Hűvös szelek járnak, csontig ható széllel
Számolni lehet már a közelgő téllel.
Süvít, ha meglódul, átjut minden gáton,
Rémülten fogódznak levelek a fákon.
Legtöbbjük nem bírja, áldozattá válik,
S ez lesz mindnek sorsa, az utolsó szálig!
Vendégségben vagyok. Vagy csak, hazajöttem?
De sok idő maradt, azóta mögöttem,
Hogy abba a házba gyerekké fogadtak,
És sok tanítással emberré faragtak.
Drága jó szüleim, kik már elköltöztek
Sok cifraság után – fehérbe öltöztek.
Ott laktunk, amoda, abban a nagy házban
Mi emlékeivel elporladt a gyászban.
Nem volt ki gondozza, ápolja sebeit
Dacolt, de hiába, hát lehunyta szemeit.
Csak a múltja maradt, jövője már nincsen,
Egyre több a rozsda ezen a bilincsen.
Gondtalan, vad, csikó, szilaj gyerekkorom
Ott múltak napjai! – azon a peronon,
Tágas, nagy verenda, játékország tere,
Ami csak kellhetett, mi képzeltük bele!
Voltunk mi nagy hősök, fakarddal a kézbe
Aztán meg ellenség, a következő részbe.
Sok gyerek zsivajtól volt hangos a házunk
Mikor testvér mellett szomszéddal komázunk!
Heten, mikor nyolcan harcoltunk sárkánnyal,
Avagy veszekedtünk azzal a szem lánnyal
Ki közénk tartozott – a Lackó testvére!,
Bármily veszélyestől sose állt az félre!
Kijártunk bandástul a nagy csordagyepre,
Mindőnket a szülő naphosszat kereste!
Este volt szorulás, kiadták a jussunk,
Olykor azt se tudtuk, hogy most merre fussunk!
Mindig megígértük: ez volt az utolsó!
De mégis úgy jártunk, ahogyan a korsó!
Sötétedik lassan, megy a Nap holnapra
Most verik a hordót a kocsmában csapra.
Megtérnek a népek, a határból, haza
Egyiknél villa van, a másiknál kasza.
Köröttük szaladgál két surmó csemete,
Nyúzva az anyjukat: ott van a csemege!
A boltra mutatnak, nyígnak úgy dacolnak
Anyjukkal ellenben kitartón harcolnak.
Végül csak az enged, cukorért bemennek,
Vagy ki tudja, mi kell, addig még emennek!
Az apjuk hát betér egy pofa sör gyanánt
A korcsmába, hogy is? : srégvizavé haránt!
Hosszú az út haza, már indulni kéne!
Búcsúzkodjunk hát el: Isten vele néne!”
Kikísér még azért a kiskapun túlra,
Csókokkal halmoz el újra, aztán újra.
Nincs más élősorban rokon, én maradtam,
Gondoltam hát egyet, hozzá leszaladtam.
Úgyis ritkán látom, hagy örüljön szívünk
Mikor látja szemünk megváltozott színünk!
Egy végső ölelés, visszafojtott sóhaj,
El nem mondott szavak, viszontlátó óhaj!
Szeme tele könnyel, de azért mosolyog,
Lelke gondolata fejében kavarog.
A kapun kívül vár, ide bejárt utam,
S ott van a távolban, gyerekkori kutam
Megállok, megnézem, kávájára ülök,
Emlékek tárából valóságot szülök.
Még mindig használják,- közelbe nincs párja!
Édes, jó vizével az utazót várja.
Vizet hoz a dézsa, kiteszem a szélre
Néhány kortynyit öntök tetejéről félre!
Úgy, ahogyan láttam sokszor az apámtól
Én is úgy megvonom elejét a számtól.
Azt mondta, azért kell: ott úszik a szennye,
Iváskor nem marad így a ruskó benne!
Dézsán támaszkodva elmerengek azon,
Hogy mástól is láttam – azon a tavaszon,
Mikor én még alig, tán, hét éves voltam(?)
És kora tavasztól egy szál gatyát hordtam,
S mezítláb szaladtunk hosszú rétek során,
Oszt, hogy sokat éljünk, felkeltünk jó korán!
Mindőnk együtt volt már, minek? Nem csak sejtem,
Ürgét fogni mentünk, soha nem felejtem!
Elől ment a nagyja, hátul az apróság,
Ehhez igazodott mi bennünk a jóság!
A nagyok nem győztek minket csitítani,
Ha zsákmányt akarunk, nem kell visítani!
A nagy vadászatba jól kimelegedtünk,
Ezért hát kényszerből kis kitérőt tettünk.
Futás, el a kúthoz, csakis ott jó inni,
Hogy másütt is lehet, el se tudtuk hinni.
Mert volt ott kanális, onnan mertünk vizet
Az ürgeöntéshez, sokszor tízszer tizet!
Ahogy közeledtünk – már láttuk a kutat,
Lépésként számolva a maradék utat -
Úgy látszott messziről, van, ki még odatart,
Csak ő más irányból. Tudtuk inni akart!
Az, hogy magunkat még ezzel tovább főzzük,
Ugyan kit érdekelt! fő, hogy megelőzzük!
Uzsgyi, ahogy bírtuk úgy szedtük a lábunk
Ennyien, még rá is! – ugyan dehogy várunk!
A nagy rohanásra felfigyelt a kutya,
Jó, hogy csak magában, nem volt retye-rutya!
Göndörszőrű puli, a csordásunk ebe,
Megismert messziről, jóba voltunk vele.
Hoztunk neki olykor kenyérhéjat, csontot,
Azt mondtak, úgy nevelt ekkora bozontot!
Megcsóválta farkát majd másfelé nézett,
S a másik irányba ugatást „intézett”.
Majd megindult lassan, ki is húzta magát,
Hogy jobban érezze az idegen szagát!
Az öreg ráfigyelt a kutya dolgára,
S kérdésféle képen nézett a szolgára.
Az meg visszanézett, várva, “Most mi legyen?”,
Döntse el gazdája, innentől mit tegyen!
Sűrűket vakkantott, de egyhelyben maradt,
Más kutya ilyenkor, rég irányba szaladt.
Előre meredve, csak is arra nézett
Amerről szimata veszélyeset érzett.
De ült, rendületlen, igaz, már ugatott,
És szemmel, meg orral egyszerre kutatott.
Már csak egy szó kéne, annyi csak a híja,
Nem tartaná vissza semminek a szíja.
Volt idő ezt nézni, mert hátul maradtam
A sorban a kútnál, hisz lassan szaladtam.
Az eleje ivott mire odaértem,
Így a dézsa vízhez sehogyan se fértem.
A csordás ránk nézett, de aztán elfordult
Mikor a kutyája idegenre mordult.
Ö is szemlélődött, erősen keresve
Bármit mi ismerős, a járását lesve.
De bizony nem talált, sehogy kézen-közön,
Mert olyankor úgy tesz, hogy előre köszön.
Hát, csak várta mostmár, ideér majd végre,
Kutyát hívni ráér azut segítségre.
“Hé Bogár, nyughass már!”, rászólt a kutyára,
És rátámaszkodott faragott botjára.
Csodaszép faragvány, szakavatott kézből,
A kampója díszes kosfej, sárgarézből.
Büszke volt rá nagyon. Azt mondta jártában,
Nem egy farkast fogott vele a Mátrában!
Hittük is, meg nem is, szép volt, ahogy mondta
Mikor a szavakat láncolatba fonta.
El-eljárt apámhoz, beszélgetni véle,
Ő meg csak úgy vélte: “Olyan szájhősféle”
Pedig elboroztak, olykor órák hosszat
Mégse hallottam én soha, semmi rosszat.
Igaz, belehunytam korán a beszédbe,
Lábam is felhúztam abba a nagy székbe
Amit még nagyapám kapott hozományba,
De azt, kitől, miért? Meg azt se, hogy hányba?
Úgy szerettem még is abban szunyókálni,
Hisz láttam a valót álomképpé válni!
Az öreg hát csak várt, kutyáját marasztva
A döntést: így vagy úgy? Későbbre halasztva.
Jött az a valaki lábát húzva, sántán,
Sok napon át megnőtt szakáll dívott állán.
Katonának néztem, bár még sose láttam
Az volt, mint kiderült, s magamat csodáltam!
“Adj Isten jó napot, kedves urambátyám
Égető szomjamra segítségét várnám”.
Köszönt illendően, érces férfihangon,
Midőn az öreget szólította rangon.
A jó modor mellé kérést is körített
Magának így szinte szőnyeget terített.
Mert ha szépen szólnak, mielőtt kérnének,
Nincs olyan rideg szív: célhoz ne érnének!
Mosolyított egyet, csak a szája szélin,
Köszörült is cseppet a szavai élin,
Aztán tovább mondta:”Ott a gémeskúton,
Mert kiszáradt torkom egészen az úton.”
Most az öregen volt a sor, hogy fogadja
A köszönés párját méltóan megadja.
„Fogadj Isten kendnek, drága vitéz uram,
Legyen csak vendégem, bátran, ott a kutam!
Igyon, mi jól esik, oltsa szomjúságát,
Ne fogja vissza szája torkosságát.”
Kezet ráz egymással erre a két ember,
S úgy forr össze kezük, mint csomózott kender.
Aztán elindulnak a kút felé jőve,
Hogy a hadfi szomját oltsa annak bőve.
Mi, sorra már ittunk, szomjasak nem vagyunk,
Így félre húzódva tiszta utat hagyunk.
Nyekereg a kútgém, csapódik a dézsa
Ki-kilöttyen olykor hangos hozadéka.
De marad még bőven a fadongák között
Csak alighogy apadt a fölsőszint mögött.
Urambátyám tette dézsát a kút szélre,
Megdöntötte kissé, víz loccsant ki félre.
Invitálta pedig szeme a másikat:
“Íme, itt van mit kért, no, kedvére ihat!”
Amaz a kezeit dézsa szélre tette,
Lassan, megfontoltan, nem is itta – ette!
Tíz-tizenöt korttyal oltotta el szomját
Téve jóllakottá, korgó üres gyomrát.
Elegedés csillant mélybarna szemébe,
Dörzsölte a vizet kérges tenyerébe.
Már menni is akart, hisz köszönte szépen,
De az öreg szava megfogta őt féken.
Ma már tudom honnan – ránézett és tudta,
S az öreg szívéből e szókra futotta:
“Most maga segítsen én rajtam, azt kérem,
Nem tartom fel soká, szavamra ígérem!”
Ezt mondja, míg húzza a hátulvetőjét
Maga elé, közben megemlíti nőjét:
“Ez a balga asszony túl sokat bepakolt,
Hétig őrizhetném, lakottan az akolt.
Ennyi, amit kérek, legyen a vendégem
El ne utasítson, szépen arra kérem!”
Szabadkozott kisé a katona rajta,
Hogy így az öreg kelepcébe csalta!
Végül még is győzött, legfőképp az éhe,
Ráállt, lesz az öreg szolid segítsége.
Köré ültek ketten a tarisznya szélnek,
Csak úgy komótosan, hiszen jól elférnek.
Vászonkendő gyomra kiadta tartalmát,
Kenyeret, szalonnát, hagymát meg egy almát.
Bicska is kellene, mert így bajba lesznek,
Ilyen rágós holmit, anélkül nem esznek!
Elő a vászonnal, meg kell hát találni
A kést, máskülönben nehéz lesz használni!
Bizony kergetnie jó sokáig kellett,
Mert nagy volt belseje a tartalma mellett.
Végül megtalálta, örömmel mutatta,
Kissé röstellve, hogy sokáig kutatta.
Terelve a dolgot, torkát köszörülte
Míg nyitott pengéjét ingéhez törülte.
Érdeklődve leste a másik ezeket
Szemével követve a ráncos kezeket.
Egy szót se szólt, csak ült. Mit mondhatott volna?
Bármi mit mondhatna, pusztaságként szólna!
Csak nézése beszélt, könnyes, halk szavakkal,
Hogy így elhalmozzák őt földi javakkal.
Talán meg is bánta, hogy ily könnyen adta
Szavát, viszonzásra és azt elfogadta.
De már nincs visszaút, s éhes is a szentem,
Ez győz végül rajta, hogy mondják?: jelentem!
Mert ahogy az öreg kettéteszi étkét,
Szava sincs, bár látja rosszul takart vétkét.
Elosztja részekre, kis kupac az övé:
Mindenből egy kicsit rak kenyere mögé.
Nem sok bár az egész, de mindet úgy osztja,
Hogy a katonáé lesz nagyobbik kosztja.
Azut neki láttak, ettek, amíg futott,
Elpusztítva mindent, ami neki jutott.
Mi, csak néztük őket, ahogy illik, rendben,
Nem kellett ránk szólni, hogy maradjunk csendben!
Azok úgy elvoltak, nem törődtek vélünk,
Azt se tudták talán, ott vagyunk, még élünk.
De nem is volt fontos az, hogy mi van velünk?,
Se az: ahogy eszik, mi is velük nyelünk!
Mint varázsütésre, egyszerre végeztek,
S ha jól nem is laktak, de már nem éheztek!
Az öreg bedobta bicskát a kendőbe,
Köré négy sarokból lelőhelyet szőve.
Aztán az egészet a vászonba dobta,
De nem tette földre a kezébe fogta.
Kotozott serényen. Mit keres még benne
Oly nagy buzgalommal, mintha nagy kincs lenne?
Azért csak ráakad, nem kell sokat várni,
Cigerettadózni, mit be lehet zárni.
Kattintja fedelét, benne papír, dohány
Ropogós és száraz, illatos rakomány.
Apámnak is van egy, onnan az ismeret,
Jó bagót elszívni ő is nagyon szeret.
A hadfinak nyújtja, az magához veszi,
És szakavatottan már a dolgát teszi.
Színi valót sodor kettejük számára.
Kirakja a papírt elülső rámára,
Belecsippant aztán bagóba – mint tóba,
Mikor békát akar fogni a nagy gólya.
Papír közepére elhúzza egy csíkba
Aztán igazgatja, hagy legyen egy síkba.
Hamar elvégezte munkáját az ujja
Szélre került dohányt, közepére fújja,
Majd kezdi tekerni kihagyva a végét,
S nyállal ragasztózza végig be a szélét.
Majd ezt ráfordítva egész tetejére,
Lesimítva kerül minden a helyére!
A kész cigerettát a pásztornak nyújtja,
Aki a gyufával túlvégét meggyújtja.
Majd magának sodor, a módját megadva
Szépen fokról-fokra, a sorján haladva.
Szagolja, ízleli, tüzet csak aztán kér,
Néki szemlátomást, ez másikkal fölér.
Nyugton eregetik füstfelhőt az égre,
Mígnem a pásztorunk megszólat nagy végre:
“Voltam – igaz, régen – Császár katonája,
Én rajtam is feszült a kincstár-ruhája.
Dolmányom takarta ezt az oldalamat
Büszkének éreztem – vitéznek, magamat!
Révedezve beszél, a távolba nézve,
S emlékét kiássa, felhozza a fénybe!
Sorolja – pirultan – véle mik megestek,
Reá, hogy miféle ellenségek lestek!
Kicsiny képzelettel látni is lehetett,
Siheder ifjúként mi mindent tehetett!
Idő távlatából megszépül, mi elmúlt,
Egykori önmaga eleven, hogy felgyúlt.
Sorolja szakmámba, hol járt, miket látott,
És ahogy hallgattuk, mindőnk szájat tátott!
Az apámmal erről- sose beszélgettek,
Mindig a ház körül vagy határban tettek!
Megeredt a nyelve egykor volt bakának,
S beszél a másikhoz, vagy csak önmagának?
Látja magát lovon, vagy csak gyalogszerrel?,
Vállán málhazsákja, megrakva teherrel,
Deli, hetyke legény, ki birokra menne
És, hogy csak ő nyerhet! – ma is biztos benne!
Szippantásnyi szünet, míg az emlék tódul,
Aztán egymást hajtva a régmúlt meglódul!
Rajzolja beszéddel, színezi sok jóval,
- Azt hittük megreked, nem győzi majd szóval!
De nem hagyta abba, sőt, még belelendült,
S talán ez okozta, hogy arca kipendült.
És mint nyári zápor, ha elmossa porját,
Aztán összegyűlve megleli a sorját,
Hogy tág utat törve ezer akadályon,
S folyammá duzzadva átvágjon a tájon,
Önmaga csillogjon saját, szép tükrébe
Színesbe látszódjon, ne halvány szürkébe!
Mert, nőtt a mondóka, többről, többé válva,
Elmúlt ifjúságát, tüzetest bejárva.
Láttuk, hogy áll sorba káplár parancsára
Ki már ordítozott véle – huszadjára!
Hogy verték a “Vigyázz!-t”, szakadó esőben,
Mikor egy ezredes volt náluk lesőben!
Huszár, nehéz vértes, ulánus, dragonyos,
Mind mellett őrmester, kemény, vaskalapos!
Ezek dolga az volt, s tettek is felőle,
Hogy egy jó katona váljék majd belőle!
Áldott volt az övé! – nevét is megmondta:
Talán földben nyugszik, rég az istenadta?!”
Még külhont is látott, egy gyakorlat során,
Ábrándozott némit zamatos, jó borán.
Vasárnaponként meg – korzóra is jártak,
Hej, azok a lyányok, de rájuk csudáltak!
Későbbre is hatott egyik “korzózása”,
Megismert egy lyányt, az lett az ő társa!
Ha jól emlékezem – talán hatan voltunk-
Hogy halljuk, félkörbe mögéjük tolultunk.
Nem fojtotta senki egy szavát se belé,
Növő csodálattal fordultunk hát felé.
Mert néha megesett, gúnyolódtunk rajta,
“Hiszen csak egy csordás, széllelbélelt fajta!”
Hallgatta szótlanul múltját a katona
Bólogatott olykor, ennyi volt a java.
Nézte az öreget, vele örült ritkán,
El-elmosolyodott féltve őrzött titkán.
Aztán, befejezve, ennek arcát leste,
Mit mond a katona? A szavát kereste.
Megszólalt – percekre. Aligha ezt várta,
Mert, hogy a jó öreg, száját összezárta!
-”Méltányos a távol, bár ennyiből állna!
Lennék mindörökké álmok-katonája!
De, mondja csak bátyám, harctéren nem jártak,
Maguk minden este laktanyában háltak?”
Meglepte a kérdés. “Mit óhajt ez tőle,
Milyen választ akar kihúzni belőle?”
Csendben duruzsolt csak: „Ott én sose voltam,
Dehát, erről betűt, annyit se nem szóltam!
Nem volt csetepaté, örök volt a béke,
Nem látszott akkor még sehol sem a vége!”
“Szerencsés egy ember, áldja a jó sorsot,
Hogy csak savát kapta, nem pedig a borsot!”-
Ezt mondta az öreg réveteg szavára,
Miközben csak bámult saját csizmájára.
Félfektéből felült, lesett a semmibe,
Úgy tűnt, az elmúltat így hagyja, ennyibe!
Aztán, meggondolta, a csordáshoz fordult,
Miközben a kutya tehén után mordult.
„Ne, fogd a rusnyáját!”- biztatta gazdája, S a kutya vetette rögvest magát raja!
Szépen visszahozta barmot a csordába
És lihegve terült szálfa árnyékába.
Elült a közjáték, két-három perc csupán,
De én kihasználva esetlenül, sután
Megnéztem magamnak, jól szemügyre vettem,
Ám, hogy úgy tűnjék, csak véletlenül tettem.
Mármint a katonát, ha már sose láttam,
Pedig titkon erre, én már sokszor vágytam!
Fürkésztem az arcát – Ugyan mennyi lehet,
Eddig megélt nyara, számban mennyit tehet?
Én harmincnak véltem. Miért? Már nem tudom,
Próbálgattam magam, biztos – így gondolom,
Hátha ki is derül! – nagyon bíztam benne,
Csak az öreg véle még beszédbe menne!
Néztem öltözetét – tépett volt kabátja,
De kitart mellette, mint egy szál barátja.
Óvja a hidegtől, védi, ahol takar
Bár barátja tőle, biztos többet akar!
Ide-oda húzza, vállán igazgatja,
Ám buzgó tettének, alig foganatja.
Lábán öreg, vénhedt, kiszolgált csizmája,
Oldalra taposva külső karimája.
Szárán a redői szép számmal megrogyva,
Hajdanán volt színe, ritkásra megfogyva
Milyen volt egykoron, mára már csak talány,
Szürke, feketéig megfelel valahány!
Fején fülre húzva, ellenzős sapkája,
Sokszor sütött a Nap, odaföntről rája!
Zöld színe lehetett, ekkor már csak zöldes,
Az is, imitt-amott, a többi – csak földes!
-Elöl sapkarózsa, oldalt csík, úgy három,
Hogy az mit jelenthet? – azt ki nem találom!
“Gyújtsunk, no, még egyszer!”- az öreg kínálja,
S mint, ahogy az elébb a másik csinálja
Neki, meg magának, tán még ügyesebben,
De annyi biztos, hogy fürgén, sebesebben!
És száll az ég felé a békesség jele,
Huncut tavaszi szél vígan játszott vele.
Hallgatnak egy jó sort, míg jó idő múlva
A hadfi belefog – szál fű után nyúlva -
Végre a beszédbe, ott, ahol elhagyták,
Ámultam, bámultam, de onnan folytatták!
Csak most nem az öreg, a katona mondta,
Azt, amit akart, most egy csokorba fonta.
“Hallgasson most én rám, engedtessen nékem,
Hogy elmondjam én is eddig miben éltem.
Huszonhét év nem sok, ennyi még a korom,
De ezt gyerekkortól bíz’végig harcolom!
Nem volt olyan évem csatázni ne kelljen,
Hogy a világ vélem egyezséget leljen!
Gyerekként az ínség, mi trónolt felettünk,
Voltak olyan napok, hogy semmit se ettünk!
Bizony alig vártam, felnőjek már végre,
Lehessek szüleim némi segítsége.
Rövidre sikerült, de akkor nem bántam,
Mert legény fejemet házasodni szántam!
Tova lett a szükség, jól éltünk, mi ketten,
Némit összeraktunk, saját házat vettem!
Aztán jött a gyerek, boldogság is jutott,
S a mindennapin túl más egyéb is futott!
Azt hittem már így lesz, napfény is jut nékem,
Megleltem a helyem, örök békességem!
Aztán, úgy – hat éve…, vége lett mindennek,
Mikor a férfiak katonának mennek!
Én is kézhez kaptam, díszes papíruson,
Hogy “fővesztés mellett, idén augusztuson,
Menjek!”, nagyon várnak, itthol ne maradjak,
Úgy is megtalálnak, hát el se szaladjak!
Így oszt bevonultam, egyszerű bakának,
Mivel úgyse választ senki se magának,
-Hogy hová szeretne, mégis mivé válna,
Hosszú idő alatt, szívest hol szolgálna?!
Ismeretlen világ, úgy éreztem, végem!
Nem volt nekem erre sehogy se szükségem!
Végül eltanultuk ezt a szörnyű szakmát,
Hogy kell nagy titokban letenni egy aknát,
Vagy puskával lőni, úgyhogy az találjon
És a célpont biztos áldozattá váljon!
Meg még sok fortélyát, módját a halálnak
Akkor, ha valakik vélünk szembeszállnak!
Azt hittük ennyi csak, nem jön más fejünkre,
Mi ezt elvégeztük, hoznak mást helyünkre,
Azok is tanulják, hogy kell háborúzni,
Mi módon lehet majd, az ellenséget nyúzni!
Nekünk az eszünk már otthon is járt félig,
Ej, még mennyi dolog vár minket a télig!
A háború híre – emlékszem a napra,
Mert épp alkudoztam buzgón egy kalapra -
Úgy ért, mint ki ott áll nyakában egy kővel
A folyópart szélén, szívében a nővel,
Ki miatt eldobja életét a dőre,
Mivel megtudta azt: másé lesz jövőre!
Álltam és csak néztem, álmodom! – reméltem,
Nem egy férfi erény, de bevallom: féltem!
Hisz a határ mellett, ott az én családom! -
Első gondolatom: Istenem, még látom,
Fiam, feleségem? Ugyan mi lesz velük?
Láttam magam előtt: folyik piros vérük!
De aztán hírt kaptam: apámékhoz jöttek,
Ami mozdítható azzal átköltöztek!
Most már nem számított, mi lesz vélem eztán,
Eddig is volt, ahogy, ezut is csak lesz tán?!
Védem most már őket, a puskámhoz nyúlok,
Ha bántani merik, hát lövök vagy szúrok!
Kivittek a frontra, már javában lőttek,
Tegnapi legelőn új temetők nőttek!
Merthogy azt nem mondták: ez halálos dolog,
Ahol az életed nagy veszélyben forog!
Bármilyen katona, ha nincs szerencséje,
Kilövik a golyót, az övét – feléje!
Aztán csak ott marad, lyukkal szíve táján
földön elterülve, torz mosollyal száján.
Percnyi borzalmakkal teltek el a napok,
S egyre sűrűbb volt, hogy kellettek a papok!
Nőtt a veszteségünk, mint a legyek, hulltunk,
Alig maradtunk már, akik kivonultunk.
Ugyan jött pótlásnak sok fiatal élet,
De nékik is szólt az utolsó ítélet!
Olyan volt az egész, mint egy nagy daráló,
Borzalmas csonttörő, valósággá váló,
Rémséget szörnyszülött, csápos ördögfattya,
Kinek egy ember csak ebédje falatja!
Sokáig senyvedtünk, folyton védekezve,
Hogy túléljük csupán azon igyekezve,
Mígnem egyszer aztán erősítést kaptunk
Emberből, fegyverből és nékik szaladtunk!
Ez ment napról-napra: mi indultunk reggel,
Ők meg visszajöttek hasonló sereggel!
Egy volt mi éltetett: hazavár a távol,
Az ember komolyan, már csak ezzel számol!
Ez mi életben tart, mi igazán számít,
Mikor az elmúlás egy lépést se tágít!
Ott jár körülötted, rémiszt, ha nem ér el,
S lecsap olykor melléd fehér, csontkezével!
Talán, úgy vagy húszan, hogyha visszajöttünk
Szorgosan aratott a halál közöttünk.
Nem haza, csak hátra – pihenjünk keveset,
De hátrébb se láttunk csakis keserveset!
Lerombolt házakat, hol laktak egykoron,
Néhol ép, egy-kettő maradt egy házsoron!
Csellengő emberek, övéit keresve
Romok közt kutatva, mindenüvé lesve.
Életük munkája tégláira bontva,
Csendes hétköznapjuk örökre elrontva!
Mit kezdjen magával, ki egyedül maradt,
S feje fölött már az idő is elszaladt?!
Hogy legyen most tovább, mi ennek a vége,
Még majd lesz, vagy lehet egyáltalán béke?!
Miért is harcolunk, tudjuk még az okát,
És mikor szították ily nagyra a fokát,
Hogy csak egy maradt már: puskát fel a kézbe!,
Mikor lesz egy józan, s kap végre már észbe?!
Csak egy hetet kaptunk, aztán visszamentünk,
Ennyi volt csupán mit szükségből pihentünk.
Ismét a már ismert, tánc a penge élen -
S így ment meleg nyáron, aztán hideg télen!
Két év után három? – senki se számolta,
Hisz a jó barát a másikat gyászolta!
Éltünk – vagy csak voltunk? Nem gondoltunk véle
Hiszen oly közel volt nyitott sírunk széle,
Mibe ott könnyű volt – nagyon – belejutni,
Csak a túlsó árok felé kellett futni!
Egy rövid sorozat! – csak ennyit hallottunk,
S nekünk vagy nekik lett egy új halottunk!”
Lehajtotta fejét, talán azért tette,
Hogy őt a Teremtő, ím visszavezette!
Hálát adott néki, vagy csak mi hittük azt,
Ámbár úgyis lehet – érezte a tavaszt!
Szusszant, sóhajtozott, emléke bántotta,
Mely újra, meg újra magával rántotta.
Sokáig tartott, míg újra neki eredt,
S tekintete ismét a távolba meredt.
Neki fogott ismét – mondandója komoly,
Hangja szomorúbb lett, tekintete komor.
Szeme fátyolos lett – vagy a napfény csalta? -
De kemény szigorral féket fogott rajta!
“Tudja drága bátyám, furcsa, amit mondok,
De nincsenek zárva mind, akik bolondok!
Mert hát mért harcoltunk, ha nincs eredménye,
Vagy annak legalább szikrányi reménye?
Csakhogy öljük egymást, kinek örömére? -
Hánynak veszett oda, örökre a bére!
Nem kapott egyebet: golyóval fizették,
S a megmaradt kosztját az éhesek ették!
Semmi se számított! Nem volt az, hogy: szentség!,
Lesz-e majd valaha erre csak egy mentség?!
Aligha!- úgy vélem – képmutatók lennénk -
Ha ezért egy szót is! – ha csak ennyit tennénk!
Gyilkoltunk, raboltunk, hullát fosztogattunk
És amit ott leltünk – kincset osztogattunk!
Egy használt bakancsot, nadrágot béléssel,
Gyűrt katonazsákot benne egy kis késsel.
Mellette egy fénykép, mosolygós gyerekarc -
Mire jó az egész, mivé tesz ez a harc?!
Minthogy az utó az elejéből fakad,
Úgy minden dolognak egyszer vége szakad,
Mi is visszatértünk – elültek a harcok,
S felragyogtak kissé a fátyolos arcok.
Nem hittük komolyan, csak csalásnak véltük,
Tízből kilencen a holnapunkat féltük!
Aztán, hogy ez igaz, végül csak elhittük,
Mikor már a málhát a vonathoz vittük!
Mikor jöttünk, bizony zsúfoltan se fértünk,
Akkor meg lézengve, egymáshoz se értünk!
Zötyögtünk napokat, nem tudtuk hol járunk?,
Egy, ami vígasztalt: vár otthol a házunk!
Mi a lidércálom? – hallomásból tudtam,
Míg aztán magam is e sorsra jutottam.
Rémképeket láttam, futottam előlük,
De mindig utolért egy másik belőlük!
Bizony alig vártam, hogy otthol lehessek
És egy nagy levegőt szabadon vehessek!
Egy hete múlt tegnap, hogy házam kerestem,
De csak félig ledőlt, üszkös falát lestem.
Tüzérségi lövés! – jól derékba szelte,
A tetőt a nyomás rögtön leemelte!
Ügy dobta el hátra papírcsákóformán,
Ott feküdt magában, házhát mögött csorbán.
Aztán, hogy ocsúdtam akkor vettem észre,
Hogy nem egyet lőttek arra a kis részre
Ahol négy ház állott – egy maradt egészben,
Egy másik, a szomszéd, úgy csak – fele részben! Az enyém volt elől, a nagyját, az kapta,
A hátsókat aztán, csak a többi szabta!
Úgy tűnt – sehol, senki. Egy lélek se mozdult,
De ót az erdőből valaki kifordult!
Ki mellettem lakott, a szomszéd fia volt,
És mikor meglátott! – se eleven, se holt
Nem volt ábrázatja! Mintha szellem volnék,
S hozzá odaátról nem emberként szólnék?!
Csak köszöntem néki és azt tudakoltam:
Mi történt itt addig, amíg odavoltam?
Nehezen elhitte: én vagyok az biztos,
Igaz rongyolódott, több naposán piszkos!
Köszönt jól nevelten, létem tudakolta,
De fő mondandóját, hátra szuszakolta!
Éreztem, de vártam, hagytam: majd elmondja,
Néki is van úgyis ezernyi más gondja!
Apja régen meghalt, ő állt a helyére
És rászakadt menten minden a fejére.
Négy száj, az övével – korosan is kemény,
De vállalni kellett! Hamar felnőtt, szegény!
Sok mindent felhoztunk, mígnem szembe fordult,
És ahogy elkezdte, könnye is kicsordult:
“Ha minket nagy kár ért – téged tragédia,
Oda lett asszonyod, meg a szép nagy fia!”
Éreztem, hogy megállt a szívem verése,
Bele hatolt ezer gyilkosnak a kése!
Aztán észbe kaptam: de hát ők elmentek,
Hisz megírták nékem, új otthonra leltek.
Ott a szüleimnél, jó falum ölében,
Biztonságot nyertek enyéim körében!
Megkerestem néki tábori levelem,
Csakhogy a vitának így elejét vegyem!
“Tedd el, higgyél nekem, a szememmel láttam,
Meg azon túl én is velük együtt szálltam,
Mikor mellénk vágott a gránát süvöltve
Hárman elrepültünk, torkunkból üvöltve!
Nekem szerencsém volt! – csak eltört a kezem,
Kifordult a bokám, felhasadt a szemem.
Jó sokáig ültem, hogy magamhoz tértem,
De az még tovább, míg hozzájuk értem.
Ott feküdt mindkettő, egymás közelében,
A káposztaágyás kellős közepében!
Másra nem emlékszek; már párnák közt fekszem
És a jó Istennel érettük veszekszem!
Eltemettük őket, ott vannak egy-sírba”-
De mikor ezt mondta, el is fakadt sírva.
Megnéztem a hantot, köszöntem, hogy tette
És az emberséget tőlük nem feledte!
Nem hittem, hogy igaz, hogy sírban pihennek
És fehér lepelben az ég felé mennek!
Elhagyott az erőm, szólni alig bírtam,
S bár torkom fojtotta, könnycseppnyit se sírtam.
Én a poklot jártam, ezer harcot vívtam
Minden veszedelmet magam ellen hívtam.
Oszt megúsztam épen, karcolásom sincsen
Mostan kiderül, hogy ennyi minden kincsem!
Régi életemet, meg már sose lelem,
Csöppet nem érdekelt: mi lesz ezut velem?!
Bolyongtam céltalan, és hullt már a könnyem,
Hagytam, nem törődve – nem is állt el könnyen.
Tudatlanul mégis erre keveredtem,
Ide a pusztára, mit mindig szerettem!
Rájöttem végül is, hazafelé megyek
Ez az én otthonom, nem a hideg hegyek!
Nem védték meg őket! – égretörő bércek,
Nem vágyok közétek, soha, bárhogy kértek!
Jó nekem a síkon, nem török magasra,
Itt törje a lábam, csizmám fel varasra!”
Dühe szikrákat hányt, körülte pattogtak,
Szavai, mint ostor, keményen csattogtak.
Aztán, hogy megcsitult, lehiggadt a vére,
Meg hányta-vetette, meddig ér estére.
Nincs miért sietni, ráér odaérni,
Van már rá ideje, bárhová betérni!
Fűzte mondandóját, egymásba akasztva,
Néha egy mondatot jó hátra halasztva.
Kiderült a végén: otthol azért voltak, -
Miközben a hírek egész másról szóltak -
Hogy elvihessék, még mi szükségből kellett,
Mert elmenetelkor csak kevésre tellett!
Ruha a szekrényből, főzéshez pár edény,
Kevéske az egész, nem egy kisebb regény.
Meghát – ki tudta már, mi lesz másnap reggel?
Lehet, holnapután sokra mész egy szeggel!
Mentették, mit lehet, ha megvan – ne vesszen,
Egynek sincsen magja, hogy arról növesszen!
Azut elhallgatott- tán kisé restellte,
Hogy más emlékét így, derékba elszelte?
Majd köpeny alá nyúlt, kotozott keveset
Egy érmét vett elő, némán reá lesett,
Forgatta kezében, az öregnek adta,
Azt mondta, hogy ő ezt a csatákért kapta.
“Leszakadt a tűző, csak az érem maradt,
Ennyi lett álmokból, évek sora alatt.”
Megmutatja nekünk a markában tartva:
Két kardnak felette galamb, ágat tartva.
Akkor nem értettem, mondani mit akart:
“Vagy galamb nem kéne – úgy meg minek a kard?!”
Beteszi zsebébe, rá jó nagyot legyint,
Vár a mondandóval, de folytatja megint:
“Alkotott nagy elme sok gyilkoló gépet
Elpusztítva véle mindenféle szépet!
Micsoda dicsőség, így a mennybe menni,
Nem lehet ellene még ennyit se tenni!”
Csettint az ujjával, mutatva, hogy mennyit:
Nem is lehet másként, hosszabban a semmit!
“Bocsásson meg bátya e keserű szókért,
Hogy ezzel fizettem a felkínált jókért.
Bárcsak én is tudnám dicsérni a fegyvert,
S ne látnám mögötte a hitvány gazembert!
Ígértek ők nékem házat, földet, telket -
Csak egyet nem, soha – megnyugodó lelket!
Harcoltam hiába, mert elvették tőlem,
Mi legfőbb volt bennem, s hiányzik belőlem!
Nem vigyáztak rájuk, bár ígérték nékünk:
“Nem éri bántódás itthol maradt népünk!”
Nem került semmibe, könnyű szívvel tették,
És, hogy én így jártam – biztos fel se vették!
Tudom, nem én vagyok egyedül károsult,
Még úgy se, hogy együtt a kettő párosult:
Oda lett mindenem, meghalt a családom,
Édes, kicsi fiam, gyönyörű szép párom!”
Könny csordult le arcán, lefolyt az állára,
Szörnyű terhei rakott balsorsa vállára.
Elmondta fajdalmát, mi bilincsbe veri,
Csak egy perc nyugalmát – vajon mikor nyeri?!
Mit szól hozzá öreg? – látszott azt figyelte,
De bizony az öreg lelke könnyét nyelte.
Majd nagyot sóhajtott, felemelve szemét
A katona felé nyújtja erős kezét.
“Súlyosak a szavak, szörnyűek a tettek,
Egykoron szép képek iszonyattá lettek.
És ha nem úgy volna? – mért nekem hazudnád,
Így egymásra szedve, úgyse igen tudnád.
Fogadd a kezemet: együtt érzek, hidd el,
Vigasztaló szavam nagy utadra vidd el.
Azt kívánom néked, feledd, ami elmúlt,
Letompul majd éle annak, ami feldúlt.
Bár zubbony van rajtad, de ember maradtál:
Tíz másiknak elég, mit sorsodtól kaptál!
Ládd, én kimaradtam, ez tán a szerencsém,
Hogy vannak szép nappalok, s rájuk nyugodt estém.
Itt vagyok, nap-napra, legeltetek csendben,
És csak az számít már, hogy ez legyen rendben.
De nekem se mindegy, milyen dolgok lesznek,
Nem várom már holnap, hogy földalá tesznek!
Fiam van, családja, ő hagy legyen boldog,
Kerüljék nagy ívben embertelen dolgok!
Nőjön fel unokám, éljen békességben,
Őszüljön meg feje tisztes mesterségben.
Ennyi csak a vágyam, nem sok úgy remélem,
Ha Isten erőt ad, talán meg is érem.”
Mint ki erre várt csak, szélfi fordult táncra
Fák levélszoknyáján ráncot rakott ráncra.
Úgy borzolta őket, mintha integetne:
“Életetek ezut csak másként lehetne!”
Suhantott zizegőt, eltűnt a semmibe,
Hogy ő is velünk volt, így maradt, ennyibe.
Harang kondulása jelezte a delet,
Ki dolgát megtette, immár enni mehet!
Hallva a katona a leves nótáját
Felkel, s felveszi csekély pócerkáját.
Szerelést igazít, úgy néz – menni akar,
Mozdulatok sora ily szándékot takar.
Talpon már az öreg, fürge volt korára,
Nem hoz szégyent elnyűtt, szakadt bocskorára.
A katona bizony köszönni szeretné -
Mindazt, amit kapott – nézi, hogy tehetné,
De megelőzi őt az öreg már ebben,
S úgy mond végső szókat, hogy emez se szebben.
“Ugyan hagyd el fiam a hála beszédet,
Megtettem, tenném is újra az egészet.
Nem tartozol nékem, szívességgel tettem,
Jobb volt a falat is, hogy nem magam ettem.
Inkább én röstellem, hogy csak ennyi futott
Tele tarisznyából, ilyen kevés jutott!”
“Én mégis köszönöm, legalább szavakkal,
Hogy így elhalmozott jóságból javakkal!
Jó az Isten, tudom, ő majd meghálálja,
Megkeresi módját, tudom, megtalálja!
Áldja meg családját, ahogy maga kéri,
Megteszi! – meglátja, ő nem csak ígéri!
Kéz feszült a kéznek – szinte ölelkezve -
Hálát és tartozást szépen elfelezve.
Sose látták egymást, még nem találkoztak,
De ott, akkor ketten, összebarátkoztak!
Még egy “Isten áldja”, aztán széjjelváltak,
Úgy külön egymástól, még egy csöppet álltak.
Majd felénk fordulva így szólt -jól emlékszem,
Mivel egy ideje már csak őrá néztem -
“Ti még majd csak eztán élitek a javát,
Ne feledjétek el egy katona szavát!
Azt mondom, legyetek mesterségben – bármi!,
De ne kelljen senkit, hadból haza várni!
Egyszer eléritek, férfiakká lesztek,
Ám sose bánjátok, mit a múltban tesztek!
Ne bántsatok senkit, mások parancsára,
Hallgassatok mindig a lelketek szavára!
Az vezet titeket az egyenes úton,
S nem kell szégyenkezni valahol – egy kúton.
Háborúzni nem jó! Ölni meg gyalázat!,
Nincs rá semmiféle mentő magyarázat!
Egy az életetek – vigyázzatok vele,
Nehogy anyátoknak könnyes legyen szeme.
Ne mondhassák néki: oda lett a fia,
A háború tette! – véres haramia!
Építs, és ne rombolj, csak magadra hallgass,
Éjszaka ágyadban, hogy boldogan alhass!
Ne nyomjon az élet nehéz súlya agyon,
S ne kelljen eléghez élet árán vagyon!
Büszkék lehessetek, ne kelljen pirulni,
Hatalmasok mellé nyájasan simulni!
Egy rövid búcsú még és a hátát láttuk,
Hogy visszatér egyszer – hónapokig vártuk!
De elnyelte útja, nem láttam őt többé,
Csak szavait hallom, nem változtak köddé!
Elment a semmibe magányosan, árván,
Reménnyel szívében – bocsánatra várván.
Mi lett reményéből, vált is egy valóra?
Vagy nem jutott néki már egy boldog óra?
Nem tudtam, nem tudom – mégis mi lett vele,
Merre sodorta őt élet kósza szele?
Egy volt – csak egy ember katonaruhában,
De még csak keresem – párját nem találtam!
Az Öregnek – megvan! – merre van a sírja,
Azt mondta jó néném, ő azt majd megírja.
Tartotta szavát, így leveléből tudom.
Késő ugyan már – de megyek, felkutatom!
Itt van a közelben, nem kell sokat menni,
Egy igaz embernél tiszteletem tenni!
Megvan, ez a fejfás – mi őtet takarja,
Megtalál az ember, ha szívvel akarja.
“Élt hetvennégy évet, béke poraira.”-
Ez van írva fejfa kopott soraiba.
Itt vagy te jó ember, alszod örök álmod,
Nem kell már a Napon, hivatalon állnod.
Inkább még ott állnál, köréd gyülekeznénk,
Szavaid ízébe belefelejtkeznénk!
Minden hazugság volt, mit terád – csak fogtak!
Különcnek neveztek, mert nem ehhez szoktak.
Más voltál a soktól, “balgának” csúfoltak,
S ami nem te voltál, mindent összehordtak!
“Vén bolond, szófukar” – ez volt a te neved,
Soha nem átalltak gúnyolódni veled!
Nékik, azaz ember: aki vélük csahol
Ugatja a holdat, vagy vér után szagol!
Úgy hívnak, hogy honfi – de társuk nem leszel,
Akárhogy igyekszel, bármily szépet teszel!
Pedig értünk tettél, okosat és szépet
Elraktam egymásra róluk készült képet.
“Ismerd meg az embert, aztán mond, hogy ki ő,
Ne fogj rá méltatlant! – elsőre, hogy minő?!”
Egyszer mondtad nekünk – látod, megjegyeztem,
A szívembe írtam, soha el nem vesztem!
Volt sok csínytevésünk – gyerek lakott benned,
Azon is tréfáltál, hogy majd el kell menned!
Akkor meggyógyultál, nem hagytad el magad,
S ládd ez az akarat könnyen másra ragad!
Ittuk minden szavad, úgy tudtál mesélni…
Hogy valóra válhat! már kezdtük remélni!
Elmentünk messzire, távolba szakadtunk,
De lélekbe véled, mindig itt maradtunk!
Te voltál a – hitünk, nem csalódtunk benned,
Elég volt együnkkel többinek üzenned,
S mi szaladtunk hozzád, mint a kápolnába
Igazszót hallani, mosolygós imába!
Elment a katona, s elmentél már te is,
Lebírt az elmúlás, erőt vett rajtad is.
Ketten éltek bennem, hordozlak magammal,
S hol egyik, hol másik köszön a szavammal.
Én rátok ismerek minden beszéd végén,
Ti, két jó barátok, nyugodjatok békén!
Herbák István András
Polgár
2001-2002
