Juhász Kató: Az asszony, aki hitt

március 6th, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

Hófehér hajú, kedves arcú idős asszony sír a kórház baleseti sebészetének egyik kis szobájában.

Kérdésemre – miben segíthetek? – letörli könnyeit.

–          Nagy fájdalmaim vannak. Szóljon, kérem a nővéreknek, adjanak egy fájdalomcsillapítót.

A gyógyszer gyorsan hat, s a néni elmondja, hogy újabb műtét vár rá, mert a gyógytornász combcsont törését szakszerűtlenül kezelte, s torna közben újra eltörte a csavarokkal megerősített csontot.

Együttérzésemet látva bizalmába fogad, és ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy elmesélje sorsát. Úgy tárja elém az elmúlt 84 év főbb eseményeit, mintha régen ismerne.

Különös családba született, egyetlen közös gyermekeként egy olyan házaspárnak, melynek mindkét tagja négygyermekes özvegy volt, mikor egymásra találtak. Anyjának négy lányáról, apjának négy fiáról kellett gondoskodni. Úgy érezték, együtt könnyebb lesz, különösen azért, mert a gyermekek már felcseperedtek.

Anna néni így nagycsaládba csöppent, szinte felnőtt testvérek közé. Édesanyja szégyellte is, hogy 44 évesen adott életet a szeretetre épülő kapcsolatot szentesítő gyermeknek, aki burokban született. Apja lengyel származású volt. Hazáját elhagyva telepedett át Magyarországra, hogy új életet kezdjen sorstársával, a többgyermekes özvegyasszonnyal.

Anna értelmes, okos lányként nagyon szerette a kisgyermekeket. Elhatározta, hogy védőnő lesz. Elképzelte, hogy sorra látogatja az újszülötteket, s tanácsaival ellátja az aggódó szülőket. Szinte érezte a babák finom illatát, önszorgalomból kitanulta a babaápolás, gondozás minden fortélyát.

Mire továbbtanulásra került volna sor, apja meghalt, s anyja nem tudta vállalni taníttatását. A háztájiban tartott állatok gondozásába kellett neki is besegítenie.

Szép lány volt, hamar talált férjet egy erdész személyében. Boldogan éltek, kellemes, természethez közeli helyen. Szülei nehéz életéből, és saját lemondásából okulva nem akart nagycsaládot.  Csak egy fia született, de fontosnak tartotta, hogy tanuljon, diplomát szerezzen a gyerek.

Anna vallásos asszony volt, s mikor fia már serdülő korba lépett, kisegítői állást vállalt egy plébánián. Ellátta a kis templom működtetésével kapcsolatos összes teendőket, vezette a pap háztartását.

Felnőtt gyermeke közben családi ház építésébe kezdett. Sok terhet vállalt, ami miatt infarktus vitte el 33 évesen.

Az asszony ekkor már húsz éve állt munkaviszonyban. Munkaadója kezdettől fogva biztosította őt arról, hogy alkalmazása szabályszerű, s meg sem fordult a fejében, hogy kételkedjen főnökének szavaiban, – aki Isten szolgája.

Fiának elvesztése után kórházba került, s itt szembesült azzal, hogy nincs biztosítása, hiába dolgozott két évtizeden át a plébánián, nem lesz nyugdíja sem.

Egy év múlva férjén rosszindulatú betegsége elhatalmasodott, a fiú után őt is elvesztette.

Helyzetét teljesen kilátástalanná tette, hogy idő közben az őt alkalmazó lelkipásztor már szintén eltávozott az élők sorából.  Utódja szerette volna, ha marad továbbra is a kisegítői munkakörben, de a csalódott asszony nem vállalta.

A súlyos csalódás óta nem tudja átlépni Isten házának küszöbét.

Miután a gyászt és csalódást feldolgozta, – és elviselhetetlennek érezte a magányt, – az erdészettől egy régebben ismert, egyedülálló férfival hozta össze a sors, akivel mai napig segítik, támogatják egymást.

Miután elbeszélésében ide érkezett, nyílt a kórterem ajtaja, s ősz hajú, hajlott korú úr lépett be, – Anna néni élettársa.

Látszott rajta, hogy nem kis erőfeszítés lehetett számára, hogy a Bükk hegység lábától lebuszozzon – többszöri átszállással – a kórházba, beteg társához.

Tapintatosan gyógyulást kívántam, s távoztam. Lelkem közben háborgott, mert nem tudta elfogadni, hogy ezt az asszonyt saját jogú nyugdíjától egy olyan ember fosztotta meg, akinek életfeladatával összeegyeztethetetlen volt, amit mulasztott.

Share

Juhász Kató: Utazás Madagaszkárra

március 6th, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

–          Izgulsz? – kérdezte Attila párjától, mikor már elfoglalták helyüket a Marseillebe induló gépen.

–          Nagyon – vallotta be Zsuzsa. Nem gyakran utazik az ember Madagaszkárra. Kicsit fáradtnak is érzem magam, az elmúlt hét a készülődéssel nagyon igénybe vett.

–          Majd pihenhetsz a hajón – simogatta meg az asszony valóban törődöttnek látszó arcát a férfi – és érdeklődéssel nézte a közelükben felszálló repülőgépet.

Mindketten a természet szerelmesei voltak, de ritkán jutottak el még a környező országokba is. Mikor Zsuzsa nagynénjétől jelentős összeget örökölt, életük megváltozott. A végrendeletben az állt, hogy a pénzt fordítsák utazásra, lássanak világot.

Előkerültek a térképek, a nagy földgömb, és esténként tervezgették, hová mennének szívesen, de nem tudtak dönteni.

–          Tudod mit? – vetette fel egyszer Zsuzsa. A megtakarított pénzünkkel pótoljuk ki az örökséget, és menjünk el Madagaszkár szigetére, ahol egyedi a növény és állatvilág. Az itt élő fajok többsége sehol máshol nem található meg a Földön.

Mindketten jogászok voltak, s úgy gondolták, hogy a törvénykezési szünet ideje alatt – mely 2 hónap – megjárják az utat.

Az óriás gép Franciaország felé repítette őket, s boldogan nézték fentről az Alpok hófödte csúcsait, majd a Földközi tenger csodálatos kékjét. Miután csomagjaik átkerültek a francia felségjelzésű Nestor hajóra, kezdetét vette a hosszú vízi út, melynek első állomása Szardínia, második Szicília szigete volt.

A házaspár ötvenes éveiben járt, de ilyen szép helyeket még soha nem láttak. Szardínián a meredek gránit és trachit sziklafokok és a világos, – szinte fehér – homokos tengeröblök sorában gyönyörködhettek, valamint az ősi kőemlékekben, több ezer éves erődítményekben.

Szicíliában az égig érő hegyek, füstölgő vulkánkúpok, szűk sikátorok, tengerparti szállodák sora varázsolta el őket.

Egy-egy napot töltöttek a szigeteken, majd Afrika északi partjaihoz közel hajózva tartottak a Szuezi csatorna felé. Két magyar férfi is volt a hajón, akikkel gyakran beszélgettek. Ők búvárkodni jöttek a Vörös tengerre, melynek partján kétszer is kikötöttek.

Attila és Zsuzsa megelégedtek azzal, hogy búvárhajóról csodálhatták meg a tenger mesés élővilágát, a korallokat, és a különböző színekben pompázó tengeri halak csapatait.

A magyar fiúk nem utaztak tovább, de tanácsaikkal ellátták a házaspárt.

–          Veszélyes vizek felé tartotok – mondta egyikük. Az Ádeni-öböl nem biztonságos hely manapság, és Szomália partvidékein is gyakoriak a kalóztámadások. Az éhező embereknek szánt élelmiszer segélyeket – melyek a világ különböző részeiből érkeznek – gyakran kalózok szerzik meg.

–          Így van – kapcsolódott be a beszélgetésbe társa. Szomália kaotikus helyzete és a központi kormány hiánya hozzájárult a kalózok aktivitásának növekedéséhez. Mióta az ország összeomlott, a halászat illegális halkereskedésbe kezdett. A kalózkodást a helybeli halászközösségek is támogatják. Lényegében így védekeznek a külföldiek által folytatott illegális halászat ellen.

–          Ennyire rossz lenne a helyzet?  – gondolkodott hangosan Attila.

–          Nem árt felkészülni – mondta az idősebb honfitárs. Van nálatok fegyver?

–          Fegyver, az nincs. Eszünkbe se jutott, hogy felfegyverkezve menjünk nyaralni – vette át a szót Zsuzsa, de arcán látszott a feszültség.

A fiatalabb magyar táskájában keresgélni kezdett, majd átadott nekik egy gázsprayt és egy paprika sprayt.

–          Ne legyen rá szükségetek, – de legközelebb ne induljatok el védőfelszerelés nélkül – javasolta.

Az öböl bejáratánál két magyar társuk elhagyta a hajót, s ők kevés angol nyelvtudásukkal ott maradtak a világ szinte minden részéből érkezett utasok között.

Az Ádeni öbölben a nappali órákban haladtak át, több tengeri járművel is találkoztak. Volt köztük indiai, japán, kínai, német, brit felségjelű is. Nyugodtan teltek az órák, nyoma sem volt semmi veszélynek.

Éjjel Szomália partjaitól keletre hajóztak célállomásuk, Madagaszkár felé. Kabinjukban békésen aludtak, segítségükre volt ebben a finom koktél is, amit este megittak. Hirtelen zajra ébredtek. Attila kinyitotta a kabin ajtaját. Egy tiszt rászólt angolul: mindenki maradjon a helyén, zárkózzon be a kabinba! Látszott, hogy a tengerész zaklatott, – valami baj van.

Gyorsan visszahúzódott és kulcsra zárta az ajtót. Zsuzsa – az esti koktéltól kissé kábultan – megkérdezte:

–          Mi történt? – de Attila nem tudta a választ.

A nyílt tengeren haladó hajó közelében hirtelen fényt észlelt a kapitány, és a legénység néhány tagja. Ezzel szinte egyidejűleg sötét bőrű, vad kinézetű, kisebb tőrökkel, kardokkal felfegyverzett emberek jutottak fel a hajóra, hangosan kiáltozva.

A kapitánynak – mielőtt még megkötözték volna – sikerült vészjelzéseket leadnia. Az a tiszt, aki Attilát is visszaküldte kabinjába, az utasokat figyelmeztette a veszélyre, miközben kapcsolatba lépett az Angol Királyi Hadiflotta egy közelben tartózkodó hajójával. Ez a hajó, – és egy vészjelzéseket vevő orosz mentőhajó – elindult a Nestor felé, de beláthatatlan volt, mikor találkoznak.

Az események gyorsan peregtek. A háromárbocos kalózhajó – elején a halálfejes zászlóval –

megközelítette a Nestort. A kalózhajó legénységének egyik tagja a hajó oldalában lévő ágyúból figyelmeztető lövést adott le, hogy a Nestorra feljutott társaikat ne merjék bántani. A hajót szerették volna épségben megszerezni. A mindenre elszánt, sötét bőrű kalózok sorra kötözték meg a matrózokat, – aki ellenállt, annak kezén, arcán vérző sebeket ejtettek.

Ezután a kabinokat vették célba. A fedélzeten talált óriás dorongokkal felszakították az ajtókat, s az utasokat értékeik átadására kényszerítették.

Zsuzsa és Attila a kabinsor legvégén voltak elhelyezve. Egymás után hallották a hatalmas reccsenéseket, az emberek jajgatását, kiáltozását. Tudták már, hogy kalóztámadás célpontjai lettek. Átölelték egymást, és imádkoztak.

Reszketve várták, mi fog történni, mikor rájuk kerül a sor. Az ágyúlövés eldördülésekor arra gondoltak, megsérült a hajó, elsüllyedhet.

A kalózhajó kapitánya újabb embereket akart küldeni, hogy felgyorsítsák az utasok értékeinek és a hajón szállított élelmiszereknek a megszerzését. Ekkor derült ki, hogy a kalózok, – akik közt több újonc volt – saját törvényeiket megszegve az engedélyezettnél több rumot fogyasztottak, és kapitányuk utasítását képtelenek voltak végrehajtani, így a Nestoron lévő társaik hiába várták a segítséget. A kalózhajón támadt zavar közben az idő telt, s a távolban felvillant egy halvány fény. Az orosz mentőhajó közeledett. A kalózhajó kapitánya három lövést adott le fegyveréből, mellyel visszavonulásra utasította embereit. Ez éppen akkor történt, mikor a Zsuzsáék előtti kabint fosztották ki. A barna bőrűek menekülni kezdtek a megtámadt hajóról, s hamarosan látszott, hogy a kalózhajó távolodik.

A mentőhajó legénysége perceken belül a helyszínen volt, és kiszabadították a megkötözött tiszteket, matrózokat, majd a hajó személyzete tájékoztatta az utasokat arról, hogy már elmúlt a veszély. Az emberek többségének pénzét, ékszereit a kalózok elvették, Zsuzsának és Attilának nagy szerencséjük volt, hogy hozzájuk nem értek el a haramiák.

–          Látod, mindig mondtam, hogy Isten szeret bennünket! – mondta megkönnyebbülve Attila, és magához ölelte feleségét.

Az utasok egész nap az átélt izgalmak hatása alatt voltak.

Végre szerencsésen megérkeztek Madagaszkár kikötőjébe, Toamasinába, mely szálláshelyük közelében volt, ahová zebu-kocsival jutottak el. Úgy érezték, egy mesevilágba csöppentek. Hatalmas majomkenyérfák, pálmafák közt vitt az útjuk, megcsodálták a szabadon ugráló gyűrűsfarkú makikat. Zsuzsa mindig kedvelte a hüllőket, itt, a tengerparton sok leguánt, kaméleont látott. Ott tartózkodásuk alatt a szigeten legtöbb időt a nemzeti parkokban töltöttek, ahol olyan élmények hatása alá kerültek, melyben csak azon keveseknek van része, akik életükben legalább egyszer el tudnak jutni ide, a világ negyedik legnagyobb szigetére.

Share

Juhász Kató: A lerombolt falu fia

március 6th, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

A lerombolt falu fia

 

 

A hegygerincek alkotják a határvonalat Szlovákia és Magyarország között az egykori, Derenknek nevezett  falu – ma már csak emlékhely – felett. Itt minden év július havának harmadik vasárnapján gyűlnek össze közös imára az őslakosok leszármazottjai, – lengyelek, szlovákok, magyarok.

Más alkalommal nem is lehet gépkocsival a területre bejutni.

Ez a hegyek között meghúzódó, gyönyörű rétekkel tarkított táj annak idején Horthy Miklós kormányzót is elvarázsolta.

Terve az volt, hogy vadászterületként fogja használni a környéket, miután a közeli Szelce-pusztán vadászkastélyt építtetett.

Elhatározta, hogy az alig több, mint háromszáz lelket számláló falut kiüríti, a lakosságot – kárpótlás útján – áttelepíti más falvakba.

1938-ban meg is kezdték a házak lebontását, s hasonló sorsra került a templom is. Emlékként csak az iskola romjai maradtak meg.

A falu lakói főleg lengyel származásúak voltak. Egy nagy, pusztító járvány után az 1700-as években a terület urai, – az Esterházy grófok – lengyel jobbágyokat telepítettek ide.

Az ő utódaik közül került ki Horthy fővadásza, akinek kisfiáról szól a következő történet.

 

Pisti itt született, a hegyek között, az erdő szélén épült egyik kis házban. Mikor édesanyjánál jelentkeztek a szülés előjelei, – csak a szomszédasszonyok segítségére számíthatott. Az itt élő emberek télen teljesen el voltak zárva a külvilágtól. Amint leesett a hó, a keskeny földutak eltűntek. A legközelebbi település – Szögliget – a hegyeken át 20 km-re esett, elérhetetlen volt a téli időszakban.

Kemény sorsot szabott a Jóisten az itt élőkre. A születéstől a temetésig az élettel együtt járó gondokat külső segítség nélkül kellett megoldaniuk.

Kenyeret sütöttek, szőttek, fontak, állatokat tartottak, faszénégetéssel, fakitermeléssel foglalkoztak, de természetes volt, hogy orvvadászatból származó vadpecsenye is került minden család asztalára.

Ezt elégelte meg a kormányzó, mikor végleg döntött a falu megsemmisítése mellett.

Az emberek nagy része önként nem akart távozni, de a csendőrök és katonák parancsra bontani kezdték házaikat, és kényszer hatására kellett elköltözniük. Pistiék családja maradhatott legtovább, annak köszönhetően, hogy apjára, – mint fővadászra – bízta a kormányzó a terület felügyeletét, a vadállomány védelmét.

A lassan kiürült, romokban heverő település határában Horthy medvéskertet létesített. A hat éves Pisti gyakran járt ide apjával az állatokat etetni, s hogy ellenőrizzék, minden rendben van-e a vadasparkban.

A gyerek ilyenkor – hogy biztonságban legyen – felmászott egy apja által számára kijelölt magas fára, melynek ágai lehetővé tették, hogy szinte lépcsőszerűen használja.

Nagy élményt jelentett számára a medvéskert, és jutalomnak érezte, ha apjával elmehetett.

Egyik nap a fővadász egy sérült hollóval tért haza. A romok felett nagy számban köröztek a fekete madarak, elpusztult háziállatok maradványaira pályázva. A lábán súlyosan sérült állat türelmesen viselte, hogy emberek gondoskodnak róla, és egy kisfiú a játszótársa. Pisti és a madár közt különös barátság alakult ki. A gyerek sokat beszélt hozzá, és egy nap azt vette észre, hogy a gyakran mondott szavakat a holló – fejlett hangképzésének köszönhetően – érthetően ismételte. A beszélő madár szépen gyógyult, s már el is repülhetett volna, de nem akart. A környéken kitartóan portyázó társaival kapcsolatot tartott, de mindig visszatért kis barátjához.

Pisti rájött, hogy okos, ügyes és leleményes is a társa. Mikor csonthéjas termést akart feltörni, követ, vagy más kemény tárgyat szerzett, és azzal ütögette, ha a csőrével nem boldogult.

Harcias jószág volt, nem ijedt meg a háziállatoktól, emellett nagyon gyors, és elővigyázatos is, nem volt könnyű zsákmány semmilyen ragadozó számára.

Egyszer a gyerek nagyon unatkozott.  Apja az erdőn volt, anyja a patakra ment mosni, holló barátja pedig társait kereste fel.

Eszébe jutottak a medvék. Ismerte már jól az útvonalat, 10-15 percnyi járásra volt a vadaspark a házuktól. Elindult a medvék kertjéhez.

Még félúton sem járhatott, mikor látta, hogy a falu felől egy holló kiválik társai köréből és felé tart. A medvéskert közelébe érve Pisti meglepetten tapasztalta, hogy a kerítés egy darabon ki van dőlve, s a három medve közül egy a kerítésen kívül bóklászik.

Édesapjától tudta, hogy a medvék nagyon veszélyes állatok, nem hiába volt számára kijelölve egy fa, amire mindig fel kellett másznia. Szemével ezt a fát kereste, de még elég távol volt tőle. Futni kezdett felé.

A hatalmas állat a gyerek felgyorsult mozgására figyelt fel, addig egy bokor termését ízlelgette. Egy darabig csak nézett utána, – talán ez a tétovázás volt Pisti szerencséje – majd lomha mozgással nyomába eredt. A gyereknek közben sikerült elérnie a fát, és felmászott rá.

A holló – látva a történteket – visszafordult a falu felé, hangos károgással, majd néhány kört írt le a levegőben és több, hozzá szegődött társával együtt a medvéskert felé repült.

Közben az elszabadult mackó döngetni kezdte a nagy fát, – Pisti menedékhelyét, – mely ide-oda mozgott a hatalmas állat erejétől.

A hollók mind lejjebb ereszkedtek, és együttesen támadták az elszabadult állatot, aki az éles csőrcsapások hatására lemondott zsákmányáról, és hátrálni kezdett támadóitól.

Jobbnak látta visszamenni társai körébe, – a biztonságos kertbe, ahol a hollók már nem bántalmazták.

Pisti – egérutat nyerve – gyorsan lemászott a fáról, és lélekszakadva futott a falu felé. Időnként hátra nézett, nem követi-e a medve, de azt úgy látszik, a hollók kellőképpen megleckéztették.

Kimerülten, csapzottan tért haza.

Otthon édesanyja már kétségbe esetten kereste. Közben megérkezett apja is, aki nem akarta elhinni, amit a gyerek mesélt. Kötelekkel, fegyverrel, szerszámokkal felszerelkezve indult a vadasparkhoz, ahol bebizonyosodott, hogy a gyerek igazat mondott, a kerítés javításra szorult, de a megszeppent medve társaival együtt a számukra kijelölt területen belül maradt.

Share

Juhász Kató: A diófa halála

február 23rd, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

A kert legszebb fája egy hatalmasra nőtt diófa volt.

Az öreg fa közvetlenül a kerítés mellett állt. Kedvenc tartózkodási helye volt a kertben élő mókusoknak, akik a fenyőfáról leereszkedve, a kerítés tetején egyensúlyozva érték el. Szerettek itt időzni, mielőtt elindultak kalandozni.

Délután hazatérve mindig ittak a fa törzsére rögzített itatóból.

Télen, a diófa tetején strázsáltak az „őrmadarak”.

A nagyobb madár csapatokból egy madár mindig egy kimagasló helyen ült, míg a többi az etetőket kereste fel. Az őr figyelte, nem közelít-e ragadozó, és ha veszélyt észlelt, jelezte társainak.

Erre a fára szerettek leszállni a messzi északról érkező csodálatosan szép csonttollú madarak, és innen ostromolták felváltva a szomszéd almafát a télen rajta maradt termésért.

Nyáron az énekes rigók és fekete rigók itt zengték el a napot köszöntő és búcsúztató dalukat, de gyakori vendég volt rajta a sárgarigó is.

Sok kis madár húzódott meg a vén diófa ágai között nyáron, míg szüleik keresték számukra a rovarokat.

 

Termést az utóbbi években már egyre kevesebbet hozott és a diók egyre kisebbek lettek. Némelyik már olyan kicsi volt, mint egy mogyoró.

A lombozata azonban pompás maradt. Anyó, – a kert gazdája, – ha kilépett a házból a teraszra, nem tudott betelni az elé táruló gyönyörű lombkoronával.

Nyári esténként a teraszon ülve úgy érezte, a csillagokig ér a fa teteje, mintha hidat alkotott volna a föld és az ég között.

Ilyenkor a kertben repkedő fénylő szentjános bogarak el-eltűntek a fa koronájában, mintha a fényes csillagok kis darabkái hullottak volna le.

 

 

Egyik évben aztán – hiába jött a tavasz – a diófa alig hozott levelet és azok is halvány zöldek voltak. Nyár közepére minden levél elszáradt a fán.

Az ágak őszre szinte megfeketedtek.  Már nem volt élet a korábban gyönyörű diófában.

 

Az egyik szomszéd azt javasolta, hogy vágassák ki, mert ha egy vihar kidönti, nagy bajt okozhat.

Anyó és Apó tanakodni kezdtek, hogy ki tudná ezt az óriás fát kivágni.

Anyó mindenképpen azt szerette volna, hogy kedvenc fája valahol tovább éljen, valamilyen használati tárgyat készítsenek belőle.

 

Elhívták hát Józsi bácsit,- az asztalost, – aki nézte-nézte a fát és így szólt:

–         Lehetne csinálni belőle egy szép ágyat meg egy kis komódot. Jó lenne a fiam szobájába.

–         Van segítsége és felszerelése? – kérdezte Apó.

–         A fiam tudna segíteni.

Nézegette a fát közelről-távolról és egyre inkább rájött, hogy nem kis fába vágná a fejszéjét.

Gondolkodott egy darabig, majd kibökte:

–         Mégsem merem elvállalni, ekkora fát még nem vágtam ki, és nem szeretném, ha a fiamnak munka közben valami baja esne.

 

Az öregek megértették Józsi bácsi aggályait és megköszönték, hogy eljött.

 

Eszükbe jutott, hogy a közeli Szögligeten élő Pista bácsi is nagyon ért a fákhoz, hisz egész életét erdei munkával töltötte.

Hívták hát Pista bácsit, hogy nézze meg ki tudja-e vágni a diófát.

Pista bácsi aprócska ember volt, de nagyon ügyes és erős. Felmérte a feladatot és azt mondta:

–         Hozok segítséget és megoldjuk.  Arra számítani kell, hogy a kerítés sérülni fog, ha kidől a fa, és 2-3 fiatal fa is áldozatul eshet a környezetében.

Ha kivágtuk, felaprítjuk, és egész télre lesz tüzelőjük belőle.

–         Tüzeljem el a kedvenc fámat?

Azt már nem – válaszolta Anyó.

Gyerekkoromban sem ettem a kedvenc kakasom húsából, amikor Édesanyám levágta.

Szerettem ezt a fát, nem esne jól melegedni a lángjánál, látva, hogy elhamvad.

–         Jó, jó – mondta Pista bácsi.

Ha meggondolták magukat, szóljanak.

 

Később, az egyik szomszéd ajánlott egy vállalkozót, aki már vágott ki hasonlóan nagy diófát.

 

A messziről jött ember biztosította az öregeket arról, hogy munka közben kárt nem okoz a kertben, a fát pedig, az utolsó ágig elszállítja egy nagy kamionnal.

A törzséből deszkát készít eladásra, az ágakat, pedig eltüzeli.

 

Eljött a favágás napja. Négy ember jelent meg láncfűrésszel, kötelekkel, s hamarosan megérkezett a hatalmas kamion is.

Amint Anyó a láncfűrész hangját meghallotta, bezárkózott a szobába és eleredtek  könnyei.

Siratta a szép öreg diófát, bár tudta, hogy már nem fáj neki, hogy láncfűrésszel vágják. Nem is ment ki a szobából, csak akkor, amikor a kamion elment.

A teraszra lépve óriás űrt látott a diófa helyén. Nehéz lesz megszokni, hogy nincs – gondolta.

Ültetni kellene helyette egy másik fát – ez volt a következő gondolata.

Közelebb ment a fa maradványaihoz, s ekkor egy aprócska diófát pillantott meg a sövénysor takarásában, amit eddig észre sem vett.

Az öreg diófa korábbi terméséből fejlődött ki a fiatal magonc. A természet így gondoskodott az elpusztult fa pótlásáról.

 

Anyó sokat gondol arra, hogy mit készíthettek a kivágott fa anyagából. Biztos egy szép bútor formájában él tovább, hogy valakinek naponta örömet szerezzen.

Share

Juhász Kató: Az almafa vallomása

február 23rd, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

Egy tősgyökeres varbóci almafa vagyok, a ma már alig ismert sóvári fajtából.

Ki ültetett, és mikor? – ezt a falu legöregebb asszonya sem tudja. Mikor ő ide költözött, én már termő gyümölcsfa voltam.

Érzem, hogy már nagyon öreg vagyok, egyre több rajtam a száraz ág, ami csak gyújtósnak jó.

 

Természetemnél fogva, egyik évben hozok termést, a másikban nem.

Mióta szomszédom, a vén diófa elpusztult, és kivágták, én vagyok a kertben a legnagyobb fa.

 

„Az édenkert almafája”- így nevez engem gazdasszonyom, pedig tisztában vagyok a hibáimmal.

A törzsem alul keskenyebb, mint középen, mert fiatal koromban kalodába lehettem zárva, így védtek régi gazdáim a vadaktól.

El is felejtettem mondani, olyan kertben élek, ahová korábban, – míg nem volt kerítés – bejártak az őzek, nyulak a közeli erdőből.

Szerettem az őzeket. Engem nem bántottak, csak lehullott termésemet kaparták ki telente a hó alól.

Mostanában már nem tudnak bejönni, de gazdáim visznek nekik az erdőszélre a gyengébb minőségű gyümölcseimből, ha kemény a tél.

Hibáimnál maradva nem titkolhatom el, – mert jól látszik – hogy kicsit ferde a törzsem, ezért az egyik oldalon az ágaim szinte a földig érnek.

Régi gazdám lánccal kötötte hozzám a tehenét, az rángatott mindig az istálló irányába.

Szépséghibáim ellenére szeretnek engem.

Nem haragszanak rám akkor sem, ha csak mutatóban van rajtam alma, tudják, hogy a következő évben bepótolom.

 

Igazán jó dolgom van. Nyáron többször meglocsolnak, a gazdasszony még bortostyánt is futtatott a törzsemre.

Télen is van zöld szín a koronámban. Gondoskodnak erről a messzi északról ide érkező fenyőrigók, akik közreműködésével sok gyógyhatású fagyöngy telepedett rám.

 

Engem nem kell vegyszerrel permetezni, bio gyümölcsöt adok.

Az utóbbi években, – mióta cinegék laknak a lombjaimba rejtett odúban – egyre kevesebb kártevő sanyargatta termésemet. A cinegék naponta több száz kukacot, hernyót akadályoznak meg abban, hogy almáimat károsítsák, amikből finom sütemény, kompót készül.

 

Ágaim között nyaranta, több, mint harminc fajta madár hűsöl. Egész nyáron gyönyörű dalukat hallgatom.

 

Van rajtam egy emeletes, öt részből álló madáretető, amit a fenyőfán lakó kis mókusok is meglátogattak már.

 

Amitől nagyon félek, az a tavaszi fagy. Itt, északon ez gyakori. Gazdáim egyszer éjjel keltek fel, hogy fűrészporos füstöléssel védjék bimbódzó virágaimat, mert hirtelen jött egy nagy hideg. A környéken minden virág lefagyott, az enyémek megmaradtak.

 

Elégedettnek mondhatom magam. Nem verik le beérett terméseimet, csak kézzel szedik. Amit nem érnek el, – ott hagyják a madaraknak.

 

Bár öreg vagyok, szeretnék még élni. Olyan kristálytiszta itt a levegő, és jól érzem magam a sok madár társaságában. Jólesik az is, hogy – hibáim ellenére – szeretnek, és gondoskodnak rólam.

 

Ígérem, az idén jó termést hozok. Rajtam nem múlik, csak az időjárás legyen kegyes hozzám.

 

Örülök, hogy vidéken élhetek. Nem cserélnék egy városi almafával.

Share

Juhász Kató: A madarak karácsonyfája

február 23rd, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

 

Anyó és Apó mióta nyugdíjasok lettek, minden telet Varbócon töltöttek. Nem zavarta őket, hogy fát kell vágni, mert a faluban nincs gázvezeték, és csak fával tudtak fűteni. Favágás közben még énekeltek is:

„Erdő mellett de jó lakni,

fát is lehet hasogatni…”

 

Télen az a kevés ember, aki a faluban lakik, bezárkózik a meleg szobába, és – nem tudni miért,- a kirándulók sem jönnek erre ilyenkor.

A falu mikrobusza – amit mindenki csak „falukocsi”- nak hív,- reggel elviszi a település egyetlen gyerekét Perkupára az iskolába, majd délben hazahozza, és egyúttal kihordja  az öregeknek, betegeknek az ebédet, akik már órákkal korábban kiakasztják ételhordójukat a kerítésre.

Télen, a falukocsin kívül gyakran napokig nem látni autót közlekedni az utakon.

 

Anyó és Apó ennek ellenére sosem unatkoztak, azért költöztek télre ide, hogy élvezzék a csendet, jó levegőt és segítsék a kertben telelő madarakat, az esténként oda látogató fázós nyuszikat, az élelem után kutató mókusokat és az őzikéket, akik patájának nyomát gyakran fedezték fel reggelenként házuk előtt a hóban, ahová almát raktak ki nekik.

 

Minden nap kirándultak, és sok szép dolgot láttak. A falu fölött lévő Borház tetőről tiszta időben szabad szemmel is felfedezhetők a Tátra csúcsai, melyek már egy másik országban, – Szlovákiában vannak.

 

Történt egyszer néhány évvel ezelőtt, – tél elején,- hogy a közeli Tátrában hatalmas orkán erejű szél pusztított.

Tövestől csavarta ki, vagy derékba törte az óriás fenyőket. Még a legöregebb emberek sem emlékeztek ilyen pusztításra.  A fákon számtalan sok odú, madárfészek volt, amik megsemmisültek. Az itt élő madarak a tél kezdetén otthontalanok lettek, és mikor látták, hogy minden elpusztult körülöttük – csapatokba gyűltek és elrepültek Magyarország irányába, hogy téli menedéket keressenek.

 

Anyóék nagy kertjében húsz madáretető is volt, aminek feltöltését naponta kétszer is elvégezték.

A környékbeli madarak mind ide szoktak. Ha hó esett, az öregek eltakarították az etetők környékéről, hogy a szárnyas vendégek le tudjanak szállni, és igyekeztek távol tartani a környékbeli macskákat, akik nagy veszélyt jelentettek számukra.

 

A Tátra felől menekülő madárcsapatok felfigyeltek a madárbarát kertre, és leszálltak megnézni, hogy jut-e nekik is egy kis életmentő napraforgó mag.

Volt közöttük fenyves cinege, fenyőpinty, zöldike, meggyvágó, csíz és erdei pinty. Jutott nekik is eleség, de miután kipihenték az út fáradalmait a közeli borókásban, reggel ismét megjelentek és ostromolták az etetőket.

 

Éjjel kegyetlen hideg volt. Reggelre újabb madarak érkeztek, de látszott rajtuk, hogy igen megviselte őket az éjszakai fagy. Egy kis csíz a ház mellé húzódott, tollait felborzolta. Anyóék éppen a tüzelőt készítették elő az udvaron, s látták, hogy a fázós kismadár felmegy a teraszra és besétál az előszobába.

Mikor bementek, a madárka már a függönykarnison ült. Adtak neki vizet, magot. Másnap reggel azonban sajnos a földön találták élettelenül, nem bírta ki szervezete a korábbi megpróbáltatásokat.

 

Közeledett a karácsony.

–         Apó, mit szólnál ahhoz, ha egy szép élő fenyőt feldíszítenénk karácsonyra a madaraknak?

–         Jó ötletnek tartom, de mit tennénk rá?

–         Madárkalácsot.  – mondta Anyó.

Te ledarálsz egy kis marhafaggyút, én meg belegyúrok dió darabkákat, napraforgó magot. Gombócokat formálunk belőle, és hálóba kötjük, amiből a cinegék ki tudják csipegetni.

–         A zöldikék nem tudják kicsipegetni, – akkor ők nem kapnak semmit?

–         Dehogynem. Veszünk apró kis kosarakat, amire rá tudnak szállni, és abba rakjuk a magot. Egyébként lehetne zsinórra fűzni pattogatott kukoricát, mert verebeink is vannak.  El tudom képzelni, hogy a cinegék a felfűzött földimogyorót is kibontanák – okoskodott Anyó.

–         Gondolni kell a vörösbegyre is, akinek kedvence a sajt. Csillag vagy fenyőfaformával kiszúrva szép, ehető karácsonyfadísz  lesz a trappista sajtból. No meg az alma sem maradhat el, a kék cinegék és fekete rigók kedvence.

–         Tegyünk rá narancs karikákat is, hátha az is ízlik valakinek – ajánlotta Apó.

 

Az öregek elhatározását tettek követték. Karácsonyig esténként készítették a madárkarácsonyfára való dolgokat.

Eljött az ünnep. Délben díszíteni kezdték a fát. Mire minden a helyére került, eleredt a hó. Anyó csodálattal nézte a behavazott fát.

 

–         Nézd! – suttogta Apó. A fenyőfa mellett a kerítésen egy eddig nem látott aprócska barna madár ült, farkát felcsapva, – éppen olyan, mint a „Madárbarát kert” táblán, amit a Természetvédelmi Egyesülettől kaptak

az öregek, annak elismeréseként, hogy szívesen fogadják a kertjükbe érkező madarakat, és gondoskodnak róluk.

–         Ez az ökörszem! – ismerte fel Anyó. Épp a napokban mondtam, hogy nagyon szeretnék már egyet látni, mert eddig csak képen találkoztam vele.

A pici madár szemlátomást gyönyörködött a feldíszített fában, és egész télen a kertben maradt.

 

Másnap reggel már nyüzsögtek a cinegék, zöldikék és társaik a karácsonyfán.

Anyóék alig győzték pótolni az elfogyasztott csemegéket.

 

Anyó, mai napig úgy gondol vissza erre a karácsonyra, hogy a természet meghálálta gondoskodását azzal, hogy első vendégként a kertbe irányította azt a kis madarat, akit ő már régen szeretett volna látni.

 

Képzeljétek el, hogy ezután a kegyetlen tél után sok olyan kismadár maradt Varbócon, akik korábban nem fészkeltek itt soha.

Ha jön a tavasz – sok zöldike, csíz, fenyőcinege hirdeti szép énekével, hogy új hazájuk már ez a kert.

Share

Juhász Kató: Pista bácsi erejének titka

február 23rd, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

Pista bácsival akkor került kapcsolatba Anyó és Apó, mikor kertjükben kutat ásott.

Apró termetű volt, vékony testalkatú, és már nem is fiatal. Ennek ellenére szokatlanul fürge, igen erős, vicces embert ismertek meg személyében.

 

A kútásás nem gyakori mesterség, és bizony nem is könnyű. Akárki nem alkalmas arra, hogy több méter mély gödröt ásson kézi szerszámmal olyan szűk helyen, ahol kútgyűrűket fognak leereszteni.

Pista bácsi mivel alacsony, de ennek ellenére mégis nagyon erős volt, kiválóan megoldotta ezt a feladatot, pedig nem is ez volt az igazi foglalkozása.

 

Egész élete az erdőhöz kötődött. Erdőben is született. Édesapja fővadász volt Derenken, a lerombolt faluban. Ez a terület manapság le van zárva, évente csak egyszer,- búcsú alkalmával – lehet felmenni a mesébe illő környezetbe, az emlékhelyre, ahol az őslakosság utódai, és az érdeklődők  gyűlnek össze ilyenkor közös imára. Pista bácsi nagyon kötődik szülőföldjéhez, nem hagyja ki a lehetőséget, hogy egykori faluja helyét – ahol már csak az iskola romjai állnak – meglátogassa.

Soha nem került távol ettől a vidéktől, a közelében telepedett le.

 

Az erdőben dolgozik. A fák elszáradt ágait levágja, csemetéket telepít, – mikor milyen feladat adódik.

Lényeg az, hogy születése óta állandó kapcsolatban van a fákkal.

 

A sikeres kútásást követően többször megfordult Anyóéknál, hogy segítsen a nehéz fizikai munkákban,  kerti útépítésben, ásásban, favágásban, vagy magas fák elszáradt ágainak eltávolításában. Mint a macska, úgy mászott fel a fára. Neki ez olyan volt, mint másnak a lépcsőjárás.

Gyakran hozott segítséget magával, – két fiatal fiút,- akik nehéz sorsúak voltak, és  próbálta segíteni őket, munkára szoktatni. A két fiú együtt sem jutott annyira, mint a kis öreg.

 

Kérdezte is Anyó tőle, mitől olyan erős?

 

– A bors is erős, pedig kicsi. – hangzott a vicces, kitérő válasz.

Anyó elhatározta, hogy megfejti a titkot, mitől tud ez a csepp öregember túltenni munkavégzésben két fiatalon.

Óvatosan kérdezgette körülményeiről, hátha kiderül a rejtély: talán különleges ételeket eszik, vagy valamilyen sportot űz, ami magyarázhatja rendkívüli erejét, energiáját?

Csak azt tudta meg, hogy szerény körülmények között él feleségével, Margittal, gyermekei városra költöztek. A Margit által főzött egyszerű házi  kosztot fogyasztotta mindig, és soha nem sportolt.

A titok megfejtése így hát váratott magára.

 

Teltek, múltak az évek. Anyóékat feladataik hosszabb időre a városhoz kötötték.

Mikor végre kimentek vidéki kis házukba, Anyó fáradtnak, kimerültnek érezte magát.

Leült pihenni kedvenc diófája árnyékába, egy sámlira. A fa törzséhez dőlt, és már majdnem elszunyókált, mikor hátában lüktető érzést észlelt. Felállt, és a lüktetés megszűnt. Mikor újra érintkezett háta a fával, megint érezte ezt a furcsa érzést. Átfogta két kezével a vastag törzset, és várt néhány percig. Ekkor a két tenyerében érezte a lüktetést.

Milyen furcsa. – gondolta. Ebben a fában valamilyen különleges erő rejlik, amit át akar adni nekem.

Szemét becsukta, és hosszú percekig fogta két kezével a fát, és érezte, mintha feltöltődne energiával. Egy idő után megszűnt kimerültsége.

Biztos volt abban, hogy a fa által sugárzott energia segítette, hogy erőre kapjon.

 

S ekkor igen jó kedve támadt, mert rájött, hogy megfejtette Pista bácsi erejének titkát. Fülében csengtek az öreg korábbi szavai: „Hogy sportolok-e? Ha csak azt nem tekintjük sportnak, hogy naponta több száz fát is ölelgetek, mikor levágom róluk a száraz ágakat.”

 

Ez a titok többé nem titok. A fák közelsége, s különösen a kézzel való tartós megérintése a természet energiáit közvetíti az embernek.

Aki nem hiszi, próbálja ki.

Share

Juhász Kató: A kopogtató madár

február 23rd, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

 

Az ország északi csücskében, lenyűgözően szép környezetben, hegyek között húzódik meg egy kis falu.

Miután a helybéliek száma megfogyatkozott, a házak egy részét városi emberek vásárolták meg, üdülőnek.

Sok éve már, hogy – mesébe illő módon –  Anyó és Apó második otthona lett ez a hely.

 

Mikor első alkalommal megérkeztek új portájukra, különleges fogadtatásban volt részük. Gépkocsijuk mellé penderült egy karcsú testű, hosszú farkú, kecses mozgású, fehér-szürke színű madár, a tarkója és begye volt csak fekete. Rögtön megismerték, hogy ez egy barázdabillegető. Fejét biccentgette, farkát billegette, mintha köszöntötte volna az érkezőket.

Később körbe járta a kocsit, felszállt a nyitott ablakára, és a motorháztetőre is.

 

Hamarosan kiderült, hogy ez a ház nem lakatlan, mert a barázdabillegető fészke a tető alatt volt. Minden reggel hosszan időzött a tetőn, és csengő hangjával ébresztette az öregeket, mielőtt futkosni kezdett a ház mellett eredő patak partján, bogarakat, lepkéket keresve. Nap közben gyakran a szomszédban legelésző bárányok hátára szállt, és a rajtuk élősködő legyeket pusztította.

 

– Aki itt lakik, – családtag, – mondta Anyó. Adjunk nevet ennek a madárkának! Hosszas tanakodás után a barázdabillegető a Vili nevet kapta.

 

Egy reggel az előszoba felől kopogás hallatszott. Kinéztek, de az ajtónál nem volt senki. A kopogás folytatódott. Ekkor vették észre, hogy Vili kopog az előszoba ablakán a csőrével. Időnként megpihent, majd folytatta a kopogtatást. Furcsa viselkedését nem tudták mire vélni, és mivel ez időnként megismétlődött, kíváncsiak lettek, mi az oka. Megkerestek tapasztalt, országos hírű madarászokat, de egyik sem tudott magyarázatot adni a madár különleges szokására.

 

Telt, múlt az idő. Vili,- miután két fészekalja fiókát is felnevelt nyaranta a párjával, augusztusban kóborolni ment, és csak októberben jött vissza a házhoz, elbúcsúzni fészkétől, – mielőtt elrepült délre,- hogy melegebb helyen töltse a telet.

 

Így ment ez évről évre.  Anyó alig várta, hogy jöjjön a tavasz, viszontlássa kedvencét, és újra hallja kopogtatását. Mindig különleges örömet okozott neki a madár megérkezése.  Volt úgy, hogy már február utolsó napjaiban megjött, mikor még hó borította a kertet. Ilyenkor főtt tojást, és sajt darabkákat rakott a teraszra, amit szívesen elfogadott, sőt, hívta a párját is, hogy kóstolja meg a különleges csemegét.

 

Anyó elhatározta, hogy kideríti Vili furcsa szokásának okát. Kezdte figyelni a madarat, naponta több órán át.

Rájött, hogy Vili nem szerette, ha idegenek vannak a házban. Mikor vendégek tartózkodtak a kertben, vagy a teraszon, rögtön kezdte a kopogást. Így tett akkor is, ha munkások dolgoztak a ház körül. Kopogása akkor volt a leggyakoribb, mikor két kisgyerek hangoskodott az udvaron napokig.

Az idegenek mozgása akadályozta őt abban, hogy a kertben, a frissen levágott fűben zavartalanul bogarásszon, és fészkébe bármikor be tudjon repülni, hogy fiókáit etesse.

 

Kopogtatásának másik oka az volt, ha családjában nem volt minden rendben.

 

Kezdetben olyan párja volt, aki nem gondoskodott megfelelően a fiókákról. Reggelente hosszasan tollászkodott, szépítgette magát, miközben ő már tízszer is fordult, hogy élelmet hozzon a kicsiknek. Vili unszolására egyszer-kétszer csak megetette az éhezőket, majd elrepült a falu felé, és órákig nem jött elő. A három kismadár etetése egyedül párjára hárult. Dél körül végre előkerült, s ilyenkor nagy családi perpatvar kerekedett. Vili szidta, szemrehányást tett neki felelőtlenségéért, majd ment az ablakhoz és feszültségét hangos kopogtatással vezette le.

 

Mikor eljött az idő, hogy a kismadarak a fészekből kirepüljenek, Vili akkor is nagyon izgatott volt, és ilyenkor is kopogással kezdte a napot.

A környéken, ha ragadozó madár jelent meg, az is kopogásra késztette. Nem is magát féltette elsősorban, hanem a közelben tartózkodó, kellő tapasztalattal még nem rendelkező fiókáit, akiket végtelen türelemmel, szeretettel tanított az élet dolgaira. Külön oktatta nekik a „dugóhúzó” repülési technikát, amit ő is gyakorolt, ha ragadozó elől menekült.

 

Később nagyon szorgalmas, rendes párja lett, akivel igen megértették egymást, és akkor a kopogások is szüneteltek.

 

Csak akkor kopogott újra, mikor felidegesítették a környékbeli verebek, azzal, hogy szemet vetettek a háztetőre, – mint fészkelő helyre – és rendszeressé vált a konfliktus köztük.

 

Anyó hosszú évek alatt fejtette meg házi madara titkát.

Egyértelművé vált előtte, hogy Vili nehezen viselte a stresszt, és feszültségét vezette le az ablakon való kopogtatással.

Share

Juhász Kató: A betolakodó fecskék

február 23rd, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

 

A kis ház alapos felújításra szorult, mikor Anyó és Apó megvásárolták.

Kerestek egy kőművest, aki kívül-belül megnézte a házat és elsorolta, mi mindent kell tenni, hogy a házikó lakható legyen. Hosszabb időt igényelt a munka, ezért odaadták neki a kulcsot, végezze a munkát és megbeszélték, mikor találkoznak legközelebb.

A kőműves szorgalmasan dolgozott. Le kellett verni a szobában a régi vakolatot, elhordani a hulladékot és újra vakolni, festeni a szobát.

A munka nagy porral járt, meg aztán kora nyár volt, nagy meleg, ezért az ablakokat nyitva kellett tartani.

 

A szomszéd Juli néni fészerében több füsti fecskepár is lakott. Ezek közül egy pár nyugodtabb helyen szeretett volna fészkelni. Felfigyeltek a nyitott ablakokra és berepültek a szobába. Látták, hogy a mennyezetet szép fa gerendákból ácsolták. Nagyon megtetszett nekik a gerenda és úgy döntöttek, itt fognak fészket rakni. A kútnál találtak sarat és elkezdték a fészket építeni a szoba közepén, a gerendára.

A kőműves látta, hogy ki-be járnak a fecskék, de munkájában nem akadályozták, így nem is törődött velük. Nem vette észre, hogy minden berepüléskor hoznak a csőrükben egy csepp sarat és építkeznek.

Néhány nap múlva, mikor az öregek elmentek megnézni, hogy áll a tatarozás, nagyon meglepődtek a majdnem kész fecskefészek láttán.

A kőműves váltig állította, hogy ő nem tudta, hogy itt rajta kívül más is építkezik.

 

Anyó és Apó nagyon sajnálták, hogy a madarak feleslegesen dolgoztak, mert a fészek csak nem maradhatott a szobában.

A fecskepár csalódott volt, hogy a szomszédban lévő tömegszállásról nem sikerült elköltözniük.

Nagyon megszerették a szobát, mert később is, mikor nyitva volt az ablak, rendszeresen berepültek. Kedvenc helyük a függönykarnis volt, de szívesen üldögéltek a képek tetején, sőt a gerendáról díszként lelógó boszorkány-baba süvegének csúcsán is.

Volt úgy, hogy az öregeknek menni kellett valahova, de nem tudtak időben elindulni, mert a fecskét nem sikerült hosszú időn át kitessékelni a szobából.

A lakásban épített fészkük lebontása után sem adták fel azt a tervüket, hogy ebben a házban lakjanak.

A pince ajtaja egész nap nyitva volt, azért, hogy a nyirkos helyiség szellőzzön. Ide is gyakran berepült a két fecske, de az öregek azt hitték, hogy csak hűsölni járnak oda, mert rögtön ki is repültek.

Éjszakára bezárták a pince ajtaját.

 

Másnap reggel Apó korán kelt és kiment az udvarra, ahol feltűnt neki, hogy a pince előtt alacsonyan köröz egy fecske. Nagyon kitartó volt, nem tágított, szinte neki repült a pince ajtajának, mintha várna valakit. Ekkor Apó gyanút fogott, hogy előző nap nem maradt-e bent a párja ennek a fecskének a pincében? Kinyitotta a pince ajtaját. Abban a pillanatban már repült is ki a várakozó fecske párja, aki ezek szerint rabságban töltötte az éjszakát.

A két madár igen megörült egymásnak. Hangos csiviteléssel repültek el. Egy jó darabig nem lehetett látni őket a pince környékén.

Az öregek szétnéztek a pincében, ahol szintén fagerendák voltak a mennyezeten. Már itt is meg volt kezdve egy új fecskefészek. Ezek után igyekeztek a pinceajtót zárva tartani, hogy ne dolgozzanak feleslegesen a madarak. A pincében tartották a szerszámokat, kerti gépeket, így nem tudták megoldani, hogy az ajtó állandóan nyitva legyen a leendő fecskefészek tulajdonosainak kedvéért.

Share

Juhász Kató: Az okos varjúk

február 23rd, 2012 Posted in Juhász Kató | No Comments »

 

A hideg, téli időszakban a varjúk nagy csapatokba verődve vándorolnak, s ha megfelelő helyet találnak, – ahol élelemhez is jutnak, – tartósabban ott is maradnak. Télen szívesen választják az emberek által lakott területeket, különösen, ahol jó nagy gyepes gyümölcsösök vannak, és hótól mentes időben összeszedhetik a falevelek alatt megbúvó diókat, gyümölcsmaradványokat, s bármi ehető dolgot, ugyanis a varjú mindenevő madár.

Mivel nagyon gyakori, hogy a városi parkokat is elfoglalják, egy kis odafigyeléssel bárki meggyőződhet arról, hogy milyen okos és óvatos állatok.

 

Anyó – aki nagyon szereti, és sokszor segíti a madarakat – megfigyelte, hogy minden varjú csapatban van egy őr, aki egy magas fán ülve látja el feladatát. Folyamatosan szemmel tartja a környéket, míg társai a fűben, vagy a havas talajon keresgélnek. Ha veszélyt észlel, – mondjuk egy kóbor kutya közelít, – riasztja a többieket. A helyén marad akkor is, ha a csapat tagjai elmennek egy kicsit távolabb portyázni. Kapcsolatban vannak, és ha valamilyen kedvező változás történik, tudatja a távol lévőkkel.

Azt, hogy milyen távolságra hallatszik el az őrvarjú hangja, nem lehet tudni, de egy-két percen belül oda hívja társait, ha kell. Erre olyankor szokott sor kerülni, ha Anyó élelmet rak ki részükre. Hiába éhes a felügyelő, soha meg nem tenné, hogy őrhelyét elhagyva lakmározni kezd, és az adomány érkezéséről elfelejti tájékoztatni a csapatot.

 

Történt egyszer, hogy Anyó az éléskamra átvizsgálásakor megállapította, hogy túl sok liszt van készleten, és ennek szavatossági ideje hamarosan lejár. Úgy döntött, készít a liszt egy részéből nokedlit a varjúknak, hogy ne menjen kárba. Tett rá egy kis kolbászzsírt is, hogy ízletesebb legyen és kiöntötte a gyepre úgy, hogy az őrvarjú észre vegye, aki különös hangjelzéseket adott le és egy perc múlva a távolból már jöttek is társai. Az éhes madarak voltak vagy harmincan. De nem estek ám neki a nokedlinak, mert nem ismerték. Körül állták a kupacot, és úgy tűnt, hogy tanakodnak egymás között.

Többen is károgtak egyszerre. Kóstoló varjút választottak maguk közül. Lehet, hogy hallottak már olyan esetről, hogy gonosz emberek madarakat mérgeztek meg, ezért voltak óvatosak.

A kóstolónak kijelölt példány előre lépett, közvetlenül a nokedli mellé. Lehajolt, hogy vegyen egy darabot a csőrébe, de bizalmatlansága győzött, és az utolsó pillanatban meggondolta magát, s visszalépett társai gyűrűjébe. Ekkor egy idősebbnek látszó madár fejen kólintotta, ő lehetett a csapat vezére, és bosszantotta, hogy a másik nem teljesítette feladatát. Újabb tanácskozás kezdődött és egy önként vállalkozó lépett előre, aki elszántan bekapott egy nokedlit. A többiek figyelték, hogy ízlik-e neki. Mikor látták, hogy annyira ízlik, hogy újabb darabokat is lenyel, a feszültség feloldódott, a varjúk egymást lökdösve igyekeztek hozzájutni a szokatlan, de jó eledelhez. Mikor az étel elfogyott, elégedetten foglaltak helyet a környező fákon. Ketten, akiknek nem jutott elég ennivaló, az ajtó elé sétáltak, és varjú nyelven bekiabáltak: kár, kár, köszönjük, jó volt, de kár, kár, hogy kevés volt.

 

Az ételmaradékokat ezután mindig megkapták a varjúk. Dél körül már gyülekeztek, hogy jut-e nekik valami. Bármilyen kevés élelemhez jutottak, a náluk szokásos előírás szerint jártak el, – egy varjúval ellenőriztették a minőségét.

 

Az emberek hajlamosak arra, hogy lebecsüljék az állatok képességeit, pedig a varjúktól is lehet tanulni rendszerességet, kötelességtudatot, önfegyelmet, óvatosságot, és megfontoltságot.

Share