terített a lányra,
fény-szalagokból színes láncokat font,
hogy nyughatatlan vágyaimat megzabolázza.

 

 

Míg aludt, visszanéztem pár ezer évet,
kerestem a letűnt korok asszonyát.
Eltűnődtem, a kiválasztódás zűrzavarában,
hogy alkothatott az evolúció ilyen csodát.

 

 

 

 

Share

Májer József: A jelen halála

június 17th, 2013 Posted in Májer József | No Comments »

A génmódosított nyomorúság
bő termést hoz,
a klónozott reménytelenség
hű a magyarsághoz.

A politika terméketlen táptalaja
a mindent elöntő zagy.
Az értelem már kihalni látszik,
a koponyákban sorvad az agy.

A csapdába csalt nemes tudatot
átmossák az ígéretek,
hogy ne emlékezzen senki sem,
a rendszerváltástól mit reméltek.

Mint érzéketlen, programozott robot,
él földjén a szegénység.
Lázadni nem tud, mert az elszántság
ma hiányos képesség.

Gül baba-kertjéből nyíló panoráma
nem a perifériára néz,
a távolban lakó nyomor könnyeit,
nem törli az onnan integető kéz.

A halálszagú, szederjes bőrű jelen
tisztes sírhelyet kér!
Felvágott ereiből már kifolyt
a bátor, magyar vér!

Ravatalozzátok a történelem asztalára,
és legyen őszinte a gyász!
Sirassa meg minden halandó ember
és a Tisztelt Ház!

Share

Májer József: Homo sapiens

június 17th, 2013 Posted in Májer József | No Comments »

Szellő sem rebben a kertben.
Rigó dalol szerelmesen a fán,
nászra csábítja párját.
Nem látom őket, de hallom hangjukat,
gyönyörű énekük a szívemig hat.
Nézek magam elé.
Mozdulatlanul üldögélek.
Gondolataim fénysebességgel suhannak,
körbe futják a Földet.
Hozzák a friss híreket,
jót és rosszakat is.
Hol emberek élnek, én is ott vagyok,
nevetek velük s ha kell sírok,
gyönyörűséggel nézem, ha boldogok,
és akik meghalnak,
azokkal együtt halok,
mert rokonom veszett el,
ősünk közös volt:
én is homo sapiens vagyok!

Share

Májer József: Nagyanyám emléke

június 17th, 2013 Posted in Májer József | No Comments »

Pörgött sebesen az orsó,
forgatta nagyanyám ujja,
durva kenderkócból
élete fonalát fonta.

Arca mély ráncai közt
a jelen gondjai ültek,
szorongva kuporogtak ott,
semerre sem menekültek.

Tűrte sorsát megadással,
siratta ő is halottait,
mint a kor többi asszonya,
szenvedte a háború borzalmait.

Néha kiült a tornácra,
kötényébe fektette kezét,
görcsösen szorongatta ujjait,
rakosgatta összetört életét.

Láttam szemében a bút,
parányi karommal öleltem,
megkérdezni miért sír,
azt bizony, egyszer sem mertem.

Városba költöztetett anyám,
mögöttem maradt szülőfalum,
húzta vállam az iskolatáska,
a tudással megrakott batyum.

Nagyanyám arca távolodott,
homályba burkolták az évek.
Izgatottan vártam azt a napot,
mikor hozzá visszatérek.

Nem adatott meg újra látnom,
korán elvitte a bánat.
Szülőfalum temetőjében
elsirattam nagyanyámat.

Share