Hajdrik József: Levél az exhitveshez

január 8th, 2013 Posted in Hajdrik József | No Comments »

(Egy el nem küldött vallomás, próza-versben)

Miként szólíthatnálak szebben:- Kedves! Ki a múltam voltál ragyogón – csodaszép -. Míg az idő át nem rohan rajtunk végleg, leírom neked e próza-költeményt.
Kétleném, ha mégis érdekelne téged, mennyire megbánt lett vétkem; a bűnöm! A vádszavak hada hamar utolért, s a józanság mámorával ma is érted küzdök!

Tépetten bujdokol számban a konok szó, amióta zöld szemedben elveszett létem. Lázad borzongását magamban hordom, így félem a jégbe mártott éjjelt! Opálkönnyed dúlt lelkednek gyöngye, dísz a flancos ingem habos zsabóján. Zakómból átivódott testembe csepp csöppje, s mint ékszer villant rám a valóság!

Hidd el, nem hiába voltak a napjaim nélküled, titokban ott melegedtél a bősz őszben. Velem voltál a felhők illatában s madárszárnyak alá rejtettelek féltve. Cipeltelek csonka holdam foltos ladikján s te dacból, nem tűrted el vágyam! Könnyen elengedtél, én az égig szálltam, volt aki hegynek, mások szélúrfinak láttak!

M’ért hagytál el? Vagy hagytalak a sárban? Talán mert hitted – mint tenyered -, jól ismersz! S én nem mentem többé utánad, a pillangó szerelmektől elhíresült kába! Imaszóra bírom ma a szám, pöröm van a Sorssal! Nem értem, mért hullt életünk méltatlanul romba? Ne mondd hát, hogy nem hiányzom soha, még akkor sem ha azt vallod: -“A kaméleon nem változik, csak a színeváltás sora!”

A veszíteni nem tudók szíve vérzik így! Lázong sebem, de jól vigyázz, mert az évek mindent belefirkálnak a Létbe. Ezüst hajjal – kedves -, miként jutna eszedbe, hogy vétkeim felpakold egy keresztre, s bal lépteim megbocsásd! Legyél hát irgalmas vigasz, míg körbe nem zár a Fény rácstalan ketrece. Vagy elhiggyem, miként volt valakinek szálka a szemében, szép regénk egysége? Kérlek, csak a “nem” szó maradjon ajkad mögé zárva, s akkor nem leszünk ujjal mutogatott, eszelős két árva!

Vágyom, hogy olvasd soraim, ha felnőtt benned a szándék, hiszen lélekmelengető lenne ez a megszentelt ajándék! Szívedbe préselt mag volna, melyben ott lapul a termés. Illőn, rímcsokorba szedve küldeném neked, ha merném! Micsoda ünnep lehetne a holnap, ha tudnám a lapomra örömkönnyet hullatsz! Virágos oltár lehetne kezed e zsoltárnak, míg tenyered indái fonnák az örökbe. – Oh, bár csak hinnél az újraírt körökben -?! Létünk, ekkor erős szálakból szövődne újra, a szívedbe szúrt szómmal, angyalok serege zúgná, a madarak szárnya suhogná:- mennyire Szeretlek!

Esetlen csókunk buján szült bája, mintha első lenne majd a vetetlen ágyban! Elhitetném veled, hogy szeretsz!….hogy szerettél? Nem távolodtam el, te nem közelítettél! – Vagy mára már mindegy-?! Nem mindegy? Tudom, az írást magam kedvére rovom! Sorsom hol bírom, ott még kijavítom! Becsessé teszem az időnk pillanatát, az elveszni látszó gyöngyszemek klárisát! Míg a pörgő homok a szűk résen átzuhan, összedől az oltár, ami előtt – rég volt -, boldog igent mondtál!

Jaj, de ki mondja el kedvesemnek szavaim sorát? Ha lefut a perc homokórám torkán, és a jövőt kívánni nagyon is késő, lassan véges számokat vés kőbe a véső! De addig? Lelkemben zúg valami köszönetféle, s szívem zaja zeng emberien szépet! Tudom, többé soha, nem jön vissza semmi! Így a vétkesnek kell mindenért fizetni! A vén égbolton meteorok szálltak, a “Csodát” kívántuk, való tisztasággal! Oktalanság lenne kutatnom, melyik csillag hazudott szemünkbe?! Bocsáss meg szívedből, mást nem kérek cserébe!
Agyő kedves, csak hagyd meg lényed nekem sóvárgó reménynek – mindhalálig- !

Share

Hajdrik József: Megdermedt idő

január 8th, 2013 Posted in Hajdrik József | No Comments »

A park ódon padján ültem, szótlan.
Hallgattam a fák delejes szavát
Gondolatom a múlt felé rohant
S ekkor a csöndre ráunt egy madár.

Víg dalt csörrent csőre, oly régiest.
Lég-könnyű volt, mint az esti fuvallat
Szívből szólt, – éreztem -, no még ilyet?
Tán gondot űzni jött az unalmast!

Virágbontó ágak összebújtak
S a tüzes Nap meleget szivárgott
Úgy véltem, lelkemben gömbcsigák búgtak,
Már csak te voltál, aki hiányzott.

Egykoron azt ígérted visszatérsz,
Bárhová sodor zord idők szele.
Csillagláng tüze rég a Holdba ért,
De téged az utad elvitt messze.

Már nem várlak, megbékélt rég szívem.
Az idő fogy, elbukott a remény!
Bár mindig a szó erejét hittem
S hogy mi együtt leszünk a nagy egész!

Kezemmel gyűrött képed simítom
A törés fájadalma izzón el-ég!
Elmémben a vágy szavát csitítom:-
Te az maradsz, ahogyan elmentél!

Share

Hajdrik József: Halottak napján

január 8th, 2013 Posted in Hajdrik József | No Comments »

Porcelán krizantém, vérvörös rózsaszál
Ti vagytok felfénylő Nincseim a Létben
Ködbe szúrt vágyam feltámad s mint angyal száll
Táncot jár a tüskelángú gyertyafénnyel.

Nyers-hideg szag árad a temető térben
Valakit mindenki szeretett egykoron
Tenyérnyi földrögön a jók mind elférnek
Ma is az a Nap van, mi tegnap elosont.

Várnak az emlékbe csomagolt szép lelkek
Anyám barna haja puha és bársonyos.
Apám két tenyere sült kenyér melege
Álmaimat őrzi, palásként rám omol.

Jaj! De ki az ott, az árván hagyott sírnál?
Virág után kutat, gyertyafüstöt kerget.
Hantja -ahonnan jött -, rajta feslett írás,
Széthasadt fejfáján lóg a rozsdás kereszt.

Elfelejtett lélek? Ki ma egyedül sír.
Nem tudni testben volt gonosz, vagy ő a jó?
Annyi szent, egy volt:- EMBER, az egyedüli
Ne bánkódj, már téged is megőriz e szó!

Jönnek a hűtlenek, testük fényként látszó,
Víg aprószentek, a hétköznapi hősök!
Túlvilágból jövő, de e Léttel játszók,
Mi egykoron kétes volt, az ma úgy örök!

Odafenn a tiszta oltár előtt áll mind,
Ki a Holtvárosnak eleven lakója.
Élő lánggal üzennek, könnyel várnak itt.
Hidd, az élet egység. – Istennek valója-!

Share