J. Simon Aranka: Uram, nézd

augusztus 8th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Uram, én vak vagyok! Nézd, sírva bolyongok,
Mindenhol a konkolyt, a gazt veszem észre,
Mert nem csak szememmel, szívemmel se látok,
Ereimben folyik Bartimeus vére.
Nyomorom koldusé, szemeimen hályog,
Útszélre száműzve, kiáltozva várlak
Sötét éjszakámban utam nem találom,
Uram, mutasd fényed, add, hogy újra lássak!

Uram, béna vagyok! Nézd, csak roskadozom,
Mert földhöz szegez tengernyi véres vétkem.
Önként élek gúzsban, mégis minden napon
A Siloe gyógyító vizét remélem.
Bűneim oly sokszor nyomták arcom sárba,
Hogy már nem maradt elég erőm felállni.
Szólj hozzám, gyógyíts, csak Te állíthatsz lábra!
Uram, bocsáss meg, taníts meg újra járni!

Uram, leprás vagyok! Nézd rút bélyegemet!
Bűzlő sebeimben száz veszélyt hordozok.
Szívemben gonoszság, fekélyek lelkemen,
Gondolataim bősz, fekete ordasok.
Irtózat lettem én, csak magányom enyém,
Ne kerülj el Te is, lásd, nincs kihez mennem,
Pária lelkemnek érintésed remény,
Uram, könnyeiddel moss tisztára engem!

Uram, romlott vagyok! Nézd, a sorsom halál!
Elítélt lator, ki jót tenni nem tudok,
S bár ajtód előttem örökké nyitva áll,
Nélküled házadba soha el nem jutok.
Vérem hajszol, űz: el tőled, egyre messzebb,
Végzet tátott torka már vár, hogy elnyeljen,
Örök sírba esnék, de felfog kereszted.
Uram, tarts erősen, mentsd meg hűtlen lelkem!

FacebookTwitterIWIWShare

J. Simon Aranka: Varázslatos éjszaka

május 15th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Fejét hátrahajtva, lehunyt szemmel ült a kádban. Nyakának megfeszülő bőre alatt átkéklettek az erek. A habtakaró egyenletes, csillogó fehérségét csak vállának és térdének kiemelkedő szolárium-barna csúcsai szakították meg. Sűrű, szénfekete haját szorosan hátrasimítva feltűzte a feje tetejére. Próbált ellazulni, de nem ment. Még sosem fordult elő, hogy őt dobta volna valaki, de egy órával ezelőtt, december 24-én, délután négy órakor ez történt. Szomorú kilátással néz a karácsony elé. Nem mintha ennek az ünnepnek különösebb jelentőséget tulajdonítana, most mégis rosszul esett, hogy egyedül kell eltöltenie. Talán, mert nehezen viseli a vereséget. Eddig ő tette lapátra a pasikat, még mielőtt rájuk unhatott volna. Könnyedén becserkészte, elkapta áldozatait, kicsit eljátszadozott velük, mint macska az egérrel, megkóstolta, aztán nagy ívben, jó messzire elhajította mindet, közömbösen aziránt, hogy mekkorát esnek, mennyire ütik meg magukat, vagy túlélik-e egyáltalán. Most azonban egy leleményes fickó vele játszotta el ugyanezt a játékot. Még nem jött rá, mit ronthatott el. Lehet, hogy túl sokáig várt?

A víz hullámot vetett, ahogy felült félig fekvő helyzetéből. Csak nem öregszem? – mérte végig magát kritikus tekintettel. Külsőleg minden rendben volt. Na és belül? Bekövetkezett volna az, amitől mindig is rettegett? Öntudatos, kíméletlen szingliből szentimentális, ragaszkodó kotlóssá vált volna, akiről messziről megérzi a hímnemű, hogy papucsot akar húzni a lábára? A gondolattól is elborzadt, hogy a férfiak úgy nézzenek rá, mint férjvadászra. Ha őszinte akart lenni magához – márpedig az akart lenni -, be kellett látnia, hogy Norbert túlságosan is tetszett. Jó volt vele beszélgetni, kirándulni, és jó volt az ágyban is. Túl jó. Elképzelhető, hogy ezért is húzta-halasztotta a kirúgását. Sőt, olyat tett, amit még soha senkivel, legutóbb nála maradt reggelig. Talán ettől pánikolt be, és kimenekült a kapcsolatból, mielőtt ő tehette volna lapátra. Megalázottnak, kifosztottnak érezte magát. Gyűlölte ezt. Megrázta a fejét. Nem engedheti meg, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon.

A telefon csengése ébresztette rá, hogy csaknem kihűlt a fürdővize. Lúdbőrös testtel lépett ki a kádból, és gyorsan puha fürdőköpenyébe burkolózott. A nővére hívta. Habozott, végül mégis fölkapta a kagylót. Margó, mintha csak tudta volna, mi játszódott le benne az imént, meghívta vacsorára.

- Minek jótékonykodsz folyton? – kérdezte dühösen, és meg sem várva a választ, lecsapta a telefont.

Margó, a tökéletes testvér, feleség, anya, háziasszony és tökéletes munkaerő! Minden területen hibátlanul végzi a dolgát. Biztos az ágyban is olyan, mint a soha el nem romló robot – gondolta gúnyosan. Mindent pontosan úgy tesz, ahogy beleprogramozták. Ezért is hívja fel minden karácsonykor. Kíváncsi lett volna, mi történik, ha egyszer zavar támad a programjában, bár erre nem látott sok esélyt, mert Margó tökéletes. Nem képes haragudni, kiborulni, kirúgni a hámból, leinni magát. Mintha nem is ember lenne. Megborzongott. Még nem száradt meg teljesen a fürdés után.

Míg testápoló krémmel kenegette bőrét, azon törte a fejét, mihez kezdjen ezen az estén. Barátnői vagy aktuális partnerükkel, vagy a családjukkal töltik az ünnepeket. Margóék szeretettől csöpögő ünnepi vacsorájához, a csomagok kibontását követő látványos örömkitörésekhez semmi kedve nem volt. Marad a könyv vagy a tévé – sóhajtott -, ami, lássuk be őszintén, nem valami nagy szám. Eredetileg ennél sokkal jobb terve volt, amiben jelentős szerepet szánt Norbertnek. Igen, de ő angolosan lelépett. Hiába volt minden igyekezete, hogy elhessentse magától még az emlékét is, nem tudott másra gondolni. A konyhába ment, kinyitotta a hűtőt. Csaknem üres volt. Egy fél üveg fehérboron és egy darabka sajton kívül csak egy joghurt árválkodott a polcon. A fenébe, nekem most nem itt kellene lennem – sziszegte dühösen. Idegesítette, hogy mindenről a férfi jut eszébe. Azt tervezték, hogy egy wellness hotelben töltik az ünnepeket. Most kellett volna indulniuk, és az a szemét képes volt az utolsó pillanatig várni, hogy lefújja. Ezt nem fogja ennyivel megúszni! Kivette a borosüveget, és becsukta a hűtőt. Úgysem menne le most egy falat sem a torkán. Töltött egy pohárral, bekucorodott öblös foteljébe, és bekapcsolta a tévét, de az esze máshol járt. Sarokba vágta a távirányítót, és minden meggyőződés nélkül leemelte a polcról kedvenc írójának legújabb könyvét.

Észre sem vette, és a vaskos regénynek csaknem a felén átrágta magát. Az órájára pillantott. Már elmúlt tizenegy. Felállt a fotelből, és kinézett az ablakon. Odakint sűrű pelyhekben hullt a hó. Már egész tekintélyes takaró fedte a kihalt utcát. Különös szomorúság lepte meg. Eszébe jutottak a szép gyermekkori karácsonyok. A fa körül összegyűlt a család, énekelték a Mennyből az angyalt, vacsora után bontogatták az ajándékokat, azután egészen addig beszélgettek, amíg el nem indultak az éjféli misére. Akkor még boldog volt.

Hirtelen ötlettől vezérelve belebújt a kabátjába, csizmát húzott, és lement az utcára. Cél nélkül indult el a lámpák fényétől szikrázó hóesésben. Élvezte a hideg, friss levegőt, a hajára, arcára hulló hópelyhek puha érintését, talpa alatt a hó ropogását. Fázós kezét zsebre téve, cél nélkül ődöngött az utcákon. Egyszerre egy templom előtt találta magát. A félig nyitott hatalmas kapun keresztül fény szűrődött ki, orgona és emberek hangja hallatszott. Abban a pillanatban ütni kezdett a templom tornyán lévő óra. Éjfél volt. Milyen furcsa – gondolta -, talán be kellene mennem.

Gyermekkora óta nem volt templomban. Azon a bizonyos karácsony estén, amikor olyan boldogan bontogatta ajándékait, az éjféli misére úgy gondolt, hogy ott egy másik, egy csodálatos világ várja. Azon az éjszakán azonban nem történt meg a csoda. Akkor hagyta el őket az apja. Megvárta az ajándékbontást, aztán fogta a bőröndjét, és elköltözött egy másik nőhöz, hogy attól kezdve vele és az ő gyerekeivel töltsön minden karácsonyt. Azóta nem volt képes átlépni a templom küszöbét. Azóta gyűlölte a férfiakat.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy képes legyen belépni a kapun. Csaknem visszahőkölt a zsúfolt, fényárban ragyogó templom ajtajából. Meglepetten nézett körül. Nem számított rá, hogy most is olyan szépnek látja, mint rég. Orrát megcsapta a fenyővel keveredett tömjén ismerős illata. Megszédült. Vissza akart menekülni az utcára, de egy férfi felállt, hogy átadja neki a helyét. Épp időben, mert lábai remegtek, attól félt, nem bírják megtartani. Nézte a körülötte lévő emberek emelkedettségtől sugárzó arcát, amint a Mennyből az angyalt énekelték, és irigység öntötte el. Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Érezte, ahogy ereiben a keserűség, a kétségbeesés, gyorsan ható méregként lobog szét. Minden elfojtott dühe, fájdalma, félelme, úgy robbant ki belőle a zokogással, mint hányással a felgyülemlett epe. Nem törődött senkivel, átadta magát a bánatnak, és tudta, érezte, hogy éppen erre van szüksége.

Hosszú percek óta csönd volt a templomban, ő már kicsit nyugodtabban, de még mindig arcát két kezébe temetve ült a padban.  Mire fölemelte a fejét, a lámpák nagy részét lekapcsolták. Csak egy öreg pap tett-vett az oltárnál. Észre sem vette, mikor lett vége a misének. Hálás volt, amiért a mellette ülők nem akarták vigasztalgatni. Ürességet érzett magában, de ez nem volt rossz. Valami megváltozott. Jobb lett. Nagy nehezen elszánta magát, felállt a padból. Mozdulatának zajára fölfigyelt a szentélyben motozó pap, és elindult felé. Ideges lett. Csak nehogy prédikálni kezdjen itt nekem! Az öreg azonban nem szólt egy szót sem. Kulcsait csörgetve kikísérte a lépcsőig. Odakint még mindig kavarogtak a csillámló hópelyhek, és vastagabb lett a hótakaró.

A pap fölnézett az égre, elmosolyodott, és csak annyit mondott: – Varázslatosan szép ez az éjszaka!

- Igen, valóban az – felelte, és arcát a lehulló hópelyhek felé tárva elindult hazafelé.

Megjelent az „ígéretek” antológiában 2009-ben /Garbo Kiadó/

FacebookTwitterIWIWShare

„Cseppben a tenger, versben az ember…” – irodalmi est

április 27th, 2011 Posted in 2. Könyvbemutatók, rendezvények, J. Simon Aranka | No Comments »

Saját műveiből felolvas: J. Simon Aranka és Nagy Noémi

Ideje: 2011. 04. 29. 16.15-18:00 h
Helye: Dallmayr Kávézó (Művészetek Háza, Miskolc Rákóczi u. 5.sz.)

A részvétel díjtalan

FacebookTwitterIWIWShare

J. Simon Aranka: Házadban

április 27th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Menekülök

talmi csillogású díszletek közül.

Magam mögött hagyok mindent,

mi Tőled elszakaszt:

bábeli betonszörnyeket, szavakat

látszatlüktetést, látszatembereket

hamisan ragyogó kirakatokat, szemeket

zsírosan fénylő pénzkötegeket

hazugságvárakat, szitokhegyeket

csonka családot, elhagyott gyereket

fojtó szmogot, könnyeket

foszló aszfaltot, életet

álságos létnek minden zegzugát

rohadó világ halál-fuvallatát.


Élő szentélyedbe lépek

égig érő fák, gótikus falak közé

kupolává boruló sárga-zöld lombok alá

hol átsugárzik a szelíd őszi fény

dús pompával ékesítve templomod

ezerszín avarszőnyeg süpped lábam nyomán

lépteim alatt száraz fa reccsen

kósza ág rezzen, arcomba kap

vidám szellő levelet dob hajamra

zsoltárt zendít a madárcsapat

csengő patak mos néma követ

tiszta vizéből felhő integet

születés, elmúlás illata lendül

szívemben dicséret öröme csendül

jó Nálad lenni, itt minden igaz

Uram, szeretem nagyon

a te házadat.

/Megjelent a Szárnypróbálgatók 2010 verseskötetben – Raszter Kiadó/

FacebookTwitterIWIWShare

J. Simon Aranka: A titok

április 27th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

A félig elfogyasztott kenyérszelet májkrémes felével ragadt a lépcsőre. Fölvette, két ujja közé csippentette, úgy lépett a terembe. A gyerekek furcsállva nézték, amikor a csap melletti papírtörölközőből letépett egy darabot, hogy belecsomagolja.  Nem törődött a nevetgélésükkel. Jó lesz annak a kóbor kutyának, amelyikkel hazafelé mindig találkozik. Szegény pára, fülét-farkát behúzza, amikor embert lát – talán nem is ok nélkül -, de vele már megbarátkozott. Biztosan örülni fog a jó falatnak.

Az eldobott kenyér eszébe juttatta a nagyszüleinél töltött csodás gyermekkori nyarakat, amikor a kis palóc faluban naphosszat mezítláb taposta a kiszáradt, forró földet, a szúrós tarlót, és a mezők selymes pázsitját, melyen hajnalban a harmatcseppek még úgy csillogtak, mint valami titokzatos adakozó által bőkezűen elszórt gyémántgyöngyök. És a szagok, az illatok! Az esőtől ázott föld, a frissen kaszált fű, a megbolygatott szénakazal, a ropogós szalma és az állatok szaga, nagyapa mindenen átlengedező pipafüstje, a kéményből nyáron is felszálló füst torokkaparó, a tűzhelyben lobogó fahasábok fanyar szaga, a parázs tűzön pattogó, először üvegessé váló, levet eresztő, majd hamarosan ropogósra kunkorodó szalonna és a rálottyintott, sisteregve sülő tojás illata. A délelőtt folyamán újabb illatok keltek életre, és elvegyültek a már meglévőkkel. A mosószappannal fényes-fehérre dörzsölt vászonlepedők tisztaságillata, a frissen felmázolt földpadlós konyha agyagillata, a tűzhelyen rotyogó ebéd és a kemencében sülő kenyér mindent betöltő, orrcimpát szélesre tágító, varázslatos illata.

A reggelek voltak a legizgalmasabbak. Pizsamában szaladhatott az udvarra kiengedni a tyúkokat, bekukkantani az istállóba, megkérdezni a Piros meg a Bözsi tehenet, hogy jól aludtak-e. Egy kis hasvakarás a Pudi kutyának, no meg némi macskafogócska, aztán kézmosás, és jöhetett a reggeli. Nagyanyja előhozta a kamrából a még szegetlen kenyeret, kicsomagolta a patyolat vászonkendőből, és letette az asztalra. Nagyapja kést fogott és keresztet karcolt a kenyérbe, majd széles mozdulatokkal jókora vastag szeleteket kanyarintott belőle. A végét mindig ő kapta, mert az volt a kedvence. A kenyér héja még napokkal a sütés után is piros-barna, ropogós, a belseje fehér, lágy és rugalmas volt. Jókat lehetett tunkolni vele a szalonna zsírjából az aranysárgán remegő sült tojás mellé.

A nap általában játékkal telt. Ott voltak például a sárga pihés kiskacsák. Csuda izgalmas volt azokat terelgetni, simogatni, persze „csak csínján”, ahogy nagyapja mondta. Lehetett a kertben békát, a tyúkólban tojást keresni, a gémeskútba bámulva rémisztő és izgalmas történeteket kitalálni, mélyben csillogó vizébe titkokat kiáltani, a tisztaszoba komódjának fiókjaiban kincseket kutatni, szarvasbogarat szarvánál fogva pórázra kötni és legeltetni; egyszóval tennivaló akadt rengeteg.

Ha tőle függött volna, egész nap odakint kódorog evés, ivás nélkül. Nagyanyja azonban figyelt rá. Délelőttönként kezébe nyomta a karéj libazsíros kenyeret, a hűvös kútvízzel teli piros pöttyös bádogbögrét, és leültette a konyhába, de ő inkább a tornác küszöbére kuporodott, hogy addig is szemmel tarthassa az udvart. Egyik alkalommal a nagytaréjú barna kakas hangoskodva elirigyelte a kenyerét. Incselkedve felé nyújtotta, mire a jószág bátran kikapta a kezéből, és eliszkolt vele, igaz, nem túl messzire, mert a súlya miatt hamar leejtette. No, csak ez kellett az árgusan figyelő tyúkoknak! Egyetlen pillanat alatt ellepték a kenyeret. A nagy kotkodácsolásra nagyanyja kiszaladt a konyhából, és azonnal felmérte, mi történt.

-          Ném szégyélléd mágád? Pocsékolod á drógá életet? Á kényér titok! Ebbűl lész áz Úrnak tésté! – kiáltott rá. – Máj’ mégtánulod, hogy még kéll bécsülni! Má mór ném éhétsz többét.

Soha ilyen haragosnak még nem látta. Nem értette, miért ez a nagy patália, hisz csupán egy szelet kenyér volt, illetve annak is csak a fele; de főleg azt nem értette, milyen Úr teste az. Csak annyit értett az egészből, hogy aznap már tényleg nem kapott kenyeret. Anélkül pedig az ebédre készült, mennyei babgulyás sem esett jól. Irigykedve nézte, amint nagyapja nagyokat szakított a puha, foszlós kenyérbélből, meg ahogy mártogatta a héját a levébe, amitől egészen megpuhult, hogy utána már szinte csak szétomoljon a szájában. Legszörnyűbb az volt az egészben, hogy tudta jól, milyen lehet, de nem élvezhette. Rettenetesen sajnálta magát, és szívből gyűlölte a nagyanyját. Akkor úgy érezte, sosem lesz képes megbocsátani neki.

Sok éve már, hogy történt ez az eset, és természetesen nyoma sem maradt a szívében annak a „soha el nem múló” gyűlöletnek, amit akkor érzett nagyanyja iránt. Azóta megismerte a kenyér titkát, és megértette nagyanyja haragját is.

Idáig jutott a visszaemlékezésben, amikor gondolataiból bátortalan hang zökkentette ki.

- Tanárnő miért csomagolta be azt a kenyérdarabot?

Megörült a kérdésnek.

- Szeretnétek tudni? Rendben. Elmondok nektek egy régi történetet.

FacebookTwitterIWIWShare

J. Simon Aranka: Gondolatok a könyváruházban

április 27th, 2011 Posted in J. Simon Aranka | No Comments »

Kirakatokat nézegetve sétálgatok a belvárosban. Két program között akadt egy órácska szabadidőm. Sok ez, vagy kevés, minden a körülményeken múlik. Eszembe jut, hogy a közelben van egy nagy könyváruház, talán most itt az alkalom, hogy szétnézzek, mi újság a könyvpiacon. Sietősre veszem a lépteimet, és hamarosan már ott is állok a csillogó üvegfalakon belül tornyosuló polcok között. A hatalmas terem fényárban úszik, a polcok roskadoznak a könyvek alatt. Négy-öt eladó álldogál unott beszélgetésbe fáradva a pultnál. Csak én vagyok, aki nem tartozik szorosan ebbe a környezetbe. Elszomorít, hogy magamon kívül egyetlen árva, könyv után kutakodó embert sem látok. No, én sem érdemelném meg az olvasói Nobel-díjat. Hányszor is tettem be a lábam az utóbbi hónapokban könyvesboltba? Háromszor. Na jó, talán négyszer. Aztán persze rögtön felébred bennem a mentegetőzés ösztöne. Annyi könyvem van már otthon, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, és még azok nagy részét sem olvastam el. Nincs rá időm. A munkám a számítógéphez, az internethez köt, és természetszerűleg onnan is olvasok. Természetszerűleg? Vajon tényleg ez a természetes? Még rémlik valahonnan, hogy az internet előtt is volt élet.

Cél nélkül bóklászom a gondolák között, néha végigsimítom egy-egy könyv fedelét, vagy ujjamat végighúzom a gerincén. Az eladók eleinte még vetnek rám egy-egy közömbös pillantást, aztán nem foglalkoznak velem többet. Nem nézik ki belőlem, hogy lopni akarom a kultúrát. A kultúrát már nem akarja lopni senki. Sokaknak akkor sem kell a könyv, ha utána dobják. Szemem megakad Szabó Magda „Danaidáján”. Most, hogy eltávozott közülünk, egymás után adják ki a műveit. Egy írónak meg kell ahhoz halni, hogy megbecsüljék. Persze vannak sikeres élő íróink is – szerencsére -, és vannak sikeres szennyírók is, ami már korántsem olyan nagy öröm. Valahogy a szenny mintha jobban kelletné magát. Vagy csak hatásosabb a reklámja? Váratlanul megpillantom Wass Albert könyvét, „A kastély árnyékában”-t. Ez még nincs meg nekem. Leemelem a polcról, kinyitom, beszívom az illatát, végigsimogatom a borítóját, és megrohannak az emlékek.

Mindig szerettem a könyvet. Akár új, akár használt, kézbe venni egyaránt izgalmas élmény volt. Sosem tudhatta az ember előre, milyen titkokat rejt. Az új könyv borítóját szerettem végigsimítani, mintha ujjaimmal is megfejthetném a benne rejlő titkokat. Jó volt beleszagolni, érezni a friss, fanyar nyomdaillatot. A használt könyv is varázslatos volt, csak más okból. Gyakran próbáltam elképzelni, kiknek a kezén mehetett már keresztül, hányan olvashatták, milyen emberek lehettek, tetszett-e nekik a történet. Sosem olvastam el előre a befejezést – ahogy némelyik barátnőm tette -, mert azt akartam, hogy minden szó, az elejétől a végéig az enyém legyen, hogy magam is benne élhessek a történetben.

A könyv szeretete egészen kicsi koromtól elkísért, valószínűleg azért, mert akik neveltek, maguk is szerettek olvasni. Felbukkant emlékeimben néhány kiemelkedő alkalom, amikor a könyv különösen meghitt hangulatot teremtett körülöttem, bennem. Talán azok nem is tudnak erről, akiknek e felejthetetlen élményeket köszönhetem. Drága nagyanyám legalábbis minden bizonnyal nem, hiszen amíg élt, rest voltam, hogy elmondjam neki.

Sosem felejtek el egy hideg, havas téli estét, amit nála töltöttem, az aprócska határ menti faluban. Úgy négy-ötéves lehettem. Odakint nagy pelyhekben kavargott a hó – Holle anyó alaposan felrázhatta a párnáit -, benn, az agyagpadlós konyha kis tűzhelyében hangosan ropogott a fa, a tűzhely teteje vörösen izzott a forróságtól. A játékos lángok ki-ki kukucskáltak a tűzhely tetején lévő nyíláson, a falakon pedig fura, imbolygó táncot jártak az árnyékok. A helyiséget betöltötte a sütőben piruló sütőtök édes illata. A szalmazsákkal bélelt dikón ültünk, és nagyanyám az olajlámpás halvány fényénél Babszem Jankóról olvasott nekem egy gyönyörű, színes képekkel illusztrált mesekönyvből. Nagyanyám szavai és a könyv képei eggyé olvadtak, és csodás fantáziavilágba repítettek, ahol magam is szereplője lehettem a kalandoknak. Elvarázsolt a mese, olyannyira, hogy máig elevenen él bennem.

Másik hasonlóan meghatározó élményem az édesanyámhoz kötődik. Ez is télen történt – úgy látszik, a hideg és a korán beálló sötétség kedvez az olvasási hajlamnak. Kilenc éves lehettem, és kettesben voltunk otthon. Anyám csak az egyik szobában gyújtotta be a cserépkályhát, és nekem a húgom kiságyában ágyazott meg. Épp, hogy elfértem benne, mégis fantasztikus élmény volt a rácsos ágyikóban a jó vastag dunyha alatt kucorogni. A szobát kellemes meleg lengte be. Nem beszélgettünk, mindketten könyvünkbe merültünk. Emlékszem, én Jules Verne regényét olvastam, a Grant kapitány gyermekeit. Csak olvastunk csöndben, én a kiságyban, anyám a heverőn, mégis olyan szoros közösséget, egységet éreztem kettőnk között, amit sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam.

Anyám polcain ott sorakozott Jókai összes műve. Tizenöt éves koromtól kezdve szinte csak ezeket olvastam. Gátlásos kamaszlányként örömmel merültem el a Jókai teremtette hősi világban. Különösen kedves volt számomra a „Törökvilág Magyarországon”, melynek női hőse ugyanazt a nevet viselte, mint én. Így még sokkal személyesebbé vált a történet, könnyebben tudtam azonosulni a szereplővel, beleélni magamat a regény sodrába. És adott nekem ez a könyv még valami rendkívül fontosat. Nagyon szerettem nagyanyámat, de mindig utáltam a nevemet, amit őutána kaptam. Kamaszként minden kudarcomért, sikertelenségemért a nevemet kárhoztattam. Jókai hősnőjének köszönhetően azonban sikerült más megvilágításban néznem erre a névre, és nem csak elfogadtam, de meg is szerettem. Mostanra pedig már kifejezetten ragaszkodom hozzá.

Jó volt visszagondolni az emlékekre. Hiányzik valami ebből a felgyorsult világból. Hol vannak már azok az olvasásban átvirrasztott éjszakák, amikor nem tudtam letenni a könyvet, amíg fel nem faltam az egészet. Amióta a számítógép kiszorította az írógépet és elterjedt az internet, magamat is egyre többször kapom azon, hogy itt keresem olvasmányaimat. Elveszett valami nagyon fontos.  De az is lehet, hogy a világhálón fellelhető, gyakran színvonalon aluli, sekélyes kínálat kritikátlan, rémítő dömpingjében én vesztem el.

Muszáj kiragadni magam a file és a chat, a clear és az enter gombnyomásra működő, egy kattintással törölhető, villogó világából, tekintetemet elszakítani a monitortól, és végre újra kezembe venni egy könyvet. Végigsimítani borítóján, beszippantani a lapok kesernyésen fanyar illatát, elmerülni hősök, egyszerű emberek világában, és talán az sem baj, ha közben elalszom, és kiesik kezemből a könyv, csak másnap vegyem fel újra.

Időutazásom végére érve a kezemben lévő Wass Albert könyvre pillantok. Ez még nincs meg nekem. Megveszem. Ó, igen, és el is olvasom.

/Az esszé megjelent a Pillanat művészei c. antológiában 20o9-ben/

FacebookTwitterIWIWShare