Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Kellár F. János Immánuel Vándorlásaim kötet borítója

Ajánlások:

Bánffy György Kossuth-díjas színművész:

Barátom! Ez egyszerűen gyönyörű.
Érett gondolkodó, érett íráskészség.  Szellemes, érdekes, eredeti, remek!
Mély, szép és olykor mégis játékos.
A Fohászkodásról: fojtogat a fájdalma, ismerős a tehetetlensége, mely a leggyilkosabb ellenfelünk.
Összességében rendkívüli tehetség.
Isten irgalmazzon neki ebben a világban!

Pirk Jánosné Remsey Ágnes író, sokoldalú művész:

Olyan írások ezek, melyeknek írója sóvárogva keresi lelkének érzékeny csápjaival a tapasztalható világon túl a megtapasztalhatatlant, a kíméletlen realitáson túl a költőit a romolhatatlant. S ha megtalálta a természetben vagy az emberi kapcsolataiban, esetleg saját lelkében, féltő gonddal papírra veti. Szeretné a talált “kincset” másokkal is megosztani!
Mert a világnak is szüksége van hasonló kincsekre.

Balázs Tibor (PhD) író, az Accordia kiadó ügyvezetője:

A fiatal író azt is bizonyítja, hogy a korunkra jellemző deszakralizálás, demitizálás, deheroizálás nem az alkotó Én immanens sajátja, identitást képző tényezője, hanem külső fenyegetettség, melyet csak az eszmei valósághoz való hozzáadódás szüntethet meg…

A könyv megrendelhető az interneten számos helyen, illetve megtalálható a könyvesboltokban.
Továbbá a szerzőtől is rendelhető:  www.kellar.hu

Messze szálló színpompás madarak, szivárványból hulló virágszirmok, csillagok, melyek kart karba öltve táncolnak.

A szeme és az üvegajtó egy kis repedése közti kapcsolat volt ez. Ez, és még milliónyi kép, rezdülés, látomás, ábránd. Elbambulva nézte a lila és rózsaszín pöttyök felvillanó életét, majd elvillanó haláluk. Buborékok keletkezését, amőbák elmúlását.
A nap fénytörése teljesen elragadta megszokott közegéből. Nem érzékelt sem teret, sem időt. Csakis a pár pillanatra megteremtődött új világnak élt.
Karcolatok, domborodások játszottak, formák, és formátlanságok olvadtak egymásba, s hoztak létre újabb és újabb alakzatokat és elmosódásokat. Fejét mozdulatlan félredöntve tartotta, szeme csillogott, átvéve a kis repedésben rejlő hatalmas mindenséget.
Feltűnő tündöklések és letűnő csillogások.
Olyan dolgok, melyek megfogalmazhatatlanok. Melyeket, ha megpróbálnánk leírni, érthetetlennek tartanák.
Ezért, még ha lát is ilyet az ember, még ha fel is fogja és átéli, érzékeli ennek mibenlétét, nem beszél róla.
Csak hallgat.
Hallgat, s némaságával megöli azt a fél pillanatot, amelyik egyszer neki egy új világot nyitott meg. Nyitott meg, és csak egy töredékét, de engedte látni. Egy más világét, egy más dimenzióét.
Mindezt egy illúzió által keltett képi kiáltással.
Ám legtöbben azon kevesek közül, akiknek ez megadatott, és látták a vibrálást, süketek.

Süketek, mert nem is akarnak hallani, szemükön keresztül!

Paranormális jelenség történt ma reggel az egyik Pest megyei buszjáraton.

Az egyik szakértő a sajtótájékoztatón elmondta, hogy a jelenségnek nem volt semmi látható előzménye, semmilyen előjel nem figyelmeztette az utasokat a közelgő történésekre.
A tanúk szerint reggel munkába menet, szokásukhoz híven felszálltak eme bizonyos járatra, a busz tömött volt, az utasok közül sokan álltak. Az ülők kifelé bámultak az ablakon, bár a párás üvegen keresztül nem sok mindent láttak. Akiknek nem jutott ülőhely, azok egy pontra szegezték tekintetüket.
A busz csak ment, az utasok zötykölődtek, életjelet csak ritkán adva magukról. Már a menetútja felénél járt, amikor is az a bizonyos öreg néni felszállt, jobb kezében egy kopott vászonszatyorral. Ellépegetett a busz közepéig, és megkapaszkodott a korlátban.
Ekkor még senki sem sejtette a buszon, hogy mi is fog történni pár percen belül.
A következő megállónál a felszállók miatt még kevesebb hely lett a buszon, ezért a nénike is összébb húzta magát.
A keze a kapaszkodón egy pillanatra hozzáért egy középkorú úr csuklójához, aki kissé felháborodottan és megvetően pillantott az öregasszonyra. A körülötte ülők is gúnyosan nézték, hogy mit meg nem enged magának az öreg.
Aztán hirtelen megtörtént az, amit senki nem sejtett, és ami minden utast igen megviselt.
Az egyik külső ülésen utazó fiatalember felállt, és felkínálta helyét az idős hölgynek.
Ám ennyivel nem érte be, ugyanis kezet is nyújtott neki, hogy odasegítse.
A buszon mindenki megdöbbent és megijedt.
Egy kisgyermek elkezdett sírni félelmében.
Egyesek ufónak gondolták a fiatalembert, mások összeesküvés-elméletekről pusmogtak.
A buszos elmondása szerint, már a felszállásnál igen gyanúsan viselkedett a fiatalember, ugyanis hangosan köszönt.
Közleményt adtak ki a hatóságok, hogy aki látja ezt a bizonyos fiatalembert, őrizze meg nyugalmát, és ne közelítsen felé.
A szemtanúkat egy orvoscsoport már délután megvizsgálta. Bizakodóan azt mondták, egy-két hónapon belül kiheverhetik ezt a traumát. A jelenséget követően a járaton utazók száma igen megcsappant. A fiatalembert azóta nem látták, sokak szerint elhagyta az országot.

Szeretném bejelenteni önöknek, fiam, a kis Jakab Kálmánka eltűnését. Egy kis szeplős vörös fiúcskáról van szó. Kérem, segítsenek megtalálni, mert nagyon hiányzik! Hiányzik, hogy nincs, aki sírása közepette engem hívna. Hiányzik, hogy nincs, aki az udvar hátsó részében hintázna. És hogy senki sem lopja ki a kekszesdobozból az édességet. Egy anyának mindez fontos, és ezek hiányán nehezen tudja túltenni magát. Hiányzik a kicsike fiam! Segítségüket előre is köszönöm! Tisztelettel Jakab Kálmánné, Romcsik utca 17/B.

Válasz:

Tisztelt Jakab Kálmánné, Romcsik utca 17/B.

A nyomozás folyamán 12 tanú került kihallgatásra, még a múlt hónapban. Ezen tanúk meghallgatása után és az átfogó nyomozás során előkerülő bizonyítékok alapján feltártuk az esetet.

Ezúton értesítem, tisztelt Asszonyom, és egyben sajnálattal közlöm, hogy fia Jakab Kálmánka, aki szeplős vörös hajú fiú volt valaha, két hónappal ezelőtt felnőtt. A megállapított tény még nem jogerős.

Én bizony nem lennék lusta, nem lennék telhetetlen, nem lennék megkeseredett, nem lennék pesszimista, nem lennék elégedetlen!

És nem lennék szürke hétköznapi sem!

Nem!

Én más lennék!

Amikor mindenki henyélne, én akkor is futnék, amikor mindenki erőlködne, én akkor is lazítanék, amikor mindenki szomorkodna, én akkor is nevetnék, amikor mindenki rosszat várna, én akkor is reménykednék, amikor mindenki panaszkodna, én akkor is dicsekednék!

És amikor mindenki a realitásról prédikálna, én akkor is álmodoznék!

Igen!

Én más lennék!

Én, Pongrác, a játékmackó.

Gyors és biztos pénzkereseti lehetőség!

Lelkét jutányos áron sürgősen megvenném. Legyen akár fiatal vagy öreg, csak hívjon, és ott vagyok. Ha más lelkét kínálja fel, üzenjen, és abban is megegyezünk.
Jelige: Ördöge van!

Miért szomorú a fűz? Miért lógatja ágait elkeseredve a víz felett, összeroskadva, magányában?
Volt, hogy hallani véltem a sírásukat is, máskor nyomasztó némaságukkal döbbentettek meg. Sokszor ülök köztük, és próbálom fájdalmuk megfejteni.
Talán a közelben lévő kis csatorna miatt, amely a környező gyárak szennyével fertőzi az ő patakjukat? Mocskolja és mérgezi, még a füzek lelkét is?
Vagy mert nyomja őket nagy tudásuk súlya? E hatalmas tudásuk révén pedig szembesülnek a rideg valósággal?
Vagy tán emlékeik görnyesztik őket? Kínzó képek, melyeken keresztül szörnyű múltjuk kísért?
Esetleg látják a jövőt? Egy fűzszomorító utópiát? Hiába próbálok, képtelen vagyok rájönni. Évek óta csak némán ülök köztük, és töprengek, ők meg csak élőhalottakként lógatják ágaikat, és nem felelnek.
Soha nem felelnek, bár még soha nem is kérdeztem őket.
Őket még nem!

Százával magasodtak a kicsinyke város fölé az ósdi, öreg, téglakémények. Volt köztük rendezetten, egyenes, és volt rendetlenül görbe. Volt tiszta és koszos. Volt, amelyik nyáron, amikor is a kémények megpihennek, egy gólyapárnak, később -családnak adott fészekrakó helyet. De volt olyan is, amelyiken soha nem keletkezett gallyakból és egyéb csőrvégre kapott dologból otthon. Ám a különbözőség és az egyediség mellett egyvalamiben mindegyik egyforma volt. Amikor a nagy hóban hazafelé siettem, mindegyik büszkén, de nem hivalkodva eregette útjára füstjét. Azt a füstöt, amelyik előbb egy kicsit végigsimogatta a kémény belsejét, és amelyik minden télen értelmet adott a kémények, kémény létének. Valamelyikből sötét tömör füst bukkant elő. Tudni lehetett, hogy ott szénnel, nem pedig fával van megpakolva a kandalló vagy a cserépkályha. Bár a füst mindegyikből különböző módon libbent ki, és mint említettem, a színe sem volt megegyező, mégis mindegyik kémény képes volt adni. A bent ülőknek külső, a hóban kint álló embernek belső melegséget. Tudták ezt ők is, ezért egy pillanatra sem tartották füstjüket.

Olykor a fa vagy a szén átalakult formája fájdalmasan hagyta el a kéményt. Ilyenkor egy utolsót ölelt a kéménybe, füstös foltot hagyva maga után. A kémények tudták, hogy minden öleléssel ők gyengülnek és amortizálódnak, de soha nem szólt egyikük sem az érzékeny füstcsóváknak. Csak meredtek felfelé, talán nem is komoran, ahogy akkoriban láttam, hanem szomorúan. De szomorúságuk oly kevés ideig tartott, amit ember fel sem foghat. Hisz jött egy újabb füst, egy újabb megdermedt pillanat. Én meg csak néztem a sok kéményt.

Néztem, bár azok sohase pillantottak le rám, de tudták, hogy ott vagyok. Ilyenkor talán ők is éreztek egyfajta belsőbb melegséget, vagy tán pont hidegséget, egy pillanatnyi jó érzést.

Rég volt!

A városka várossá nőtte ki magát, és az idő koptatásának senki és semmi nem bírt ellenállni. Én is felnőttem, és a kémények sem füstölnek már százával, mint egykor. Akadt, ahol a házzal együtt rombolták le, másutt csak a házat fosztották meg a kéményétől. Vagy, jelen elgondolásban a kéményt a házától. Ahol nem bontottak, ott átalakítottak, úgymond korszerűsítettek. Az emberek már gázzal fűtenek, gombokat nyomogatva állítják be a hőmérsékletet. A megmaradt kémények meg elveszítve létük értelmét, megnémultak. Hiába állok meg minden télen ugyanott, most már nem is tudják, hogy ott állok a hóban, és feléjük tekintek. Már nem akarják tudni, végleg csalódtak az emberekben. Talán egykori füstjük végigsimogatását próbálják felidézni, vagy a számukra végzetes utolsó ölelésekre gondolnak. Talán az égboltot fürkészik, keresvén a soha vissza nem térő füstöcskéket. De talán nem gondolnak semmire. Talán feladták, és már csak némán, nem véve rólam tudomást, várják, hogy az idő velük is tegye a dolgát.

Ezen gondolkodva haladtam. Eszembe jutott a házunk, eszembe jutott a gázkonvektor.

Hogyan is ítélkezhetnék pont én!

Amikor az idős bácsi vagy néni már nem bírja a favágást, a szénlapátolást. Hogy mennyi embernek könnyítés a modernizáció ezen formája. Beláttam, de mégis maradt bennem egy szikra, amelyből egykoron ezernyi akadt a kéményeknek. Ez a szikra pedig tudatta velem, hogy nem ítélkeznem kell, hanem megmaradni külső megfigyelőnek.

Aki igenis vacog kint a hóban, néma kéményeket bámulva. Mert bár a gázfűtés annyi és olyan meleget ad bentre, amilyet csak kívánunk, ám a kint reszkető egy csepp melegséghez sem jut.

Elérkeztem a szokásos helyemre, megálltam, és feltekintve, gomolygó füstcsóvát láttam a távolban. Egy rozoga házikó rozoga kéménye eregette füstjét. Mint aki csodát lát, tekintettem a szálló füst után, és éreztem, hogy az összes kémény újra felébredt. Mintha csak közös lelkük lett volna, egyként élték meg egyikük újra megszólalását. Ámulva csodáltam a kémények büszke, de semmiképp nem hivalkodó tartását.

Így, a kéményekkel közösen néztem minden egyes utolsó ölelést, és bár egyikőjük sem tekintett le rám, mégis tudták, hogy ott vagyok, s tudták, hogy én is érzem újra azt az elfeledett belső melegséget.

Jaj, te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Barátok vagyunk, értsd meg! Mindig is azok leszünk!

Jaj te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Én igenis álmodozó vagyok, álmodozom nappal, és álmodom, ha elnyom. És akkor mindig itt leszek, veled. Csak te és én.

Jaj, te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Amit és ahogy gondolok, az vagyok én. Én nem fogom soha megváltoztatni gondolataim által a személyem. Nem leszek soha köpönyegforgató, gondolatforgató.

Jaj, te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Nem lesz fátyol a szememen. Látni foglak, várni foglak, és tudni fogom, hol kell keresnem téged.

Jaj, te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Nem fogok felnőni, úgy, mint egyesek. Én megmaradok ilyennek, nem fogom eltorzítani az agyam.

Jaj, te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Lelkem, gondolatom, álmom enyém. Senki és semmi nem veheti el, nem ronthatja meg. Itt nincs hatalma az embereknek, a pénznek.

Jaj, te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Nem árullak el, nem csallak meg, nem taposom meg emléked az elhagyással. Te hozzám tartozol.

Jaj, te buta! Hogy hagynálak el? Soha! Nem felejtelek el. Azzal saját magam is elfeledném. Sokan, tudom, elfeledik még magukat is, én nem. Esküszöm!

Elhagytalak, bocsáss meg nekem! Hol vagy?

Istenem, Istenem! Miért nem adtál szárnyat. Szárnyakat, hogy elrepüljek, mint a madarak. Hogy vándormadárrá válva, csak repüljek, tájakat, embereket, életeket hagyva magam mögött. Hogy felemelkedhessek oly magasságokba, ahonnan nem látni az utcákat, a háztetőket, mezőket, az embereket, ahonnan semmit sem látni, és, ahol senki sem lát engem. Ahol csak magam lehetnék, és csak repülnék, mindenfajta erőlködés és megfeszülés nélkül. A szeleket átölelve, a felhőket magamba szippantva. Elrepülve, halkan, leheletnyi szárnycsapásokkal megteremtve a szabadságot. Csak repülni, amíg bele nem szédülök, és akaratlan is leszállásra kényszerülök. Leszállva, csalódva szárnyimban, amelyek nem bírtak oly messze repíteni, mintsem azt én kívántam. Csalódva, leereszkedve, szárnyaimat eldobva, sóhajtva újra tefeléd.

Istenem, Istenem! Miért nem adtál kopoltyút. Kopoltyút, hogy elmerüljek a tengerek, óceánok mélyébe, sötétjébe. Oly mélyre, s oly sötétbe, ahonnan már nem látni tájakat, embereket, életeket. Mindent magam mögött hagyva, oly mélységekbe merülve, ahonnan már nem látni semmit sem, és engem sem keresnek a fürkésző tekintetek. Ahol magam lehetnék, és csak úsznék, mindenfajta erőlködés és megfeszülés nélkül. A hullámokat átölelve, az áramlatokat magamba szippantva, elmerülve a mélységes némaságig, leheletnyi mozdulatokkal lejjebb, s lejjebb. Egészen addig, míg tengeribetegségem partra nem vet. Partra vetve pedig csalódva kopoltyúmban, azt eldobván újra csak hozzád fohászkodnék.

Istenem, Istenem! Miért nem adtál mély álmot. Álmokat, melyekbe menekülni tudok, melyekkel itt hagyhatok tájakat, embereket, életeket. Egy hatalmas mély elnyomást szememen keresztül agyamra, gondolataimra. Egy álmot, melyben a végletekig elveszhetek, hiába keresvén engemet a valóság. Egy olyan víziót, melyben nem főszereplő vagyok, hanem csak egy mellékszereplő melléke. Amiben illúziókat átölelve, élményeket, vélt érzéseket magamba szippantva elbújhatnék, még az álmom elől is. Egész addig, míg ki nem vetne magából, még a saját álmom is, visszadobva a rideg valóságba. Én pedig a ridegségben újra csak hozzád könyörögnék.

Istenem, Istenem! Miért nem adtál hatalmat s pénzt. Hatalommal és pénzzel elérném, hogy ne lássak tájakat, embereket és életeket. Átölelném a pénzem adta lehetőségeket, magamba szippantanám a hatalom gőzét. Mértéktelenül és értéktelenséggel, mígnem megrészegülve, lelki nyomorban már zokogva ordítanék feléd.

Istenem, Istenem! Miért nem adtál hallhatatlanságot, az örök élettel boldogságot. Hogy leásva a föld mélyébe eltemessem magam, hogy a hegy gyomrába zárhassam magam, hogy az erdők mélyébe bújtassam magam. Oly helyekre, ahol átölelhetem a földet, a köveket, a fákat, ahol magamba szippanthatom a tájtalanságot, az embertelenséget, az élettelenséget. Oly helyekre, ahonnan kiásva, hegyeket elhordva, erdőket kiirtva újra csak visszatérhessek, megölve magam százszor, élve ugyanúgy, már-már reményvesztetten halkan, suttogva, remegő hangon szólítván téged.

Istenem, Istenem! Miért nem adtál más testet, más tudatot, egy idegen, elhagyott bolygót számomra. Ahol nem tudván semmiről, és senkiről, csak ülnék egy sötét sarokban. A kerek bolygó legsötétebb sarkában, nem látván tájakat, embereket, életeket. Ahol átölelném és magamba szippanthatnám magányomat. Ahol régi életem a tudat alól nem tudna kitörni, évekig, évezredekig. Majd tudatom elgyengülésével csalódnék magamban, és én magam kaparnám véresre új testem, feszíteném szét bőröm. S bőrömből kibújva, újra csak itt lennék, immáron megnémulva.

Némán, nem kívánva semmit, csalódva minden helyzetben, létben, lehetőségben. Végleg megnémulva nézném a tájat, az embert, az életet.

Magamba fojtva saját magam!

És már nem kívánva semmit, nem remélve semmit, hitehagyottan csak sóhajtanék. Fájdalmasan sóhajtanék némaságomban, feléd.

Istenem, Istenem!