Kamarás Klára: Requiem helyett

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Ólomból szöni pilleszárnyat,
Hulló  pihékböl bércre várat,
Mécsessel járni nyári fényben,
Halottat kérni, jaj, hogy  éljen:
Hiába  mind… hiába már..
Hiába, mindhiába már !

Én mégis, mégis útrakelnék,
Kharon ladikján áteveznék,
Keresnélek földben, virágban,
kiáltanék az éjszakában :
Hol vagy anyám ?…Hol vagy anyám?
Hol vagy anyám, édesanyám?

Share

Kamarás Klára: Öreg öszvér töprengése

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Kicsit megállnék. Ez már kaptató,
öreg öszvérnek ilyen nem való.
Sok a kanyar. Szakadék, vagy csak árok?
Éjjelre szállást, gazdám, hol találok?
Lesz forrás, fű is egy falás?
Jaj, mennyi útelágazás…!
Én nem tudom, melyik, hová vezet…
de láthatunk-e sorsot, végzetet?
Ne vedd le terhem! Míg viszem a málhám,
talán nem a mészáros bárdja vár rám.

Share

Kamarás Klára: Nosztalgia, Pécs

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Mért keresném a régi arcokat
az utcán hömpölygő diákseregben…?
Az élet friss és mindig újuló,
a lelkünk az, hol a múlt árnya rebben.
Én visszamenni többé nem tudok,
ott már a levegő is rég megváltozott…
Csak ódon házak, lombos fák sora
és templomok hűs tömjénillata
idézne titkolt, égő vágyakat,
vagy sörhabjával tán a Tettye várna…
A romok közt a hősök ősi árnya
még ott lebeg… de mindhiába várnám
a sárga, pécsi villamost, csak árván
állnék a tündöklő, tavaszi fényben,
csak állnék… várnék… mint valaha régen…
Nem hűtlenül, mert szeretem, szerettem
a várost, ahol életre születtem.
Ezer kakukknak édes otthona,
én hívő és hitetlen, mostoha
gyermeke, akit, lám, kitaszított,
most üzenem, még nem vagyok halott!
A büszkeségem talán ostoba:
hová nem várnak, nem megyek soha!
Szépséges anyám, kedves városom,
maradj álmom, ha nem vagy otthonom.

Share

Kamarás Klára: Nekem Cyrano kell…

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

A fürdőkrémem barack illatú…
Azt mondják, ettől pont olyan vagyok,
mintha a kompót ömlött volna rám.
Ó, jó Cyrano, most te kellenél,
hogy meggyógyítsd e sérelem sebét!

Azt mondanád, hogy méznél édesebb:
a nyári nap érlelte bőrömet,
s e szép barackok olyan hamvasak,
hogy csodájukra nem marad szavad.
Tündérleány gyümölcsöskertje ez?
Itt olyan illatfelhő lengedez!
S hol ennyi friss gyümölcsre van remény,
szívesen lennél ott kertészlegény….!

Cyrano biztos mást is mondana…
és hogyha nagyon szépen mondaná…
hajnal előtt nem engedném haza…

Share

Kamarás Klára: Naiv töprengés

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Mindig a régi pör: Ádám vagy Éva.
Kinek a  balgasága volt nagyobb?
Mért nem a kígyót űzték ki a kertből
lángpallossal a szorgos angyalok?!
Ki kérdezte a tudás almafáját,
kincseit kinek szánja ontani…?
Most minden tudás préda e világon,
így lettünk végül Isten barmai.

Lapozz! Gondolj az evolúcióra!
Lejött a fáról és követ fogott,
kókuszdiót tört, aztán koponyát is,
új volt e játék, s tán csodálkozott,
hogy minden szerszám egyben harci fegyver:
hatalmat ad, erőt, kincset talán…
Már vérbe, szennybe fullad szép világunk…
Ember, maradtál volna fenn a fán!

Hallgassam hát papok szavát, vagy inkább
olvassam bölcs tudósok könyveit?
Az élet így is, úgy is gyorsan elszáll,
és sem tudás, sem tömjén nem segít.
Itt gyűlölet hajt embert ember ellen,
s ha lángra gyúl a Föld s az égi tér,
– vesztes vagy győztes? – együtt semmisül meg,
s a komédia végleg véget ér.

Share

Kamarás Klára: Mondd, hol keressem…

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Piramisok és templomok falára
vésték a lélek üzeneteit.
Maradt, ami maradt, s ha meg is értjük
a képeket, a szavak ezreit,
hol van a gondolat, mi hajtotta a vésőt:
átadni azt, mi át sem adható,
a vágyakat, a túlélés reményét.

Mondd, merre van az én piramisom?
Hová lehetne rejteni egy álmot,
felvésni fájó gondolatokat,
hogy szét ne rágja az idő, e végzet,
mikor az élet lassan alkonyul,
mikor az agy magánya
kis dobozok mélyére zárja
lassan a múltat, jelent és jövőt.

Mondd mennyi az, mi megmarad belőlem?
A szétmálló papír? Mindenki ír…
Megszűnő, s újuló internetes lapok
hullámsírjába eltemetni végleg
mindazt, mi voltam, ami oly csekély,
de mégis volt, volt benne gondolat,
egy-egy felfénylő halvány szikra csak…
vagy hangyalét? Már magam sem tudom.
Mondd, merre van az én piramisom?

Share

Kamarás Klára: Mikor az elmúlás kopog az ablakon

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Egész napos munka után
döcögött velem haza a vonat.
Sehol egy ismerős,
se társ, se álom,
hát kibámultam, ki az ablakon.
Néztem a tájat, azt az őszi tájat,
mely oly szép volt, hogy szinte, szinte fájt.

…És akkor hirtelen új vágy támadt reám:
Leszállni bárhol… vége. Nincs tovább.
Akár egy ismeretlen állomáson…
nekivágni az erdei magánynak,
elfeküdni a nyirkos rőt avarban,
elbújni, mint egy sebzett őzgida,
s elaludni a fák közt mindörökre.
Takarjatok fák, védj meg őszi erdő!
Mentsetek meg e szürke, semmi léttől,
ami otthon vár! Nem bírom tovább…

Mozdulni kellett volna, de csak ültem,
és vitt a vonat, vitt, csak vitt: haza.

Napok, hetek, vagy talán évek is,
nem tudom mennyi telt el,
az arany lombok hívó suttogását
magamban mélyre, mélyre eltemettem.
Minden hiába!
Végleg? Nem lehet!
Mert gyűltek bennem fájó sikolyok,
feldúltak fojtott belső ordítások,
de tudtam, tudtam, hogy még nem szabad.
Egyetlen hang és megállíthatatlan:
rohanni fogok, nem tudom hova,
ki a térre őrjöngve és sikoltva,
és többé abbahagyni nem tudom.

Azután elmúlt.
Megtört, mint egy átok.
Mentem, amerre vitt a sors, az út,
nem néztem már a kincses őszi tájat,
nem akartam többé kiszállni… bárhol…
a semmiben, az elmúlásra várva.

Szaladni? Annak vége. Nem tudok már.
Az elmúlás kopog az ablakon.
Csak az a sikoly fojtogatja torkom.
Amíg lehet, míg tudom, titkolom…

Mintha megtörtént volna mindez százszor…
vagy ott ülnék most is a vonaton…
Csak csendben, mozdulatlan!
Várni, várni…
Mit várok?
Magam sem tudom…

Share

Kamarás Klára: Holdezüst romantika

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Ezüstös fény hull most a házra,
beles a hold az ablakon,
és holdezüstre festi lágyan
a hajam, a karom … a vállam…
S az ágyon , nyáréji melegben
ezüstfénytől ragyog a testem.

Most így, csak így érints te drága
és bársony legyen minden szép szavad,
hisz ez varázslat, ez a hold varázsa,
megtörni hangos szóval nem szabad.
Ó simogass! Én mindig arra vágytam,
hogy simogass, ahogy a holdsugár…
Hát nem tudtad, hogy régen erre vár
a hajam…és  a karom…és a vállam…

És csókolj úgy, mint senki mást,
és csókolj úgy, mint a mesékben,
mintha azt hinnéd, nem szabad,
s én kérlelnélek, hogy… miért nem?
És csókolj vadul és mohón,
hisz’ már lobogó tűzzé váltam…
Csókkal boríts, ahol csak érsz:
ezüst nyakam… ezüst hajam…
a karom és ezüstös vállam…

Elbújt a hold.
Elönti a szobát a lüktető sötét…
Ne sajnáld az eltűnt ezüstcsodát:
Majd kárpótollak mindezért.

Share

Kamarás Klára: Hálóban

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Ó, mennyi fájdalom süvít a szélben,
s a felhők mennyi könnyet rejtenek…
Az út porában csalódások ülnek.
Hull rám a por, szitál… majd eltemet.

Háló feszül köröttünk. Néhány  bíbic
fészket rak rajta és megél talán…
A többi, mint sok őszi pók reménye,
repül saját sírjának fátyolán.

Share

Kamarás Klára: Gésa, egy régi képen

augusztus 22nd, 2011 Posted in Kamarás Klára | No Comments »

Ruhája, mint a feslő rózsa szirma,
magasan zárt és  rengeteg.
Körötte, érzed, hogyan lengenek
az illatok és édes permetek.
Arcán közöny. Hideg, akár a márvány.
Feltűzött kontya, mint az ében.
Mintha  könyvet olvasna éppen,
oly egykedvűn matat e képen.
Ám tekinteted oda rebben máris,
ahol a szoknya bomlik kétfelé.
Két húsos combja tárul égre: Jééé!
Ott látod mindazt, ami oly banális,
mint medikusok könyvében egy ábra,
…s az áhítat elillan, mint a pára…

Share