Tuza s Tibor: Dió

szeptember 29th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Tuza S. Tibor | No Comments »

 

                   Dió

Ferenc és Sándor is diófát ültetett.
Talaj jó volt, s fáknak puha ágyat vetett.
Nőttek is azok, oly ágakat fejlesztve,
melyek benyúlkáltak a szomszéd kertekbe.

Déli északnak nyúlt, az északi délnek,
s kerítés fölött, az ágak egybe értek.
Fák, az egybeérést nem vették túl zokon,
hiszen két kertgazda, egyébként is rokon.

Ferenc és Sándor, két testvér okán sógor.
Bár, a két testvér, már fenn a mennyben trónol.
Sógoroknak közös tett, nem igen akadt.
Tett híján, ok nélkül, köztük szó nem fakadt.

Hangtalanul tette ki-ki a jó dolgát,
s nézegették sűrűn a két nagy diófát:
– Bő termést adnak-e ez évben az ágak,
vagy mutatónak, csak hírmondót találnak?-

Kedvező nyár, ágra, termést bőven rakott,
s – dolgát elvégezvén, – már tovább ballagott.
Harmat helyett deret könnyez már a hajnal,
és csak késlekedve vánszorog a nappal.

Szürke felhő-képek lebegnek az égen.
Fél árnyak bujkálnak fák-közeli téren.
Szélvihar is tombol, fák ágát cibálja.
Gyenge részeit, még földre is lerázza.

Vihar nyomán, hull a dió, mint a zápor.
Ott teremve, szedi Ferenc, szedi Sándor.
Fára nézve egyik, fejet csóválva szól:
Hé! Sógorkám! Ez így, sehogyan nincsen jól!-

Másik felnéz. Fára bámul. El is ámul:
Hiszen ő fájáról gáton túlra is hull.
Ebadta diója! Miért hull Túlra?
Az biz’ enyém! S vasalt nyéllel visszahúzza.

Vonja Sándor délnek, Ferenc meg északnak.
Ám, így a határon, diók egybemásznak.
Lesz így galiba. Mely’ kié? Ki tudja.
S érte a sógorok , ugranak birokra.

Share

Sepsi Sándor: Hideg van, fázom

augusztus 22nd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT | No Comments »

Hideg van,
látszik a lehelet,
kezem,lábam lefagy.
Bokáig járok
a fehér hóban,
s minden erőm elhagy.

Január van,
hideg szél fúj,
szinte már csíp is.
Arcom piros,
kezem fázik,
mennék haza máris.

Jobb lenne
otthon a melegben
a fűtött szobában.
összebújva egy kályha mellett,
valakivel párban.

Share

Anita Libertini: Volt

augusztus 15th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT | No Comments »

I.
Történt ez akkor, mikor a volt még nem volt, csak a van volt.
Nem létezett a múlt és megbánás,
a sóhajok közötti átkozott sóvárgás,
a mi lett volna ha,
és bárcsak ne tettem volna meg
de mégis ki az ki áldozatul esett?
az időnek , vagy a vágynak,
ami ellen gyógyszert még nem találtak.
A szennyest mégis ki kell mosni,
mert halomban áll.

II.
S a falióra nyirkos mutatói előremozdulnak,
ahogyan a percek szánakozva továbbhaladnak .
Bárcsak az Idő fogalma ismeretlen volna,
s múltunk, jövőnk kísértete porhamuvá válna.
a napok, s évek számának terhe a semmibe veszne
a semmiből végre hasznos dolog lenne.
Hogyan is lehetne túl sok vagy kevés abból ami nincs
az idő ugyan pénz de mégsincs,
búslakodjon az, kinek órája késik,
mert temérdek teendői közt a lényeg elveszik.

III.
Mit értek ifjú éveim,
ha hibáim
elkövettem, de tanulni belőlük késlekedtem,
elvesztegetett Idő csupán?
hasznát venni mikor tudnám.
Mennyi van még hátra?
A fene se bánja!

IV.
Peregjen ezernyi homokszem,
berregjen a vekker!
A falikakukk rikoltson nyikorgó nyelvvel,
Nem riaszt fel többé a recsegő ébresztő-
óra,
őrá rossz szavam hiába volna,
álmomból riadva Anyám hangját hallom,
-Ideje felkelni-
szólongat hamiskás hangon.
Eljött az óra, mire vártam már régóta.
először és utoljára hallgatva a hívó szóra.

Share

Kurunczi Mária: Az erdő ezer arca

augusztus 10th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Kurunczi Mária | No Comments »


Madarak és fák napján

Amíg árnyat ád, és szolgálni kész
Ezer levelével, lágy zenével
Susog rád,
Addig ne bántsd a fát!

Óv széltől és napfénytől,
Mint szerető anyád,
Úgy ölel át,
Addig ne bántsd a fát!

Fészek mélyében
Megbúvó madár,
Csak néked zengi dalát,
Addig ne bántsd a fát!

S ha már korhadt törzse
Fűrészért kiált,
S száraz ágain
Sodrott levél zörgeti dalát,
S kivágva melegszel mellette,
És szürcsölöd a véle főtt teát,
Még akkor is szeresd és tiszteld a FÁT!


Az erdő két arca

Szeretem az erdő csendjét. Bár ez a csend nem is igazi csend, hiszen a fák leveleinek susogása, s a madarak dalolása megtöri a szó szoros értelmében vett csendet. Talán ez a csend inkább a nyugalom…a befelé fordulás pillanata.
Aztán itt van a zörgő avar. Nem tudsz nesztelenül járni az erdőben. Lábad alatt minduntalan meg-megzörren az. Nem tehetsz róla, ez is hozzátartozik az erdő kedves hangjához.
Néhol pedig gépek zaja, munkások beszéde töri meg ezt a csendet. Az odvas, öreg fákat kivágják, s a tisztás más képet vetít eléd. Meghal az erdő. Ekkor már igazi csend van.
Ha hónapok, évek múlva újra erre jársz, apró fácskák mutatják magukat, mint iskolapadban ülő nebulók. Már híre-hamva sincs a gépek zajának, emberi beszédnek. Most ismét a szél beszél hozzád, s a madarak, akik csak neked énekelnek, s zizegő csend ölel körül.

Óvatosan lépkedsz, mígnem egy újabb tisztásra érkezel. Az ég kék, néhol még egy-két fátyolfelhő jelzi, hogy semmi sem felhőtlen itt az erdőben sem, éppúgy, mint az életedben.
Aztán úgy érzed magad, mintha az Édenben lennél. Csobogó kis patak siet el melletted, s várja, hogy utána eredj. Játszik veled, mint a szellő is, mely meglebbenti ruhád alját, jelezve, hogy itt vagyok, fogj meg, fuss utánam!
Aztán eltelik egy félóra, óra, a tisztás fölé gomolyfelhők tódulnak. Nagy robajjal felerősödik a szél. A fák levelei már nemcsak zizegve pusmognak, hanem vadul zörögnek az ágakon, s a szárazabb ág már nem bírja a szél erejét, nagy robajjal az avarba zuhan, s eltűnik.
Már nem csendes és nem nyugodt az erdő. Zúg, de félelmetesen. Te is remegsz, jobban, mint a nyárfalevél. S egyszer csak nyakadban érzed az ég leheletét…egy csepp, két csepp, s megered az eső.
A szél csendesebbre fogja magát, átadja hangját az esőnek. Csak állsz tétován. Nincs fedél a fejed felett, esernyő sincs nálad. Megadod magad a sorsnak, az időnek, a szemerkélő esőnek.
Összébb húzod a kabátod, most mást nem tehetsz. Vársz és vársz.

Aztán újra csend lesz. A tisztás fölött kiderül az ég, kisüt a nap. A fák levelei újra zizegni kezdenek, s te boldog vagy, mert megtapasztaltad az erdő másik arcát is, mely haragosan is csodálatos.

Veréb és harkály

– Ki vagy erre? Nem ismerlek.
– Én vagyok az erdő őre.
– Miért kopogsz, ha be nem mehetsz?
Vagy tán élesíted a csőrödet?

– Ugyan, ugyan buta veréb,
Hogy is mondhatnám neked még?
Ahova én bekopogok,
Az a fa már sóhajtozott.

Bántja holmi gonosz féreg,
A csőrömmel hozzáférek,
Meg is gyógyul egykettőre,
Lombjával máris integet.

– Én is tudom, csinálhatom?
– Azt én neked nem ajánlom!
– Azért, mert én kicsi vagyok?
A kukaccal tán megbirkózom.

Harkály apó nem szólt semmit,
Tudta, buta ez a veréb.
Vitatkozni nem is ér rá,
Ezer kukac, és fa vár rá.


A krumpli paprikás…

Bogár nagyon fegyelmezett kutya volt. Így gazdája nyugodtan vihette magával minden vadászatra. Ráadásul nem is kellett félni senkinek sem tőle, szelíd volt, a legszelídebb kutya, akit eddig ismertem. Igaz néha meg-megzavart egy fácánt, vagy nyulat, de a „vissza” vezényszóra lapos kúszásban tisztes távolságból követte gazdáját mindaddig, míg meg nem győződött, hogy az már nem haragszik rá…

Most, alighogy kiértek a tisztásra, gazdi mellé szegődött, és csendben figyelte, s követte minden szavát.
Aztán visszahúzódtak a fák takarásába, mert éppen egy gyönyörű őzsuta közeledett. Jól megtanulta a leckét a mamájától, mert nagyon óvatos volt. Nem is sokáig szemlélhették, mert ahogy jött, úgy el is tűnt.
– Na hoppon maradtunk – mondta gazdi Bogárnak, aki mintha értené, elfordította fejét, majd lekuporodott a gazdi lábához.
Egy darabig nem történt semmi.

Aztán újra zajt hallottak, a berek felől két őz, pontosabban egy őz pár dugta ki fejét…látszólag kizárták a külvilágot, románcuk nem tartotta vissza őket, hogy csak menjenek, menjenek bele a vakvilágba.
– Na ezt most eltoltátok – dörrent a vadász puskája, ám nem talált. A két szerelmes őz a dörrenésre megrezzent, s hirtelen eltűnt a berek másik oldalán.
A vadász feje fölött csak egy szarka csörgött kárörvendően. Bogár látva gazdája csodálkozását, no meg gyomra is majdnem delet jelzett, elindult saját maga vadászni, hátha egy vadgalamb vagy kisnyúl akad ebédre, de gazdája visszaszólította.

A vadász leterítette a kabátját a földre, leült, és szemügyre vette a tarisznyában lévő dolgokat, majd kinyitotta a krumplis zsákot, és hozzákezdett, hogy egy kis ebédet kreáljon. Tüzet rakott, hagymát, krumplit pucolt…

A tisztás nemsokára megtelt a főtt étel illatával, ami nem volt más, mint egy egyszerű paprikás krumpli.

Share

B. Huszta Irén: Égi fény

augusztus 8th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, B. Huszta Irén | No Comments »

A
fám
hegyén
az égi fény
ragyogja most, hogy
útra kél, hogy újra jő a víg
tavasz, habár kis ága még kopasz.
Csak égi fény, csak égi jel, hogy nem-
sokára itt leszel, s ha lepkeszárnyon
zöld levélke száll a fákra csendes
éjen, kis pacsirta énekelve
üdvözöl – vidám a kedve.
Ma porcelán-fehér vi-
rágot hint az
ágra nap-
sugár, a
lágyan
ébredő
patakra
ráborult
az illatár. A
fák hegyén a
játszi fény ragyog-
ja – már elszállt a tél.

Share

B. Huszta Irén: Hierarchia

augusztus 8th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, B. Huszta Irén | No Comments »

Mint a medve
hosszú téli álmából ébredve
barlangjából fényre támolyog,
időnként védett vackomból kibújva
én is kinézek a külvilágba,
s látom – még forog.

Hangosan zörög, csikorog,
üvöltenek a farkasok,
miközben áldozatuk húsát tépik,
s vakon remélik,
oroszlán nem jön,
(mert attól félnek),
villám sincsen,
mindig lesznek, kiknek vérén
minden örömöt elragadva
hízlalhatják vastag bőrüket.

A hiénák csendben oldalognak
az odahagyott maradék köré,
nehogy felébresszék az alvó oroszlánt,
s az visszavegye, ami az övé,
s úgy lehet, még bennük is kárt tenne,
mert megbízni sosem mernek benne.

A sakálok éles visongása
messze száll az álmos éjszakában,
nem sok maradt, mi ehető,
mégis – gyomorba tehető
falatkák akadnak.

Az apró pórnép hangyaszorgalmának
jutalma csak néhány morzsa lett,
pedig hangyák rengetegen vannak,
és igazán sokan éhesek,
de előttük a hatalmas,
bár kisebb számú népség
majdnem mindent bekebelezett.

Share

B. Huszta Irén: Hívás

augusztus 8th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, B. Huszta Irén | No Comments »

Tört hajódon
túl az áron
mit remélsz?
Láthatáron
minden álom
ködbe vész…
Mert a lélek,
és a végzet
útra kél,
szebb időket,
új időket
zúg a szél.
Édes élet! –
mint meséket,
álmodod,
újra éled
holt reményed,
víg dalod.
Nyúl a karja,
átkarolna –
nem lehet,
tenger árja
kézen fogja
kedvesed.
Törött álmod,
boldogságod
elszelel,
húz a jármod,
mégis járod
hegyre fel…
Nap korongja,
ég a máglya,
tűzbe rejt,
tenger árja,
ember árja
elveszejt.

Share

B. Huszta Irén: Míg emlékezem

augusztus 8th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, B. Huszta Irén | No Comments »

Apám arca ismét feldereng,
Éppen olyan, mint volt egykoron.
Közeledik Mindenszentek napja –
Ilyenkor az ember elmereng.

Már nem égető a vágy, hogy lássam őt,
Nagyanyám is régen elengedtem,
Mégis közelebb kerülnek a szivemhez
Ilyen-tájt, ha ködöt hoz az ősz

Így október vége felé járva…
Kikhez közöm volt s elszólította
A halál, e könyörtelen kérő,
Tőlük így lettem én félig árva.

Gyertyát gyújtok, s nézem a lángot,
Belém égett múlt darabjai
Hullnak elém kövecsekként lassan,
Miket szemem eddig nem látott.

Virágokat rendezget kezem
Sírköveken – itt van az idő,
Fejet hajtva megállok egy percre…
Nem hagytok el, míg emlékezem.

Share

B. Huszta Irén: Ökölbe szorult

augusztus 8th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, B. Huszta Irén | No Comments »

Ősfélelem
ökölbe szorult az idő

markomból széthullt
homokszemeit keresem
kaparom össze fénytelen
múltam roskatag álmainak

örvénylőn száguld mellettem
a pillanat
minden hiába
nem tudjuk összerakni –
ha hiányzik a kötőanyag –
a véletlen lelt
szemcsékből az életet

pusztuló plazma vagyok
ebben a tébolyult forgásban
hol elvész a lélek a térben
s magányban
nem leli
nem lelheti
a nagy szabadságban az egybetartozást

talán a lásd
ne csak nézd elve hullt elém
fellibbentve a fátylat
hogy végre valamit lássak
a kvarcos csillogásból a szenny alatt
élet-képtelenség szépnek látni ezt
a lélekínséget
vagy bigott bálványimádást
mely vérből (másokéból) emel
totemoszlopot
Mammonnak

a harmincórás zötyögés
a hűvös büdös busz gyomrában
hogy elmondhasd
voltam görögben és

gyerekeket nyomorít a kenyér
ha van – betegség
hisz a takarmánybúza is megsüthető
ha nincs – éhség

majd a megélhetési
bűnözés
csak virágot
s nagy vagyont lopni nem bűn

ökölbe szorult az élet

a milliárdokat síbolók
csak Maja káprázatát látják
s tehetik szabadon
(ez a szabadság)
egyszer az ő bűnüket is
megváltják
megváltották(?)

a tengeri atom csak halat öl
gondolják keleten
s nap sem kel csak kelletlen
mert atom – hatalom
pénz – hatalom
a szeretet halott

egy ölnyi föld
a végén ennyi kell
vagy egy urnányi polc
s mindegy
mit nem tettél
kit nem szerettél
mit szereztél
mennyit sírtál és nevettél
Péter nem azt kéri számon
amit (el)vettél
hanem hogy kivé lettél

ökölbe szorult a lélek

jó szívvel ma csak az ad
akinek nincs
fél-te-nivalója
ajkak és szemek mosolya
úgysem kerül semmibe
s az minden vagyona

a szó is ölhet
nem csak a vagyon
én szabadítani akarom
szavammal gúzs alól lelkemet
lelkedet
de nem tudom
vajon lehet(?)

keresztre feszült a múlt
ökölbe szorult a jövő

Share

B. Huszta Irén: Őszi dal

augusztus 8th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, B. Huszta Irén | No Comments »

Sárgul a lomb már, nap ha benéz,
Játszik a tűzzel, árnyat igéz,
Múlik a nyár, most ősz a zenész,
Penget a lantján őszi zenét.

Hull a levél, vállamra esik,
S makkja a tölgynek. Őzek eszik
Fű maradékát, mókusokat
Ugrani látok. Lenn tapogat

Hangya, a szorgos – lám mi mozog,
Mag van a hátán, úgy mocorog.
Gyűjti az étket, tél közeleg,
Hó lepi majd be ételüket.

Meztelen ág int, tisztogatott
Északi széllel ősz ma is ott,
Hol rügyezett nemrég a tavasz,
Öltözetet vált most a ravasz.

Színorgiából szürke marad,
Fázva ha húzod össze magad,
Ködfalon ásít őszi sugár,
Hűvösen úszik dél fele már.

Fűre fehéren szállt le a dér,
Túlnan a sarkon ballag a tél,
Ám ma az őszi nap sugarát
Szűri a szellő lombokon át.

Share