Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

A Székelykő őrzi álmodat,
sziklát, völgyet csatlósnak felfogad,
hogy minduntalan óvják
híres, fehér házaid.

Nyári hajnalon a Nap
kétszer tekint rád,
mert lát csodát,
s nem hisz a szemének
- pedig a madarak is rólad regélnek -,
visszabújik, majd újra kezdi útját,
hogy ismét az első sugárral
simogassa utcáid
s a falu forráskútját.

Kő mosóteknődet
asszonycombok koptatták fényesre,
míg hámor a vasércet törte
s a férfitenyeret kérgesre.

Sziklafölded holtat nem fogad be,
Sírkertnek itt nincs helye,
Mert jobban szeret látni bérced
székelyt élve, mint temetve.

Nappali égen felhő nem úszik,
A napkorong mégis homályba bújik.
Rémült madár száll le ágra,
Riadtan vár fénycsodára.

- Hol jár a nappali fény?
Nyúlnak az árnyak,
Napnak sugara nem árad,
Szárnyam fárad, szárnyam fárad.
Hol az áldott fény?
Közeleg az éj, nappali éj.
Jaj, testembe élet nem árad!
Napnak fénye már nem vár,
Testem fárad, testem fárad.
Ne kínozz már! Jöjj, Halál!

- Ne hívj, Madár! A fény majd újra jár.

- Hangom gyenge,
Dalom nem száll,
Lombok felett dalom nem száll.
Jöjj, Halál! Jöjj, Halál!

- Ne hívj, Madár! Dalolj, Madár!

- Tollam szürke, színevesztett,
Fény nem járja át,
Tollamat fény nem járja át.
Jöjj, Halál! Jöjj, Halál!

- Ne hívj, Madár! A fény majd újra jár.

- Fészkemben dermedt fióka vár:
Mozdulatlan, halott már,
Reám csak halott fióka vár.
Jöjj, Halál! Jöjj, Halál!

- Ne hívj, Madár! Fészkedre szállj!

- Ladikod túlpartra evezni készítsd már!
Ne, mégis várj!
Napnak fénye újra jár,
Testembe élet árad,
Tollam színesedik,
Lombok felett dalom száll,
Fészkemben kicsi fióka vár.
Ne jöjj, Halál! Ne jöjj, Halál!

- Madár, késő már,
Ladikom a parton vár,
Ladikom a parton téged vár.

Szent Iván
éjjelén
lámpást szárnyán cipelő
jános
tűzugró szikrával
páros
tündérkapun át
páva-Júnó
sétál
lábon hagyott búzát
Jakab
égi madárnak
kínál
hogy esztendő múltán
a megszentelt
sarló
arató kézben ne legyen
gyarló
és akadjon
aranyban fürdő párra
Kisasszony
izzó égi palástja.

Viszel-e engem ebbe a táncba,
Repülsz-e velem égve és fázva?
Hej, dana-dom!

Perdül a szoknya, libben az alja,
Cipőmnek sarka önzésből rakva.
Hej, dana-dom!

Repülsz te velem, ameddig akarom!

Leszel te párom ebben a bálban,
Mit vígan kezdünk s végezünk sárban!
Hej, dana-dom!

Leszel te társam kínban és ágyban,
Ölben cipelsz, így teljesül vágyam!
Hej, dana-dom!

Leszek a béklyód, amíg csak akarom!

Leszel te szemem, és én csak nézek,
Te látod mindazt, mi gonosz s vétek,
Hej, dana-dom!

Leszel te lábam, helyettem járod
Szürke világban kegyetlen táncot.
Hej, dana-dom!

Úgy táncolj mindig, ahogyan akarom!

Leszel te szolgám élve és halva,
A síron túl is csonttá szakadva,
Hej, dana-dom!

Elvesztvén szolgám, megyek utánad,
Önzéstől telve megöl a bánat,
Hej, dana-dom!

Hej, dana-dan-dana , hej, dana-dom!

Az ősz a szolganép:
Kisasszony izzó
palástja mögött,
Szent Mihály apród
kincset cipelve nyög,
Október piktor fest
sárga-barna elmúlást,
majd Szent András seprűje
takarít el hervadást.

Első küldöncét ereszti útjára a felhő,
Cseppke ez, törékeny, aprócska, pusztuló sellő,
De hiszi közel a perc, s tengerré megnő.
Még száz pici csepp tűnik el a porban,
De nyomában ezer újabb, tömött sorban.
Libbennek, táncolnak, mesterük szellő,
Soványka cseppekből kerekedik delnő.
Seregnyi újabb szteppcipős láb,
Cserépen koppanva egymásra hág.
Ereszről lágy tömeg sugárban ömlik,
Bádognak medrében boldogan fürdik.
Tócsában cseppekre körtánc vár…
Hol van az első? Ki tudja már?!

Apám a hintaszékben,
mint   halovány füst
a kék égben,
térdén keresztrejtvény,
benne csupa üres kocka,
betű volt mind, de pár esztendő elmosta.

Apám a csöpp kertben körbejár,
naponta lesi érek-e a körte már;
apám a zsongó piacon
kofával cseveg:
„A világból kihalt a bizalom…”

Apám a kórházba’
morfiumtól kótyagosan sorjázza:
mit kell venni a piacon,
keresztrejtvényben
a hiányzó szó a bizalom,
heuréka! érik a körte…
És lassan a rák megölte.

Apám a hintaszékben,
örök rejtvénnyel kezében,
most halovány füst
a kék
é
g
b
e
n.

Fogantam gyönyörben,
Születtem vérben,
Pipacs közé tétettem.
Anyaföld siratott,
Pipacsruhát rám adott,
Pipacsruhát rám adott,
Ablak alatt virítok.

Ablak alatt virítok,
Éjjelente kiáltok:
Apám, anyám itt vagyok,
A sosemvárt gyermek,
Kit sehogyan sem neveztek,
Teremtem gyönyörben,
Fejlődtem közönyben,
Jöttem világra vérben,
Egy percig sem éltem.
Kiáltani nem hagytatok,
Pipacs alá ástatok.

Anyaföld siratott,
Pipacsruhát rám adott,
Ablak alatt virítok,
Éjjelente kiáltok:
Anyám, apám én vagyok,
A legkisebb lányotok,
Kit sehogy sem hívtatok.
Bölcsőbe rakjatok,
Karotokba fogjatok,
Gyöngyvirágnak híjatok!

Apám, anyám én vagyok,
A legkisebb lányotok,
Kit sohasem vártatok.
Ölben ringassatok,
Ágyamba rakjatok,
Liliomnak híjatok!

Anyám, apám itt vagyok,
A legkisebb lányotok.
Rózsaszálnak híjatok,
Lelketeken hordjatok!

Március száguld ifjonti hévvel:
kér, követel, vágyat ont,
de bimbót csak szépszerével,
- a tavaszban – lassan, lágyan bont.

Szent György terel kost, jerkét,
tejen tart szopós bárányt,
mit kikeletnek felkínál jelként,
majd fészekre ülteti a sármányt.

Pünkösd havában napfényes a körmenet:
serdülő vetés arany esőt áhít,
nyíló virág teremt sziromszőnyeget,
és minden élőt szerelemre csábít.

Káoszt teremtett Isten,
nyelvet szánt mint átkot,
s míg Bábel tornya dőlt
a sok nemzet szavakat kovácsolt…

És lett a szó tarka, szép.
Most mégis nyelvemért kiáltok.

Apák nevét holnap ki veszi át,
ki énekli anyák bölcsődalát?
Tegnapból táltos varázslatát,
regös csudás meséjét
a holnapba ki menti át?

Szépanyáink óvó szavát
a holnapba ki suttogja át?
Kivágott tölgyek magoncfiát
új földbe ki ülteti át,
holnap ki ülteti át?

S ha kőtorony megint nő,
- mit együtt, közösen formálunk -
értsük más nemzet, s a kő szavát,
de magyarnak magyarul kiáltsunk!

Hiszek az emberben, ki lel
tiszta vizet ősi tóban,
hiszek anyanyelvemben,
százezernyi magyar szóban.