Kabarcz Zoltán: Herr von Bachter

június 1st, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

Tizenkét éves voltam, amikor kiköltöztünk a bakterházból. Egyetlen szekérre fölfért mindenünk. Dél volt, hőség, júliusi csönd.
Boldog voltam. Azt hittem, ezután kinyílik nekem a világ, véget ér a vonatok okozta kényszerű életritmus. Valóban véget ért. Ahogyan a gyermekkorom is.
Ott születtem a bakterházban. Első, mint később kiderült egyetlen gyerekként. Anyám betegeskedett, apám többet volt a kocsmában, mint otthon. Én azért szépen cseperedtem.
Nem szenvedtünk hiányt semmiben. Volt ételünk, ruhánk, szórakozásunk. Az iskola is közel volt, éppen csak egy futamodás. Én mégis hajnalban keltem nap, mint nap. Hathuszonháromkor. Ekkor csattogott el az ablakom alatt a mohácsi vicinális. A mozdonyvezető meghúzta a sípot, apám pedig feszes vigyázzban állt a ház előtt. Szalutált.
Jó vágású ember volt az apám, megakadt rajta az asszonyok szeme. Az anyám inkább a nyelvét köszörülte rajta, nyilván ennek is megvolt a maga jó oka. Folyton vitatkoztak. Anyám zsémbelt, apám meg kacagott az egészen. Nagyokat.
Már reggel kezdték. Amint a vicinális elment, és apám bejött a szobába. A tányérsapkát a fogasra akasztotta és megigazította a haját. Hosszan fésülködött. Az anyám pillantása követte minden mozdulatát. A tekintete fürge volt, türelmetlen, kemény és vádló.
– Lám, készülődik – mondta.
Én ültem az ágyamban, bámultam ki az ablakon, hogy ne érezzék magukat feszélyezve, és hallgattam a vitát, ami rendre eltartott egy fertályórát, apám távozása vetett csak neki véget. Ismét fejébe nyomta a tányérsapkát, és csöndben behúzta maga mögött az ajtót. Ekkor én kerültem sorra.
Gyorsan mosakodtam, magamra kapkodtam a ruhám, és iszkoltam apám nyomában. Rendszerint elsőként értem az iskolába.
Éppen tíz éves lettem, amikor eltemettük az anyámat. Apám megsiratta, akkor láttam könnyeket először a szemében.
– Jó asszony volt – mondta.
– Csak veszekedtek folyton – mondtam én.
– Az nem számít – zárta le a témát ő.
Innen kezdve együtt indultunk minden reggel. Én iskolakezdés előtt még füstölődtem kicsit az öregemmel a söntésben. A kocsma a korai órán is tele volt vidám emberekkel, örömmel köszöntöttek bennünket. Én édes kávét kaptam sok tejjel, lassan kortyolgattam a duruzsoló vaskályha mellett kuporogva.
Az emberek jöttek, mentek, figyeltem a nyüzsgést. Az újonnan jöttek levették a sapkájukat, és hangosan köszöntek.
– Jó reggelt.
– Szép jó reggelt.
Az apámat külön köszöntötték.
– Adjon az Isten, bakter úr!
Urazták az öregemet. Egy sovány, sváb vincellér sivító, selypegő hangja különösen kivált a söntés monoton zsivajából.
– Herr von Bachter – rikoltotta minden reggel hatalmas lelkesedéssel. – Isten hozta a fedélzeten. Rajta is maradt apámon a név. Elfogadta, használta is. Ha kérdezték, hogy van, vagy valami általánosságot, amire nincs igazán válasz, csak annyit mondott halkan, a maga módján:
– Herrfon.
Az estéket rendesen, egyedül töltöttem. Bámultam ki az ablakon, néztem az elcsattogó fapados vicinális ragyogó fényeit, elképzeltem a várost, ahol sohasem jártam, a világot, a messzi tájakat. Szépnek képzeltem az egészet. Arra gondoltam, hogy ha megnövök, vonatra szállok és elrobogok egyenesen a világ közepébe.
– Enyém lesz a világ.
Nem vitatkozott velem senki. Csönd volt, csak a menyétek neszezése hallatszott. A padláson laktak a menyétek, néha elvittek egy-egy tyúkot, fiatal kacsát, de apám nem üldözte őket.
– Nekik is csak élni kell – mondta, és napirendre tért a veszteség fölött.
Az ágyban a menyétek hancúrozását hallgattam, néha igencsak nagy műsort csaptak. A viháncolás zajával aludtam el. Apám, mikor hazajött, megsimogatta a hajamat és megigazította a takarómat.
– Isten hozta bakter úr! – motyogtam félálomban, és aludtam tovább. A választ általában már nem hallottam.
– Herrfon.
Még elszívott egy cigarettát, rakott egy lapáttal a tűzre, aztán lefeküdt. Amikor fölébredtem, a hathuszonhármas vicinális csattogott el az ablak előtt, a masiniszta húzta a sípot, apám feszes vigyázzban állt a ház előtt és szalutált.
Egyik este itthon maradt.
– Csak nem beteg? – kérdeztem.
– Már mér’ lennék beteg?
– Úgy ül itt, azt hinném, valami baja van.
Nem válaszolt. Csak ült a sparhelt előtt, bámulta a hamvadó parazsat, mintha valami érdekes lenne abban. Mintha ott keresné, ami hiányzik neki, mert valami hiányzott neki, az biztos.
Mind ritkábban ment el. Esténként együtt hallgattuk a menyétek bálját. Az öltözékét is, a frizuráját is elhanyagolta, hízni kezdett, és reggel a mohácsi vicinálisnak sem szalutált már olyan feszesen.
Egyik nap derékig érő léckerítést húzott a ház elé. Akkurátusan dolgozott, fehér olajjal bepingálta az egészet, estére el is készült. Takarosra sikeredett amúgy, de el nem tudtam képzelni, mi célja lehet vele. Reggelre aztán kiderült az is.
Amikor a hathuszonhármas vicinális elcsattogott, hát látom ám az apámat, amint ott áll a kerítés mögött feszes vigyázzban, ahogy szokott. Szalutál, ahogy kell, ám derékon alul, ahol az új kerítés takarásában volt, nincs más rajta, csak egy gatya, meg a letaposott kérgű félcipő, amit papucs gyanánt használt.
Amint bejött, a régi, huncut mosoly villant meg a szemében, összeborzolta a frizurámat is, amit egészen elhagyott az utóbbi időben.
– Herrfon – jelentette ki határozottan. – Nem töltünk időt fölösleges öltözködéssel.
Ledobta magáról a zubbonyát, és néhány percre visszabújt az ágyba. Beszélgetve ébredeztünk, megtárgyaltuk a dolgokat. Mindent, amit csak fontosnak tartottunk. Nekem legalább fontosnak tűnt minden, ami csak szóba került akkoriban. Visszatértek a régi szép idők.
Apám attól kezdve gatyában fogadta a hathuszonhármast, fittyet hányva a szabályzatnak, legalább ebben a kérdésben. Én úgy hittem, csak ketten tudunk a csínyről, szorosabbra is fonta a titok kapcsolatunkat. Ám valahogy kiszivároghatott a dolog, mert egy reggelen az állomásfőnök jött látogatóba. Ahogy meglátta az öregemet egy szál gatyában szalutálni, majd megszakadt a röhögéstől. Csapkodta a térdét, fuldoklott, de nem bírta abbahagyni. Vizet kellett itatni vele. De azzal is meggyűlt a baja, mert kiköpte, kiprüszkölte az egészet. A bor jobban ízlett neki.
Egy egész órát beszéltek az asztalnál az apámmal, amikor elfogyott a bor, a nélkül folytatták. A beszélgetés vitává fajult, majdnem ölre mentek, az állomásfőnök arca bíborban játszott a méregtől, de hiába. Apám megmakacsolta magát. Másnap is, harmadnap is gatyában szalutált a mohácsi vicinálisnak.
Egy hét múlva jött a szekér a bútorokért. Dél volt, hőség, júliusi csönd. Akkor ért véget a gyermekkorom.
Azóta valóban bejártam a világot. Repülővel, hajóval és vonattal is. Még a fapados mohácsi vicinálison is utaztam. Hat óra huszonháromkor az ablak üvegéhez nyomtam a homlokom, erőltettem a szemem, hogy kilássak a hajnali sötétségbe, de mindhiába. A bakterház nyomtalanul eltűnt, akárcsak az apám, akárcsak az évek. A masiniszta nem húzta meg a sípot, csak a kereket csattogása hallatszott, és az ég alján derengett némi fény.
Amikor megházasodtam, sokáig kerestünk otthont magunknak, egyik házat néztük meg a másik után, de egyik sem volt az igazi. Vagy a feleségem talált kifogásolnivalót, vagy nekem hiányzott valami. Ami tetszett volna, arra pedig nem volt elég pénzünk.
Nem messze voltunk a kétségbeeséstől, amikor furcsa ajánlat futott be. Hihetetlennek tűnt. Mindenben megfelelt az elképzelésünknek, gyönyörű kert, hatalmas nappali, tágas, világos fürdőszoba, kandalló, és az ára… hihetetlenül olcsó volt. Annyira olcsó, hogy gyanakodni is kezdtem. Mi lehet a bibi?
A háziaknak, szimpatikus, kedves, aranyos házaspár, nem akaródzott elárulni semmit, ám mi nem tágítottunk: addig nem kötünk szerződést, amíg el nem árulják az alacsony ár okát. Az asszony végre kibökte:
– Menyétek laknak a padláson. Lehetetlen kiirtani őket.
További szó nélkül írtam alá a szerződést.

Share

Kabarcz Zoltán: Hófehér Ruha

május 9th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

hinta-300x220Az anyám huszonnyolc esztendős is elmúlt már, amikor megismerkedetett apámmal. Vénlány. Ott üldögélt egy régi kínai hintaszékben az árnyas verandán, és a messzi havasok vonulatait itta a tekintetével. A hintaszék valami távoli ősünk által került a családhoz Afrikából, hogy oda miként került, nem tudja már senki.

Én, megszületni vágyó kicsiny lélek, ott keringtem már évek óta anyám körül, de semmi esély nem mutatkozott, hogy testet ölthetnék valaha is.

Pedig gyönyörű lány volt az anyám. Kivételes szépség. Most is, ahogy ott ült a hatalmas hárs árnyékában, szőke hajában megcsillant a nap, barna szemében az élet öröme ragyogott, szája szegletében az örökös mosoly bujkált, megtorpant egy pillanatra az öreg béres, amint keresztülvágott az udvaron.

–        Ki érti a fiatalokat? – morfondírozott magában. – Ha fiatalabb lehetnék negyven évvel, nem tétováznék. – De nem lett fiatalabb. Így aztán megigazította kalapját, és ment a dolgára.

A fiatalokat valóban nem lehetett érteni akkoriban, és ma sincsen másképpen a világ. Talán éppen a ragyogó szépség tartotta távol a legényeket anyámtól. Mit hittek róla, mit nem, ki tudná azt megmondani ma már. Valami nagy titok lengte körül, és hiába volt kedves, és szelíd, és kifogástalan minden tekintetben, a férfinép megmaradt inkább a csodálójának és tisztelőjének. Nem lobbant bátor szenvedély senki szívében.

Én azonban tudtam, amit tudtam, és nem tágítottam.

Pedig anyám is megbékélt a sorsával. Igaz, másképpen, mint azt az apja vagy az anyja remélte, gondolta, tervezte volna. Elvágyódott otthonról az ifjú hölgy, távoli tájakra, túl a hegyeken, országhatárokon. Hitte, szentül, és eltökélten hitte, hogy élete nem lesz köznapi élet, hanem különleges lesz, és boldog. Most is arról ábrándozott éppen, ringatózva a régi kínai hintaszékben, hogy az esti naplementében kávézik majd. A kávézó teraszát hófehér márvány borítja, antik balusztrád választja el a tenger csillogó tükrétől, három széles lépcsőfok vezet le a homokos partra, ahol halászok bajlódnak a hálóval, és rekedtes énekük felhallatszik a teraszra.

Olyannyira elmerült az álmodozásban, hogy észre sem vette, amint megjelent a szerelem. Meg sem rebbent a pillája, meg sem borzongott finom selymes bőre, pedig feltámadt a szél, ha nem is erősen, de annyira éppen, hogy az álmos felhők megindultak az égen, és a vén hárs lombja susogni kezdett.

Az apám az erdőn át érkezett. Loboncos haja csapzott volt a melegben, inge a hátára tapadt, csizmáját vastagon lepte az út pora. Szomjas volt, egy pohár hideg kútvíz reményében közeledett a kapuhoz, de lelassultak a léptei, ahogy megpillantotta anyámat. Ott állt a tagbaszakadt férfi a kapuban, keze a kilincsen, és nem mozdult. Nézte anyámat a hófehér ruhájában, ahogy lágyan ring a hintaszékben, és tudta, hogy el van veszve.

–        Asszonyom – emberelte meg magát végre. – Kaphatnék egy pohár vizet?

–        Kisasszony – helyesbített anyám, mert akkoriban valamiért még fontos volt ezt tisztázni azonnal.

Zavartan ugrott ki a hintaszékből, de zavara pillanatokig tartott csupán. Találkozott a tekintetük.

–        Hozok vizet – mondta a lány, és elsietett.

Ekkor már előkerült a nagyapám, a nagyanyám, lassan az egész háznép. Vendég van a háznál. És eltelt a délután az illendőség szabályai szerint. A vendéget nem eresztették, elalhat a szénapadláson, ráér útra kelni reggel is. Hova menne az éjszakába?

A fiataloknak kettesben maradni lehetetlen volt. Hogyan értettek szót mégis, számomra is csuda, pedig ott lebegtem egész idő alatt, hiszen mégiscsak az életemről volt szó. Éjjel anyám csak kilopózott az udvarra, a hárs alá, nézni a csillagokat, a holdat, a nyári estét, és apám is elővette összes tehetségét, ami az ékesszólást illeti.

–        Miként lehet az – kérdezte –, hogy ilyen gyönyörű lány nincsen férjnél?

–        Nem vagyok asszonynak való – mondta anyám, némi kacérsággal a hangjában.

–        Ez meg mit jelent? – kérdezte apám őszintén.

Erre már anyám is feladott minden tartózkodást. Elpirult ugyan, de a férfi szemébe nézett, úgy mondta.

–        Nekem nem lehet gyermekem. Soha.

–        Ez lehetetlen. – mondta apám, és hangjában ott volt az a megfellebbezhetetlen bizonyosság, ami aztán végigkísérte egész gyermekkoromat. – Ez nem igaz. Szeretne gyermeket?

–        Nagyon.

–        Akkor pedig megadja az ég!

Anyám azonnal elhitte apám minden szavát, pillanatra vissza is húzódott riadtan, azt hívén, apám rögtön bizonyítani is szándékozik az igazát.

Nem így történt. Hogy történt, azt – bocsássa meg a kedves olvasó – hadd hallgassam el. Intim dolog, csak hármunkra tartozik. Elégedjen meg annyival, hogy mire megvirradt, már nem keringtem testetlen kicsiny lélekként anyám körül. Az élet, a csodálatos földi élet számomra is megkezdődött. Anyám elaludt apám karjaiban.

Nagyapám vasvillát ragadott, és fölverte az egész házat, mikor rájuk lelt. Anyámat a házba parancsolta, apámra ráuszította a két szelindeket. Megszűnt a vendégjog, a barátság. Apám éppen csak átjutott a kerítésen, hogy nem szaggatták meg a derék ebek.

A varázslatos szerelem után a vak gyűlölet költözött a házba. Hiába sírt anyám, hiába próbálkozott apám, nagyapám kötötte magát a becsületéhez. Csendőrökkel toloncoltatta ki végül az idegent a faluból. El is tűnt, még anyám is azt hitte, örökre.

Én nem hittem semmit, a magam dolgával, a gyarapodással voltam elfoglalva, mondhatom, igen sikeresen. Nem telt be le sok idő, hogy nagyanyám felfigyelt, és nagyapámnak ismét gondja akadt a becsületével.

–        Megesett a lány.

–        Elkergetted a gyerek apját!

–        Férjhez kell, adjuk!

Jöttek a kérők a házhoz, már nem tartotta vissza a férfiakat a különös tisztelet, és a csodálat, viszont vonzotta őket a negyven hektár erdő, a kaszáló, és a szántó, amit nagyapám ígért hozományként.

Találtak is alkalmas vőlegényt egy jóindulatú mamlasz személyében. Anyám nem ellenkezett, a gyereknek apa kell. Megtartották a lakodalmat annak rendje, és módja szerint. A falubéliek köszörülték a nyelvüket kis ideig, aztán abbahagyták. Az én születésemmel helyreállt a családi rend. Boldog volt mindenki, még anyám szája szegélye is mosolyra húzódott a vén hárs árnyékában, amikor engem nézett. Béke, csönd és nyugalom honolt a házban.

–        Asszonyom! Kaphatnék egy pohár vizet?

Csak ketten voltunk otthon, a ház népe a vásárban tolongott a harmadik faluban. Estére vártuk őket haza. Apám tudta, mit csinál.

Nagy csokor virág volt a kezében, és ott állt a kapuban. Anyám nézte, egyre szorosabban ölelt engem magához, könnyei potyogni kezdtek az arcomra. A bölcsőbe tett, és a kötényébe törölte arcát.

–        Hozok vizet – mondta, és besietett a házba.

Apró batyuval jött vissza, karján a fehér ruhája. Addigra apám egy könnyű kocsit vezetett a ház elé, két pej kanca volt elé fogva. Két óra múlva már a megyéből is kint voltunk.

A gyermekkoromat egy nagy házban töltöttem, ott születtek a húgaim is. A ház teraszát hófehér márvány borította, antik balusztrád választotta el a tenger csillogó tükrétől. Három széles lépcsőfok vezetett le a homokos partra, ahol esténként halászok bajlódtak a hálóval, és rekedtes énekük felhallatszott a teraszra.

Már nagylány voltam, amikor nagyapám megbékélt, és hazaköltöztünk az öreg házba. Éppen ma ötven éve.

Anyám születésnapja van, együtt a család. A teraszon, a kertben, a szobákban, mindenütt gyerekek, fiatalok szaladgálnak, kiabálnak, nevetnek. Szőke hajukban megcsillan a nap, barna szemükben az élet öröme ragyog.

Az apám érkezik éppen, látom az ablakon át. Megáll a kapuban, keze a kilincsen. Az anyámat nézi, ahogy a hófehér ruhájában, lágyan ring a régi kínai hintaszékben.

Share

Kabarcz Zoltán: Látogatóban

április 8th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »
Körönd

Körönd

Az elképedés általános volt, amikor a hetvenhét éves Kossuth Lajos betért a körúti McDonald’s-be és hideg kisfröccsöt kért. McDonald’s-ben fröccsöt?

Az öregnek fogalma sem volt a gyorséttermi etikettről, csak szomjas volt. Végiggyalogolt az Andrássy úton a Hősök terétől, és megkínozta a meleg. Megivott volna jószerével bármit, de a gyorsbeszédű lányka által felsorolt választékból nem értett egy szót sem, így aztán azt hitte, eltévedt, és kifordult az üzletből. Valóban el volt tévedve.

Nem járt a városban már vagy harminc éve, és ahogy végigsétált a Ligettől a körútig, nem nagyon vett észre jelentősebb változásokat. Talán a változások nem is kívül következtek be, inkább belül.

Kossuth Lajos a fia, Kosári Lajos hívására látogatott ennyi idő után a városba.

–        Jöjjön föl, Apuka, nézzen körül! A többit majd meglátjuk. Nem jó magának egyedül.

Az öreg nem nagyon értett egyet a fiával, nagyon jól megvolt ő otthon, ahhoz képest, hogy hiányzott az asszony. De nem ez volt az egyetlen, amiben nem értettek egyet. Itt van rögtön a név kérdése. Miért változtatta a gyerek Kosárira a nevét? Mi szégyellnivaló van ezen a néven? Az öreg ma is büszkén húzta ki magát, valahányszor alkalma volt bemutatkozni valahol. Igaz, egyre ritkábban volt ilyen alkalom.

–        Nem lehet ma ezzel a névvel élni, Apuka! – próbálta védeni a saját álláspontját ifjabb K. Lajos. – Állandóan magyarázkodni kell.

Kossuth Lajos nem vitatkozott, nem volt szokása beleszólni mások dolgába. Csak nem értette a fiát. Ismert valaha egy könyvtárost a központi Szabó Ervin könyvtárban, akit Szabó Ervinnek hívtak.

–        Tessék, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – vette fel a telefont a munkahelyén –, Szabó Ervin beszél.

Élvezte, ahogy az emberek reagálnak.

Egy napon a Főkönyvtáros Úr megkérte Ervint, hogy esetleg mellőzné a telefonban a saját neve hangsúlyozását. Ervin széles arcán széles mosollyal válaszolt.

–        Van valami baj ezzel a névvel?

Ám akkoriban a Főkönyvtáros Urak munkaköri leírásából kimaradt a humorérzék, és a feltörekvő fiatalember választás elé került. A neve vagy az állása. A nevét választotta.

Ezzel együtt a szomjúsággal kellett valamit kezdeni, az öreg betért egy mellékutcába, és már messziről észrevette a jellegzetes, pincébe vezető lépcsőt.

–        Ha nem fordult ki teljesen a sarkaiból a világ – gondolta – ott bort kell, hogy mérjenek!

Valóban mértek bort, bár a szódagép nem működött, így a fröccsöt ásványvízzel mérte a csapos, restelkedett is miatta.

–        Hiába szólok, nem jönnek. Nem éri meg nekik.

A pincében jó hideg volt, a fröccs is hideg, az öreg nem elégedetlenkedett. Miért is kellett volna? Leült egy sarokba, iszogatta a jóféle rizlinget, és nézelődött. Nem sokan voltak a kocsmában, a csaposon kívül három férfi. Ketten egy asztalnál, egy harmadik külön. Miről beszélgettek volna, ha nem a fociról?

Kossuth Lajost nem érdekelte a football, nem is értett hozzá, az évek során teljesen kimaradt az életéből. Kölyök korában még ki lehetett csalni egy-egy meccsre, de mióta az asszonnyal itt hagyták a várost, tv-t nem néztek, a falunak sem volt csapata, nem is volt talán tizenegy fiatal férfi, aki focizott volna.

Hamar megszokták a vidéki életet. Az asszony tyúkokat nevelt, kacsákat, kis veteményest, és nem volt nap, hogy szóvá ne tette volna a friss levegőt.

–        Te Laji! Szívtál valaha jobb levegőt, mint ami itt van?

–        A levegő mindenütt egyforma – mormogta a férje, mert szerette ugratni a feleségét.

–        Hogy lenne egyforma? – ugrott is az azonnal. – Nem szívtam ilyen levegőt egész életemben.

Olga nénit, mert Olgának hívták az asszonyt, hamar megszerette a falu. Nem lehetett nem szeretni. Kotnyeles asszony volt, az igaz, mindenbe beleütötte az orrát, de segített is, ha kellett, bárkinek.

–        Olyan hálás vagyok, hogy ilyen kedves emberek közé jöttünk, te Laji! – mondogatta esténként, amikor ellátták az állatokat, és kiültek az öreg tornácra, és nézegették csillagokat, vagy éppen a tüzet, amit Kossuth Lajos rakott, amikor csak tehette.

Az asszony nem szerette a várost. Nem mondta, de könnyen elsírta magát, ha durván szóltak hozzá, vagy félrelökték valahol. Honnan vette ezt a természetet? Ki tudja. A férje egyszer egy lapot kapott tőle, egy versikét.

Mikor majd megöregszem,

És ott élek veled

Abban a tearózsával körbefuttatott

Mesebeli házban…

Akkor majd minden este.

Kezem – kezedbe téve

Mosolyogva alszom el.

 

Kossuth Lajos hamar eladta a pesti lakást, és megtalálta a mesebeli házat a feleségének. Nem volt ugyan még körbefuttatva rózsákkal, de ahogy múltak az évek, megnőttek a rózsák is. És egy este, vagy harminc év után, ahogy ígérte, mosolyogva, kezét a férje kezébe téve elaludt.

–        Hová való … vagy idegen?

–        Tessék?

Az öreg fölkapta a fejét. A szomszéd asztalnál ötvenes férfi próbált egyenesen ülni, de alig sikerült neki. Kereste a szavakat.

–        Idegen vagy! Mit keresel itt?

–        Gondoltam, megiszom egy fröccsöt.

–        Azt lehet.

–        Nem vagyok idegen – mondta az öreg, hogy mondjon valamit. – Laktam errefelé, régen.

–        Az jó régen lehetett – szólt bele a másik, és röhögött a saját viccén.

–        Ha tényleg laktál errefelé – hadonászott az első a mutatóujjával – ha tényleg laktál, akkor tudod, milyen szobrok vannak a Köröndön.

Kossuth Lajos elmosolyodott. Szerette azt a teret, ott volt gyerek.

–        Tényleg régen volt.

–        Na, na? – hadonászott a részeg. Nem akart rosszat, csak egy kis diadalra vágyott. Hogy csillogtathassa a tudást, ami még megmaradt.

–        Vak Bottyánra emlékszem – mondta az öreg. Kicsit zavarban volt, nem szerette a helyzetet. Mindig zavarba jött, ha vizsgáztatták. Úgy tűnt számára, ezt nem növi ki soha. Tudta a választ, pontosan emlékezett minden szoborra. Igaza van a fickónak, ha valaki itt élt, legalább ezek megmaradnak. – Aztán Zrínyi Miklós…

–        Tudja, tényleg tudja! – ugrott fel a másik, és gyorsan elsorolta a másik kettőt, hogy neki is jusson azért a dicsőségből. – Balassi Bálint és Szondy György. Meghívnám egy fröccsre, de nem ad hitelt a kocsmáros.

Az öreg egy pillanatig töprengett csak. Talán nem kéne többet innia. De nem lehet megmenteni mást, csak önmagad.

–        Meghívom én, barátom.

A meghívás komoly társadalmi esemény egy kocsmában, ehhez már illik bemutatkozni is.

–        Székely András.

–        Kossuth Lajos.

Ekkor váratlanul Székely András térdre esett, kitört belőle a zokogás, és csókolni kezdte az öreg kezét. Hogy mit hitt, vagy mi hatotta meg ennyire? A név vagy az ingyen ital? Ki tudja azt?

–        Szóval nem költözik ide Apuka? – kérdezte Kosári Lajos, az állomáson, amikor elbúcsúztak.

–        Jó lesz nekem otthon, fiam – mondta az öreg, de a vonaton elhatározta, hogy időnként azért föllátogat majd a városba.

Share

Kabarcz Zoltán: Koboldok

március 25th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

 

gomba

 

Elemér semmit sem tudott a magányról. Egyedül volt. Ült egy padon egy elhagyatott parkban, és befelé bámult. Csak úgy bambán, maga elé nézett, de nem látott senkit és semmit. Nem látta a többi embert, akik ott voltak alig karnyújtásnyira tőle, vagy néhány lépésnyire, vagy arrébb, távolabb, de valamennyien magányosan, egyedül, mintha ez lenne természetes. Nem látta a lenyugvó nap vérző vörösét, a lágyan zizegő lombok mélyülő zöldjét, a fénylő kavicsok csillogását, a madarak tarka tollát, valójában még a szürkéket sem, az árnyakat sem látta. A látása tompult el, a szíve is lassabban vert, a vér lomhán keringett az ereiben, a levegő észrevétlenül áramlott a tüdejébe, és újra ki az orrán át. Szája résnyire nyitva, ajka száraz, nyelve mozdulatlan. Néha-néha nyelt egy aprót, de észre sem vette.

Szomorú volt. Vékony szálú kese haja a szemébe lógott, gallérja mögé befújt az esti szellő.

Megborzongott.  Lassan felkászálódott a padról, és elindult. Csak úgy, céltalanul. Nem akart megérkezni sehová. Ó,  ha ez lehetséges lenne! Csak hagyta volna, hogy vigye a két lába, ahová kedve van.

A lábai vitték is, nem mintha kedvük lett volna hozzá. Az izmok, az inak gépiesen mozdultak, de végezték a dolgukat, mert annak sem volt semmi oka, hogy felhagyjanak a szolgálattal.

Erdőbe ért. Elcsodálkozott ezen. Mióta ment? Nem tudta. Hol van? Nem érdekelte. A lépései lelassultak, talpa mélyen süppedt a puha talajba, néha megzörrent az avar, nagyot roppant, elpattant egy száraz ág.

Beesteledett, megsűrűsödött a homály. A szellő kesernyés illatot hozott valamerről, a hold fénye mohos fatuskót világított meg. Elemért vonzotta a fény, vonzotta a puha moha látványa, a fáradtság elemi erővel támadt fel a testében.  Leült a tuskóra, hátát a terebélyes fa törzsének támasztotta, lógó fejét felemelte, és lehunyta a szemeit. Mélyet sóhajtott. Egy percre tökéletessé vált minden.

Kinyitotta a szemét, és meglátta a furcsa lényeket a holdfényben. Különös öltözetű apró emberkék az avarban.

Elemér még soha sem látott koboldot, mint ahogy senki sem, hiszen a koboldok az emberek számára láthatatlanok. Akárcsak a tündérek, vagy a manók. Elemér azt sem tudta, milyenek lehetnek, de egy hang határozottan szólalt meg benne.

–        Koboldok.

–        Nem szeretem a koboldokat – mondta valamikor nagyon régen a barátja, Tomi. – Komisz lények. Ha rád szállnak, véged. Nincs bennük szánalom, könyörület, fáradhatatlanok a kínzásban. Addig piszkálnak, bosszantanak, míg meg nem unják. Ha észreveszik, hogy zavarnak, csak olaj a tűzre.

Elemérnek nem volt véleménye a dologról, ráhagyta Tomira.

–        Nem szeretjük a koboldokat.

–        A manók rendes népek, segítenek, ha bajban vagy, a tündérek is, de a koboldok csak komiszkodni tudnak. Nem is értem, mi célból vannak a világon.

Mi lehet Tomival vajon? Hová tűnt? Mi van most vele? Ki tudja?

Megnősült, gyerekei vannak, mérnökként dolgozik egy cégnél, viszonylag jól keres. Ennyit tudott róla Elemér, de lényeges információ nem állt a rendelkezésére. Nézte a koboldokat, ahogy táncolnak a fényben, nézte, hogy gondtalanok, nem törődnek semmivel. Vele sem. Mintha ott sem lenne.

Pedig az a tény, hogy látja őket, jelent valamit. A koboldok csak akkor láthatók, ha láthatóak akarnak lenni. Csak az láthatja, akinek megengedik.  Tehát céljuk van vele.

–        Mit akarnak vajon? – nem kellett soká töprengenie a válaszon.

Ketten léptek hozzá, egy pöttyös gombát emeltek a magasba. Rettenetesen erősek lehettek, mert a gomba kétszer nagyobb volt, mint ők. Erőfeszítés nélkül tartották a magasba, nem látszott, hogy nehezükre esne. Egy idő után csak megszólalt az egyik.

–        Na, mi lesz? Elveszed vagy sem?

–        De hisz ez bolondgomba!

–        Amanita muscaria.

–        Ezért jöttél, nem?

–        Honnan tudod, miért jöttem?

–        Azt nem tudom, miért jöttél, csak azt tudtam, hogy jönni fogsz. Hát itt van. Fogd! Egész délután kajtattunk utána. Nincs szezonja.

–        Mit kezdjek vele?

–        Gondolom, megeszed. A kalapod mellé is tűzheted, de úgy semmi hatása sincs.

–        Meg aztán kalapod sincs.

–        Ha rád szállnak, véged! – csengett, bongott körülötte Tomi hangja. – Jobb, ha nem ellenkezel.

Ellenkezni? Ehhez volt legkevésbé kedve Elemérnek. Kedve sem és ereje sem. Nyúlt a gombáért.

–        Nyersen?

–        Süssem meg neked roston? Töltsem meg juhtúróval? Sózzam, borsozzam? Kerítsek hozzá fokhagymás mártást? Minek nézel te engem? – Azzal eltűnt. De nem csak ő, az összes. Úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna.

–        Vizionálok – gondolta Elemér, de kétségei támadtak. – Hiszen még nem is ettem a gombából.

–        Adsz belőle, haver?

Elemér ijedten felpattant. Borostás, rosszarcú hajléktalan magasodott előtte. Madzagon egy randa korcs kapcsolódott hozzá, és átható, rossz lehelet.

–        Egyedül akarod megenni, vagy megkínálsz engem is?

–        Hogy kerültél ide?

–        Itt lakom, haver – pár lépésre mindenféle hulladékból eszkábált kunyhó állt, arra intett a fejével.  – A birtokomon jársz, de ne zavartasd magad! Nálam a vendégjog szent.  Én megosztom veled, amim van, esetleg viszonozhatnád némi gombával. Remek esténk lesz, meglátod!

Elemér ereibe visszatért az adrenalin. Érzékei kiélesedtek, izmai, inai megfeszültek. Meneküljön? Támadjon? Mi a helyes reakció? Hányan lehetnek ezek? Egy percig sem tartott az egész. Ellazult megint. Mit vehetnek el tőle? Mije van neki? Mije maradt? Ha megölnék, ha elvágnák a nyakát, felhasítanák a hasát, szívességet tennének.

–        Nos? Neki látunk? – a fickó csak a gombát forszírozta.

–        Nem tudom – mondta Elemér. – Tényleg nem tudom. Haver – tette hozzá.

A hajléktalan felvihogott. Éles, magas hangon vihogott, nem tudta türtőztetni magát. Lóbálta a karjait, ugrált. A nevetésbe vinnyogás, nyihogás vegyült, néha apró horkantások is keveredtek bele. A fiú oly ámulattal nézte a férfit, mint az imént a koboldok táncát. Ha kérdezték volna, melyik élményt érzi valószerűtlenebbnek, nem tudott volna válaszolni. Szerencsére senki sem kérdezte.

–        Te még sosem próbáltad! – a férfi a térdét csapkodta, és megosztotta a felismerést a kutyájával. – Ember! – embernek szólította a kutyáját. – Ez a fiú még sosem evett gombát! Ember! Ez azt sem tudja, mi ez! Fogalma sincs, micsoda kincs van a kezében. – Csuklani kezdett. – Majd én segítek neked. Add ide!

Kikapta a gombát Elemér kezéből. Legalább történt valami, legalább elkezdődött valami. Elemér is ezt gondolta. Szóról szóra.

–        Tudod te kishaver, mi az a pszichedelikus élmény?

–        Nem szoktam drogozni.

Tompán puffant a kifogás. Mit védekezik itt? A csöves fölemelte csontos mutatóujját, és koszos körmeivel Elemér arca előtt hadonászott.

–        Mondd csak kishaver! Miért van az, hogy annyira ragaszkodtok ti a kis magatok gründolta valósághoz? – Kettétörte a gombát, a kisebbik felét Elemér felé nyújtotta, a sajátjába mohón beleharapott. – Tiéd a választás. Bár én azt mondom, ne húzódozz már, akár egy szűzlány! Úgy is kell legalább egy óra, míg hat.

–        Legyen! Jöjjön, aminek jönnie kell!

Elemér lassan visszasüppedt a homályba. Hagyta, hogy történjen bármi. Még a rühes korcsot sem zavarta el maga mellől. Kiszáradt a torka, de nem vágyott inni. Hallgatta a hajléktalan összefüggéstelen fecsegését, ahogy nyihogva nyerít a saját viccein, és bölcsességén.

–        Nem vagy, te áldozat, kishaver! Ne hidd! Senki sem áldozat. Mindenki a saját szerencséjének kovácsa, kishaver! Persze vannak jó kovácsok, meg kevésbé jók. Én nem vagyok, valami jó kovács, de te annak látszol. Csak ne lény ilyen merev! Lazíts! Lazíts! Lazíts!

Az utolsó szavak elúsztak valahová, Elemér akarta őket követni, de nem sikerült. Visszahúzta valami. Egy lágy, női kéz. Egy ismeretlen lány lágy, puha keze.

–        Pihenj csak – mondta, vagy inkább suttogta. Még az is lehet, hogy nem szólt semmit, Elemérhez mégis eljutottak a megnyugtató szavak. – Minden rendben van!

A lány arca bájos volt, mint egy földöntúli arc. Ami nem lehet való, amit nem láthat ember, egy olyan fiú, mint Elemér, semmiképp. Hosszú, barna haja leomlott a válláról, tekintete a távolba nézett, túl a ködös, csipkés, kéklőn magasló hegyeken, mégis Elemér arcán nyugodott, a szívébe hatolt.

Bolond a gomba, és bolond a férfi. Jajgat, ha fáj, egy kis szenvedés, és halni akar, aztán feléled egy álomtól. Csak a megfelelő álom legyen!

A reggel fejfájós volt ugyan, a csöves még büdösebb, mint az este, de a bánat, a szomorúság nem volt sehol. Elemér fütyörészve hagyta maga mögött az erdőt.

Éppen időben ért a kocsijához. A kerékbilincset már fölszerelték, de ott voltak még a tettesek.

–        Hohó! – mondta Elemér, pedig tudta, hogy kevés itt egy hohó. Nagyon is kevés.

–        Mi a hézag, kisfiú? – Két tagbaszakadt pribék került elő valahonnan. Ezeknek soha nem elég a baj, még keresik is. Egészen közel jöttek, mellkasuk eltakarta a napot.

–        Nincs hézag – rebegte elhalón, és közel járt egy infarktushoz. – Az álmok az erdőben maradnak – gondolta.

Néha tévedünk.  Elemér például ezúttal tévedett. Vagy fél percbe is beletelt, mire megértette, mi zajlik körülötte. Mint egy film, mint egy burleszk.

Először a bilincs vált le a kerékről, és nagy csörömpöléssel pattogott a járdán. A két pribék értetlenül nézte, aztán az egyik utána kapott, de a szerkezet, mint egy rakoncátlan nyúl, odébb ugrott. A pribékek a nyomában. Csaknem elérik, továbbugrik megint. A járókelők megállnak, és nézik. Nevetnek. Az egyik pribéknek most a nadrágja esik le, a másik a saját lábában botlik el. Tehetetlenül hemperegnek a járda porában. Szitkozódnak, hadonásznak, de hiába. A koboldok komisz kis lények. Ha rád szállnak, véged. Nincs bennük szánalom, könyörület, fáradhatatlanok a kínzásban. Addig piszkálnak, bosszantanak, míg meg nem unják. Ha észreveszik, hogy zavarnak, csak olaj a tűzre.

Az utca felszabadult kacagástól hangos. Az emberek nézik a csodát, és átmelegszik a szívük. Egymás szemébe néznek, mert meg kell osztani valakivel az élményt. Győztesnek érzik magukat. Nincsenek egyedül.

A kacagásból kiválik egy különlegesen csilingelő női hang. Az utca túloldalán áll a lány, és nevet. A lány arca bájos, mint egy földöntúli arc. Ami nem lehet való, amit nem láthat ember, egy olyan fiú, mint Elemér, semmiképp. Hosszú, barna haja leomlik a válláról, tekintete a távolba néz, túl a ködös, csipkés, kéklőn magasló hegyeken, mégis Elemér arcán nyugszik, és a szívébe hatol.

A fiú gallérja mögé befú a friss reggeli szél.

 

Share

Kabarcz Zoltán: Az átjáró

március 11th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

Egy ugribugri kamaszlány szaladt át az úton, nyomában fölszállt a por, és leülepedett megint. A tapasztott házak fehér falán tompa sárga fények. Az ajtó közvetlenül az utcára nyílt.
A galambok kora reggel felszálltak az ereszekre, ott masíroztak csapatostól a városháza cserepein, a tető gerincén. Piacnap volt. Kanizsai Miklós átvágott a főtéren. Rajongott a piacokért. Nem vásárolt soha, rajongása nem anyagi természetű volt.
Elsősorban a szagok nyűgözték le. Az erős, orrfacsaró szagok. Az erjedés, a rothadás illata. Az izzadságszag, a lovak csípősszagú verítéke, és az embereké. Ezért vágott át a főtéren.
A nyüzsgést is szerette. A lökdösődést, ahogy megszorul a tömeg egy–egy szűkületben, összepréselődnek a testek, és senki sincs tekintettel arra, hogy Kanizsai Miklós uraság kravátlit visel és lakkcipőt. Az ő dolga.
A látvány is kedvére volt, annál inkább, mert csupán a faros, nagykeblű kofák jutottak át érzékelésének a küszöbén. Más nemigen. A nyeszlett lányokat, asszonyokat észre sem vette, a férfiak pedig mintha ott sem lettek volna. Kanizsai Miklós számára a világ asszonyokból állt. Többnyire mások asszonyaiból.
A piac mindig szolgál meglepetésekkel. Most is. A likas, foltozott kenderzsákok, napszítta napellenző ponyvák között egy lila csipkeernyő, ahogy tovasuhan a magasban, az emberek feje fölött távolodik, és magával viszi a titkát. Ki lehet alatta, és hová tart? És miért ily sietve?
Kanizsai Miklós máskor nyomába eredt volna a titoknak, de most ő is menekül. Rejtőzködni akar, láthatatlanná válni, felszívódni, beolvadni, eltűnni nyomtalanul. Dehogy keresi most az újabb lila csipkeernyő titkát. Épp az előzőtől vágyik szabadulni.
A Várhegy utcán vágott neki a hegynek, csak úgy találomra. Cél nélkül rakta egyik lábát a másik után, erőltetett tempót diktált, mégsem fáradt, nem lihegett, nem izzadt. Nem szokott. Pedig a nap tompa sárga fénye kísérte lépteit.
Az ajtó előtt megtorpant. Hogy kerül ez ide? Lakkozott, politúrozott, míves tölgyfaajtó a vályogfalban. Közelebb lépett, és megsimogatta a keretet. Meleg tapintása volt. Ismerős érzés.
Belgiumban látott ilyet, Gentben. Vagy öt éve már. A királynő belső komornája lakott a csatorna partján. A vízre nyílt a nehéz tölgyfaajtó, és nem nyikordult meg soha. Az halálos lehetett volna. A csatornán csónak ringatózott, az evezők csobbanás nélkül merültek a vízbe. Kanizsai Miklós állva távolodott, hogy ne térjen vissza többé. A patrul utánuk lőtt, hallani lehetett a golyók fütyülését a víz felett.
– Ezek nem tréfálnak – mormogta a csónakos – üljön le uraságod! Még fejbe lövik a végén.
A férfi csak mosolygott.
– A golyók nem találnak. Sohasem találnak.
A csónakos vigyorgott, de fokozta a tempót. A csodák napjai voltak. Öt éve már.
És most itt ez a meleg tapintású, politúrozott ajtó dicstelen szerepben. Mi lehet mögötte? Mert valami mindig van. Izgalom vagy unalom, kaland, tán szerelem, élet vagy halál.
A súlyos bronzkilincs belesimult a férfi tenyerébe. A zár engedett.
Bent nyirkos volt a levegő, és borzongatóan hűvös. Az olajjal átitatott hajópadló megnyikordult a léptei alatt.
– Mivel szolgálhatok? – Tagbaszakadt kocsmáros állt a pult mögött, teljes súlyával a bádogborításra nehezedett.
Sehol senki más, csak ők ketten voltak a helyiségben. A durván ácsolt asztalon ottfelejtett pohár egymagában, a falon néhány üres fogas, odébb sötét olajkép. Nagybajuszú öreg férfit ábrázolt, talán egy királyt, talán egy koldust. Arrébb számlap nélküli óra ketyegett hangosan.
– Korán van még – szólalt meg végre Kanizsai Miklós. – Közelebb lépett, és egy ezüstpénzt dobott a pultra. – Miért fizetek most? – gondolta. Az érme zörögve pörgött a bádogon.
– Korán – válaszolta a kocsmáros. – Aki későn kel, annak korán.
Kanizsai Miklós el szokta engedni a füle mellett a provokáló szavakat, most sem tett másképpen. A köznépre amúgy sem figyelt oda. Miért figyelne most? Különösen, ha egy férfi szól. Mi fontosat mondhat neki egy férfi? Mennyivel más, ha egy nő kérdezné ezt.
– Mivel szolgálhatok? – Rögtön lenne jelentése. A hangszín teszi–e? A csilingelés, a bársonyos búgás? Vagy a férfi képzelete? Megváltoztatja a szavak, a mondatok jelentését. – Aki későn kel, annak korán…
A kocsmáros eltette az ezüstpénzt, bólintott, de nem szólt többet. Csak az óra ketyegését lehetett hallani. Aztán már azt sem.
Kint az utcán, a kövezeten léptek kopogása közeledett. A férfi felfigyelt. Női léptek, ismerős cipők hangja, ismerős járás, ismerős ritmus. Kanizsai Miklós még a súlyos kelme suhogását is hallani vélte.
– Követtek.
A kopogás éppen az ajtó előtt szűnt meg. Akárki volt is, ismerte a férfi vonzódásait, tudta, hogy a míves ajtó mögött találja meg, akit keres.
A kilincs megmozdult, az ajtó hangtalanul nyílt.
Az ivó hátsó, homályos zugában egy másik ajtó. A kocsmáros arrafelé intett a fejével.
Egy ugrással ott termett, de már későn. Katonák és zsakettes urak nyomultak be puskákkal és pisztolyokkal. Kérdezés nélkül lőttek. Aztán a férfi mégis elérte az ajtót.
Kanizsai Miklós szétnézett a mezőben. Nem szokta mutatni, ha meglepődik valamin, most sem mutatta. Amúgy elsőre nem is találta szokatlannak a látványt. Az ég kék volt, nem látott azon egyetlen felhőt sem, a fény mégis, mintha nem az égből jönne. A fű harsogóan zöld, mintha éppen abban a pillanatban nőtt volna ki, és kék pillangók táncoltak a virágok fölött.
Rándított egyet a vállán, és ahogy szokott, egykedvűen megindult. Kisvártatva vízpartra ért. A víz ragyogott, mint a kristály, és egy ladik ringatózott a felszínén. Orrában galambok turbékoltak, az evezőknél a kocsmáros várakozott.
– Már nincs korán – mondta.
Kanizsai Miklós bólintott, és beszállt a csónakba. A fénylő víztükör élesen mutatta a tükörképét. Mellén a habfehér inget vérpiros foltok csúfították, a kravátli is megpörkölődött egy helyen. A folyó megindult, és vitte a csónakot a túlsó part felé.

Share

Kabarcz Zoltán: Monyok

március 5th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

 

Az egész dolog tulajdonképpen akkor kezdődött, amikor a pénzügyminiszter fölakasztotta magát. Bár ennek az egyesek szerint tragikus, mások szerint éppen hogy örömteli eseménynek a történetünk szempontjából nincs különösebb jelentősége, a fordulat mégiscsak innen datálható. Ezt követte néhány államtitkár eltűnése.

Innen számítva néhány héten belül összedőlt minden. Járványszerűvé vált az öngyilkosság a közigazgatásban, a politikában, a gazdasági életben, a közélet számtalan területén, még a művészvilágban is. Ezt az összeomlást Monyok sem kerülhette el, a valaha szebb napokat látott alig százlelkes kicsiny falu, Béresapátitól kissé északra. Egy szépen induló hétfő reggel a polgármestert kellett levágni a kötélről, kedden a jegyző került sorra.

Vezető nélkül maradt a falu, ami lehetővé teszi minden közösség számára, hogy letérjen az addig többnyire kényszerűségből taposott ösvényről.

Jól termő, zsíros földek vették körül a falucskát, az ügyes férfiak és asszonyok ki is használták a lehetőségeket. Nincs a világnak olyan eldugott pontja, ahol ne lenne ismert, és kellendő a monyoki ágyas pálinka, vagy a monyoki hímzés. Mindkettőből jól meg is lehetett élni. Annál is inkább, mert az adózással kapcsolatban eleve sajátos elvet vallottak a monyokiak: jut is, marad is. Pontosabban: jusson is, maradjon is! Még pontosabban: főleg maradjon!

Aztán mégis összeomlott minden.

–         Amikor mindenhol büdös van, a te portádon sem marad tiszta a levegő – mondta ezzel kapcsolatban Gaál Jenő, a monyoki iskola hivatal nélkül maradt igazgatója.

A monyoki iskola megszűnt, aztán a buszjárat is, a postahivatal, később még a közvilágítást is kikapcsolták. A fiatalok az évek során beköltöztek a városba, vagy külföldön próbáltak szerencsét. Az öregek pedig megöregedtek.

Az egyetlen munkalehetőség a Délvidéki Ruhagyár maradt, ám most éppen azzal állt elő a management, hogy a hónapok óta elmaradt bért természetben fizetnék ki, nevezetesen készruhában. Ez az intézkedés végképp kiverte a biztosítékot.

Az érintett férfiak a helyi kocsmában jöttek össze megbeszélni a teendőket, no és iszogatni is kicsit. Hadd csökkenjen a feszültség! Ám a feszültség inkább növekedett, sem hogy alábbhagyott volna.

–         Mihez kezdjek a vacak gönceikkel? – mondta valaki.

–         Micsoda pofátlanság!

–         Ezt nem engedhetjük!

Szó, szót követett, forradalmivá vált a hangulat. A monyoki ember hagyományosan könnyen felfortyan.

–         Romboljuk le a gyárat!

–         Én lenyúzom a bőrüket – mondta az egyik atyafi, még az egykedvűbbek közül, és előhúzott egy jókora bicskát.

–         Nono – hangzott a higgadtabb táborból.

–         Talán imádkozni kéne – vetette föl valaki, de meg sem hallották.

Elragadta őket a hév, a tiltakozás heve. Elvakította őket a becsapott, kiszolgáltatott és kisemmizett emberek keserű dühe.

–         Mit tegyünk?

–         Tiltakozzunk!

–         Úgy van!

–         Hívjuk ki a tv–t!

–         Hívjuk fel a disznóságaikra a világ figyelmét!

–         Én nem is viselem többé a ruháikat – rikácsolta Kisferi, a falu bolondja. És valóban letépte magáról az inget. Ott állt meztelen felsőtesttel, arcán idétlen vigyor, szájából kicsordult a nyál.

Egy pillanatra abbamaradt a hangzavar, mindenki a bolond felé fordult. Kisferinek tetszett az általános figyelem, és folytatta a vetkőzést. Kioldotta a nadrágját, és hagyta, hogy lecsússzon sovány lábszárain, közben vigyorogva szemlélte a hatást. Aztán kilépett a gatyából is, és ott állt csupaszon, mezítláb a kocsma kövén.

Megtapsolták.

–         Ezt kell tennünk! – szólalt meg Gaál Jenő, és gombolni kezdte az ingét.

Mindenki elnémult egy percre, értetlenül nézték, mi történik. Aztán, ahogy az iskolaigazgató is pőrén állt előttük, Döme Gáspár, a fuvaros, elbődült hatalmas bődüléssel.

–         Pezsgőt ide, Béla! Pezsgőt mindenkinek! Én fizetek.

Az eseményeket többé nem lehetett megállítani. Nem telt belé öt perc, és a kocsma kövén szanaszét hevertek a ruhák. Öt perc, és negyven meztelen férfi pezsgőzött a monyoki kocsmában.

–         Addig járjunk meztelenül, amíg nem szerzünk érvényt a jogainknak – javasolta Kopacz Dezső.

–          Jó ötlet – hangzott innen is, onnan is.

–         Esküszünk! – rikkantott Kisferi.

Most már semmi sem volt drága.

–         Esküszünk! – harsogták a férfiak.

Az eskü, komoly dolog. Monyokon mindenképpen. Egy monyoki férfi esküje szent.

–         Talán mégis inkább imádkoznunk kéne a mindenhatóhoz – próbálkozott újra valaki, de már későn.

A döntés megszületett. Sűrű volt a csönd.

A férfiak hónuk alá kapták a ruháikat, és úgy, ahogy voltak, hazamentek. Az asszonyoknak fölszaladt ugyan a szemöldökük, amikor meglátták a csupasz emberüket, a vérmesebbje csípőre is tette a kezét, de tisztességgel végighallgatta a férje mondandóját. És negyven asszony vetkőzött meztelenre azon az estén, mert Monyok olyan falu, ahol az asszonyok a férjük mellé állnak, ha az szavát adja valamire.

Másnap délben Abody Gyuri, a postásgyerek nem akart hinni a szemének. A szomszéd faluból hordta a postát, nem tudta, mi történt. Azt látta, hogy három csupasz öregember ül a kocsma előtt a padon, és újságot olvasnak. A szétterített lapok eltakarták a férfiakat derékig, ám deréktól lefelé nem. Gyurit úgy megbabonázta a látvány, hogy elfelejtette bevenni a kanyart, és motorostól, táskástól, mindenestől belehajtott a kacsaúsztatóba.

Gizike, a fodrászkisasszony azonnali hatállyal felmondott. Azt még elviseli talán, hogy a főnökasszony közszemlére teszi dús idomait, végül is ő a főnök, övé a bolt, azt csinál, amit akar, de azt ne várja tőle senki, hogy hajvágás közben a Józsi bácsi ráncos micsodáját bámulja!

–         Nem fogom a ráncos micsodáját bámulni – visította, és elrohant.

–         Nem ráncosabb ez semmivel, mint negyven évvel ezelőtt – mormogta Józsi bácsi, de láthatóan nem vette nagyon szívére a dolgot.

A hetven éves Juliska néni nagyon élvezte a dolgot. Fiatal korában az átlagnál kissé tartózkodóbb volt, a férjének néha kesergett is magában, de öreg korára kinyílt. Kifejezetten kíváncsi lett, mint aki igyekszik bepótolni, amit korábban elmulasztott. Különösen a vejét tüntette ki a figyelmével, ott koslatott a nyomában, ha kellett, ha nem. Ha nem köti az eskü, Rába Gábor megelégelte volna a dolgot bizonyára.

Persze előkerült a televízió is. Először a kereskedelmi csatornák jöttek, aztán a királyi tévé is kivonult, és nyomukban a nagy külföldi adók.

Gaál Jenő nyilatkozott, vázolta a helyzetet, és ismertette a követeléseiket is. Az emberek nem vitték túlzásba a dolgot, de nem is takargattak semmit.

A pap lényegesen izgatottabb volt. Csurgott a homlokán a veríték a reverenda alatt, és átokkal fenyegette meg a falu népét. A kamerák vették az eseményeket.

A pap nyilatkozott.

–         Az egyháznak nincs helye a kárhozottak között. – Ez volt a lányege a mondandójának. És, hogy ő nem marad itt tovább egy percig sem, nem lesz támasza az erkölcstelenségnek.

Így is tett. Bevágta magát az autójába, és elporzott a messzeségbe.

–         Elhagyott minket az Isten, Pista – mondta az egyik atyafi a másiknak.

–         Nem az Isten hagyott el minket – válaszolt a másik – csak a pap.

A botrány nagyra nőtt. Fontoskodó emberek jöttek, és szörnyülködők is. Voltak, akik fenyegetőztek, voltak, akik következményeket helyeztek kilátásba, de a falu népe kitartott. Nem engedtek a hatalomnak, nem engedtek a fenyegetéseknek. Kitartottak. Sokáig kitartottak.

Jött a tél. Nemigen lehetett már ruhátlanul az utcára menni. Hát otthon maradtak.

–         Valaminek történnie kell.

Végül a gyerekek, a család nyerte meg a csatát. Eljöttek, és a lelkére beszéltek az öregeknek. Szép szóval, szeretettel, jó szándékkal.

–         Jöjjenek el hozzánk, Apuka! – mondták.

–         Ott nem érvényes az eskü.

–         Tél van, most úgy sem lehet semmi tenni!

–         Majd tavasszal, visszajönnek, ha kell még!

De nem jött vissza senki tavasszal. Elnéptelenedett a falu. Csak egyetlen ember tartott ki, Balog Ádám. Neki nem volt senkije, nem hívta senki, nem volt, hová menjen. Hát maradt. Egyedül a faluban, de kitartott.

Az enyészet lassan eluralkodott Monyokon. A természet elvadult, a házak kezdtek lepusztulni, az utakat felverte a gyom, a földek szántatlanul, vetetlenül. A hajdan virágzó település kietlenné és pusztává vált.

Nyár elején, egy nagyszakállú, hatalmas férfi érkezett a faluba. Hozzálátott a rendrakáshoz. Úgy viselkedett, mintha az övé lenne minden. A közvilágítás egy szavára helyreállt. Nem ismert lehetetlent. Virágzottak, termettek a fák ismét. Bármihez fogott, rendbe tette. És látta, hogy ez jó.

Őt nem zavarta Balog Ádám meztelensége. Néha szóba elegyedett vele, segítette, ha kellett, tanácsokat adott, de valahogy csak nem volt megelégedve mindennel.

–         Nem jó neked egyedül – mondta.

Néhány nappal később egy asszonnyal tért vissza.

–         Legyen Éva a te segítőtársad! – mondta, azzal odébb is állt. Nem volt valami bőbeszédű. Tolakodó pedig semmiképpen.

Kisvártatva mégis visszatért.

–         Látjátok amott azt a fát?

–         Látjuk.

–         Nektek adok mindent, csak annak a gyümölcséből ne egyetek! Mérgező. Ha esztek belőle, azon a napon meghaltok. – És eltűnt ismét.

–         Ádám és Éva nézte a fát Monyok közepén, aztán végigsétáltak a főutcán. Szép nyári este volt.

Share

A bankigazgató hihetetlen története

február 28th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

Rab Lóránd bankigazgató repülőgépe, a Delta Airlines New York Los Angeles között közlekedő járata kisebb döccenőket és zökkenőket leszámítva simán landolt az ismeretlen Karib tengeri szigetecske homokos partján. A szerencsés kényszerleszállás az apálynak is köszönhető volt, de az utasok dübörgő tapsa a kapitánynak szólt. A mentőakció azonnal megindult, és a szerencsétlenül, avagy éppen, hogy szerencsésen járt utasok még aznap folytathatták az izgalmas intermezzo miatt megszakadt útjukat. Egy érdekes kaland, társaságban mesélhető történet, emlék maradt számukra az egész.

Rab Lóránd nem volt a gépen, az utolsó pillanatban változtatta meg a programját. A baleset hírét személyi titkára hozta, és gratulált. A bankigazgató elgondolkozott az eseten.

A kockázatok elemzése a munkájához tartozott, élete minden pillanatában készen volt esélyeket kiszámolni, éles figyelmét szinte soha nem kerülték el a mások számára lényegtelennek tűnő apróságok sem.

Mi történt volna, ha történetesen dagály idején kényszerül leszállni a DC10-es? A parti keskeny homoksáv alkalmatlan a leszállásra. Mi történt volna, ha a gép elmerül a tengerben, vagy nekicsapódik egy parti sziklának? Felrobban és kigyullad.

Mi történt volna, ha történetesen ragaszkodik a programjához, és ő maga is a gépen utazik? Talán már nem is élne.

Rab Lóránd elmélázgatott egy ideig az eseten, jelnek tekintette a történteket. Az is volt. Más sorsot szánt neki az ég, mint hogy repülőgép-szerencsétlenség áldozata legyen idegen földön.

Hazatérésekor a bank vezérkara party-t rendezett a szerencsés megmenekülés örömére. Kollégák, alkalmazottak jöttek össze, és néhány barát, vagy inkább közeli ismerős. A bankigazgató hamar lerészegedett. Nem volt szokása, hogy sokat igyon, most kivételt tett. Elengedte magát. Példáján felbuzdulva a kompánia is kitett magáért. Az est féktelen tivornyába torkollott.

Rab Lóránd reggel ismeretlen ágyban ébredt. Nem tudta hol van. Körülnézett. Először a közvetlen környezetét vette szemügyre. Az ágy, vagy inkább dívány, amin ébredt, kényelmetlen volt, régi, és mit szépítsük ócska. Az ágynemű tiszta, de igénytelen. Tucatáru. A szoba berendezése, bútorzata ugyancsak.

–          Hol vagyok? – tette fel a kérdést önmagának a bankigazgató. – Hogy kerültem ide?

Elgondolkozott.

–          Mi lenne, ha ilyen körülmények között kellene élnem? Hogy bírnám ki? Nem értem, hogyan képesek emberek ilyen körülmények között élni?

Kopogtak.

–          Ki az?

A válasz késett. Az ajtó kinyílt, egy ismeretlen asszony lépett be rajta.

–          Bakosné vagyok. A főpénztáros felesége.

–          Hogy kerültem ide?

–          A férjem hozta haza Önt az éjjel. Nem érezte jól magát.

–          A Bakos hol van most? – Hangja szigorúan pattogott. Maga is úgy érezte, talán túlságosan is pattog. Másrészt, hogyan kellene beszélnie? Csak nem fog itt bratyizni egy ismeretlen középkorú nővel. – Csak nem fogok bratyizni egy lestrapált középkorú nővel!

–          A bankban. Természetesen, a bankban. Engem kért meg, hogy gondoskodjam Önről, ha felébred.

–          Gondoskodni rólam? Hogyan akar maga gondoskodni rólam?

–          Talán ha a fürdőszobát kívánja használni…- jött zavarba az asszony. – A titkár úr már úton van ide.

–          Nos, rendben. – Köhintett kettőt. – Nem kívánom használni a fürdőszobát. Kérem, vezesse be a titkár urat, ha megérkezik. Addig felöltözöm. Ha megengedi.

–          Természetesen. – Az asszony kihátrált az ajtón.

–          Szolganépség – gondolta Rab Lóránd.

A titkár a gőzbe vitte, és váltás öltözetet hozott a lakásáról. A bankigazgatón egy óra múlva nyoma sem volt az előző éjszakának.

A bankban hosszan vizsgálgatta a főpénztárost. Így, hogy megismerte a feleségét, a lakását, a szokottnál is szürkébbnek, kopottabbnak találta. Mintha most látná először. A férfi szalvétába csomagolt szendvicset evett éppen. Biztosan az asszony készítette neki. A fogukhoz verik a garast!

A szobájába érve sem tudta kiverni a fejéből a főpénztáros alakját. Nem értette, mi van vele, de hagyta elkalandozni a képzeletét.

–          Hogy lehet így élni?

–          Ha meg akarod érteni mások viselkedését, meg kell próbálnod úgy viselkedni, ahogy ők. – Ezt a gondolatot egy könyvben olvasta valamikor régen. Talán még az egyetemen. Egy lány hívta fel rá a figyelmét. Furcsa lány volt. Túl furcsa. Nem is lett a kapcsolatukból semmi.

–          Szerezzen nekem valahonnan egy szendvicset! Olyat, amilyet a Bakos szokott enni.

A személyi titkár, akár egy múlt századi angol komornyik, rezzenéstelen arccal fogadta az utasítást, és hibátlanul végre is hajtotta. Két szelet vajjal megkent kenyér között felvágott, sajt. Az egész papírszalvétába göngyölve. Minden stimmelt. A szendvics ízlett az igazgatónak, kedve támadt mást is kipróbálni a főpénztáros életéből.

Hazafelé szupermarketbe ment, és bevásárolt. Felvágottakat, némi sajtot, vajat, kiflit, tejet zacskóban. És sört. Másnap a tegnapi öltönyt vette fel, és hosszan gondolkodott, váltson-e inget? Végül arra jutott, hogy a tiszta ing nem bűn.

A bankban belenézett a pénztáros szemébe, és mintha kíváncsiságot fedezett volna fel az alkalmazottja tekintetében. Kíváncsiságot, és bíztatást. A többi alkalmazott szemében megütközést láthatott volna, ha odafigyel, de idáig még nem jutott el a fejlődésben.

Mert fejlődésnek tekintette a folyamatot, határozott fejlődésnek. Mintha jobban is érezte volna magát. A nemzetmentő hősök érezhetnek valami hasonlót, mint amit a bankigazgató érzett, amikor az üvegajtóban látta tükröződni önmagát.

Este meglátogatta a szüleit. Virágot vett az anyjának, és bort az apjának. Maga is meglepődött, hogy nem esett nehezére eszébe idézni, hogy milyen lőrét iszik az apja. Azt vett neki.

–          Nem akarom átnevelni – mondta magának, és elégedett volt a döntésével. Az elégedettségbe némi büszkeség is vegyült.

Azon azonban már meglepődött, hogy ízlik is neki a bor, és azt is elfogadta, hogy az apja szódát spicceljen a poharába. Az anyja meg is jegyezte, hogy kezd úgy viselkedni, mint egy ember.

–          Kezdesz úgy viselkedni, mint egy ember – mondta. – Már úgy értem, mint egy egyszerű, közénk való ember – tette hozzá.

–          Egyszerű, közétek való ember vagyok – mondta a bankigazgató, és azon gondolkozott hogyan nyilváníthatna ki valami érzelemfélét is. Erre már nem volt ötlete.

A búcsúzásnál kipréselt magából valami alig érthető mondatot, amit ha akart, az anyja így is hallhatott: szeretlek anya.

Nem szállt kocsiba, sétálni támadt kedve. Nagyszerűen érezte magát. Szokatlanul, de nagyszerűen. Ha le kellett volna írnia az érzést, képtelen lett volna rá. Azt mondta volna, hogy jól van, és kész.

–          Jól vagyok és kész!

Szemerkélt az eső, a járdán itt-ott pocsolyát fedezett fel. Az egyikbe belelépett. Mély pocsolya volt, a víz belefolyt a cipőjébe. Hagyta. Befelé figyelt, mit érez. Tetszett neki. Szökdécselve folytatta az útját, és ha újabb pocsolyát fedezett fel, ki nem hagyta volna. Ázott hajáról az arcára, nyakába csorgott a víz. Élvezte.

Metróra szállt, az emberek elhúzódtak tőle. Otthon bekapcsolta a tv-t. Talált egy filmet, ami arról szólt, hogy nem vagy senki, ha nincs kutyád, mire betöltöd a negyvenet. Megragadt benne az eszme. Kitűnően aludt.

Másnap nem borotválkozott. Valójában nem is volt szükséges borotválkoznia. A szokásos reggeli erős borosta ezúttal nem ütközött ki az arcán. Nézte magát a tükörben: mintha a vonásai is lágyabbak lettek volna.

–          Fiatalodom – jegyezte meg. És valóban.

Nem ment dolgozni. Üzenetet küldött, hogy ne zavarják. Nem zavarták.

Délelőtt az ágyban hevert, délután csatangolt a városban. Egy állatkereskedésben meglátott egy kutyát. Éppen olyat, amilyet a filmben látott. Mintha az ég küldte volna. Nem tudott ellenállni neki. Megvette.

Otthon nézte a kutyát. Nemigen tudta, mit kezdjen vele. A kutya is nézte a gazdáját, az sem értett semmit.

–          Nos, ez nem lesz így jó – gondolta a bankigazgató. A kutya is valami hasonlót gondolhatott.

–          Ha meg akarom érteni – gondolta a férfi, – úgy kell viselkednem, mint ha én is kutya lennék.

Négykézláb ereszkedett, és a kutya szemét nézte. Értelmes tekintete volt az ebnek. Rab Lóránd mégsem tudott kivenni belőle semmit. A bankigazgató nem volt türelmetlen ember, tudott várni. Ott állt négykézláb a kutyával szemben, fejét kissé félrefordította, és hagyta, hogy kilógjon a nyelve. Kissé lihegett. Egy nyálcsöpp a szőnyegre hullott, azt nézte. Nem tetszett neki. Úgy érezte, mintha farka kezdene nőni, és ellenállhatatlan vágy kerítette hatalmába, hogy megcsóválja. Sikerült is.

–          Ezt már nem! – mondta. Pánik fogta el. – Még kutya leszek a végén.

Ettől kezdve a kutya érteni kezdte a gazdája szavait. El is fordult, hogy a férfi ne lássa, hogy kineveti.

–          Nem lennél valami jó kutya – gondolta az eb, de nem szólt semmit, mert a kutyák nem tudnak beszélni. Bár az is lehet, hogy tudnának, csak tapintatosabbak annál, hogy megtegyék.

Rab Lóránd föltápászkodott, és megtapogatta a nadrágját.

–          Hűha! – Ennyi tellett tőle mindössze.

Nem tudott megmaradni a lakásban, mennie kellett. A kutya ott loholt a sarkában. Az eső ismét szemerkélni kezdett, a hűvös cseppeket az arcába hordta a könnyű szél. Némileg megnyugodott. Órákig bolyongott az utcákon, a tócsákban tocsogott, egyre ismeretlenebb helyekre vitte a lába. Kiért a városból.

Csurom víz és lucsok volt, de nem jött vissza a tegnapi kellemes érzés, az eufórikus öröm. Egyedül volt, a kutya is elmaradt valahol.

Nézte az ázott fákat. Arra gondolt, hogy milyen szörnyű lehet a fák sorsa. Egy helyben állni hosszú éveken át, esőben, télben, hőségben, napsütésben.

–          Érdekes tapasztalat lehet egyszer – gondolta, – de egy életen át.

Kopár domb aljába ért, fölkapaszkodott a tetejére. A nedves síkos füvön többször elcsúszott, térdre esett, meghempergett a sárban. Cipőit elveszítette, mire fölért. A dombtetőn egy mélyedésben összegyűlt a víz. Beleállt. Lábujjai elmerültek az iszapban. Ez most jól esett. A víz langyos volt, lágy, simogatta a bőrét. A bankigazgató égnek emelte karjait, és lehunyta a szemét.

Érezte, hogy a talpából apró gyökerek indulnak a mélybe. Gyorsan és határozottan találnak utat maguknak a puha, fölázott talajban. Rab Lóránd mind biztosabban állt a lábán.

Share

Kabarcz Zoltán: Mindenhatás

február 16th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

Üres volt az utca, egy árva lélek nem ténfergett sehol. Jármű sem mozdult, nem vesztegelt a járda mellett. Pár perce esett, a hold csillogó világa ragyogássá változott a nedves burkolaton. Aludt a város, ez a része legalább. Vagy mégsem?
Az egyik emeleti ablakból lámpa sárga fénye szűrődött ki, valamint halk zene. Mozart adagio-t játszott egy kisfiú zongorán, de oly szépen, hogy akár maga Mozart is játszhatta volna, ha nem halt volna meg kétszázhuszonegy éve már.
Most befordult egy homályos alak az utca felső végén, és bizonytalan léptekkel közeledett. Egy kapualjból borostás férfi lépett elő, és borízű hangon megszólította a közeledőt.
– Magyar vagy?
– Mi más? – hökkent meg amaz.
– Annyi itt a turista, hogy nem tudhatja biztosan az ember.
A másik körülnézett. Nem nagyon látta a temérdek turistát, de nem csinált ügyet a dologból.
– Mit akarsz tőlem?
– Láttad a meccset?
– Milyen meccset?
A borostás legyintett.
– Nem számít – mondta. – Valami történik. Változik a világ.
A borostás férfi már harmadik napja nem ivott egy kortyot sem, mert biztos akart lenni a dolgában. Ezzel együtt értetlenül állt az események előtt. Két napja kezdődött. Az anyósa magyarul kezdett beszélni. Tíz éve élt már a családban a flamand vénasszony, de mindeddig a francia volt a közös nyelv, a lányával pedig flamandul karattyolt.
– Hogy vagy, fiam? – ez volt az első meglepő magyar mondat, hiszen eddig franciául is inkább a „lusta teve” titulus járta.
Aztán a zászlókat vette észre. Határozottan nagyobbak lettek, és szerte a városban ott lobogtak a középületeken, a hidakon, magánházakon.
Ez persze mind lehetett véletlen is, de ami ma este történt, az határozottan jelent valamit. A Fradi 12:0 arányban verte meg a Manchester United-ot. Fociban nincsenek csodák. Pedig volt valami, amit a borostás férfi nem is tudott. A bizonytalan járású férfi, akit megszólított az imént, a Manchester United kapusa volt, aki szintén nem értett semmit a dologból. Pedig ez még csak a kezdet volt. Az atlétikai bajnokságon megdőlt az összes világcsúcs, magyarok vitték el a pálmát. A 110 méteres gátfutásban például egy ötven fölötti pocakos férfi diadalmaskodott, és ezt a teljesítményt, egyáltalán nem magyarázza, hogy valamikor többszörös ifjúsági bajnok volt.
A jamaikai csodafutó térdre rogyott a döntő előtt, megcsókolta a nyakában függő keresztet, és hangosan felkiáltott.
– Magyar szeretnék lenni! – és az is lett. Aki kér, az kap. Vissza is hódította az elveszített világcsúcsot, 9,4 másodpercet lépett könnyedén ellenszélben.
– Magyar vagy? – hangzott fel a kérdés minél gyakrabban a világ számtalan pontján.
– Mi más? – kérdeztek vissza egyre többen.
– Még nem – felelték a tétovázók.
Ausztria kormánya volt az első, aki bejelentette csatlakozási szándékát Magyarországhoz, majd Románia is bejelentette ebbéli szándékát azzal a megkötéssel, hogy Havasalföld kapjon autonóm státuszt. Ezt a megkötést még a tárgyalások kezdete előtt visszavonták.
Egy apró francia település, Trianon, felvette a Hódmezővárhely nevet.
A borostás férfi minderről mit sem tudott. Kisétált a Duna partra, és mire a Korzóra ért, már feljött a nap. Barátságos fények árasztották el a tiszta utcát. Egy férfi fütyörészve sepregetett az utcán, csak úgy kedvtelésből. Egy másik kutyát sétáltatott. Amikor találkoztak, köszöntek egymásnak. Egy fiatal lány mezítláb sétálgatott a meleg köveken.
Délre megteltek a szállodák teraszai, mindenfelé magyar szót lehetett hallani, családanyák perlekedtek a gyerekeikkel, a kedélyes családapák pedig fagylalttal kényeztették porontyaikat. A pincérek nem fogadtak el borravalót, sőt egyáltalán nem fogadtak el pénzt.
– Magyar ember nem fogad el pénzt egy másik magyartól! – ezt hangoztatták mindenfelé.
Délután feltámadt a szél, jóleső fuvallat söpört végig a városon. A levegőben nagy címletű bankjegyek lebegtek, aztán levitorláztak a Duna kék tükrére, és elnyelte valamennyit a víz.
A bankok a látszat kedvéért még nyitva tartottak estig, de másnap reggel már egy sem nyitott ki. Némelyiket kávéháznak alakították át, az Oktogonon, a hatalmas üvegportálok mögött csitri lányok vihogtak a járókelőkön.
– Minden fejben dől el, haver! – mondta Schön Gyuri Fekete Pityunak, amikor újságpapírba csomagolt sült gesztenyét tukmált rájuk, a sarkon a széki viseletbe öltözött kínai asszony.
– Én azt gondolom – felelte Fekete Pityu –, hogy nincs igazad. A dolgok a szívben dőlnek el. – Fekete Pityu gyerekkora óta érzelgős beállítottságú volt.
Felgyorsultak az események. Mindenki magyar akart lenni. És az is lett. Elterjedt egy szokás, hogy aki magyarrá változott, áldomást ivott. Kisüsti szilvapálinkával köszöntötték egymást az emberek világszerte. És ahogy az már lenni szokott, összemosódtak a dolgok. Általános lett a nézet, hogy a szilvapálinka teszi az embereket magyarokká. Így aztán a következő reggelen másnaposan ébredt a világ.
Ez végül is nem nagy ár.

Share

Kabarcz Zoltán: Ez az a nap

február 16th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

A metróban nem voltak színek. Az emberek feketében gunnyasztottak az üléseken. Maguk elé meredtek, mintha valami ritka mintát véltek volna felfedezni a nem létező mozaikpadlón.
Az asszony izgatott türelmetlenséggel állt az ajtóban, mint aki menekülni akar. Pániknak nyoma sem volt az arcán, – nem innen el akart volna ő menekülni, – inkább valahová. Szép arca volt. Ránctalan, sima bőre, mint a hamvas barack. Senki sem nézte volna negyvennek sem. Piros szoknyát viselt, és piros, csillogó fényű lakkcipőt.
Az utóbbi években fölszedett néhány kilót, de jól állt neki. Hitte is, nem is, ha dicsérte valaki. Valójában hosszúcombú szőkeség szeretett volna lenni mindig, ezzel az alacsony, kicsit dundi barnasággal nehezen békélt meg. Innen is fakadt az állandó izgatott türelmetlensége.
A metró a Déli pályaudvarnál állt meg, a tömeg kitódult. Az asszony félreállt, nem engedte sodortatni magát, inkább várt egy percet. Pedig sietett. Ahogy felért végül a vonatokhoz, egy perce maradt az indulásig mindössze. Fölnézett az égre.
– Óh, Uram!
Rohant. A kendő lobogott a nyakában, a hozzá nem illő cekker verdeste a térdét, észre sem vette. Más a nyakát törte volna az ingatag topánkában, de ő ura volt a helyzetnek. El akarta érni a vonatot, és el is érte.
Lehuppant az ülésre, és végre megpihent. Fél óra nyugalom. A cekkert maga mellé tette, szórakozottan beletúrt. Csirke szárnyakat vett a hentesnél, a lánya rajongott érte. Úgy szerette, ha szinte égett volt. Az asszony évek óta kacsát szeretett volna sütni, párolt lila káposztával, hagymás törtburgonyával, de valahogy nem került rá sor. A kacsáért nem rajongott senki más a családban. Alig észrevehető fintor jelent meg az arcán éppen csak egy pillanatra, aztán legyintett magában. Inkább kibámult az ablakon.
A vonat egyhangúan zakatolt az egyhangú tájon. A téli nap meg-megcsillant a piszkos havon. Budafoknál egy megrakott uszályt figyelt percekig. Az legalább tart valahová. Nagytétény után készülődni kezdett.
Az ajtóhoz állt. A máskor megszokott tülekedés ezúttal elmaradt, senki más nem akart leszállni Érden. A vonat sem lassított, átrobogott az állomáson.
– Mi történik?
A kalauz jött éppen.
– Nem állt meg a vonat. Le kellett volna szállnom.
– Ez gyorsított – mondta a férfi. Zihálva szedte a levegőt, a homlokán gyöngyözött az izzadság. – Csak Gárdonyban állunk meg.
– Nekem semmi dolgom Gárdonyban.
– Miben érdekesebb Érd, mint Gárdony? – Előhalászott egy zsebkendőt, levette a sapkáját és megtörölgette a homlokát és a tarkóját. Az asszony nézte a számára képtelennek tűnő jelenetet, de el kellett ismernie, a vagont túlfűtötték.
– Maga itt kalauz, vagy filozófus?
A fickó legyintett, és továbbállt. Mit kezdjen itt diskurálni?
– Le akarok szállni! – Már senki sem figyelt rá. Csupán önmaga kedvéért tette hozzá. – Ez a vonat tart valahová, ahová nem akarok menni. És ha valahová nem akarsz menni, a legjobb, amit tehetsz, hogy kiszállsz.
Ettől a gondolattól valahogy megnyugodott. Egy meggyőződés kezdett kialakulni benne. Nem megy Gárdonyba! Semmiképpen. És valóban. A vonat lassított, majd megállt. A nyílt pályán vesztegelt, de állt. Az asszony kinyitotta az ajtót és lekászálódott. Nem volt éppen egyszerű, leszállni a nyílt pályán, de mi egyszerű?
Combközépig merült a hóba, nem is érte el a cekkerét, az a vonat lépcsőjén maradt. Elvitte Gárdonyba. Kit érdekel?
Az asszony fölnézett az égre. Az ég olyan kék volt, hogy lehetetlen helyzete ellenére csaknem fölsikoltott a gyönyörűségtől. Lehunyta a szemét, és fenyőlombok suhogását és farkasok vonyítását hallotta.
– Óh, Uram!
Kinyitotta a szemét. A vonat elment, se fenyők, se farkasok, csak végtelen mező, nyakig érő hóval. Egy lábnyom sem sehol. A távolban, mintha egy országút lenne. Nekiindult. Nagy pelyhekben hullani kezdett a hó.
Kisvártatva valami dombra érhetett, mert csökkent a hó mélysége, jó tempóban haladt. Ám az út mégsem jött közelebb. Sőt, mintha távolabb lenne. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy milyen lehetetlen helyzetbe hozta magát. Hogy jut ő innen vissza Érdre? Hogy jut el innen egyáltalán valahová? Valójában egyik kérdés sem izgatta egyáltalán. Jobbra egy gerendaházat vett észre, az ablakban mintha fény derengene. Arra indult. Lassan sötétedett.
Alig tette a kilincsre a kezét, egy szélroham kivágta az ajtót. Nagyot nyekkent. Az asszony belépett. Egy fogatlan vénasszony ugrott oda, és becsukta az ajtót. A tél kinn maradt.
A ház egyetlen helyisége egy régimódi söntés volt. A kármentő mögött bádoggal borított pult, a mögött kötényes, vén kocsmáros a poharakkal matatott. A kandallóban tűz égett, egy kampón üstben zubogott a víz. Odébb, egy durván ácsolt asztalon, barna vájdlingban egy fehértollú kacsa hevert, tarkóján véres csík. A vájdling oldaláról egy apró helyen lepattogzott a zománc.
– Mi a szösz?
Csak a tűz világította meg az ugyancsak durván ácsolt falakat, székeket, pultokat. A fény sárga volt. Nagyon meleg sárga. A falak is, mintha ebben a sárga fényben pácolódtak volna évszázadok óta.
A kocsmáros bort töltött a pohárba. Nyúlt a szódásüveg után, de félúton megállt a keze. Az asszony felé nyújtotta a poharat.
– Igyék! – mondta.
Az asszony közelebb lépett, és nyúlt a pohár után, de a kocsmáros ismét meggondolta magát. Valahonnét vastag, talpas kristálypoharat halászott elő, megtörölgette a kötényében, és áttöltötte a bort.
– Így lesz jó – mondta.
Az asszony odalépett a pulthoz, fogta a poharat, és a bort visszatöltötte az eredeti pohárba.
– Nem – mondta az asszony. – Inkább így lesz jó.
Most a kocsmároson volt a sor, nyúlt a szódásüveg után, de az asszony tekintete megállította. Azt azért nem.
– Ez jólesett! – Az asszony kilépett a cipőjéből, harisnyás lábát melegítette a kőpadló.
Végignézett önmagán. Nézte karcsú bokáját, hosszú combjait, nyúlánk alakját. Elégedett volt a látvánnyal. Megigazította szőke haját, és a tűzhöz lépett. Leakasztotta az üstöt a horogról, és a zubogó vizet a vájdlingba zúdította.
A kocsmáros nézte, aztán egy szögről leakasztott egy kötényt és odanyújtotta az asszonynak. Az kisvártatva kopasztani kezdte a kacsát.

Share

Kabarcz Zoltán: A csúf lány

február 16th, 2013 Posted in Kabarcz Zoltán | No Comments »

Zsófi gyönyörű kislány volt, mindenki csodálta. Kedves arca volt, örökké nevető, kacagó, mosolygó szája, fitos kis orra, tiszta homloka és hosszan leomló dús, aranyszőke haja.

– Csak az lehet ennyire szép – mondogatta a nagyanyja – akinek a lelke is szép. Az igazi szépség belülről fakad.

Bizonyára igaza is volt a nagymamának, mert mindenki szerette a leánykát, még a bátyja, az okos és erős nagyfiú is büszke volt a húgára.

– Minden vágyad teljesülni fog – mondta neki. És Zsófi cuppanós puszival köszönte meg az ígéretet.

Ám a külső szépség sérülékeny, múlandó valami. Elég egyetlen pillanat és semmivé foszlik.

Így történt ez szegény Zsófi esetében is: egyetlen pillanat alatt történt minden.

Egy meggondolatlan mozdulat, egy elhamarkodott, túl hirtelen lépés és egy szokatlanul nyugtalan paripa okozta a bajt. Nem akarta az bántani a közeledő kislányt, bizonyára nem, hiszen az annyi szeretettel jött, talán csak figyelmeztetni akarta:

– Vigyázz, légy óvatosabb velem! És mégis. Egyet villant csupán a patkó és Zsófi gyönyörű arcocskáját millió sajgó seb rútította el.

Egy lórúgás az arcra nem kis dolog. Még szerencsésnek is tekinthető a baleset, hogy súlyosabb következményekkel nem járt. De ha nem járt, bajnak ennyi is éppen elég volt. Képzeld csak el! A kislány gyönyörű arca földagadt, megpuffadt, tele lett sebekkel, zúzódásokkal, kék, zöld, sárga és még ki tudja milyen árnyalatú foltokkal. A bőre fölszakadt, orra betört, szájacskája fölhasadozott és néhány foga is meglazult.
Mindenki sajnálta, vigasztalta a kislányt. Azaz, dehogyis mindenki. Bőven akadtak, hisz mindig akadnak a szépségnek, jóságnak, kedvességnek irigyei, komisz lelkek, akik csak a bajt keresik, örvendenek neki és azt lesik, ha megesik, hogyan tetézhetnék.
Zsófit is gúnyolták, csúfolták, kinevették néhányan, de Zsófi nem haragudott meg, nem igyekezett visszavágni, nem törte bosszún a fejét, hanem megbocsátott kínzóinak. Bizony igaza volt a nagymamának. Az igazi szépség a lélekből fakad, és nem múlik el egy lórúgás nyomán.
Hanem egy jó tündér, egy igazi jó tündér nem tudta nézni a kislány szenvedését, titkolt könnyeit, elviselhetetlen fájdalom csavarta össze szépséges szívét. Cselekvésre szánta el magát.
Hajnalban, megelőzve a napot Zsófi szobájában termett. Alig hallhatóan csilingelő aranycsengettyűvel ébresztette a kis beteget, és egy ragyogó piros almát nyomott az ámultan ébredező kislány kezébe.

– Fogadd szívesen ezt a varázserejű almát! – mondta a tündér. – Fogd és vigyázz rá! Ne edd meg rögtön, mert még nincs itt az ideje. A varázserő csak ebéd után, amikor mindenki csendesen pihen a rekkenő melegben, csak akkor hat. Akkor te kelj fel óvatosan, osonj ki nesztelenül és menj az erőszéli tisztásra, ahol senki sem zavar, és ott edd meg az almát! Minden egyes harapásnál kívánhatsz valamit, és minden kívánságod teljesülni fog. Addig aludj! – mondta a tündér és már ott sem volt.

De Zsófi nem tudott újra elaludni. Egészen izgalomba jött, csöpp szíve összevissza verdesett, akár a repülni készülő kismadár szárnya. Ahogy a tükörbe pillantott és megpillantotta meggyötört arcát, alig-alig láthatóan elmosolyodott. Nem volt valami szép az a mosoly, de Zsófi nem bánta. Tudta, ebéd után elégedett lesz a mosolyával, és senki sem találhat abban hibát soha többé.
Elképzelte, mi mindent fog kívánni: Legelőször persze a régi arcát, a csodálatos mosolyát, az egészséget. Aztán mindenféle földi jót. Szép ruhákat, csodálatos utazásokat, boldog otthont, sőt még egy szelíd lovat is kívánt magának. Elhatározta, hogy nagyon apró falatokban fogja megenni az almát, hogy jusson belőle minden kívánságra. Előre örült és az öröm megnyugtatta, végül elaludt megint.
Csak ebédre ébredt föl, ijedten ébredt, talán csak álmodta az egészet, de tekintete megakadt a ragyogó almán, és azonnal megszűnt szívében a riadalom
Ebéd után, ahogy a tündér javasolta, megvárta, míg elcsendesedik a ház, óvatosan kiosont az ajtón. Az erdőszéli kis tisztásig meg sem állt. Ott leült egy terebélyes tölgyfa alá, elővette az almát, már éppen készült beleharapni, amikor meglátta a pókhálót. Hatalmas pókháló volt. És a pókhálóban egy gyönyörű pillangó verdesett. Zsófi teljesen odavolt a pillangókért már úgy általában is, de ez a pillangó valami különleges módon volt gyönyörű. És Zsófi elhatározta, hogy megmenti. Ideje is volt, mert a háló sarkában fölbukkant az ádáz ellenség egy hatalmas keresztes pók személyében, és nem elég, hogy felbukkant, de el is indult a zsákmánya felé, amit ugyan eléggé más szempontból, mint a leányka, de ő is nagyon kívánatosnak tartott.
Zsófinak nem maradt ideje tétovázásra, sőt arra sem, hogy felkászálódjon a tölgyfa marasztaló gyökérzete közül, hát gyorsan az almába harapott, és csak annyit suttogott rémülten:

– Szabadulj ki! Menekülj!

És a pillangó, tétovázás nélkül kiszabadította előbb egyik, majd másik szárnyát és kiröppent a hálóból éppen a csalódott pók orra előtt.
Zsófi megkönnyebbülten huppant vissza a fa alá, és csak nézte, ahogy a pillangó leír vagy három hálás kört a feje körül, aztán könnyelműen tovalibbent új kalandok, talán új pókhálók felé.
Ahogy az almára pillantott, látta ám, hogy jókora híja van, izgalmában hatalmas darabot kiharapott belőle. De csöppet sem aggodalmaskodott emiatt, inkább a pillangó megmenekülésének öröme foglalkoztatta. Szívét betöltötte a hála érzése, boldogan gondolt vissza a jó tündérre, aki ilyen csodálatos lehetőséget adott a kezébe. Megfeledkezett minden másról, álmokról, betegségről, gyógyulásról, csak az érdekelte, hol és kinek segíthetne. És aki azt keresi, bizony meg is találja.
Megmentett menekülő nyulat buta városi kutyák vadászszenvedélyétől, hangyacsapatnak segített hatalmas terhek elszállításában. Feslő bimbónak segített kipattanni, fáradt lovacskának húzni a hatalmas szénásszekeret, tikkadt őzikének forrást találni. Fáradt utasoknak küldött frissítő szellőt, sőt még egy fa alatt szunyókáló öregembert is talpra ugrasztott attól való ijedtében, hogy valami baja van. Az öreg Jani bácsi értetlenül topogott a fa alatt, nemigen értette, mitől ébredt magára ilyen hirtelen.
A délután hamar elrepült, kezdtek hosszabbodni az árnyékok, és Zsófi egyszerre döbbent rá, hogy a délutáni órákkal együtt elfogyott a csodatévő alma is. Ennyi volt, nincs több kívánság. Nincsenek szép ruhák, messzi utazások, és ami a legszörnyűbb dolog, most már az arca is csúf marad, amíg csak él.
Keserves könnyekre fakadt.

– Ó! Hogy lehettem ennyire buta? Hogy lehettem ennyire esztelen? Hogy feledkezhettem meg ennyire magamról? – de hiába kutatott emlékeiben, nem tudott egyetlen esetet sem találni a Jani bácsi esetén kívül, amit elhagyott volna, ha most kezdhetné elölről az egészet. Amikor pedig Jani bácsira gondolt, eszébe jutott az öreg értetlen topogása, forgolódása és nem tudta megállni kacagás nélkül.

Csilingelő kacagása volt Zsófinak, akárcsak a jó tündér aranycsengettyűjének a hangja. Messzire elhallatszott ez az édes csengettyűszó.
Bizony meghallotta a jó tündér is és megértette nyomban, mi is történt a délután. Egy jó tündér elől nem maradhat rejtve semmi. Megsimogatta Zsófi haját, kézen fogta a riadt leánykát és egy fényes víztükörhöz vezette, amit egy kristálytiszta forrás táplált.
Ahogy Zsófi belenézett a víztükörbe, még a lélegzete is elállt az ámulattól. Gyönyörű arc nézett vissza rá, sebeknek, zúzódásoknak semmi nyoma, gyönyörűbb volt, mint valaha.

– Igaza van a nagymamádnak – mondta a tündér – a szerető szívű nagymamáknak mindig igaza van- tette hozzá, és ahogy előtűnt a semmiből, úgy el is tűnt egy szempillantás alatt.

Zsófi meg csak nézte, nézegette magát a forrás vizében, és kacagott, csak kacagott örömében csilingelő hangján, boldogan.
Ha nyári délutánokon, erdő tisztásán jársz, és csöndben figyelsz kicsit, biztosan hallani fogd te is.

Share