Herbák István András: Ne kopogj!

november 12th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Herbák István András | No Comments »

Ha megállsz majd ajtóm előtt,
Min nincs semmi cifraság,
Csak az idő szökdösik be, s ki rajta.
És az egész nem több,
Mint egy düledező, romos pajta.

Ne fordulj el tőle, méla undorral,
Hogy nem palota ajtó,
Mely pompával várja jöttöd.
S, ha belökted nyitásra
Nem kényszer köszönnöd.

Nézz a homályba, mi elébed tárul,
Hordozd körbe fényes tekinteted.
Aztán, ha nem akarsz maradni,
Mert nem késztet semmi – csupán
Szégyenedben sírva fakadni.

Nyúlj a rozsdás kilincsért,
Zárd újra rám cellám magányát.
Én mégis megköszönöm neked,
Hogy nékem adtad ezt a pillanatot,
És itt lehettem egy gondolatra – veled!

Share

Herbák István András: Aki otthon van…

november 12th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Herbák István András | No Comments »

Az utca volt a lakása. Hogy is mondja ezt a hivatalos reglama? „Rendszeres életvitel” Szépen hangzik, de rossz belegondolni, hogyha süt, ha fúj, az utca otthona, és már az is nagy szó, ha akad valami némileg enyhet adó hely. Egy bokor, egy elhagyott épület, vagy éppen a híd alatt, ahol legalább nem esik az ember nyakába az őszi zápor jéghideg vize. A tél pedig… elképzelni is nehéz, hogy tudják az emberek átvészelni, túlélni a hidegebbnél-hidegebb napokat, heteket? Igaz, a köz már tevőlegesen is segít a rászorultakon, hogy megérjék a következő kikeletet. Szállások, melegedők nyílnak részükre, ahol legalább a nagyon dermesztő időkben meghúzhatják magukat, azokban az elnyűtt, vagy már teljesen lerongyolódott hacukájukban, amikben szívszorító őket látni.
Ám, vannak olyan emberek, akiknek nem kell a többiek segítsége. Az ok változó lehet, egyénileg más-más. Ők a kóborlók, az élet önként vállalt stopposai. Ismertem egyet közülük…

Szinte naponta találkoztunk. Ez alól csupán a hétvégék jelentettek kivételt, amikor a munkám miatt nem vitt arra az utam. Előfordult az is, igaz csak ritkán, hogy ő nem volt ott. Ott, azon a helyen, azon a kis téren, amihez már szinte hozzátartozott. Nem, nem betegség miatt maradt távol. Ezek voltak az ő „utazásai”, ahogy később megtudtam tőle. Az utazások, pedig azt jelentették, hogy felült az egyik buszra, és elruccant egy másik városrészbe, ahol nem ismerték. Ott felállította a kis pódiumát, és… játszani kezdett. Szívszorítóan, avagy lélekemelően tudott szaxofonozni. Ahogy egy-egy ismertebb dallamot csalt elő zeneszerszámából, a körülötte levők lelassítottak, néha megálltak, és hallgatták a rég hallott melódiákat.
. Látszott az arcokon a hála, hogy van valaki, aki még emlékszik egy hatvanas-hetvenes évek béli slágerre. És, ha az embernek a fiatalságát felidézi valami, az olyan, mintha egy kicsit megállna az idő. Az idő, ami csak rohan, csak vágtat! Voltak, akik a kihelyezett lemezdobozkába csörgő fémpénzt helyeztek, de olyan kímélettel, mintha attól félnének – felébred a gyerek…! Az egykori kicsinyke gyerek, aki most múlt el negyvenöt, de akkor, mikor ez a dal bejárta a világot, még csupán alig volt nagyobb, mint egy babszem!
Soha nem hallottam panaszkodni a sorsa miatt. Mindössze talán nyolcszor-tízszer váltottunk egymással szót. Mindig azt mondta, azt éreztette minden szavával: az élet szép, az élet csodás, mely képes egy pillanat alatt megváltozni, és megváltoztatni emberek sorsát! Hitt benne. Őszintén, tiszta szívvel! A keresztnevét tudtam csupán: Márton. Hogy milyen Márton, soha nem kérdeztem, de nem is volt fontos egyikőnknek se. Hogy miként került az utcára, az ő titka maradt… sokáig!

Aztán eltünt abból a kis világból . Hogy mi lett vele, hová vitte el az a bizonyos sors, mely képes megváltoztatni az ember életét… az övén is fordított, éreztem. Ám, hogy ekkorát, azt álmomban se gondoltam volna.

A buszhoz siettem, ahogy szoktam, ha egy kicsit tovább vacakolok az otthoni teendőimmel. Nem voltam késésben, csak éppen nagyobbakat kellett lépni a megszokottnál, hogy a végén ne kelljen futásnak eredni! A park szélénél, ahol Márton rendszeresen posztolt, állt valaki. Háttal nekem, s a sietség miatt nem is nagyon voltam rá kíváncsi, hogy ki is az, de, ahogy elléptem mellette rám köszönt:
– Adjon az Isten István uram!
A hangja… de hiszen ez Márton! Visszafordultam, odaléptem hozzá és… elképedtem azon, amit láttam.
Ott állt előttem egy öltönyös, csokornyakkendős, bőrcipős, frissen borotvált férfi, aki megszólalásig hasonlított Mártonhoz!
– Ne ijedjen meg, nem álmodik, de még csak nem is rémeket lát! – szól hozzám elmosolyodva az a … Márton, vagy ki is volt az valójában. – Márton testvére vagyok, az öccse, Dénes. A bratyó üdvözli magát.
– De-hát – éreztem, hogy dadogok – mi történt vele?
– Haza jöttem dél-Amerikából, ahol élek, már jó ideje… – elgondolkodott az „összegen” egy kicsit – pontosan, huszonnyolc éve. Mikor elmentem itthonról, megígértem neki, hogy visszajövök érte, és magammal viszem. Szerencsém is volt! Így most lerovom az adósságom annak, aki rajtam segített egykoron, úgy, hogy eladott mindenét, azért, hogy kimehessek az ígéret földjére, s megkísértsem a sorsom! Most idejöttem, hogy azokat a kisebb-nagyobb adósságokat kiegyenlítsem, amivel tartozott. Nem sok, hiszen Márton mindig is takarékos ember volt. Ha mindent lerendeztünk, megyünk vissza Argentínába, zenélni. Én is az vagyok, zenész. Van egy saját zenekarom, és viszem magammal a világ egyik legjobb szaxofonosát! Azt mondta: ha találkozok magával, adjam át üdvözletét… hát most megtettem. Megismertem, hiszen Márton nem csupán jó zenész, de kiváló megfigyelő is, így ahogy megláttam magát, tudtam kiről is van szó.
Szemei csillogtak a büszkeségtől, ahogy ezeket kiejtette a száján.
Mégis igaza volt Mártonnak! Létezik a megváltás, a sors segít annak, aki őszintén hisz a jóságában!
Egy kicsit megkésve érkeztem a munkahelyemre, de nem bántam a dorgálást. Valami melegséget, valami elégtételt, sorsszerűséget éreztem abban, ahogy megfordult ennek az embernek az útja. A part széléről – a csillagokig!

Már csupán emlékeimből villant elő a kép, ahogy Márton ott áll, vagy éppen ül azon a kis téren, szerényen meghúzódva, és játszik az embereknek, hogy örömet szerezzen nekik, ha csak egy pillanatra is. Elfelejteni nem tudtam, nem lehetett, hiszen olyan sokat láttam, és valamiféle… rejtett barátság kötött bennünket össze. Ahogy megláttuk egymást, valamelyikünk előre köszönt, egy biccentéssel, egy intéssel, vagy éppen szóval, jól hallhatóan. Olyan volt a hiánya, mintha kiüríttették volna azt a kis részt a világból, és oda már soha, senki nem léphetne! Más nem is lépett… csak Márton!

Nehezen kezdődött a tavasz azon az éven. A tél vissza-visszaköszönt ránk, és néha olyan mód tette ezt, hogy az ő idejében se különbül!
Hó esett akkor, mikor már rügyezni kellett volna a fáknak, amikor már itt keringtek az első jövevények a távoli Afrikából, s ha nem a hó, hát az eső hűtötte a tavaszváró kedélyeket. Szinte… állt a természet, és önmagán csodálkozott! De az örök körforgást nem tudja megállítani semmi, mert aminek jönnie kell, az, ha megkésve is, de célba ér!
Azon a héten délutános voltam, valahogy úgy hozta a sor. A kis térhez közeledve zeneszó… szaxofoné ütötte meg a fülemet. Először azt hittem képzelődök, de egyre tisztábban hallottam azt a bús, de mégis életigenlő hangot, ami olyan sokszor elandalította az én lelkemet is. Önkéntelenül nagyobbakat kezdtem lépni. Ahogy kibukkant a tér azon része, ahol… semmi kétség: Márton kelti életre azokat a hangokat, teszi mellé a lelkét, amitől olyan egyedi a hangszeres játék!
Előző önmagához képest jobban öltözve, kiborotválva, és egy díszes, faragott, fadoboz volt előtte. Ez volt az új perselye – ahogy a régi lemezdobozt becézte. Szemei lezárva, teljes átéléssel fújta bele lelkét szeretett hangszerébe. Fájdalmasan, könyörögve szállt a légbe a dal:

„Megtaláltam, kit sokáig kerestem,
Kinek eljöttét oly biztosra vettem!
Hittem én a szónak, s hozzá vezetett…
Isten vélem jobbat nem is tehetett!

Múlott az élet, nélküle csak voltam…
Mozdult a szám, de értelmest nem szóltam.
Semmit se bánok, csak ő itt maradjon,
S útján az idő már vélünk haladjon.

Nem visz már el semmi, hisz visszajövök,
Elmúlás sírjából – visszaköltözök…
Mert szeretne a szívem boldog lenni,
Hát..
hogy tudnék tőle olyan messze menni?”

Ahogy ehhez a strófához ért, kinyitotta szemét. Soha nem néztem még meg jobban, és ha megkérdezték volna: milyen színűek(?)… nem tudtam volna rá a választ. Zöld, mint a tavaszi rét hibátlan palástja.
Könnyezett, de nem bánta. Azt se, hogy lassan végig csordogál az arcán, és a cseppek bele vesznek frissen növesztett szakállába. Csendben megvártam, míg a dal végéhez ér. Ahogy észrevett, kezet nyújtott. Soha nem tette ezt eddig, de most, valahogy olyan természetes volt ez a mozdulat: köszöntöm a régi ismerőst. Megszorítottuk egymás kezét.
– Visszajöttem. Nem bírom elhagyni azokat, akiket szeretek. Ezt a földet, ahol értik a szavam, a gondolataimat, és még azt is, amit csupán érzek. És tudja… mindenki volt egyszer fiatal, amikor megszületett benne egy álom, amit képtelen elfelejteni. Ez az álom akkor is szép és igaz nekem, ha soha nem válik valóra már! Nem számít az idő, nem a kor, ő akkor is ott él bennem, míg csak élek! Megaztán, a barátaim. A régiek, akikkel együtt öregedtünk meg, és az újak, akiket megérdemeltem a sorstól – rám nézett, és én nem tudtam neki mit válaszolni. Csak álltunk, egymás kezét fogva, talán percekig. Aztán… mennem kellett, mert ismét elkések, hiába indultam el most időben a buszhoz!
Visszajött a nagy messziből Márton, mert a szíve visszahúzta – nem mondta ki, de éreztem – a haza, és egy másik szív miatt.
Aki ennyire hisz a jóságban, a gondviselés igazságában, attól nem tagadhatja meg a sorsa! Egyszer már segített neki, miért ne tenné még egyszer?
Újra elkéstem, mert gondolataimba mélyülve egy megállóval túlmentem, de… ismét nem érdekelt a feddés, mert, nagy emberrel szoríthattam kezet ott, azon a kis téren!

Share

Herbák István András: A Teremtő titka

november 12th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Herbák István András | No Comments »

Vigyázz a számra – óvottan bánj vele!
Csak bérbe kaptad, a tiéd a letét,
És minden egyes csók, érte a betét…
Mit számon kérhet – majd kettőnk Istene!

Arcod, az arcom – életre kelt mosoly,
Miben tűz bujkál, szított parázs alatt,
Honnét a sötét ijedten elszaladt…
Vidám, önfeledt, szabaddá vált, komoly!

Míly bölcs a Teremtő, és leleményes,
Ha rejteni kell, ami nyilvánvaló…
Kétfelé vágva, úgy lesz tüneményes,

-külön lelkekben nő, s férfi látható-
Így lehet magába fülig szerelmes
Irigyek nélkül a jó Mindenható!

Share

Herbák István András: Színek

június 15th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Herbák István András | No Comments »

Valóban szabad választások voltak. Az ideküldött megfigyelők árgus szemei se vettek észre semmiféle szabálytalanságot. Szabad ország – szabad választás! Sokat kellett erre várni, majd ötven évet. Akik a kezdetektől benne voltak az ellenállási mozgalomban, azok közül csak kevesen érték meg ezt a napot. Sokukat elhurcoltak, elhallgattattak a bukott rendszer kiszolgálói. Családok várták haza a férjet, feleséget, testvért, de még felvilágosítást se kaptak hollétükről, hogy aztán agyon hallgassák az ügyet – ahogy a szolgálati szabályzat jellemezte egy ember kapcsolatát a hatósággal. Az országra rátelepedett a búskomorság fekete fátyla. Mosolyt csak az állami korifeusok arcán lehetett látni a protokolláris alkalmakkor. A köz arcáról eltünt a jó kedv, szívébe beköltözött a félelem, melyet a gyász szalagja ölelt körbe szorosan.
De minden pohár betelik egyszer! Így volt ez itt is. Kisebb tüntetésekkel kezdődött, amikre a hatalom keményen lecsapott. Vér jelent meg az utca kövén, és a vér színe tovább bőszítette az elégedetlenkedőket, tüzelve elszántságukat. A következő megmozdulásokon már egyre többen és többen voltak, akik transzparenseken követelték a szabadságot, az egyenlőséget, a jogokat, amiket a rendszer urai teljesen kisajátítottak maguknak!
A kivezényelt rohamrendőrség egységei nem lőttek, egyszer se. Érezhető volt, hogy a háttérben – alkudozások folynak. A világ vezetőállamai egységesen kiálltak a demokrácia elvei mellett, és határozottan követelték, hogy az országban szűnjenek meg a vérontások! De az elvek olykor csak elvek maradnak! A puskacsőből kilőtt golyóknak senki se magyarázta el; mi is az a demokrácia?
Újabb haláleseteket kürtöltek világgá a nagy hírügynökségek sztárriporterei. Hiszen mi is lehetne szenzációsabb, mint az emberek halála? A békés, nyugodt életben nincs semmi különlegesség, semmi újsághír – kit érdekel? Pedig, a legtöbben csak erre vágyunk életünkben.
A tüntetések most már nyílt utcai összecsapásokba torkollottak. Az emberek özönlöttek az utcákra! Nem volt mit veszteniük – csak az életük volt az övék, de azzal se ők rendelkeztek. A fegyverek dörgése nem szűnt. A fővárosban már tömegsírokba temették a halottakat, hogy a fertőzéseknek elejét vegyék. És, két-háromnaponta kellett egy újabbat megnyitni!
Végül sikerre vezettek a színfalak mögötti alkudozások! A fennálló rend leült tárgyalni az ellenzék vezetőivel. Teltek a napok, hetek, de eredmény csak annyi volt, hogy az utcák néptelenekké váltak. A feszültség szűnt, de nem oszlott szét!
A második hét szerdáján végre megszólalt az országos rádió, közismert bemondója, és közölte, hogy a kormány és ellenzéke közötti paktum alapján megtörténik a hatalom megosztása egy nemzetközileg ellenőrzött, országos, szabad választásokat követően! Újra emberek lepték el az utcákat, de most nem tüntettek. Éltették az ország vezetőit, az ellenzék vezéreit, hogy ilyen gyorsan rendet teremtettek a káoszból!
A szokatlanság volt jellemző az első szabad választásokat megelőző kampányra. A megalakuló pártok maguk se tudták, hogy mit lehet és ebből mennyit szabad propagálniuk a köz felé? Végül huszonöt párt indult neki a megmérettetésnek. Akik együtt léptek fel a fennálló rendszer ellen, itt már megoszlottak.
A végeredmény kihírdetésekor a legnagyobb ellenzéki szövetség székházában folyt a pezsgő – ők nyertek! De nem volt meg a szükséges többségük, hogy egyedül vegyék át a hatalmat. Ehhez koalíciót kellett kötniük egy másik párttal.
Megkötötték hát a paktumot a – harmadik helyen végzettel! Az így elért többség lehetővé tette számukra, hogy úgy kormányozzanak, ahogy ők azt elképzelik.
Első intézkedésük az ország nevének megváltoztatása volt. Az elnevezésből, ami majd ötven évik változatlan volt, kihagyták a… népet! Aztán jött sorba a többi jelkép.
Mert egy demokratizálódó ország nem tűrheti, hogy ország-világ előtt továbbra is úgy tűnjön föl, mintha semmi se történt volna, pusztán csak hatalomváltás!
Végül sor került az állami zászlóra is. A meglévő három szín maradt, csupán felcserélték a helyüket. A diktatúra alatt, a függőlegesen három részre osztott felületen, balról első volt a zöld szín. Mellette a sárga virított, citromra emlékeztető világos színével, majd az egésszé a kék mező tette. Közepén volt egy pajzs, amire az ország dicső múltjára emlékeztető jelképek voltak feltüntetve.
Az új államhatalom a pajzsot levétette a zászlóról, helyette ötágú, sárga, apró csillagokat tettek, amik egy kört formáztak. A színeket pedig megcserélték. A sárga került most balra, középre a kék – a csillagokkal – és jobbra a zöld. Egészen más volt az összhatás! Mindenki elégedett volt az elvégzett átalakításokkal, amiket borzasztó gyors, szinte feszített ütemben hajtottak végre, röpke egy év alatt! Az emberek mosolyogtak, a vezetők pedig elégedetten dőltek hátra bársonyszékükben, hiszen készek álltak bármit megtenni, feláldozni ezért a népért!
Először a mezőgazdaságot áldozták föl, szinte teljesen. A boltokból eltűntek a hazai termékek, helyettük a külhonból behozott áruk színes, csábító csomagolásai virítottak a polcokon.! Egymás után mentek tönkre a hazai gazdák.
Aztán az ipar következett. Világszerte népszerű termékeket gyártó cégekről derült ki, hogy már évek óta veszteséggel termelnek. Lakat került a legnagyobbakra, a kisebbeket pedig a tőkeerős külföldi cégek megvásárolták. Természetesen a cég megsegítése volt az elsődleges szempont minden esetben! Aztán – azok is bezártak.
A néptömeg ujjongott a sok lehetőség láttán, hiszen eddig csak vágyakozva nézte a reklámokban szinte magukat kínáló áruk tömkelegét, és most, egyszerre csak itt van – kéznyújtásnyira tőle. Ez már maga a Kánaán!
De a változásnak általuk nem várt velejárói is lettek. Megjelent egy új fogalom, de nem hallomásból, hanem testközelből; munkanélkülivé váltak a nagy cégek kis dolgozói. Az ő fejükben fordult meg először a gondolat: talán, mégse jó lóra tettünk? Az hurrázó, optimista hangok elcsendesültek.
A következő választáson már egy másik párt győzött, akinek nem kellett szövetséges ahhoz, hogy kormányozhasson. Egyedül vitte a vállán az ország sorsát.
A nép újra lelkes volt… és újra csalódott lett.
Tüntetők jelentek meg olykor az utcákon. Igaz, csak néhány tízen egyszerre, de egyre sűrűbben. Az új hatalom csitítani próbálta az elégedetlenkedőket. Ígéretek garmadája hangzott el naponta. Egyes, kiemelten fontosabb területen dolgozók bérét megduplázták… aztán fondorlatos módon, más csatornákon vissza is vették tőlük.
A másként látók száma egyre csak nőtt. Már több százan, olykor pár ezren mentek zászlóval a kezükben, és skandálták a már majd nem elfeledett rigmust: „Munkát, kenyeret!” A kezükben mindig ott volt a zászló, a trikolor, és büszkén, szabadon lobogott a tavaszi, nyári, vagy őszi szélben. A hatalom tűrte, bár a fogait csikorgatta! Néha – a média mindenhatóságát kihasználva – kicsinyíteni akarta ezeket a megmozdulásokat. Ezer fő helyett csupán százat ismertek el hivatalosan, akik itt vagy ott tüntettek. Hiszen egy nulla ide-oda; akár el is téveszthető egy frissen avanzsált sztárbemondó által!
Békésnek indult a felvonulás azon a szép, verőfényes, május végi napon is. Száz körül lehettek már, amikor elhangzott a jelszó: A parlamenthez megyünk! A kerület közepén járva a létszám már meghaladta az ezret is.
Minden felől jöttek a csatlakozók, és a tömeg lassan hömpölyögni kezdett, mint egy lustán vadászni induló kígyó.
A rohamrendőrök három sort képezve állták útjukat a Parlamenthez vezető utolsó utcánál. A tömeg, megállt. Valahonnét a hegyek irányából, mely ott magasodott a főváros határában, olajfák illatát hozta ide a feltámadó szél.
Még a rendőrök közül is többen abba az irányba néztek. Mintha a természet tett volna egy kísérletet arra, hogy maradjon minden békés, itt, az olajfák közelében. De valakik másként döntöttek. A tüntetőkből kivált húszegynéhány fiatal, akik kövekkel, botokkal támadtak az álldogáló rendőrökre. Mindegyik arcát háromszögben megkötött kendő takarta, mint a cowboyokét, ha a prérin a szél fújta a homokot, vagy éppen rablótámadást hajtottak végre az aktuális városka szerencsétlen bankja ellen! Azok védekeztek, majd – visszatámadtak, hogy elszigeteljék a többségtől ezt a bőszen dobáló, zajos társaságot. A többiek, ezt látva, a védelmükre keltek, és… elszabadultak azok az erők, amiket már nem az ész irányít.
Lövések dörögtek újra. A környék lakói rettegve húzódtak beljebb lakásukban, mert ők már hallottak ilyen hangot – nem is olyan régen!
Sokan megsérültek.. A menekülőket üldözve a rendőrök egy szűk utcához értek. Az elől futók lábai hirtelen a földbe gyökereztek.
Egy fiatal lány holtteste feküdt, keresztben az úttesten, Arcán látszott az utolsó rémület halálba rajzolt lenyomata. Testét zászlók takarták be. Három zászlóé. Az egyiken zöld-sárga kék, a másikon sárga kék-zöld a sorrendje a színeknek. A harmadik pedig kék-zöld-sárga, de ezen apró sávok is voltak. Piros sávok, a sárga mezőn.
Csak a nagyon öregek emlékeztek már rá, hogy egykoron ez volt a nemzet zászlaja, amikor még együtt harcoltak, hogy megszabadulhassanak végre, az idegenek uralma alól!

Share

Herbák István András: Az élet játéka!

június 15th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Herbák István András | No Comments »

Úgy szerették egymást, hogy huszonévesek se jobban, pedig, még életük elején voltak – nagyon az elején. Ketten együtt se voltak húsz évesek!
A fiú mindössze két hónappal volt idősebb a leánynál, ahogy ez illik az elvárások szerint, mármint, hogy a fiúnak kell idősebbnek lenni. De ők, mit se törődtek ezzel, hiszen gyerekkorban az időt még nem is érzi az ember. Egy nap is olyan hosszú, annyi minden belefér! És, ha mégse, hát ott a következő.
Egy kis faluban élték ezeket az egymást követő, színes napokat, annak is a valamikori Major részében. Úgyis hívták… Kis-Major. Északról egy kis kanális lassú vize folydogált, mintegy határt szabva a házak tovaterjedésének. Széles árterülete volt, hiszen tavasszal az olvadó hó, ami a földekről gyűlt össze, mind ebben az elvezető csatornában talált otthonra. Ha kiöntött, majd visszahúzódott, a lapályokban visszamaradó vizekben halak estek csapdába. Ahogy fogyott a víz fölöttük, úgy váltak egyre jobban láthatóvá. A kisgyerek a nagyobbaktól tanul. A fiú látta, ahogy a nagyobbacska legények ilyenkor miként halásznak.
– Szereted a halat? – kérdezte váratlanul a leányt ártatlan őszinteséggel a fiú.
– Nagyon szálkás némelyik, és anyukám attól fél, hogy a torkunkon akad!
– Akkor olyat fogunk, amelyik nem szálkás – csillant fel a legény szeme.
– Fogunk? Hol? – ámult el a leány.
– Gyere velem!
Kezébe kapta a kislány selymes, angyali kezét és úgy szaladtak le a kanális partjáig.
– Odanézz! – mutatott az egyik tavacska felé a fiú, amelyben az ott rekedt halak magasra csapkodták azt a kevéske vizet, ami még a menedéket jelentette számukra. A meredek partoldalon kitaposott csapáson leereszkedtek a vízhez.
– Maradj itt! – szólt a fiú, és kezét a lány elé tette a helyet mutatva. Azzal belegázolt a napon alaposan felmelegedett vízbe. Lehajolt, kezeit beledugta a pocsolyásodó, zavaros lébe úgy, ahogy látta, és várt…
Hirtelen egymás felé csapott a két kezével, majd széles mozdulattal a part felé dobott… egy szörnyen fickándozó halat.
A lány szemei kikerekedtek, és úgy nézett a fiúra, mint még soha! Eddig csupán játszottak, minden a mának szólt, de ez most valami más volt. Nem tudta, hogy mi, de érezte…
…A lány a kisboltból sietett haza. Az eső, mely már napok óta áztatta a földet, éppen beleerősített. A Kis-Majorban egyetlen út volt kikövezve, a főút. Az összes többi az anyaföld hátára taposott csapás volt. Mindenütt kettő. Egyiken jártak a járművek, a másikat a gyalogmenetekhez használták. Száraz időben a kocsiúton is mentek gyalogosok, de ilyenkor, esőben csak akkor merészkedtek rá, ha át kellett menni a túloldalra.
Széles sávban állt már az esővíz a keréknyomban, de a lány biztos lábakkal lépdelt közöttük. Már majdnem a másik oldalon volt, még egy nagyobb vízzel telt szalag volt előtte… megcsúszott a lépő lába, és a lendületét már nem tudta visszafogni. Az üveges tejek hangos csattanással koccantak egymáshoz, majd vékony csíkban jelent meg tartalmuk a szatyor durva szőttesén keresztül, s úszott a vízzel keveredve a nyomban álló tó felé. A lány tehetetlen dühvel ült a pocsolya szélén, és éppen lelke keserve készült kitörni rajta, mikor két kéz nyúlt hátulról hóna alá, s emelte ki kényszerű ülőhelyéből.
– Megütötted magad? – kérdezte aggódással hangjában a fiú – miközben a szatyorból szétgurult dolgokat szedegette a vizes, sáros földről.
– A tej, meg a kenyér…- a lány nem tudta visszatartani könnyeit – édesanyától kikapok… – és arcát tenyerébe temette.
A fiú magához ölelte a bánattól könnyező leányt. Egymásra néztek. Arcukon játékosan csapódtak szét az égből hulló apró vízcseppek. Csak álltak a szűnni nem akaró égi áldásban, és nem értették, hogy miért nem szaladnak gyorsan valami fedett helyre, miért áztatják magukat itt, az esőben? A fiú kezeivel letörölte a lány könnyben-vízben úszó arcát. Ragyogtak a szemei. Most a fiú érzett olyat, amit még soha, aminek még nem tudta a nevét, de olyan édes volt minden pillanata…
Hazakísérte, hogy megvédje a lányt az anyai szigortól.
– Csókolom Sári néném. Rózsika miattam lett sáros, mert mikor megcsúsztam elrántottam magammal. Én nem estem el, de Rózsika…
A lány csak állt, és már azt se bánta, ha kikap… mint, ahogy szokott ilyen esetekben…

Aztán, jött a nagy, a kiszámíthatatlan élet, a maga szeszélyeivel.
A lány szülei elköltöztek, messze, nagyon messze a Majortól. Az Alföld déli részére, ahonnét csak évente egyszer jártak haza. Akkor is csupán a temetőbe látogattak el, ahol a lány anyai nagyszülei aludták örök álmukat. Több mint szerencse kellett ahhoz, hogy az egykori gyerekek összetalálkozhassanak. Pedig… mindkettőjük lelkében ott volt a vágy, hogy hátha, mégis…. És az évek kérlelhetetlenül űzték egymást, egyik a másik után. Mégis…
Azon a november elsején éppen olyan idő volt, amilyet mindig is akar az ember, ha ellátogat a rendbe szedett, ezer és ezer gyertyával és mécsessel kivilágított temetőbe, hogy lerója kegyeletét elhunyt halottai előtt. A férfi egyedül lépdelt szülei sírja felé. Kezében egy nagy csokorba fogva bólogattak fehér fejeikkel a tisztelet virágai. Öltözéke magán viselte az idő változatlanságának nyomait. Régi szabású, kisé kopott, de makulátlanul tiszta ruha, fényesre suvikszolt igazi bőrcsizma. Haja hátra fésülve, bajusza takarosra nyírva, ahogy ez faluhelyen járja. Vele szemben egy kisebb csapat közeledett. Nők és férfiak, úgy három korosztály összeverődve. Rajtuk is az ilyenkor illő sötét anyagú ruhák, némelyiken véknyabb kabát, de csak úgy, begombolatlanul. Egy nő tűnt ki a közeledő csoportból. Az öltözéke, a testtartása, sudár egyenes alakja, hosszú barna haja vonzotta a tekinteteket. Három év körüli kisfiú lépdelt jobbján, akire időnként büszkén nézett. Látszott, hogy anya és fia. Közelebb érve hozzájuk a férfi érezte, ahogy elnehezül a járása, mert tekintete ott ragadt a nő arcán. Megállt és csak nézte, bámulta a nőt. Megérezve magán a férfi tekintetét a nő ránézett. A mélyzöld szemek, mintha valahonnét messziről, nagyon messziről néznék őt. Mosoly suhant át arcán, de tekintetét visszavette, és újra a gyermeken pihentette. De a szíve, a szíve mintha megállt volna, és talán el se indul többé.
Visszanézni nem mert, nem akart, mert érezte, hogy akkor sírni kell! Tudta, ki az a férfi, aki az imént olyan feltűnően nézte. Látta maga előtt, ahogy egymás kezét fogva szaladnak a frissen kaszált réten… orrában érezte a vágott fű szagát, ami csalhatatlanul jelezte a tavasz eljöttét… kezén érezte a fiú erős kezét, ahogy segít neki fára mászni… azokat a pillanatokat, ahogy bele néz egy mosolygós, mélyzöld színű szempárba…
Hirtelen visszafordult, mert úgy érezte, oda kell menni hozzá, átölelni… mert kell! A férfi már nem állt ott. Tekintetével kutatta át a belátható részeket, de sehol nem látta. Amikor leültek a terített asztal köré az egykori szomszédasszony mellé telepedett. Idő barázdálta kezét a fiatal, kecses női kézre tette.
– Ő volt az, igen, a Gábor. Várt téged, mindig csak várt. Nem nősült meg, mert azt mondta, hogy megvár, kelljen bármeddig is.
Az apja már tíz éve, az anyja rá két évre ment el. Azóta egyedül él. Nem jár sehová, csak a földjeire, dolgozni. Van neki mit azon a harmincöt hektáron. Igaz, van gépe, meg embere is hozzá, de nyáron alig látni otthon. Előfordul, hogy a határban alszik, mert csinált oda egy kunyhó félét, hogyha rásötétedik, meghúzhassa magát, és ne kelljen haza jönnie, az üres lakásba. Soha nem látni azt mosolyogni, de mégis annyi energia van benne, hogy rosszkedvűnek se látszik. Meddig maradtok Rózsika?
– Majd csak holnap délután megyünk vissza, de miért kérdi Anna néném?
– Semmiért, csak úgy megkérdeztem.

A Hold fényesen ragyogott az ég tetején. Rózsika csak álmatlanul forgolódott az ágyában.
A kisfiával jöttek el a sírlátogatásra, mert a férjének halaszthatatlan ügyben el kellett utaznia az ország másik végébe. Hiába, ez már nem az a világ, amiben gyerekként a kanális parton halat… Nem bírta tovább a hasztalan fekvést. Felkelt, magára kapta ruháit, megnézte kisfiát, aki angyalian aludt az ágy másik oldalán. Nesztelenül kiosont a szobából, belebújtatta karcsú lábait meleg csizmájába, magára kanyarította kabátját, és elindult a kanális partjához. Valami azt súgta neki, hogy…
Hiába telt el majd harminc év, a közvilágítás nem sokat javult erre felé. Egy utcai világító, kerek tányéros kis izzó helyett ugyan már egy nagy búrás neon volt az utca utolsó házának sarkánál, de a világosság nem terjed sokkal messzebb így se. A Hold, a jó öreg Hold, aki akkor is ott volt, ahol most… ő mutatta az utat.
Még emlékezett, hogy hol lehet lejutni az ártérre úgy, hogy ne legyen az igyekezet vége egy nagy esés a mélybe! Benne maradtak a mozdulatok a lábaiban, a kezei pedig mindig odakapaszkodtak, ahol volt mibe. Már régen volt kiöntés, így nem volt veszély, hogy elsüllyedhet az ingoványos részen. Egészen a kanális partjára ment. Megállt és… lehunyta szemeit. Gondolatai messze jártak, de nyugalmat hoztak lelkének. Sok idő telt el azóta, hogy utoljára így állt itt, és várta… Gábort. De a fiú nem jött. El akart búcsúzni tőle, hiszen azon a héten készültek elmenni a messziségbe. Úgy fájt a szíve, mely kicsire összeaszalódottan remegett a helyén, hiszen itt kell hagyni mindent, ami a gyerekkort jelentette számára. A szépet, kedveset, a jót, és azt az érzést, amit akkor még nem tudott néven nevezni.
Állt a Hold ragyogó fényében, és a vizet nézte. A távol töltött idő eseményeit próbálta felidézni magában, de csak kusza összevisszaságban, foszlányokban sikerült. Nem tűnt fontosnak az elmúlt idő, amíg távol volt innen, most valahogy bele veszett a távoli sötétbe, a szürke mindegybe. Csak a fia, csak is ő jelentette az egyetlen értelmet számára. Nagy karrier, szép család, jó férj, biztos háttér, anyagi jóllét… szépen hangzó kapaszkodók a hosszú, gondtalan élet reményének lehetőségei, melyek most olyan idegenül csengenek benne, mint talmi kincsek horpadt fazekai.
Vállára két kéz súlya ereszkedett lassan, óvatosan, ahogy galambot kell szeretettel megszelídíteni, nehogy elröppenjen félelmében. Érezte, hogy nem akarják bántani azok a kezek. Tudta, Gábor áll mögötte. Mellei fölött keresztbe téve megérintette a férfikezeket. Azok szembe fordultak az ő puha, finom ujjaival, és magukhoz húzták, majd bezárták őket a markok biztonságába. Nem börtönük volt… párnájuk és ágyuk, ahol szeretettel ölelték meg külön mindet. Végül… egymáshoz simult a férfi és a nő. Hallgattak, de szó nélkül is értették egymást. Sokáig álltak a folyócska partján, ölelve egymást. A férfi belefúrta arcát a nő hosszú, selymes hajába, és magába szívta annak illatát. Könnyének lecseppenő gömbje végig gurult a nő nyakán, s mint egy nyakláncból elszabadult gyöngyszem tűnt el a semmibe. Rózsika szeretett volna szembefordulni Gáborral, de ő gyöngéden elhárította mozdulatát. Halkan, hosszan sóhajtva, kifújva magából az elmúlt idő egyedüllétének minden keserűségét.
Aztán lassan elengedte a nő vállait, és ahogy jött, ugyanolyan nesztelenül eltűnt a sötétség köpönyege mögé.
Rózsika nem nézett utána, mert érezte, ha megteszi utána is fut.
Ott, a múltban hiába várta, nem jött… talán nem tudott, mert azt soha nem hitte el, hogy nem akart!
Most búcsúztak el egymástól, szó nélkül, de szívük örökre itt marad, ennek a kanálisnak a partján, a Hold ezüst fényében ragyogva.

Share

Herbák István András: Nagymamám mesélte…

június 15th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Herbák István András | No Comments »

Régen volt, olyan régen, mikor még apró gyerekként… nem értettem miért sírnak a felnőttek…?

– Mamikám, mesélj nekem! A Fekete Gabi mondta, hogy az ő nagymamájuk mindig mesél nekik, ha ott vannak náluk. Még sose meséltél nekem… kérlek! Adok egy puszit, előre…
Azzal lendületet vettem a dikóról, és nagymamám nyakát átkarolva, egy cuppanós, unokai puszit nyomtam az arcára.
– Jaj, te gyerek! Én nem tudok olyan történeteket, mint Eszti nénéd. Az ő beszélőkéje már gyerekkorunkban is jó volt, mert az ő nagymamája… – egy pillanatra megállt a mondandójával. Szeme elrévedt valahová, elvíve magával a gondolatait is. Talán, azokat a kastélyokban lakó királyokat, toronyba zárt királykisasszonyokat, és az ő szabadításukra induló legkisebb herceg fiakat kereste, amiket Eszti nénémtől hallott egykoron? Meglehet. Aztán, amilyen váratlanul abba hagyta, úgy folytatta:
– … az ő nagymamája nagyon sok mesét tudott. Ámulva, tátott szájjal hallgattuk, mi, gyerekek. Mert akkor még én is kislány voltam. Istenem, – sóhajtott egy hosszú, mélyet – de régen is volt!
– De egyre, legalább egyre emlékezz vissza mamikám… kérlek!
Úgy nézett rám, ahogy az emberek szemében láttam már, mikor a templomban áhítattal csüggnek a kereszten. Nem lehet leírni azt a nagymamai szeretetet, ahogyan ő melengetett a pillantásával.
– Na, talán egyre emlékszek, de nem biztos, hogy olyan jól el tudom mondani neked, én nem vagyok Eszti nénéd…
– De az én mamikám vagy, és a te szavaid nekem mindennél szebbek! – mondtam neki gyermeki lelkem őszinte szeretetével. Magához húzott, szorosan átkarolt, és megcsókolta a homlokomat.
– Akkor figyelj! Egyszer, még nagyon régen történt, mikor én is olyan forma lehettem, mint most te, a postás hozott nekünk egy papírost. Én még nem ismertem a betűket, így az anyukánk olvasta el, mi áll rajta. Szeme végig futotta a sorokat, és sírva fakadt. Nem értettük még akkor, hogy a felnőttek mitől rínak, hiszen ők nem estek el játék közben, nem verte meg őket az anyjuk, ha elcsavarogtak napközben, vagy nem végezték el a rájuk bízott munkát. Hát csak lestünk egymásra Mari nénéddel, hogy mi lehet az anyuval? Kötője zsebébe tette a cetlit, felkapta az asztal sarkán kendőbe csomagolt ennivalót, és elindult apukánkhoz a tanyák felé. Azt tudtuk, hogy apukáék kinn dolgoznak valahol a határban, és anyukám, a vasárnapot kivéve, minden nap visz ki neki enni a kis lábaskában, ami mellé nagy szelet kenyeret is kanyarít. Aztán az egészet begöngyöli a kockás kendőbe, amiben apu olykor haza hozza a madárlátta kenyerek, és elviszi ebédre, hogy meleg ételt ehessen, kinn a szabad ég alatt.
Sóvárgó szemekkel néztük, mert annak a szeletnek a vastagsága…! De hát milyen a gyerek? Arra is irígy, amiről még fogalma sincs… ilyen egyszerű még olyankor a világ.
Aztán… ahogy haza jött, látszott rajta, hogy valami igazán rossz lehetett azon a papíron, mert néha könnyet láttunk a szemében. De nem szólt semmit, csak, ha éppen ott őgyelegtünk körülte, magához szorított bennünket, olyan szorosan, mintha valami nagyon gonosztól óvna ezzel az öleléssel kettőnket. Nem sírt, de szomorú volt, hiszen nem dúdolgatott magában, mint ahogy máskor szokta mosás, vasalás, de még kapálás közben is. És sűrűn kiment a kiskapuba, elnézett arra, amerről az apu szokott haza jönni. Várta, nagyon várta haza.
Este, ahogy meghallotta, hogy beteszi a kiskaput – mert az mindig nyikkant egyet, hiába csukta valaki be óvatosan – éppen vasalt. Gyorsan a spórra tette a szenest, és két-három lépésből már kint is volt, hogy minél előbb találkozzon apánkkal. Vártuk, hogy bejöjjenek végre, de csak nem akartak megjelenni az ajtóban, hát… óvatosan kilopakodtunk, hogy lássuk, hová lettek?
Mari nénédet le se lehetett vakarni, mert mindig ott volt a sarkamban, még nagyobb korunkban is. Ő volt a legidősebb a testvéreim közül, akik utánam születtek, a legnagyobb kishúg!
A többiek nem is tegezhettek minket, – anyukánk megtiltotta nekik, ami abban az időben nem volt furcsaság! – csak mi ketten tegeződtünk, meg persze, mi tegezhettük az apraját.
Szóval, óvatoskodva kiosontunk a nyitott ajtón, és megbújtunk a szőlőlugas alatt. Látni nem láttunk az orrunkig se, mert olyan sötét volt odakint, mint mikor elfújták a petrólámpát, ha már aludni kellett, de értettük, amit szüleink suttogva beszélgetnek.
– Mi lesz velünk Mihály, hogyha téged most elvisznek? – hallottuk anyukánk hangját. Olyan szomorúság volt benne, hogy megijedtem.
– Margitom! Mindíg lesz valahogy, meglátod! Soha nem hagyott még az Isten magunkra, tudhatod. És nem azért megyek el, hogy ott maradjak! Vigyázok magamra, és visszajövök… mintha csak Füredre mennék, oszt estére már itthon is vagyok. – szólt apánk, anyánk aggódására. Vigasztalta, mint mindig, ha édesanyánk elcsüggedt. Mi is ijedten néztünk össze, bár nem sokat láttunk egymásból, inkább csak éreztük, hogy hol van a másik a sötétben.
Nem tudtuk hová kell mennie, és most ez miért okoz ilyen szomorúságot, hiszen mikor apánk elutazott valahová, mindig hozott egy kis… valamit, – ahogy ő mondta – és mi alig vártuk, hogy megjöjjön. Nem értettük, de hát mit is érthet egy öt és egy három éves apróság a felnőttek beszédiből?
Édesapánk a szokottnál többet vett ölbe bennünket. Érdes, napszítta kezével végig simította arcunkat, magához húzott, és felváltva csókolgatta fejünk búbját.
Gyengéden szorított, szinte óvólag, mindkettőnket. Miskát is fel-felvette a faragott bölcsőből, mert ő még nem volt egy éves se, aztán halkan beszélt hozzá:
– Drága kicsi fiam. Vigyázz a nővéreidre, meg anyátokra, míg nem jöhet haza apád! Megígéred nekem ugye, hogy nem lesz semmi baj, mert te, távol tartod a háztól? – csontos kezeivel ölelte magához, és simogatta éppen serkenő haját a tarkóján. Lehunyta apró, szúrós barna szemeit, és míg így állt az öcsénkkel, arcán egy nagy vízcsepp folyt végig, le a szája irányába. Azt hittük, csak a szobai melegtől, de, ahogy kezét szeméhez emelte és megtörölte vele, rájöttem, – én, mint nagyobb, „többet látott” testvér – hogy a mi apánk bizony sír. Odaszaladtam hozzá, persze jött utánam Marink is, és fejemet apánk derekához fúrtam. Amennyire csak tudtam magamhoz öleltem, nadrágjába kapaszkodva, és… és az én könnyeim is neki eredtek. Nem hangosan, nem teli torokból, ahogy néha előfordult, mikor valamit el akartam érni vele, hanem attól a különös érzéstől megrémülve, hogy – életemben először – sírni látom az apámat!
Majd, eljött az „idő”, ahogy nagyapánk mondta apánknak, mikor felancúgozva kiállt a verandára. Anyánk tartotta magát, hogy ne lássák könnyeit, legalább most ne, – mióta az a papír megjött éjszakánként felébredtem rá, hogy ő is itatja az egereket – de ahogy egyre közelebb értünk a vasútállomáshoz, anyánknak úgy fogyott el a kitartása. Amikor megálltunk a peronnál elengedte kezünket, és apánk nyakába borulva, szipogva, remegve zokogott. Nem tudtam honnét jött az a valami, de úgy éreztem, valami tekeri, csavarja az én sírókámat is. Odaszaladtam apánkhoz, és egymás nyakába borulva engedtük szabadjára könnyeinket. Marink csak bámult apánkra felfelé, az ő szeme is könnyben csillogott, de ő még csupán a többiek sírásán pityergett.
Ahogy feltünt a távolból a vonat füstje, minden asszony és lány a férje, kedvese nyakát szorongatta és… hullatta könnyeit. Akkor néztem körül, hogy rajtunk kívül még vagy tíz-tizenkét család feje, fia körül álldogálnak a hozzátartozóik.
Mindenkinek egyszerre kell itt hagynia szeretteit? Van ilyen, tudom, hiszen ha a hortobágyi nagyvásárba igyekeztek a férfiak, akkor is sokan csapódtak egybe, hogy mennél kevesebb kocsival kelljen menniük. De most miért vonattal, és miért Nyíregyházára? És miért ilyen fájdalmas mindenkinek, aki csak búcsúztatja őket itt, az állomáson? Ha vásárnak nem kerítettek ekkora fenekét – ahogy nagyapám mondta, ha valamit túlzásba vittek, szerinte – a búcsúzkodásnak! Egy puszi jobbról, balról, és… gyí, te! Már indult is a szekér, hogy késő este majd sűrű kutyaugatás jelezze a megérkezésüket.
A férfiak felmásztak a magas lépcsős kupéba, aztán igyekeztek az ablakokhoz, hogy még egyszer megfoghassák a kezét a kedvesnek, a hitvesnek, és adjanak egy csókot a feléje emelt gyerek arcára. Apánk is így tett. A lehúzott ablakon szinte derékig kihajolva nyúlt anyánk keze után, amiben ott kapálóztam én, és persze Mari is. Összecsókolt bennünket, aztán anyánk letett a földre mindkettőnket, hogy ő is kaphasson még egyet abból a szép szerelmes ölelésből, mint előző este… a pitvaron.
A vonat nagyot visított, óriási gőzfelhőt eresztett ki magából, majd nehézkesen, öregesen, mint a falu ezermestere, az öreg Szuláncki bácsi, neki indult, hogy elvigye tőlünk… apánkat.
Anyánk napokig hallgatott, szinte alig szólt valamit bárkihez is. Esténként a mosdásnál magához húzott, és… sírt, mindig csak sírt. Próbáltuk vigasztalni, ígértünk mindent, amit két alig gyerek ígérhet. Bólogatott rá szaporán, de mire válaszolhatott volna szavakkal… újra csak könny takarta a szemeit, és nem jött ki egy hang se a száján.
Nem tudom mennyi idő telt el, mikor egyik este, az asztalnál ülve, egy másik papírost vett elő a kötényzsebből.
– Miska, Szántó Jóskával, meg Tóth Ferivel együtt az… – hangja megcsuklott egy pillanatra, de lenyelte feltörő könnyét – …az orosz frontra kerül majd. Megmaradt egy kis kalendárium, amit anyánk akkor kapott a falu tanítójától, mikor apánkat elvitték arra az… orosz frontra. Az évszám ott állt az elejére festve, szép, dőlt számokkal: 1915
Apánk akkor került vissza a frontról, mikor már Miskánk is szaladt, és már egyszerűbb szavakat is kimondott. Ugyanott vártuk, mint ahol elköszöntünk tőle. A szerelvény most a másik irányból érkezett. Három-négy fejet lehetett látni az ablakon kihajolva, ahogy egyre közelebb ért hozzánk. Az apámé is köztük volt! Boldogan öleltük egymást, amikor a félig még mozgó vonatból szinte közénk ugrott. Miskánk kerekre nyitott szemmel bámulta a „bácsit”. Apánk felkapta a földről, vidáman pörgött vele, mint a sörgő, majd miután megállt, és megszorongatta a fiát…:
– Édes, drága kicsi fiam! Köszönöm, hogy vigyáztál rájuk, ahogy megígérted nekem! Tudtam, hogy rád bízhatom a családot, míg én távol leszek, mert te, te az én fiam vagy, és egy Póser, nem ígérget a levegőbe!
Miskánk semmit nem értett ebből, de valahogy megérezte, hogy ennek a katonaruhás embernek valami köze van hozzá, mert, ahogy apánk befejezte a mondatot… a nyakába borult és úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.
Apánk ismét lehunyta szemeit – mint akkor, mikor ígéretet vett a fián – és ölelte, csókolta, ahol érte.
Mikor kinyitotta, két apró, barna szeme tele volt könnyel. De mennyivel másabbak voltak ezek a könnyek, mint azok, amik akkor hulltak… három évvel azelőtt!

– Mamikám, te sírsz? – néztem fel rá, de választ nem vártam, hiszen láttam – Ez nagyon furcsa mese volt, mert téged ríkatott meg.
Nagymamám a zsebkendőjével, diszkréten a szemeit törölgette.
– Tudod kisfiam, az amolyan… életmese.
– És ez mit jelent?
– Az olyan, hogyha elmondod, úgy tűnik, mintha mese volna. Pedig, az maga az élet, ami mesébe illő dolgokat tud tenni az emberekkel.
A falon, keretben, egy megfakult fénykép lógott. Katonaruhában, cigarettával az ujjai között, bajszos férfi néz büszkén a fotómasinába. Ő volt az én dédnagyapám, aki három évig nem láthatta a családját, mert valahol, valakik úgy döntöttek.
De visszajött hozzájuk… csak azért is, mert a Póserek, már csak ilyen makacsak!

Share

Herbák István András: A nyolcadik!

január 19th, 2013 Posted in Herbák István András | No Comments »

Rettenet ez a forróság, és már olyan régen tart, hogy végtelennek tűnik! Eső egy csepp se, a föld már úgy porzik, ha a szél meglibbenti a szárnyaival, mint a legfinomabb liszt, úgy száll, s lep be mindent.
De, nincs mese! Fel kell kelni hajnalok-hajnalán… kapa a kézbe, és menni a kertbe, hogy a semmiből megnőtt dudvából kiszabadítsam a másodvetésű veteményt. Már akkorára nőttek, hogy egy lőállás-megközelítést simán végre lehetne benne hajtani, katonai kiképzés gyanánt!
Minden adott: hűs az idő, a Nap még éppen a látóhatáron kukucskál – gyerünk! Jaj, a „Sólyom” itt ne maradjon! A Sokol rádió, szegény apám öröksége. Ő is Kossuth rádió-hallgató volt, mert ezen a masinán, igazából, csak ez az adó jön be. De nem is kell más, mert ezt akarom én is hallani! Amolyan… háttér-rádiózás ez, ahogy a mostani nagy nyelvújító időszak felkent és kenetlen prókátorai hívják.
Hírek, időjárás-jelentés – már megint az égben lesz a csúcsa! – aztán a szokott műsorterv szerint tovább… sporthírek: kilenc órától lesz élő közvetítés Londonból. Lassan vége a XXX. nyári olimpiának. Telik az idő, futnak a napok, a hetek! Ha belegondolok – az olimpián résztvevőknek négy év telik el kemény felkészüléssel, hogy az az egy nap az ő napjuk lehessen. Aztán elég egy rossz pillanat, és oda az álom! Tegnap mondta valaki: „Nem az a lényeg, hogy arany-, ezüst-, bronzérem sikerül-e az olimpián, hanem, hogy teljes szívvel bele veti-e az olimpikon magát a küzdelembe!” Az adott olimpikonnak is más lehet a véleménye a dologról – egy kicsit, mi, egyszerű szurkolók pedig – valljuk be őszintén! – telhetetlenek vagyunk! Főleg azokkal szemben, akik már évről-évre „szállítják” a dicsőséget ennek az országnak! Egy pillanat alatt „elfelejtjük”, hogy ő is ember, hibázni neki is szabad.
A kézilabdás fiúk eredménye… evés közben jön meg az étvágy, így is szép, hiszen ott vannak a legjobb négy között… ezt előre aláírta volna bárki. De most, hogy itt volt a lehetőség, egy kicsit savanyú a szőlő. A vízilabdás Kemény-legények… ők viszont csalódás, bárhogy is szépítjük a dolgot! Az eredményeik, a csapat játékereje… a 9-12 hely, nagyon messze van ettől! Ám ez már így sikerült, nem jött ki a lépés – kár, nagy kár! Így is szép a londoni éremtábla, hiszen már van hét arany, és erre még a legvérmesebb szakértők se számoltak… hogy a többi éremről ne is essék szó!
„Kapcsoljuk a londoni stúdiót!” – riadok fel gondolataimból
„Kedves hallgatóink, a mai programban a tíz kilométeres gyorsúszásban leszünk érdekeltek, Risztov Éva jóvoltából, valamint birkózóink közül…” – Risztov Éva… nagyon ismerősen hangzik a név. Az biztos, hogy úszó, de az utóbbi időben ritkán hallottam a nevét. Az is lehet, hogy csak én vagyok „lemaradva” róla? Az úszókról nekem Hargitay András, Darnyi Tamás, Verrasztó Zoltán és Evelin, Cseh Tamás – és most már az ifjú titán, Gyúrta Dániel! – jut eszembe. No és persze… Egerszegi Krisztina, Egérke, a kicsi lány… ahogy Vitray Tamás becézte, és biztatta azon a feledhetetlen olimpiai döntőben!
Tíz kilométer?! Te jó szagú, hiszen annyit még kerékpárral is elég letekerni, nemhogy úszva! Erre ennyi lány és asszony adta a fejét, hogy egy nyíltvízi versenyen – mert ezt nem holmi feszített víztükrös, steril uszodában ússzák ám, hanem kint valami tavon! – leússzon kétfalunyi távolságot? Vannak köztük, akiknek nem csupán írott és szerzett „jog” az emancipáció – ők komolyan is veszik!
„- Most indult el a mezőny. Itt, az elején még nagy a tülekedés, a helyezkedés. Reméljük, nem jár úgy a mi Évánk, mint a 2011-es sanghaji világbajnokságon, ahol kizárták ebből a versenyszámból! … Természetesen időről-időre jelenkezünk majd a verseny közben, hogy beszámoljunk annak állásáról.”
„Gyere ki, nehogy beleszakadj, mert akkor aztán kutathatok utánad, hogy hol van a gyökered!” – imádkozok ahhoz az egyetlen tarackhoz, ami árván búvik meg a többi nagyra nőtt gyom között. De csak beleszakad, akárhogy óvatoskodok vele. Kapával kutatok a maradvány után, ami ott rejtőzik valahol mélyen a földben.
Nagydarabot sikeredik kirángatni, de biztos, hogy maradt még belőle. Az pedig, újra ki fog hajtani, hiszen szívósfajta! Ahol egyszer gyökeret vert, csak teljes gyökerével lehet onnét kipusztítani! A tarack a gyomok leggyomabbika! Szívós és szinte elpusztíthatatlan.
A szakértők kerülnek a mikrofon elé.
„Éva visszatérése óta – visszatérés, miért, visszavonult?… mondom, hogy lemaradtam valamiről! – egyre jobb és jobb formában úszik. Ezt eredményei is alátámasztják…” és sorolja az időket, helyezéseket. Szép lista, csupa érem és rekord! Még valami üti meg a fülemet: Éva Debrecenbe költözött, vagyis – „hazai” lett. Ő is Hajdú-vármegyei lakos – én is! Ő tud úszni – én… nem süllyedek el, egy darabig!
„És, milyen reális eredményt vártok Risztov Évától?” – teszi fel a kérdést a riporter. Jósoljatok gyerekek, vagy inkább az eredmények ismeretében mondtok valamit?
„Hát – azt még nem hallotta a szakértő, hogy ezzel a szóval nem kezdünk mondókánkba? – a realitás azt mondatja velem, hogy az első húszba-huszonötbe bekerülés már szép siker lenne!”
A másik sokkal szakértőbb, már egy kicsit merészebben jósol:
„Szerintem az első tíz-tizenöt közé bekerülhet.” Éva, hallod, húzz bele, nehogy a szakértők mellé trafáljanak! Aztán legyen, mondjuk… minél előbb!
„Risztov Éva még mindig ott van az élmezőnyben, annak is az élén…!” – mondja cseppet se rejtve el lelkesedését a hallgatók előtt a közvetítő-riporter. Ne is rejtse, kinek tartogatná azt, hogy az ő szíve is a magyarokért dobog, hogy most ő se csupán egyszerű, tárgyilagos szemlélője annak, ami abban a tóban, vagy hol(?) történik?
Húú, már nagyon kipirított a Nap! Egy kicsit elmegyek hűsölni a fa alá, de a rádiót is viszem, nem akarok lemaradni, mert… ki tudja!
Kapcsolgatnak a pesti és a londoni stúdiók között. A fő kérdés: honnét várható még érem? Az öttusázók még hátra vannak, ők mindig képesek igazán nagy dolgokra! Igaz, mióta a látványnak, a tömörségnek egy kicsit feláldozták ezt a sportágat, azóta igazán nagy „robbantásra” még nem voltak a mieink képesek. De mindig ott van bennük az a bizonyos dinamit!
„- Elnézést stúdió – vág közbe az éppen okfejtegető hozzáértő szavába a helyszíni drukker-riporter – Risztov Éva még mindig az élen úszik, szorosan a nyomában az olasz és amerikai úszókkal. A többiek tőlük méterekkel leszakadva. A hátralevő távolság még tetemes ugyan, de Éva, mintha csak most kezdte volna az úszást – fáradtságot nem látni a mozgásán. Egyenletes tempóban gyúrja a vizet.”
A stúdiókban levők megélénkülnek. Szinte mindegyik azonnal visszaemlékszik apróságokra, ami – szerinte – esetleg, még jól jön a végén…! Ki erre, ki arra.
„Na, most kérdezd meg őket: hányadikként várják Évát a végére? – esik ki a számon önkéntelenül. Körbe nézek, látta-e, hallotta-e valaki, de a Napon kívül senki se mosolyog!
Ráeszmélek, hogy… szurkolok, bíztatom, szorítok a… „kicsi lánynak”, aki itt lakik az Alföldön, a kálvinista Rómában!
Valami más – számunkra „érdektelen” – sportágból van közvetítés, mert arról is kell a sportszerűség nevében hírt adni, de már csévélném előre a szalagot! Mi van Évával, azt mondjátok már?! Kit érdekel most az amerikai kosárlabda csapat számszerű eredménye – amúgy se vagyok oda a kosárlabdáért, mert nekem túl finom játék, és azzal, hogy állandóan „kezelnie” kell a játékvezetőnek azt a gumigolyót, ezzel összetörve a játék folyamatosságát…! – ússzunk már tovább! Lehet, hogy Éváék már ott szárítkoznak a parton, és drukkolnak a többieknek?
Visszamegyek a munkámhoz, de a figyelmem ott jár a rádió hullámain: mi van Évával?
Megint egy tarack! Csak nem idáig ér az a gyökér? Végül is… nem elképzelhetetlen! Ki tudja, mi van a mélyben? Arra kezdi a földet túrni, mikor húzni kezdem, amerről az előbbit is kiszakítottam. No, várj csak, majd a kapa kinyomozza!
Egy darabig vízszintesen megy a földben, aztán hirtelen… függőlegesen eltűnik a mélységbe…! Ezzel is fogok még találkozni – majd, hiszen ami árthat csak gyökerestől írtható!
„- A verseny végére kapcsoljuk a tíz kilométeres gyorsúszás helyszínét – hangzik izgatottan a londoni stúdiós szájából.
„- Már csak húsz-huszonöt méter van hátra. Risztov Éva továbbra is az élen … gyerünk Éva, meg lesz az!.. már csak 15… még mindig ő halad az élen, és ebben a pillanatban…olimpiai bajnok a női tíz kilométeres nyílt-vízi gyorsúszásban Risztov Éva, Magyarország! Azt hiszem, kedves hallgatóim, kevesen gondoltuk volna, hogy ez a nap ekkora meglepetést tartogat a számunkra! Meg van a nyolcadik olimpia aranyérmünk itt, Londonban, Risztov Éva jóvoltából! Ennél nagyobb öröm aligha érhetett volna bennünket! A stúdióé a szó.” – fejezi be a közvetítést kissé elérzékenyülve a közvetítő-riporter.
No, kedves szakértők! Akkor lehet magyarázkodni: ki járt közelebb a jóslatával a valósághoz, ahhoz, ami most megtörtént itt, a fülünk hallatára? A stúdióban egy pillanatnyi csönd, aztán észbe kap a vezető riporter, s mintha ez amolyan… természetes, várt, borítékolt győzelem lett volna, széles mosollyal kísérve – ami áthallatszik a rádión is – a két megszeppent „okoskához” fordul. Azok csak hát-olnak, meg minden féle módon kezdik a maguk jóslata felé csavarni a szót, de egyik se mondja ki: itt csoda történt!
Megmenti őket a helyszíni riporter újbóli bejelentkezése:
„ – Itt áll mellettem a vegyes zónában az újdonsült olimpiai bajnok, Risztov Éva…”- és felteszi, a kicsit egyszerű, kicsit sablonos kérdéseit a lihegő lánynak, aki éppen csak maga mögött hagyott tíz kilométert, és csak úgy mellékesen, a világ többi úszóját, akik azon mesterkedtek, hogy elvegyék tőle ezt a diadalt! Ám a kérdésekre adott válaszok nem szokványosak! Éva megköszöni az őt segítő, benne bízó, támogató edzőknek azt, hogy erőt és kitartást adtak neki. Hitet abban, hogy igenis… sikerülni fog ez a mai diadal! És aztán:
„ – És köszönöm Debrecen városának, azt, hogy helyet és esélyt adtak arra, hogy újból felálljak, és eljussak idáig. Ez az arany érem nem csupán az enyém, hanem Debrecené is! Köszönöm azoknak, akik elhozták – titokban – ide a versenyre az egyik legkedvesebb embert számomra… az édesanyámat, hogy együtt örülhessek vele a sikernek, amit annyi lemondás, futással, úszással töltött hajnal és nap után elérhettem ma! Köszönöm!”
Hangja megcsuklik. Kihallatszik belőle, hogy nem a kötelező nyilatkozat szerinti mondókát mondta most el a mikrofonba. Onnan, belülről, az ismeretlen rejtekéből jöttek a szavai, és talán ezért voltak olyan őszinték!
Meg van a nyolcadik arany! Hallod világ? Mi, magyarok, akik annyit adtunk már a köznek, akik mégis annyi rosszat kaptunk már cserébe… újból felállunk a dobogó tetejére!
Ne tudom mekkora az első hely alapterülete, hogy felférünk-e rá mindnyájan, vagy csak a debrecenieknek jut rajta hely, de én köztük leszek!
Egykoron én is ott láttam meg a napvilágot, így én is egy kicsit, debreceninek érzem magam! Nem csak most van ez így. Akkor is „debreceni vagyok”, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, mint ahogy előre várható lenne. De most – akár fél lábbal is! – ott állhatok Éva háta mögött azon a dobogón! Nyertünk… együtt nyertünk egy olimpiai éremnél is nagyobb és szebb dolgot: az összetartást! Letelt már az ezer év, amíg súlyt bennünket a turáni átok? Azt hiszem, ez elsősorban a szívekben kell, hogy elmúljon. Tudjunk örülni egy másik magyar sikerének, irígység, hátsó szándék nélkül! Sírni már régen tudunk együtt, küzdeni is olykor-olykor vállvetve, tanuljunk meg végre együtt örülni is! Nem sírva vigadni, mert az valami egészen más!
Süthet már a Nap teljes erejével, nem csak a hátam érez forróságot.
Az egyik riporter szájából hallottam: „Olyan jó most magyarnak lenni Londonban!” Nem csak ott – itthon is! A nyolcadik után pedig, egyenesen… felemelő! Éva – nem vagy már magad, egy egész ország büszke rád, és… köszönjük, hogy azok lehetünk, aranyos büszkék!

Share

Herbák István András: A szíveddel érezd

június 30th, 2011 Posted in Herbák István András | No Comments »

Köröm versek

A szíveddel érezd, mit szemeddel látol –

Azzal hallom én is, mit felém kiáltol!

Úgy csókolj, hogy égjen,

Lángra égig érjen.

A felhőket súrolja

És dalunkat dúdolja.

Kopár az én lelkem,

Ha nem öntözi szavad,

Mert Te vagy a víz néki,

Te az ÉLET…magad.

Nélküled oly semmi vagyok…

Ebihal egy tóban.

De ha kezem fogod én leszek…

Halász a folyóban!

Aludj szép leány,

Én vigyázom álmod,

Hogy sikerüljön kisleányból

Királynővé válnod!

Oly nehéz dolog:

Tőled elszakadni,

És egy lépést is nélküled

Egyedül haladni!

Ímhol, itt a virág, mit tenéked hoztam

…a szomszéd kertjéből éjszaka oroztam.

Mosolyodért tettem, semmi egyéb másért(!)

Hisz virágot nem lopnék az egész világért!

Tudod-e hol lakok? Tudod-e, hogy…közel?

Tudod-e, hogy a szomszédság nékünk mikor jön el?!

Ha mindenre fejed rázod egy jókora…NEM-el,

Hát, gyere…költözz hozzám – súgott szerelemmel!

Türelmetlen türelem, mi szívemben lapít,

Bár néha dühével…nagyon is megvadít!

Hiszen tudja szivem, lelkem: vigyázni kell rája…

Szerelmem szépséges, riadt galambjára!

Boldogan álmodtam, mert mosoly volt arcodon…

Láttam, ahogy táncoló derekadat fogom…

Éreztem a vágyad, ahogy hátra lépnél…

És a nagyvilág előtt örömmel ölelnél!

És mit őrzök…nem engedem – nem is látja senki,

Kézbe venni se lehet…csak lelkem derengi!

Megálmodtam, kigondoltam, mi ifjútól futott,

De…Te vagy a legszebb gondolat, mi eszembe jutott

Te légy a szó, mit soha ki nem mondtam,

Te légy a mondat, mint sokszor elhallgattam.

Te légy az utolsó lap éltem regényében,

S Te légy s sugár reményem fényében.

Ha összedől a világom,

Ha maga alá temet,

És ha nem lesz tavasz nekem,

Mert tél követ már telet…

S ha kő nyomja is lelkemet,

És a Napot se látom…

Akkor is, azért is a…

TE neved kiáltom!

Elcsábítol újra, s újra,

„Megveszel”, mint halat…súlyra!

Úgy szeretsz, mint soha…senki(!)…

Mert csókod nem lehet feledni!

Kiválasztott vagyok…(!)

…érzem mozdulatod,

Értem mondataid,

Ha félbe is hagyod.

Szavad mögé látok,

Selymét fellebbentve,

S látlak, erős hittel…

Világot teremtve!

Szeretlek, mint szív a bókot,

Szeretlek, mint száj a csókot,

Szeretlek, mint éj, nyugalmát,

Mint meglelt, örök birodalmát!

Jó utat vándor, ki messze mégy, idegenbe

Ládd…itt van a kendő, itt van még kezembe.

S virít még messzire oly tarkán,

Hogy a cseppet letörölje, ott…a szemed sarkán!

Homályos a tükör, ha Téged vetít vissza,

Mert a szépségedet mind magába issza.

Irígységből teszi, nincs más oka rája…

Mert tudja, amit én is…Te…Föld és Nap leánya!

Itt vagyok még mindig,

Mert Véled szép az élet,

S több vagy nekem – érzem,

Mint egy múló ígéret!

Hallottam egy félmondatot…

Vagy csak szavak voltak(?)

Netán bizony…restül hallok,

S azok nem is nekem szóltak?

Mintha az „imádlak” után

Lett volna, hogy: „én is!…

De…megeshet, hogy tél jöttére:

Kell fa mellé…szén is?!

Várom, várom…ó, csak jönne,

S váratlanul rám köszönne!

„Vagyok, nézz a két szemembe,

Tedd a kezed a kezembe.

Fussunk együtt, gyere velem…

Te legyél a szerelmesem!”

Nem múlt el a világ(!) –

Csupán egy alkalom,

Hogy nem ölelhet Téged

Reád vágyó karom!

Úgy dobban a szívem,

Oly ütemre veri…

Az indulóját,

Mert helyét azt nem leli!

Vágyik ő…utánad,

Minden perc halála,

Mely nélküled eltelve

Mély verembe szála!

Ha nem is mondod soha,

-ha a világból úgy megyek –

Hogy nem visszhangozzák

Szavadat a hegyek…

Majd mondom én

Helyetted és Néked:

Mint napsugarat

Szeretlek én Téged!

Csak tíz fillért…egy ezresből…

Csupán ennyit adj nékem…

Szerelmed virágából –

Mondd hát…hogyan kérjem?

Ha csak hallod – szeretlek(!)-

Meggyújtja az avart.

Ha csak hiszed – szeretnek-

Tán…egy évig “kitart”.

Ha a szíved-ébred –

Könnyed már megered,

De, ha majd érzed is –

Nem leled a helyed!

Szemed fénye nem gyűrődött,

…mosolyod se fakult!

Az, hogy hajad kócolt(?)

…az csak…úgy alakult!

Téli erdő mélyén

Nyomot hagy a lábunk,

Ahogy önfeledten

Nevetve sétálunk.

Csak Te és én,

A messze hangzó csenddel…

S elsuhan egy percünk

Édes szerelemmel.

Oly édes lesz majd

Karjaidba bújni,

És áldott szerelemben

Lelkedre borulni.

Várom a szavadat,

Várom, hogy keress…

Vagy legalább néha

Reménykedve szeress!

Share

Herbák István András: A hóember az eget kémlelte…

június 8th, 2011 Posted in Herbák István András | No Comments »

Nagy szürke fellegek takarták az eget. Olyan volt a színük, mint a mosatlan, vasalatlan ciháé, amit csak úgy lekaptak a szárítóról és odavetettek valamit letakarni. Hűvös szél söpört végig a tájon, A Hóember nyakában levő sál libegett a suhanó fuvallat irányát mutatva.
„Még élhetek! Még az én időm jön, ott…messziről is!” – fordult meg a majdnem legkisebb hógolyóban a gondolat.
Széndarabokkal kirakott szája mosolyra húzódott. Fekete szemén boldogság csillant.
Mégis…egy igazán fontos gondolat foglalkoztatta, ami már régi eleit is: tavasszal, virágot, igazi kinyílott, illatos, tavaszi virágot szedni a rétről! A rétről, ami itt terült el alatta, és ameddig ellátott, nyílt tér volt előtte.
„Megvalósítani az ősök álmát, amit már én is sokszor megálmodtam, mióta a világon vagyok!”
Nagyot sóhajtott, és talán legyintett is volna, ha a kezét a gyerekek – akik őt megformálták, megalkották – kicsit hosszabbra eresztették volna fantáziájukat! De, mindössze egy pár szálból álló seprű meredezett beleszúrva egyetlen karcsonkjába…azzal pedig, nehéz legyinteni is.
Egy lélek nem járt arra már napok óta. A gyerekek se voltak, már egy hete, pedig az ő vidám kacagásuk mindig jókedvre derítette a magány hosszú napjai után. Szánkóztak, fogócskáztak, és ki tudja még mi minden játékot találtak maguknak ki…és estik, sötétedésig maradtak körülte! Azt se bánta, ha hógolyózáskor egy-egy találat az ő testén, arcán csattant el, mert ő volt a védelem, a fedezék olykor. Szeretett volna egyik vagy másik csapatban, mint tüzér részt venni…szaladni, nevetni és örülni, mert az olyan jó lehet!
A falu legszélső házát látta csak, abból is mindössze a ház egy darabját. Próbálta, hogy lehetne legalább a fejét elfordítani kicsit, hogy többet lásson az emberek világából, de legnagyobb erőfeszítéssel se sikerült megváltoztatnia eredeti helyzetét.
„Van, mikor az akarat, az elszántság is kevés, a legkisebb változás eléréséhez!?” – elmélkedett el olykor, mert csendes magányában erre is volt ideje.
A madarakat szerette. Volt, hogy egy galamb, egy veréb az orrába csípett, hiszen a répa csábította őket, de nem haragudott érte rájuk…a társaság mindenek előtt volt számára.
A napok kocsiverseny módon kergették egymást.
Egyiken…mert nevük és számuk oly mindegy volt a Hóember számára…arra lett figyelmes, hogy az ég színe megváltozik. Az eddigi piszkosszürkéből, tiszta, mélykék lett!
Hidegnek hideg volt, de valami olyan furcsa szagok kezdtek terjengeni a levegőben, amit a Hóember eddig nem érzett. A szél se volt már olyan borzongató, olyan fagyos leheletű, hanem valami cirógatásféle volt az egész.
A Hóember nem értette. Eddig minden fehér és hideg volt – ahogy ő szereti! Most mi történik, hogy mindez kezd megváltozni?
Csak nem???
A Nap kikandikált az egyik kósza, árva felhő mögül. Fénye vakítóan hatott a Hóember szemére. Csak hunyorgott a hirtelen világosba fordult tájra.
Ötödik napon a Hóember kezdett…fogyni! Gömbölyű hasa meglaposodott, összement, szinte mindene megapadt. Sapkaként funkcionáló fazeka kezdett a szemeire csúszni. A meleg érezhetően növekedett. Pár fokkal csak, de egyre érezhetőbben.
A tizedik napon a Hóember azt vette észre…a táj, amin őrködött…befeketedett! A környezetéből a fehér takaró egyszerűen eltünt!
„Hová lett, ki vitte el? Biztos éjszakánként lopkodták el, amikor elszundítottam! Tegnapelőtt még ott is, meg ott is volt egy nagyobbacska darab belőle, aztán mára…hmm!”
És…valahogy…mintha már nem látna el olyan messze se, mint eddig! A föld is közeledik a szeméhez?
A tizenkettedik napon arra lett figyelmes…valami kis zöld búvik ki a föld hasítékából, és szemlátomást növekszik! És…nem is egy! Megszámolta őket.
Tizenhét. Na de…mik ezek, amik itt, szinte a lába mellett kezdenek életre kelni?
Már nem látott az árok elülső partján levő töltés mögé, mert…mivel hasa alig volt …egyre jobban látta a földön levő dolgokat, és egyre közelebbről.
„De gyönyörűek vagytok! Biztosan jó az illatotok is, de a barátaim…már nem érzek vele szagokat, de…nem baj! Ó, ha megvolna még a kezem, legalább a seprűs, hogy megcirógassam vele a szirmotokat! Kik vagytok ti, miféle teremtménye a világnak?…” – a Hóember még szerette volna megtudni legalább a nevét ezeknek a fehér szirmú, zöld szárú, picinyke virágoknak!!! Mert … megvilágosodott előtte: ők a tavasz hírnökei! Az elsők, akik köszöntik a tél elmúltával serkenő új életet.
„Nekem se sikerült hát titeket csokorba szednem, mint ahogy még egyetlen előttem járt hóembernek se. De nem szomorkodom! Örülök, hogy láthattalak titeket, mert most már tudom…az élet egy kiszabott darab, a nagy végtelen, mérhetetlen ruhájából. Mindenki kap belőle egy kicsinykét, ami csak az övé, és úgy osztja be, ahogy jónak látja! Hogy mennyi öröme telik benne, elsősorban rajta múlik! Hogy észreveszi-e a legkisebb dolgokat is időben – vagy már csak akkor, ha a szemei előtt vannak?! – ehhez figyelem, szeretet és nyugalom kell…belső nyugalom. És, ha a végére érsz, majd kiderül: rászolgáltál-e ekkora darabra, jól használtad fel ami adatott…vagy csak…elkótya-vetyélted az idődet?!
Megyek, mert nekem már … mennem kell! Elfogyott az én darabom. De jönnek majd mások, akik majd újra megcsodálhatnak titeket, és talán…”
A Hóember végleg elterült a föld felszínén.
A kinyílt hóvirágok együtt rázták meg tiszta, fehér sziromfejüket, és köszöntek el a téltől, hogy helyébe léphessen a tarka, színes, lélekemelő, simogató napsugarú tavasz.

Share

Herbák István András: Volt egyszer egy… katona

június 8th, 2011 Posted in Herbák István András | No Comments »

Hűvös szelek járnak, csontig ható széllel
Számolni lehet már a közelgő téllel.
Süvít, ha meglódul, átjut minden gáton,
Rémülten fogódznak levelek a fákon.
Legtöbbjük nem bírja, áldozattá válik,
S ez lesz mindnek sorsa, az utolsó szálig!

Vendégségben vagyok. Vagy csak, hazajöttem?
De sok idő maradt, azóta mögöttem,
Hogy abba a házba gyerekké fogadtak,
És sok tanítással emberré faragtak.
Drága jó szüleim, kik már elköltöztek
Sok cifraság után – fehérbe öltöztek.

Ott laktunk, amoda, abban a nagy házban
Mi emlékeivel elporladt a gyászban.
Nem volt ki gondozza, ápolja sebeit
Dacolt, de hiába, hát lehunyta szemeit.
Csak a múltja maradt, jövője már nincsen,
Egyre több a rozsda ezen a bilincsen.

Gondtalan, vad, csikó, szilaj gyerekkorom
Ott múltak napjai! – azon a peronon,
Tágas, nagy verenda, játékország tere,
Ami csak kellhetett, mi képzeltük bele!
Voltunk mi nagy hősök, fakarddal a kézbe
Aztán meg ellenség, a következő részbe.

Sok gyerek zsivajtól volt hangos a házunk
Mikor testvér mellett szomszéddal komázunk!
Heten, mikor nyolcan harcoltunk sárkánnyal,
Avagy veszekedtünk azzal a szem lánnyal
Ki közénk tartozott – a Lackó testvére!,
Bármily veszélyestől sose állt az félre!

Kijártunk bandástul a nagy csordagyepre,
Mindőnket a szülő naphosszat kereste!
Este volt szorulás, kiadták a jussunk,
Olykor azt se tudtuk, hogy most merre fussunk!
Mindig megígértük: ez volt az utolsó!
De mégis úgy jártunk, ahogyan a korsó!

Sötétedik lassan, megy a Nap holnapra
Most verik a hordót a kocsmában csapra.
Megtérnek a népek, a határból, haza
Egyiknél villa van, a másiknál kasza.
Köröttük szaladgál két surmó csemete,
Nyúzva az anyjukat: ott van a csemege!

A boltra mutatnak, nyígnak úgy dacolnak
Anyjukkal ellenben kitartón harcolnak.
Végül csak az enged, cukorért bemennek,
Vagy ki tudja, mi kell, addig még emennek!
Az apjuk hát betér egy pofa sör gyanánt
A korcsmába, hogy is? : srégvizavé haránt!

Hosszú az út haza, már indulni kéne!
Búcsúzkodjunk hát el: Isten vele néne!”
Kikísér még azért a kiskapun túlra,
Csókokkal halmoz el újra, aztán újra.
Nincs más élősorban rokon, én maradtam,
Gondoltam hát egyet, hozzá leszaladtam.

Úgyis ritkán látom, hagy örüljön szívünk
Mikor látja szemünk megváltozott színünk!
Egy végső ölelés, visszafojtott sóhaj,
El nem mondott szavak, viszontlátó óhaj!
Szeme tele könnyel, de azért mosolyog,
Lelke gondolata fejében kavarog.

A kapun kívül vár, ide bejárt utam,
S ott van a távolban, gyerekkori kutam
Megállok, megnézem, kávájára ülök,
Emlékek tárából valóságot szülök.
Még mindig használják,- közelbe nincs párja!
Édes, jó vizével az utazót várja.

Vizet hoz a dézsa, kiteszem a szélre
Néhány kortynyit öntök tetejéről félre!
Úgy, ahogyan láttam sokszor az apámtól
Én is úgy megvonom elejét a számtól.
Azt mondta, azért kell: ott úszik a szennye,
Iváskor nem marad így a ruskó benne!

Dézsán támaszkodva elmerengek azon,
Hogy mástól is láttam – azon a tavaszon,
Mikor én még alig, tán, hét éves voltam(?)
És kora tavasztól egy szál gatyát hordtam,
S mezítláb szaladtunk hosszú rétek során,
Oszt, hogy sokat éljünk, felkeltünk jó korán!

Mindőnk együtt volt már, minek? Nem csak sejtem,
Ürgét fogni mentünk, soha nem felejtem!
Elől ment a nagyja, hátul az apróság,
Ehhez igazodott mi bennünk a jóság!
A nagyok nem győztek minket csitítani,
Ha zsákmányt akarunk, nem kell visítani!

A nagy vadászatba jól kimelegedtünk,
Ezért hát kényszerből kis kitérőt tettünk.
Futás, el a kúthoz, csakis ott jó inni,
Hogy másütt is lehet, el se tudtuk hinni.
Mert volt ott kanális, onnan mertünk vizet
Az ürgeöntéshez, sokszor tízszer tizet!

Ahogy közeledtünk – már láttuk a kutat,
Lépésként számolva a maradék utat –
Úgy látszott messziről, van, ki még odatart,
Csak ő más irányból. Tudtuk inni akart!
Az, hogy magunkat még ezzel tovább főzzük,
Ugyan kit érdekelt! fő, hogy megelőzzük!

Uzsgyi, ahogy bírtuk úgy szedtük a lábunk
Ennyien, még rá is! – ugyan dehogy várunk!
A nagy rohanásra felfigyelt a kutya,
Jó, hogy csak magában, nem volt retye-rutya!
Göndörszőrű puli, a csordásunk ebe,
Megismert messziről, jóba voltunk vele.

Hoztunk neki olykor kenyérhéjat, csontot,
Azt mondtak, úgy nevelt ekkora bozontot!
Megcsóválta farkát majd másfelé nézett,
S a másik irányba ugatást „intézett”.
Majd megindult lassan, ki is húzta magát,
Hogy jobban érezze az idegen szagát!

Az öreg ráfigyelt a kutya dolgára,
S kérdésféle képen nézett a szolgára.
Az meg visszanézett, várva, “Most mi legyen?”,
Döntse el gazdája, innentől mit tegyen!
Sűrűket vakkantott, de egyhelyben maradt,
Más kutya ilyenkor, rég irányba szaladt.

Előre meredve, csak is arra nézett
Amerről szimata veszélyeset érzett.
De ült, rendületlen, igaz, már ugatott,
És szemmel, meg orral egyszerre kutatott.
Már csak egy szó kéne, annyi csak a híja,
Nem tartaná vissza semminek a szíja.

Volt idő ezt nézni, mert hátul maradtam
A sorban a kútnál, hisz lassan szaladtam.
Az eleje ivott mire odaértem,
Így a dézsa vízhez sehogyan se fértem.
A csordás ránk nézett, de aztán elfordult
Mikor a kutyája idegenre mordult.

Ö is szemlélődött, erősen keresve
Bármit mi ismerős, a járását lesve.
De bizony nem talált, sehogy kézen-közön,
Mert olyankor úgy tesz, hogy előre köszön.
Hát, csak várta mostmár, ideér majd végre,
Kutyát hívni ráér azut segítségre.

“Hé Bogár, nyughass már!”, rászólt a kutyára,
És rátámaszkodott faragott botjára.
Csodaszép faragvány, szakavatott kézből,
A kampója díszes kosfej, sárgarézből.
Büszke volt rá nagyon. Azt mondta jártában,
Nem egy farkast fogott vele a Mátrában!

Hittük is, meg nem is, szép volt, ahogy mondta
Mikor a szavakat láncolatba fonta.
El-eljárt apámhoz, beszélgetni véle,
Ő meg csak úgy vélte: “Olyan szájhősféle”
Pedig elboroztak, olykor órák hosszat
Mégse hallottam én soha, semmi rosszat.

Igaz, belehunytam korán a beszédbe,
Lábam is felhúztam abba a nagy székbe
Amit még nagyapám kapott hozományba,
De azt, kitől, miért? Meg azt se, hogy hányba?
Úgy szerettem még is abban szunyókálni,
Hisz láttam a valót álomképpé válni!

Az öreg hát csak várt, kutyáját marasztva
A döntést: így vagy úgy? Későbbre halasztva.
Jött az a valaki lábát húzva, sántán,
Sok napon át megnőtt szakáll dívott állán.
Katonának néztem, bár még sose láttam
Az volt, mint kiderült, s magamat csodáltam!

“Adj Isten jó napot, kedves urambátyám
Égető szomjamra segítségét várnám”.
Köszönt illendően, érces férfihangon,
Midőn az öreget szólította rangon.
A jó modor mellé kérést is körített
Magának így szinte szőnyeget terített.

Mert ha szépen szólnak, mielőtt kérnének,
Nincs olyan rideg szív: célhoz ne érnének!
Mosolyított egyet, csak a szája szélin,
Köszörült is cseppet a szavai élin,
Aztán tovább mondta:”Ott a gémeskúton,
Mert kiszáradt torkom egészen az úton.”

Most az öregen volt a sor, hogy fogadja
A köszönés párját méltóan megadja.
„Fogadj Isten kendnek, drága vitéz uram,
Legyen csak vendégem, bátran, ott a kutam!
Igyon, mi jól esik, oltsa szomjúságát,
Ne fogja vissza szája torkosságát.”

Kezet ráz egymással erre a két ember,
S úgy forr össze kezük, mint csomózott kender.
Aztán elindulnak a kút felé jőve,
Hogy a hadfi szomját oltsa annak bőve.
Mi, sorra már ittunk, szomjasak nem vagyunk,
Így félre húzódva tiszta utat hagyunk.

Nyekereg a kútgém, csapódik a dézsa
Ki-kilöttyen olykor hangos hozadéka.
De marad még bőven a fadongák között
Csak alighogy apadt a fölsőszint mögött.
Urambátyám tette dézsát a kút szélre,
Megdöntötte kissé, víz loccsant ki félre.

Invitálta pedig szeme a másikat:
“Íme, itt van mit kért, no, kedvére ihat!”
Amaz a kezeit dézsa szélre tette,
Lassan, megfontoltan, nem is itta – ette!
Tíz-tizenöt korttyal oltotta el szomját
Téve jóllakottá, korgó üres gyomrát.

Elegedés csillant mélybarna szemébe,
Dörzsölte a vizet kérges tenyerébe.
Már menni is akart, hisz köszönte szépen,
De az öreg szava megfogta őt féken.
Ma már tudom honnan – ránézett és tudta,
S az öreg szívéből e szókra futotta:

“Most maga segítsen én rajtam, azt kérem,
Nem tartom fel soká, szavamra ígérem!”
Ezt mondja, míg húzza a hátulvetőjét
Maga elé, közben megemlíti nőjét:
“Ez a balga asszony túl sokat bepakolt,
Hétig őrizhetném, lakottan az akolt.

Ennyi, amit kérek, legyen a vendégem
El ne utasítson, szépen arra kérem!”
Szabadkozott kisé a katona rajta,
Hogy így az öreg kelepcébe csalta!
Végül még is győzött, legfőképp az éhe,
Ráállt, lesz az öreg szolid segítsége.

Köré ültek ketten a tarisznya szélnek,
Csak úgy komótosan, hiszen jól elférnek.
Vászonkendő gyomra kiadta tartalmát,
Kenyeret, szalonnát, hagymát meg egy almát.
Bicska is kellene, mert így bajba lesznek,
Ilyen rágós holmit, anélkül nem esznek!

Elő a vászonnal, meg kell hát találni
A kést, máskülönben nehéz lesz használni!
Bizony kergetnie jó sokáig kellett,
Mert nagy volt belseje a tartalma mellett.
Végül megtalálta, örömmel mutatta,
Kissé röstellve, hogy sokáig kutatta.

Terelve a dolgot, torkát köszörülte
Míg nyitott pengéjét ingéhez törülte.
Érdeklődve leste a másik ezeket
Szemével követve a ráncos kezeket.
Egy szót se szólt, csak ült. Mit mondhatott volna?
Bármi mit mondhatna, pusztaságként szólna!

Csak nézése beszélt, könnyes, halk szavakkal,
Hogy így elhalmozzák őt földi javakkal.
Talán meg is bánta, hogy ily könnyen adta
Szavát, viszonzásra és azt elfogadta.
De már nincs visszaút, s éhes is a szentem,
Ez győz végül rajta, hogy mondják?: jelentem!

Mert ahogy az öreg kettéteszi étkét,
Szava sincs, bár látja rosszul takart vétkét.
Elosztja részekre, kis kupac az övé:
Mindenből egy kicsit rak kenyere mögé.
Nem sok bár az egész, de mindet úgy osztja,
Hogy a katonáé lesz nagyobbik kosztja.

Azut neki láttak, ettek, amíg futott,
Elpusztítva mindent, ami neki jutott.
Mi, csak néztük őket, ahogy illik, rendben,
Nem kellett ránk szólni, hogy maradjunk csendben!
Azok úgy elvoltak, nem törődtek vélünk,
Azt se tudták talán, ott vagyunk, még élünk.

De nem is volt fontos az, hogy mi van velünk?,
Se az: ahogy eszik, mi is velük nyelünk!
Mint varázsütésre, egyszerre végeztek,
S ha jól nem is laktak, de már nem éheztek!
Az öreg bedobta bicskát a kendőbe,
Köré négy sarokból lelőhelyet szőve.

Aztán az egészet a vászonba dobta,
De nem tette földre a kezébe fogta.
Kotozott serényen. Mit keres még benne
Oly nagy buzgalommal, mintha nagy kincs lenne?
Azért csak ráakad, nem kell sokat várni,
Cigerettadózni, mit be lehet zárni.

Kattintja fedelét, benne papír, dohány
Ropogós és száraz, illatos rakomány.
Apámnak is van egy, onnan az ismeret,
Jó bagót elszívni ő is nagyon szeret.
A hadfinak nyújtja, az magához veszi,
És szakavatottan már a dolgát teszi.

Színi valót sodor kettejük számára.
Kirakja a papírt elülső rámára,
Belecsippant aztán bagóba – mint tóba,
Mikor békát akar fogni a nagy gólya.
Papír közepére elhúzza egy csíkba
Aztán igazgatja, hagy legyen egy síkba.

Hamar elvégezte munkáját az ujja
Szélre került dohányt, közepére fújja,
Majd kezdi tekerni kihagyva a végét,
S nyállal ragasztózza végig be a szélét.
Majd ezt ráfordítva egész tetejére,
Lesimítva kerül minden a helyére!

A kész cigerettát a pásztornak nyújtja,
Aki a gyufával túlvégét meggyújtja.
Majd magának sodor, a módját megadva
Szépen fokról-fokra, a sorján haladva.
Szagolja, ízleli, tüzet csak aztán kér,
Néki szemlátomást, ez másikkal fölér.

Nyugton eregetik füstfelhőt az égre,
Mígnem a pásztorunk megszólat nagy végre:
“Voltam – igaz, régen – Császár katonája,
Én rajtam is feszült a kincstár-ruhája.
Dolmányom takarta ezt az oldalamat
Büszkének éreztem – vitéznek, magamat!

Révedezve beszél, a távolba nézve,
S emlékét kiássa, felhozza a fénybe!
Sorolja – pirultan – véle mik megestek,
Reá, hogy miféle ellenségek lestek!
Kicsiny képzelettel látni is lehetett,
Siheder ifjúként mi mindent tehetett!

Idő távlatából megszépül, mi elmúlt,
Egykori önmaga eleven, hogy felgyúlt.
Sorolja szakmámba, hol járt, miket látott,
És ahogy hallgattuk, mindőnk szájat tátott!
Az apámmal erről- sose beszélgettek,
Mindig a ház körül vagy határban tettek!

Megeredt a nyelve egykor volt bakának,
S beszél a másikhoz, vagy csak önmagának?
Látja magát lovon, vagy csak gyalogszerrel?,
Vállán málhazsákja, megrakva teherrel,
Deli, hetyke legény, ki birokra menne
És, hogy csak ő nyerhet! – ma is biztos benne!

Szippantásnyi szünet, míg az emlék tódul,
Aztán egymást hajtva a régmúlt meglódul!
Rajzolja beszéddel, színezi sok jóval,
– Azt hittük megreked, nem győzi majd szóval!
De nem hagyta abba, sőt, még belelendült,
S talán ez okozta, hogy arca kipendült.

És mint nyári zápor, ha elmossa porját,
Aztán összegyűlve megleli a sorját,
Hogy tág utat törve ezer akadályon,
S folyammá duzzadva átvágjon a tájon,
Önmaga csillogjon saját, szép tükrébe
Színesbe látszódjon, ne halvány szürkébe!

Mert, nőtt a mondóka, többről, többé válva,
Elmúlt ifjúságát, tüzetest bejárva.
Láttuk, hogy áll sorba káplár parancsára
Ki már ordítozott véle – huszadjára!
Hogy verték a “Vigyázz!-t”, szakadó esőben,
Mikor egy ezredes volt náluk lesőben!

Huszár, nehéz vértes, ulánus, dragonyos,
Mind mellett őrmester, kemény, vaskalapos!
Ezek dolga az volt, s tettek is felőle,
Hogy egy jó katona váljék majd belőle!
Áldott volt az övé! – nevét is megmondta:
Talán földben nyugszik, rég az istenadta?!”

Még külhont is látott, egy gyakorlat során,
Ábrándozott némit zamatos, jó borán.
Vasárnaponként meg – korzóra is jártak,
Hej, azok a lyányok, de rájuk csudáltak!
Későbbre is hatott egyik “korzózása”,
Megismert egy lyányt, az lett az ő társa!

Ha jól emlékezem – talán hatan voltunk-
Hogy halljuk, félkörbe mögéjük tolultunk.
Nem fojtotta senki egy szavát se belé,
Növő csodálattal fordultunk hát felé.
Mert néha megesett, gúnyolódtunk rajta,
“Hiszen csak egy csordás, széllelbélelt fajta!”

Hallgatta szótlanul múltját a katona
Bólogatott olykor, ennyi volt a java.
Nézte az öreget, vele örült ritkán,
El-elmosolyodott féltve őrzött titkán.
Aztán, befejezve, ennek arcát leste,
Mit mond a katona? A szavát kereste.

Megszólalt – percekre. Aligha ezt várta,
Mert, hogy a jó öreg, száját összezárta!
-“Méltányos a távol, bár ennyiből állna!
Lennék mindörökké álmok-katonája!
De, mondja csak bátyám, harctéren nem jártak,
Maguk minden este laktanyában háltak?”

Meglepte a kérdés. “Mit óhajt ez tőle,
Milyen választ akar kihúzni belőle?”
Csendben duruzsolt csak: „Ott én sose voltam,
Dehát, erről betűt, annyit se nem szóltam!
Nem volt csetepaté, örök volt a béke,
Nem látszott akkor még sehol sem a vége!”

“Szerencsés egy ember, áldja a jó sorsot,
Hogy csak savát kapta, nem pedig a borsot!”-
Ezt mondta az öreg réveteg szavára,
Miközben csak bámult saját csizmájára.
Félfektéből felült, lesett a semmibe,
Úgy tűnt, az elmúltat így hagyja, ennyibe!

Aztán, meggondolta, a csordáshoz fordult,
Miközben a kutya tehén után mordult.
„Ne, fogd a rusnyáját!”- biztatta gazdája, S a kutya vetette rögvest magát raja!
Szépen visszahozta barmot a csordába
És lihegve terült szálfa árnyékába.

Elült a közjáték, két-három perc csupán,
De én kihasználva esetlenül, sután
Megnéztem magamnak, jól szemügyre vettem,
Ám, hogy úgy tűnjék, csak véletlenül tettem.
Mármint a katonát, ha már sose láttam,
Pedig titkon erre, én már sokszor vágytam!

Fürkésztem az arcát – Ugyan mennyi lehet,
Eddig megélt nyara, számban mennyit tehet?
Én harmincnak véltem. Miért? Már nem tudom,
Próbálgattam magam, biztos – így gondolom,
Hátha ki is derül! – nagyon bíztam benne,
Csak az öreg véle még beszédbe menne!

Néztem öltözetét – tépett volt kabátja,
De kitart mellette, mint egy szál barátja.
Óvja a hidegtől, védi, ahol takar
Bár barátja tőle, biztos többet akar!
Ide-oda húzza, vállán igazgatja,
Ám buzgó tettének, alig foganatja.

Lábán öreg, vénhedt, kiszolgált csizmája,
Oldalra taposva külső karimája.
Szárán a redői szép számmal megrogyva,
Hajdanán volt színe, ritkásra megfogyva
Milyen volt egykoron, mára már csak talány,
Szürke, feketéig megfelel valahány!

Fején fülre húzva, ellenzős sapkája,
Sokszor sütött a Nap, odaföntről rája!
Zöld színe lehetett, ekkor már csak zöldes,
Az is, imitt-amott, a többi – csak földes!
-Elöl sapkarózsa, oldalt csík, úgy három,
Hogy az mit jelenthet? – azt ki nem találom!

“Gyújtsunk, no, még egyszer!”- az öreg kínálja,
S mint, ahogy az elébb a másik csinálja
Neki, meg magának, tán még ügyesebben,
De annyi biztos, hogy fürgén, sebesebben!
És száll az ég felé a békesség jele,
Huncut tavaszi szél vígan játszott vele.

Hallgatnak egy jó sort, míg jó idő múlva
A hadfi belefog – szál fű után nyúlva –
Végre a beszédbe, ott, ahol elhagyták,
Ámultam, bámultam, de onnan folytatták!
Csak most nem az öreg, a katona mondta,
Azt, amit akart, most egy csokorba fonta.

“Hallgasson most én rám, engedtessen nékem,
Hogy elmondjam én is eddig miben éltem.
Huszonhét év nem sok, ennyi még a korom,
De ezt gyerekkortól bíz’végig harcolom!
Nem volt olyan évem csatázni ne kelljen,
Hogy a világ vélem egyezséget leljen!

Gyerekként az ínség, mi trónolt felettünk,
Voltak olyan napok, hogy semmit se ettünk!
Bizony alig vártam, felnőjek már végre,
Lehessek szüleim némi segítsége.
Rövidre sikerült, de akkor nem bántam,
Mert legény fejemet házasodni szántam!

Tova lett a szükség, jól éltünk, mi ketten,
Némit összeraktunk, saját házat vettem!
Aztán jött a gyerek, boldogság is jutott,
S a mindennapin túl más egyéb is futott!
Azt hittem már így lesz, napfény is jut nékem,
Megleltem a helyem, örök békességem!

Aztán, úgy – hat éve…, vége lett mindennek,
Mikor a férfiak katonának mennek!
Én is kézhez kaptam, díszes papíruson,
Hogy “fővesztés mellett, idén augusztuson,
Menjek!”, nagyon várnak, itthol ne maradjak,
Úgy is megtalálnak, hát el se szaladjak!

Így oszt bevonultam, egyszerű bakának,
Mivel úgyse választ senki se magának,
-Hogy hová szeretne, mégis mivé válna,
Hosszú idő alatt, szívest hol szolgálna?!
Ismeretlen világ, úgy éreztem, végem!
Nem volt nekem erre sehogy se szükségem!

Végül eltanultuk ezt a szörnyű szakmát,
Hogy kell nagy titokban letenni egy aknát,
Vagy puskával lőni, úgyhogy az találjon
És a célpont biztos áldozattá váljon!
Meg még sok fortélyát, módját a halálnak
Akkor, ha valakik vélünk szembeszállnak!

Azt hittük ennyi csak, nem jön más fejünkre,
Mi ezt elvégeztük, hoznak mást helyünkre,
Azok is tanulják, hogy kell háborúzni,
Mi módon lehet majd, az ellenséget nyúzni!
Nekünk az eszünk már otthon is járt félig,
Ej, még mennyi dolog vár minket a télig!

A háború híre – emlékszem a napra,
Mert épp alkudoztam buzgón egy kalapra –
Úgy ért, mint ki ott áll nyakában egy kővel
A folyópart szélén, szívében a nővel,
Ki miatt eldobja életét a dőre,
Mivel megtudta azt: másé lesz jövőre!

Álltam és csak néztem, álmodom! – reméltem,
Nem egy férfi erény, de bevallom: féltem!
Hisz a határ mellett, ott az én családom! –
Első gondolatom: Istenem, még látom,
Fiam, feleségem? Ugyan mi lesz velük?
Láttam magam előtt: folyik piros vérük!

De aztán hírt kaptam: apámékhoz jöttek,
Ami mozdítható azzal átköltöztek!
Most már nem számított, mi lesz vélem eztán,
Eddig is volt, ahogy, ezut is csak lesz tán?!
Védem most már őket, a puskámhoz nyúlok,
Ha bántani merik, hát lövök vagy szúrok!

Kivittek a frontra, már javában lőttek,
Tegnapi legelőn új temetők nőttek!
Merthogy azt nem mondták: ez halálos dolog,
Ahol az életed nagy veszélyben forog!
Bármilyen katona, ha nincs szerencséje,
Kilövik a golyót, az övét – feléje!

Aztán csak ott marad, lyukkal szíve táján
földön elterülve, torz mosollyal száján.
Percnyi borzalmakkal teltek el a napok,
S egyre sűrűbb volt, hogy kellettek a papok!
Nőtt a veszteségünk, mint a legyek, hulltunk,
Alig maradtunk már, akik kivonultunk.

Ugyan jött pótlásnak sok fiatal élet,
De nékik is szólt az utolsó ítélet!
Olyan volt az egész, mint egy nagy daráló,
Borzalmas csonttörő, valósággá váló,
Rémséget szörnyszülött, csápos ördögfattya,
Kinek egy ember csak ebédje falatja!

Sokáig senyvedtünk, folyton védekezve,
Hogy túléljük csupán azon igyekezve,
Mígnem egyszer aztán erősítést kaptunk
Emberből, fegyverből és nékik szaladtunk!
Ez ment napról-napra: mi indultunk reggel,
Ők meg visszajöttek hasonló sereggel!

Egy volt mi éltetett: hazavár a távol,
Az ember komolyan, már csak ezzel számol!
Ez mi életben tart, mi igazán számít,
Mikor az elmúlás egy lépést se tágít!
Ott jár körülötted, rémiszt, ha nem ér el,
S lecsap olykor melléd fehér, csontkezével!

Talán, úgy vagy húszan, hogyha visszajöttünk
Szorgosan aratott a halál közöttünk.
Nem haza, csak hátra – pihenjünk keveset,
De hátrébb se láttunk csakis keserveset!
Lerombolt házakat, hol laktak egykoron,
Néhol ép, egy-kettő maradt egy házsoron!

Csellengő emberek, övéit keresve
Romok közt kutatva, mindenüvé lesve.
Életük munkája tégláira bontva,
Csendes hétköznapjuk örökre elrontva!
Mit kezdjen magával, ki egyedül maradt,
S feje fölött már az idő is elszaladt?!

Hogy legyen most tovább, mi ennek a vége,
Még majd lesz, vagy lehet egyáltalán béke?!
Miért is harcolunk, tudjuk még az okát,
És mikor szították ily nagyra a fokát,
Hogy csak egy maradt már: puskát fel a kézbe!,
Mikor lesz egy józan, s kap végre már észbe?!

Csak egy hetet kaptunk, aztán visszamentünk,
Ennyi volt csupán mit szükségből pihentünk.
Ismét a már ismert, tánc a penge élen –
S így ment meleg nyáron, aztán hideg télen!
Két év után három? – senki se számolta,
Hisz a jó barát a másikat gyászolta!

Éltünk – vagy csak voltunk? Nem gondoltunk véle
Hiszen oly közel volt nyitott sírunk széle,
Mibe ott könnyű volt – nagyon – belejutni,
Csak a túlsó árok felé kellett futni!
Egy rövid sorozat! – csak ennyit hallottunk,
S nekünk vagy nekik lett egy új halottunk!”

Lehajtotta fejét, talán azért tette,
Hogy őt a Teremtő, ím visszavezette!
Hálát adott néki, vagy csak mi hittük azt,
Ámbár úgyis lehet – érezte a tavaszt!
Szusszant, sóhajtozott, emléke bántotta,
Mely újra, meg újra magával rántotta.

Sokáig tartott, míg újra neki eredt,
S tekintete ismét a távolba meredt.
Neki fogott ismét – mondandója komoly,
Hangja szomorúbb lett, tekintete komor.
Szeme fátyolos lett – vagy a napfény csalta? –
De kemény szigorral féket fogott rajta!

“Tudja drága bátyám, furcsa, amit mondok,
De nincsenek zárva mind, akik bolondok!
Mert hát mért harcoltunk, ha nincs eredménye,
Vagy annak legalább szikrányi reménye?
Csakhogy öljük egymást, kinek örömére? –
Hánynak veszett oda, örökre a bére!

Nem kapott egyebet: golyóval fizették,
S a megmaradt kosztját az éhesek ették!
Semmi se számított! Nem volt az, hogy: szentség!,
Lesz-e majd valaha erre csak egy mentség?!
Aligha!- úgy vélem – képmutatók lennénk –
Ha ezért egy szót is! – ha csak ennyit tennénk!

Gyilkoltunk, raboltunk, hullát fosztogattunk
És amit ott leltünk – kincset osztogattunk!
Egy használt bakancsot, nadrágot béléssel,
Gyűrt katonazsákot benne egy kis késsel.
Mellette egy fénykép, mosolygós gyerekarc –
Mire jó az egész, mivé tesz ez a harc?!

Minthogy az utó az elejéből fakad,
Úgy minden dolognak egyszer vége szakad,
Mi is visszatértünk – elültek a harcok,
S felragyogtak kissé a fátyolos arcok.
Nem hittük komolyan, csak csalásnak véltük,
Tízből kilencen a holnapunkat féltük!

Aztán, hogy ez igaz, végül csak elhittük,
Mikor már a málhát a vonathoz vittük!
Mikor jöttünk, bizony zsúfoltan se fértünk,
Akkor meg lézengve, egymáshoz se értünk!
Zötyögtünk napokat, nem tudtuk hol járunk?,
Egy, ami vígasztalt: vár otthol a házunk!

Mi a lidércálom? – hallomásból tudtam,
Míg aztán magam is e sorsra jutottam.
Rémképeket láttam, futottam előlük,
De mindig utolért egy másik belőlük!
Bizony alig vártam, hogy otthol lehessek
És egy nagy levegőt szabadon vehessek!

Egy hete múlt tegnap, hogy házam kerestem,
De csak félig ledőlt, üszkös falát lestem.
Tüzérségi lövés! – jól derékba szelte,
A tetőt a nyomás rögtön leemelte!
Ügy dobta el hátra papírcsákóformán,
Ott feküdt magában, házhát mögött csorbán.

Aztán, hogy ocsúdtam akkor vettem észre,
Hogy nem egyet lőttek arra a kis részre
Ahol négy ház állott – egy maradt egészben,
Egy másik, a szomszéd, úgy csak – fele részben! Az enyém volt elől, a nagyját, az kapta,
A hátsókat aztán, csak a többi szabta!

Úgy tűnt – sehol, senki. Egy lélek se mozdult,
De ót az erdőből valaki kifordult!
Ki mellettem lakott, a szomszéd fia volt,
És mikor meglátott! – se eleven, se holt
Nem volt ábrázatja! Mintha szellem volnék,
S hozzá odaátról nem emberként szólnék?!

Csak köszöntem néki és azt tudakoltam:
Mi történt itt addig, amíg odavoltam?
Nehezen elhitte: én vagyok az biztos,
Igaz rongyolódott, több naposán piszkos!
Köszönt jól nevelten, létem tudakolta,
De fő mondandóját, hátra szuszakolta!

Éreztem, de vártam, hagytam: majd elmondja,
Néki is van úgyis ezernyi más gondja!
Apja régen meghalt, ő állt a helyére
És rászakadt menten minden a fejére.
Négy száj, az övével – korosan is kemény,
De vállalni kellett! Hamar felnőtt, szegény!

Sok mindent felhoztunk, mígnem szembe fordult,
És ahogy elkezdte, könnye is kicsordult:
“Ha minket nagy kár ért – téged tragédia,
Oda lett asszonyod, meg a szép nagy fia!”
Éreztem, hogy megállt a szívem verése,
Bele hatolt ezer gyilkosnak a kése!

Aztán észbe kaptam: de hát ők elmentek,
Hisz megírták nékem, új otthonra leltek.
Ott a szüleimnél, jó falum ölében,
Biztonságot nyertek enyéim körében!
Megkerestem néki tábori levelem,
Csakhogy a vitának így elejét vegyem!

“Tedd el, higgyél nekem, a szememmel láttam,
Meg azon túl én is velük együtt szálltam,
Mikor mellénk vágott a gránát süvöltve
Hárman elrepültünk, torkunkból üvöltve!
Nekem szerencsém volt! – csak eltört a kezem,
Kifordult a bokám, felhasadt a szemem.

Jó sokáig ültem, hogy magamhoz tértem,
De az még tovább, míg hozzájuk értem.
Ott feküdt mindkettő, egymás közelében,
A káposztaágyás kellős közepében!
Másra nem emlékszek; már párnák közt fekszem
És a jó Istennel érettük veszekszem!

Eltemettük őket, ott vannak egy-sírba”-
De mikor ezt mondta, el is fakadt sírva.
Megnéztem a hantot, köszöntem, hogy tette
És az emberséget tőlük nem feledte!
Nem hittem, hogy igaz, hogy sírban pihennek
És fehér lepelben az ég felé mennek!

Elhagyott az erőm, szólni alig bírtam,
S bár torkom fojtotta, könnycseppnyit se sírtam.
Én a poklot jártam, ezer harcot vívtam
Minden veszedelmet magam ellen hívtam.
Oszt megúsztam épen, karcolásom sincsen
Mostan kiderül, hogy ennyi minden kincsem!

Régi életemet, meg már sose lelem,
Csöppet nem érdekelt: mi lesz ezut velem?!
Bolyongtam céltalan, és hullt már a könnyem,
Hagytam, nem törődve – nem is állt el könnyen.
Tudatlanul mégis erre keveredtem,
Ide a pusztára, mit mindig szerettem!

Rájöttem végül is, hazafelé megyek
Ez az én otthonom, nem a hideg hegyek!
Nem védték meg őket! – égretörő bércek,
Nem vágyok közétek, soha, bárhogy kértek!
Jó nekem a síkon, nem török magasra,
Itt törje a lábam, csizmám fel varasra!”

Dühe szikrákat hányt, körülte pattogtak,
Szavai, mint ostor, keményen csattogtak.
Aztán, hogy megcsitult, lehiggadt a vére,
Meg hányta-vetette, meddig ér estére.
Nincs miért sietni, ráér odaérni,
Van már rá ideje, bárhová betérni!

Fűzte mondandóját, egymásba akasztva,
Néha egy mondatot jó hátra halasztva.
Kiderült a végén: otthol azért voltak, –
Miközben a hírek egész másról szóltak –
Hogy elvihessék, még mi szükségből kellett,
Mert elmenetelkor csak kevésre tellett!

Ruha a szekrényből, főzéshez pár edény,
Kevéske az egész, nem egy kisebb regény.
Meghát – ki tudta már, mi lesz másnap reggel?
Lehet, holnapután sokra mész egy szeggel!
Mentették, mit lehet, ha megvan – ne vesszen,
Egynek sincsen magja, hogy arról növesszen!

Azut elhallgatott- tán kisé restellte,
Hogy más emlékét így, derékba elszelte?
Majd köpeny alá nyúlt, kotozott keveset
Egy érmét vett elő, némán reá lesett,
Forgatta kezében, az öregnek adta,
Azt mondta, hogy ő ezt a csatákért kapta.

“Leszakadt a tűző, csak az érem maradt,
Ennyi lett álmokból, évek sora alatt.”
Megmutatja nekünk a markában tartva:
Két kardnak felette galamb, ágat tartva.
Akkor nem értettem, mondani mit akart:
“Vagy galamb nem kéne – úgy meg minek a kard?!”

Beteszi zsebébe, rá jó nagyot legyint,
Vár a mondandóval, de folytatja megint:
“Alkotott nagy elme sok gyilkoló gépet
Elpusztítva véle mindenféle szépet!
Micsoda dicsőség, így a mennybe menni,
Nem lehet ellene még ennyit se tenni!”

Csettint az ujjával, mutatva, hogy mennyit:
Nem is lehet másként, hosszabban a semmit!
“Bocsásson meg bátya e keserű szókért,
Hogy ezzel fizettem a felkínált jókért.
Bárcsak én is tudnám dicsérni a fegyvert,
S ne látnám mögötte a hitvány gazembert!

Ígértek ők nékem házat, földet, telket –
Csak egyet nem, soha – megnyugodó lelket!
Harcoltam hiába, mert elvették tőlem,
Mi legfőbb volt bennem, s hiányzik belőlem!
Nem vigyáztak rájuk, bár ígérték nékünk:
“Nem éri bántódás itthol maradt népünk!”

Nem került semmibe, könnyű szívvel tették,
És, hogy én így jártam – biztos fel se vették!
Tudom, nem én vagyok egyedül károsult,
Még úgy se, hogy együtt a kettő párosult:
Oda lett mindenem, meghalt a családom,
Édes, kicsi fiam, gyönyörű szép párom!”

Könny csordult le arcán, lefolyt az állára,
Szörnyű terhei rakott balsorsa vállára.
Elmondta fajdalmát, mi bilincsbe veri,
Csak egy perc nyugalmát – vajon mikor nyeri?!
Mit szól hozzá öreg? – látszott azt figyelte,
De bizony az öreg lelke könnyét nyelte.

Majd nagyot sóhajtott, felemelve szemét
A katona felé nyújtja erős kezét.
“Súlyosak a szavak, szörnyűek a tettek,
Egykoron szép képek iszonyattá lettek.
És ha nem úgy volna? – mért nekem hazudnád,
Így egymásra szedve, úgyse igen tudnád.

Fogadd a kezemet: együtt érzek, hidd el,
Vigasztaló szavam nagy utadra vidd el.
Azt kívánom néked, feledd, ami elmúlt,
Letompul majd éle annak, ami feldúlt.
Bár zubbony van rajtad, de ember maradtál:
Tíz másiknak elég, mit sorsodtól kaptál!

Ládd, én kimaradtam, ez tán a szerencsém,
Hogy vannak szép nappalok, s rájuk nyugodt estém.
Itt vagyok, nap-napra, legeltetek csendben,
És csak az számít már, hogy ez legyen rendben.
De nekem se mindegy, milyen dolgok lesznek,
Nem várom már holnap, hogy földalá tesznek!

Fiam van, családja, ő hagy legyen boldog,
Kerüljék nagy ívben embertelen dolgok!
Nőjön fel unokám, éljen békességben,
Őszüljön meg feje tisztes mesterségben.
Ennyi csak a vágyam, nem sok úgy remélem,
Ha Isten erőt ad, talán meg is érem.”

Mint ki erre várt csak, szélfi fordult táncra
Fák levélszoknyáján ráncot rakott ráncra.
Úgy borzolta őket, mintha integetne:
“Életetek ezut csak másként lehetne!”
Suhantott zizegőt, eltűnt a semmibe,
Hogy ő is velünk volt, így maradt, ennyibe.

Harang kondulása jelezte a delet,
Ki dolgát megtette, immár enni mehet!
Hallva a katona a leves nótáját
Felkel, s felveszi csekély pócerkáját.
Szerelést igazít, úgy néz – menni akar,
Mozdulatok sora ily szándékot takar.

Talpon már az öreg, fürge volt korára,
Nem hoz szégyent elnyűtt, szakadt bocskorára.
A katona bizony köszönni szeretné –
Mindazt, amit kapott – nézi, hogy tehetné,
De megelőzi őt az öreg már ebben,
S úgy mond végső szókat, hogy emez se szebben.

“Ugyan hagyd el fiam a hála beszédet,
Megtettem, tenném is újra az egészet.
Nem tartozol nékem, szívességgel tettem,
Jobb volt a falat is, hogy nem magam ettem.
Inkább én röstellem, hogy csak ennyi futott
Tele tarisznyából, ilyen kevés jutott!”

“Én mégis köszönöm, legalább szavakkal,
Hogy így elhalmozott jóságból javakkal!
Jó az Isten, tudom, ő majd meghálálja,
Megkeresi módját, tudom, megtalálja!
Áldja meg családját, ahogy maga kéri,
Megteszi! – meglátja, ő nem csak ígéri!

Kéz feszült a kéznek – szinte ölelkezve –
Hálát és tartozást szépen elfelezve.
Sose látták egymást, még nem találkoztak,
De ott, akkor ketten, összebarátkoztak!
Még egy “Isten áldja”, aztán széjjelváltak,
Úgy külön egymástól, még egy csöppet álltak.

Majd felénk fordulva így szólt -jól emlékszem,
Mivel egy ideje már csak őrá néztem –
“Ti még majd csak eztán élitek a javát,
Ne feledjétek el egy katona szavát!
Azt mondom, legyetek mesterségben – bármi!,
De ne kelljen senkit, hadból haza várni!

Egyszer eléritek, férfiakká lesztek,
Ám sose bánjátok, mit a múltban tesztek!
Ne bántsatok senkit, mások parancsára,
Hallgassatok mindig a lelketek szavára!
Az vezet titeket az egyenes úton,
S nem kell szégyenkezni valahol – egy kúton.

Háborúzni nem jó! Ölni meg gyalázat!,
Nincs rá semmiféle mentő magyarázat!
Egy az életetek – vigyázzatok vele,
Nehogy anyátoknak könnyes legyen szeme.
Ne mondhassák néki: oda lett a fia,
A háború tette! – véres haramia!

Építs, és ne rombolj, csak magadra hallgass,
Éjszaka ágyadban, hogy boldogan alhass!
Ne nyomjon az élet nehéz súlya agyon,
S ne kelljen eléghez élet árán vagyon!
Büszkék lehessetek, ne kelljen pirulni,
Hatalmasok mellé nyájasan simulni!

Egy rövid búcsú még és a hátát láttuk,
Hogy visszatér egyszer – hónapokig vártuk!
De elnyelte útja, nem láttam őt többé,
Csak szavait hallom, nem változtak köddé!
Elment a semmibe magányosan, árván,
Reménnyel szívében – bocsánatra várván.

Mi lett reményéből, vált is egy valóra?
Vagy nem jutott néki már egy boldog óra?
Nem tudtam, nem tudom – mégis mi lett vele,
Merre sodorta őt élet kósza szele?
Egy volt – csak egy ember katonaruhában,
De még csak keresem – párját nem találtam!

Az Öregnek – megvan! – merre van a sírja,
Azt mondta jó néném, ő azt majd megírja.
Tartotta szavát, így leveléből tudom.
Késő ugyan már – de megyek, felkutatom!
Itt van a közelben, nem kell sokat menni,
Egy igaz embernél tiszteletem tenni!

Megvan, ez a fejfás – mi őtet takarja,
Megtalál az ember, ha szívvel akarja.
“Élt hetvennégy évet, béke poraira.”-
Ez van írva fejfa kopott soraiba.
Itt vagy te jó ember, alszod örök álmod,
Nem kell már a Napon, hivatalon állnod.

Inkább még ott állnál, köréd gyülekeznénk,
Szavaid ízébe belefelejtkeznénk!
Minden hazugság volt, mit terád – csak fogtak!
Különcnek neveztek, mert nem ehhez szoktak.
Más voltál a soktól, “balgának” csúfoltak,
S ami nem te voltál, mindent összehordtak!

“Vén bolond, szófukar” – ez volt a te neved,
Soha nem átalltak gúnyolódni veled!
Nékik, azaz ember: aki vélük csahol
Ugatja a holdat, vagy vér után szagol!
Úgy hívnak, hogy honfi – de társuk nem leszel,
Akárhogy igyekszel, bármily szépet teszel!

Pedig értünk tettél, okosat és szépet
Elraktam egymásra róluk készült képet.
“Ismerd meg az embert, aztán mond, hogy ki ő,
Ne fogj rá méltatlant! – elsőre, hogy minő?!”
Egyszer mondtad nekünk – látod, megjegyeztem,
A szívembe írtam, soha el nem vesztem!

Volt sok csínytevésünk – gyerek lakott benned,
Azon is tréfáltál, hogy majd el kell menned!
Akkor meggyógyultál, nem hagytad el magad,
S ládd ez az akarat könnyen másra ragad!
Ittuk minden szavad, úgy tudtál mesélni…
Hogy valóra válhat! már kezdtük remélni!

Elmentünk messzire, távolba szakadtunk,
De lélekbe véled, mindig itt maradtunk!
Te voltál a – hitünk, nem csalódtunk benned,
Elég volt együnkkel többinek üzenned,
S mi szaladtunk hozzád, mint a kápolnába
Igazszót hallani, mosolygós imába!

Elment a katona, s elmentél már te is,
Lebírt az elmúlás, erőt vett rajtad is.
Ketten éltek bennem, hordozlak magammal,
S hol egyik, hol másik köszön a szavammal.
Én rátok ismerek minden beszéd végén,
Ti, két jó barátok, nyugodjatok békén!

Herbák István András
Polgár
2001-2002

Share