Persze, mint minden élet, ez is a tavasszal kezdődött. Pünkösd-rózsáról és vizet árasztó tavaszi szélről énekelt bevezetőt egy gyönyörű leányhang a kisváros elismert művésztanára, Báthory Piroska kiállításának megnyitóján. Hogy aztán stílszerűen, a „szőkén, szelíden, mint a szél” metaforájában szólaljon meg a líra, mintha írója már a vers születésekor látta volna az alkotó kézmozdulatokat, a festő, grafikus művész személyiségének varázsát. A szél most felénk fújt. Szépet, szőkét, szelídet. Alt fuvolahang búgott a fülünkbe, kísérve azt a csendet, azt az életet, melyet a falakon elhelyezett képek leheltek reánk. „Gyöngyen legel a bárány” – hallottuk egy másik népdalban, majd elnémult a fuvolaszó.
„A szép él és élni akar” – lépett a mikrofonhoz a Költő. (Piroska régi művésztársa, őszülő, kissé extravagáns, ám konzervatív eleganciájú férfi; pikáns színösszetételű, mégis tökéletes harmóniát sugárzó öltözékben.) A grafikusról beszélt, aki könnyű kézzel rajzol kemény mondanivalót; és festményekről, melyekben a féltő aggodalom feloldódik a remény színeiben. Az ihletett művészről szólt, aki a múltból merít, és a ma szemével lát. „Te vagy az örökös”– idézte Rilkének a mindenkori élőkhöz szóló egyik versét, amely költészetet köt össze képzőművészettel és a művészetet valamennyiőnkkel. A saját versesköteteit hozta fel példának (hiába, a költők már csak ilyenek), hogy érezzük, mennyire ide illik a Rilke-vers egy másik sora is: „a költő érted zárkózik el: ekként gyűjti kincsét sok káprázatos képben”. Hiszen versek ihlette rajzok kápráztatnak bennünket. (Itt azért megemlítette a többi író műveit is, amelyeket Piroska illusztrált.) Metaforák nyílnak ki, mint bezárt kagylók, hogy igazgyöngyök virágait láthassuk a légiesen könnyed vonalakban, vagy éppen a gyökerekből kisarjadó, s egyszersmind a múlt súlya alatt roskadozó vén faágakon. A tárlókban ott sorakoznak a könyvek, bennük a rajzok által el nem takart, hanem éppen hogy fényárba borított, más dimenzióban is megláttatott betűk. De nemcsak a könyvillusztrációk vallanak a versekről, prózákról, hanem fordítva is. Ha előbb nézünk meg egy képet és csak utána olvassuk el azt, amit az eredeti szándék szerint illusztrálni akart, rácsodálkozunk: jé! – mintha a verset írták volna a képről. Igen, mi vagyunk az örökösei ezeknek a képeknek. Mindannak amit átnyújtanak nekünk. Nekünk, akik nem csak látjuk, de olvassuk is őket. És közben felismerjük az alkotót, mert – miként a Költő írja egyik versében – „képek mögött, mint tükörben (ott van) szőke volta”.
Mint ahogy ott volt Piroska a zárszóban is, amikor felsóhajtott:
„Hálát adok az Istennek, hogy engem ezzel a tehetséggel megáldott.”
Milyen szépen rímel e mondat arra az ars poeticára – vagy talán, más szavakkal bár, de azonos is vele –, amit sok művész önvallomásában olvashatunk, és amit Weöres Sándor valahogy így fogalmazott meg:
„Én nem akarok a verseimmel semmit üzenni. Hiszem, hogy Isten üzen általuk.”
Halkan újra megszólalt a fuvola. S mi, szemünket gyöngyeken legeltetve, kerestük az üzenetet…
Előttünk tájak: a természet nekünk nyíló gazdagsága. Virágok vázában, cserépben, köcsögben, tavaszban, nyárban, szomorkás őszben. Fáznak a fák a télben. Színek tobzódnak olajban, nyugtatnak pasztellban, pipacsok harsognak – pirosban. És újra fák: réten, szélben, ház előtt, ól mögött, egyedül, csoportban, fekete tollrajzban, dióban pácoltan.
Gondolatok képekben. Utcarészlet, házak sora. Keresed az embereket – mit üzen a kép: nincsenek, nem lesznek? Magányos házak. Csak a külső van megrajzolva, mégis látod, ott benn, a családi kört; hallod a féltő kérdést: maradnak-é? S meddig? Rácsok mögötti rezervátum lesz majd csupán? Vagy épp a védő kerítést lerombolva rág szét mindent az idő foga – vagy valami más? Vár-e valakit a ladik a tóparton, vagy csak korhad, elhagyatva? Portrék – karakterek. Férfi íróasztalnál, előtte az „Örök szeretettel szeretlek” bibliai ige fölött – festmény a festményben – a feleség akkor is mellette van, ha éppen nincs. Lány balett-mozdulatai, forgószélként csavarodva az ég felé. Egy nő „magányt becsapva nassol, a súlyát feledve”. Anyó barázdái őrzik a múltat, arca a gyökereket. A gyökereket, melyekből mindnyájan lettünk, s amelyek tápláló és oltalmazó szövete mindnyájunkat átölel. Diákmosolyok egymás hegyén-hátán – kicsi a rakás? Egy pár útnak indul. Vajon honnan és hová? – nézed, s valami fáj. Generációk szétválasztva és mégis egymásba kapaszkodva – vagy már csak kuszálva-gubancolódva? Előadás szünete az organikus színházépületben. Közben egyszerre látod az összes képet, s elszorul a szíved: odakünn valami más is szünetel…
Hát ne szüneteljen! Tárd ki az ajtót és vidd magaddal a szépet – súgta Valaki a képek mögül.
