Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Múlt tél mereng még, csipkézi lázas ajkadat,
s hol nyárillat leng bolyhos álmaidon,
még mélyen ül, lappang a fény lépteid alatt.

Várok rád a kert alatt, tavaszéj virága!
Hol emlékeim lombjai búslanak,
s a könnyű szellő víg eret, patakot áraszt.

Kibomlik a csendből, fent, fényed ragyogása,
s ha szép napod könnyű éltető mámor,
köszönsz hát újra, bátran, rá a nagyvilágra -.

Várok rád a kert alatt, tavaszéj virága!
Hol emlékeim lombjai – hisz balzsam
az, gyógyír, tél sebezte, fagy szítta világnak.

Valahol, ahol csend őrzi a csendet,
valahol, ahol mindenkit szeretnek,

ott ahol nekem a szóban is dal van,
ott, ahol egykor születni akartam.

Valahol, ahol íze van a percnek,
valahol, ahol magamhoz ölellek,

ott ahol mindig vígan ring a bölcső,
ahol az Ember mindig a legelső.

Valahol, ahol szeretve siratnak,
valahol, ahol fénye van a Napnak,

ott ahol az éj keresi a csendet,
ott, hol a rózsák mindig énekelnek -.

Valahol, ahol zengve zúg a szél,
ott ahol egyszer… minden véget ér.

…én már lombodat látom
karcsú nyárfa égig érő ága,
csintalan tavaszi napban játszó
ringó szellőt, sudaradra szállva -.

Még éj zizzen árnyadon,
tűnt időt idéz halkan rebegve,
hosszú tél bús szavát ágaidba
fonja – hajnalt sző új leveledre.

Sír még a csend – égig ér,
de rigó füttyent akkor a tájba,
lepke száll fényesen kertek alatt -,
jön tavasz újra, fára, virágra.

Valami mindig vár a csendben -,
egy halványkék gondolat,
s a néma végtelenben
megfürösztöd arcodat.

Valami mindig vár a csendben -,
egy elszökött pillanat,
mosoly egy régi kertben,
a virágzó fák alatt.

Valami mindig vár a csendben -,
az idő, az, meg nem áll,
hív, üzen, múltba, jelenbe,
a végtelen ősi nyár.

Valami mindig vár a csendben -,
egy halványkék gondolat,
s a néma végtelenbe
beleírod arcodat.

…csak egy gondolat vagy, egy tengermély álom;
könnyű fátyol, lenge szél,
vagy, tövises rózsa, elszálló felhő -
bódító illat – ki tudja mért?

…hogy ki vagy? Nem tudom -,
ha tudnám a titkot, mit, rejtegetsz:
Hol van a rózsa? Mennyi az álom?
Mért olyan jó, ha rám nevetsz?

Őszidők járta éveim mögött
rég elszállt már az illatos tavasz,
még is oly szép, és fáj a perc,
meglátni téged – átélni azt.

Eszembe jut ifjúkorom:
illatos, lágy éjszakák,
az elfelejtett dallamok…
de jó volt akkor várni rád -

…csak egy gondolat vagy, egy tengermély álom.
Gyönyörű lány! A kikelet.
Hová tűnt el az ifjúságom?
Hová repít a képzelet?

…és állt ott a lány azon a buszon,
mosolya, mint a májusé,
néztem míg rám tekint,
még csókot lophat rá az éj.

Velence vizén – kék álmaimmal -,
gondolám ringna csendesen,
időtlen idők karneválja vinne,
sodorna messze, messzire.

Szép arcát nézném, csillogását,
tekintetét a csábosat -,
ki tudja mért is, miért is várnám,
csókját a régit, titokban?

Kacagna könnyen – s könnyem a régi -,
patakban hullna érte még,
hisz eladta csókját, eladta báját,
eladta régen mindenét.

Karnevál gyöngye, hercegnője,
hajnalra nyíló tengerkék!
Pillantása kacér éji mámor,
éji mámornak tüze még.

Sóhajok hídján – remények híján -,
szemébe néznék egyszer még!
Hol, tengernek tükre, napsugár álma -
Velence! Szívem benned él -,

Plátói az én nagy szerelmem,
plátói őrült szenvedély.
Egyszer, ha még is, egyszer, ha Ő is,
velem álmodna, úgy, mint én!

Harkály koppan, szívem dobban s a dallam,
mint egykor, motoz még mélyen, kedvesen -.
Ugye hallod, te is? Tavasz van, kedvesem.
Az ágon a fény, lásd, nyújtózik halkan

s fa doktor szítja fel újra bizalmam.
Szól a dal tisztán s az árnyék réveteg,
várja talán, gyógyuljon fáin a seb
s míg szellőhintán leng az ifjú harmat,

egyre kopog, egyre csal csak s hívogat
a bús-zöldes fű, a fák a kazlak, s ott,
kint kopogtat, s bent hallom újra szavát.

Szavát a télnek, szavát tavasznak, ó
nyári hajnal! Ó, szürke őszi harmat!
Kopogd még tovább, harkályom szép dalát!

Most táncolj, táncolj, hópehely, táncolj
a Világnak! Fehér szárnyad lebegtesd!
Lebegj! Sose fáradj! Nevess, nevess,
Hóember! Még nevess, mint egy álom!

Ragyog szívem, míg szénszemed látom -.
Kabátod hó bunda. Tested termetes.
Teveled mégis igen kellemes.
Orrod nemes! Ó, kegyes Ciránóm!

…de Nap süt már a boldogságra, Nap,
a fehér rétre, tavaszi szél ágat
libbent -, s alattad, fekete föld ringat…

milyen édes melegséggel sirat
el az este -, itt hűs álom volt utad,
most újat keresve csendes alkonyat.