Holbay László: Ordító sebek Boszniából

augusztus 23rd, 2014 Posted in Holbay László | No Comments »

Az orvlövész

Halódnak lassan a vallásos izmusok
hordókon ágáló borotvált megváltók,
szánalmas Krisztusok.
Lehullt a homály,
míg a zűrzavar végleg beáll:
felbukkan a Gonosz,
sebtében új Istent kreál.
Alattomos és fenyegető, akár a kobra:
az ORVLÖVÉSZ fegyveres faszobra.
Acélszín lakkal fújták be – elhidd, hogy örök.
Fegyvere él – és mindig és mindenütt – dörög.
Ha néma – csövében a halál lapul;
a Gonosz ezt vette alapul
ez a csőben szunnyadó őselem:
a világot szétziláló Félelem!
Az új istenség emberi alakja
felpumpált erő (gyűlöl s nem tagadja),
merev és üres, nincs benne szív vagy értelem,
de van Fegyvere, s használja hirtelen,
Parancsot követelő
mindenkit – mindegy kit –
lelő,
ki él és mozog.
Fal vagy házsorok,
felszaggat falvakat,
városokat sokat
felszántja gránátja
a már megbékélt sírokat.

…ha egyszer hatalomra jut
korom lesz a világ, és véres a Tejút.
Ne remélj!
Mindegy – mikor s hol – lőnek tarkón
ágyban, képernyőn vagy utcasarkon,
míg nem leszel halott:
felesleges vagy, kiszolgáltatott.
Jaj, hová foszlottál Európa?

Kalandor, költő meg pópa
egyforma – esztelen.
„Hóembertáztató eső a hóba!”
(Még a hóember is meztelen?)
Hajszál-reményt – mutatóba!
Üres fecsegés – fesztelen.
A nagy Álom, egységpróba?

Hová foszlottál Európa?

A korom
„Felhők feletti csendben örök a nap;
ragyogó sziklák, fénylő orom…
Hová lett szemed a nagy rombolásban?”

A felhők alatt „más van”;
rom, rom, rom és csak korom.
Eszeveszett tombolásban
az öröm elégett, hull a korom…
korom a házorom
a düledező házsoron
– még a pólyán is korom.
Eltorzult nagy halom
az egyszemű fájdalom
– örök némasággal rokon –
fekete szivárvány íveli át,
öleli át: bekeretezi a korom.

Hiába zöldell a mező!
Ha átsurransz a holtan meredező
falakon, nyomodban mint komor komondor
friss sír könnyektől meg sem száradt dombján,
sorakozó sírok sora nesztelen dongja,
hogy él a Gyűlölet, vaksötét tárnák mélyén dorombol
és rombol
– még nem volt elég a romból?
konokul és megfontoltan rombol,
a korom hull, hull a korom
az olajág szénné égett lombja…
Hogy „elég volt!” nincs, aki kimondja?!

Míg átsuhansz a romokon
mint konokul izzó homokon,
a melletted bujkáló rokon sírokon
virág helyett
ott gubbaszt a korom, a korom.

Hogy lehet ez? … ki mondja ki: MÁR SOK!
Kiagyalt filmszörnyek ösztönében fogant
alaktalan és leírhatatlan látomások!
Hová lett az Ember, a szivárványagyú?
E műzivatarban, mesterséges lázban
(a még meg sem rajzolt Európa-házban)
hol a megbocsájtás, hol a jóság?
A túlvilágot is megmérgező: a Valóság!

E görcsbe merevedett tájban
szétfröcsög a vér, mégis aszály van,
szögesdrót befonta doboz: „rablak,”
riadt gyermekszem helyén
beomlott pinceablak.

Élni?
Golyók közt cikázó nappalokban
senyvedőn véget nem érő estén,
mint bélféreg egy koldus altestén?
…gyiloktól hemzsegő gyűlöletes tóban
én is meghaltam Szarajevóban!

Share

Holbay László: Bosszankodó

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

Miért sületlen a kenyér?

Az élet végén az eddig egyenesnek vélt utak összegabalyodnak, összekuszálódnak. Így történt az a fura eset, hogy hosszabb időre magamra maradtam, nyakamba szakadt temérdek gond és munka mellett – főznöm is kellett. (Nemcsak magamnak, kutyámnak is, s tudjuk, a kutya nagy úr; ha egy este „önmegtartóztatásból” lemondtam a vacsorámról – ő nem. Addig ugatott az ablakom alatt, míg levittem hozzá a másnapra szánt reggelimet.) A főzés előfeltétele a bevásárlás. Itt a kenyér áll az első helyen – a mindennapi. Hát erről lenne szó.
Hetente súgom az elárusítóknak: sületlen. Vállukat vonják: nem tehetnek róla, így kapják, van választék stb. (érdekes, hogy ebben az országban senki semmiről nem tehet). Marad a néma bosszankodás: miért sületlen a kenyér?
Mikor megérik az ember (mint gyümölcs a fán), az évek súlya a gyermekkor felé húzza, előbukkannak az ifjúkori remények, álmok, tervek és kudarcok, melyeket nagy tálcán nyújt felénk az emlékezés. Ez a láthatatlan tálca tulajdonképpen nem más, mint egy karaj kenyér – „zsíroskenyér”. Erre épült minden, mindig kéznél volt, gyakran pótolta az ebédet, vacsorát. Persze nem mindenkinek jutott belőle. Elemibe menet egy utcabélivel vitatkoztam, egy osztály felé igyekeztünk. „az ő kenyerük olyan pici, hogy el se hiszem”. Kíváncsiságból megnéztem – nagyon szegények voltak. Egy tíz literes fazékban forrt vagy melegedett egész nap a kukorica, míg fel nem repedezett a héja. Ezek után a tömésre ítélt libák számára főzött kukoricából gyakran kiszedegetem a felrepedt héjú szemeket. A kukoricán felnőtt fiúból derék ember lett, most már becsületesen alussza álmát a „zsíroskenyeresek” között a sírkertben. Az elemiről eszembe jut a szobrászat. Mert sületlen kenyér akkor is előfordult, „gancásnak” hívták akkoriban, eleget pironkodott akkoriban a gazdasszony, s ígérgette, az ilyen többet nem fordul elő. Akkoriban egy diáklapban olvastam egy receptet: hogyan lehet „gancás” kenyérből szobrokat gyúrni. A nyúlós, összetapadó belet megrágni vagy gyúrni, kellő mennyiségű áztatott papírt keverni bele, és még valamit (amit agyam nem tartott érdemesnek feljegyezni) tettem bele, s a valakire hasonlító szobrocska egy hét múlva oly keménnyé száradt, hogy ellenállt a kalapácsnak. Hallottam az ajtón átszűrődő hangokat: „ebből szobrász lesz”. Nem lett! (Hála a magasságos égnek, mert éhen haltam volna!) Eszem ágában sincs meggyanúsítani a pékeket, hogy szánt szándékkal úgy sütik a kenyeret, hogy annak ehetetlen beléből alapanyagot szolgáltassanak a gyurmára vágyó gyerekeknek. Álljunk meg egy pillanatra! Húsvét-sziget csak egy van – rejtélye örök csemegéül szolgál a rejtvényfejtegetőknek. Lehetnek olyanok, akik erről még nem hallottak: ez a húsvét ünnepén felfedezett sziget, árva a nagy óceán közepén, csak fű terem rajta, fa is alig, ez a gyéren lakott sziget tele van többmázsás szobrokkal, miért? Titokzatos küldetésükre választ nem kapunk. A sületlen kenyér titka meg sem közelíti ezt a vaskor történelmi talányt.
Friss, illatos kenyér! A korgó gyomrú gyerekek megrészegedtek a pékségekből kiáradó illatától, e témával tele az irodalom. Nem tagadom, szeretem az illatos, frissen sült kenyeret. Megéreztem a boltban, vettem egy fél barna kenyeret, odahaza együltömben bekebeleztem, nem gondoltam a kutyámra (ezen méltatlankodott egész éjjel).
Node ha másnap vagy harmadnap szeltem meg a kenyeret, az eredmény elképesztő: morzsa, morzsa, morzsa. Ismét kísért a múlt: előttem a fogságbéli fekete lószőrpokróc, színhely valahol a Balti-tenger partja, én vagyok a soros, nekem kell vagy húsz felé (igazságosan) szétfűrészelni-elosztani a „kitudjamiből összeszitált”, téglaalakúra sütött „kenyeret”. Egyeseknek jutott a kérgéből is, felkenhették rá az egy deka művajat, de a többség kimeredt szemmel nézte a lószőrök közül kimagasló kupacot – mintegy három kanálnyi morzsát – egy napra! De ennek már ötvenöt éve! Hogy lehet mindig visszazuhanni ebbe a „háborús” állapotba?
Pedig a pékek megtanulták a szakmájukat, tudnak sütni. Példa rá – ha egy új pékséget nyitnak, a kemencéjükből finom kenyér kerül ki. Aztán lassan „ellustulnak”, az emberek meg várják: mikor nyílik ki egy újabb sütöde. Magam számára csak, mintegy magyarázatul felbukkan egy Madáchi idézet: „Nem Messiás-e a családban minden újszülött? Csak később válik megszokott pimasszá.”
„Az a baj – túl igényes vagy! Sokat akarsz!” Csak a mindennapi kenyerünket akarom, amiért imádkozunk.
„Bezzeg ha…” Ilyenkor az illető szavába vágok: ne folytasd, igen, én még koldultam is. Erre jön az álmélkodás: „Te? Ahogy én ismerlek, erre az egyre nem vagy képes! Mondd azt, hogy átúsztad az Adriát, vagy vadásztál Afrikában, azt elhiszem. De koldulni? Olyan vagy, mint az eszkimók, inkább éhen halnak, mintsem elárulják: elfogyott az ennivaló.” Annyi év után szégyenérzetem is elfakul, mentségemre siet Kassák Lajos is, ki Bécstől Brüsszelig koldulva ismerte meg a világot, Gorkijhoz hasonlóan az országutakon járta ki az egyetemei éveket. Nekem majdnem ugyanez az útvonal jutott, csak ellenkező iránnyal. A holland határtól Bécsig. A hetyke ifjú Kassák szakmája segítségében bízva vágott neki az útnak, elég volt kimondania: „lakatoslegény”, a segédek összenéztek, előkotorták rejtett garasaikat; ha kellett a koszthoz, még héberül is megtanulta a zsidómiatyánkot. Én csak ezt mondhattam: hadifogoly, magamat mentegettem: németül koldultam – „Bitte schön, wenig Butterbrot” egy tönk szélére pusztuló országban, ott, ahol még volt kenyér, vajat is kentek rá. Végignéztek cingár alakomon (ötven kiló lehettem), a részvét eszükbe juttatta hozzátartozóikat, kik hasonlóképpen vándorolhattak Európa útjain, adtak. Vagy összecsapták kezüket: „ha tehetnénk, de nekünk sincs”. Mégis ekkor ettem a legfinomabb kenyeret!
Az októberi ködben tanyáról tanyára koldulva átkerültem a határon (mezei utakon, ösvényeken nem volt sorompó) – egy tanyán élő anyóka levágott egy szeletet, és én pillanatok alatt lenyeltem. Az anyóka beszélt, nem értettem, átkerülhettem Németalföldre? (egy ilyen párórás villámkolduláson nem tanulhattam meg hollandusul). Az anyóka levágott még egy szeletet – az útra. Visszaemlékezve: a legfinomabb kuglóf íze a négyzeten! Örökké bánni fogom, hogy az útra csomagoltat nem ettem meg. Késő este, mikor a láger szétbontott kerítésén átbújtam, a „patkányok” bandája lecsapott rám, szemem láttára ették meg a kikönyörgött kenyereimet. „Soha ne lássátok a hazátokat újra” – kívántam nekik. Ma már tudjuk, hogy az ilyen „patkányok” a világ minden táján sikeresek.
A német mellékutak árkaiban pihengetve sokszor visszasírtam a szájamban érzett, „kakastejjel” sütött holland kenyeret elmélkedve azon, hogy ott a kakasok milyen tejet produkálnak.
A hegyek között már csak a sajnálkozás maradt, esetleg itt-ott boldoggá tettek három főtt krumplival. Aztán jött Passau (mindennek a teteje). Itt esténként összeszedtem a régi szűk utcácskák ablakaiból istenfélő nénikék az ég madarainak szánt agyonszáradt kenyérhéjait bögrébe áztatva, hogy erőt gyűjtsek a több száz kilométeres úthoz – hazáig. (Esküszöm: ha ezeket a kenyérdarabkákat most adnám a kutyám elé, hat napig nézné, s szomorú szemekkel kérdezné: édes gazdám, mit követtem el ellened, hogy ilyesmivel büntetsz?) Azért kellett elmondanom, ne érjen vád, hogy finnyás vagyok. (Lehet ezt szebben fogalmazni: a haldoklónak egy pohár víz is lehet mennyei ital.)
A nagy kísértés odahaza várt rám, mikor végül átkelhettem a Dunán hevenyészett pontonhídon, egy komáromi ház küszöbén felém kiáltott egy darab fehér kenyér. Odarohantam, de uralkodtam magamon: otthon vagy, ne alázd meg magad! Kibírod azt az egy-két órát, s a családban eléd teszik az asztalra, amiért most lehajolni szégyenkezel.
A holland kenyér emléke elfakult, csak a kilencvenes években éledt újjá Koppenhágában, mikor a reggeli mellé sütemény helyett dán kenyeret tettek a tálcára. De micsoda kenyér! „Ezért a kenyérért visszarepülök egyszer Dániába!” – mondtam volna a felszolgálónak, ha lett volna. Bizonyára elcsodálkozott volna: honnan a fenéből származom, ha ilyen természetes dolog udvarlásra késztet. Ott győződtem meg róla, az a hollandiai csoda valóság volt! S mi odahaza mázsaszámra esszük a sületlen kenyeret.
Pedig mi is tudunk kenyeret sütni! A hazai kenyér dicséretére hadd mondjak el egy kaliforniai történetet.
Nyolcvanas évek közepén a tengerpart egyik legszebb kisvárosában éltem. Mint cselekvő ember, bárhová kerül, mindenütt tevékenykedik, s az élet magával hozza a legérdekesebb dolgokat.
A turisták által igen látogatott kiránduló város nyugalmas negyedének csendes utcájában a járdán térdepelve ért ez az epizód. Falat kellett építenem a járda és a házig húzódó füves térség közé. (Akkoriban ott a házak közötti kerítés még nem volt divat.) Ennek a kb. egyméteres díszfalnak egyik célja lehetett: a kóborló kutya a járdáról ne juthasson el egészen a konyhaajtóig akadálytalanul. Az ellustult eb kétszer is meggondolja, érdemes-e felugrania a kerítésre. Tehát emelgettem a terméskővé imitált téglafalat, a legnyomósabb érv érdekében: emeli a ház értékét. (Ha már itt tartok, a türelmes olvasó engedjen meg egy kis kitérőt, mivel a történet elején még csak az alapoknál tartottam. Nem sejthettem, mire lesz jó ez a gyerekeknek szemet szúró különlegesség, ha elkészül. A minden igényt kielégítő út, sem a nagyszerű járda, melyet az ittl akók csak akkor használtak, ha vendégeiket kísérték ki autóikhoz – nem volt érdekes a tanulók számára. Miután felfedezték az én műalkotásomat, mely egyben a kerítések legmagasabbikának látszott, ezentúl ennek tetején egyensúlyozva jártak az iskolába, átugorva a szomszéd termésköveit, virágait, bokrait. Mily szerencse, hogy a kovácsoltvas kerítések híre ide még nem jutott el. Ezeken függeszkedve, lógva sokáig tartott volna az út az iskola felé. Az iskolai szünetek visongásai meg hajszálra egyformák a világon.
Ha már ennyire eltértem a tárgytól, a rohamos fejlődés arra késztet, hogy az amerikai iskolába járás jövőjéről is elmélkedjek. Ha szem előtt tartjuk, hogy itt alakult ki (elsőnek) a zongorák csonkká-porrá zúzásának nemes vetélkedője, akkor megtörténhet a nemtávoli jövőben – mert ebben az agyonparfümözött világban egyre terjed a vágy a szenny, a bűz után – egyikük kitalálhatja egyszer (csak ez az írás ne kerüljön a tengerentúlra!) a legszenzációsabb módját a kötelező iskolába járásnak az utcák alatt húzódó kanálisok csövein keresztül. Ez lesz a funy! Fiatalabb olvasóim még megélhetik, hogy ebből versenyszám is lehet az olimpián. Miért is ne? Ilyen még nem volt!
Hadd térjek vissza járdára, ahol térdepeltem, mikor megállott előttem egy apró kétkutyavontatású öreg úr.
Ahányszor hallom a Hegedűs a háztetőn dallamait, mindig eszembe jut a név (és alakja), Dr. Geiger, a vézna, kecskeszakállú kis zsidó orvos, a bokacsontok specialistája (de a térdkalácshoz már nem értett). Ott lakott a közelünkben, mindennap elindították a tengerpart felé egészségügyi sétára, bár alig emelgette a lábait. Két kislábú, tömzsi kínai buldog húzta, egyik kezében tartva a gyeplőket, a másikban a sétabotot – hogy el ne essen –, s ha elemelte, a kutyák dühösen megálltak. „Hallom, beszélnek magyarul. Én nem akarom elfelejteni az én anyám nyelvét. Nem zavar, ha beszélni akarok?” Engem nem, de a kutyákat igen, megállás nélkül rohantak volna a tengerparti sétány felé gazdájukkal nem törődve. Arcomba vicsorogtak, benyomott ábrázatukban, ha ismertem volna a kínai ábécét, felfedezhettem volna a klasszikussá vált írásjelet, mely biztosan az ördögöt jelentette volna kínaiul.
„Tudja, az én anyám, a szegény, csoda … wonderful … csodala-tos kenyeret tudott sütni…” Ahányszor meg-megállt a járdán, midig anyjáról beszélt, aki valahol az Alföldön született, fiát már New Yorkban hozta neki a gólya, még az „első nagy háború” előtt. Az anyja sütött, mindig sütött, akkor másfél utca New Yorkban oda járt kenyeret kóstolni. (Láttam a várost a levegőből, hosszúak az utcái, s ha az utcájukban csak egyetlenegye árva felhőkarcoló akadt, az a szegény asszony nem győzhette sütögetni.) Azután a második világháborúban katona lett, jöttek a bajtársak csodálkozni: „Hogyan tudja eztet csinálni a te anyád? Ez wonderful! Honnan tanulta eztet?” Egy vágya volt az öregnek: eljutni egyszer anyja szülővárosába, mielőtt elkapná a halál. Minden alkalommal, mikor belém botlott a járdán, kért: intézzem el a hívólevelét, hogy beengedjék az országba. (ÉN? Minket is alig engedtek ki!) De melyik városba? majd gondolkozik, eszébe fog jutni. A „falam” már elkészült (rövidsége miatt nem lehet kínainak nevezni) a kecskeszakállú kis öregnek a város neve még nem jutott az eszébe, törte a fejét, de tovaragadták a „kínaiak”. (E vontató szörnyetegek mellett az én bölcs kiskutyám legalábbis egyetemi tanár lehetne.)
A kis Geiger apó alakja több figyelmet érdemelne tőlem, nála a kenyér egybeolvadt anyja emlékével, mindkettőt meseszerűségével a kiirthatatlan honvágy körbefonta. Feleségem az ottani lehetőségekhez képest házi kenyeret sütött, megleptük vele az öreget, aki majd kibújt a bőréből, s megtörtént az amerikai apró csodák legnagyobbika, hosszú ottlétük folyamán csak egyetlenegyszer történt meg velünk, hogy egy – már kinn született „benn-szülött” amerikai (nem bevándorolt) meghívott házukba vacsorára. Az öreg Geigert nem a kínai sárkányok vitték el, belebetegedett abba, hogy leánya egy feketéhez ment feleségül.
Ennél szebb ódát a „kenyérről” nem tudnék írni. A mai generáció már gyári kenyéren nőtt fel, s ha a brigádokon két szelet közé egy szalámit dugtak, ezt ették meg, a félbehagyott kenyereket letették a fűre, ezekhez emlékeik nem űzik vissza.
Hogy milyen fontos (volt?) a közösség életében a jó kenyér, ragyogó például szolgál egy régi, bájos francia film „A pék felesége”. Elmondom dióhéjban, tanulságul szolgálhat a mának.
Náci csizmák csattogtak Párizs kövezetén, a rendezők témáikat a misztikus múltban keresték, vagy a vidéki jelenben. Érdemes rá ötvenöt év távlatából visszaemlékezni, mert csak az idősek emlékezhetnek rá. Egy kis nevenincs faluban, ahol mindenki mindenkinek ismerőse, barátja, vagy haragosa; a pap papolt, a bíró bíráskodott, az öregedő pék mosolyogva nézett fiatal feleségére, aki naphosszat szitál, egykedvűen lisztet gyúr, dagaszt, s a falucska nem győzi dicsérni a „mindennapit”.
Egy szép napon (mely a lakosok számára emlékezetes marad), megjelent a „kísértés”. Belépett egy fiatal vándor a pék szentélyébe, kenyeret kért, és szó nélkül kapott. A két fiatal szeme egymásba akadt. Másnap is megjelent a legény, ekkor már hosszabban nézték egymást. Harmadnap hajnalán megdöbbent az öregedő pék, mikor a felesége takaróját felemelte – annak hűlt helyét találta. Hiába jöttek a jó kenyérért a falusiak, az öregedő péket magába roskadva találták, minden rimánkodás ellenére nem mozdult el kihűlt kemencéje elől. Mindenre mogorván csak ezt hajtogatta: asszonya nélkül nem tud és nem akar sütni, hozzák neki vissza.
Napokig éhezett a falu, felbolygatott méhkasként zúgtak az emberek – hová tűnhetett az eltévedt vagy megtévedt asszony, aki nélkül nem lát munkájához a pék. Egy halász meglátta őket a szigeten, azonnal rohant a bíróhoz, aki tömeg élén vonult a paphoz. „A kísértő rossz szellem szállta meg az asszonyt! Ki kell belőle űzi!” De hogyan? A falu követelésére a két elöljáró elindult a vízparthoz. Még ma is látom a filmbéli jelenetet: a köpcös bíró nyakában a miseruhába öltözött plébánossal térdig (tovább nem, nehogy elázzon a miseruha) gázol a vízben, bal kezében a kereszttel, jobbjában a füstölővel eképp kiabál a túlsó partra: „Távozz el tőlünk Kísértő, Rossz Szellem, mert nincs kenyerünk. Te meg, eltévedt asszony, térj vissza az uradhoz, minden meg lesz bocsájtva”. Rövidesen bekövetkezett a falusi „csoda”, a fiatalok vagy megéheztek, vagy beteltek egymással, egy szép reggel korán az asszonyka szitálta a lisztet, a pék mosolygó ábrázattal fütyörészett. A falu meg dicsérte a papot, meg a bírót a jó kenyérért, nem utolsó sorban a derék péket, aki boldogan sütött. (A hallgatag asszonyka ajkain rejtőző titkos mosolyt – a megtalált boldogság emlékét – kevesen vették észre.)
Mindez olyan szép, mint a mesében, de nem jelentheti a megoldást a mai sületlen kenyérre! Mert elképzelhetetlen, sőt rendkívül komikus is lenne – a problémát semmiképpen sem oldaná meg, még ha a jó ügy érdekében rá is szánnák magukat – ha derék polgármesterünk nyakában a plébános úrral, szenteltvízzel meg füstölővel felszerelve végigjárnák a pékségeket kiűzni akarván az ott tanyázó Rossz Szellemet. Itt nem megtévedt feleségről van szó! A Rossz Szellem ma a Nyereségvágy! S ez mindenütt jelen van.
Rég megszűnt a céhrendszer, mely őrködött a szakma becsületén. (Ugyan ki alkalmazott volna rosszul sütő péket?) A középkorba nem akarok visszatérni, nincs tudomásom róla, hány sütőmesternek vették a fejét. Megtörténhetett, hogy az elégedetlen várurak a gondatlanokat megvesszőzték, vagy gúzsbakötve hagyták a piacon.
Ma mindenki szabadon süthet. A kenyerek barnán pompáznak a polcokon. Nem olyanok-e, mint a jól öltözött emberek? Szép ruha, fényes máz, megnyerő külső – ha felvágod őket, vagy megismered – ott belül egyformák, többnyire sületlenek. Sületlenek a politikusok, ezért a politika is sületlen, sületlen körülöttünk a társadalom. Lassan az egész világ. Mit lehet ez ellen tenni?
Beléptem valahová, ahol éppen kenyeret szeltek, friss barna kenyeret, szó nélkül mutatták a belsejét (mintha megsejtették volna, hogy írni szoktam) – olyan, mint a gumilabda.
E néma kérdésre hangos kérdéssel válaszolok: erre a kenyérre mondotta valaha az Úr: „Ezt vegyétek és egyétek, mert ez az én testem?”

Share

Holbay László: Véletlen ha találkozunk

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

Magamba fojtom, gyúrom… döngölöm
a dühöt! …sorvasztóbb a közönynél
(szeméthegyet tologató tratkor).
– Ha meglátlak: szebb lesz… minden akkor…
Szemeiddel mintha rám köszönnél,
arcod rózsáin átsüt az öröm.

…lélekben szebb tájakra költözöm,
hol vénség nem bűn, nem számít a kor
…napfürdőzni meztelenség partjain”
összesúgni – mint sorok végén a rím!
E mohóság – esztelen! …és meglakol:
szalmaszál-csonk, mit elvisz egy vízözön.

Share

Holbay László: Reggelente

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

Reggel ágynak dönt a kávé mámora:
s ringatni kezd… Párnám a gondolám
…siklunk …arany ködben úszó Velencén…
Álmom egy Nő… kincsem, arany szelencém,
ki vágyaiban aligha gondol rám…
hozzá köt az Érzék, melynek nincs kora.

…együtt …fenn a felhők ölelte Várban…
vagy álomszép lombbal övezett tavon
a ránk hányt sarat lemossák a habok.
Szabad szellemek… de egymásért rabok!
Melengetné őt nem lankadó karom
csókkal csacsogó… időtlen árban.

Share

Holbay László: Napi ámulat

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

reggelente

Az éj… menne már… cél nélkül
Tetőcserépre ül a pír – ámulat
festi frissre a már kopott tárgyakat
(s gyertyákat gyújt… égő örök vágyakat)
újra látni mindent… merő kábulat
ez – ha tiszta mosolyoddal ébredek.

Általad újulnak ellanyhult ere,
száraz gallyból új bimbós virágos ág,
új erőre duzzad a fáradt izom,
szemed éltet… tükrözve benne: hízom,
tűnt délibáb kísért – az ifjúság,
… vajon szeretsz-e??? – vagy ismét: tévedek!

Share

Holbay László: Kórtermek labirintusában

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

…Lézengek – éjtől kongó folyosón…
bámulok szótlan – vagy dülöngélek
(ágyrajáró tétova kísértet)
„hogy rám találj!” …sóhajtozva kérlek.
Bolyongó árny, cérnán lengő lélek,
ki a betegszobákba beoson.

Irgalmasan kedves… szelíd nővér.
Végtelen éjszakák tejfehér Holdja,
míg kulcslyukból árad a félelem,
mosolyoddal fényes a kórterem,
a reménytelen ködöt feloldja.
Kutatlak! – bár rég szívemhez nőttél.

Share

Holbay László: Időtlen virrasztásban…

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

…lázak tapasztják bőrömre az inget
– halnom illett volna… jóval korábban,
éjfél árnya ágyam körül keringett,
mellemre ül e zajtalan szobában,
sarokból a homály némává esket.
Hajnalt várod… Nem jön – hiába esded.
Csak a Csönd lépdel… látatlan a lába.
Vágyak szirmait… régen letépdested,
álmod is belé fúl az éjszakába…
messze… párnákon… parázslik a tested…
Tüdőm is kapkod – légzése nehezül…
virraszt a Gondolat… kushad meg tesped,
agyam lakója remegve menekül
…fény felé… s ezernyi vaksötét ablak.
Mért lett édes neved számon – keserű…
…elejtenélek …ismét fel-fel kaplak…
Számon tart a korgó gyomrú Keselyű.
Most prédára várva Átok-hegyen ül.
Kit az élők névsorából kihagytak,
itt kínlódsz magad – végtelen egyedül…

Share

Holbay László: Ha … mégis?

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

Ha mégis? … jöhettél volna
…sarutlanul …botladozva
fátylat bontó alkonyatkor,
mely minden foltot betakar,
mit karmával szánt az aggkor
egykor oly ékes arcodon
… és dúlja számos zivatar …

Ha jönnél … egyszer … mégis …
néhatán – erről – álmodom:
… „rózsaszín lenne az ég is”,
míg földre ráhull a korom,
… ha a Vágy szívedbe markol,
hevesebben zúg a véred
legtisztább szférákba hangol
/… rohannál: hátha eléred,
megtartanád-e örökre?/
… mélykutadból mit felhúz
csóközönt kínáló vödre.

Maradj Nő! – de ne csak félig,
kit a Divat erre itél.
/üres mosoly mögötti Tél /
VÁGY – ha szerelemmé érik
/”boldognak lenni” – ne tagadd/
Fel! a verőfényes délig …
Végre szabaditsd fel magad!
Küzdj! … az utolsó csepp vérig …
unalomtól – szürkeségig
hamis, érzéketlen – „vak” kor.
Lét – örök tavaszba hajtat
hajnalban is … alkonyatkor
csókban fürödve … végig.
Akkor nyújtsd parázsló ajkad
szemed behunyva … majd akkor …

Share

Holbay László: Intelem a k o l d u l ó k h o z

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

Konok légy! Legyen az elved:
Nem koldulni a szerelmet.
Úgy tekinted, mint az árut?
Kijózanodsz nagyon hamar.
Ha fáj – n a g y o n – el ne áruld!
Az szeressen, aki akar.
Néha lenge, mint egy nádszál.
Megkeresnéd… mégis elszáll.
Néha finom… halk lehelet…
S eltűnik az ajkad mellett.

Százszor szent lesz az az óra…
ha eljön – némulj!… hallgass róla.
Ha elemészt pokol-katlan,
szótlan kő légy – mozdulatlan.
Ha mélyre szúr sebző kínod,
s nincsen hely, hol el kell sírnod
sötét ásóval jön az Est
– magadba mélyen eltemesd.
Ne vonszold bús vén fatörzsként…
jön más, ki kinyílik önként?
Szeress úgy… mint halvány árnyék
hogy az -ő- javára váljék.

Share

Holbay László: Utolsó nyár

február 17th, 2012 Posted in Holbay László | No Comments »

Észak fehér fagyán fázva dideregve
bennünk a Tűznek, az ölelésnek vágya él,
álmaink mélyén vártunk – a nagy Melegre.
Tűzokádó Nap fürösztötte messzi Dél
éltető és érlelő szűz mosolyára…
…menten csírát bontanak az alvó magok,
nyiladozik az agy becsontozott vára,
rőzse-szavaimból hála oltárt rakok.

Nyár! Lángolás! Életünk csonka piramis,
meddő éveinknek vályogtégláiból,
mit mállaszt a látszat – velejétől hamis!
Nem kápráztat el a megsemmisült Idol.
A Kozmosz felrobbant – ős atom-kemence,
szétfreccsent cseppjei a távoli Napok,
s én – mostohává fásult világ lelence
e végtelen tűzből porszemnyit se kapok?
Billió éve tűzgolyónkba belesül,
áldását szórja ránk – mint szétomló kéve,
visszfény – Visszfénye – búgó hanggá nemesül
(mintegy nektárt rejtve a keserv levébe)
kedvesemnek szerelemre hívó ajkán…
Lobbanj fel, nyári Nap! te légy most a dajkám!
Parázs bölcsőben ringass, mint egy beteget
és én – lázas lüktető mesékre várok:
(nem oly orvosra, ki eleve eltemet,
s látleletemről összevissza károg)
Nem szunnyadó jégfal – inkább tüzes Pokol!
Izzadjon a halál loholva mögöttem.
Tavasz – tulipán… Tűzpirosan haldokol…

Nap! Legyen tiéd az ég – nyitott, felhőtlen…
Süss! Égess! Üss! – tűzesővel ostorozzál!
Ez már az utolsó – kővé szikkadó Nyár.

Share