Kováts Péter: Elmentél

november 13th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Kováts Péter | No Comments »

A lelkem üres. Konganak
a benne itt hagyott szavak.
Már nem szeretlek Téged
Nem ilyennek álmodtalak.

Hazugság ez is mit lelkem
Hiányod okán épített
ne fájjon annyira nekem
Az űr, ami keletkezett.

Share

Kováts Péter: Vége felé…

november 13th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Kováts Péter | No Comments »

Miért búcsúzol úgy, ahogy
a Véresujjú hajnal búcsúzik,
a haldokló éjszakától, kibe
napvillám tőrét mártotta bele,

s döbbenten nézi, amint a reggel,
őt mossa el fényes tekintettel.

Pedig, hogy őriztem lángját
a szép alkotta vágynak, mely
pupillámon tükrözve lobbant
agyam rejtelmes zugában.

Üzent is szívnek, tüdőnek,
kéznek és a lábnak, millió sejtnek.

Az ocsmány anyag már dacol,
(Lelkem jobbik felével,)
némely sejtjeim mámor receptorai
szétpattantak, s nem újulnak megint,
feladták a létért folyó szüntelen akarást,

s elhullanak az idő megszabott,
szigorú törvénye szerint.

Itt jajong, búsong belül a lélek:
Ne hagyd elmenni,
ne hagyd elmenni, kérlek!
Szerelem nélkül üres kőszikla leszel!
Rideg kő semmi több! Félek,
ha csak a múltba temetkezel.

Pusztuló sejtek! Anyag csak semmi más.
Keresd tovább az álmot, a lelkeddel láss.

Share

Kováts Péter: Vers a szerelem múlandóságáról

november 13th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Kováts Péter | No Comments »

Fogadd el tőlem ezt a kis verset
A véges szerelem szerény himnuszát,
És értsd, meg a lelkem mért háborog mégis,
Ha látom a szépszemed napsugarát.

Mert lelkemben érzem a kegyetlen jövőt,
Én ismerem a múlékonyság szigorát.
S bár látom, a végét most élvezem létét,
S halk mosoly fut az ajkaimon át.

Egy mozdulat tükre, egy szó, vagy egy dallam
Mely felidéz benned egy újszülött csodát,
Pillanat múlva már ellened fordul
S gúnyosan összetört álomra vált.

Kacagva nézel egy kihunyt szikrára,
Melegét őrizni nem volt erőd.
Nem számítottál ily gyors búcsúzásra,
Csak döbbenten, némán és szótlanul állsz.

Nem érzel semmit, csak indul a könnyed,
És véresre harapod belülről a szád,
És omlanál össze, és ordítanál már,
De fájdalom némaság telepszik rád.

Mert kevés az arcod, hogy megmutasd néki
Mily nagy sebet ejtett a végső gondolat,
Állsz hát csak szótlan, és könnypermeten át,
Egy félszeg mosolyra indul a szád.

Annyit szólsz halkan, küzdve magaddal
Egy boldog szerelem romjainál
Egy álomban éltem, s, hogy vége lett kétlem
Bírom-e életem álmodni tovább.

Share

Kováts Péter: Meditáció 7.

június 23rd, 2013 Posted in Kováts Péter | No Comments »

Töprengek, – hogy is lesz vége
a vágynak, mi tört fel az égre,
mi akarta, minden áron,
hogy két ember eggyé váljon?
Mikor kell szépen elbúcsúzni,
az ajtót csendben, mögötted behúzni,
pántlikát kötni minden szép emlékre,
s elhinni, – most már tényleg vége.

Ha a közös ágyból kiűz
kedvesed zajos horkolása,
s nem óvó szeretettel fordítod
Őt a másik oldalára.
Ha egy fárasztó nap végén
a vacsora hűlt helyén
nem közös nevetés terem,
hogy ezt elfeledtétek mindketten.

Ha a szexből, elfogy az áhítat
és magadra figyelsz már csak.
S a nagy sóhaj után, csók helyett,
rögtön cigarettáért nyúl kezed.
Ha a közösből – önös lesz
s eluralkodik az enyém
a korábbi mienk helyén,
a szeretném-ből – akarom lesz.
S féltékenység tombol a féltés helyén.
S már észreveszed a ráncokat is,
az imádott kedves hamvas bőrén.

Hát lépj tovább, ne töprengj
ki – hol – s miért,
elmúlt! Volt! – megmenteni,
nincs is már remény.

Share

Kováts Péter: Mindig volt egy

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kováts Péter | 3 hozzászólás »

Mindig volt egy,
kivel kacérkodtam,
kinek néha haját húztam.

És volt egy, kiért
szívem először fogott lángot,
kinek a szomszéd kertjéből,
loptam gyönyörű virágot.

Mindig volt egy,
kiért órákig álltam,
az ablaka alatt esőben, sárban,

kiért sírtam fogcsikorgatva,
átkokat mormoltam szerelméért,
felmásztam volna a Himalájára
egyetlen őszinte csókjáért.

Mindig volt egy,
ki nevetve kikosarazott,
s volt ki sírva búcsúzott.

Mindig volt ki szeretett egem,
s olyan is, akit csak én szerettem.
Küzd’tünk egymásért külön világban,
vágyunk magányt szült a valóságban.

Mindig volt egy,
kiért érdemes volt élni,
a soros keserűségét elviselni.

És volt egy kinek megfogadtam,
vele maradok holtomiglan,
de mégis szépen búcsúzott,
a hibás nem csak én vagyok.

Mindig volt egy,
kiért imádkoztam,
s volt kiért a pokolra szálltam.

Volt ki színes álmokat adott.
Láttam a kék madár szárnyalását.
S volt ki annyi fájdalmat hozott,
hogy vágytam létem elmúlását.

Most van egy,
Ki hajdan elvarázsolt,
Ki mindig megbocsátott.
De tudom, hogy jön majd
egyszer egy éjszínű angyal,
ki átöleli elárvult lelkemet,
S a végtelen létbe átvezet.

S ha majd a hangom elakad,
És tollam is árván marad,
Mindig lesz, ki olvassa majd
A neten szétszórt álmaimat.

Share

Kováts Péter: Flört

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kováts Péter | 2 hozzászólás »

Tintakék testén nyíló
Bíborhasadással
vérzett el az éj.

És csobbant a víz,
és vágott a szél,
s a kezem melegével védtelek.

Amikor szétnyílt a szád
a szemhéjam alól néztelek.
S mint sirály a vízre,
úgy hullottam rád,
mert csillagot véltem
felfedezni benned.

Mint gyenge szellő a vizet,
borzolta kezem a bőrödet,
s a hullámok ritmusát,
remegte a tested.

S én hittem enyém lettél,
majdnem egészen,
s te mégis elküldtél
szinte keményen.

Aztán megvigasztaltál,
még meg is csókoltál,
az álmok világából
a földre rántottál.

Meghalt az éjszaka,
mire megértettem,
párcsókos kaland,
íme ez lehettem.

Share

Kováts Péter: Elmúlt egy szerelem

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kováts Péter | 2 hozzászólás »

Ha harmat üli meg, a szempilláidat,
Ne szégyenkezz miatta, az egy vádirat.
Ha döbbent fájdalom némítja ajkad,
A szemed mondja el majd, a vádakat.

Nem rajtad múlt, te mindent adtál.
Nem rajta múlt, hogy semmit se kaptál.
Oly álmokat szőttél könnyelmű lényébe,
Mely ott nem volt, s kipergett belőle.

Ő csak játszott egy színes játékot,
Percnyi varázslat, neki csak ennyi volt.
S szaladt is tovább, s kacagva nézte,
Hogy lázasan vágytál, az ölelésre.

Nem szól a harsona, nincs világ vége,
Háborgó lelkedet nyugtasd meg végre.
Tanulj hát belőle, nincs már mit tenni,
Elmúlt egy szerelem, hidd el csak ennyi.

Share

Kováts Péter: Az én hazám

június 11th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kováts Péter | 3 hozzászólás »

1

Az este sétálni mentem,
Csípősen hideg szél dalolt,
Morgós, szürke volt a kedvem,
Talpam alatt hó csikorgott.

Keserűen üres volt a lelkem:
Kuporgó hajléktalanok
forintját csörgeti zsebem,
pedig én is éhes vagyok.

Itt van már egy új közösség:
Csivitelő pláza-népség
E szétszakadt világban.

Hazugságok halmazával,
Jövőt felélő ábrándokkal
Tombol hamis csillogásban.

2

Pusztít sok új népbetegség:
Depresszió és droghalál,
Allergia, cukorbetegség,
ebola, herpesz és a rák,

Narkománia és kishitűség,
Önpusztító hatalomvágy,
S nem tudhatjuk biztosan még,
Hogy felszabadultunk-e már.

Mert oly kevés az igaz szó.
új uraink a nép nevében
feszítenek a bársonyszékben.

A hatalom birtokában
A nyomor már nem látható,
Már nem fontos a választó.

3.

Nekünk a harc sosem lesz végső.
Létünk mindig a küzdés maga,
Harcunk célja a szebb jövő,
De sokunknak nem jön el soha.

A harc helyett talán végre
Összefogni és dolgozni kéne,
S visszaadni végre a szép,
Alkotó munka becsületét.

Mert hol is a pénz mostanában?
Csak a hamis csillogásban,
Semmiből jött, csinált sztárok

Ripacskodnak milliókért.
Munkád jutalma minimálbér,
S a létedet sújtó adók.

4.

Sínylődik a munka világa,
Pénz helyett mindig átszervezünk,
S munkát vállal a nagyvilágban
Sok százezer emberünk.

Saját hibáit nem is látja,
Ki küzd a hatalomért.
Mindig a másikat okolja
Az elszalasztott ábrándokért.

Leszámoltunk a diktatúrával,
S a munkanélküliek hadával
Utolértük Európát.

Múltunk soha nincs kibontva,
S mint csóró távoli rokonra,
Úgy tekint ránk a nyugati világ.

5.

Családok élnek új, cifra
Nyomorban, hitelekből telik
Csak házra és minden másra,
Rabszolgamunka e jólét ára.

Szomszédok egymást titkon lesik,
Kinek, miből, mire telik,
Új módi hív acsarkodásra,
Nem tanít senkit összefogásra.

Szobrokat döntünk újra és újra,
ítéletekkel csapunk le a múltra,
tagadjuk apáink hitét.

Mi tegnap hősies tett volt,
mára gyalázattá foszlott,
sújtva unokák életét.

6.

Mint annyiszor, ínséges időkben,
Vak gyűlöletre horkan fel lelkünk.
Őrlődve bizonytalan létünkben,
Bárki ellen feltámad dühünk.

Ellenség lesz a származás,
A másság, a vallás, a nézet,
Bőrszín vagy hit, válogatás
Nélkül osztunk ellenségképet.

Rossz szóra már villan a kés,
Viskótetőbe lángcsóva tép.
Menekülőt golyó terít le.

S a gyilkos áldozat is egybe’.
Így lesz a sok balga ember
a politika játékszere.

7.

Hitem szerint magyar vagyok,
Bár nem tetszenek a frázisok,
Ezen a földön születtem,
Szerettem, alkottam, éltem.

Féltem e gyönyörű Hazát,
Létét most gyűlölet járja át.
Nem tetszik a tízparancsolat?
Uraink majd írnak másikat.

Létünknek minden szegletét
Politikusi függőség
Uralja, s nem a bölcs tudás.

Kiskirályok világa jött el,
Kik megmondják, hogyan élj,
S ha nem teszed, jót ne remélj.

Share

Kováts Péter Az egy balladája

február 9th, 2013 Posted in Kováts Péter | No Comments »

Ifjú volt, és lázas hittel,
Lenni akart, az-az Egy,
Ki megmutatja, megváltja,
Igazságra megtanítja,
Kitalálja, feltalálja,
Mert egyedül csak Ő tudja,
Mi az igazi egyszeregy.

Nézz hát énrám tucatember!
Lásd, Én vagyok AZ-az EGY!
A megismételhetetlen, az egyedi,
Ki önmagával megszorozva,
Önmagával perben állva,
Sem lehet más, mint Egy,
A sok-milliárd változatból,
Megszülető, csodálatos Egy.

Míg nem voltam, nulla voltam.
Nem is tudtam, hogy leszek,
Hisz a nulla önmagában,
A semmiben tetszeleg.
De két Egy, összenézett,
Mosolyogva és dalolva,
Mámorokba burkolódzva,
Gyakorolták, egyszer egy…az…
S így lettem a reménybeli Egy.

Vártak nagyon, míg nulla létből,
Összegzéssel, osztódással,
Mert szorzással nem lehet,
Lettem Anyámnak, s Apámnak,
A legféltettebb, legdrágább Egy.

S létem során hányszor voltam,
Ennek-annak, kik megláttak,
Az igazi, a hőn áhított,
Varázslatos, egyedüli Egy.
De voltam, kis cserével,
Egyszerűen, egy csibész,
egy kegyetlen zsarnok,
Sőt egy sátánt is láttak bennem,
Kiknek tyúkszemére léptem.

De most már megtanultam,
A matek nem is oly egyszerű,
Sok-sok egynek bizony nem megy,
Kitörni az egyszeregyből,
lenni egyedüli, és nem együgyű.
Nekem most már talán menne,
A szürke egységből kinőve,
lenni valódi egyetlen Egy.

De a múló hosszú évek
S a lassan elfogyó jövő,
Döbbentenek rá a tényre,
Mi rám vár majd egy napon,
Mert eljön bizton, jól tudom,
A nagy művelet, az utolsó,
Kivonni e szép világból,
Magam egy-ét csendesen,
S elérve a kezdet végét,
A nulla lét egyszerűségét,
Elfogadni teljesen.

Share

Kováts Péter Voltál

január 27th, 2013 Posted in Kováts Péter | No Comments »

Elszürkült a vágy, álmokból alkotott képe.

Kihunyt a tűz, parázs sem maradt belőle.

Nem jajdul már dallam, hogy elérjen Téged,

Gyűrt párnámról eltűnt mára már a képed.

 

Nem keresem már görcsös akarattal,

A helyeket, hol vártalak színes áhítattal.

Elhomályosult tündér lényed fénye,

Belesimultam a Nélküled-létbe.

 

Gúnyosan néz rám távolból az arcod,

Mondtad: sírig szeretsz majd!

Hát feladtad a harcot?

Harcot? – nos, meglehet, de tudd!

A szerelemhez Téged én teremtettelek.

Én szőttem beléd az ábrándok selymét

Kiszínezve lényed múlandó fényét.

Az érzékiség buján szép ruháit

Képzeletem aggatta fel rád,

Belőlem fakadt e színesen szép világ.

 

Most elteszem mindezt

Mint értékes festményt,

Tarka emlékházam

Legféltettebb kincsét.

Share