Kun J. Judit: Lesszi cicája

augusztus 9th, 2013 Posted in Kun J. Judit | No Comments »

Reggelente, a három kutya egymás mellett ülve várta, a már évek óta megszokott kiflijét. Nem is emlékszem, hogyan szoktak rá. Azt hiszem, az újságos adott minden hajnalban egy kiflivéget Bettinek, a kuvasznak, hogy be tudja tenni a ládába az újságot. Aztán, már tőlünk is kikövetelte, amikor munkából hazaértünk. Valahogy így. Majd, amikor Lesszi, a skót lány csatlakozott a családhoz, és felnőtt, ő is megkapta, az addigra már természetessé vált kiflit, majd később Rexi szintén, akit ajándékba kaptuk, hét éves korában. Már hárman várták a teraszon ülve a reggelit. Szokásukhoz híven, mindegyik elvonult vele a megszokott helyére, és meg sem próbálták elvenni egymásét. Lesszi volt köztük a legfiatalabb és a legmozgékonyabb, a legkíváncsibb. Ő sokszor odaszaladt hol Rexihez, hol Bettihez, hogy meggyőződjön róla, ők sem kaptak mást. De elég volt egy halk morgás, és gyorsan elhúzta a csíkot. A morgások, inkább rendreutasítások voltak, mint támadóak.
Ezen a reggelen, a gyönyörű napsütésben, fogtam a három kiflit, és kivittem. Ám a teraszon csak Betti és Rexi ült. Lesszi sehol. A két kutyának odaadtam, majd a harmadikkal elindultam megkeresni Lesszit. Közben hívtam, hiszen a neve hallatára, mindent otthagyva szokott rohanni hozzám. Most viszont nem. Már éppen kezdtem aggódni, amikor az utca felöli ablak alatti kiskertből előszáguldott. Hosszú szőre lobogott, és olyan tempóban haladt, hogy azt hittem, eltöri a lábamat. Ehelyett, hirtelen megtorpant, és orrát nekibökte a combomnak. Ha valamit mutatni akart, mindig ezt csinálta. Nem tudom, hogyan és mikor szokott rá, hiszen senki sem tanította erre. A felé nyújtott kiflire rá sem nézett, hanem visszaszaladt a kiskertbe.
Így hát követtem. Először egy reklámszatyrot láttam, amit azonnal fel is vettem, közben figyeltem, hogy Lesszi leült valami apró fekete elé.
A szatyor még mindig be voltak kötve, de a tépés és a fognyomok alapján, azonnal rájöttem, a kutya engedte ki, ami benne volt. Még mindig ott ült, és szemeivel nézte minden mozdulatomat. Figyelte, ahogy lehajolok a fekete szőrös valamihez, amiről kiderült, hogy egy minden ízében remegő kiscica.
– Lesszi! Ez egy cica, – állapítottam meg, és hangosan ki is mondtam. Elég ostobán hangzott, hiszen szerintem még a kutya is tisztában volt vele. Újra nyújtottam a kiflit, amit most elvett, de még nem kezdte el enni. Nézett rám. Szinte könyörgő tekintettel.
– Most mit tegyek? Mit akarsz? – kérdeztem tőle. Erre letette a kiflit, odajött, és megbökte a combomat, sokkal erősebben, mint az előbb.
– Persze, tudom mit akarsz. Gyógyítsam meg – elgondolkozva néztem a cicát, majd óvatosan felemeltem. Nekem is vannak cicáim, három is. Tudtam hogyan kell bánni velük. Amikor megfogtam, megdöbbentem a pihekönnyű súlyán. Mérete miatt, úgy négy hónaposnak tippeltem, ezzel szemben a súlya alapján a felét mondtam volna.
– Rendben van Lesszi! Megpróbálom, de most menj és edd meg a kiflit. Te megmentetted a fulladástól, én talán meg tudom gyógyítani.
S valóban, mintha minden szavamat értette volna, felvette a kiflit, és gyorsan eltűntette. Közben azért fél szemmel figyelt engem.
– Először is, egy nyugodt helyet kell találnom – mormogtam félig hangosan – aztán alaposan megnézni, mi bajod lehet. Hogy léteznek ilyen emberek, hogy nylon szatyorba bekötve, bedobnak egy idegen udvarra? Reméljük, nem tört el semmid.
Így dünnyögtem, bár egyedül voltam, mégis hangosan. Lesszi mindenhova követett. Végül a padlásfeljáró mellett döntöttem. Készítettem dobozt, kibéleltem, majd vizet tettem egy tálba. Azt csak remélni mertem, hogy a saját cicáim nem űzik el. A kutyáktól nem tartottam, mert bármilyen hihetetlen volt Lesszi utálta a legjobban a cicákat, és ha tehette, állandóan megkergette őket. Ezért is döbbentett meg a kérése. Mert bizony kérés volt.
– Na idefigyelj Lesszi! Ez most már a Te cicád. Neked kell vigyáznod rá, és ha baj van, szólsz nekem – nem bolondultam meg, de mindig így beszéltem az állatkáimhoz, és sok mindent megértettek a szavakból, a hangsúlyból, a gesztusokból. Mert figyeltek, és tanultak.
Eközben ölbe vettem a még mindig remegő állatot, alaposan megvizsgáltam. Első lépés a féreghajtás. A fekete szőre fénytelen és matt volt, ami egyértelműen táplálék és vitaminhiányra utalt. Csontjai épek voltak, de gyengék. Vajon, mikor ehetett utoljára? Nos, azt hiszem, jobb ha nem ezen gondolkodom. Vettem elő féreghajtót, majd bolhaporral beszórtam a szőrét. Néhány helyen már szőrhiányt is találtam, ahol látszottak a bolhapeték. A saját állataim mindegyike nyakörvet viselt, tehát nem féltem, hogy elszaporodnak.
Betettem a dobozba, be is takartam, majd becsuktam az ajtót. Igazából, még nem tudhattam, hogy nincsen-e valamilyen fertőző betegsége. Ezért nem akartam, hogy Lesszi hozzábújjon. Ennek ellenére, a kutya az ajtóban feküdt és várt. A lakásba nem akartam beengedni, mert tudtam hogy nem fogom megtartani, hiszen elég a saját három cicám. Készítettem egy kis langyosított konzervet, de csak néhány szemet, és kivittem, hátha eszik. Akkor talán nincs nagy baj. A lábam mellett, Lesszi is bedugta az orrát, és amikor a cicus megszagolta az ennivalót, belenyalt, – de csupán két, három falatot evett, – büszkén rám nézett.
– No ez megvan! – mondtam a kutyának, aki erre elszaladt, majd vissza. – Úgy látszik nincs komoly baja. Azért, még adunk neki antibiotikumot is, és meglátjuk.
Két napig szinte meg sem mozdult Lesszi cicája. Alomtálcát tettem be, amit viszont ösztönösen használt. Ez azért is volt jó, mert láttam, hogy nem megy a hasa, tehát, nem valószínű a fertőzés. Egy hét múlva, már szépen tisztult, az addig homályos tekintete, a teste kezdett gömbölyödni, és egyre sűrűbben kijárt a padlásfeljáróból. De mindig csak akkor, ha Lesszi a közelben volt. A többi állatot amennyire lehetett elkerülte, és ez sikerült is, mert ha valamelyik közeledett, a „testőre” lábai között, vagy a hasa alatt talált menedéket. Szinte elválaszthatatlanok lettek. Bár még kölyökmacska volt, és egyre többet játszott, mégsem távolodott messze a biztonságot adó padlásfeljáró, vagy a kutyája mellől.
Három hét múlva, még a családom is alig akart hinni a szemének. Egy eleven, gyönyörű, fényes fekete szőrű villogó szemű játékos cicát láttak. Utólag mondták, nem hitték volna, hogy életben marad. De Lesszi tudta.
Nem egyszer megtörtént, hogy meg akartam etetni és nem találtam. Nevet nem adtam neki, és különben is, már szóltam az állatvédő egyesületnek, hogy ha tudnak, szerezzenek neki gazdát. Amikor kerestem, csak Lesszinek kellett szólnom.
– Lesszi! Hol a cicád? – a kutya engedelmesen körbejárta az udvart, majd valahonnan mindig előkerítette. Orrával, és lábával terelte felém. A kis fekete bohóc, kihasználva a kutya szeretetét, volt hogy a hátára ugrott, és úgy lovagolt hozzám. Sem előtte, sem utána nem láttam, hogy Lesszi így bánt volna bármelyik cicánkkal. Büszkén felemelte a fejét, és lefeküdt, hogy a cicának ne kelljen leugrania.
Aztán jött egy telefon az állatvédőktől, hogy másnap eljönnek a cicáért. Egy taxis szólt nekik, hogy fekete kölyökcicát szeretne.
Féltem a másnaptól. Egész nap beszéltem Lesszihez, és elmagyaráztam, hogy nagyon jó helyre kerül, és úgy fogják szeretni a cicáját, ahogyan ő. Rendesen etetik, játszanak vele, és gondozzák.
Másnap valóban eljött a férfi. Kértem, mielőtt előhozzuk a cicát, álljon meg, hadd szagolja körbe Lesszi. A másik két kutyát bezártam, hogy ne zavarják a búcsúzkodást. Miután körbejárta a férfit, szóltam Lesszinek, hogy hozza elő a cicáját. A kezemben már egy bélelt dobozt tartottam.
Nem tudom mit gondolt a taxis, talán, hogy megőrültem, de amikor meglátta, hogy a kutya az orrával tereli a fekete szépséget, szerintem, nem hitt a szemének. Leguggolt, és ölbe véve, megsimogatta a cicát, miközben a kutya mereven figyelte minden mozdulatát. Aztán kértem, hogy tegye le Lesszi elé, hogy elbúcsúzzanak egymástól. Furcsa látvány volt, az biztos. A két állat összedugta az orrát, a cica végigdörgölőzött a kutya teljes testén. A kutya finoman megbökte orrával, ezzel a férfi felé terelve.
Miután az autó elvitte Lesszi cicáját, féltem, hogy búskomorrá válik. De nem így történt. Kaffogott, ugrált, ugatott, és mintha felszabadult volna körbe-körbe rohangált az udvaron. Betti, és Rexi félrevonulva figyelte ezt az „értelmetlen” tombolást.

Share

Kun J. Judit: Mikor…

augusztus 9th, 2013 Posted in Kun J. Judit | 1 Comment »

mikor egész nap szóra nem nyílik a szád
mikor hangszálaid némaságra ítéltetnek
mikor füled feleslegessé válik
akkor a Világ kíméletlen
s a Halál veled játszik…
tükörbe nézel lézengsz üres testedben
vége van a földi létednek,
értelme nem lesz a levegő vételnek.
„Szabadság, Szerelem”?
mi ez, ha nem átok?
én csak egyet akarok:
lélektelen, végtelen, szabadságot,
látod? azt a másik igazságot
mely sosem volt tiéd nem lehetett
és hiszed hogy éled a valóságot.
Lassan feladod és kidőlsz
mint a gyökerét vesztett fa,
s nem bánja ha testét fűrész szabdalja…
nem akarsz érezni, érteni, hallani
csupán egyet akarsz: tovább ballagni!

Share

Kun J. Judit: Költői kérdés

augusztus 9th, 2013 Posted in Kun J. Judit | No Comments »

Szikrát csihol az éjszaka csöndje
lángra lobbanva hullik a földre
…kis hazámat betakarja
éberségét elaltatja…
messze távol, túl a hegyeken
kéz-kezet mosva lendül feletted,
kegyvesztetten nézünk egymásra
országunkban a magyar csupán:
vendég most már, egyre-másra!
Ha látod hullni a csillagot kívánd azt:
magyar vagyok!
Isten talán megbocsát e népnek
de én soha! Soha! Én nem!
Lábbal tiporják azt miért e nemzet
évszázadokon át harcolt
de ki, sosem vívott
„Szabadság, szerelem”?
költői szavak, s a költői kérdésre
nem kapunk válaszokat.

Share

Kun J. Judit: Mi lenne ha…?

július 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kun J. Judit | 1 Comment »

A férfi, mielőtt belépett az orvosi rendelőbe, elnyomta a cigarettát, majd kicsit tétovázva nyitotta ki az ajtót. A váróterem tele volt emberekkel. Halkan beszélgettek. Tudta, hogy mindenki a saját betegségéről mesél, túllicitálva a partnerét. Ezt gyűlölte a legjobban. Megállt. Néhány tekintet felé fordult, de gyorsan másfelé néztek, és ez, még jobban bántotta.
Az utóbbi időben egyre többet látogatta az orvosokat, persze nem kényszerítette erre senki, de nem tehetett mást. Tisztában volt azzal, hogy meddig tart a rendelés, ezért, ahogy némán, köszönés nélkül jött, rögtön ki is ment. Az épület előtt megállt, és lassú mozdulatokkal elővette a cigarettát, majd szertartásosan rágyújtott. Mélyen leszívta az első slukkot, és elindult. Gondolataiban megjelent a presszó képe. „Talán be kellene ülnie addig, amíg vár.”
Gondolatai egyre kuszábbakká váltak. Valójában, nem is akart semmire sem gondolni. Legfőképpen arra a cserfes, szőke, meleg, barna szemű kislányra, aki állandóan ott forgolódott körülötte. Szerette volna, ha agya teljesen üres, eltűnne belőle minden emlék. Akár jó, akár rossz.
Elfáradt. Pontosabban belefáradt a saját életébe. Mégsem lett depressziós, és nem kerülte a barátait. Amikor jobban volt, mindig összeült néhánnyal, kártyáztak, ittak, vicceket meséltek. Jól érezték magukat. Még ő is. Elfeledte a rossz pillanatait, főleg, amikor a barátai unszolására elénekelte kedvenc operarészletét, a Bánk Bánból. Gyönyörű tenor hangját kiengedve élvezte az éneklést. Igaz, ekkor általában, már kissé kapatos volt, ám így is tisztán, hamis hangok nélkül adta elő a Hazám című dalt. Élete minden pillanatát élvezte, bár az utóbbi időkben kevésbé, hiszen a fájdalom, a kilátástalanság, a tehetetlenség egyre többször ragadta ki a boldog életből.
Miközben sétált, a rendelő melletti parkot elhagyta, de nem a presszó felé ment. Céltalanul bolyongott. Maga sem tudta merre járt. Hirtelen megállt. Egy újabb fájdalomhullám kezdett tombolni a testében. Várt. Tudta, hamarosan csökkenni fog, és elviselhetővé válik. Szemei elhomályosultak, a hangok, amelyek körülvették elnémultak. Néhány perc elteltével, valóban múlni kezdett a kín. Lassan újra elindult, és tovább sétált. Közben rágyújtott ismét, és gondolatok nélkül folytatta útját. Miután megszűnt az erős fájdalom, tekintete kitisztult, füle felfogta a körülötte levő hangokat: autózúgást, távoli kutyaugatást, emberi beszédfoszlányokat.
Egyedül agya forrongott tiltakozva minden ellen, ami vele történt. A betegségek, melyek egész testét tönkretették, elméjébe is befurakodtak.
Séta közben egyszer sem nézett az órájára, mint aki tisztában van vele, hogy úgysem megy vissza a rendelőbe. „Minek? Miért is menne?” Ezt mondták az egyre zavarosabbá váló belső hangok.
Megállt. Körülnézett, de nem tudta hol van. Úgy érezte, hogy teljesen idegen helyen jár. Ekkor egy furcsa zajra lett figyelmes. Valami közeledett. Nem fogta fel, hogy mi, de sejtette, talán ez lesz a megoldás. A cigarettát elnyomva, egy lépést tett előre. A zaj egyre gyorsabban erősödött. Ekkor rádöbbent, hogy a sínek mellett áll. Gondolata teljesen tiszta lett, és már tudta, vonat közeledik.
– Mi lenne ha…- halkan suttogta a szavakat, és még egyet előrelépett. Ebben a pillanatban elsötétült előtte minden. Teste élettelenül repült néhány méterre a sínek mellé…

40 év múlva!

Az asszony, amikor a hídra ért az autójával, a külső sávban egyre lassabban hajtott. Nézte az elébe táruló gyönyörű tájat, és bár nem állt meg, hiszen ez itt tilos volt, bekapcsolta a vészvillogót. Lassan haladt, ezért minden utána jövő autó a belső sávban száguldott el mellette.
Fáradt volt. Testileg, lelkileg üres, és mélységesen fáradt. Belefáradt a több évtizedes küzdelembe az életben maradásért. Sok-sok csatát nyert, de most már tudta, hogy a háborút elveszítette. Minden erejét felemésztették a múlt történései.
A mellette levő ülésen ott volt a legújabb orvosi lelet. Tele latin kifejezésekkel, de tisztában volt a jelentésükkel. Nem akart tovább harcolni. Elfáradt. Most is csak azért autózott céltalanul, hogy meggyőzze magát, és okokat keressen a további csatára.
Ekkor megfogalmazódott benne egy kérdés:
– Mi lenne ha…? – hangosan ki is mondta a szavakat. Ezzel egy időben megállította az autót, majd gondolkodás nélkül kiszállt, és miután szokásához híven gondosan bezárta az ajtókat, fellépett a korlátra… Ellazultan dőlt előre, és engedte testét lebegni ég és föld között. Mert ez nem zuhanás volt, hanem lebegés. Soha nem érzett ekkora nyugalmat. Eddigi élete sem pergett le szemei előtt, a félelem is elkerülte. Csak lebegett, halálos nyugalommal, elveszítve időérzékét. Váratlanul valaki megfogta a jobb kezét, erősen megszorította. Amikor odanézett meleg, barna szemeivel, apját látta, a jól ismert bőrdzsekiben. Ő fogta a kezét, és arcán mosoly jelent meg.
– Gyere velem – mondta, az egyre erősödő széltől halkuló hangon.
Agyán és egész testén boldogsághullám suhant át. Válaszolni akart, de a véget érő zuhanás eltüntette a szavakat.

Share

Kun J. Judit: Győztél…

július 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kun J. Judit | 2 hozzászólás »

Kéjesen átkarol és átölel
magához húz, simogat
és csendben hozzám hajol, közel:
„Szeretlek” – suttogja rekedten
„Ne tedd” – könyörgöm és
távolba úszik tekintetem…
borzongva állok… várok
hogy testem’ birtokba vegye
kacagva könnyű léptekkel táncol
nem siet, az élvezet-
– ideje végtelen…
úgy rohan át agyam barázdáin
mint vonat a síneken,
s bombaként robban
köröttem a néma csend,
hol eddig csillagok voltak
most a Semmi fetreng
nem számít az idő a tér, sem értelem
ölelésének magam’ átadom
legyintek: „Győztél kedvesem!”

Share

Kun J. Judit: Nem vágyom…

július 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kun J. Judit | 1 Comment »

Nem kell már sem bor, sem más
nem vágyom én a földön járni
és élni a hazugság korát
egyet kérek csupán: belső harmóniát!

Ha végre elcsitul lelkemben a harc
ismét képes leszek alkotni
a csendben, hol nincs csatazaj
mert nem kell többé harcolni.

Adj a lelkemnek nyugalmat
ne árassza el a düh, a bosszú
felemészti testemet a sugallat
mi halálos és végtelen hosszú.

A földi létre nem vágyom már
felhők felett járnék szívesen
egykedvűen nézném a szivárványt
lakattal a szívemen.

Share

Kun J. Judit: Nincs visszaút!

július 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kun J. Judit | 1 Comment »

…átléped világod határait
testeden túli létben élsz
félsz hogy megtalálod álmaid
mit valóságban nem remélsz

hallod kedves hangját
hozzád szeretettel beszél
s kinyújtja kezét, karját
mélyen a szemedbe néz

kész vagy és most érzed
túl messze, távol a visszafelé
átlépted világod határait
és testeden túli létben élsz…

Share

Kun J. Judit: Nélküled kell élnem…

július 2nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kun J. Judit | No Comments »

Ködbe vész a gyönyörű álom
kihuny mint a gyertya lángja,
kőbe vésem nevem s várom
adjon reményt az új fáklya.

Csak álmodom a boldogságról
de eltűnt a tavasz, a kedves,
magába zárta minden álmom
láztól reszket egész testem.

Szemedben csillan Élet fénye
lelkemen játszik egy dalt,
s e dallamnak fő erénye:
hogy bennem örökre meghal.

Hallom a szellő suttogását
de közben borzongva érzem,
– és látom az idő múlását –
tudom nélküled kell élnem.

Share