Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Tagadj meg, ha csókom
nem oly lágyan érinti meg
szépívű ajkad,
ahogy a hajnal csókja
suhan át az alvó virágokon,
lehörpintve róluk
a mézízű gyöngyharmatot.

Tagadj meg, ha kezem
nem oly puhán simítja végig
gazella testedet,
ahogy a hűs reggeli szellő
hullámzik végig,
az aranyló búzatengeren.

Tagadj meg, ha nem én leszek
ki legszebb perceit adja életednek,
s nem tudnék oly szépet varázsolni,
mint milyet a delelő nap vetít eléd,
tünékeny csodálatos képeket.

Kergess magadtól messze el.
mint undok álszent csalót,
ha nem úgy ölellek át,
mint ‘hogy az életet adó levegő,
öleli óvón e gyönyörű földet.

Ne kíméljen engem szikrázó haragod,
ha nem tudnám teljesíteni minden,
még ki sem mondott óhajod,
ha nem azt keresné érted égő lelkem,
hogy Téged az öröm mámorába rejtsen.

Pusztíts el, — vagy engedd,
vágyam, dobbanása legyen szívednek,
hogy az álom valóra váljon.
a „kék madár” válladra szálljon.
Sóhajom – sóhajod legyen,
Legyen, mire oly rég vágyom,
üstökös mámorként omlani
szivárvány-gyönyör öledbe,
mint ahogy a folyók ömlenek,
a szikrázóan mélykék tengerekbe.
S ha, „Abban” a pillanatban,
felszakadó sóhajodban,
nem semmisül meg minden bánat,
s egy villanásra,
nem lesz vége a világnak,
s nem hullsz párnádra aléltan,
mint fáradt vándormadár a célban.
Tagadj meg! Kergess el!
Szikrázó haragoddal pusztíts el!
Mert hazugság volt minden ének,
dalaim csak hamis fények,
s nem tudtalak mennybe vinni téged.

Ajánlás csak Neked:

E verset felvidításodra írtam
hogy ne csak „világfájdalom” legyen.
Ennyire telt kedvesem.
Tudom mélységes Bűn, amire kérlek,
Kísértsd meg velem az „örökkévalót”
lenne ez olyan, mint az első szerelem
Villanásnyi csak, de kitörölhetetlen
mit lelkében mélyen megőriz az ember.
És mit mondtál, itt motoszkál bennem
Ajándékom – az utolsót
megadnám boldogan Neked,
ha tehetném, elhiheted.
De az úton nem egyedül megyek
s nem adhatok mély fájdalmat
kiknek több vagyok így
mint most Neked.
Eljön a perc, ha várod türelemmel,
s lelkem virágai igazgyöngyként
csillognak majd kezedben
s e versek és sóhajok rajtad
nem bizsuként (nyűgként) függenek
mint most ahogy érzed
mert hozzád már belátom
valódi arany és gyémánt
ékszerek illenek.

Ülök a villamoson, mely

átsuhan velem az alvóvároson.

Utak, terek vonulnak el sorban,

üres – kihalt mind,

csak a szél jár, mint zizzenő fuvallat,

mely megmozdít néha

egy lehullott gallyat.

Borzongás fut végig a kihalt utakon,

s a hűvös éjbe alig láthatón,

fehér pamacsként lehelik ki lelküket,

a sötéten ásító csatornaszemek.

Megriadt árnyak raja kószál,

fényfürtökben fürdik a sok bogár,

puha léptű gyilkos sárga szeme villan,

a durva zajra lomhán elillan.

Utcai lámpák villannak sorra fel,

fény és árnyék játéka lep meg,

Váltakozva, mint létemben

öröm és fájdalom örök szövetségben.

Kattog sínen a kerék

mint órában a percek,

a sötétbe búvó világ

álmosan reszket.

A monoton zajban rádöbbenek,

mint kiszáradt folyómederbe

vésett évezredes üzenet,

bukik fel génjeimbe kódoltan

az érzés, hogy megkeresselek.

Még nem találtam Rád!

Még nem voltam Veled!

Csak tudom, vársz rám,

csak még nem láttál meg.

Sorsomba égetve várt rám,

hogy elvigyem Neked

a titokban rámosztott üzenetet:

Nem vagy egyedül,

itt vagyok Neked!

Nem vágyom bőrkötésben
Porosodni könyvtárak polcain
Nem vágyom kötelező lenni
Egy majdani érettségin.
Verseim hangulatok csak,
Lélekből áradó szép gondolatok
S megelégszem azzal, ha egy
Arcra könnyet, vagy mosolyt csalok.
Lehet. – Verseim nem is versek
Csak egymás után írt szavak
Irodalmárok elgörbült ajkán
Csupa nem-kívánt falat.
Gyönyörködhetsz bennük azért
Mint Szines mezei virágokon
Szép lehet ez is talán
nem csak a túlnemesített rokon.