Kis ladikom fut az éjben.
Üde harmatot altat a nyár,
De a pirkadat éber, akár
Ő, aki vár a sötétben.
Megkeresem kicsi párom,
Elidőzöm a kedves ölén.
Ide hallom, a nyárfa tövén
Dunnyog a szél is a nádon.
Futárt meneszt az éjsötét.
Babrál a szél az ereszen,
Hordja a fák üzenetét
Rozsdásodó leveleken.
Ha küldik is: – Kinek? Minek?
Címzettje gondja messze jár.
Akit megcsaltak tévhitek,
Nem egyszerű levélre vár.
Eltántorít a józan ész szele,
Na és a figyelmeztetés:
Ne törd magad, nem érsz te fel vele!
Nem vagy te más, csak tévedés!
Pörölve szól a lelkiismeret,
Meg egy igazi, hű barát.
Jelét nem észrevenni nem lehet,
Ha már így felfedi magát.
A vén halál nem kér találkozót!
Álmomban jött el hozzám csöndesen.
Megérintette lázas homlokom,
Mosolygott tán, már nem emlékezem.
Szemében megvirradt az alkonyat,
Aztán sötét lett, mégis láttam őt.
Hatalmas volt, de testetlen alak,
Akár, ha köd úszik a szem előtt.
Én csak feküdtem mozdulatlan,
Lelkemben kábulat és nyugalom
Pihent, mint fáradt test a nyűg alatt,
Ha rátelepszik minden fájdalom.
Kitárta nagy, iromba karjait,
Fölém hajolt és halkan szólitott:
Te vagy soron! Ne félj, ott béke vár,
Ott nincs harag és nincsen borzalom.
Emelkedett, s testemből kitépve
Önnön magam, vagy csak a szellemem?
Követtem őt, de hirtelen megállt
És visszanyomta lomha életem.
Még nem jöhetsz! Ez égi jel feléd!
Még nem fejezted be a dolgodat.
De ízelítőül biztos lehetsz,
A túlvilág sok jót is tartogat.
Míly könnyű volt, mily csodás borzalom
Kilépni, ha egy pillanatra is,
Megsejteni, mit senki más talán,
Hogy élet és a halál útjain
Milyen kevés a mérhető idő,
A távolság meg kézzelfogható.
Azért, ha mód adódik, mégis ez
A földi élet vonzóbb, hogyha jó!
Tűz járja át a szellemünk,
Hitünk reményre gyúl,
Amikor rád emlékezünk,
Egy nemzet leborul
Dicső nevednek hallatán
Te költőóriás,
Mert a szabadság zászlaján
Még leng a szentírás!
Vele lobog a gondolat,
Hogy „ szabadok leszünk!”
Szabadítsd fel az álmokat
És hitesd el velünk,
Hogy az elmúlt százhatvan év
Nem múlt hiába el,
Hogy a dicső Petőfi név
Ma is üzen, ha kell!
Csak ültek ott az esti szürkületben,
Elfogytak már a megrágott szavak.
Szikrát vetett a néma érzelem,
Szemükben lángra gyúlt a párbeszéd.
A vadlibák V útjait követve
Tekintetükkel távolra került
A gondolat egy pillanatra tán,
De a lélekkel ott maradt a kéz
És összeforrt a kinyílt lánc szemével
Hogy körforgásban tartja szívüket,
Míg újra megtalálja önmagát
A szép, kiolthatatlan szenvedély.
Kutyaordító hideg volt.
A Nap már az erdő koronáját súrolta, de hátra volt még vagy háromszáz méter. Sietnünk kellett, hogy sötétedés előtt megtaláljuk azt a terebélyes tölgyfát, ahova lepakoltuk az összegyűjtött gallyakat, a bozótok árnyékába.Anyám úgy okoskodott, ha már az első fordulót elkobozta tőlünk az erdőőr, másik feléért, amit még otthagytunk, a kései órákban fogunk elmenni, mert otthon egy rakat tűzrevalónk sem volt, persze, azon kívül még sok más sem! Keményen csikorgott talpunk alatt a fagyos hó, nagy zajjal tudtunk csak haladni, szó nélkül. Mindketten tudtuk, hogy életbevágóan fontos a küldetésünk. Nővérem lázas betegen fekszik a hideg házban. Kevés bóklászás után rábukkantunk az összegyűjtött halomra, anyám is, én is erőn fölüli batyut kötöttünk, hogy aztán teherrel a nyakunkban valahogy hazakorcsolyázzunk.Talán életében először jelentette ki anyám.
- Kár, hogy a családban nincs egy valamirevaló szánkó! Valóban megkönnyítette volna a dolgunkat, nem beszélve a vidám percekről, órákról, amit mi gyerekek is megéltünk volna!
- Minek a szánkó kisfiam?- mondta egyszer kesernyés humorral- lábbeli nélkül úgyse vennétek hasznát!
Így igaz! Most is a nővérkémmel közös bakancs van a lábamon, ami már rég rászolgált a cserére. Törtettünk kifelé az erdőből, nagyokat szuszogva, hogy majd a szélén lerakjuk terheinket, kicsit megpihenni. A Nap már rég lebukott, mégis olyan világos volt, mintha három Hold ragyogott volna az égen, pedig egyet sem lehetett látni a felhőktől.
- Mindegy kisfiam, elindulunk! – mondta anyám – Csak nem eszi megint erre a penész azt az erdészt!
Hát ette. Ötven métert se tettünk meg, már hallottuk a lovak dobogását. Anyám mérgesen vágta batyuját a hóba, s egy markos darabot húzott ki a kötegből.
- Ezt pedig nem veszi el tőlünk! -Nem láttam tisztán az arcát, de elképzeltem. A könnyű szán megállt mellettünk.
- Hát maguknak hiába beszél az ember? –fakadt ki – Úgy megbüntettetem, hogy belegebednek! Magát már nem egyszer rajtakaptam, de most nem ússza meg! Figyeljen ide jóasszony!
- Maga figyeljen ide erdész úr! – szólt közbe, keményen anyám – Meg ne próbáljon kiszállni a szánkójából, mert akkor a Jóisten legyen magával, meg velem is! Lehet, hogy magának tetszik ez az egész dolog, de mi nem szórakozásból tesszük! Tizenhárom éves kislányom otthon a hideg lakásban fekszik harminckilenc fokos lázzal, a szobai vödörbe be van fagyva a víz, pénzünk nem tüzelőre, még gyógyszerre sincs! Maga mit tenne a helyemben? Ha van magában egy kis emberség, most visszafordul, és elhajt, mintha nem látott volna semmit!
A férfi nem vágott anyám szavába, tán a szánakozás is kiült az arcára, s eltelt kis idő, mire megszólalt.
- Tegyék a szánkóra a rőzsét, és üljenek föl! – hangja olyan meleg volt, hogy a meggémberedett ujjaim is kezdtek kiengedni. Földobtuk a kötegeket és fölmásztunk. Lovait az erdő irányába fordította, de mielőtt kifejeztük volna kétségbeesésünket, közölte, hogy itt a közelben egy irtást végeznek, kicsit megtoldjuk a rakományt belőle. Nem volt az olyan közel, én hosszúnak éreztem az utat annak ellenére, hogy a lovak szaporán kapkodták a lábaikat. Kicsit távolabb állt meg a farakástól, még a lejárt úton.
- Abból rakunk föl pár nyalábbal. – mutatott a cölöpök közé rakott, egyenlő hosszúra darabolt fára-
Karnyi, combnyi vastagok lehettek, méter hosszúságúra vagdosva. Gyönyörű akác! Alaposan megraktuk a szán derekát, visszafelé még fölszedtük a délelőtt elkobozott két köteget, és meg sem álltunk a házunkig. Késő volt, mire hazaértünk, szerencsére egy lélek se járt az utcavégen, ahol laktunk. Ott is az úton maradt a szánkóval, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Onnan hordtuk be az üresen álló istállóba.
Mielőtt elment, lelkünkre kötötte, sehol ne említsük a történteket, és megígértette anyámmal, hogy az irtás irányát is elfelejti, de a rőzsegyűjtögetésről nem tett említést.
Tar, őszi fák nyújtóznak át
Bokrok fölött az éjben,
Ezernyi kósza ág
Zenél a szélben.
Lelóg a pára,
Úgy nő kopár hasán,
Mint út mentén a tócsa
Egy átfutó zápor nyomán.
Leesne bár, de nő tovább
És gömbformába rejti
Az erdő mámorát.
Majd elfelejti
Az őszi ködöt,
Ha már havazni fog.
A néma ágak között
Millió apró gömb ragyog.
Egy őzsuta zajtalanul,
Vacogva lép a térbe’
Egy csepp fejére hull,
S fut tova félve.
Szemednek kéklő tengerében
Már ott bújik meg a jövő.
De mért is lenne meglepő,
Ha a tündéri arcod nézem?
Értelmed szép tekintetében:
Ha én vagyok a kérdező,
És másnak nem is érthető,
Kimondatlan válaszod értem.
Beszélsz hozzám és felnevetsz,
Felém gurul a kacagásod.
Apró kezeddel integetsz,
S ha nincs is róla tudomásod,
Érzed, látod, hogy itt vagyok,
Mert a lelkem veled ragyog!
Ha úgy érzed, már nincs remény,
Hogy kialvóban mind a fény,
Amikor eltörik az út,
Csatát vesztesz, vagy háborút,
Egy apró pontján a világnak,
Valahol mindig hazavárnak!
Elfáradt, reszkető kezek
Fájón utánad intenek,
Ha egy percre is távozol,
Vagy más kedvére változol,
Ha nevetni, vagy sírni látnak,
Valahol mindig hazavárnak!
A rácson túl is van világ!
Ha te hibád, vagy nem hibád,
Nem mérlegelnek józanul.
Ahol mindig a szív az úr,
Egy ajtót előtted kitárnak!
Valahol mindig hazavárnak!
Büszkén, vagy megpecsételt sorssal,
Ifjan, vagy túlhaladott korral
Egy kis pontján a mindenségnek,
Hova mindenkor visszatérhetsz,
Boldogan a karjukba zárnak
Ott, ahol mindig hazavárnak!