Kurunczi Mária: Elfáradtál…

január 6th, 2014 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Te elfáradtál.

Új útra léptél

földi élted befejeztével.

S elmentél messze, nagyon messze.

Csak a virágok beszélnek sírod felett,

S én tudni szeretném,

Mit közölnek.

A szél libbentett szalagon nemcsak

Búcsú sorok élnek,

De benne vagy minden ember szívében,

Kik szerettek Téged.

Mért mentél el?

Újra és újra kérdezem,

S a választ is tudom

Elfáradtál egészen.

A gondolatok a hantok alatt

A sírod fölött röpködő angyalok,

Mind arról beszélnek,

milyen üres lett

mögötted az élet.

Csak lebegteted a fátylát

a képzeletbeli lepelnek,

mivel betakart az Ég.

Meséld csak el egyszer, hogy

könnyebb-e ott a lét

hol már csak az emlékek élnek,

s könnyű-e a pihenés?

S ha majd nekem is mennem kell,

fogadsz-e oly szeretettel,

mint itt szerettél?

S könnyű lesz-e majd az örök megnyugvás,

Ha mindkettőnk útja véget ér?!

Share

Kurunczi Mária: Hogyan keletkezett a vízesés?

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

A Plitvicei tavaknál tett kirándulás nyomán

Egyszer régen, nagyon régen egy picike Vízcsepp felébredt a hűvös hajnalon. Sóhajtott egyet, és nagyot nyújtózott. Megdörzsölte álmos szemecskéjét, megkapaszkodott a felhő szélében, amelyen aludt, és lenézett a Földre.
– Milyen óriási! – ámult el, s olyan vágyat érzett, hogy lemenjen, és közelebbről megnézze, de nem tudta, hogyan is juthat el oda?
Ekkor sodródott mellé egy másik Vízcsepp, amelyik jóval nagyobb volt, mint a mi kis kíváncsi Vízcseppünk.
– Min gondolkodsz kis Vízcsepp? – szólalt meg mellette.
– Csak azon, hogy milyen szép ott lenn a nagy Föld, meg kellene nézni közelebbről, hogy mi van odalenn.
– Egyet se búsulj! – mondta a nagy Vízcsepp – ezen könnyen segíthetünk, szólok vízcsepp társaimnak.
Azzal lepottyant egy másik felhőre, és elkiáltotta magát, aminek az lett az eredménye, hogy sok-sok vízcsepp gyűlt köréjük, hatalmas fekete felhőt alkotva.
– Akkor indulhatunk! – adta ki a vezényszót nagy Vízcsepp, és a vékony fátyolos vízfüggönyön leereszkedtek a Földre, eső formájában. Ezen csúszott le a mi kis Vízcseppünk is. Észre sem vette, máris a Földön volt. Körülnézett, s csak ámult-bámult, milyen óriási itt minden!
A fák örültek az éltető víznek, és leveleikkel bólogatva üdvözölték a vízcsepp társaságot. A kis Vízcsepp visszabólintott nekik és elindult, hogy felfedezze a Földet.
– Sétálsz velem? – kérdezte a nagy Vízcseppet?
Kéz a kézben elindultak, néha meg-megálltak, s gyönyörködtek a tájban. Társaik még mindig ereszkedtek lefele a vízfüggönyön, de már kevesebben voltak, s így lassan a Nap is kisütött, hogy színes szivárvánnyá változzon a vízcseppekből álló függöny. Addig-addig sétáltak, míg egy szép helyen letelepedtek.
– Legyél a feleségem! – mondta nagy Vízcsepp kis Vízcseppnek, aki hirtelen nem is tudta mit feleljen, hiszen ennyi jó egyszerre nem történhet vele!
Végül igent mondott. Vízcsepp társai ujjongva vették körül őket, s akkora lakodalmat csaptak, hogy beleizzadtak a táncba. Ebből újabb vízcseppek lettek, s lassan csordogáltak le, nagyokat ugrálva a lépcsős köveken.
Éltek, éldegéltek, s nem fogjátok elhinni, mi történt? Született sok-sok vízcsepp gyerekük. Most már együtt járták be a Földet, s ők is ugráltak le a kisebb-nagyobb köveken. Gyakran jártak így vendégségbe vízcsepp társaikhoz, mert mondanom sem kell, az összes vízcsepp letelepedett a Földre. Igaz voltak olyan vízcseppek, akik néha felkívánkoztak a felhőkbe, fel is mentek, és újra, meg újra leestek, magukkal hozva társaikat, hogy itt minél több vízcsepp legyen.

Addig nem is volt semmi baj, amíg apró, lépcsős köveken zuhantak lejjebb, de egyszer egy nagy szakadék állta útjukat. Mitévők legyenek? Tanakodtak a vízcseppek , míg nagy Vízcsepp azt mondta :

– Fogjuk meg egymás kezét, és láncot alkotva egyszerre vessük magunkat a mélybe.
Így is tettek. Mély levegőt vettek, és egyszerre vetették le magukat a mélybe, hatalmas dübörgés kísérte útjukat. De még a nap is megszínesítette ugrásukat. Olyan szép szivárványt szórt rájuk, hogy ma is megnézik az emberek. Ezeket az eséseket újra meg újra megismétlik társaik, messze elhallik a dübörgésük. Azóta láthatjuk mi is a vízeséseket, melyek az alattuk lévő hatalmas nagy tavakba ömlenek.

De hogy mi lett a kis Vízcseppel, nem tudom, talán nagymama lett sok-sok vízcsepp unokával.
Talán őket láthatjuk, ha arra járunk a nagy-nagy vízeséseknél…

Share

Kurunczi Mária: Katica lakodalom

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Pöttyöséknél nagyon nagy az izgalom,
A nyáron lesz megtartva a Katica-lakodalom.
Sietnek is a festéssel,
Hiszen tudjuk, úgy illik:
Szép udvarban, tiszta házban
Kell a násznépet fogadni.
Festegetnek szorgalmasan,
A ház mögött még vakolnak,
S hogy a kert is rendben legyen,
Szólnak hát a Vakondnak.

Készen vannak a festéssel,
Ajtó ablak mind csillog.
A szobába bútort visznek,
S leülnek a pamlagon.
Fáradtan néznek széjjel,
Nyugtázzák az eredményt.
Jót is nevetnek egymáson,
Hisz kopottak a mellénykék.

Előveszik hamarjában újra az ecsetet,
Keverik már a piros és fekete festéket.
Egymást festik jót nevetve
Fénylik már a piros hát
Hét fekete pötty is készen
Végre szépek a Katicák.

Jöhet már a lakodalom,
A meghívót, ha megkapod,
Remélem az ajándékot,
S a jókedvet otthon nem hagyod!

S leülnek a pamlagon.
Fáradtan néznek széjjel,
Nyugtázzák az eredményt.
Jót is nevetnek egymáson,
Hisz kopottak a mellénykék.

Előveszik hamarjában újra az ecsetet,
Keverik már a piros és fekete festéket.
Egymást festik jót nevetve
Fénylik már a piros hát
Hét fekete pötty is készen
Végre szépek a Katicák.

Jöhet már a lakodalom,
A meghívót, ha megkapod,
Remélem az ajándékot,
S a jókedvet otthon nem hagyod!

Share

Kurunczi Mária: Csigavers

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Csiga mama egy szép napon mit gondolt magában?
Beíratta csiga lányát a Csiga-iskolába.
Csiga Barbi búsan ballag a mama nyomában:
„Csiga vigye! – miért is kell járni iskolába?!”
Csiga mama csak sürgeti: csússzál szaporábban!
Ilyen lassan sosem jutunk el az iskolába.
Csiga Barbi nem szól semmit, csiga könnye csak potyog.
Vele sír a fű, fa, levél, s minden útszéli bokor.
Barbi megáll: – Én nem megyek egy tapodtat sem tovább!
Miért vitték olyan messze azt a Csiga-iskolát?
Csiga mama vigasztalja kicsi csiga lányát:
– Meglátod, majd megszereted azt a Csiga-iskolát.
Barbi sóhajt – Hát rendben van! Mindennap elmegyek,
Ha lesz a Csiga-iskolába sok-sok csigagyerek.
Ezután máris gyorsabban csúszott csigateste,
S éppen, hogy be is értek az első csengetésre.

Share

Kurunczi Mária: Huncutka

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Kora tavaszi nap volt. A fák levelei épp, hogy most zöldültek, s a madarak is egyre jobb kedvvel daloltak, amikor Huncutka, a kis póni paci meglátta a napvilágot. Világos bundája apjáéhoz hasonlított, aki nagyon büszke volt újszülött fiára. Anyja pedig óvta, féltette.
Huncutkának, mint általában a többi gyereknek, nem volt szabad elcsatangolni otthonról, pedig ő nagyon szeretett volna világot látni.
Amikor reggelenként meghallotta a Vadas park állatainak hangját, arra gondolt, egyszer elindul és megkeresi a hangok gazdáját.
Egy reggel, amikor még szülei aludtak, huncutul pislogott egyet, és kiosont az istállóból.
A kora reggeli hűvös szellő kicsit megtorpantotta, és meg is szeppent, most merre menjen?
Az istálló szomszédságában racka juhok laktak, és a család két kisbáránya is nem rég született. Huncutka szokás szerint kacsintott egyet, amúgy huncutul bemutatkozásképpen.
A kisbárányok félénk bégetéssel mondtak egy „fogadj istent”, s azt hitték új játszótársuk egész nap itt marad velük, de a közeli fáról két kispanda készülődött lejönni, hogy elfogyassza a früstököt. Nekik is huncutul kacsintott, és kíváncsian nézte őket:
– Ti kik vagytok?
– Mi vagyunk a kis pandák. A Himaláján éltünk, amíg ide nem költöztünk.
– És mit csináltok itt egész nap? – kíváncsiskodott tovább Huncutka.
– Nappal alszunk, éjszaka pedig vadászni kellene madarakra, rágcsálókra. Ám amióta itt vagyunk, mindent megkapunk, csak a gyerekzsivaj zavar egy kicsit bennünket.
Huncutka ismét kacsintott egyet, miután ő is bemutatkozott, bár ez látszólag nem lepte meg pandáékat, hiszen póni mama eldicsekedett vele, hogy kis pacit vár.
Miután illedelmesen elköszönt, tovább indult. Oszkár ketrecéhez ért. A
fekete, lomhán mozgó, nagy agyarú vietnámi malac is kíváncsian nézte.
– Hát téged mi szél hozott ide? – kérdezte gyanakodva. Öreg, tapasztalt malac volt, sejtette, hogy valami nincs rendben.
– Én vagyok Huncutka, a kis póni paci, és elindultam világot látni.
– Én ismerlek ám! – mondta bölcsen Oszkár – és tudom, hogy otthon aggódnak érted!
– Á, dehogy! – kacsintott huncutul Huncutka, és továbbállt. Éppen a „majmok szigetére” érkezett.
– Milyen érdekesek vagytok! – mondta köszönés helyett. Nézte, ahogy egy kézzel függeszkednek, és ugrálnak fáról, fára a gibbonok. Az egyik úgy lógott, mint rongybaba a szárítókötélen. Éppen nevetni készült, amikor pont elé ugrott Kaszat, a fekete majom, és megijesztette. Úgy inába szállt a bátorsága, hogy kacsintani is elfelejtett, majd lóhalálában futni kezdett. Még futtában is hallotta szirénához hasonló hangoskodásukat, de félelmében vissza sem mert nézni.
– Vissza kell menned a mamához! – hallott egy hangot. A gondozó volt az, aki éppen tálalta a reggelit. Huncutka már érezte is a friss széna illatát, s a gyomra is ebben a pillanatban kordult egy nagyot.
Póni mama már aggódva várta, papa pedig dorgálta:
– Meg ne próbálj még egyszer elszökni! – és megcibálta Huncutka sörényét, ám ő erre is csak kacsintott huncutul. Bánta is a dorgálást! Most, hogy hazaért, már csak a reggeli érdekelte.
– Ha egy kicsit nagyobb leszel – mondta póni mama-, megmutatom neked a világot.
Huncutka egy kicsit elfáradva a kora reggeli kalandtól elaludt, és azt álmodta, hogy ismét a Vadas parkban barangol, és mindenki a barátja, még a gyerekek is.

Ha arra jártok, ti is találkozhattok vele…

Share

Kurunczi Mária: A könyv névnapja

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren innen, az Üveghegyen túl volt az édesanyámnak egy naptára. Biztosan láttatok már ilyen naptárat, ahová minden napra be volt írva legalább egy, de inkább több név is.
Na az én édesanyámnak is ilyen naptára volt, azzal a különbséggel, hogy a névnapok mellé még egy név volt írva: KÖNYV.
Volt, ahol délelőtt 9-11-ig, másik napon pedig délután 2-6-ig volt beírva: KÖNYVTÁR.
Először azt hittem, ezek testvérek, a könyv a fiú, a könyvtár a lány. De később arra a következtetésre jutottam, hogy csak egy házaspárról lehet szó, mert a szombathoz meg az volt írva: GYEREKKÖNYVTÁR.
Na ez egy szép család, gondoltam, ha egyik nap apuka, másik nap anyuka névnapját ünneplik, szombaton meg a gyerekekét.
De még mást is észrevettem: néhol nemcsak a könyvtár név volt beírva, hanem azután egy szám is, például 3. FIÓKKÖNYVTÁR, 6. FIÓKKÖNYVTÁR.
Na ezek a könyvtár nevű gyerekek úgy szaporodnak, mint a csicsóka. Hogy az hogy szaporodik, nem tudom, de nagyapámtól sokszor hallottam és tetszett ez a mondás…
Aztán van itt még valami, ami nem hagyott nyugodni: a FIÓK szó. Az én elképzelésem szerint ezek a könyv és könyvtár nevűek a gyerekeikkel együtt biztosan a 3-as, vagy a 6-os fiókban laknak.
Milyen lehet egy ilyen számozott fiókban lakni? – tűnődtem, amikor a szüleim azt beszélték, hogy a jövő héten itt a KÖNYVHÉT.

Na még csak az lesz a jó muri! Örvendeztem magamban, hét KÖNYV fog hozzánk jönni, vagy mi megyünk a KÖNYVÉKHEZ egy hétre.
Na majd kiderül, hagytam rá a gondolkodást, mert azért egy ilyen kisgyereknek ennyi mindenen gondolkodni kissé megerőltető.

Édesanyám egy verőfényes napon kézen fogott, s azt mondta: ma ünnepelni fogunk. Mindjárt eszembe jutott, talán most találkozunk a hét könyv nevűvel, és akkor csapunk egy igazi bulit. Hogy mit jelent ez a szó, nem tudtam, csak a nővéremtől hallottam, és mindig vidáman mesélt a bulijáról, hát az csak valami jó lehet!
Szóval elindultunk. Azt azért furcsállottam, hogy nem vittünk sem ajándékot, sem virágot. Pedig ha máskor vendégségbe mentünk, mindig vittünk valamit.
Talán ezek a KÖNYV nevűek távoli rokonaink lehetnek, vagy annyian vannak, hogy nem tudnánk mindenkinek ajándékot adni?

Hát amint így megyünk, mendegélünk, beérünk a városba, annak is a kellős közepébe. Hát mit látok én?
Körbe-körbe sok sátor, s azokban vagy egy millió könyv is lehetett…, közben zene szólt és hol finn lányok, hol szlovén fiúk táncoltak.
Aztán egy hegedű is megszólalt, s jött a csárdás, a palotás tánc. Láttam ilyet eleget, amikor lakodalmakba, bálokba vittek szüleim. Hát ez lenne az a buli, amiről a nővérem szokott beszélni? Akkor nem csodálkozok, hogy nem akar este 10 előtt hazaérni.

Végigmentünk a sátrak előtt, és sok-sok könyvet vettünk. Bár én még tudtam volna választani, olyan sok szép mesekönyv volt ott, de apa szerint már nem bírunk többet hazacipelni, anya szerint pedig inkább már nem tudnánk annyit kifizetni.
– De neked – mondta – akár egy évig is eltart, amíg kiolvasod, s ha jó leszel, jövőre is eljövünk.

Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, sok könyvet vettem és olvastam, de csak „nagydiák” fejjel fejtettem meg édesanyám névnaptárát, hiszen ő könyvtáros volt.

Ám a KÖNYV névnapját azóta is minden évben megünneplem

Share

Kurunczi Mária: Tököt, makkot András

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Ezt a történetet nagybátyám mesélte, s úgy adom közre, ahogyan tőle hallottam. Megtörtént eset, abból a régi világból, amikor a cselédek és a béresek nem a gazda házában aludtak.
A mi Andrásunk is egyszerű béres legény volt, s az istállóban, a jószágok mellett aludt. Szorgalmas, jóra való embernek ismerték, olyannak, aki még a pohár fenekére sem néz.
De más bűne volt szegénynek, de nagyon nagy bűne… az ördög bibliáját forgatta, s éjszakáról éjszakára kártyázott…nappal viszont nem bírt ébren lenni, leesett a kocsiról, kiesett kezéből a villa, szóval nem végezte úgy a dolgát, mint annak előtte…
Tudomására is jutott a dolog a gazdának, aki éktelen haragra gerjedt, s mivel amúgy jó fiúnak ismerte, nem akarta elküldeni, különben is a munka dandárjában voltak, minden uradalomban kellett a dolgos kéz, nem is tudott volna helyette mást szerezni…

Egy kora estén megkereste a gazda nagybátyámat és a társait…elmondta mi történt, s felajánlotta, ha leszoktatják Andrást az éjszakai kártyázásról, megjutalmazza őket.

Tanakodtak is a legények, mitévők legyenek, ám gyorsan megtalálták az orvosságot, s még aznap éjjel neki is láttak András megleckéztetésének…
Megvárták, amíg elkészül a munkájával, s leül a másik uradalmi tanyáról idejött kártyapartnerekkel. Úgy 2-3 óra magasságában meg is unták a kártyázást, és visszamentek pihenni még egy kicsit, mert lassan pirkadni kezdett.
A mi Andrásunk is ledőlt… talán csak néhányat horkantott, amikor felriadt, valaki verte az istálló ablakot, és azt kiabálta:
– Tököt, makkot András… miután kidörzsölte szeméből a maradék álmot, felvette a vasvillát, s óvatosan kinézett az istállóajtón… de nem látott senkit. Visszafeküdt, s arra gondolt biztosan álmodta az egészet, újra elaludt… ám nem tudott elmélyedni az álmokban, mert ismét az előbbi lármára ébredt:
– Tököt, makkot András, tököt, makkot András… kántálták most már kórusban…aztán egy kis csönd…alig szundított el, megint verik az istállóablakot, s a már ismert kórus: Tököt, makkot András, tököt, makkot András!!
Hát erre már csak felugrott, amilyen gyorsan csak lehetett, vasvillát fogott a kezébe, s óvatosan kilesett az istállóajtón, nem látott senkit, erre kijjebb merészkedett, közben hadonászva a vasvillával… néma csend, csak a madarak kezdték el hajnali trillájukat.
Mérgesen ment vissza az istállóba, s még jóformán le sem feküdt, máris verik az ablakot:
– TÖKÖT, MAKKOT ANDRÁS, TÖKÖT, MAKKOT ANDRÁS, TÖKÖT MAKKOT ANDRÁS…már azt sem tudta, fiú e vagy lány, úgy zúgott a feje… de már nem fekhetett vissza, etetni kell a jószágot, hordani a takarmányt, törni a kukoricát…de sokára is lett este…
A tanya felé ballagott a lovas kocsin, mikor megszunnyadt. Szerencséjére a lovak már ismerték az utat, s így épségben beért a tanyára…
Elvégezvén az esti munkát, a sötét este is beállt, a cseléd és béres-nép aludni tért. Ám jöttek a szomszéd cimborák, hozván az ördög bibliáját.

Úgy két-három óráig megint csak verték a blattot, amikor a banda elköszönt, s mindenki nyugovóra tért. Na ekkor léptek a színre a tegnap esti ijesztgetők, s kezdődött a móresre tanítás. Verték ám, de kegyetlenül az istálló ablakot, s mintha száz hang az istálló négy oldalából jönne felé:
– Tököt, makkot András, tököt, makkot András… ennek fele se tréfa, gondolta béresünk, vasvillát, meg egy dorongot vett a kezébe, s amilyen gyorsan lehetett, feltépte az istálló ajtót, s kirohant.
Ám a kiabálók gyorsabbak voltak, úgy eltűntek, hogy még az árnyékukat sem láthatta… Nagy mérgesen, és fáradtan, álmosan visszabotorkált fekhelyére, és elaludt. Alig alhatott 5-10 percet, ismét verik az ablakot:
– Tököt, makkot András, tököt, makkot András, – de most mintha a tanya körül száz és ezer helytől jönne hang…s ez így ment reggelig, alig bement, és elaludt, valakik mindig rákezdték…és nem látott senkit.

Reggel a szokottnál is kótyagosabb volt, tíz részeg éjszaka után sem érezhette volna rosszabbul magát. Szemei bedagadtak, minden kiesett a kezéből, még a lovak, a tehenek is ráléptek aljazás közben a lábára.
Alig várta, hogy este legyen. Bezárkózott és lefeküdt aludni. Jöttek a kártya cimborák, de meg se hallotta dörömbölésüket. Ez volt az első éjszaka, hogy nem kiabált senki, és bírt aludni.
Két három nap telt el így, mikor a gazda felkereste a béreseket:
– Na mi van a mi Andrásunkkal?
Elmesélték a történteket, s a gazda is megnyugodott, hogy visszakapta, szorgalmas béresét. Egy bőséges vacsorát készíttetett nekik, amit most nem a színben, hanem a verandán fogyaszthattak el… de azért nem felejtett el egy tök- és makkfilkót András tányérja mellé tenni…

Share

Kurunczi Mária: Szépkorúak sportfesztiválja

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Ép testben ép lélek! – tartja a mondás…a lélekkel még nem volna semmi baj, de a test már nem mindig engedelmeskedik.
Igaz, én még életemben nem sportoltam, gondoltam, ezúttal kipróbálom magam, na és nosztalgiázok is egy kicsit…
Fonyódliget Gyermektáborába úgy 50 éve lehettem utoljára, nem is gondoltam, hogy második gyerekkoromban is ott szállásolnak el…
Az útra már nem emlékszem, csak a faházakra, s a szép fákra, melyek azóta nagyobbra nőttek. S a faház oldalán felfedezni véltem az 50 évvel ezelőtt bekarcolt nyíllal átlőtt szívet: Péter és Mari…bár az is lehet, hogy ezek mégsem mi voltunk? Ki tudja hány Mari és Péter fordult meg ebben a táborban.
A faházak szúetten vártak bennünket, na és az emeletes ágyak, ezt sem hagyhatom ki szó nélkül.
Már az is önmagában sport és legalább 6 vagy 10 pontot ér, hogy 70-80 évesen fel-, és lemásztak a nyugdíjasok. És bár régen külön faházban laktak a fiúk és külön a lányok, csak néha koedukáltuk magunkat egy-egy csillagfényes éjszakán…most a kutya se foglalkozott azzal, hogy ki kivel kerül egy szobába. Így került Botos Józsi bácsi az 5-ös számú szoba egyik alanti, míg a fatornyos kisfaluban vele szemben lakó Rózsika néni pedig a fölötte lévő ágyra. Meg is kérdezte Józsi bácsi szeretett szomszéd asszonyát, hogy tud-e telefonálni. Rózsika néni gyanútlanul mondta, hogyne tudna, – na akkor hívj fel…volt a határozott felkérés….
Hogy végül is felment – e Józsi bácsi, vagy az asszony jött le, nem tudom, mert ott hagytam őket abban a reményben, hogy nagy kárt már úgysem tudnak tenni egymásban, s hogy a kultúrteremben lévő ismerkedési esten a disco táncok is sport pontokat érnek.. Itt sem volt gond, ki kivel táncol, s nem súgtak össze a hátunk mögött, ha épp egy illetéktelen férfi került veled szemben. Olyan jól éreztük magunkat, hogy máris fölényben voltunk a magunk több száz pontjával azokkal szemben, akik majd csak reggel érkeznek.
Bár férjem észrevette, hogy három fiatalembert nézek, s rám mordult, hogy ne nézzem őket! Na, csak nem szólalt meg benne a féltékenység, futott át agyamon, mire karomnál fogva átvonszolt a terem másik sarkába, közben elmagyarázta, hogy ezek bőrfejűek, és a szegecselt ruhájuk pedig szkínhedek benyomását keltik, nekem akkor is helyes srácok voltak, s még azt is megkockáztatom, hogy én is tetszhettem nekik.

S amikor ők is beálltak a kör közepébe lötyögni, melléjük csapódtam, s nem a szabályos jobbra-kettőt, balra-kettőt jártam, hanem ahogy jött egy-egy lépést hol kihagyva, hol többet szökkenve…csak úgy szabálytalanul…nem tudom, ezek a lépések hány pontot értek?

Aztán végül eltettük magunkat holnapra, de nehezen bírtam elaludni. A békák koncertje még nem zavart volna, de amikor már ők is elhallgattak, akkor éledt a tábor, s nem erotikus sikolyoktól, hanem a horkolás alsó és felső hagszintjétől volt hangos…

Reggel aránylag korán ébredtünk, s a madárcsicsergésbe belevegyült a rosszul elzárt tusolórózsa makacs csöpögése, s a WC víztartálya állandó utántöltésének zaja. Zászlófelvonás helyett többen az ebédlőben ültek, várva a büfé nyitását, mert az éltető kávé úgy hiányzott, mint egy falat kenyér. Csak nehogy felvegyék a doppingszerek listájára, mint ahogy a színes kis bogyókat, melyeket minden asztalnál ülő idős ember szorongatott, s ha már a vérnyomás csökkentő és cukorszint beállító három kékhez egy piros, egy fehér és egy zöld bogyó is társult, akkor már komplett doppingról beszélhettünk, bár erről meg kellene kérdeznie orvosát, gyógyszerészét….

Hát így kezdődött a sportfesztivál, a 95 éves Béla bácsi, aki csak 92 – nek látszott, jól hárított el magától minden sportos tevékenységet, bár annak idején előfordult, hogy a 9 golyóból tízet is eltalált…
Figyelte ki hogyan izeg-mozog… amúgy pedig jól érezte magát…főleg a tekéző asszonyok hajlásszögét vizsgálva a nyári melegben hordott kis short nadrágokban.

Férjem figyeltem, hogyan rúgja a labdát, s megpróbáltam én is kapura lőni, persze 5-ből csak kettő sikerült…futni sem tudtam, igaza volt annak idején anyámnak, hogy nem leszek élsportoló, mert olyan lúdtalpam van, hogy a gágogástól elijed az az 1200 ember, aki most kinn volt a pályán…de jött a szellemi sport, sakk matt első lépésben, mert az ellenfelem nem árulta el, hogy ő már több amatőr versenyt is megnyert…

Közben titkon álruhás doppingfigyelők járták a tábor melletti kávézót és sörözőket.
Nem tudom, milyen eredménnyel, mert igazán nem hallottunk a szépkorúak doppingbotrányáról…

Aztán jött a rokkand-roller, persze nemcsak Kovács Kati énekében, ám nekünk csak rokkant roller volt, mert, akár a majom a köszörűkövön, tekertünk egy lábbal, de alig jutottunk előre, hát még hátra…. szlalomoztunk jobbra, balra…nem tudom, mit esznek a gyerekek ezen a rohadt két pici keréken…azért néhány pontot így is összerolleroztunk….
Kipróbáltuk férjemmel a tollaslabdát is, s hogy melyikünk nyert nem lehetett tudni, mert az eredmény a családban maradt…
A sörös dobozok ledobása is érdekes sportnak bizonyult, mint ahogy a medicin labdák, és egyéb sportszereken, szerekkel végzett gyakorlatok is…Valaki bekiabálta, most kosarazás következik…már éppen készítettem elő a pénztárcámat, hogy a ministráns gyerekek kosarába dobjam egyháznak szánt adományom, amikor az előbbi hang harsány nevetésben tört ki, s megmutatta, hogyan kell értelmezni a kosarazást, bár én termetemnél fogva, igencsak keveset dobtam kosárra a labdát, bezzeg a magasabb emberek…
Azért néhány pontunk így is összegyűlt.

Később kitaláltuk, ha a férjemmel egy lapra teszünk fel mindent, akkor több lesz a pontunk, így mindent az ő lapjára írtunk fel…

Nem egy rossz lábam van, de ami a táncot illeti kettő is lehet, mert nehezen ment a jobbra kettő, balra kettő, a szalon- és standard táncokról nem is beszélve…ám 20 perc kemény edzés után akár a tv táncfesztiválján is felléphetünk…

Aztán vége lett a nagy sport rendezvénynek, sajnos mások nyerték meg, de fáradtan, ám mégis izmaink és csontjaink helyretétele után békésen indultunk haza. A buszon még nótáztunk egy keveset, de a motor zúgása elnyomott mindenkit… hosszú ásítások következtek, majd csend lett, csak az elmeszesedett szívkoszorúerek pattogását lehetett hallani…

Share

Kurunczi Mária: Féltékeny a férjem

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

– Hosszú volt a hét!– sóhajtotta férjem, amikor péntek délután hazajött a munkából.
– Nekem is – mondtam együtt érzőn, s kinéztem rá a számítógép mögül. Nagy munkában voltam, egy könyv szerkesztését kellett határidőre befejeznem.
– Kérsz kávét? – kérdezte, s már hallottam is, ahogy a mikróba teszi a csészéket. Odahozta a kávét, s ránézett a monitorra, beleolvasott a szövegbe, és azt kérdezte:
– Mi a vacsora?
– Semmi – mondtam hűvösen, s tovább pattogtak a betűk a klaviatúrán. Elővett a hűtőből valami dobozos kaját, s hallottam, ahogy csörömpöl az edényekkel vacsora után.
Bekapcsolta a TV-t, s odaszólt:
– Te nem vacsorázol?
– Nem érek rá -, mondtam, s folytattam a munkát. Először szidta a műsort, majd a horkolását hallottam.
Kikapcsoltam a TV-t, s betakartam, majd újra odaültem a számítógép elé.

Reggel korábban ébredt a szokottnál, morcos volt, de azért megkérdezte:
– Nem aludtál? – látta, hogy a gép előtt ülök.
– Nem, majd, ha készen leszek -, s ügyködtem tovább. Ezzel egyúttal azt is tudtára adtam, hogy nem vagyok hajlandó reggelit készíteni.
Így ment ez, talán két hétig is, amikor egy este megérkeztek a gyerekek, a kis unokával. Bármennyire szorított is a határidő, abbahagytam a munkát, s eltöltöttem velük az estét.
Amikor elmentek, visszaültem a számítógéphez. A férjem odajött hozzám. Belenézett a szövegbe, hümmögött…
– Valami baj van? – kérdeztem.
– Semmi – mondta gépiesen, majd elment aludni.

Végre befejeztem a munkát. Már halomban állt a szennyes, s a mosatlan sem volt kevesebb. Gondoltam, gyorsan végzek a házimunkával, s belekezdek a következő könyv szerkesztésébe. Előtte azonban reggelit készítettem a férjemnek.
– Na végre, hogy ráérsz, már azt hittem elfelejtetted, hogyan kell a rántottát készíteni!
Ez övön aluli ütés volt, de nem reagáltam rá. Már a következő munka menete kavargott fejembe, miközben látszólag duzzogtam.
– Bezzeg a barátodra van időd! – mondta gúnyosan. Megállt bennem az ütő, miről, kiről beszél?
– Csak nem gondolod, hogy van valakim?
– Nem gondolom, tudom! – mondta határozottan, s rám csapta az ajtót.

Egész délelőtt bőgtem, miközben megpróbáltam rendbe szedni a lakást. Még, hogy van valakim, háborított fel! Hiszen ki sem látszom a munkából.
Délutánra amint végeztem a házimunkával, ismét a gép elé ültem. Ekkor ért haza a férjem. Elégedetten nézett szét a rendbe rakott lakásban:
– Már bejárónőd is van?
– Nem nő, férfi! – kiabáltam ki mérgesen a számítógép mögül. Ezt nem ússza meg, gondoltam, mit képzel rólam? Még hogy van valakim.
– Egyre jobb – hümmögött, majd belelapozott az újságba.
Azért este együtt vacsoráztunk, gondoltam, hátha meg tudjuk beszélni ezt a helyzetet. Korán lefeküdtünk, de a beszélgetésből nem lett semmi, mert mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy azonnal álomba merültünk.

Reggel ismét korábban ébredtem, reggelit készítettem.
– Mondd, meddig csinálod még?
– Mit? – kérdeztem vissza.
– Hát ezt a sok szerkesztést, mert elegem van a hideg vacsorákból, és abból, hogy nem szólsz hozzám, csak a hülye számítógép előtt ülsz, azzal kommunikálsz!

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nincs veszve semmi, hiszen a férjem senki másra nem féltékeny, csak arra a hülye SZÁMÍTÓGÉPRE…

Share

Kurunczi Mária: Mi történt Józsi bácsi ötösével?

december 15th, 2013 Posted in Kurunczi Mária | No Comments »

Jó néhány év telt el azóta, hogy Balázs Józsi bácsi kispusztai lakos megnyerte az ötöst.
Jánosi János a Nyeremény című lap munkatársa felkerekedett, hogy megkeresse az idős embert, s megtudakolja, mire költötte a milliókat. A régi házban nem találta, így a szomszédok tájékoztatására a lányánál kereste:
– Édesapám kérdezi? – mondta Juliska – az a kocsmában van. Amióta ideköltöztek, mindennap elmegy, azt mondja, hiányzik neki. Csak azt nem tudom, miért, mert innivaló az itthon is van mindig. Megkínálhatom magát is?
Wiskyt vesz elő, s két poharat. Iszik velem a találkozás örömére.
Közben megérkezik Józsi bácsi is. Akkurátusan teszi le a kabátját, botját is a sarokba támasztja. Látszik rajta, hogy még jó egészségnek örvend, pedig már 97 éves.
– Adj Isten – mondja a riporternek -, mi járatban édes fiam? Magának is pénz kellene? Vehetne már egy modernebb magnetofont, mert nézzen körül: itt minden modern. Az asszony meg a gyerekek is mindig azt hajtogassák – modern világot élünk!
Rólam meg lehúzták a csizmanadrágot, oszt farmert adtak rám. A szomszédok meg azt beszélik, eszelős vagyok, megártott nekem a sok pénz, amibül nem láttam egy fillért sem!
– Akkor miből telik a kocsmára Józsi bácsi?
– Mibül, mibül, hát vannak nekem barátaim, oszt van jó nyugdíjam.
– És hogy került ide Józsi bácsi?
– A lányomhoz? Hát eladatták velem a házat, mert már nagyon öregek vagyunk, oszt elkél a gondviselés. Hát magának megsúgom, nemcsak inni járok én a kocsmába. A barátok, azok hiányoznak. Mert mi van itthon? Mindenki csak dirigál, hogy ezt nem szabad, meg azt nem szabad! Még a fejem sem fájhat, mert rögtön pirulát nyomnak a számba, pedig én soha életemben nem voltam beteg. Tudja, ez tesz engem a sírba, nem az ital! Bár ott maradtam vóna a régi házba…
Ha nem nyerem meg azt az ötöst, még mindig jó lenne otthon. Igaz ócska bútorok között, de a jószágok…a pipám…meg minden…
Képzelje, eccer elvittek nyaralni. Az asszony ötlete volt, lássunk világot. Hát mennyünk, gondótam, legalább megtudom milyen utazni az új Toyotában.
– Merre mentek Józsi bácsi?
– Merre is? Ja Pécsett meg a környékire. Valami Máriaszentségen is jártunk. No nem jut eszembe a neve, de jó helyre vittek, mert világéletemben borivó ember vótam, ott meg vót borozó is, meg jó bor is.
Mondom a főúrnak, hozzon még egy kört, erre aszondi az asszony, nem köll ám úgy szórni a pénzt! No erre mán én is mérges lettem:
– Te beszélsz nekem, Julis!m Nem te tetted a harmadik ezrest a Szent Antal pörsölybe?!
– Hálát köll adni – mondi az asszony, hogy ennyi pénzt nyert kend!
És hátha egyszer megint nyer azon a fránya lottón!

– Hát tudja fijam, ilyen ez a fejérnép, így telhetetlenkedik. Hogy én még egyszer nyerjek!
Nem is mutatom meg nekik a szelvényt, mert ha mégis nyerek, bizony Isten magam veszem fel a nyereményt!

Share