Kühne Katalin: Ízek, illatok

március 16th, 2015 Posted in 2015 - Tavaszi pályázat, Kühne Katalin | No Comments »

Hajnalban rigófüttyre ébredt. Az ólomszürke égen hirtelen megjelent egy rózsaszínű folt, ami egyre jobban szétterjedt, óriásivá nőtt és eltüntette a hajnal homályát. Felbukkant a fényes korong, lobogva táncolt, lángba borította a tájat. Sugárnyalábok bújtak a fák közé, bokrok alá, redőnyök rései közé, az árnyékos helyeket világossá téve. Az éltető fény átjárt mindent, pici gyíkok testét, madárkák tollait melegítette fel, szirmokat bontott, felébresztette az alvó természetet. A párnájára is odatévedt egy sugár, éppen csukott szemhéjára esett. Bogi lassan kinyitotta szemecskéjét, rácsodálkozott a szobájára, amely pillanatok alatt megváltozott. Az eddig szürkébe burkolódzó tárgyak láthatóvá váltak, a bútorokon megcsillant a fény. Kakaó, kávé, friss, ropogós kifli ismerős illata áradt be hozzá. Cicája is nagyot nyújtózott, majd kiszaladt a konyhába, tányérkáján tejecske várta. Mami is közeledett, reggelizni hívta.
Eszébe jutott nagymami kertje, csodás virágai, az aranysárga korai szőlő, a paradicsom szomjat oltó íze, a barack lágy húsa, a fanyar ízű nyári alma. Szívesen enne most is e gyümölcsökből, de még csak most kezdődik a tavasz. Nyáron újra élvezheti majd ezeket az illatokat, ízeket: a kemencében sülő kis cipót, a friss tejfelt, amit rá lehet kenni. A kertből szedheti hozzá a paprikát, a fáról a barackot. Takarítás közben – mert segíteni szokott neki – újabb illatokat ismerhet meg: a bútorfényező, az oltott mész, az ezüst tisztításához használt furcsán émelyítő illatot, a nagy hőségben olvadozó aszfaltét, az eső-áztatta földét, a kiserdő avarját, a mezei virágokét, és a gyöngyvirág semmihez sem hasonlítható édes illatát. Nagymami kertjében kakukkfű, borsika, lestyán, menta, és rengeteg virág: jázmin, estike, szegfű, rózsa, liliom. A száraz homokban hagyma, krumpli terem, néha kíváncsiságból kiás egyet, ezeknek más az illata, mint amit a piacról szoktak hozni. Vihar után az eső felfrissíti a földeket, a mély barázdák megtelnek vízzel, még a járdának is esőillata van. Aratás után, cséplés idején szoktak megérkezni nagymamiékhoz, ő is kimegy a földekre, ott lábatlankodik a felnőttek között. A friss búza illata átjárta testét, amikor a raktárban meghempergett benne. Ez félelmetes volt, mert az öregek azzal ijesztgették, hogy elmerülhet és nem hallja meg majd senki, ha segítségért kiált. Ezért a raktárban felhalmozott friss búza tetején óvatosan lépkedett, igaz, a lába időnként lesüllyedt, de ő gyorsan leszaladt, hiszen a kis súlyát még elbírta a rakomány, úgy, mintha kismadár billegett volna rajta. Ez az óvatos járás a bizonytalan talajon arra hasonlított, amikor szüleivel kirándult és a nagy hóban derékig süllyedt, vagy amikor egyszer a Tiszában fürdött testvéreivel, egy örvény elkapta, lemerült, alig tudták onnan kihúzni. Nagymami házának ablakai tele vannak muskátlival, az udvaron a diófa már majdnem kiszáradt, néhány diót terem csak, így könnyedén felmászhat rá, és onnan tekint le a mélybe. A rózsák mellett nagy fadézsában leanderek pompáznak. Később, júliusban kardvirágok lándzsás serege sorakozik a fal mellett. Falun más, kevésbé kellemes illatok is terjengenek, a földekre szórt trágya vagy az istállók könnyeztető, nehéz szaga árad, de ez ott természetes, hozzá tartozik a vidéki élethez. A szomszédban gyakran megnézi az istállóban álldogáló lovacskákat, vagy ha kivezetik őket a mezőre, elkíséri őket, és gyönyörködve nézi a szabadon futkosó pejt, mellette a csikót, aki még alig féléves. A múltkor meg is kérte Misi bácsit, hogy tegye fel a nyeregbe, mert lovagolni szeretne. Misi bácsi szerette Bogit, és szívesen ment vele néhány kört a réten. Maga mellé emelte, Bogi úgy érezte, mintha mindig lovagolt volna. Legközelebb egyedül ülhetett fel Ráróra. Bogi kis teste rásimult a hátára, Ráró pedig vezette őt, óvatosan, lassan lépkedett, Bogi pedig büszke volt új tudományára. A lovaglás után együtt mentek be az istállóba, de a nagy élmény elmosta a rossz szagokat, már szinte élvezte is azokat, amikor együtt lecsutakolták Rárót. Amikor befejezték a munkát, Bogi Ráró fejéhez bújt, és érezte, hogy Ráró is úgy szereti őt, ahogy ő a pejt. Azóta nyaranta mindig megkéri Misi bácsit, hogy hadd üljön fel rá, már egészen nagy utat tesznek meg együtt, ő ugyan még nem éri el a pici lábával a kengyelt, de szőrén üli meg Rárót, és a lovacska vigyáz rá. Néha még gyorsabb járásra is készteti Bogi őt, ezt mindig nagyon élvezi.
Reggeli után meglátogatta őket mami barátnője, Ági, a két hónapos kisfiával. Náluk tette őt tisztába, a pelenkában az a barna valami nagyon bűzlött. A picit megfürdette anyukája, utána Bogi ölbe vehette a babát. Beleszagolt a hajába, friss szalmaillata volt, szájából pedig édes tej illata áradt. Ezután felöltöztek és sétálni mentek. A parkban is kipattantak a rügyek, a gesztenyefák gyertyái ágaskodtak, a cseresznyék, meggyek és mandulák menyasszonyi díszbe öltöztek. A magyalbokrok is fehér függönyt eresztettek. A zöld fű közt ibolya kéklett, százszorszép, pitypang virított. A pázsitot sárga mocsári boglárkák, pitypangok borították. Néhány citromsárga, narancssárga, piros, bordó, sötétlila tulipán is kinyílt. Az orgonabokrok fehérben, rózsaszínben, sötétlilában pompáztak.
Egy hét múlva Anyák napja. Bogi elhatározta, hogy majd megkéri bátyját, Botit, vagy Barnit, hogy kérjen a szomszédtól, Kriszti nénitől pár szál orgonát, hogy azzal köszönthessék mamijukat. Addig rajzol majd egy szívecskét és napocskát neki, ezzel mindig megörvendezteti őt. Mami az ünnepi ebédhez finom gyümölcstortát készít majd, talán eper is lesz a tetején, azt Bogi nagyon szereti. Ha megmarad néhány szem eper, abból ő is kaphat egy csészével, tejszínhabbal a tetején. Talán csokit is kap, hiszen az ünnep csoki nélkül nem az igazi. Addig-addig képzelődött, amíg szinte érezte is ezek ízét. Segít majd maminak az asztal megterítésében, összehangolják a tányérok, tálak, poharak, szalvéták színeit, a virágokat úgy helyezik el a vázákban, hogy mindegyik jól érvényesülhessen. Nagy érzéke van ehhez, ezt mamitól örökölte. Felveszi az új ruháját, ami harmonizál majd a virágok színeivel. Az egész lakás virágillatban fürdik ilyenkor. Mindig úgy érzi, mintha egy virágoskert közepén üldögélne, körülötte bólogatnak a szebbnél szebb virágok, szinte versenyeznek egymással, melyik közülük a legszebb. Ő a fődíjat mindig a gyöngyvirágnak adja, mert nemcsak fürtös, fehér virága, hanem illata miatt is őt tartja a legkiválóbbnak. A tulipánok, orgonák, fréziák, nárciszok, jácintok is csodás illatot árasztanak, szépek is, neki mégis a gyöngyvirág a legkedvesebb. Tavaly húsvétkor, amikor barátai meglocsolták, a fiúk gomblyukába 1-1 szál gyöngyvirágot illesztett.
Elhatározta, hogy amikor felnőtt lesz, kertjébe ültet gyöngyvirágot. Ez még nagyon messze van, addig még neki is akkorára kell nőnie, mint a bátyjai, vagy mamija. A bátyjai, Barni és Boti már a barátnőikkel sétálgatnak a parkban, vagy együtt kerékpároznak szabad idejükben, amikor éppen nem úsznak, vagy vízipólóznak. Amikor ő férjhez megy, a gyermekeitől ő is ilyen szép csokrokat kap majd Anyák napján, mint most mami. Akkor visszaemlékszik a gyermekkori illatokra, ízekre, kertjében, lakásában ugyanúgy illatoznak majd a virágok.
Lassan itt az ebéd ideje, hazafelé indulnak. Bogi gyakran előreszalad, megvárja, míg mami utoléri, egy darabig együtt mennek, újra előrefut, így gyorsan hazaérnek. Mami hozza az ebédet, frissen sült rántott csirkét, krumplipürével. Ennek illata nem hasonlít az óvodai rántott csirke illatára, mert ott más, zavaró illatok is belekeverednek. Otthon minden más, egyszer vendéglőben is vacsoráztak, ott sem volt jó illata az ételeknek, valami mindig megváltoztatta az eredeti, ismert ízeket, illatokat. Most mami lefekteti a hűvös szobában, a redőnyöket leereszti, újra sötét lesz. Ő belefúrja magát a napon száradt ágyneműbe, amelynek ugyanolyan szénaillata van, mint ami a nyitott ablakon most beárad, a frissen nyírt fű illatát érzi. Álmában a nagymaminál nyaral, és kóborol a mezőn, szedegeti a mezei virágokat, csokrot köt, és hazaviszi nagymaminak. Ráró hátán lovagol, sötét haja lobog a szélben, mint Ráró sörénye. Ő ugyanúgy élvezi a szabadságot, mint a pej, akivel egyek, azonos ritmusban lélegeznek és mozognak.

Share

Kühne Katalin: Csalogattalak dallal

január 10th, 2015 Posted in 2015 - Szerelmes vers verseny, Kühne Katalin | No Comments »

Eresz alatt „építettem egy palotát
a szívemben, amikor megszerettelek.”
Hívogattalak, mint fecskefiú párját,
csalogattalak dallal: jer ide, gyere!

Szépítgessük, tapasztgassuk, otthonossá
változtassuk e régi fészket, szép házzá.
Igyekeztünk csinosítgatni mindketten,
‘mikor elkészültünk, „beköltöztél” velem.

Ismerkedtünk egymással, cudar világgal,
próbálgattuk szárnyunkat, meddig mehetünk.
Feljutottunk együtt az égig, szerelmünk
erős vár lett, boldogan élünk mi hárman.

A kis „palota” ablakai fénylenek,
kályhánkban izzik a szeretet melege.
Fájdalommal, gonddal megrakodva vittük
életünk terhét, segített Isten-hitünk.

Megértük, hogy „palotánk” kertjében rózsák
virítanak, szelíd kis ibolyák ontják
édes illatukat cédrusaink alatt.
Hallhatjuk, unokáink hogyan kacagnak.

Share

Kühne Katalin: Fenyőként állsz

január 10th, 2015 Posted in 2015 - Szerelmes vers verseny, Kühne Katalin | No Comments »

messze lát a tekinteted
sziklaszilárd a jellemed
mélységből magasba emelsz
természetet óvó féltő
életed célja az erdő

madárszárnyat kölcsön kaptál
három a magyar igazság
„Ember az erdőért” első
„Életfa-bronzod” második
„Bedő-díjad” harmadik

fiúkban dobban aranyszív
ajkukról csobban patakvíz
szabad életet kedvelő
őszinte lelkű szerető
tűzcsiholó-melengető

napsugárként ragyogsz felém
fenyőként állsz hegy tetején
csókjaimmal öleléssel
várlak haza mindig téged
versben fogadd köszöntésem

Share

Kühne Katalin: Kicsiny kunyhó

január 10th, 2015 Posted in 2015 - Szerelmes vers verseny, Kühne Katalin | No Comments »

fenn csillagos ég
szikrázik a fény
erdő mélyében
titkok rejtekén
Gergő és Lilla
szerelme virul

derék férfiú
arca tűz-pipacs
öleli párját
édes-kedvesét
álmuk tündérszép
Júliát várják

az áldott gyermek
kopogtat jelez
egyre igyekszik
végre megérkezik
aranyos kisbaba
havas királylánya

hódol minden állat
óriás fák alatt
Júlia szép lány lett
Ráróján vágtat
hegyre fel völgybe le
hercegét várja

el is jött érte
az ifjú Dénes
hét határon át
viszi a lován
hegy magasába
fel a csúcsokra

ott lett otthonuk
kicsiny kunyhójuk
szeretet hűség
hevíti tüzét
ott így élhetnek
teljes életet

Share

Harangszó a hős ágyúöntő emlékére

október 18th, 2014 Posted in Kühne Katalin | No Comments »

Kühne Katalin: Harangszó a hős ágyúöntő emlékére

Zsófi kinéz az ablakon, egyszerre nagyon jókedve lesz, amikor megpillantja a cinkéket, feketerigókat az orgonabokron. A levelek kibomlanak, már látszik a virágok színe is, nyitogatják szirmaikat. A sok napsütés miatt korán virágba borulnak a kiskertek. Hamar kibújnak az ibolyák, nárciszok, jácintok, tulipánok, gyümölcsfák virágai. Menyasszonyi fátyolban tündökölnek a cseresznyefák, barackfák, a természet mindenütt díszbe öltözik. A tél idején kopár fák kizöldellnek, friss fűszőnyeg teríti be az árkokat, abban a pitypang sárgállik. 2014. márciusában még az északi oldalakon is pompáznak a kertek. Az emberek ásnak, gyomlálnak, elégetik a gazt, rendbe teszik házukat, udvarukat. Mindenki sürög-forog, a madarak is éjjel-nappal csicseregnek, a nyitott ablakon át ez kedves Zsófi fülének. Hajnaltól alkonyatig egyre többször jönnek kiskertjükbe, csipegetnek a fűben, a tegnap esti eső után előbújt giliszták jóízű eledelt kínálnak nekik.
A rádióban hallgatja a híreket. Gábor Áron, a híres ágyúöntő tüzér ezelőtt kétszáz évvel született, 1814. november 21-én Berecken. Eszébe jut, hogy családjával, barátaival ők is jártak azon a vidéken, húsz évvel ezelőtt határozták el, hogy bejárják a Kárpát-medence magyar lakta területeit, megismerkednek azokkal a gyönyörű tájakkal, amelyeket hazánktól elszakítottak, az ott élő nehéz sorsú emberekkel, akik kitartásukkal, hazaszeretetükkel példát mutatnak a mai fiataloknak.
Visszaemlékszik arra az alkalomra, amikor Édesapja, Levente egyik vasárnap otthon volt. Ez ritkaságnak számított, mert tanítványait minden vasárnap vitte túrákra. Talán ötéves lehetett, amikor egy őszinte beszélgetést folytathatott vele, ami további élete során meghatározónak bizonyult.
Levente a könyvszekrénye előtt ül, könyvek, dossziék előtt. Az egyik könyvet lapozgatja éppen. Így volt ez szinte mindig, amikor rendezte írásait. Előkerül egy régen látott könyv, bele-beleolvas. Ilyenkor a család csendben marad: „Édesapa dolgozik, ne zavarjátok!” Kérdezni akar valamit, de nem meri zavarni édesapját az elmélyülésben. Inkább kihátrál a szobából, és előveszi kedvenc mesekönyvét. Zsófi a képeket jól ismeri, a nyomtatott betűket már el tudja olvasni. Bátyját, Petit utánozva tanult meg írni és olvasni, még tavaly. Sokszor mesélték már neki ezt a mesét, kívülről tudja, nagyon szereti Misi mókus kalandjait. Misi a többi mókustól különbözik, emiatt kiközösítik, elkergetik. Az nyűgözi le a történetben, hogy Misi ennek ellenére mindig feltalálja magát, sok kalandot él át, a végén pedig, amikor hazajön a hosszú útról, mindenki örül és szeretettel veszi körül. Ő is szeretne beilleszkedni, ügyes kislány lenni, aki mindig tudja, hogyan kell viselkednie, mit szabad és mit nem. Szeretné tudni, hogyan lehetne a gyerekek és felnőttek között ilyen népszerűségre szert tenni. Az élet nem ilyen egyszerű, a felnőttek mindig meghatározzák, mikor mit kell tennie. Szülei szigorúan, de igazságosan nevelik őket, nem tesznek köztük különbséget, szeretetükből egyformán részesülnek. Ám az óvodában a bátyjával, Petivel példálóznak mindig, hogy bezzeg ő rendes, ügyes, okos, kitűnő tanuló, róla pedig pajkossága miatt rossz véleménnyel vannak, hiába igyekszik, más természetű, mint Peti, nem vívja ki az óvónők megbecsülését, szeretetét. Nem tud mindenkihez egyformán kedves lenni, az igazságtalanságot nem tűri, azért, akit bántanak, felemeli szavát, ezt az óvónénik nem szeretik. Nem kedves, csak azokhoz, akiket szeret, mindig önmagát adja. Ez sokszor nem elég.
Peti viszont nyitott, bátor fiú, mindenkivel megkedvelteti magát, mindig a társaság központja. Zsófi inkább visszahúzódva él a tömegben, figyel némán, elraktároz minden mozdulatot, mondatot. Mindenkinek meg akar felelni, ezért próbál alkalmazkodni, hogy dicséretet csikarjon ki végre ő is, elnyomja magában érzéseit, ritkán szólal meg. Álarcot visel, amit egyre inkább magáénak érez, énjét nem mutatja senkinek, magába fordul, túlságosan is alkalmazkodóvá válik, mindent lenyel, csakhogy elismerjék. Ez sem vezet eredményre, így sem elég jó kislány. Valamiért mindig leteremtik.
Édesapja és bátyja – talán azért, mert elsőszülöttként mindkettőjük hamar felnőtt, önálló lett – , bárkivel bármiről tud beszélgetni, élmény őket hallgatni. Zsófi megszólalni sem mer, attól fél, alulmarad ebben is, mint eddig mindenben. Csendes, szemlélődő gyerek, félénk és bátortalan. Zsófi most sem lázad fel, csak kioson a szobából csendesen. Egészséges önbizalomnak nyoma sincs benne, kiölték belőle a csúfolódó, szidalmazó szavak. Csak a barátaival tud feloldódni, ott egyenlők, szabadon szárnyalhat képzelete, mindent kibeszélhet magából, nem neveti ki senki. Játszottak is sokféle szerepet, indiánok, felfedezők, királylányok lehettek, végigélték a sok mesét, kalandos utazásokat tettek távoli tájakon – persze mindezt csak négy- vagy hatszemközt. Ha idegen jött a közelbe, vagy felnőtt, ugyanúgy viselkedett, mint addig, meg sem szólalt.
Peti hat évvel volt idősebb, mint a húga. Ez természetesen akkor még nagy korkülönbségnek számított. Nyaranta nagyszüleiknél, falun sokat voltak együtt az ott élő barátaikkal. Egy ligetes erdő mellett laktak, az indiános játékokban két tábort alkottak, a lányoké az egyik, akik között voltak csinos, nagyobb lányok, szemben a másikban a nagyobb fiúk, akik szívesen játszottak még egy-két évig velük, hiszen a bakfis lányok előtt növelte hiúságukat, önbizalmukat, hogy mindig ők győznek. Zsófi büszke volt Petire, aki az ellenséges indiánok főnöke, ő pedig a lányokkal harcolt csapatával. Peti ügyesen faragta meg a játékokhoz szükséges fa tomahawkokat, gyűjtötte össze a környéken található sastollakat, libatollakat, amikből a fejdíszeik készültek, ismerte a növények közül azokat, amelyek alkalmasak nedvükkel arra, hogy bekenjék vele arcukat a harcok előtt. Kémiai szakkörbe járt, ezért tudott „puskaport” is gyártani. Kidőlt fatörzs lett az ágyú, amelybe sárból gyúrtak a fiúk ágyúgolyót. Jó tanuló lévén Peti tájékozott volt a hadi taktikák terén is, túrái során megtanulta a nyomolvasást, ügyesen állította fel a lombokból készült wigwamokat is. Amikor egyetemre készült, rájött, hogy sokfelé kötelezhetné el magát, sok tudományterület érdekli, de leginkább a kohászat, ezért ide jelentkezett. Fel is vették, az egyetemi évek alatt hamar bekapcsolódott a tudományos kutatásokba, példaképeként tisztelte Gábor Áront, a híres ágyúöntő, hős tüzért.
De térjünk vissza Zsófira. Egy ideig olvasgatta kedvenc könyvét, aztán újra odamerészkedett édesapjához és – láss csodát – megszólalt:
– Édesapa, Te mindig ilyen okos voltál? Kisgyerek korodban is kitűntél társaid közül? Sosem féltél, hogy butaságot mondhatsz? Hogy kinevethetnek?
Kislányom, hogy kérdezhetsz ilyet? Senki sem születik úgy, hogy mindent tud, sokat kell tanulni ahhoz, hogy okosakat mondjunk. A tanárnak éveken át sok száz könyvet kell elolvasnia, hogy rájöhessen arra, mennyi mindent nem tud még. Az a lényeg, hogy tudja, hol kell keresni, hogy még többet tudjon meg valamiről. A nagy tudósok szerények és minél többet tudnak, annál inkább látják, mennyit kell még tanulniuk. Egy tanár mindig tanul a tanítványaitól.
Ha Te is tanulsz, olvasol, kérdezel, egyre inkább többet tudhatsz meg a világról. De soha ne légy dölyfös és gőgös, ha megtudtál valamit, tanítsd meg a társaidnak, és add tovább a tudományodat, de ne légy rá büszke, hogy tudod, mert neked lehetőséged volt azt megismerni, a másiknak mindig alkalmat kell adni arra, hogy ő is megismerhesse. Te csak egy lépéssel voltál előbb, mint ő, de le is maradhatsz mögötte, ha nem használod ki a lehetőségeidet.
Én sem voltam kisgyermekként okos, de igyekeztem magamba szívni mindent, ami körülöttem volt, hallgattam az idősebbek történeteit, sokat olvastam, tanultam. Most sem hiszem, hogy okos lennék, esetleg többet tudok ma már, mint hatévesen, de ez természetes. A nevetségességtől pedig ne félj, mindenkit kinevethetnek, mindig találnak rá alkalmat, hogy csúfolódjanak, ne törődj ezzel! Bízz magadban, Te sem vagy buta, csak félénk! Merj megszólalni, hidd el, meghallgatnak! Csak az első mondat nehéz, a többi könnyen megy!
Zsófi igyekezett megfogadni édesapja tanácsát, rengeteget olvasott, igaz, továbbra is félénk maradt, de legalább belül tudta, hogy nem buta. Amikor bakfis lett, irigyelte társait, akik természetesen forgolódtak a fiúk között, csacskaságokról beszélgettek, időjárásról, bármiről, ő meg sem mert mukkanni, félt, hogy kinevetik. Amikor első szerelme elvitte nagynénjéhez bemutatni, ott is csak ült csendesen, a kérdésekre szűkszavúan válaszolt, de egy önálló mondat sem hagyta el ajkát. Meg is lett az eredménye, a nagynéni butának titulálta. Pedig nem volt az, korához képest elég sokat olvasott, szókincse is nagyobb volt, mint társaié, csak éppen félénksége gátolta ilyenkor. Fecsegni, badarságokat beszélni nem akart, inkább hallgatott. A homloka mögé pedig nem láthatott senki, így jogosan hitték, hogy borzasztóan buta.
Sok év telt el azóta, leérettségizett, majd munka mellett elvégezte a könyvtár-népművelés szakot. Egyre inkább kimondta gondolatait, társai közül többen néztek fel rá, pedig nem kérkedett azzal, amit tudott, továbbra is szerény volt. Megfigyelte a körülötte élőket, sokat tanult tőlük. Szüleitől, nagyszüleitől hallott történetek nagy hatással voltak rá, élettapasztalatuk segítette olyan helyzetekben, amikor neki kellett döntenie fontos kérdésekben. Érdekelte a művészet minden területe, de leginkább az irodalom, hazánk történelmének kiemelkedő hősei, de a természet csodáiban gyönyörködve találta meg azt a feltöltődést, ami a hangyák közül a sasok közé emelte.
Könyvtárban dolgozott, amit hivatásnak tekintett. Örült, hogy a „kultúra templomában” az olvasók kéréseit teljesíthette, ha az értékeket közvetíthette. A könyvtárban pezsgő élet folyt, koncerteket, irodalmi esteket, kiállításokat rendezett. Kialakult egy törzsközönség, az olvasók között számtalan barátot talált, akik elhozták gyermekeiket, később unokáikat is, szeretetük fényét hozzá. Hálát érzett az egyszerű emberek, a tudósok, elődei útmutatását, kitartását, hitét látva. Belőlük merítette erejét, hogy leírja gondolatait. Szerette volna megmutatni a nehéz emberi sorsú, elesett embereknek, hogy bármilyen sötétségből, kilátástalanságból a mélyből felemelkedhetnek, ha utat találnak önmagukhoz, embertársaikhoz. Azt tartotta, hogy csodálatos a világ, benne az ember akkor is, ha pusztító erők is működnek. Jobbá tehetik mikro- és makrovilágukat, ha figyelnek egymásra, környezetükre.
A nagy gondolkodók mindent leírtak előtte, eleinte csak a fiókjának írt, majd egy barátja tanácsára megmutatkozott egy versével, majd első könyvével, ezt további öt önálló kötet követte. Megérintette lelkét egy-egy kisember sorsa, felháborították azok az események, amelyek az embertelenségről, ostobaságról, hazugságról szóltak. Írásaiban gyökereit kereste és találta meg, igyekezett arra, hogy utódai megismerjék nemzetünk hőseit, legyenek büszkék magyar voltukra, hitre, szeretetre nevelni őket, mint ahogy ő kapta ezt elődeitől. Szíve megtelt melegséggel, amikor gyermekeinek, unokáinak átadhatta azokat a morzsákat, amiket élete során szedegetett, csipegethetik, ha majd innen eltávozik. Az volt számára a legnagyobb kitüntetés, amikor fiatal szerkesztők kértek tőle írásokat antológiájukba, akik gyermekei lehetnének. Remélte, hogy a mag, amit gyermekei lelkébe ültetett, kicsírázik, hogy fájuk magasra nő majd, mint a hegycsúcsokon a fenyők, törzsük egyenes, megrendíthetetlen lesz, nem törheti meg őket semmilyen vihar.
Apai nagymamája, Georgina és nővére, Gréta Nagykárolyban született. Amikor már megnyíltak a határok és könnyebb volt átlépni azt, gyakran utazott Petivel, később családjával, barátaival Felvidékre, Kárpátaljára és a számára leginkább kedves Erdélybe. Így, 1992-ben eljutott nagymamája szülőházához is. Csodálatos élmény volt ez, a róluk édesapjától hallott emlékek felidéződtek, látva azt a kis zsindelyes házikót, ahol ők felnőttek. Az erdélyi emberek kedvesek, vendégszeretők, nehéz körülményeik ellenére mindenüket odaadják a hozzájuk érkező magyaroknak, rokonaikként bánnak velük, vágynak arra, hogy velük szót váltsanak.
Leventének erről a csodálatos vidékről közvetlen emlékei csak a II. világháborúból voltak, a fronton szerzett tapasztalatokat, sajnos a gyönyörű hegycsúcsokra később már nem juthatott el. Történelem- és földrajz szakos tanárként azonban mindennel tisztában volt, gyakran emlegette a havasok világát, a múlt nagyságait, élvezetes módon mesélt tanítványainak róluk, amit azóta is emlegetnek. A Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikumba 1953-ban került, Zsófi akkor lett első osztályos tanuló. Levente óráin a nevezetes évfordulókon megemlékezett híres fejedelmeinkről, hőseinkről, az éppen tárgyalt korszakba illesztette a művelődéstörténet kiemelkedő tudósait, művészeit. Egységben tanította a magyar- és egyetemes történelmet, egyúttal hazafiságra nevelte tanítványait abban az időszakban is, amikor „Rákosi atyánk”, ahogyan őt kellett szólítani, az internacionalizmus jegyében a múltat eltörölte, nagyjainkról nem emlékezhettünk meg. Így az 1848-49-es szabadságharc hőseiről sem volt szabad beszélni, az iskolarádióban csak tizenöt percnyi beszédet mondhatott a tanár, de azt is a kor ideológiája szerint úgy kellett tálalni, hogy utalni kellett Sztálinra, Rákosira. Ezt ő nem tudta megtenni, több órát szentelt a szabadságharc hőseinek, Széchényiről, Kossuthról, Bemről és névadójukról, Gábor Áronról is hosszan beszélt, a névtelen hősökről is, akiknek sírjai valahol idegen földön domborulnak, nem lehet előttük tisztelegni. Buzdító lelkesedése átragadt a diákokra, a megye több városában tartott beszédeit a bátor szerkesztők közvetítették a rádióban is. Hazaszeretete a fiatalok lelkét megérintette, minden lehetőséget megragadott, hogy hőseink életét példaképnek állítsa diákjai elé. Fennmaradtak írásai: földrajzi dűlőnevekről, pedagógiai nézetekről, a Bükk hegység kialakulásáról, Miskolc történelmi és kulturális életéről írott tanulmányai, kisregényei, versei, túrák krónikái, harctéri naplója.
Zsófiék is tőle hallottak a nagyszerű fejedelmekről, művészekről, írókról, hős vitézekről. Családjával megismertette Erdélyt és az elszakított területek becsületes, tisztességes népének történelmét, a tájak gyönyörűségét. Tette ezt azért is, mert büszke volt édesapjára, Andrásra, aki testvérével, Attilával turistaegyesületet alapított, a 19. század utolsó évtizedében. Utódai a Bükkben utakat neveztek el róluk. Bejárták a Felvidéket, Kárpátalját, Erdélyt, a magyarországi Kék-túrát, turistautakat jelöltek, menedékházakat építtettek. Levente ezt a mentalitást követte, turista-dinasztia tagjaként továbbadta a természet szeretetét nekik, később unokáit is vitte túrázni.
Az Erdélyben élő szorgalmas emberek, hősök lelki erejükkel példát mutattak a háborúkban, de akkor is, amikor Ceausescu vészterhes éveiben sanyargatták, kitelepítették, börtönökbe vetették őket. Nem hagyták el szülőföldjüket, ragaszkodtak hozzá, hazaszeretetük a sorscsapások miatt talán még inkább megnyilvánult, mint az Anyaországban. Kultúrájuk kincseit megőrizték, szívesen mutatják meg ezeket az oda látogatóknak.
Zsófi és Peti barátaikkal felnőtt korukban jutottak el erre a vidékre, de már gyermekkorukban is sokat olvastak róluk, édesapjuk történeteit is megjegyezték, szívükben megőrizték emléküket. Amikor Háromszékre terveztek egy több napos túrát, Zsófi felidézte azokat az olvasmányokat, amelyek hős katonákról szóltak, így Gábor Áron életéről is sokat tudott. Az édesapja által gyűjtött könyvek között megtalálta és elolvasta Orbán Balázs: Székelyföld c. monográfiáját, a történetek, de a képek is elvarázsolták. Már akkor szeretett volna oda eljutni, beszívni a havasi legelők, virágok illatát, vízesések, patakok csobogását, madarak trillázását hallgatni, a hegycsúcsokra vezető keskeny ösvényeken járni, áfonyát szedni, az esztenákon friss juhsajtot enni, a csodás sziklaormokra felkapaszkodó fenyőkben, a völgyekben elterülő kis falvakban gyönyörködni, abban a templomban imádkozni, amelynek kövein, padjaiban őseik nyomát lehet felfedezni.
Zsófi barátaival, családjával, kollégáival heteket töltött el Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Horvátország vidékein. Jártak a Radnai-, Görgényi-, Gyergyói-havasokban, a Gyimesekben, a Mezőségen, Csíkban, a Hargitán, Brassóban, Udvarhely-megyében, a Küküllő mentén, Korondon, a Gyilkos-tónál, Partiumban. Kanyargós, kátyús utakon vezetett útjuk, majd a gyönyörű erdőkben, megálltak egy-egy hősi emlékmű mellett, múzeumokban, kézműves műhelyekben láthatták azokat az alkotásokat, amelyeket addig csak albumokban csodálhattak meg. Írók emlékhelyeit koszorúzták meg, olvasgatták a régi kéziratokat, igyekeztek kitalálni, kik láthatók a fotókon. Árpád-kori, középkori templomokban gyönyörködtek a freskókban, fafaragásokban, híres festők oltárképeiben. Esténként családoknál aludtak, ahol rokonokként fogadták őket.
Idén a háromszéki környéket fedezték fel. Áron kétszáz évvel ezelőtt született meg a határszéli végvároskában, Berecken. Éppen megszólalt a harang. Édesanyja, Judit ezt jelnek érezte. Férje, István, a város főjegyzője örömmel kapta karjaiba kisfiát, kinek égő tekintete azt ígérte, küldetése lesz a világban. Megköszönte feleségének, hogy e gyermekkel megajándékozta, remélte, hogy kis családja még sok évszázadon át él majd e szép vidéken. Itt nőtt fel a sokra hivatott fiú, ahol a Kis- és Nagy Gelence patak folydogált, annak mentén gyakran kirándult apjával a hegyekbe, ott, ahol a Tusnádi-szoros fenyvesei borítják a sziklákat, szilaj patak zúdul alá. Sokszor mentek fel a kb. négyezer láb magas Nagy Vártetőre.
Zsófi és társai megcsodálták a panorámát, ami eléjük tárult. Látszott Kézdiszék, szemben a Bodoki-havas a Bálványosvárral. Hátul a Kárpátok karéja, a Botos, Bonyó feje, Majkán és Zernye láncolata, ennek tetején vonult el hazánk határa, itt régen a székely határőrök kommandóházai épültek. A völgyből felhallatszott a falu harangja, Zsófit ez megihlette. Ide is illenek e szavak, Gábor Áron bicentenáriumán:

„Harangszó üzen este,
igét hirdet ércnyelve.
Élőket hívogatnak,
holtakat búcsúztatnak.

Templomba indul reggel,
Istent keres az ember.
Délben is keresztet vet,
amikor kenyeret szeg.
Ha a mezőn meghalljuk,
ott is térdre borulunk.
Felé száll imádságunk,
mélységes áhítatunk.

Kos nyakán kolompolva,
toronyban megkondulva,
vihart jelez, katasztrófát,
ellenséget lármafán.

Vészidőn félreverik,
erős szél fújja messzi.
Hangjára összetesszük
kezünk’ , fohászt rebegünk.

Kis harang cseng-bong a fán,
Istengyermek jő hozzánk.
Köszöntjük Megváltónkat,
világunk ajándékát.

Szívünk egymásért dobog,
csillag lángja fenn lobog.
Hozza felénk a reményt,
Istenünk szeretetét.

Találkozhatunk Vele,
fiúk az elődökkel,
ember a Teremtővel.
Egybeér Föld az Éggel.”

Erről a környékről, az itt harcoló székely katonákról is sokat olvasott Zsófi1 , az alábbi részletek ragadták meg legjobban:
„Áront Csíksomlyóba vitték szülei, itt végezte el a gimnáziumot. Már gyermekként érdekelte a technika, a gépészeti tudományok, de tehetségét nem tudta kifejleszteni, mert hamar Gyulafehérvárra sorozták be katonának, ahol a tüzérek munkáját tanulhatta meg. Innen Pestre, majd Bécsbe ment, felsőbb műtani leckéket hallgatott, főként az ágyúöntést kísérte figyelemmel, jegyzeteket készített, tanulmányozta a német nyelvű kézikönyveket. Vele született zsenialitása nem bontakozhatott ki, újabb 4 évre hívták be katonai szolgálatra. Ezután asztalosműhelyben dolgozott, tette a dolgát, újabb és újabb találmányok születtek keze alól, de ezeket anyagiak hiányában nem tudta megvalósítani. Rokonai, ismerősei gúnyolták, hogy semmire sem jutott, hiába ügyes ember, hasznavehetetlen dolgokkal foglalkozik. Ezt ő nehezen viselte, kedélybeteg lett. Elismerésre vágyott, de ezt nem kapta meg…”
Ha nem jön Háromszék ellen Gedeon és Heydte, talán ismeretlen marad Gábor Áron neve. Így bebizonyíthatta képességeit.
„1848. novemberében egész Erdély elveszni látszott. Csüggedés vett erőt az embereken. A dák rémuralom fénykorát élte, családokat irtottak ki, lángba borultak falvak. Csak Háromszék nem hódolt meg, állt rendületlenül. Sepsiszentgyörgyre november 16-án gyűlést hívtak össze, ahol a gidófalvi református lelkész, Nagy Ferenc szólalt fel: „Ha kell, mind meghalunk, de meg nem adjuk magunkat!” – „Helyesen mondja!” – zúgták mindenfelől. „A háborúhoz pénz, puskapor és ágyú kell!” – mondja Dobai ezredes. A terem szögletéből egyszerű zekeposztóba öltözött izmos, kerek képű barna székely férfi kért szót: „Uraim, hallom, nincs ágyú, nincs muníció. Én azt mondom, lesz, amennyi csak kell!” – Ki az? – kérdezték többen, mire végigdördült a terem: „Éljen Gábor Áron!” – „Én öntök ágyút, nem kérek többet, csak egy forintot, hogy a fülei vashámorba utazhassam és ott dolgozhassam. Ha mához két hétre Sepsiszentgyörgy piacán hat ágyú nem lesz felállítva s ha azokkal a próbalövésnél célt nem találok, magam állok tíz lépésnyire elejébe céltáblául!” Kapott felhatalmazást erre a munkára, de a környező falvak harangjait is odaajándékozták neki. Áron tervezett, vezette a munkákat. Rövid idő alatt 64 ágyút öntött. Tüzéreket toborzott, élesztette bennük a hazafiság tüzét. Tanított, tíz ember munkáját végezte. Energikus és tevékeny, benne fokozott mértékben volt meg az értelem, tehetség, találékonyság, lelkesedés, szabadságszeretet, akaraterő, ami a székely embereket jellemzi…
Amikor Heydte dragonyos főtiszt betörni készült Háromszékre, megperdült a dob, kibontották a zászlót, harsogó énekszóval indult útjára a fegyveres nép. Az ellenség Földváron ütött tanyát, a székelyek Hídvégre vonultak, november 30-án. Egyszer csak a messze távolból dübörgő moraj zúgását hozta a szél, mely egyre növekedett. Mint a mesék segítő tündére, egyszerre csak közöttük termett Gábor Áron két ágyújával. Egy dombtetőn állította fel, ő maga töltött, irányzott. A golyó magas ívben csapott az előrenyomuló dragonyosok közé, a második a dákok tömegén szántott keresztül. Az arcok megelevenedtek, mint a villamos áram, futott a székely harcosokon végig a lelkesedés gyújtó szikrája. „A miénk nagyobbat szólott, mint az ellenségé, miénk a győzelem!” – hangzott végig a honvédsorokon. Akik az ágyú körül voltak, elhalmozták szeretetük minden jelével, reá borultak, simogatták, csókolgatták. Csapatok alakultak és gyűltek a szék minden partjára, élő védőfalak voltak, amelyeken az ellenség nem tudott áttörni. Gábor Áron ágyúöntő bőrkötényét felcserélte a karddal, s rohant a vérmezőre. Elsők között harcolt, a hír szárnyára kapta, eljutott Debrecenbe, a magyar kormány székhelyére. Kiváló érdemei elismeréséül őrnagyi ranggal a székely tüzérek főparancsnokává nevezték ki. Székelyföld 1848-49 telén a védelmi harcot megkezdhette és magát Bem diadalmas előnyomulásáig fenntarthatta. Háromszék erejének egy részét Bem seregéhez csatolták, három hónapig Erdély megszabadult az osztrák-orosz hadseregektől….
1849. július 2-a dicsőséget hozott a székely fegyverekre, de egyszersmind nagy gyászt a székelyekre. Gábor Áronhoz futár érkezett, hogy a kökösi-hídnál az oroszok megtámadták előőrsüket. Lóra pattant, mint a szélvész vágtatott. Mire ő és ágyúi megérkeztek, már javában folyt az Uzon és Kökös között elterülő téren a csata. Felállította 36 ágyúját. Vértől piroslott a mező, ő a legöldöklőbb golyózápor között száguldott egyik ütegtől a másikhoz, hol biztatva, hogy korholva az irányzó tüzéreket, vezényelve a tüzelést. A küzdelem hevében lova nyakára hajolva „fennebb, lennebb” szavakkal vezényel, irányoztat, s e percben jön a végzetes hat fontos ágyúgolyó s bal karjából, hónaljából és melléből egy darabot elsodorva nemes szívének lángját, nagy szellemének világát egy pillanat alatt kioltotta. Csodás végzet! Az ágyúhőst, az ágyúk nagymesterét éppen ágyú ölte meg. Csendben hátra vitték holttestét, eltitkolták a katonák előtt halálát. A nevében kihirdetett vezényszó vitte fényes győzelemre a sereget. Később elhantolták, de a nagy támadás miatt nem tudták tiszteletüket tenni, újra a harctérre siettek. Az ellenséges katonák – akik addig nevét hallván féltek ágyúitól – most lovaikkal megtaposták a hantot, így álltak bosszút rajta, halálában megszentségtelenítették. De áll újra a hant, amit azóta is sokan meglátogatnak.”
Ezt azon az emlékezetes háromszéki úton olvasta fel társainak, akik néma csendben hallgatták Zsófit. Idén novemberben, amikor a miskolci Gábor Áron Művészeti Szakközépiskola /volt Kohó- és Öntőipari Szakközépiskola/ – ahol édesapja másfél évtizeden át tanított ― ünnepélyén abban a megtiszteltetésében részesülhet, hogy a névadójuk születésének 200. évfordulóján felolvashatja versét és ezt a megemlékezést. Édesapja onnan, a csillagok közül letekint majd rá, és tovább segíti útján Zsófit és utódait, akik minden alkalmat megragadnak arra, hogy nemzetünk hősei előtt tisztelegjenek.
„A hős2 tetemét az eresztevényi temetőben tették örök nyugalomra. Sokáig jeltelenül állott a sír. 1892 óta díszes síremlék jelzi a helyet, ahol a legendás hős porai pihennek. A szép emlék tervezőjét, Gyárfás Győző főmérnök hazafiságát, ízlését és szakértelmét dicséri. Azóta soha nem hervad el a koszorú rajta.”
Zsófi is elhelyezte mezei virágból készített csokrát itt, gyertyát gyújtott. Elénekelték társaival a Himnuszt, a Gábor Áron rézágyúja című dalt, de azt is, amit szintén ebből a kötetből olvasott – Gelencei Szőke Ambrus, Bethlen Gábor fejedelem hadakozásának egyik hőse a kard mellett a lantját is használva írt és énekelt. Kemény József gróf közölte a költő bibliájának hátsó táblájára írt töredéket. Az ének Bethlent dicsőítő leírásának egy része, a vers elé a lantos ezt írta: ‘Énekeltem ezt hajdan néhai Nagyságos jó Fejedelmünk táborában, az Thisza mellett’. Az ének pedig így hangzik: „Székely föld/ Mindég zöld/ Hazám ott,/ Szívem ott,/ Jaj, be szép/ Székely nép,/ Székely név,/ Magyar ér/”. Ez az ének Gábor Áronról és a meg nem nevezett hős székely katonákról is szól. Dicsőségüket hirdeti e hant, maradjon fenn fényes életük emlékezetünkben.
Amikor Zsófiék beszálltak a buszba, és haza indultak, felettük az ég teljesen elfeketedett. Hirtelen iszonyú dörgés rengette meg az addig csendes vidéket, ami Gábor Áron ágyúit idézte fel. Húsz percig dübörgött a környék, a fellegekből hatalmas cseppek ütögették a busz tetejét, villámok cikáztak. Annyi víz zúdult le rájuk, mint az őserdőben az esős évszak idején. A busz vezetője nem látott semmit, félrehúzódtak, megálltak. A vihar tombolt körülöttük, ők egymás közt halkan beszélgettek az átélt élményekről. Zsófi arra gondolt, hogy Gábor Áront és a többi székelyt – akik a két világháborúban hősiesen küzdöttek ― és ezek között a gyönyörűséges hegyek között nyugszanak – siratják az égi hatalmak is, e hantokra ültetett cserjéket öntözik, hogy emlékük az elkövetkező nemzedékek emlékében is megmaradjon, a fiatal gallyak fává növekedjenek, hűs árnyékot adjanak.
A vihar elcsendesedett, a hegyek ormai fölött hatalmas szivárványhíd tűnt fel. Talán ez a híd összeköti majd az országokat, az emberiség a jövőben biztonságban, békében élhet, gyarapodhat. Az utánuk következő nemzedékek számára egyszer eljön az az idő is, amikor egymásra találnak a közös célokért küzdők, nem hiába ontották vérüket a hősök. Szóljon e vidéken még sokáig a harang értük.

Share

Kühne Katalin: Levendulák illata

szeptember 30th, 2013 Posted in Kühne Katalin | No Comments »

Kühne Katalin: Levendulák illata

Géza fejedelem 996-ban Csehországból érkező szerzeteseket telepített le Pannónia Szent Hegyén. Amikor először jártam ott, és az autóból megláttam a hegytetőn az apátság monumentális épületegyüttesét, elállt a szavam. Illatos levendulamezők mellett haladtunk el. Édesanyám is nagyon szerette, eszembe jutott, hányszor éreztem ugyanezt az illatot, amikor átölelt. Fájdalommal teli, mégis édes érzés kerített hatalmába. Képzeletben magamhoz öleltem őt, már csak így tehetem. Amint közelebb értünk, fölénk magasodott ez az évezredes bazilika, a középkori magyar építészet egyik legszebb remekműve. Az István király által jogaiban megerősített monostor feladata a kereszténység terjesztése és az európai kultúra meghonosítása, ápolása lett – halljuk később a szerzetes bevezető szavait. Az itt élők Szent Benedek Reguláját követik.
A tájékoztatóban elhangzott a következő történet. Nagy Szent Gergely pápa írta Szent Benedekről: „Mikor a vicovaroi monostor apátja meghalt, a Róma közelében élő közösség tagjai a tiszteletreméltó Benedekhez járultak, és kérték, legyen a vezetőjük. Először nem akarta elvállalni, majd könyörgésükkel végül meggyőzték és beleegyezett. Mikor pedig őrködött a szerzetesélet fegyelmén, a testvérek, akik nem térhettek el az általa bevezetett életmódtól, esztelen haragjukban mérget kevertek borába. Amikor az Atya elé vitték a poharat, amiben a halálhozó ital volt, hogy a szokásoknak megfelelően áldja meg, Benedek keresztet vetett rá, mire a pohár e jelre összetört. Úgy hullott darabokra, mintha csak követ dobott volna a halálos pohárra a keresztvetés helyett.” A személyéhez kötődő érem, a köralakú embléma fő motívuma egy egyenlő szárú kereszt. Rajta 4 betű: CSPB Jelentése: Szent Benedek Atyánk Keresztje. A kirándulás emlékére megvettem ezt az érmet és azóta is viselem.
A szerzetesek azért vállalkoztak erre az életre, hogy Istent keressék az imádságban és az egymással megosztott életben. A pannonhalmi bencés közösségnek közel ötven tagja van, saját munkájukkal teremtik meg megélhetésük alapját. A gimnáziumban 300 diák tanul, ott élnek a kollégiumban, ritkán utaznak haza. Mindennapjaikat tanulással, elmélkedéssel, imádsággal töltik. Arborétum veszi körül a monostort, újjáélesztették a rómaiak által létrehozott szőlő- és borkultúrát. A klasszicista könyvtárban naponta kutathatnak a diákok is. Az épületek különböző korok üzenetét őrzik. Háborúk idején a környék lakossága ide menekült, a szerzetesek befogadták őket. A tanárok nagy tudással rendelkeznek, és ezt adják át diákjaiknak is. Kiválasztottnak érezheti magát az a diák, aki ide kerülhet és itt megkaphatja mindazt, ami manapság többnyire hiányzik az oktatásból, nevelésből: az emberiesség, az egyénre szabott tananyag és figyelem a különböző képességekre. Itt, e gazdag állományú könyvtárban a diákok búvárkodhatnak kedvük szerint, hozzájuthatnak olyan ismeretekhez, amelyekben máshol csak a tudósok részesülhetnek. Elmélyülhetnek a tudományokban, a nagy múltú intézmény biztosítja ezt számukra. A szerzetesektől megtanulhatják a közösségi élet szépségeit, az egymásrautaltság felelősségét, az egymásért és Istenért végzett fizikai és szellemi munka örömét.
Gyönyörű környezetben élhetnek, tisztesség és becsület tartja össze őket, világukban csend és nyugalom uralkodik. A Szent Hegyen mindig fúj a szél, néha elzárja őket a világtól a nagy hó, de ők érezhetik Isten közelségét. Az eléjük táruló táj és a lelkükben lévő harmónia teszi gazdaggá életüket. Engem is elragadott ez a tisztaság, felemelte szívemet. Remélem, e harmónia másokat is ugyanígy megérint, és nem lesz többé méreggel teli üvegpohár. Hiszem, hogy az áldást osztó kéz egyszer az egész emberiséget meg tudja változtatni.

Share

Kühne Katalin: Fénnyel teli téli sötét

szeptember 30th, 2013 Posted in Kühne Katalin | No Comments »

Kühne Katalin: Fénnyel teli téli sötét

Fénnyel teli sötét.
Csillag telünk egén.
Csóvája útra hív,
Szűnjék meg a kín.

Szabadítónk eljön.
Isteni Gyermek ő.
Fektetik jászolba,
Borítják bíborba,

Királyok dicsérik,
Milliók követik,
Halálba üldözik,
Kínzatik érettünk.

Meghala és velünk
Marad mégis, fénye
Világít sötétben.
Fázós télbe meleg,

Üres létbe teljes
Élet jő, szeretet
Költözik általa.
Kísérje Őt hála!

Share

Kühne Katalin: Puszták énekesei

szeptember 30th, 2013 Posted in Kühne Katalin | No Comments »

Kühne Katalin: Puszták énekesei

Petőfi Arany versek
értünk szóló remekek
Illyés Buda Nagy László
velük lobog a zászló

népek rónák nemzetek
soha el ne vesszetek
maradjunk meg egymásnak
higgyünk az igazságban

szabadságunk jöjjön el
Kárpát népe ha ölel
élhető élet közel
múltból jelen jövő lesz

őrizzük anyanyelvünk
újra hősök lehetünk
sokasodunk gyarapszunk
fennmaradhat országunk

őseink nemzedéke
dalának érczengése
kapák kaszák pengése
helyett jóra intése

ébresszen fel népeket
vívhasson küzdelmeket
hozzon szép reményeket
földünkre békességet

puszták énekesei
így kiáltsatok megint
add meg Urunk minekünk
mindennapi kenyerünk

kopár sziken gabona
durvaságból szeretet
önzés helyett áldozat
adja meg a kegyelmet

Share

Kühne Katalin: Üljetek mellém

szeptember 30th, 2013 Posted in Kühne Katalin | No Comments »

Kühne Katalin: Üljetek mellém

/Dsida Jenő emlékére/

Arany és kék szavakkal
zsoltáros ajakkal
énekelt játszott
angyalok citeráján
omló egek alatt
kinyílt az ég

hűtlenek közt megmaradt
szívében a hűség
sötétben tündöklőbb a fény
Ábelek Áronok üljetek mellém!
Dante poklát idézte halálhörgés
üszkökön gyomok sarjadtak

hontalanok árvák maradtak
Csaba királyfi szépséges földjén
Bábel-tornya ledőlt végleg
szétszóródtak nyelvek népek
pusztító hordák nyomát
égő kunyhók hasadt hidak jelezték

fekete gyászba öltözött
de megmaradt az ember a földesurak
gyökerek lombok között
belülről izzó tűz vöröslött
magyar siratófal előtt
néma húrokon pengette

hazátlanok dalát
reményt hozó szavát
törékeny testű lángoló szívű
magányos árva koldusok imáját
megtette mit kellett helytállt
csillagok közt végre hazatalált
2007. aug. 19.

Share

Kühne Katalin: István, a király

szeptember 24th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Kühne Katalin | No Comments »

térdelek lehajtom fejem’
így dicsérem szent nevedet
aki megalapítottad
hőn szeretett országomat

hoztál rendet igazságot
repültél hegyek csúcsára
imáiddal Istenedhez
templomtornyok tetejére

szép színes égi palástod
rég megszőtték a takácsok
díszítették csillagokkal
adtak országalmát jogart

Istvánt ki Istennek kedves
felkentek a szent kenettel
drágakővel ékítettek
mitrát a fejedre tettek

lázadókat megbüntettél
Bizánccal is szövetkeztél
ellenséget kiűzettél
bazilikát építtettél

Krisztusunk segítségével
az igaz ösvényre léptél
alkottál jó törvényeket
fiad kapott intelmeket

Imréhez írott leveled
most a fiainkhoz is szól
óvó nevelő szigorral
ahogy őt irányítottad

Szűz Mária védelmébe
hazánkat ölébe téve
királyi hittel keresztény
apostoli küldetéssel

a vallást komolyan vetted
tanítottál fegyelemre
Istent kérted kegyelemre
néped vitted győzelemre

uralkodásod személyed
„corona regni” jelképed
fáklyaként világít ősünk
példaként áll ma előttünk

Share