Juhász Kató: Az igaz barát

február 16th, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

Az igaz barát

 

 

–          Hölgyeim, figyelem! Bemutatom az új kollégát, aki mellesleg a fiam! –

szólt az ingatlanközvetítő iroda tulajdonosa munkatársaihoz.

A három nő abbahagyta a munkát, s szemük a jó megjelenésű, mosolygós arcú, barna férfira tapadt, aki főnökük oldalán érkezett.

Balázs negyven éves lehetett. Azt követően költözött a fővárosba, hogy elvált feleségétől, másfél évtizedig tartó házasság után.

Este a vacsoránál megkérdezte apjától:

– Te hiszel abban, hogy létezik szerelem első látásra?

– Természetesen. Ott volt anyád és az én esetem – válaszolt az öreg elmerengve, és bepárásodott a szeme. Két éve egy súlyos betegség szakította el párjától. Elhessegette magától a szomorú gondolatokat, és fiához fordult.

–          Ki tetszett meg neked?

–          Krisztina.

–          Á, a csillagszemű. Jó ízlésed van fiam. Krisztina nagyon érzékeny, és jólelkű nő, egy állatvédő egyesület aktivistája, és művészetrajongó. Szerintem egyedül él, pedig már harminc körüli. Gyakran beszél arról, mit sütött, főzött, azt hiszem házias, – jól jár vele majd a párja.

Balázs támpontot kapott apjától, hogyan induljon el. Színházba hívta a lányt, aki boldogan igent mondott. Kiderült, hogy Krisztina minden darabot megnéz, amelyben Teleki Gábor, a népszerű színész játszik.

Negyedikes gimnazistaként látta először színpadon, és hangja, élethű játéka megbabonázta. Önálló előadó estjein is állandó vendég volt. A hideg futkosott rajta, mikor Gábor hangját meghallotta.

Tizennyolc éves kora óta gyűjtötte a fotókat, újságcikkeket, címlapokat róla, melyekkel már tele volt íróasztala fiókja, és ezek díszítették kis garzonja egyetlen szobájának falát is.

–          Mi ez a sok kacat? – kérdezte Balázs, mikor első alkalommal járt a nő lakásában.

–          Az életem egy fontos része. Emlékek a nagy művészről, aki oly sok élménnyel ajándékozott meg. Nézd, ez az utolsó! – mutatta a néhány napja megjelent címlap fotót, mely az érett korú, ötven év körüli férfit „Az ember tragédiája” Ádámjaként ábrázolta.

Krisztina és Balázs ezek után együtt jártak színházba, majd rövidesen összeházasodtak. Az öreg, – Budán – csendes kis utcában vett fiának egy jó állapotú házat, mely nem volt nagy, de gyönyörű kert és örök panoráma tartozott hozzá.

Krisztina új szobájának falaira is áttelepítette a tizenkét éve gyűjtögetett ereklyéket, – férje tiltakozása ellenére.

 

Egy alkalommal – a boltból hazafelé menet – meglátta, hogy utcájuk legszebb házának udvarába fekete Audi kocsijával nem más, mint Teleki Gábor hajtott be. Nem akart hinni a szemének. Majdnem szomszédok lennénk?

Meg is kérdezte a közelben beszélgető lányoktól, nem tudják-e ki lakik ott?

Azok megerősítették feltételezését, hogy nem vendégségbe érkezett ide a nagy művész.

Figyelni kezdte a villát, mely körül nap közben csend volt. Késő este, – mikor kutyáját sétálni vitte – gyakran látta, hogy benépesült a ház. Luxus autókkal, taxikkal elegánsan öltözött emberek érkeztek. Ilyenkor kigyulladtak az emeleti társalgó hatalmas kristálycsillárjai, és az ablakon át látszott, amint a jókedvű társaság pezsgőzik, szórakozik.

Délutánonként, – ha nem volt színházi előadás – Gábor általában nem egyedül érkezett, de gyakran váltogatta partnereit. A szőke, vörös, fekete hajkoronák tulajdonosai két dologban hasonlítottak. Télen valamennyien nemes prémekből készült bundákban pompáztak, s látszott rajtuk, hogy kemény munkát végzett a fodrász és kozmetikus, hogy külsejüket még vonzóbbá tegye.

–          Mennyi állatnak kellett elpusztulnia, hogy ezek az ő bőrükbe öltözve hódítsák meg Gábort! – bosszankodott.

 

Egyszer csak nagy csend lett a villa körül. Felröppent a hír, hogy a népszerű színész egyik napról a másikra megbetegedett, lebénult. Krisztina kétségbe esve hívta fel a színházat, ahol megerősítették, hogy a művész úr nem dolgozik, de további felvilágosítást nem adtak.

Honlapján sem jutott információhoz. A mosolygós fénykép alatt tréfás szöveg állt: „Teleki Gáborral nem állok kapcsolatban, ezért üzeneteket nem tudok továbbítani neki.”

Hónapok teltek el bizonytalanságban, hogy semmi hírt nem hallott a nagyra becsült színészről.

Balázs gyakran megkérdezte tőle, – rossz kedvét látva – hogy mi nyomasztja, de ő csak hallgatott, nem akarta terhelni aggodalmával.

Egyszer aztán halvány fényt pillantott meg a villa egyik ablakában.

Megörült, s reménykedett, hogy Gábor ismét egészséges, itthon van, – de a korábbi esti vendégjárásnak nyoma sem volt. Egy alkalommal meglátott egy idősebb, molett hölgyet érkezni, bevásárló kosárral kezében. Megszólította. Kiderült, hogy Klári néni a házvezetőnő, és elárulta Krisztinának a szomorú hírt, hogy a művész teljesen mozgásképtelen. A rehabilitációval annyit tudtak elérni, hogy akadozva, lassan beszél.

–          Meglátogatnám – vetette fel Krisztina.

–          Jöjjön nyugodtan. Biztos örülni fog, ha ránéz valaki. Állandóan azt fájlalja, hogy – bár két hónapja itthon van – egyetlen barátja sem kereste fel. Néhányan telefonáltak, – hogy jönnek – de egy idő múlva visszaszóltak: ne haragudj, annyi a munkám, – tudod, új főszerepet kaptam, – ez jött közbe, az jött közbe.  A barátnői még telefonon sem keresik.

Krisztina, egy riportot olvasva tudta meg korábban, hogy Gábor kedvenc csemegéje a zserbó. Még soha nem sütött ilyet, de megpróbálta, és sikerült.

Másnap szabadnapja volt. Délelőtt becsengetett a villába. Klári néni beengedte és leültette a hallban.

–          Bejelentem a művész úrnak. Mit mondhatok, hogy hívják?

–          Barna Krisztina.

A félig nyitott ajtón át kiszűrődött a beszélgetés.

–          Nem tartozik a baráti körömbe. Küldje el! – hallotta az elutasító választ.

–          Sajnálom – mondta Klári néni. Nem fogadja magát.

–          A süteményt azért itt hagyom. Tudom, hogy szereti – tette hozzá a csalódott nő, és gyorsan elment.

Úgy érezte, mintha a szívébe tőrt szúrtak volna. „Nem tartozik a baráti körömbe” – dübörögtek benne az akadozva kiejtett szavak, mély szomorúsággal töltve el a lelkét.

Igaza volt Balázsnak, mikor többször kért, távolítsam el szobámból azt a sok kacatot. Most megteszem – határozta el.

Egyedül volt otthon, felszabadultan sírhatott. Könnyei potyogtak a fotókra, kivágott újságcikkekre, miközben egy székre állva megtisztította tőlük szobája falát.

Széttépjem, vagy elégessem? – latolgatta a megsemmisítés lehetőségeit, s közben szeme a naptárra tévedt. December 10. Hamarosan itt a karácsony – állapította meg.

Nem, nem tudom megsemmisíteni.

Hirtelen különös gondolata támadt. A4-es papírlapokra ragasztom a képeket, cikkeket, és könyv formájában beköttetem. Átadom majd Klári néninek, tegye Gábor karácsonyfája alá, ajándékként, egy tisztelőjétől.

Az ötlettől megvigasztalódott, már nem sírt. Időrendi sorrendbe kezdte rendezni a tizenkét év alatt összegyűjtött dokumentumokat. Karácsony előtt a könyvkötő elkészítette a remekművet. A vaskos könyv piros kemény fedelén arany betűkkel ez állt: EMLÉKEIM.

Másnap becsengetett Gábor villájába. Klári néni kinyitotta a kaput.

–          Nem akarok zavarni,  – szabadkozott Krisztina, s mutatta, mit hozott.

–          A múltkor itt maradt a tányér.  Odaadom, – mondta a házvezetőnő.

–          Ki érkezett? – szólt ki Gábor a résnyire nyitott ajtón a szobából.

–          A süteményes hölgy – válaszolt Klári néni.

–          Kérem, jöjjön be! Krisztina elbizonytalanodott, de az asszony intett neki:

–          Menjen csak!

Krisztina belépett, és szívbemarkoló látvány tárult szeme elé. A nagy művész egy zöld plédbe alaposan beburkolózva, sápadt arccal ült a kerekesszékben, csak a több napos borosta adott némi színt levegőtől elszokott arcának.

–          Üdvözlöm – szólalt meg Krisztina megilletődve.

Nyújtotta volna a kezét, de még időben észbe kapott. Tudatosult benne, hogy a színész nem képes viszonozni a kézfogást.

–          Elnézést kérek, hogy a múltkor elutasítottam – próbált magyarázkodni Gábor, de csak vontatottan, és akadozva tudott beszélni.

Szemével intett a nőnek, hogy foglaljon helyet.

–          Mit szorongat a kezében? – kérdezte.

–          Karácsonyi ajándék.

–          Nekem?

–          Természetesen.

–          Most látom először, miért ad nekem ajándékot?

–          Azért, hogy a múlt felidézésével örömet szerezzek.

Krisztina észrevette, hogy a férfi szeme sarkában megjelent egy könnycsepp.

Neki is nehezére esett, hogy ne sírja el magát. Nem így képzelte el egykor majdani találkozásukat. A feszültséget gyorsan próbálta oldani.

Odahúzta a széket a tolókocsi mellé, és fellapozta a könyvet, – a fotókat, cikkeket kezdte kommentálni. Lassan haladtak, mert Gáborban felelevenedtek az emlékek, s minden témához volt hozzáfűzni valója. Elcsodálkozott azon, Krisztina mennyi mindent tud róla. Néhány perc múlva már nem érezte idegennek a kedves nőt, sőt, csodálta, hogy képes volt ezt a gyűjtőmunkát végrehajtani. Órákig tartott, mire a végére értek.

–          Nagyobb ajándékot nem is kaphattam volna – mondta hálásan Gábor, – és úgy érezte, korábbi barátai részéről soha nem tapasztalt még ilyen törődést, mint amit ez a fiatal nő tanúsított iránta.

–          Számíthatok a barátságodra? – tette fel a kérdést bizonytalanul Krisztinának.

–          Tizenkét éve a barátom vagy, látod – mutatott a könyvre.

Mikor Klári néni kikísérte, említette neki, hogy a jövő év elején ismét eljön.

–          Nem tudom, találkozunk-e még – szólt a házvezetőnő.

Azt tervezem, hogy felmondok. Már kéthavi béremmel adós a művész úr. Napról napra halmozódnak a rendezendő dolgok, jönnek a számlák, s a rokkantnyugdíja a költségek felére sem elég.

Mondta ugyan, hogy el kellene adni a villát, és kisebb lakásba költözni, de én egyszerű asszony vagyok, nem értek az ingatlan eladáshoz. Rokonai nincsenek. Szülei nem élnek, gyermektelen. A sok barát eltűnt, közülük egy sem vállalja fel, hogy intézkedjen az érdekében.

Intézetbe kell mennie, ha nem lesz más megoldás – mondta, mielőtt elbúcsúzott Krisztinától.

 

–          Nem, az nem lehet, hogy ő intézetben tengődjön! Beszélek Balázzsal, segítenünk kell neki – határozta el szilárdan.

A vacsoránál elmondta férjének a könyv történetét, és a nagy művész szomorú sorsát.

–          Nála jártál a tudtom nélkül?- csattant fel Balázs.

–          Hova gondolsz? Beteg, mozgásképtelen, segítségre szoruló ember!

–          Költözz hozzá, és segítsd! – vetette oda Balázs, majd a vacsorát be sem fejezve felkapta kabátját és távozott.

–          Hová mész? – kiáltott utána Krisztina.

–          Kiszellőztetem a fejem. Elegem van a művészedből!

Krisztina sokáig várta, de éjféltájban nyugovóra tért. Hamarosan zörgött a kulcs a zárban, megjött a férje. Zuhanyozni ment, majd csendben lefeküdt, azt hitte, már alszik a neje.

Krisztina feléje fordult, és kezét nyújtotta. Nincs miért haragudnod rám. Szeretlek – mondta és forrón magához ölelte párját. Mielőtt elaludtak, Balázs megjegyezte: nem válthatjuk meg a világot, de meglátom, mit tudunk tenni.

Krisztina egy hálás csókkal fojtotta belé a szót.

 

Másnap Balázs szemmel láthatóan jókedvűen tért haza.

– Apám mondja, hogy most jó áron el lehetne adni a művész úr villáját. Három érdeklődő is keres hasonlót. Alattunk, a szomszéd utcában pedig most épült egy sorház, már folyik a műszaki átadása. A földszinten kis lakások vannak, ötven négyzetméteresek, egy légterűek, csak a vizesblokk van leválasztva. Előnye a közvetlen kertkapcsolat. Jó lenne egy ilyen a művész úrnak. Úgy sem mennek már pezsgőzni hozzá az igényes vendégei – tette hozzá némi éllel.

–          Menjünk át hozzá a két ünnep közt, beszéljük meg vele. Egyúttal Klári nénit is megkérjük, maradjon, amíg rendeződik a sorsa. Majd én kifizetem neki azt a kéthavi bért, nem megyek csődbe tőle.

Tavasszal Gábor beköltözött az új lakásba. Balázs és Krisztina mindenben segítségére voltak. A villa jó áron elkelt, a maradék pénz kamatából havonta kiegészítésre került a szerény nyugdíj, így az anyagi problémák megszűntek.

A gondozói hálózat igénybevételével a napi tisztálkodás megoldásra került, az ebédet is kiszállították.

Krisztina, ha csak tehette, látogatta barátját, akinek állapota, ha nem is javult, de stabilizálódott.

Gábor a nyár elején felvetette, hogy szeretné megírni élete történetét.

–          Segítesz nekem ebben? – kérdezte barátnőjét.

–          Addig leszek rendkívüli szabadságon, amíg a könyv elkészül – vállalta.

 

Ettől kezdve naponta több órán át szorgalmasan dolgoztak a művön. Gábor mesélte, Krisztina gépbe írta a számára is új, sokszor megdöbbentő, elképesztő történeteket. A könyv utolsó sorainál elérzékenyült.

Azzal fejezzük be, – mondta Gábor, hogy …

„ha nem jutottam volna ilyen nyomorúságos sorsra, soha nem tudtam volna meg, milyen az igaz barát. Krisztina felnyitotta a szemem, ma már érzem, mi az életben a két legnagyobb kincs: az egészség és a szeretet.”

 

A könyvnek nagy sikere lett. Gábor újra érezte a közönség érdeklődését. Gyakran csengett a telefonja, és riporterek is felkeresték.

 

Teltek, múltak az évek. A budai házak között gyakran felbukkant egy különös páros, – a kerekesszékben ülő idősödő férfi és egy középkorú nő.

Akik nem ismerték őket, biztosra vették, hogy apa és lánya.

Share

Juhász Kató: A segítő társ

február 16th, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

A segítő társ

 

 

Ferenc magába roskadva ült a nappali nagy bőrkanapéján. Még mindig nem akarta elhinni, hogy felesége, – Zsuzsa – nincs többé. Egy hete még semmi baja nem volt. Erős hasi fájdalmak miatt került kórházba, s napok alatt végzett vele az alattomos kór. Érezhette, hogy nagy a baj, mert utolsó kívánsága az volt, hogy hamvait szórják szét a Lillafüredre vezető út mentén lévő Molnár-szikláról.

Ferenc tudta, hogy ez ma délután megtörtént. Ő nem volt ott, hisz fel sem tudott volna jutni olyan magasra, barlangászok vitték az urnát, meg aztán úgy sem látta volna, hogyan olvad e számára drága lény pora egybe a természettel.

Egy betegség következtében 17 éves korában elvesztette látását, mindkét szemére. Zsuzsa gyermekkori barátja volt, s mikor ő beteg lett, el nem maradt mellőle, naponta látogatta. Később össze is házasodtak, de nem vállaltak gyermeket.

48 éves volt, mint én – merengett a férfi. Mi lesz velem, nélküle?

 

Ferenc  zeneiskolában tanított, zongoratanár volt. Kétszeri átszállással tudott eljutni családi házukból munkahelyére. Zsuzsa korábban gyakran elkísérte, s ha tehette, elé ment.

Most végtelen ürességet érzett. Nem csak a külvilág volt számára sötét, de eltűnt az a belső fény, ami éltette, amit Zsuzsa sugárzott felé.

Nem tudta érzékelni az időt, fogalma sem volt, mióta ült már itt, egy helyben.

Kintről hangokat, majd csengetést hallott.

–          Jó napot, Ferenc. Őszinte részvétem – szólt a szomszédasszony, aki lányával jött át hozzá, hogy segítsenek, ha kell.

–          Kérem, most hagyjanak még magamra – válaszolt ingerülten. Talán később beszélhetünk… tette hozzá halkabban.

Jó emberek, de most képtelen vagyok bárkivel beszélgetni – sóhajtott, és visszaroskadt a kanapéra.

 

Iskolai szünet volt éppen, s Ferenc lelki fájdalma nehezen oldódott, bár a jó szomszédok – amiben tudták – segítették.

Margit néni elvállalta, hogy egy kis nyugdíj kiegészítés ellenében elvégzi az összes házimunkát, bevásárol.

Szeptembertől Ferenc egyedül közlekedett az iskolába. Egyszer megbotlott, és elesett a parkoló gépkocsik között. Fejsérülését látva, diákjai igen megsajnálták, s az egyik lány – Emese – felvetette társainak:

–          Mit szólnátok hozzá, ha a tanár úrnak szereznénk egy vakvezető kutyát?

Javaslatát a többiek egyhangúan helyeselték. Előzetes tájékozódás után – a következő héten – Budapestre utazott Emese és édesapja, egy kutyakiképző központba.

–          Nagy szerencséjük van – fogadta őket az iskola vezetője. Jelenleg három előképzett kutyánk is vár gazdira, egy adományozó jóvoltából. Már hat hónapja tanítjuk őket, és sikeresen elsajátították a vak ember vezetésének technikáját.

Megbeszélték, hogy hamarosan eljönnek a tanár úrral.

 

Emese boldogan újságolta társainak a hírt, akik vállalták, hogy zsebpénzükből összegyűjtik a vakvezető kutyáért fizetendő összeget.

Ferenc meglepődött, mikor a kis diákcsoport kész tények elé állította, – hét végén mennie kell Budapestre.

 

Edit, – aki a három kutya kiképzője volt, kedvesen fogadta az érkezőket, s közben tanítványait dicsérte.

–          Testvérek mindhárman – mondta. Öröm volt velük együtt dolgozni. Jó természetűek. Bátor, intelligens, kitartó mindegyik.

Tudják, a labrador retriever kutya nagyon emberszerető, agresszivitástól mentes, nem kell tőlük félni. Tanulékonyak, szófogadók. Majd meglátja, milyen önálló és határozott társat kap – mondta, és az udvaron ülőhellyel kínálta a vendégeket, s a kennelek felé ment. Elővezette a három nagytestű, szép zsemleszínű kutyát. Egymás mellé állította őket.

–          Jöjjön közelebb – szólt Ferencnek, aki gyermeki izgalommal állt fel, és elindult a kutyák irányába.

Szerette nagyon az állatokat, de saját jószága még soha nem volt.

Amint a férfi megmozdult, a jobb szélső kutya érdeklődő tekintettel előre lépett, és le nem vette szemét a vak emberről. Megmagyarázhatatlan módon Ferenc is az ő irányába lépett. Érezte, hogy a kutya megérinti a kezét. Hűs, nedves volt az orra.

Ferenc lehajolt és végigtapogatta az állat fejét, hátát. Megsimogatta selymes, bársonyos rövid szőrét, a nyakán kissé meggyűrődött bőrt. Érzékelte, hogy jó kiállású, erős állattal ismerkedik, aki iránt azonnal szeretetet érzett.

Átölelte a nyakát, és úgy tűnt neki hirtelen, hogy az a belső fény, mely Zsuzsa elvesztésével kihunyt, újra pislákolni kezdett.

Sokáig tartotta kezei közt a kutya nyakát, aki türelmesen viselte a szokatlan helyzetet.

A jelen lévők meghatottan nézték őket, s Edit halkan megszólalt:

–          Kiválasztották egymást.

A hosszú csendet Ferenc hangja törte meg.

–          Alexnak fogom hívni – mondta.

–          Örülök,– válaszolt Edit, de még a neheze hátra van, tanár úr! Meg kell tanulniuk együtt élni.  Két hétig Ön is a vendégünk lesz. Ez alatt majd eldől, hogy valóban magához való-e Alex. Az ilyen spontán kiválasztások szerencsések szoktak lenni – tette hozzá biztatóan. A nálunk töltött idő alatt megtanítjuk, hogyan gondozza segítőtársát, mit jelentenek jelzései, és milyen módon irányítsa. Mert ne feledje, ez az Ön dolga, a kutya csak vezeti és óvja.

 

Emese és édesapja elégedetten távoztak, Edit pedig megmutatta Ferencnek szálláshelyét, ahol a közös együtt tanulás ideje alatt lakni fog.

Másnaptól kezdődtek a gyakorlatok, melyek célja annak kiderítése volt, Alex hogyan tudja gazdáját védelmezni a legnehezebb közlekedési körülmények között is. Nagyon ügyesnek bizonyult. Kikerült gödröket, pocsolyákat, kőrakást, árkot, oszlopot, felbontott járdákat, parkoló gépkocsikat.

A napi gyakorlatok során ügyesen megállt a járda szélén, megismerte a gyalogos átkelő helyeket, a buszmegállókat, a forgalomirányító jelzőlámpákat.

Később üzletekbe, aluljárókba is elvitte őket Edit, s elégedetten látta, hogy különleges, jó összhang van az ember és a kutya között.

Két hét múlva a kiképző így szólt Ferenchez:

Ma nagy nap lesz. Meglátjuk, milyen az, mikor egy tanár vizsgázik.

Közlekedésbiztonsági vizsgát kellett tenni kutyának, és gazdájának, de hiba nélkül teljesítettek minden feladatot.

A vizsga után Emese és édesapja ismét felutaztak Budapestre, hogy a tanár urat és segítő társát haza szállítsák.

–          Otthoni és munkahelyi környezetben is sokat kell majd gyakorolniuk – látta el Edit tanáccsal őket búcsúzáskor. Segítünk, ha bármi probléma felmerülne – ígérte.

 

Alex örömmel vette birtokba a kis kertet, mely gazdája házához tartozott.

Ezek után nem busszal jártak az iskolába, hanem gyalogosan. A fél órás út jót tett mindkettőjük egészségének.

Egy alkalommal – hazafelé jövet – Ferenc erős lökést érzett, Alex szinte ráugrott, és a földön találta magát. Hatalmas csattanást, puffanást, furcsa zajokat és emberi kiáltásokat hallott. Hirtelen nem tudta felfogni, mi történt.

–          A kutya… a kutya mentette meg! – hallotta a háta mögül.

Egy autó kiütött egy beton villanyoszlopot, mely Alex reflexeinek köszönhetően nem ütötte agyon gazdáját.

 

Ferenc és Alex barátsága napról napra erősödött. Esténként órákat töltöttek egymás társaságában. A kutya igényelte a játékot, visszavitte az eldobott tárgyakat. Szerette, ha gazdája simogatta, beszélt hozzá.

Hosszú ideig a szőnyegen aludt éjszaka, de az életmentő akció után Ferenc megengedte neki, hogy a széles ágyra felugorjon.

–          Jól van, elférünk ketten is – simogatta meg ilyenkor hűséges segítő társa fejét, mielőtt álomba szenderült.

 

Share

Juhász Kató: A megtalált gyermek

február 16th, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

A megtalált gyermek

 

 

Zsófia Budapest utcáit járta, hogy néhány olyan dolgot vásároljon, amit lakóhelyén, a kis hegyek között fekvő faluban nem kap meg.

 

A délutáni órákban furcsa nyugtalanság vett rajta erőt. Úgy érezte, le kell ülnie valahol. Útja éppen egy park mellett vezetett. Hűvös volt már, késő ősz. Leroskadt a kopott – barbár kezek által cifrára vésett – padra.

Szemét lecsukta, s sűrű ködöt észlelt lelki szemeivel.

Az asszonyt különleges képességekkel ruházta fel a Teremtő. Gyermekkorától kezdve előre megérezte, sőt meglátta a később bekövetkező létfontosságú eseményeket, könnyedén megtalált elveszett tárgyakat.

Látnok, médium – mondták róla szülei, de Zsófia természetesnek érezte, hogy ő ilyen.

A mindent beborító ködben – mely most lekötötte figyelmét – egyszer csak megvillanni látta egy oldalán fekvő, sötétpej ló lábait.

Ez Táltos, Reni lányom lova! – vágott bele a felismerés.

Ma lovas túrára mentek oktatójával és néhány környékbeli gyerekkel. Egy nagy körutat terveztek, Jósvafő-Aggtelek környékén. Csak nincs valami baj? – kerítette hatalmába az aggodalom.

Mobil telefonjáért nyúlt, hogy megnyugtassa magát, de nem tudott kapcsolatot teremteni lányával.

El is ment a kedve a további nézelődéstől. A Keleti pályaudvar felé vette az irányt.

A vonaton ülve újra megjelent lelki szemei előtt a délutáni látomás.

Lányát próbálta hívni, sikertelenül.

A sokadik hívás után feladta. Férjét kereste, aki jókedvűen üdvözölte. Rögtön sorolni kezdte, hogy mi mindent sikerült elintéznie aznap.

Az asszony félbeszakította.

–          Mit tudsz Reniről?

–          Úgy tervezték, hogy csak estére érnek haza.

–          Rosszat sejtek. Ködös idő volt otthon délután?

–          Eléggé.

–          Úgy tűnik, nem működik a telefonja, valami bajt érzek.

–          Képzelődsz, szívem. Kiváló vezetővel van.

–          Már a vonaton ülök. Miskolcon megvárom a csatlakozást, fél kilencre haza érek. Remélem, már otthon lesz akkor a gyerek – mondta búcsúzóul párjának.

Miközben Miskolcon a kis piros szerelvényre várt, megcsörrent a telefonja.

–           Végre! – könnyebbült meg. Biztos Reni.

Férje izgatott hangját hallotta:

–          Megérezted! Kazincbarcikáról telefonáltak a kórházból, hogy ott van a gyerek. A nagy ködben lovával együtt balesetet szenvedett. Lemaradt társaitól, és letért az útról. Táltos megcsúszott, s olyan szerencsétlenül esett el, hogy megsérült a lába, nem tudott felállni. Reni lábtörést szenvedett.

Zsófia idegesen szaladt az éppen beérkező vonathoz.

–           Várj az állomáson – mondta férjének. Onnan indulunk Barcikára.

 

A kórházi szobában felpockolt lábbal feküdt a lány, és sírt. Két éve – tízedik születésnapjára – kapta Táltost szüleitől, nagyon megszerette. Aggódott az állatért.

Elmondta anyjának, hogy nagy szerencséje volt, hogy egy túrázó házaspár rájuk talált.

Mentőt hívtak, s míg az odaért, elsősegélyben részesítették.

–          Kik voltak? – kérdezte az asszony.

–           Azt mondták, győriek, itt van üdülőjük a közelben.

A szülőknek sikerült megszerezni lányuk megmentőinek telefonszámát, akikkel még aznap kapcsolatot teremtettek, és személyes találkozót egyeztettek.

 

A szomszéd falu egyik kis házának szobájában beszélgettek, de Zsófia észrevette, hogy valami nagy szomorúság nyomasztja mindkét embert.

Szerette volna tudni, mi ennek az oka. Rá is kérdezett, de tartózkodóak voltak. Ekkor megpróbált a lelkükbe nézni.

–          Van önöknek gyermekük? – kérdezte. Mert úgy érzékelem, legalább húsz éve volt maguk körül egy négy-öt éves, fekete, göndör hajú fiúcska.

A két ember döbbenten egymásra nézett, majd az asszony izgatottan megszólalt.

–          Mit tud róla?

Zsófia erősen koncentrált, percekig csukott szemmel kutatta a múltat.

–          Utolsó kép előttem – az önök környezetében – hogy beszállt a gyerek egy nagy, fekete gépkocsiba.

 

Ennek hallatán az ötvenes éveiben járó házaspár feltárta Zsófia előtt szíve minden bánatát.

Elmondták, hogy 1989. június végén az akkor négy éves kisfiuk a győri társasház előtt, a játszótéren labdázott társaival. Két – nagy, fekete gépkocsival érkező – férfi elcsalta Petit, s ő elment a barátságos idegenekkel.

–          Az óta sem tudunk róla semmit – fejezte be mondandóját könnyeivel küszködve a nő.

–          Akkoriban került lebontásra a vasfüggöny. Az a gyanúnk, hogy külföldre vitték – kapcsolódott be a beszélgetésbe a férfi is.

 

Zsófia elmondta, milyen különleges képességekkel született, és megígérte, kontaktusba lép az eltűnt gyermek tudatával és ezáltal megpróbálja megállapítani tartózkodási helyét.

Hazament és bezárkózott szobájába, hogy telepatikus kapcsolatot hozzon létre a fiúval.

 

Hamarosan megjelent előtte egy nem mindennapi környezet.

Óriás, fehér toronyház, mely kilenc darab ötszintes téglatestből állt. Minden ilyen egység felfelé haladva az alatta lévőhöz képest egy kissé elfordult, s ebből eredően egy csavart formájú épület körvonalazódott. Közelében vízfolyást látott. Folyó, vagy csatorna – állapította meg.

Az óriás épület lenyűgözte. Érezte, valami kapcsolata van a keresett személlyel. Gondolatban belépett. Elegáns irodák sora volt a földszinten. Egyszer csak megpillantott a folyosón a sok szőke, fehér bőrű ember között egy fekete, göndör hajú, huszonéves fiatalembert. Megérezte, hogy őt keresi. Követte útját, s látta, hogy otthonosan mozogva belépett egy kozmetikai cég irodájába.

Megvan!  Már csak azt kellene tudni, hol lehet ez az épület.

 

Másnap elment a megyei könyvtárba, ahol előadta kérését: egy különleges épület helyének behatárolásához szeretne segítséget kérni. Le is rajzolta a képzeletében élő toronyházat.

Egy egyetemista fiú, – szintén látogató – ezt meglátva már mondta is: A Turning Torso néz ki így, Malmöben, Svédországban.

Perceken belül számítógépen mutatta az asszonynak a képet, aki bólintott.

–          Igen, ezt kerestem.

A segítőkész egyetemistának elmesélte, milyen ügyben kutakodik. A fiú ez után távozott.

Zsófia még maradt, másolatokat készíteni a világ egyik legmagasabb házáról.

Néhány perc múlva újra megjelent az egyetemista.

–    Ó, de jó, hogy itt találom még! – örvendezett.  Visszafordultam, mert úgy érzem, magát valami felsőbb akarat küldte az utamba. Tudja, végzős jogász vagyok. Apámnak magánnyomozó irodája van, én is ott fogok dolgozni. A diplomamunkám címe: Eltűnt személyek felkutatásának lehetőségei. Akarja, hogy elkísérjem erre az útra, ahol anyagot gyűjthetek a diplomamunkámhoz? Jól beszélek angolul, segítségére lehetek.

Az asszony bólintott.

 

Zsófia nem akarta elárulni a győri házaspárnak, hogy nyomon van, csak azt kérte, hogy városi lakásukban készíthessen néhány fényképet.

 

Meglepődve látta, hogy Peti szobájában érintetlenül sorjáztak a játékok, úgy, mint húsz évvel ezelőtt.

 

Az asszony családja – miután megismerte Zsoltot, a végzős jogászt, – megnyugvással vette tudomásul, hogy egy talpraesett fiatalember nagy segítség lehet a látnoknak.

Néhány hét múlva elutaztak.

 

Zsófia nem tévedett. A feltételezhetően gyermekkorában elrabolt magyar fiú valóban a kozmetikai cég alkalmazottja volt.

Zsolt először szakmai kérdéssel kereste meg, – termékeikkel kapcsolatban érdeklődött – majd meghívta egy kávéra. Mesélt arról, hogy Magyarországról jött.

A svéd fiú szeme felcsillant.

–          Állítólag én is ott születtem, de szüleim meghaltak, és itt nevelkedtem.

Zsolt elővette a fényképeket, – mintha saját környezetét, kisfia szobáját mutatná.

Zsófia a közelből figyelte őket.

A képek láttán a fiatalember magatartása megváltozott.

–          Hintaló, autó… ejtette ki a magyar szavakat, melyen saját maga is csodálkozott.

 

Zsolt látva társa zavart viselkedését, kérte, meséljen magáról.

Lars, – mert ezt a nevet kapta nevelőszüleitől – elmondta, hogy nehéz időszakon van túl. Apja öt éve balesetben meghalt, e miatt nem tudott tovább tanulni. Anyja is hosszú betegség után követte párját, éppen egy éve. Magányosnak érezte magát, barátnőjével nem rég szakított.

 

Zsolt újabb találkozót beszélt meg Larssal, ahová már Zsófiát is magával vitte. Itt szóba került a feltételezés, hogyan kerülhetett Svédországba, emberkereskedők által.

Lars először nem akarta hinni, amit az asszony mondott, de végül hozzájárult, hogy DNS vizsgálatot végezzenek.

 

Zsófia élete legnagyobb sikereként élte meg, mikor 99.9 százalékos biztonsággal kimutatták a vér szerinti rokonságot a szülők és Lars között.

A két életunt embert mintha kicserélték volna. Interneten kapcsolatba léptek elveszettnek

hitt fiukkal, s tervezgették a mielőbbi személyes találkozást.

 

Share