J. Simon Aranka: A film

június 15th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, J. Simon Aranka | No Comments »

Kissé lecsúszott a székben, s hátradőlve, kéjesen, mohón itta magába a nézőtéri hangokat. Nem érdekelte, kitől jön egy-egy irtózattal teli szisszenés vagy váratlanul feltörő zokogás, csupán maguk a hangok izgatták, a körülötte hullámzó, egyre sűrűsödő indulatok, melyek különös energiával töltötték el. Szeme a filmvászonra tapadt, mintha még sosem látta volna az ott zajló eseményeket. Pedig látta, nem is egyszer, mégis, ahányszor csak megnézte, mindig újdonságként hatott rá. Boldog elégedettséggel nyugtázta a felháborodott felkiáltásokat. Ez az, ez az! – hergelte magát szinte önkívületbe, ahogy egyre sűrűsödtek körülötte a borzadás hangjai.
Érthető, hogy elégedett volt, elvégre ő rendezte ezt a filmet. Meggyőződéssel hitte, hogy életművére most tette fel a koronát. Még az eredményhirdetésnél sem érezte ezt a fajta kielégülést, amit most, pedig a díjazott alkotások között szerepelt az övé is. Nagy felhajtás volt a díjkiosztó, képviseltette magát az összes jelentősebb médium, és a filmszakma legnagyobbjai is, de neki sem ez, sem a díj nem számított. Az csak egy szűk szakmai réteg döntése volt, olyanoké, akik maguk is állandóan valami újításon törik a fejüket, mert a mai nézőt már nem elégítik ki a szokványos sztorik, a megszokott klisék, hiszen mindent megírtak már, ami megírható. Persze az ő álluk is leesett, emlékezett vissza a diadal édes ízével a szájában, de most, itt, a szélesebb közönség előtt mégis más volt minden.
A tömeg fantasztikusan reagált. Épp úgy, ahogy elképzelte, és ez minden érzékét izgalommal töltötte el. Igen, a filmje most kezdett el igazán élni, a nézők reakciói tették valósággá mindazt, ami a filmvásznon történt. Behunyta a szemét, hogy még jobban, még tisztábban hallja a hangokat, hogy tökéletesen átélhesse művének csodás, megrázó beteljesedését. Aztán hirtelen, mintegy varázsütésre, néma csönd lett a moziban, mintha a levegő és az idő is megállt volna. Ki sem kellett nyitnia a szemét, tudta, hogy az utolsó kockák peregnek. Igen, pontosan így kellett tenniük – nyugtázta jólesően. Csalódott volna, ha másképp történik. Leeresztett szemhéja alatt érzékelte, hogy a terem kivilágosodott. Legszívesebben felállt volna, hogy szétkiabálja: én csináltam ezt a filmet, engem imádjatok, de nem akarta megtörni a varázst, amely finom tollpiheként csiklandozta egóját. Inkább maradt lehunyt szemmel, amíg teljesen ki nem ürült a helyiség, élvezni akarta az emberek otthagyott viszolygását, a visszafojtott levegőt, az elharapott szavakat, a félelem kipárolgását, mint valami dicsőséges utójátékot.

Két teljes hónapja élt az élmények keltette eufóriában. Senki nem hívta ugyan telefonon, hogy gratuláljon a sikeréhez, sőt, az ismerősök is mintha szándékosan kerülték volna, mégis felhőtlenül boldog volt, mert mindezt az irigységnek tudta be. Újabb filmen már nem gondolkodott, ugyan, mivel is múlhatná felül a legutóbbi sikerét? Egyik este hazafelé tartott, és már majdnem a házukhoz ért, amikor gyors léptek zaja verte fel a háta mögött az utcát. Hátra akart fordulni, hogy megnézze, kinek ilyen sietős, de még mielőtt megtehette volna, fájdalom nyilallt a fejébe, azonnal elsötétült előtte minden, gondolatainak filmje elszakadt.
Kiszáradt szájjal, zúgó fejjel tért magához. Sötét volt, nem látott semmit. Próbálta kinyitni a szemét, de nem ment. Mintha bekötötték volna. Nem értette, mi történt, semmire sem emlékezett. Talán balesetet szenvedett, azért van rajta kötés. Agyrázkódása is lehet, biztosan attól fáj a feje. Fel akarta emelni a kezét, hogy szabaddá tegye a szemét, de akkor hirtelen megragadták mindkét karját, és talpra állították. Furcsa érzése volt, mintha hűvös, síkos üvegen állna. Bátortalan kérdéseire nem kapott választ, s egyelőre a karját szorosan markoló durva kezeken kívül semmi sem kötötte a valósághoz. Végre valaki lerántotta szeméről a kötést, de a retináját váratlanul elárasztó erős fényben másodpercekig nem látott semmit. Szapora, kopogó lépteket, fura súrlódó hangokat hallott, aztán minden elcsöndesedett.
Mire visszanyerte a látását, már egyedül volt. Jól érezte, üveglapon állt. Hideg volt a talpának, kissé meggörbítette a lábfejét, hogy minél kisebb területen érintkezzen az üveggel. Körülnézett. Nemcsak a padló, a falak is üvegből voltak. Legalább négy méter magasnak saccolta. Hol vagyok? – kiáltotta a fény mögött terjeszkedő sötétségbe, mert sejtette, hogy ott valakik vannak, és látják őt, de választ most sem kapott. Még mindig nem értett semmit. Akkor vette észre, hogy meztelen. Mi történik itt? – Tekintete idegesen cikázott ide-oda, és érezte, ahogy a félelem, mint egy hideg, nyálkás hüllő, lassanként bekúszik a bőre alá. Olyan, mintha egy túlméretezett akváriumban lennék – próbálta meg viccel elűzni egyre jobban felébredő szorongását. Akvárium! – ismételte döbbenten a szót. A felismerés halálos kötélként tekeredett a nyakára, lázasan kapkodott levegő után, szíve vadul kalapált a mellkasában. Amikor a hideg víz elkezdett befolyni, már kétsége sem volt, mindent értett, nem is az eszével, inkább a vérében felgyülemlő kémiai anyagok tájékoztatták. Ez bosszú, állapította meg, és megpróbált közönyös maradni, de nem ment. Egész testét átjárta valami kínos borzongás, amilyet még sosem tapasztalt, ám mintha tudat alatt mégis nagyon régóta vágyakozott volna rá, hogy megtörténjen.
Életösztöne azonban szinte tőle függetlenül működésbe lépett. Faltól-falig rohangált, csúszkált a síkos üvegen, ököllel ütötte, csupasz lábával rugdosta a falat, egészen addig, míg el nem törött a lábujja, és ki nem serkedt a vére. Úgysem bírta volna tovább folytatni, mert a gyorsan beömlő, pillanatok alatt a derekáig érő víz lelassította. Már nem szaladgált, inkább ordítozott, fenyegetőzött, rázta az öklét, de nem ért el vele semmit, csak a víz áramlott befelé kíméletlenül, feltartóztathatatlanul. Már a válláig ért. Nem baj, gondolta, úszni fogok, és ha jó magasra emelkedik a vízszint, egyszerűen kimászok innen. Nemsokára már lábujjhegyen állva is ellepte a víz, hát úszni kezdett. Eleinte tele volt bizalommal. Megúszom, meg fogom úszni, szuggerálta magát, és még nevetett is a kifejezésen, mennyire találó. Szerencsére a humorérzékem még nem hagyott el, ez jó jel, biztatta magát. Amúgy is fontos volt, hogy mozogjon, mert a hideg vízben szinte lemerevedtek a tagjai. Minél inkább csökkent az esélye, annál inkább túl akarta élni. Szerette volna tudni, van-e valaki az akváriumon kívül, de csak a reflektorok fényét látta, amikor kifelé nézett. Kell, hogy legyen ott valaki, gondolta, biztosan figyelnek, azért a nagy világosság. Kíváncsiak, hogy viselkedem, hogy dolgozom fel ezt az egész helyzetet. Hát, csak figyeljetek, morogta magában, és hosszú, erőteljes karcsapásokkal, elszántan szelte a vizet.
Már sejtése sem volt mióta úszik fel-alá, órák vagy napok óta, csak csapkodta a vizet gépiesen. Minden porcikája fájt, fázott és teljesen kimerült. Ereje egyre jobban fogyott. Legalább egy percre megpihenhetett volna, de kapaszkodó híján nem tehette. Önbizalma, szarkazmusa elszállt, már egyáltalán nem volt biztos benne, hogy túléli. Felfeküdt a víz tetejére és csak lebegett, megpróbált takarékoskodni az erejével. Túl sokáig ezt sem bírta, mert nagyon fázott, egész testében reszketett. Már csak egy reménye maradt. Könyörgőre fogta a dolgot, fogadkozott, sírt, vinnyogott az életéért. Hiába, válasz nem érkezett. Újra úszni kezdett, de lebénultak az izmai, egyre többször merült a víz alá, hogy utána levegőért kapkodva, zihálva bukkanjon a felszínre.
Egyik alkalommal, amikor már csak rendkívüli erőfeszítés árán volt képes kiemelni fejét a vízből, nagy csattanással kihunytak a fények, és az akváriumon kívül megvilágosodott egy filmvászon. Az ő filmjét vetítették. Most ő is ugyanolyan kétségbeesetten küzdött az életéért, mint a filmben az a kölyökmacska. Emlékezett, hogy amikor bedobta a vízzel telt akváriumba, nem érzett semmi szánalmat, inkább valami különös izgalom lett rajta úrrá, ahogy a kis jószág elkeseredett kapálózását, életért való küzdelmét figyelte. Most, hogy megértette sorsuk összefonódását, feltámadt benne a sajnálat. Önmagát sajnálta. Izzadni kezdett a jéghideg vízben, szemét forró, sós könnyek áztatták. Sikoltani próbált, de nem jött ki hang a torkán. Érezte, hogy nincs tovább. Az utolsó, amit látott, a filmvásznon fuldokló kis macska volt, levegőért kapkodó kitátott szája és iszonyattól tágult, megtört szeme, melyre cakkos rémületet festett a halál.

A rövidfilmek versenyén a zsűrit nem mindennapi kísérleti film kergette a kétségbeesésbe. Még ki sem heverték az előző évi sokkot, melyet az egyik díjazott, a Macska című, óriási felháborodás-hullámokat keltő pályamű okozott, máris itt volt a másik, egy ismeretlen alkotói hátterű film, amely a harcedzett zsűritagok minden képzeletét felülmúlta. Senki sem tudta, hogy került a szabályosan pályázott művek közé. Az ítészek az első sokk elmúltával úgy döntöttek, hogy a filmnek még a létezése is legyen titok. Elképzelni is borzasztó, milyen lavinát indíthatna el ez a művészileg ugyan mindenképpen figyelemre méltó, az egyszerű nézők körében azonban valószínűleg közfelháborodást okozó mű. Így történt, hogy a Macska rendezőjének haláltusájáról készült alkotás nem nyert díjat, és nem mutatták be a nagyközönségnek, csupán a szakma kiválóságai számára tartották meg, hiszen az igazi művészetben nem lehetnek tabuk.
Egy ismeretlenség homályába burkolózó rajongó valahogyan mégis megszerezte a filmet, és közzétette a világhálón. A népszerű videó megosztó portálon ez a film lett a legnagyobb nézettséget hozó produkció.

Share

J. Simon Aranka: Egyedül

június 15th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, J. Simon Aranka | No Comments »

A szégyen, a megalázottság súlya szinte belenyomta a földbe. Az igazgató szájából kiömlő szavak keményen koppantak, mintha köveket köpködött volna a mozaikpadlóra. Már nem is figyelte miről beszél, csak a száját bámulta, ahogy kinyílt és bezárult, fehér nyálhabokat fodrozva a szögletekben, meg ahogy a húsos ajkak vicsorogva széthúzódtak, megmutatva a sárgás, szabálytalan fogakat. Iszonyodott tőle, de nem tehetett semmit, végig kellett hallgatnia. Becsukta a szemét, s elképzelte, hogy körhintán ül. Valósággal érezte a hajába kapó szelet. A hinta egyre kijjebb lendült, csak az erős rögzítő láncok tartották vissza, hogy el ne szálljon valahova, nagyon messzire. Azt kívánta, szakadjanak el azok a láncok, hogy elrepülhessen, egészen ki a világból! Bárcsak visszamehetne az időben, bárcsak meg nem történtté tehetne mindent! Csíny volt, semmi egyéb. Ostoba, kamaszos diákcsíny, hogy újra találkozzon azzal a fiúval. Nem akart ártani senkinek, most mégis elvetemült gonosztevőnek érezte magát, akire kimondták a halálos ítéletet. Erős szorítást érzett a vállán. Kinyitotta a szemét. Az igazgató föléje hajolva ordított, lehelete az arcába csapott. Csaló… hazug … holnap … anyáddal … takarodj! A szófoszlányok úgy lengtek körülötte a levegőben, mint a felkavart por a szertárban, a tüdejébe hatoltak, fojtogatták, alig kapott levegőt.
Meg fog ölni, meg fog ölni… hajtogatta kétségbeesetten, mint valami halált hozó mantrát. Hiába mond bármit, anyja úgysem neki hisz majd. Könnyeit nyelve, zavarodottan botorkált az utcán, fogalma sem volt, mitévő legyen. Az igazgató szerint az ilyennek börtönben a helye. Nem akart börtönbe kerülni, nem akarta, hogy az anyja megtudja, mit csinált. Inkább meghalok, ismerkedett a gondolattal. Szíve összeszorult, torkában gombóccá gyűlt a félelem. Még csak tizenhat éves, de már darabokra hullott minden, körülötte és benne is. Ezernyi cserépdarabkában… nem is, inkább milliónyi szilánkban hevert az élete. Mindenütt szilánkok, szanaszét szóródva térben és időben. A bőre alá, még a szemébe is beették magukat a tűhegyes kis vacakok. Váratlanul, lesből támadt rá az önsajnálat. Torkából a szeme sarkába tolult az elveszettség, a magány érzése. Nem bánta. Remélte, hogy feltörő könnyeitől legalább kitisztul a szeme. Kit érdekel, hogy látják, hogy bámulják? Hangos csuklással kiszakadt belőle a zokogás. Záporoztak a könnyek, de nem lett jobb, csak annál inkább szurkálták a szemét azok a szilánkok. Mint nehéz pillanataiban máskor is, évek óta halott apjára gondolt. Mindig ő jutott eszébe, ha sérelem érte. Hiányzott, és dühös volt rá. Miért nem vagy itt, amikor szükségem lenne rád? Tudod, hogy anyával soha semmit nem tudok megbeszélni! Miért hagytál egyedül? Miért vagyok mindig egyedül? Hirtelen megállt, elmosolyodott. Bólintott, mint akiben megérett az elhatározás, és szapora léptekkel elindult hazafelé.
Ahogy számított rá, anyja még nem volt otthon. Földre dobta a táskáját, sebtében papírra vetett néhány sort, és a dzsekije zsebébe dugta. A fürdőszobába ment. Kinyitotta a tükrös szekrény ajtaját. Számára mindig tabu volt, csak az anyja nyúlhatott be oda. Izgalomtól pirosló arccal pásztázta végig a polcokat. Szeme megállapodott egy gyógyszeres üvegcsén. Ez az! Anyu altatója. Fogmosáshoz használt poharát teletöltötte vízzel. Remegő kézzel nyúlt a fioláért. Egy ideig farkasszemet nézett a tenyerébe öntött pirulákkal, aztán hirtelen elhatározással a szájába dobta őket. Most már nincs visszaút, grimaszolt gyászosan a tükörképére, miután lenyelte az utolsót is. Nem is olyan vészes. Szépen elalszom és kész, mindennek vége. Nem bánthat senki, nem kerülök börtönbe, és nem leszek többé egyedül, suttogta tagoltan a tükörbe nézve. Keserű elégedettség töltötte el, szája kényszeredett mosolyra húzódott. Jól kiszúrok mindenkivel.
Hevesen vert a szíve, amikor becsapta maga mögött a lakásajtót. Kulcsot nem vitt magával, arra neki már semmi szüksége. Mintha most szabadult volna ki valami nagyon hosszú rabságból, olyan könnyűnek érezte magát, szinte repült lefelé a lépcsőkön. Sietnie kellett, versenyt futni a kiszámíthatatlan percekkel. Nem tudta mennyi ideje van, mielőtt a gyógyszer hatni kezd. Rohant a busz után, nehogy a következőre kelljen várnia. Meglepődött, milyen nehezen szedi a levegőt. Lihegve ült le a jármű végében. Nem vagyok formában, állapította meg tárgyilagosan. Furcsa mód rendkívül élesen látott mindent, úgy, ahogy eddig még sosem. Különös érzés volt. Szeme magába itta az ablakon át a hátrafelé futó házakat, fákat, embereket, mintha lefényképezne mindent, hogy magával vigye arra az ismeretlen, misztikus helyre, ahová tart, és ami még rejtély volt előtte.
A városhoz közeli népszerű üdülőhelyen szállt le a buszról. A lépcsőn lefelé erős szédülés fogta el. A buszmegállót jelző tábla oszlopába kapaszkodott, hogy el ne essen. Érezte, hogy tagjaiban elömlik a fáradtság, szemei majd leragadtak az álmosságtól. Már csak egy kicsit kell kibírni, nógatta magát. Tántorgó botladozással indult az erdő belseje felé.
Az október végi délután homályában arra járók rosszalló tekintetet vetettek a dülöngélő fiatal lányra. Megtanítanálak a tisztességre, ha az én gyerekem lennél, sipította feléje felháborodott arccal egy idősebb nő.
Hozzá azonban nem jutottak el a szavak. Egyre beljebb hatolt az erdőben, már látni is alig lehetett. Nem volt szüksége fényre, behunyt szemmel ment előre, amíg csak a lába fel nem mondta a szolgálatot. Leroskadt egy fa tövébe és mély, feloldozó, tudattalan álomba zuhant.
Az esti órákban fiatal pár vetődött arrafelé. A szállodába igyekeztek, nehogy lekéssék a vacsorát. A férfi már korábban befejezte volna az erdei túrát, de felesége kérte, hogy maradjanak még. Legbelül érzem, hogy látunk még valami szépet, biztatta a férjét. Az erdő gyönyörű volt, a levegő friss és tiszta, így nem kellett sokat győzködni. Barangolás közben hirtelen sötétedett rájuk. Most már sietősre fogták lépteiket. A zseblámpa fényében riadtan fedezték fel a földön fekvő lányt. A férfi lehajolt, megfogta az élettelennek tűnő kezet. Beleborzongott a jéghideg érintésbe.
Még él, bólintott a mentőorvos, ujját a lány nyaki ütőerén tartva. Hihetetlen szerencse, hogy ilyen későn, véletlenül éppen erre jártak. Ez nem véletlen, ingatta fejét a fiatal nő. Amíg a mentősök a lányt vizsgálták, egy rendőr átkutatta a zsebeit, és megtalálta a rövid levélkét. Csak ennyi volt a papíron: Nem akarok egyedül lenni!

Share

J. Simon Aranka: Az oroszlán kincse

június 15th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, J. Simon Aranka | No Comments »

Géza kitámolygott a Dolce Vitából. Nem önként tette, udvariasan kitessékelték. Nehéz volt a feje, amiről valószínűleg nem a beleöntött tudás, sokkal inkább a magába döntött Whisky tehetett. Az eleinte még kellemes-hűvösen lecsusszanó ital a sokadik pohár után már inkább kifelé kívánkozott, sőt, rövid belharc után napvilágra, azaz éjszaka lévén holdvilágra is került. No, ezért kellett szándéka ellenére elhagynia a Dolcét, s emiatt nem sikerült véghezvinnie eredeti tervét, miszerint – saját szavajárásával – hóthaláloshullarészegre issza magát.
Nekem semmi sem sikerül – motyogta maga elé, miközben a Roosevelt tér felé vette az irányt. – Már a szép halált is sajnálják tőlem. – Az a bizonyos szép halál, melyet elképzelt magának, az alkoholmérgezés lett volna. – Akkor is meghalok, ha belegödö… belegöbö… beledögölök! Na, ehhez mit szólsz komám? – mutatta fel középső ujját a némán bámuló szobornak.
Kétségtelenül nem ez volt élete legszebb napja. Nem mintha a többi olyan jól sikerült volna, de eddig legalább elvolt, mint a befőtt. Ma azonban kirúgták. Leépítettek a cégnél, s mivel ő mindig kevés vizet zavart, a főnöke úgy gondolta, most sem vet nagy hullámokat a távozása. Senkinek eszébe nem jutott volna, milyen vulkán fortyog Géza bensejében. Persze, ha tudták volna, sem érdekelt volna senkit. – Azt akartátok, hogy le… le… eltűnjek? – kérdezte a fától, amelyet egyensúlya megtartása céljából átölelt. – Hát jó! Legyen nektek karácsony! – Cuppanós csókot nyomott a fára. – E-e-elmegyek, elmegyek…– kántálta a közismert slágert a Lánchíd irányába botladozva. A kettőt hátra, egyet előre project miatt elég lassan haladt, közben meg is pihent egy virágágyás közepén.
Amint ott üldögélt az árvácskák között, furcsa, mély torokhang ütötte meg a fülét.
– Géza! Mit csinálsz ott?
– Én? – kérdezte bambán.
– Te vagy Géza, vagy tévedek?
A férfi kíváncsian forgatta a fejét, de a Lánchíd oroszlánjain kívül semmit sem látott. Alaposan szemügyre vette mindkettőt. A jobb oldalinak a szája mintha jobban kinyílt volna, mint a másiké. – Te szóltál, oroszlán? – kérdezte tőle.
– Csakhogy felfogtad. Egyébként King a nevem.
– Na várj csak, odame… odamegyek – dadogta Géza halált megvető bátorsággal.
– Végre! – horkantott az oroszlán, amikor imbolygó léptekkel odaért hozzá. – Megérdemelnéd, hogy jól beléd harapjak. Szeretem az árvácskákat. Ilyenkor éjjel még erősebben illatoznak. Te meg majdnem mindet letapostad.
Géza megállt az oroszlán lábainál, és felnézett rá, az meg előrebillentette a fejét, hogy jobban lássa a férfit.
– Túl sokat ittam – rázta meg a fejét Géza, és a híd korlátjához lépett. Vakmerően áthajolt rajta, úgy bámulta a mélyben csillogó sötét vizet.
– Min jár az eszed? – kérdezte az oroszlán.
– Tényleg érdekel? Mert ha igen, te vagy az egyetlen ezen a világon. Na, ez jellemző! – nevetett fel hisztérikusan. – Ember nincs, aki kíváncsi rám, hát egy kőszoborral osztom meg a bánatomat.
– Úgy nézek én ki, mint egy kőszobor? – mordult nagyot az oroszlán.
Géza végigmérte. Meglepetésére King egyáltalán nem tűnt szobornak, sőt nagyon is élőnek látszott. Bojtos farkával jobbra-balra csapkodott, mellső lábának kieresztett karmait élvezettel belemélyesztette a talapzat kövébe, amelyen feküdt.
– Nem tudom, hogy lehetséges, de tényleg nem olyan vagy, mint egy szobor.
– Nincs kedved ideülni mellém? – kérdezte az oroszlán. – Nem kellene a nyakadat tekergetned, ha látni akarsz, és nyugodtabban beszélgethetnénk. Ráadásul már az idejét sem tudom, mikor vakargatta meg valaki a fülem tövét, pedig azt nagyon szeretem.
Géza kicsit tartott ugyan a hatalmas fogaktól és körmöktől, de arra gondolt, hogy úgyis meghalni jött a Dunához, hát legyen meg a sors akarata. Gyorsan felkapaszkodott az oroszlán mellé. King helyet csinált neki a lába mellett, és megnyalta az arcát.
– Most öntsd ki a szívedet nekem, mert ha nem tévedek, az volt a szándékod, hogy a Dunába ölöd magadat.
– Igen, ez volt a célom – ismerte be, és nekilátott, hogy elmesélje az életét, az elejétől egészen mostanáig.
– Bátorság kell az élethez! – legyintette meg gyengéden az oroszlán, amikor befejezte.
– Igazad van – horgasztotta le a fejét Géza –, de mit tehetnék, ha egyszer gyáva vagyok?
– Nem vagy gyáva. Nem ijedtél meg tőlem, és föl mertél mászni hozzám, ide a magasba. Nézz csak le, milyen szédítő a mélység!
Géza lepillantott.
– Nekem már nincs vesztenivalóm.
– Én segítek neked – dorombolta King. – Tegyél a számba egy százast, aztán mássz fel a hátamra, és aludj itt. Meglátod, hamarosan megoldódik minden gondod.
– Mégis hogyan?
– Az legyen az én titkom. Elégedj meg annyival, hogy aki egy éjszakát a hátamon tölt, annak szerencsét hozok.
Géza nem ellenkezett tovább, felcsimpaszkodott az oroszlán hátára, és mivel már egyébként is nagyon fáradt, no meg részeg is volt, azonnal mély álomba merült.
Éktelen zsivajra ébredt. Eleinte azt sem tudta, hol van. Feje lüktetett a másnaposságtól, szemét is csak nehezen bírta kinyitni az erős napsütésben. Még inkább elfogta a rosszullét, amikor körülnézett, és észrevette, milyen magasan van. El sem tudta képzelni, hogy kerülhetett oda, hiszen mindig is tériszonya volt. – Hogy fogok innen lemászni? – forgolódott kétségbeesetten. Akkor vette észre, hogy rengeteg ember gyűlt össze a hídon, akik mind őt nézték. Hamarosan hangosan szirénázva megjelent egy tűzoltó autó, majd két televíziós közvetítő kocsi is. Gézából egy csapásra híres ember lett, ország-világ megtudta, hogy a szorgalmas, szürke kis hivatalnok egyik-napról a másikra lapátra került. Maga sem hitte volna, de jobbnál-jobb állásajánlatokkal árasztották el.
Aznap este nem jött álom a szemére. Próbálta megfejteni, hogy került az oroszlán hátára. Egyszer csak megvilágosodott, eszébe jutott minden, ami az éjszaka történt. Az oroszlánnak igaza lett, tényleg megváltoztatta az életét. Másnap reggel felhívta az egyik riportert, és szóról-szóra elmondta neki az egész sztorit, amely egy hét múlva meg is jelent a legolvasottabb bulvárlapban, később pedig több nyomtatott és internetes újság is átvette, sőt az egyik kereskedelmi tv-be is meghívták, hogy mesélje el oroszlános kalandját.
Néhány év alatt a Lánchíd pesti hídfője népszerű zarándokhellyé vált. Azóta nem telik el nap, hogy valaki fel ne mászna a híres King hátára, hogy ott töltse az éjszakát, és az is köztudott, hogy e bátor emberek élete másnaptól gyökeresen megváltozik.
Géza azóta is találgatja, vajon igaz volt-e, vagy csak álmodta az egészet, de ez már senkit sem érdekel. Az oroszlán szájában meg csak gyűlik, gyűlik a sok százforintos érme. Egyedül ő tudja, milyen hatalmas összeg lehet már ott.

Share

J. Simon Aranka: Uram, nézd

augusztus 8th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Uram, én vak vagyok! Nézd, sírva bolyongok,
Mindenhol a konkolyt, a gazt veszem észre,
Mert nem csak szememmel, szívemmel se látok,
Ereimben folyik Bartimeus vére.
Nyomorom koldusé, szemeimen hályog,
Útszélre száműzve, kiáltozva várlak
Sötét éjszakámban utam nem találom,
Uram, mutasd fényed, add, hogy újra lássak!

Uram, béna vagyok! Nézd, csak roskadozom,
Mert földhöz szegez tengernyi véres vétkem.
Önként élek gúzsban, mégis minden napon
A Siloe gyógyító vizét remélem.
Bűneim oly sokszor nyomták arcom sárba,
Hogy már nem maradt elég erőm felállni.
Szólj hozzám, gyógyíts, csak Te állíthatsz lábra!
Uram, bocsáss meg, taníts meg újra járni!

Uram, leprás vagyok! Nézd rút bélyegemet!
Bűzlő sebeimben száz veszélyt hordozok.
Szívemben gonoszság, fekélyek lelkemen,
Gondolataim bősz, fekete ordasok.
Irtózat lettem én, csak magányom enyém,
Ne kerülj el Te is, lásd, nincs kihez mennem,
Pária lelkemnek érintésed remény,
Uram, könnyeiddel moss tisztára engem!

Uram, romlott vagyok! Nézd, a sorsom halál!
Elítélt lator, ki jót tenni nem tudok,
S bár ajtód előttem örökké nyitva áll,
Nélküled házadba soha el nem jutok.
Vérem hajszol, űz: el tőled, egyre messzebb,
Végzet tátott torka már vár, hogy elnyeljen,
Örök sírba esnék, de felfog kereszted.
Uram, tarts erősen, mentsd meg hűtlen lelkem!

Share

J. Simon Aranka: Varázslatos éjszaka

május 15th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Fejét hátrahajtva, lehunyt szemmel ült a kádban. Nyakának megfeszülő bőre alatt átkéklettek az erek. A habtakaró egyenletes, csillogó fehérségét csak vállának és térdének kiemelkedő szolárium-barna csúcsai szakították meg. Sűrű, szénfekete haját szorosan hátrasimítva feltűzte a feje tetejére. Próbált ellazulni, de nem ment. Még sosem fordult elő, hogy őt dobta volna valaki, de egy órával ezelőtt, december 24-én, délután négy órakor ez történt. Szomorú kilátással néz a karácsony elé. Nem mintha ennek az ünnepnek különösebb jelentőséget tulajdonítana, most mégis rosszul esett, hogy egyedül kell eltöltenie. Talán, mert nehezen viseli a vereséget. Eddig ő tette lapátra a pasikat, még mielőtt rájuk unhatott volna. Könnyedén becserkészte, elkapta áldozatait, kicsit eljátszadozott velük, mint macska az egérrel, megkóstolta, aztán nagy ívben, jó messzire elhajította mindet, közömbösen aziránt, hogy mekkorát esnek, mennyire ütik meg magukat, vagy túlélik-e egyáltalán. Most azonban egy leleményes fickó vele játszotta el ugyanezt a játékot. Még nem jött rá, mit ronthatott el. Lehet, hogy túl sokáig várt?

A víz hullámot vetett, ahogy felült félig fekvő helyzetéből. Csak nem öregszem? – mérte végig magát kritikus tekintettel. Külsőleg minden rendben volt. Na és belül? Bekövetkezett volna az, amitől mindig is rettegett? Öntudatos, kíméletlen szingliből szentimentális, ragaszkodó kotlóssá vált volna, akiről messziről megérzi a hímnemű, hogy papucsot akar húzni a lábára? A gondolattól is elborzadt, hogy a férfiak úgy nézzenek rá, mint férjvadászra. Ha őszinte akart lenni magához – márpedig az akart lenni -, be kellett látnia, hogy Norbert túlságosan is tetszett. Jó volt vele beszélgetni, kirándulni, és jó volt az ágyban is. Túl jó. Elképzelhető, hogy ezért is húzta-halasztotta a kirúgását. Sőt, olyat tett, amit még soha senkivel, legutóbb nála maradt reggelig. Talán ettől pánikolt be, és kimenekült a kapcsolatból, mielőtt ő tehette volna lapátra. Megalázottnak, kifosztottnak érezte magát. Gyűlölte ezt. Megrázta a fejét. Nem engedheti meg, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon.

A telefon csengése ébresztette rá, hogy csaknem kihűlt a fürdővize. Lúdbőrös testtel lépett ki a kádból, és gyorsan puha fürdőköpenyébe burkolózott. A nővére hívta. Habozott, végül mégis fölkapta a kagylót. Margó, mintha csak tudta volna, mi játszódott le benne az imént, meghívta vacsorára.

– Minek jótékonykodsz folyton? – kérdezte dühösen, és meg sem várva a választ, lecsapta a telefont.

Margó, a tökéletes testvér, feleség, anya, háziasszony és tökéletes munkaerő! Minden területen hibátlanul végzi a dolgát. Biztos az ágyban is olyan, mint a soha el nem romló robot – gondolta gúnyosan. Mindent pontosan úgy tesz, ahogy beleprogramozták. Ezért is hívja fel minden karácsonykor. Kíváncsi lett volna, mi történik, ha egyszer zavar támad a programjában, bár erre nem látott sok esélyt, mert Margó tökéletes. Nem képes haragudni, kiborulni, kirúgni a hámból, leinni magát. Mintha nem is ember lenne. Megborzongott. Még nem száradt meg teljesen a fürdés után.

Míg testápoló krémmel kenegette bőrét, azon törte a fejét, mihez kezdjen ezen az estén. Barátnői vagy aktuális partnerükkel, vagy a családjukkal töltik az ünnepeket. Margóék szeretettől csöpögő ünnepi vacsorájához, a csomagok kibontását követő látványos örömkitörésekhez semmi kedve nem volt. Marad a könyv vagy a tévé – sóhajtott -, ami, lássuk be őszintén, nem valami nagy szám. Eredetileg ennél sokkal jobb terve volt, amiben jelentős szerepet szánt Norbertnek. Igen, de ő angolosan lelépett. Hiába volt minden igyekezete, hogy elhessentse magától még az emlékét is, nem tudott másra gondolni. A konyhába ment, kinyitotta a hűtőt. Csaknem üres volt. Egy fél üveg fehérboron és egy darabka sajton kívül csak egy joghurt árválkodott a polcon. A fenébe, nekem most nem itt kellene lennem – sziszegte dühösen. Idegesítette, hogy mindenről a férfi jut eszébe. Azt tervezték, hogy egy wellness hotelben töltik az ünnepeket. Most kellett volna indulniuk, és az a szemét képes volt az utolsó pillanatig várni, hogy lefújja. Ezt nem fogja ennyivel megúszni! Kivette a borosüveget, és becsukta a hűtőt. Úgysem menne le most egy falat sem a torkán. Töltött egy pohárral, bekucorodott öblös foteljébe, és bekapcsolta a tévét, de az esze máshol járt. Sarokba vágta a távirányítót, és minden meggyőződés nélkül leemelte a polcról kedvenc írójának legújabb könyvét.

Észre sem vette, és a vaskos regénynek csaknem a felén átrágta magát. Az órájára pillantott. Már elmúlt tizenegy. Felállt a fotelből, és kinézett az ablakon. Odakint sűrű pelyhekben hullt a hó. Már egész tekintélyes takaró fedte a kihalt utcát. Különös szomorúság lepte meg. Eszébe jutottak a szép gyermekkori karácsonyok. A fa körül összegyűlt a család, énekelték a Mennyből az angyalt, vacsora után bontogatták az ajándékokat, azután egészen addig beszélgettek, amíg el nem indultak az éjféli misére. Akkor még boldog volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve belebújt a kabátjába, csizmát húzott, és lement az utcára. Cél nélkül indult el a lámpák fényétől szikrázó hóesésben. Élvezte a hideg, friss levegőt, a hajára, arcára hulló hópelyhek puha érintését, talpa alatt a hó ropogását. Fázós kezét zsebre téve, cél nélkül ődöngött az utcákon. Egyszerre egy templom előtt találta magát. A félig nyitott hatalmas kapun keresztül fény szűrődött ki, orgona és emberek hangja hallatszott. Abban a pillanatban ütni kezdett a templom tornyán lévő óra. Éjfél volt. Milyen furcsa – gondolta -, talán be kellene mennem.

Gyermekkora óta nem volt templomban. Azon a bizonyos karácsony estén, amikor olyan boldogan bontogatta ajándékait, az éjféli misére úgy gondolt, hogy ott egy másik, egy csodálatos világ várja. Azon az éjszakán azonban nem történt meg a csoda. Akkor hagyta el őket az apja. Megvárta az ajándékbontást, aztán fogta a bőröndjét, és elköltözött egy másik nőhöz, hogy attól kezdve vele és az ő gyerekeivel töltsön minden karácsonyt. Azóta nem volt képes átlépni a templom küszöbét. Azóta gyűlölte a férfiakat.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy képes legyen belépni a kapun. Csaknem visszahőkölt a zsúfolt, fényárban ragyogó templom ajtajából. Meglepetten nézett körül. Nem számított rá, hogy most is olyan szépnek látja, mint rég. Orrát megcsapta a fenyővel keveredett tömjén ismerős illata. Megszédült. Vissza akart menekülni az utcára, de egy férfi felállt, hogy átadja neki a helyét. Épp időben, mert lábai remegtek, attól félt, nem bírják megtartani. Nézte a körülötte lévő emberek emelkedettségtől sugárzó arcát, amint a Mennyből az angyalt énekelték, és irigység öntötte el. Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Érezte, ahogy ereiben a keserűség, a kétségbeesés, gyorsan ható méregként lobog szét. Minden elfojtott dühe, fájdalma, félelme, úgy robbant ki belőle a zokogással, mint hányással a felgyülemlett epe. Nem törődött senkivel, átadta magát a bánatnak, és tudta, érezte, hogy éppen erre van szüksége.

Hosszú percek óta csönd volt a templomban, ő már kicsit nyugodtabban, de még mindig arcát két kezébe temetve ült a padban.  Mire fölemelte a fejét, a lámpák nagy részét lekapcsolták. Csak egy öreg pap tett-vett az oltárnál. Észre sem vette, mikor lett vége a misének. Hálás volt, amiért a mellette ülők nem akarták vigasztalgatni. Ürességet érzett magában, de ez nem volt rossz. Valami megváltozott. Jobb lett. Nagy nehezen elszánta magát, felállt a padból. Mozdulatának zajára fölfigyelt a szentélyben motozó pap, és elindult felé. Ideges lett. Csak nehogy prédikálni kezdjen itt nekem! Az öreg azonban nem szólt egy szót sem. Kulcsait csörgetve kikísérte a lépcsőig. Odakint még mindig kavarogtak a csillámló hópelyhek, és vastagabb lett a hótakaró.

A pap fölnézett az égre, elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Varázslatosan szép ez az éjszaka!

– Igen, valóban az – felelte, és arcát a lehulló hópelyhek felé tárva elindult hazafelé.

Megjelent az „ígéretek” antológiában 2009-ben /Garbo Kiadó/

Share

„Cseppben a tenger, versben az ember…” – irodalmi est

április 27th, 2011 Posted in 2. Könyvbemutatók, rendezvények, J. Simon Aranka | No Comments »

Saját műveiből felolvas: J. Simon Aranka és Nagy Noémi

Ideje: 2011. 04. 29. 16.15-18:00 h
Helye: Dallmayr Kávézó (Művészetek Háza, Miskolc Rákóczi u. 5.sz.)

A részvétel díjtalan

Share

J. Simon Aranka: Házadban

április 27th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Menekülök

talmi csillogású díszletek közül.

Magam mögött hagyok mindent,

mi Tőled elszakaszt:

bábeli betonszörnyeket, szavakat

látszatlüktetést, látszatembereket

hamisan ragyogó kirakatokat, szemeket

zsírosan fénylő pénzkötegeket

hazugságvárakat, szitokhegyeket

csonka családot, elhagyott gyereket

fojtó szmogot, könnyeket

foszló aszfaltot, életet

álságos létnek minden zegzugát

rohadó világ halál-fuvallatát.


Élő szentélyedbe lépek

égig érő fák, gótikus falak közé

kupolává boruló sárga-zöld lombok alá

hol átsugárzik a szelíd őszi fény

dús pompával ékesítve templomod

ezerszín avarszőnyeg süpped lábam nyomán

lépteim alatt száraz fa reccsen

kósza ág rezzen, arcomba kap

vidám szellő levelet dob hajamra

zsoltárt zendít a madárcsapat

csengő patak mos néma követ

tiszta vizéből felhő integet

születés, elmúlás illata lendül

szívemben dicséret öröme csendül

jó Nálad lenni, itt minden igaz

Uram, szeretem nagyon

a te házadat.

/Megjelent a Szárnypróbálgatók 2010 verseskötetben – Raszter Kiadó/

Share

J. Simon Aranka: A titok

április 27th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

A félig elfogyasztott kenyérszelet májkrémes felével ragadt a lépcsőre. Fölvette, két ujja közé csippentette, úgy lépett a terembe. A gyerekek furcsállva nézték, amikor a csap melletti papírtörölközőből letépett egy darabot, hogy belecsomagolja.  Nem törődött a nevetgélésükkel. Jó lesz annak a kóbor kutyának, amelyikkel hazafelé mindig találkozik. Szegény pára, fülét-farkát behúzza, amikor embert lát – talán nem is ok nélkül -, de vele már megbarátkozott. Biztosan örülni fog a jó falatnak.

Az eldobott kenyér eszébe juttatta a nagyszüleinél töltött csodás gyermekkori nyarakat, amikor a kis palóc faluban naphosszat mezítláb taposta a kiszáradt, forró földet, a szúrós tarlót, és a mezők selymes pázsitját, melyen hajnalban a harmatcseppek még úgy csillogtak, mint valami titokzatos adakozó által bőkezűen elszórt gyémántgyöngyök. És a szagok, az illatok! Az esőtől ázott föld, a frissen kaszált fű, a megbolygatott szénakazal, a ropogós szalma és az állatok szaga, nagyapa mindenen átlengedező pipafüstje, a kéményből nyáron is felszálló füst torokkaparó, a tűzhelyben lobogó fahasábok fanyar szaga, a parázs tűzön pattogó, először üvegessé váló, levet eresztő, majd hamarosan ropogósra kunkorodó szalonna és a rálottyintott, sisteregve sülő tojás illata. A délelőtt folyamán újabb illatok keltek életre, és elvegyültek a már meglévőkkel. A mosószappannal fényes-fehérre dörzsölt vászonlepedők tisztaságillata, a frissen felmázolt földpadlós konyha agyagillata, a tűzhelyen rotyogó ebéd és a kemencében sülő kenyér mindent betöltő, orrcimpát szélesre tágító, varázslatos illata.

A reggelek voltak a legizgalmasabbak. Pizsamában szaladhatott az udvarra kiengedni a tyúkokat, bekukkantani az istállóba, megkérdezni a Piros meg a Bözsi tehenet, hogy jól aludtak-e. Egy kis hasvakarás a Pudi kutyának, no meg némi macskafogócska, aztán kézmosás, és jöhetett a reggeli. Nagyanyja előhozta a kamrából a még szegetlen kenyeret, kicsomagolta a patyolat vászonkendőből, és letette az asztalra. Nagyapja kést fogott és keresztet karcolt a kenyérbe, majd széles mozdulatokkal jókora vastag szeleteket kanyarintott belőle. A végét mindig ő kapta, mert az volt a kedvence. A kenyér héja még napokkal a sütés után is piros-barna, ropogós, a belseje fehér, lágy és rugalmas volt. Jókat lehetett tunkolni vele a szalonna zsírjából az aranysárgán remegő sült tojás mellé.

A nap általában játékkal telt. Ott voltak például a sárga pihés kiskacsák. Csuda izgalmas volt azokat terelgetni, simogatni, persze „csak csínján”, ahogy nagyapja mondta. Lehetett a kertben békát, a tyúkólban tojást keresni, a gémeskútba bámulva rémisztő és izgalmas történeteket kitalálni, mélyben csillogó vizébe titkokat kiáltani, a tisztaszoba komódjának fiókjaiban kincseket kutatni, szarvasbogarat szarvánál fogva pórázra kötni és legeltetni; egyszóval tennivaló akadt rengeteg.

Ha tőle függött volna, egész nap odakint kódorog evés, ivás nélkül. Nagyanyja azonban figyelt rá. Délelőttönként kezébe nyomta a karéj libazsíros kenyeret, a hűvös kútvízzel teli piros pöttyös bádogbögrét, és leültette a konyhába, de ő inkább a tornác küszöbére kuporodott, hogy addig is szemmel tarthassa az udvart. Egyik alkalommal a nagytaréjú barna kakas hangoskodva elirigyelte a kenyerét. Incselkedve felé nyújtotta, mire a jószág bátran kikapta a kezéből, és eliszkolt vele, igaz, nem túl messzire, mert a súlya miatt hamar leejtette. No, csak ez kellett az árgusan figyelő tyúkoknak! Egyetlen pillanat alatt ellepték a kenyeret. A nagy kotkodácsolásra nagyanyja kiszaladt a konyhából, és azonnal felmérte, mi történt.

–          Ném szégyélléd mágád? Pocsékolod á drógá életet? Á kényér titok! Ebbűl lész áz Úrnak tésté! – kiáltott rá. – Máj’ mégtánulod, hogy még kéll bécsülni! Má mór ném éhétsz többét.

Soha ilyen haragosnak még nem látta. Nem értette, miért ez a nagy patália, hisz csupán egy szelet kenyér volt, illetve annak is csak a fele; de főleg azt nem értette, milyen Úr teste az. Csak annyit értett az egészből, hogy aznap már tényleg nem kapott kenyeret. Anélkül pedig az ebédre készült, mennyei babgulyás sem esett jól. Irigykedve nézte, amint nagyapja nagyokat szakított a puha, foszlós kenyérbélből, meg ahogy mártogatta a héját a levébe, amitől egészen megpuhult, hogy utána már szinte csak szétomoljon a szájában. Legszörnyűbb az volt az egészben, hogy tudta jól, milyen lehet, de nem élvezhette. Rettenetesen sajnálta magát, és szívből gyűlölte a nagyanyját. Akkor úgy érezte, sosem lesz képes megbocsátani neki.

Sok éve már, hogy történt ez az eset, és természetesen nyoma sem maradt a szívében annak a „soha el nem múló” gyűlöletnek, amit akkor érzett nagyanyja iránt. Azóta megismerte a kenyér titkát, és megértette nagyanyja haragját is.

Idáig jutott a visszaemlékezésben, amikor gondolataiból bátortalan hang zökkentette ki.

– Tanárnő miért csomagolta be azt a kenyérdarabot?

Megörült a kérdésnek.

– Szeretnétek tudni? Rendben. Elmondok nektek egy régi történetet.

Share

J. Simon Aranka: Gondolatok a könyváruházban

április 27th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Kirakatokat nézegetve sétálgatok a belvárosban. Két program között akadt egy órácska szabadidőm. Sok ez, vagy kevés, minden a körülményeken múlik. Eszembe jut, hogy a közelben van egy nagy könyváruház, talán most itt az alkalom, hogy szétnézzek, mi újság a könyvpiacon. Sietősre veszem a lépteimet, és hamarosan már ott is állok a csillogó üvegfalakon belül tornyosuló polcok között. A hatalmas terem fényárban úszik, a polcok roskadoznak a könyvek alatt. Négy-öt eladó álldogál unott beszélgetésbe fáradva a pultnál. Csak én vagyok, aki nem tartozik szorosan ebbe a környezetbe. Elszomorít, hogy magamon kívül egyetlen árva, könyv után kutakodó embert sem látok. No, én sem érdemelném meg az olvasói Nobel-díjat. Hányszor is tettem be a lábam az utóbbi hónapokban könyvesboltba? Háromszor. Na jó, talán négyszer. Aztán persze rögtön felébred bennem a mentegetőzés ösztöne. Annyi könyvem van már otthon, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, és még azok nagy részét sem olvastam el. Nincs rá időm. A munkám a számítógéphez, az internethez köt, és természetszerűleg onnan is olvasok. Természetszerűleg? Vajon tényleg ez a természetes? Még rémlik valahonnan, hogy az internet előtt is volt élet.

Cél nélkül bóklászom a gondolák között, néha végigsimítom egy-egy könyv fedelét, vagy ujjamat végighúzom a gerincén. Az eladók eleinte még vetnek rám egy-egy közömbös pillantást, aztán nem foglalkoznak velem többet. Nem nézik ki belőlem, hogy lopni akarom a kultúrát. A kultúrát már nem akarja lopni senki. Sokaknak akkor sem kell a könyv, ha utána dobják. Szemem megakad Szabó Magda „Danaidáján”. Most, hogy eltávozott közülünk, egymás után adják ki a műveit. Egy írónak meg kell ahhoz halni, hogy megbecsüljék. Persze vannak sikeres élő íróink is – szerencsére -, és vannak sikeres szennyírók is, ami már korántsem olyan nagy öröm. Valahogy a szenny mintha jobban kelletné magát. Vagy csak hatásosabb a reklámja? Váratlanul megpillantom Wass Albert könyvét, „A kastély árnyékában”-t. Ez még nincs meg nekem. Leemelem a polcról, kinyitom, beszívom az illatát, végigsimogatom a borítóját, és megrohannak az emlékek.

Mindig szerettem a könyvet. Akár új, akár használt, kézbe venni egyaránt izgalmas élmény volt. Sosem tudhatta az ember előre, milyen titkokat rejt. Az új könyv borítóját szerettem végigsimítani, mintha ujjaimmal is megfejthetném a benne rejlő titkokat. Jó volt beleszagolni, érezni a friss, fanyar nyomdaillatot. A használt könyv is varázslatos volt, csak más okból. Gyakran próbáltam elképzelni, kiknek a kezén mehetett már keresztül, hányan olvashatták, milyen emberek lehettek, tetszett-e nekik a történet. Sosem olvastam el előre a befejezést – ahogy némelyik barátnőm tette -, mert azt akartam, hogy minden szó, az elejétől a végéig az enyém legyen, hogy magam is benne élhessek a történetben.

A könyv szeretete egészen kicsi koromtól elkísért, valószínűleg azért, mert akik neveltek, maguk is szerettek olvasni. Felbukkant emlékeimben néhány kiemelkedő alkalom, amikor a könyv különösen meghitt hangulatot teremtett körülöttem, bennem. Talán azok nem is tudnak erről, akiknek e felejthetetlen élményeket köszönhetem. Drága nagyanyám legalábbis minden bizonnyal nem, hiszen amíg élt, rest voltam, hogy elmondjam neki.

Sosem felejtek el egy hideg, havas téli estét, amit nála töltöttem, az aprócska határ menti faluban. Úgy négy-ötéves lehettem. Odakint nagy pelyhekben kavargott a hó – Holle anyó alaposan felrázhatta a párnáit -, benn, az agyagpadlós konyha kis tűzhelyében hangosan ropogott a fa, a tűzhely teteje vörösen izzott a forróságtól. A játékos lángok ki-ki kukucskáltak a tűzhely tetején lévő nyíláson, a falakon pedig fura, imbolygó táncot jártak az árnyékok. A helyiséget betöltötte a sütőben piruló sütőtök édes illata. A szalmazsákkal bélelt dikón ültünk, és nagyanyám az olajlámpás halvány fényénél Babszem Jankóról olvasott nekem egy gyönyörű, színes képekkel illusztrált mesekönyvből. Nagyanyám szavai és a könyv képei eggyé olvadtak, és csodás fantáziavilágba repítettek, ahol magam is szereplője lehettem a kalandoknak. Elvarázsolt a mese, olyannyira, hogy máig elevenen él bennem.

Másik hasonlóan meghatározó élményem az édesanyámhoz kötődik. Ez is télen történt – úgy látszik, a hideg és a korán beálló sötétség kedvez az olvasási hajlamnak. Kilenc éves lehettem, és kettesben voltunk otthon. Anyám csak az egyik szobában gyújtotta be a cserépkályhát, és nekem a húgom kiságyában ágyazott meg. Épp, hogy elfértem benne, mégis fantasztikus élmény volt a rácsos ágyikóban a jó vastag dunyha alatt kucorogni. A szobát kellemes meleg lengte be. Nem beszélgettünk, mindketten könyvünkbe merültünk. Emlékszem, én Jules Verne regényét olvastam, a Grant kapitány gyermekeit. Csak olvastunk csöndben, én a kiságyban, anyám a heverőn, mégis olyan szoros közösséget, egységet éreztem kettőnk között, amit sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam.

Anyám polcain ott sorakozott Jókai összes műve. Tizenöt éves koromtól kezdve szinte csak ezeket olvastam. Gátlásos kamaszlányként örömmel merültem el a Jókai teremtette hősi világban. Különösen kedves volt számomra a „Törökvilág Magyarországon”, melynek női hőse ugyanazt a nevet viselte, mint én. Így még sokkal személyesebbé vált a történet, könnyebben tudtam azonosulni a szereplővel, beleélni magamat a regény sodrába. És adott nekem ez a könyv még valami rendkívül fontosat. Nagyon szerettem nagyanyámat, de mindig utáltam a nevemet, amit őutána kaptam. Kamaszként minden kudarcomért, sikertelenségemért a nevemet kárhoztattam. Jókai hősnőjének köszönhetően azonban sikerült más megvilágításban néznem erre a névre, és nem csak elfogadtam, de meg is szerettem. Mostanra pedig már kifejezetten ragaszkodom hozzá.

Jó volt visszagondolni az emlékekre. Hiányzik valami ebből a felgyorsult világból. Hol vannak már azok az olvasásban átvirrasztott éjszakák, amikor nem tudtam letenni a könyvet, amíg fel nem faltam az egészet. Amióta a számítógép kiszorította az írógépet és elterjedt az internet, magamat is egyre többször kapom azon, hogy itt keresem olvasmányaimat. Elveszett valami nagyon fontos.  De az is lehet, hogy a világhálón fellelhető, gyakran színvonalon aluli, sekélyes kínálat kritikátlan, rémítő dömpingjében én vesztem el.

Muszáj kiragadni magam a file és a chat, a clear és az enter gombnyomásra működő, egy kattintással törölhető, villogó világából, tekintetemet elszakítani a monitortól, és végre újra kezembe venni egy könyvet. Végigsimítani borítóján, beszippantani a lapok kesernyésen fanyar illatát, elmerülni hősök, egyszerű emberek világában, és talán az sem baj, ha közben elalszom, és kiesik kezemből a könyv, csak másnap vegyem fel újra.

Időutazásom végére érve a kezemben lévő Wass Albert könyvre pillantok. Ez még nincs meg nekem. Megveszem. Ó, igen, és el is olvasom.

/Az esszé megjelent a Pillanat művészei c. antológiában 20o9-ben/

Share