Jeney András: A Rondanini Pietà

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Márványra bánat írja jajfehérét,
Roskadva tartja szép, halott fiát.
Halott a csend is, égre nem kiált –
Neked zokogja fájdalom miértjét.

Rejtélyes, régi kő – torzónak vélnéd.
Megtört kenyér, nem visel glóriát;
És mégis – ő emeli Máriát,
Szeméből hull a könny le gyöngyfüzérként.

Arcán a folt – Júdások égő csókja –,
Lépcsőn megállva, érzed, vádoló;
Te csókod az! – bűnül fel mégse rója,

Mellé ha ülsz, letörli fényfolyó.
Hát ülj le! – hív a Bounarroti-oltár;
Fehérlő gyászban érted sír a zsoltár

Share

Jeney András: Egy kiállítás vendégkönyvébe

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Rámák közt, beszorítva – hogy megnőttek a dombok!
Lábuknál falu lelkét templom tornya vigyázza,
S benn, a szivedben bong a harang.

Zöld levelű pirosak lehelik az asztali áldást;
Tálban barnakenyér, s még nyártavasz ízü gyümölcsök –
Ám odakünn már érik az ősz.

Napnak aranyló vére csurog az alkonyi tájra,
S ott, hol Van Gogh-i sárga virít megtelve olajjal,
Kék vizen ébred, zümmög az éj.

Mágia ez. A tiszta szinek ezerarcu varázsa;
Bíbor benne a hó, rád mégis szórja fehérét,
S érzed, tiszta leszel magad is.

Share

Jeney András: Őszi csendélet fuvolakísérettel

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Persze, mint minden élet, ez is a tavasszal kezdődött. Pünkösd-rózsáról és vizet árasztó tavaszi szélről énekelt bevezetőt egy gyönyörű leányhang a kisváros elismert művésztanára, Báthory Piroska kiállításának megnyitóján. Hogy aztán stílszerűen, a „szőkén, szelíden, mint a szél” metaforájában szólaljon meg a líra, mintha írója már a vers születésekor látta volna az alkotó kézmozdulatokat, a festő, grafikus művész személyiségének varázsát. A szél most felénk fújt. Szépet, szőkét, szelídet. Alt fuvolahang búgott a fülünkbe, kísérve azt a csendet, azt az életet, melyet a falakon elhelyezett képek leheltek reánk. „Gyöngyen legel a bárány” – hallottuk egy másik népdalban, majd elnémult a fuvolaszó.

„A szép él és élni akar” – lépett a mikrofonhoz a Költő. (Piroska régi művésztársa, őszülő, kissé extravagáns, ám konzervatív eleganciájú férfi; pikáns színösszetételű, mégis tökéletes harmóniát sugárzó öltözékben.) A grafikusról beszélt, aki könnyű kézzel rajzol kemény mondanivalót; és festményekről, melyekben a féltő aggodalom feloldódik a remény színeiben. Az ihletett művészről szólt, aki a múltból merít, és a ma szemével lát. „Te vagy az örökös”– idézte Rilkének a mindenkori élőkhöz szóló egyik versét, amely költészetet köt össze képzőművészettel és a művészetet valamennyiőnkkel. A saját versesköteteit hozta fel példának (hiába, a költők már csak ilyenek), hogy érezzük, mennyire ide illik a Rilke-vers egy másik sora is: „a költő érted zárkózik el: ekként gyűjti kincsét sok káprázatos képben”. Hiszen versek ihlette rajzok kápráztatnak bennünket. (Itt azért megemlítette a többi író műveit is, amelyeket Piroska illusztrált.) Metaforák nyílnak ki, mint bezárt kagylók, hogy igazgyöngyök virágait láthassuk a légiesen könnyed vonalakban, vagy éppen a gyökerekből kisarjadó, s egyszersmind a múlt súlya alatt roskadozó vén faágakon. A tárlókban ott sorakoznak a könyvek, bennük a rajzok által el nem takart, hanem éppen hogy fényárba borított, más dimenzióban is megláttatott betűk. De nemcsak a könyvillusztrációk vallanak a versekről, prózákról, hanem fordítva is. Ha előbb nézünk meg egy képet és csak utána olvassuk el azt, amit az eredeti szándék szerint illusztrálni akart, rácsodálkozunk: jé! – mintha a verset írták volna a képről. Igen, mi vagyunk az örökösei ezeknek a képeknek. Mindannak amit átnyújtanak nekünk. Nekünk, akik nem csak látjuk, de olvassuk is őket. És közben felismerjük az alkotót, mert – miként a Költő írja egyik versében – „képek mögött, mint tükörben (ott van) szőke volta”.

Mint ahogy ott volt Piroska a zárszóban is, amikor felsóhajtott:

„Hálát adok az Istennek, hogy engem ezzel a tehetséggel megáldott.”

Milyen szépen rímel e mondat arra az ars poeticára – vagy talán, más szavakkal bár, de azonos is vele –, amit sok művész önvallomásában olvashatunk, és amit Weöres Sándor valahogy így fogalmazott meg:

„Én nem akarok a verseimmel semmit üzenni. Hiszem, hogy Isten üzen általuk.”

Halkan újra megszólalt a fuvola. S mi, szemünket gyöngyeken legeltetve, kerestük az üzenetet…

Előttünk tájak: a természet nekünk nyíló gazdagsága. Virágok vázában, cserépben, köcsögben, tavaszban, nyárban, szomorkás őszben. Fáznak a fák a télben. Színek tobzódnak olajban, nyugtatnak pasztellban, pipacsok harsognak – pirosban. És újra fák: réten, szélben, ház előtt, ól mögött, egyedül, csoportban, fekete tollrajzban, dióban pácoltan.

Gondolatok képekben. Utcarészlet, házak sora. Keresed az embereket – mit üzen a kép: nincsenek, nem lesznek? Magányos házak. Csak a külső van megrajzolva, mégis látod, ott benn, a családi kört; hallod a féltő kérdést: maradnak-é? S meddig? Rácsok mögötti rezervátum lesz majd csupán? Vagy épp a védő kerítést lerombolva rág szét mindent az idő foga – vagy valami más? Vár-e valakit a ladik a tóparton, vagy csak korhad, elhagyatva? Portrék – karakterek. Férfi íróasztalnál, előtte az „Örök szeretettel szeretlek” bibliai ige fölött – festmény a festményben – a feleség akkor is mellette van, ha éppen nincs. Lány balett-mozdulatai, forgószélként csavarodva az ég felé. Egy nő „magányt becsapva nassol, a súlyát feledve”. Anyó barázdái őrzik a múltat, arca a gyökereket. A gyökereket, melyekből mindnyájan lettünk, s amelyek tápláló és oltalmazó szövete mindnyájunkat átölel. Diákmosolyok egymás hegyén-hátán – kicsi a rakás? Egy pár útnak indul. Vajon honnan és hová? – nézed, s valami fáj. Generációk szétválasztva és mégis egymásba kapaszkodva – vagy már csak kuszálva-gubancolódva? Előadás szünete az organikus színházépületben. Közben egyszerre látod az összes képet, s elszorul a szíved: odakünn valami más is szünetel…

Hát ne szüneteljen! Tárd ki az ajtót és vidd magaddal a szépet – súgta Valaki a képek mögül.

Share

Jeney András: Mindennapi modortalanságaink

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

A közvélemény kutatások mutatói szerint rosszkedvünk tele nem akar enyhülni; sőt, egyre fagyosabb, egyre zordabb lesz. Borúlátó, szomorú népek között vagyunk számon tartva. Kedvetlen ember modora is ritkán kedves. A modortalanságtól pedig tovább hervad az öröm, nő az arcokon az árnyék. Ördögi kör. Vajon megszakad-e valaha?
Vonaton, 1. A MÁV egyre kevesebb kocsiból álló szerelvénnyel szállítja az utasokat. Többen állnak, mint ülnek. A csomagtartók félig üresek. Az ülőhelyek egy részén csomagok. Tétován mutatok egy ily módon „foglalt” helyre: szabad? … ’ggen! – jön foghegyről a válasz, majd útitársam tüntető lassúsággal, sértődötten felteszi pakkját a csomagtartóra.
Vonaton, 2.
Sokan állnak. Közöttük nehéz batyuval, alighanem piacra igyekvő idős asszony, kétéves formájú gyermeket ölében tartó apa, nagy hasú, fáradt kismama. Az ülőhelyeken tinik csivitelnek, ötvenes férfi szunyókál, egyetemisták jegyzetet böngésznek. Fiatalember keresztrejtvényt fejt, három nagyhangú nő a közhivatalokról cseréli ki nem éppen hízelgő nézeteit. Az idős asszony megpróbálja a földre tenni batyuját, nincs elég hely, közben rálép valakinek a lábára; halk szitok, mentegetőzés. Az apa suttogva csitítja gyermekét, a kismama sóhajtva helyezi súlypontját a másik lábára. Tinilányok kacarásznak, ötvenes horkol, fiatalember másik rejtvénybe kezd, hangos hölgyek még hangosabbak, diákok jegyzetet letéve nyújtózkodnak. Idős asszony batyuval, apa ölében gyerekkel, kismama nagy hassal végig áll.
Vonaton, 3. Induláskor még mindenkinek jut ülőhely. Az újabb felszállóknak már nem. Annak a szemmel láthatóan fájós lábú, botra támaszkodó asszonynak sem, aki legalább az útitáskáját szeretné a csomagtartóba tenni. Fiatalember pattan fel a helyéről, segíteni akar, de az asszony nem engedi. A fiatalember az ülőhelyét is átadná. A nő nem érti. Nagy nehezen, sértett arccal, mint aki szívességet tesz, leül. Nem köszöni meg.
A busz nem vár. A vonat az indulásnál bevárt egy másikat, ezért néhány perc késéssel érkezik. A célállomáson a csatlakozó autóbusz nem várakozott egy percet sem. A közelebb lakók elindulnak gyalog. Házaspár két apró gyerekkel másfél órát vár. Tél van, nagyon hideg.
Buszmegállóban. A férfi majdnem minden reggel ugyanazzal a busszal jár. Többekkel utazik rendszeresen együtt. Nekik és másoknak is köszön. Nem fogadják. Másnap sem, később sem. A férfi ma már nem köszön.
Üzletben. A pénztáros dobálja az árut. Egyik kosárból a másikba. Szakad a zacskó, pereg a cukor, lisztes lesz minden. „Nyolcvanegy forint, kétszáztizenkettő, Janikám, ez mennyi is?” Ropi, piskóta apró darabokban, tejfölös pohár teteje felhasad. A vásárló összeszorított szájjal nézi, fizet és gyorsan távozik. Újabb vevő, újabb dobálás. Kire haragszik? A vevőre? Az árura? A másik pénztáros nem dobál.
Bemutatkozás, 1. Sorház egyik lakásába új lakó költözik. Hónapok telnek el, közben a kerítés nélküli kertben régi és új lakó többször látja egymást. Új lakó néma. Végül a régi lakó megy oda bemutatkozni.
Bemutatkozás, 2. Hasonló, csak munkahelyen. A főnöknek sem lenne dolga itt?
Tegeződés. Évek óta ismeri egymást a két házaspár. Nincs a házaspárok életkora között kirívó különbség, sem a társadalmi elismertségük között. Az egyneműek tegeződnek, az egyik nő a másik házaspár férfi tagjával is. A másik nő csak a nővel.
Újság. Találomra kézbe veszek egyet. Sok-sok hír, mindegyikben nevek. Vannak gyakran szereplők és vannak szokványos nevűek is. A többi névnek legalább a fele hibásan írva. Egy s helyett két s, két s helyett egy, y helyett i, stb. Csak nem Bill Gates a felelős ezért is?
Meghívás. A település nagy ünnepe. Az ünnepség helyszíne az egyik templom. Jelen van a település minden vezetője, kormányhivatalnok, egyházi főméltóság. Az egyházközség a lelkész irányításával többféleképpen is gondoskodik az ünnep fényéről. Az önkormányzat az ünnepség után fogadást ad. Polgármester pohárköszöntőt mond, képviselő, kormány-hivatalnok, egyházi méltóság koccint. A templom lelkésze nem. Nem hívták meg.
Valami közbejött. Jubilál a helység egyik intézménye. Meghívják a helyi önkormányzatot is. Üzenet vissza: meghívást köszönjük, xy megy, köszöntőt mond. Szervezők örülnek, beleveszik a forgatókönyvbe. Zajlik az ünnepség. Kis zavar, xy nem jött. Nem tudni miért, nem jelzett semmit. Másnap sem, harmadnap sem. Később már nem érdekes.
… Nem folytatom. Hasonlókat mindenki ismer. Mindennaposak, közhelyesek. Az igénytelenségnek, a közönynek, a (rokon)szenvtelenségnek, a figyelmetlenségnek, a tiszteletlenségnek, a szeretetlenségnek változatos megnyilvánulásait tapasztaljuk (követjük el?) nap mint nap. Egyik-másik jelenség talán nem is csak modortalanság. A címválasztáskor, bevallom, gorombább kifejezések is eszembe jutottak. De éppen a jómodor (no meg az alliteráció) kedvéért az enyhébbet választottam.
Tanulság? Nem hiszek a kimondott tanulságokban. Úgy vélem, didaktikus magyarázatoknak legfeljebb az iskolában van helyük. Sapienti sat. De mindenki bölcs, aki maga jut következtetésre. Másnak meg nincs értelme.
Kérdezik (többnyire gúnyos felhanggal), ugyan mi végre erőlködöm? Illem, modor? Kimentek már a divatból. Ócskaságok. Lassan a jelentésüket is elfelejtjük. Nos, hozzuk vissza őket! Sokan szeretnénk, és még sok egyebet is, persze nem mindent egyszerre. Még csak nem is rögtön az általános jómodort. Jómagam csak kissé jobb modort. Pici pallérozottságot. Választékosabb viselkedést. Olyan polgárifélét. Az emberi kapcsolatok megformázását. Hogy modortalanságaink ne mindennaposak, csak minden másodnaposak legyenek, majd még ritkábbak. Tisztességgel kiérdemlett nagyobb méltóságot. Önérzetes polgárok mások iránti tiszteletét. Legalább néha megértést. Együttérzést, egy kis empátiát. Talán szabad egy kis szeretetet is? Amitől ha mindjárt nem is „szállna igazi boldogság a világra”, ahogy a kissé önkényesen megváltoztatott szórendű Ady-sor mondja, de egy cseppet magunkban és másokban is jobban bízók, nyugodtabbak, reménykedőbbek, derűsebbek lennénk.
Vagy túl sokat kívánok? Lehetetlent?

*****
Jegyzetek:
1. Bill Gates (ejtsd: bill gétsz), amerikai milliárdos; számítógépi operációs rendszerek és általános célú programok (például szövegszerkesztők) kifejlesztésében és forgalmazásában monopolhelyzetben lévő vállalat tulajdonosa. A felhasználók gyakran emlegetik a „jó édesanyját”.
2. Sapienti sat (ejtsd: szapienti szát), közismert latin kifejezés; jelentése: a bölcs ember kevés szóból is ért.

Share

Jeney András: Kiáltás sötétben

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Virrad-e reggel, kél-e a Nap,
Szólal-e néked az Isten?
Rothadó indák, múlt-mocsarak
Fojtanak s húznak, – várnak a mélyben.

Késik a hajnal, újra sötét.
Kérdezed, hol van az Isten;
Gyűlöl a szó és gyűlöl a kéz,
Álmaidat szétszórja a szélben.

Tépi a szárnyad, földre ragaszt,
Elvenné, nem kell az Isten.
Gőgje lesújt, ha lépni akarsz,
Tartana kábán, félelem-pénzen.

Olvad a sok szín, egybefolyik,
Hirdeti: íme az Isten.
Légy te hasonmás: ember-alig,
Nálad se tűri, néki mi nincsen.

Elhagyott volna minket az Isten?

Share

Jeney András: Darázscsali

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Rubensi kép: a lány fürödni készül,
Mohón lesi sok liliomvadász,
Félig ruhástul forró vízbe szédül:
Ajkára mézet csókolt egy darázs.

Pucér kebel, buján kivillanó comb,
Vélnéd: e bő vér vámpírért kiált;
A férfinép körötte mint a méh zsong,
Sosem láttak még dúsan ennyi bájt.

Keret híján egy helyt törött a vászon.
Nagyító kell, s fogat látsz, csattogót;
S a szűz sikolt: no lám, csak – erre vártam.

De nem darázs-varázs volt ám a lányon,
Fogorvos ő, s a vámpírunkra szólt:
Ha jót akarsz – hát szappanozd a hátam!

Share

Jeney András: Harangja tiszta fénynek

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Ó, halljátok meg, folytathatnám a – meglehet, szerénytelenül – magamtól vett idézetet. De vajon mit lehet hallani a plázák alagsorában. Mit a milliárdos villák őrzött-védett kuka-tárolóiban. Mit a zajban, a rengetegben, az autók füstjében – s mit a magányos tömegben.
És mit a munkahelyemen? Vasárnap van, advent harmadik vasárnapja, délelőtt 10 óra. A né-pek a templomban, én negyven kilométerre az otthonomtól, távol a torony hangjaitól. Előttem félévvégi dolgozatok, feladatok irdatlan tömege. Már így is elkéstem velük, – igaz, a diákok is csak tegnap adták be, amit két héttel ezelőtt kellett volna. De már ma – vasárnap – verik rám az ajtót, miért nem vagyok kész. Bezárkózom, mellé teszem a telefont, azon keresztül is ál-landóan sürgetnek. Mondhatnám: késő, lejárt a határidő. Mégsem mondom, inkább nekiülök javítani. Azaz, bár javíthatnám. Ám csak értékelhetem, aláhúzhatom, osztályozhatom. Egy percen belül már a harmadik elégtelen. S egymás után a többi. Kedvetlenül teszem le a piros tollat. Hazagondolok. De jó lenne elcsendesülni. Belül. A népekkel, a templomban.
Föltekintek. Az ablakon ömlik be a nappali szürkeség. A köd, a semmi. Nem, a népek nincse-nek a templomban. A népek robotolnak, mint én. Vagy isznak. Állott kávét kavargatva üres tekintettel bámulják az üres képernyőt. A színesnek álcázott szürkeséget. Nincs, ami tiszta, nincs fény és nincs harang. Valami más van. Vírus. Lelki AIDS. Hepatitisz C.
Újra csak hazagondolok. De mi ez a sós íz? Néhány napja betörtek hozzánk. A fiókok kirán-gatva, kiborogatva – ruhák, levelek szanaszét szórva a lakásban. Koszos lábnyomok a padlón, a szőnyegeken. Rajtunk.
Nem vittek el sokat, csak néhány holmit. Egy nyakláncot. Korábban anyámé volt. Halála után úgy váltottam meg a testvéreimtől, hogy a feleségemnek adhassam. A medált már én vettem rá – egy szívet. Nem nagyot, nem tömöret, csak olyan hozzánk valót. Egy aranyból készült, enyhén domború, vékony, kör alakú lap, és abból kivágva a szív. Nem a saját magáét muto-gatta, nem is valamit, amit mástól elvett. De a szív alakú, kivágott, üres ablakban így is ott volt az övé, mintha csak odaadta volna másnak. És ami mégis – megmaradt. Bárcsak ne ol-vasztanák be. Bárcsak viselné valaki. Hallaná anyám szíve dobbanását. Meg az ősökét. Az asszonyomét is. S benne – talán – az enyémet.
Elvittek még egy karkötőt. A szüleitől kapta. Mondják, a biztosító kifizeti. Mit fizet ki? Azt…? Vagy a kitűntetésem? Bizony, eltűnt az érem is, pedig olyan büszke voltam rá. Sebaj, azért nem olyan nagy kár, úgysem engedtem volna a koporsóm előtt kispárnán, díszlépésben vinni. Az oklevél megmaradt. Meg valahol egy jegyzőkönyv, ami tanúsítja, hogy engem igenis kitűntettek, anno 2000 valahányban.
Mégis, újra csak ez a sós íz. Valami rácsöppent az előttem fekvő dolgozatra. Elmaszatolódott a piros egyes. Fázom. Hétvégén éppen csak, hogy fűtenek. Az ablakban a muskátli-hajtások is dideregnek. Néhány már ki is pusztult. Marad-e belőlük tavaszra? A múlt hétvégén a kóru-sunkkal Sepsiszentgyörgyön jártam, kollégiumban volt a szálláshely. Ott csak este nyolctól volt fűtés – ha annak lehetett egyáltalán nevezni. De nem fáztunk.
Valami történhetett, mert mintha melegedne. Muszáj folytatni a javítást. Jé, egy jeles. A kö-vetkező is. Egyre több. Igyekeznem kell, mert délután háromkor Tarcalon énekelünk, kará-csonyi koncertet adunk. Mi is az első szám? Gyönyörű, német dal, szelíd melizmákkal. Szö-vegének magyar fordítása is valódi gyöngyszem, igazi kagylókönny. Valahol benne van, hogy: „Jessének sarja lőn. Még bimbó nyílt helyén, dermesztő hideg télben, éj kellős közepén.”
Nem tudok szabadulni a melódiától, egymás után dúdolgatom a különböző szólamokat. Az alt nem megy. Mindig az a legnehezebb. Aztán, a kottából, csak sikerül rájönni. Közben valami szokatlan, fényes harangszó kíséri a dallamot. Ránézek az órámra. Tizenkettőt mutat. Hogy is szól az ének. Éj kellős közepén? Akkor most dél van vagy éjfél? Valami odavonz az ablakhoz. Kinézek. Jön fel a csillag.
Hajnalodik.

Share

Jeney András: Lélekharang

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Hol van a kéz melege? – csak a jéghideg ész tüze lángol;
Szürke betonkoponyán szikkad a szó, meg a szív.
Lenn, a sötétben föld repedez és fönn a harangok,
Félrevert sikolyuk: szélbe szakadt zokogás.
Könnyek fényszemein döglött varjak marakodnak,
Hüllő rémülete prédamadárra liheg.
Fecske búvik előle, dögkeselyű üti fészkét,
Héjasakál turkál csonka fiók tetemén.
Antilopok csordája siratja a régi oroszlánt:
Boldog idő, amikor vadra csak éhe lesett…
Most a fákat is űzik, puszta homoksivatagba;
Üszkös talpuk alatt forr, míg elalvad a vér.
Lábnyomaikból szenny, pokloknak gyomra bugyog fel,
Fullad a Föld, s a kemény sárba zuhan le a Nap.

S rekviemet feketéllnek zöldtemetőben az ágak.
Sírokból üresen kondul a szó, meg a szív.

Ám sírból – s üresen – sem tűri, ha csönd szava kondul:
Tép hát hústömeget, Mount Everest hegyeket
TNT vagy LSD – mindegy – terroratomja.
S van még – lesz? – aki él? Por s hamu mind, ami volt.
Játékbarlangokban a póker hangosan ásít,
Tőzsde is unja magát: már csak a lélek a tét.

Szárnyal az elme. Agyvelejéből, lám, mire futja:
Lángszóró hidegek, – zúgnak a gépezetek.
Ketté oszlik a Föld és újabb részek is tova ketté,
Ember társtalanul támad a társra, vadul.

S nincs jaj. Nincs zokszó, kérés ami fülre találna;
Zengő érc muzsikál szívtelenül, süketen.
Szentkönyv, kőiratok is álljt hiába kiáltnak,
Senki se hallja ahol néma a szóban a szív.

Mégis kong a harang… Ég, és ránk omlik a Bábel,
Mégis kél a remény, – sárból a napragyogás.
Halkan bár, és szótalanul megdobban a Lélek;
Hallgasd, lásd a csodát, fogd meg a kéz melegét.
Hagyd, hogy öleljen, mást is öleljen, szóljon a széllel
Benned a csöndüzenet, – s gyógyul a Föld, meg a szív.

Share

Jeney András: Halottak napján

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Két arc néz le fentről,
Távolból, közelből,
Vándorló felhőkből,
Időtlen időkből.

Apám ő és anyám.
Köd felett, kősziklán,
Ruhájuk fehérből,
Üres sírjuk fényből.

Mélyből felemelte,
Megnyílt, elrejtette,
Kéz, mely óvja, tartja,
Őket eltakarja.

Áldotta voltukban,
Éltükben, holtukban,
Nem hagyta sorsukban,
Meghaló porukban.

Távolban, közelben,
Arcok fenn, a mennyben.
Csillaghonba értek,
Bár meghaltak, – élnek.

Share

Jeney András: Modern ballada

augusztus 24th, 2011 Posted in Jeney András | No Comments »

Titkon könnye kicsordul: máról holnapra élek;
Átkot mégse kiált, hangtalan sír a szegény.
Ablakról jeget olvaszt, lázlehellet a lélek,
Fázósan kucorog nincstelen sors-szekerén.

Hű ura korhadt fejfa alatt – már új temetőben –,
Gyermeke messze került, ott akad munka talán;
Tűnik a régi világ, ami szép volt, mind kiveszőben,
Csillag sincs, s telihold – nappal is fáj a magány.

Mégis várja a hajnalt, friss vizet önt a lavórba,
Délben nagymise lesz, áldozni, gyónni akar;
Halkan imát mond, szürke haját míg kontyba csatolja,
S tiszta, kopott terítőn reggelit összekapar.

Váratlan dobogás. Ajtóban szutykos a férfi,
Mélyen ülő szempár néz, ragadozva figyel;
Hajlék nélküli – mondja –, percre szeretne betérni,
Kér kicsi ennivalót, fát szerez majd, s betüzel.

Az asszony szikkadt kenyerét röstellve kínálja:
Jöjjön, ennyi maradt, nékem a héj is elég.
Benn – valahol – meleg árad, s mintha a múlt muzsikálna,
Szívében zene szól, orgona, Bach-töredék.

Hirtelen reccsen a hang: Hol a pénz? Gyerünk, nyanya, hadd lám! –
S ő, bár álma riad, csendesen melléje ül:
Nincs egyebem, kedves, csak e kis ház, s én odaadnám;
Lakj velem, légy a fiam, néked is rossz egyedül.

Káromlás – jön a válasz –, vodka szagából a mámor;
Éles, villan a tőr – ím, ez az új ezerév!
Könny szava elhal, jaj sincs, földön a folt színe bíbor,
Lassan sápad az arc, – s szíve örökre fehér.

Share