Sztancsik Éva Lambrozett: Templomcsendben

december 12th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Templom-csendnyi hangban
mennyi-mennyi dal van –
orgonasíp alszik…
horkol minden dallam.

Templom-csendnyi hangban
szavunk halhatatlan –
padok között járva…
Isten pusmog halkan.

Templom-csendnyi hangban
lelked nyughatatlan –
rideg téglák mögül….
sóhaj-szárnyad csattan.

(2015. október-november)

Share

Sztancsik Éva Lambrozett: Szellemszomj

december 12th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

(Búzakék Szomjúság)

Mindig szomjúhoztam valamire.
Tudásra, gyerekre, szeretetre –
lassan úgy szólítanak: nénike, s
fejkendős nagyanyám jut eszembe.

…..

Amit felhalmoztam utam során…
kívülről nem látni, belső csodám –
így aztán Szürke vagyok, unalmas,
a Sorsom rejtett díjjal jutalmaz.

Mélyre ásta a Földben, valahol…
leljem meg, Ő ezzel nem vacakol –
s ha meghalok, mielőtt rálelek…
majd róla Isten velem elcseveg.

Tegyen hát boldoggá ez a tudat…
és nyugodtan várjam be az Urat –
Minek is itt lenn nekem jutalék?
Ha odafenn Minden Nap Búzakék.

…..

Mindig szomjúhoztam valamire.
Tudásra, gyerekre, szeretetre –
vénné vált lelkem összes kicsinye;
nincs semmim, miből bármi eredne.

(átdolgozás)

Share

Sztancsik Éva Lambrozett: Leheletkönnyed lélekkönnyek

december 12th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Pehelykönnyed lélekkönnyed
gyémántszárnya fénynek röpked. –
Szemzugodból megszállottan
kristálypermet számra toppan.

Lecseppenő csendes harmat
ajkam hamván hosszan hallgat. –
Szóra bírni nem megy nekem
… forráskútban vermem lelem.

Szétsimítom ujjbegyemmel,
csillámgyöngye heggel perzsel –
nyirkos kincsed rajtam őrzöm
… emlékszélben fáj kettőnkön.

(2015. október)

Share

Éva Lambrozett: Érzékcsalódások

május 25th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Együtt

Hajnal szántott az égen, mikor jöttél
felém, s átlátszó harmat-barázdában
emlékfoszlányt görgetett a dühös szél.
Játszva öblítetted le hajam, vállam

az ébredő Nap hűs mosdó-vizével.
Sírt a pirkadat, együtt sírtunk vele.
Érezhettem volna, már nincs kivétel,
én sem leszek az, hát törődjek bele.

Összebújtunk. Ígéretesnek hittem
magam. Olyannak, akiért meghalnak,
majd ismét élnek; akin kuncog Isten,
mielőtt szól: zuhanj csak, én elkaplak.

Egyedül

Ténfergek csillám-káprázatok között,
kéretlen. Éles fény tépked fel bennem
résnyi keskeny, járhatatlanná szövött
utakat, s tudom, mostantól követnem

kell mindenáron, hogy elmém békéje
rám-találjon. (Ó, nyughatatlan álmom!)
Utas-társam az alkony csend-élménye,
a halkuló zsivaj…mind, mind óv, átfon.

Látom, ahogy pihenni indul egy szív…
szerény vackán igazít még, s feltekint;
suttog pár szót, rólad dobog; de elhív
onnan valós lényem higgadtan, megint.

(2015. április)

Share

Éva Lambrozett: Tenyeremből

május 25th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Tenyeremből eszik a Tegnapom,
csipegetve dagad emlékzabon. –
Táplálom vele merült testemet,
töltöm a Holnapom, mi eltemet.

A jelennel nehéz mit kezdeni.
Éhes, mohó önmagát kelleti. –
Mire kimondom: csodás e reggel!,
befalta pár óra, s delet hergel.

Álmosan figyelek sótlan tájat,
ablakomon keresztül hűs árad. –
Rásimítom vállamra kendőmet,
adok még sanszot a jövendőnek.

Mert suttog a Pillanat Bűvésze.
Meghívja tudatom egy ebédre. –
Bűvölve olt sejtembe szűz Reményt,
kéri, tegyem felnőtté győztesként.

Vállalom kérését, mert hízelgő.
Emberből vagyok én is, esendő. –
Fittyet hányva az Éjre, mosakszom,
várva, hogy a Lavor lét fakasszon.

(átdolgozás)

Share

Éva Lambrozett: Özvegy Ölelés

május 25th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Gyönyör-felhőkön ülnek a vágyak,
lábuk lóbálva dúdolnak Téged –
bódító dallam házalva vágtat,
örömtől fűtött arcokba réved.

Árad szerelmem, kilép medréből,
sodor magával útjában állót –
messzire futnék kéjes nedvétől,
kerülj el engem, a lázzal hálót.

Özvegy Ölelés lebzsel egyedül,
keresve karol semmit markolón –
távolból hangod sírva hegedül,
válasz nélkül is hozzád tartozom.

Kacagó szemem hunyorog vakon,
belül még látlak, kívül elvesztél –
hangoddal együtt közös a lakom,
kottánkkal teli e zenész-szentély.

Gyönyör-fellegek könnye lepereg,
Ég-reménycseppje esik hevenyén –
tócsáit gyűjtöm, s feléd rebegek:
mosakodj kedves, mert kiönteném.

(átgondolás)

Share

Éva Lambrozett: Zsémbelő

május 25th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Már csak szemlélője vagyok a világnak.
Távolról, kispadról nézem a dolgokat.
A Remény halódva, sorvadtan fosztogat,
bajtárs’ival együtt ön-poklommá váltak.

Aszott, satnya képük felkiáltó (bűn)jel,
szemük szurok-szín lyuk a keserűségen;
becsaptak azzal, hogy hűségük tűnékeny
sosem lesz, míg égek derűvel, víg-tűzzel.

S derűm izzik, igen, boldog, mert lehetek,
levegőt kaphatok, vérem fűt, kanyarog.
Hálát a Menny felé, s minden-felé hagyok,
nyújtsd értem a Karod…Tejútnak eredek,

pedig csüggedt lettem, esélyem elfogyott.
(Ülj le inkább vándor Vég-re fordulóban,
siralmas kottádon hit-szegény a szólam;
csonka-dallamsorod foghíjasra kopott.)

Már csak gyönyörködöm mások erejében,
figyelem kispadról mért zajong a világ…
mint szakadnak gátak és ütköznek viták, s
azt, ahogy tántorog visszhang-nevetésem.

(2015. március végén)

Share

Éva Lambrozett: Csacskaságok

május 25th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Már szót értek a fákkal, szót a virágokkal,
csacsogok a paddal, ha Nyár rá helyet foglal; –
szólok a madárhoz és szólok a szellőkhöz,
felhőn túl-beszélek, mert kergetőzve öntöz.

Asztalhoz suttogok, hogy girbe-gurba lába;
reccsen, míg felesel: a rücsköktől nő bája! –
Megesik ám, csevegek szendergő árnyakkal;
még elhiszik nekem, a Fény halódik nappal.

Titkomat motyogom arcom-csapta huzatban,
felhevült fejemmel, mi fortyogó, mint katlan; –
egy suhogó, szertelen ábránd-lány méreget…
majd fest ártatlan arccal megfakult képeket.

Látod…már szót értek a fákkal, virágokkal,
nem kórság ez rajtam, inkább: érek a korral. –
Egykor (ifjon) túl messzire állt tőlem Minden,
mára közelebb értem, bujkál bennem Isten.

Tán emiatt tűnik úgy…magammal trécselek,
és hihetik páran, hogy beteg vagyok, beteg; –
miközben én tudom: rám-szabódott a világ;
s felfogom azt is, ha ez szerinted, csacsiság.

(2015. március)

Share

Mennyi az ember?

március 11th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Ennyi az ember: egy szív, egy máj, egy vesepár.
Tüdő-kettős, belsőség, függőség, nagy kaland, –
kis kaland. Érzelem, értelem, míg szól a Lant.
(Kottázva dallamán, lásd, lelkem tollhegye jár.)

Ennyi az ember. Belül komfortos, míg kintről
nézve áldást, megerősítést váró halmaz, s –
bizonyítványt szeretne kapni, mely oltalmaz,
igazol, majd jogot formál kapni a Kincsből.

Azt mondta nekem valaki a minap, hogy csak
azon ember szava szárnyalón felszabadult, –
ki testben stabil, elégedett, víg, nem-fakult.
Az ínség-pennák pedig szellemet gyászolnak.

Ha hányódik a hit és remény a magányban,
ha az éhség vagy rabság megöli az elmét… –
akkor honnan fakadtak Nagy Költői Eszmék,
mit sok, nyomorban írónk rótt, halálra-váltan?

Bensőnk bugyra ismeretlen lehet számunkra,
míg boldogan, szépen, harmóniában élünk. –
Ennek visszája sajnos bántó veszteségünk,
ám agyunk (friss elvekkel) újulva száguld’na.

Ennyi az ember: két láb, két kéz. Simít, becéz.
Egy fej, benne kocsonyás, sűrű, fehér moszat. –
S…mikor a Végzet Tánca tébollyal noszogat,
ne feledd: arcod, szavad múlt-kútba belevész.

És…

Ennyi lett az ember. Vizétől fosztott csermely.
Kiszáradt tenger, melyben hordalékok ülnek… –
korhadt, tört, mozdulatlan tanúi az “ügynek”, s
emlék lesz az ember, nézd: Nap játszik a Cseppel.

(2015. február-március)

Share

Angyal küldötte (Életem múzsája)

március 11th, 2015 Posted in Lambrozett Éva | No Comments »

Életem múzsája, szelíd-szép szerelmem,
jöjj ide énhozzám, érintsük a Napfényt; –
szád buja titkokat szívemig leheljen, s
csókod kortyolhassam reggeli italként.

…..

Hajadnak lágyságát kezemben hordozom,
minden egyes szála kedvencemül védett; –
átfűzöm selymét a Sors-avult foltokon,
erős lesz és tartós, sohasem kivénhedt.

Tekinteted szilaj és átütő szomját
bírja mindkét szemem boldog alázattal, –
kifaragod véle hű, rajongó szolgád…
így műved ölében ébredsz a másnappal.

Lépteid mentében haladok ledéren…
ruháim eldobom, mert belül gyulladom, –
megyek mögötted, mint fehér szemérem,
csak bőröm világít, átlátva bún-bajon.

…..

Életem múzsája, szelíd-szép szerelmem,
szállj ide énhozzám, Angyal küldötte vagy; –
repülj a vállamra, ne engedj elvesznem,
karmaid vájjanak! Ott Kinn üvöltve fagy.

(többszörösen módosított)

Share