Szeretettel meghívok minden kedves barátomat Egerbe a könyvbemutatómra 2012. február 2-án 16 órára a Bródy S. Könyvtárba (Eger, Kossuth u. 16.). Laudációt Csatáné Bartha Irénke, a Heves megyei Irodalomtörténeti Társaság elnöke mond. Házigazda: Dr. Cs. Varga István irodalomtörténész professzor lesz.
/Enikőnek/
tekinteted a messzeségbe mereng
távoli múltban jövőben keres
egyszerre vagy őseiddel s velem
széthulló világban erőt nyerhet
tátongó üres létben a reményt
kiutat kaphat teljes életet
ha testvér vérével válik eggyé
összefutunk szétválunk eltűnünk
szivárványhíd fölöttünk marad
ködbe veszünk de felragyog a nap
fénybe borít mindent itt az ünnep
kisarjadt gyermekkorunk tavasza
lágy szellő melegíti lelkünket
anyánk apánk simogató keze
♥♥♥
anyánk apánk simogató keze
lágy szellő melegíti lelkünket
kisarjadt gyermekkorunk tavasza
fénybe borít mindent itt az ünnep
ködbe veszünk de felragyog a nap
szivárványhíd fölöttünk marad
összefutunk szétválunk eltűnünk
ha testvér vérével válik eggyé
kiutat kaphat teljes életet
tátongó üres létben a reményt
széthulló világban erőt nyerhet
egyszerre vagy őseiddel s velem
távoli múltban jövőben keres
tekinteted a messzeségbe mereng
Gyakran találkoztam már nehéz sorsú, halálraítélt, vagy haldokló emberek szemében ezzel a pillantással. Elfogadás, béke, nyugalom. Elgondolkoztam ilyenkor, vajon én el tudnám-e fogadni ezeket a helyzeteket. A mély szegénységet, amit nap mint nap láthatok, ha körülnézek, vagy ha valaki éhhalálra ítéltetett, mert éppen Afrikában született. Olyan sovány, hogy két ujj közé fogható végtagjait már nem tudja használni, csak fekszik és minden mozdulat óriási fájdalommal jár. Szörnyű lehet elveszíteni áradásban vagy földrengésben mindazt, amit egy hosszú élet alatt gyűjtögettek, s most csak álldogálnak egy romos ház üszkei között. Az jut eszembe, amikor Erdélyben több falu lakossága vesztette el így házát és minden vagyonkáját. A híradóban megszólalt egy idős asszony, szavai megérintettek: „Annak kell örülni, hogy életben maradtunk. Van két karunk, még mindent helyrehozhatunk”. Akkor döbbentem rá, hogy az én kis apró fájdalmaim, kínjaim elenyészőek ehhez képest, és mégis háborgok, hogy miért éppen engem terhelt meg ezzel az élet. Szégyelltem magamat ennek az asszonynak csodás erejét látva.
Szomorú, ha közeli hozzátartozónk vagy barátunk megkapja a gyógyíthatatlan kórt. Nehéz ezzel szembenézni, annak is, akit elért, annak is, aki tehetetlenül áll, és nem tud mit mondani a hír hallatán. Nincs erre szó és ezt tudják mindketten. Nehéz hónapok, évek elé néznek. Vigaszt nem tud nyújtani a leghűségesebb társ, a legjobb barát sem ilyen helyzetben. Akik átestek ezen, mégsem magukra gondolnak, nem a fájdalmaktól, a haláltól félnek, hanem a hátramaradottakért aggódnak, hogyan, miként állják meg a helyüket nélkülük. Megváltozik körülöttük a világ. Lecsendesednek, bölcsebbek, jobbak lesznek, figyelnek a pillanatra, megbecsülik az élet értékeit, rendet tesznek maguk körül. Felülemelkednek a kicsinyes problémákon, szürke mindennapokon, több szeretettel veszik körül embertársaikat, mint addigi életükben. Erőssé, derűssé válnak.
A legszomorúbb az, amikor fiatal férjet, feleséget, vagy kisgyermeket veszítünk el. Ezt nem lehet elfogadni, legalábbis nagyon nehéz. Egész további életünkben végigkísér ez a fájdalom. Az élet rendje, hogy egyszer el kell mennünk. De nem mindegy, hogy mikor. Ha társunk vagy barátunk fiatal korában távozik, vagy gyermekünket kell eltemetni, örökké él bennünk hiányuk. Nem számít, hogy kik élnek mellettünk, kik segítenek tovább menni utunkon, gyermekeink, unokáink aranyos lénye sem elég ahhoz, hogy felejtsük fájdalmunkat. A gyermekünk halála örök seb marad, akkor is, ha megpróbáljuk ezt nem mutatni. Éljük életünket tovább, de ha este egyedül maradunk ágyunkban, visszatér fiunk, – ölelő karunk hiába tárjuk felé, ő nem borul nyakunkba, ő már más mezőkön jár. Férjünk, feleségünk korai halálát sem lehet elfogadni. Hiába megy tovább az élet, gyermekünk, unokáink hiába vesznek körül nagy szeretettel, nem múlik a fájdalom. Nem igaz a mondás, hogy az idő mindent elmos. A fájdalom marad, éjjel-nappal egyedül vagyunk, nincs velünk az, akinek mindent megadtunk, akit feltétel nélkül szerettünk, akit nem pótolhat senki, nélküle semmik vagyunk.
Fájó érzés szüleink lassú leépülését, legyengülését tehetetlenül nézni. Különösen, ha a kínlódás több évig tart. Mégis, az utolsó órák, percek szinte elmossák ezeket a nehéz éveket. Küzd a gyermek és a beteg szülő éveken át. Az orvosok, ápolónők hada, a gyógyszerek mind-mind szembeszállnak a kórral. A fizikai test végül feladja, megsemmisül. Nem így a lélek, az győzni tud! Nehéz időszak a betegnek és a hozzátartozónak ez a hosszú út, de a halál előtti percekben minden megváltozik. A haldokló már nem ránk néz. Nyugodtan lélegzik, békésen mosolyog, biztat bennünket – úgy mondják: megbékélt. Arcát elönti a fény és mintha azt suttogná: „Ne félj, látod, én sem félek! Légy derűs!
Én találkozhattam ilyen pillantással, és azóta is látom, ha a szememet lehunyom. Hallottam a csendes, megbékélt, szeretetet sugárzó szavakat, az imát, amit utolsó sóhajával még suttogott. Hiszem, hogy még találkozunk az égi mezőn, a csillagok között velük, és amíg e földi világban élek, addig is figyelnek rám.
Ők adnak nekünk erőt, ők, akik küzdenek, nyomorultak, haldokolnak. Köszönjük meg nekik! Az élet csodás és gyönyörűséges, még akkor is, ha tele van harcokkal, nyomorral, betegséggel. A halál csak egy állomás annak, aki hisz a lélek erejében. Ezért adnak példájukkal erőt nekünk a nehéz sorsúak, a szegény emberek, az éhezők, a halálos betegek, a haldoklók, mert hisznek valamiben vagy Valakiben, aki homályosodó szemükbe ragyogó fényt hoz, mosolyt csal ajkukra. Elfogadják, ami rájuk vár, mert érzik, van, Aki várja őket. Nekem is el kell fogadnom ezt, mert ők már tudják, hogy így igaz. Remélem, az utolsó pillanatban én is mosolyogni fogok és erőt sugárzok az itt maradók számára, mert hiszem, hogy van Valaki, aki ezt így rendelte. Rendnek kell lennie ebben, és a homályos, másik világban is. Hiszem, hogy így van!
Embernek lenni,
csak embernek, semmi egyébnek,
de annak egésznek, épnek!
/Sík Sándor: Ember/
Bükkzsérc árvaháza előtt haladtunk el. A kis árvák az udvaron játszadoztak éppen. Amikor meghallották lépéseinket, közülük majdnem mindegyik a kerítéshez szaladt. Odatapadtak és néztek bennünket bánatos tekintettel. Kis arcukat a léchez szorították. Pici szívüket százfelé szakították, amikor szüleik elhagyták őket. Szemükben ott volt minden eddigi fájdalmuk, keserűségük. Az én szívem elszorult, nem tudtam rajtuk segíteni. Nézték az előttük baktató felnőtteket, gondolom, régen látott édesanyjukat keresték köztünk. Lehet, hogy felrémlett előttük alakjuk, arcuk, valamelyikünk talán hasonlított rájuk. Kis karjukkal repdestek felénk, de nem rohanhattak hozzánk, hogy mi átölelhessük őket. Mindig megindítottak e szomorú gyermekek, a kapaszkodó ártatlanok gyermekkezei. A gondozónők minden kedvessége, szeretete, szakértelme, figyelme kevés ahhoz, hogy a mama és papa hiányát pótolja. Édesanyjuk simogatását, gyengédségét, a papa okos szavait, tanítását ők nem helyettesíthetik. Sohasem tudtam megérteni azokat a szülőket, akik eldobták maguktól gyermekeiket. A szegénység sem elég indok erre, hiszen az évezredek során számtalan családban neveltek fel gyermekeket úgy, hogy asztalukra csak a legszükségesebb jutott. A keveset is igyekeztek beosztani, keményen dolgoztak a szülők, hogy nekik mindent megadjanak. Inkább maguktól vonták meg a falatot, de a gyermekek nem éheztek. Nagyjaink közül sokan nőttek fel szegény körülmények között, egyetlen ruhájuk és cipőjük volt, babájukat kócból készítették, de a szülők szeretete a nyomorúság ellenére elég volt ahhoz, hogy nagy tanítómesterek, művészek, tudósok legyenek belőlük. Értékes emberré a család életadó melegében válhatunk. Az a legfontosabb, hogy a felnőttek felelősséggel döntsenek, vállalnak-e gyermeket. Ha pedig vállalnak, akkor mindent megtesznek azért, hogy értük éljenek.
Az ember csodákra képes. Az édesanyák különös adottsága, hogy a semmiből is teremtenek. Az édesapák pedig egész nap azon fáradoznak, hogy családjukról gondoskodjanak. Nincs szebb dolog az életben, mint a párolgó levest kanalazó csöppségeket látni, kacagásukat hallgatni. Jó tudni, hogy a meleg étel, a tiszta ruha, jókedvű gyermekeink a mi becsületes munkánk gyümölcsei. Ha valaki tudatosan azért nem vállal gyermeket – vagy ha kihordja is az anya a magzatát, de másokra bízza, inkubátorba helyezi újszülöttjét -, hogy szórakozhasson, habzsolja az életet, olyan, mint a mesebeli tücsök, aki nem gyűjt télire és a szükség idején elpusztul. Így magát is elpusztítja, nem csak a gyermekét áldozza fel. Ha csak magukkal törődnek, rosszabbak az állatoknál, mert ők utódaikról mindig gondoskodnak. Önzésük következtében hiába keresik a boldogságot, a pillanatnyi örömök hajszolásába belefáradnak, lelkük kiég, űr tátong bennük. Sajnos sok ember teszi életét meddővé, céltalanná, üressé. Őket nem tudom sajnálni, csak azokat a gyermekeket, akiket emiatt eltaszítottak maguktól. A legáldottabb kéz az anyai, amely megszenteli a mindennapi kenyeret, simogatja gyermeke fejét, aki virraszt mellette, ha beteg. Egy apa nem adhat szebb ajándékot párjának, mint azt, hogy gyermeket nemz neki, gyermekének pedig akkor, ha élő testvérkét ad a sok játékbaba helyett. Igazi barátokkal sokkal jobb játszani, mint bármilyen drága játékkal. A felelősségteljes anya sohasem adná oda gyermekét senkinek, még akkor sem, ha gazdagok közé kerülnének. Egy férfinak, akiből apa lesz, egész élete kiteljesedik. Semmi sem jobb annál, semmilyen karrier, semmilyen gazdagság, mintha ő lehet párjának egyetlen társa, gyermekeinek gondoskodó édesapja. Egy nő, akinek testében növekszik egy új élet, majd megszületik, egész életében úgy érezheti, hogy eggyé váltak, sohasem tud tőle elszakadni. Az édesanya csodát teremt, a gyermeket, de a gyermek is átalakítja a szüleit. Ha figyelnek egymásra, mindkét fél csak nyer ezzel a kapcsolattal, mely az évek, évtizedek során egyre csak mélyül. A gyermek mindig a szülei gyermeke marad, akkor is, ha felnő, akkor is, ha utat téveszt, ha meghal. A család a legfőbb érték. Aki két végén égeti a gyertyát, és csak magával törődik, nem képes igazi családot alapítani. Ha így kerülnek a gyermekek árvaházba, vagy nevelőotthonba, az a szülők felelőtlenségének tudható be. Ha meggondolatlanul, gyakran váltanak a fiatalok partnert, és ebből a viszonyból gyermek születik, hamar megszabadulnak a nem kívánt gyermektől. Ők nem látogatják gyermeküket, idegenek nevelik fel őket. Szörnyű, ha meghal mindkét szülő, és a családban sincs olyan felnőtt, akire rábízhatnák nevelését. Ilyenkor – úgy gondolom – még mindig jobb lenne a gyermeknek, ha nevelőszülőkhöz kerülhetnének és nem árvaházba, ahol ő csak egy a sok közül, a nevelők nem érnek rá külön vele foglalkozni. A nevelőmama még akkor is figyel a vállalt gyermekekre, ha többről gondoskodik. Mégis családban nőhet fel. Ha nem is ő szülte, sokszor ennek ellenére nagy szeretettel veszi körül a rábízott gyermekeket. Sok meddő nő fogad örökbe gyermeket, és neveli fel sajátjaként.
Nézem ezeket a szomorú szemű piciket, akiket az vigasztalna meg, ha egyszer a sok gyerek közül kiválasztanák őket és meleg családi otthonba kerülnének. Ott csak rá figyelnének, csak vele beszélgetnének, elmondhatnák gondjaikat, örömeiket. Minden emberi lény egy csoda. Megérdemli minden gyermek, hogy méltó módon éljen és megkapja a felnőttektől mindazt a szeretetet, törődést, ami az állatvilágban természetes. Nálunk, fejlettebb agyú teremtményeknél miért nincs mindig így? Miért hagyják el őket? Tanulhatnának ezek az „embernek mondott” felnőttek az állatoktól emberséget! A gólya, amikor megérkezik a hosszú útjáról, nem tátja a száját, hanem fészket épít, fiakat nevel, hogy átadja a legdrágábbat, az élet nagy ajándékát. Minden, ami él, élni akar, nagyra nőni, virágzó fává válni. Ahogy elhagytuk a falu határát, visszanéztem. Lelki szemeimmel még mindig láttam a kerítésen csüngő apróságokat. Vajon ők hogyan nőnek fel? Kapnak-e elég szeretetet életük során? Később, ha felnőnek, és innen kikerülnek a nagy életbe, akadnak-e környezetükben melegszívű társak, akik elfeledtetik velük szomorú gyermekkorukat? Ha ők családot alapítanak, biztosan nem hagyják magukra, idegenekre gyermekeiket. Vajon felnőtt korukban megváltozik-e a világ? Jobbá válnak-e az emberek? Vagy újra és újra ugyanez az embertelen világ veszi körül az árvákat? Én hiszem, hogy eljön majd az az idő, amikor nem lesznek többé árvaházak a gyermekek számára, nekik és a hajléktalanoknak szerető, meleg otthonuk lesz. Ne várjuk a csodát, az nem jön el magától! Figyeljünk egymásra! Nézzünk magunkba, csendesedjünk el, gondoljuk át, hogyan élünk. Mindent megteszünk gyermekeinkért? Gyógyítsuk be a sebeket, és mi is boldogabbak leszünk. Mindannyian tehetünk azért, hogy a családokban gyermekek szülessenek, hogy a nemzet gyarapodjék, hogy ne legyenek csonka családok, annak minden tagja együtt maradjon. Segítsünk embertársainkon. Legyünk olyanok, mint a virág, melynek természetéből adódik, hogy fejét a fény felé fordítja. Árasszuk a szeretet fényét egymásra, családunk minden tagjára, barátainkra, minden körülöttünk élő ismerős és ismeretlen emberre. Így lesz bolygónkon szebb, jobb az élet, így maradhatunk meg embernek!
mit ér az éneked
ha nem énekelhetsz
mit ér ha kiáltasz
ha értünk kiállhatsz
mit ér ha csak hallgatsz
ha a kérdés elmarad
mit ér a gondolat
ha azt ki sem mondtad
miért vannak szavak
ha szád néma marad
miért kapsz szárnyakat
ha a földön ragadsz
mit érnek a testek
ha nincs bennük lélek
mit ér az alázat
ha folyton aláznak
mit ér a jó szándék
ha megfogan benned
mit ér az ajándék
ha nem szívből adják
mit ér a figyelem
ha feléd fordulnak
mit ér a szeretet
ha azt csak koldultad
mit ér a tudomány
ha vannak ostobák
mit ér a becsület
ha érte feszülsz meg
mit ér az értelem
ha nincsen érzelem
mit ér a gazdagság
ha híján a nagyság
mit ér ha gyarapszunk
ha nő népességünk
de nincs életterünk
mit ér el az ember
ha tengereinkben
sós- és édesvízben
oly gazdagok vagyunk
de nem jut már nekünk
mit ér termőföldünk
ha már nem műveljük
mit ér ásványkincsünk
ha kizsigereljük
mért szülsz gyermeket
ha nem lehet veled
mit ér a szellemed
ha nem fejlesztheted
nyílik-e még virág
lesz-e még illata
mit ér így a világ
szív és erdő helyén
kő lesz és sivatag
mit ér a fényes ég
ha terjed a sötét
mit ér az akarat
ha a tett elmarad
mit ér a kegyelem
ha nem érezheted
ha nincsen szeretet
mit ér az életed
mit ér ha kevesebb
ha ennél több is kell
mit ér ha semmi nincs
mit ér ha érték sincs
a világmindenségben
igenek
és nemek
váltakoznak
benned
a kérdőjelekre
van-e feleleted?
Sz e r e t n é m,
ha a házban kályha lennék,
tető, mely esőtől megvéd,
ásó, mely földbe ás mélyen,
kapa, mellyel gazt kitépnek,
talaj, miben a mag terem,
fán gyümölcs, mit leszedhetnek,
erdő, mely friss levegőt ont,
télre elég tüzelőt hoz,
lennék ruha, mely betakar,
álom, mely enyhet ad fáradt
szemekre, út, melyen járnak,
csillag, amely utat mutat,
tudós, ki titkokat kutat,
napsütés, mely fényt, meleget
ad, tűz, hogy körém üljenek,
melegedjenek emberek,
hegedűhúr, feszítsenek,
gyönyörű zenét zenghessek,
virág, mindig illatozó,
friss kenyér az asztalokon,
éhezőknek ima, fohász
az elesettekért, pohár,
mely mindig tele van vízzel,
szó, kiteljesedett ige,
magasan szálló sas szeme,
mindent látó tekintete,
lármában lennék én csend,
hamisak közt igaz, tenger,
melybe minden folyó indul,
megtévedteknek kiút.
Én segíteni szeretnék,
ha egyszerre mind
l e h e t n é k!
Időpont változás: Kühne Katalin: Fénnyel teli téli sötét c. kötetbemutatójának helyes időpontja: 2011. június 3-án 17 órától lesz a Szabó Lőrinc Fiókkönyvtárban (Miskolc, Mindszent tér 2.), előtte 16 órától a Galéria előtti pavilonban dedikálja kötetét. A szerző szeretettel vár minden érdeklődőt.
Tisztelettel meghívjuk Önt és barátait 2011. június 3-án 16 órára a Miskolci Városi Könyvtár Szabó Lőrinc Fiókkönyvtárába (Miskolc, Mindszent tér 2.) KÜHNE KATALIN : FÉNNYEL TELI TÉLI SÖTÉT c. kötetének bemutatójára. Legújabb és korábbi köteteiből: Levendulák illata c. és az általa szerkesztett Kühne László: Szóljanak akkor is… c. tanulmánykötetből válogatott írásait KONCZ KÁROLY GYÖRGY, Radnóti-díjas előadóművész interpretálásában hallhatják.
“A kötetem az utóbbi 2 év termését tartalmazza: novellákat, memoárokat, esszéket, verseket. Ha valaki érdeklődne iránta, írjon e-mail (hkkatica@gmail.com) címemre, és elküldöm neki. Ára 1200,- Ft. A könyvhéten Miskolcon is árulják a Városi Könyvtár Információs sátránál, de nálam is megvásárolható, ha valaki ír nekem, megadom az elérhetőségemet.” – Kühne Katalin
Ülök a hegytetőn behunyt szemmel.
Megindulsz felém lentről, a csendes
levegőben, a nyáresti lomb fáradt
illatában. Előbb lassú kis tánccal
ringatod magad jobbra-balra, majd heves
gyorsasággal, íves lendülettel
felfelé szállsz, hegyek magasára.
Pici virágtested szél hintáztatja
a kékben fürdőző titkos egekben.
Angelusra hívogat a harang nyelve.
Halkan csengetsz ezernyi társaddal.
Lelkembe balzsamot csepegtettek.
E kondulással minden egyre tisztább,
érteni vélem Fennvalónk minden titkát.
Érzem őt, hallom szavadat, harangvirág.
Egyszerre kongattok, zsong az egész világ.