Fejét hátrahajtva, lehunyt szemmel ült a kádban. Nyakának megfeszülő bőre alatt átkéklettek az erek. A habtakaró egyenletes, csillogó fehérségét csak vállának és térdének kiemelkedő szolárium-barna csúcsai szakították meg. Sűrű, szénfekete haját szorosan hátrasimítva feltűzte a feje tetejére. Próbált ellazulni, de nem ment. Még sosem fordult elő, hogy őt dobta volna valaki, de egy órával ezelőtt, december 24-én, délután négy órakor ez történt. Szomorú kilátással néz a karácsony elé. Nem mintha ennek az ünnepnek különösebb jelentőséget tulajdonítana, most mégis rosszul esett, hogy egyedül kell eltöltenie. Talán, mert nehezen viseli a vereséget. Eddig ő tette lapátra a pasikat, még mielőtt rájuk unhatott volna. Könnyedén becserkészte, elkapta áldozatait, kicsit eljátszadozott velük, mint macska az egérrel, megkóstolta, aztán nagy ívben, jó messzire elhajította mindet, közömbösen aziránt, hogy mekkorát esnek, mennyire ütik meg magukat, vagy túlélik-e egyáltalán. Most azonban egy leleményes fickó vele játszotta el ugyanezt a játékot. Még nem jött rá, mit ronthatott el. Lehet, hogy túl sokáig várt?
A víz hullámot vetett, ahogy felült félig fekvő helyzetéből. Csak nem öregszem? – mérte végig magát kritikus tekintettel. Külsőleg minden rendben volt. Na és belül? Bekövetkezett volna az, amitől mindig is rettegett? Öntudatos, kíméletlen szingliből szentimentális, ragaszkodó kotlóssá vált volna, akiről messziről megérzi a hímnemű, hogy papucsot akar húzni a lábára? A gondolattól is elborzadt, hogy a férfiak úgy nézzenek rá, mint férjvadászra. Ha őszinte akart lenni magához – márpedig az akart lenni -, be kellett látnia, hogy Norbert túlságosan is tetszett. Jó volt vele beszélgetni, kirándulni, és jó volt az ágyban is. Túl jó. Elképzelhető, hogy ezért is húzta-halasztotta a kirúgását. Sőt, olyat tett, amit még soha senkivel, legutóbb nála maradt reggelig. Talán ettől pánikolt be, és kimenekült a kapcsolatból, mielőtt ő tehette volna lapátra. Megalázottnak, kifosztottnak érezte magát. Gyűlölte ezt. Megrázta a fejét. Nem engedheti meg, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon.
A telefon csengése ébresztette rá, hogy csaknem kihűlt a fürdővize. Lúdbőrös testtel lépett ki a kádból, és gyorsan puha fürdőköpenyébe burkolózott. A nővére hívta. Habozott, végül mégis fölkapta a kagylót. Margó, mintha csak tudta volna, mi játszódott le benne az imént, meghívta vacsorára.
- Minek jótékonykodsz folyton? – kérdezte dühösen, és meg sem várva a választ, lecsapta a telefont.
Margó, a tökéletes testvér, feleség, anya, háziasszony és tökéletes munkaerő! Minden területen hibátlanul végzi a dolgát. Biztos az ágyban is olyan, mint a soha el nem romló robot – gondolta gúnyosan. Mindent pontosan úgy tesz, ahogy beleprogramozták. Ezért is hívja fel minden karácsonykor. Kíváncsi lett volna, mi történik, ha egyszer zavar támad a programjában, bár erre nem látott sok esélyt, mert Margó tökéletes. Nem képes haragudni, kiborulni, kirúgni a hámból, leinni magát. Mintha nem is ember lenne. Megborzongott. Még nem száradt meg teljesen a fürdés után.
Míg testápoló krémmel kenegette bőrét, azon törte a fejét, mihez kezdjen ezen az estén. Barátnői vagy aktuális partnerükkel, vagy a családjukkal töltik az ünnepeket. Margóék szeretettől csöpögő ünnepi vacsorájához, a csomagok kibontását követő látványos örömkitörésekhez semmi kedve nem volt. Marad a könyv vagy a tévé – sóhajtott -, ami, lássuk be őszintén, nem valami nagy szám. Eredetileg ennél sokkal jobb terve volt, amiben jelentős szerepet szánt Norbertnek. Igen, de ő angolosan lelépett. Hiába volt minden igyekezete, hogy elhessentse magától még az emlékét is, nem tudott másra gondolni. A konyhába ment, kinyitotta a hűtőt. Csaknem üres volt. Egy fél üveg fehérboron és egy darabka sajton kívül csak egy joghurt árválkodott a polcon. A fenébe, nekem most nem itt kellene lennem – sziszegte dühösen. Idegesítette, hogy mindenről a férfi jut eszébe. Azt tervezték, hogy egy wellness hotelben töltik az ünnepeket. Most kellett volna indulniuk, és az a szemét képes volt az utolsó pillanatig várni, hogy lefújja. Ezt nem fogja ennyivel megúszni! Kivette a borosüveget, és becsukta a hűtőt. Úgysem menne le most egy falat sem a torkán. Töltött egy pohárral, bekucorodott öblös foteljébe, és bekapcsolta a tévét, de az esze máshol járt. Sarokba vágta a távirányítót, és minden meggyőződés nélkül leemelte a polcról kedvenc írójának legújabb könyvét.
Észre sem vette, és a vaskos regénynek csaknem a felén átrágta magát. Az órájára pillantott. Már elmúlt tizenegy. Felállt a fotelből, és kinézett az ablakon. Odakint sűrű pelyhekben hullt a hó. Már egész tekintélyes takaró fedte a kihalt utcát. Különös szomorúság lepte meg. Eszébe jutottak a szép gyermekkori karácsonyok. A fa körül összegyűlt a család, énekelték a Mennyből az angyalt, vacsora után bontogatták az ajándékokat, azután egészen addig beszélgettek, amíg el nem indultak az éjféli misére. Akkor még boldog volt.
Hirtelen ötlettől vezérelve belebújt a kabátjába, csizmát húzott, és lement az utcára. Cél nélkül indult el a lámpák fényétől szikrázó hóesésben. Élvezte a hideg, friss levegőt, a hajára, arcára hulló hópelyhek puha érintését, talpa alatt a hó ropogását. Fázós kezét zsebre téve, cél nélkül ődöngött az utcákon. Egyszerre egy templom előtt találta magát. A félig nyitott hatalmas kapun keresztül fény szűrődött ki, orgona és emberek hangja hallatszott. Abban a pillanatban ütni kezdett a templom tornyán lévő óra. Éjfél volt. Milyen furcsa – gondolta -, talán be kellene mennem.
Gyermekkora óta nem volt templomban. Azon a bizonyos karácsony estén, amikor olyan boldogan bontogatta ajándékait, az éjféli misére úgy gondolt, hogy ott egy másik, egy csodálatos világ várja. Azon az éjszakán azonban nem történt meg a csoda. Akkor hagyta el őket az apja. Megvárta az ajándékbontást, aztán fogta a bőröndjét, és elköltözött egy másik nőhöz, hogy attól kezdve vele és az ő gyerekeivel töltsön minden karácsonyt. Azóta nem volt képes átlépni a templom küszöbét. Azóta gyűlölte a férfiakat.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy képes legyen belépni a kapun. Csaknem visszahőkölt a zsúfolt, fényárban ragyogó templom ajtajából. Meglepetten nézett körül. Nem számított rá, hogy most is olyan szépnek látja, mint rég. Orrát megcsapta a fenyővel keveredett tömjén ismerős illata. Megszédült. Vissza akart menekülni az utcára, de egy férfi felállt, hogy átadja neki a helyét. Épp időben, mert lábai remegtek, attól félt, nem bírják megtartani. Nézte a körülötte lévő emberek emelkedettségtől sugárzó arcát, amint a Mennyből az angyalt énekelték, és irigység öntötte el. Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Érezte, ahogy ereiben a keserűség, a kétségbeesés, gyorsan ható méregként lobog szét. Minden elfojtott dühe, fájdalma, félelme, úgy robbant ki belőle a zokogással, mint hányással a felgyülemlett epe. Nem törődött senkivel, átadta magát a bánatnak, és tudta, érezte, hogy éppen erre van szüksége.
Hosszú percek óta csönd volt a templomban, ő már kicsit nyugodtabban, de még mindig arcát két kezébe temetve ült a padban. Mire fölemelte a fejét, a lámpák nagy részét lekapcsolták. Csak egy öreg pap tett-vett az oltárnál. Észre sem vette, mikor lett vége a misének. Hálás volt, amiért a mellette ülők nem akarták vigasztalgatni. Ürességet érzett magában, de ez nem volt rossz. Valami megváltozott. Jobb lett. Nagy nehezen elszánta magát, felállt a padból. Mozdulatának zajára fölfigyelt a szentélyben motozó pap, és elindult felé. Ideges lett. Csak nehogy prédikálni kezdjen itt nekem! Az öreg azonban nem szólt egy szót sem. Kulcsait csörgetve kikísérte a lépcsőig. Odakint még mindig kavarogtak a csillámló hópelyhek, és vastagabb lett a hótakaró.
A pap fölnézett az égre, elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Varázslatosan szép ez az éjszaka!
- Igen, valóban az – felelte, és arcát a lehulló hópelyhek felé tárva elindult hazafelé.
Megjelent az „ígéretek” antológiában 2009-ben /Garbo Kiadó/
