Gáthy Emőke: ÜNNEPI HANGULATAIM 2015-BEN

április 1st, 2015 Posted in 2015 - Tavaszi pályázat, Gáthy Emőke | No Comments »

( 2 x 2 akrosztichon )

MÁRCIUSBAN
M ogyorófán barka bólint
Á lomszerű ködkép szólít
R emete-lényem felébred
C ipelem tinédzser énem
I hlet-ontó napsütésben
U tasgép robaja hódít
S úg a tisztás halkíts lassíts

 

M akkon Márián merengek
Á hítattal körbenézek
R őt-PIROS ott az ég alja
C etlim tollam előkapva
I hlet morzsát FEHÉR lapra
U tódoknak ZÖLDES mohon
S ietősen felfirkantom

 

 

ÁPRILISBAN
Á gyú ágyaz vén fa tövén
P uska csillan bolyh levelén
R epesz lobban fotó fényén
I bolyaszál tüntet békén
L obogó leng három színén
I nnen Tiszán Dunán onnét
S óhajom hull – sötétedés…

 

Á lom repít kegyes széllel
P irkadó nap hittel bélel
R eggelemre béke delel
Í rok sok szeretet felel
L acikonyha kontya vár ma
I bolyaillatú pára
S elyemhangú fűzfám ága.

Share

Gáthy Emőke: Három virág

július 23rd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Gáthy Emőke | No Comments »

Nevesincsvirág
Nekem ezt üzente pünkösd

Életem során sokszor kaptam ilyen–olyan alkalmakra cserepes virágot. Némelyikük zöldje még ma is itt virít a lakás egy-egy sarkában. Azért a zöldje, mert valami oknál fogva nálam eddig még az évelő növények sem voltak hajlandóak másodszor is virágot bontani. Kivéve ezt a kis sarkantyús csodát. Talán nem is vagyok olyan jó ember, mint amilyennek képzelem magam? Csak hiszem, hogy szeretem a virágokat, valójában mégsem? Családi ajándék volt a nevem napjára, mégsem tudjuk, szégyenszemre, még a nevét sem. Rossz ember lennék?! Aki csak hiszi, de valójában nem szereti a virágokat?!
Úgy tíz napja jelent meg a levelek tövén az első félreismerhetetlenül bimbót formázó apró duzzanat, és éppen mára jutott el a fejlődésében a szirombontás jelen szakaszáig.
Ugyan nem pünkösdi rózsa, még csak nem is rózsa – bár ki tudja…..De így is üzenet az életet tápláló természettől és a természetet is teremtő Teremtőtől.
– Valikám, valami más útvonalat kell majd keresnem; virágüzletek, könyvesbolt vagy hasonló. – Egy jó virágboltos egyetlen leveléből meg fogja mondani a nevét. – Remélem. Már fakadozik a második bimbaja is. – Na… még a végén virágba borul neked egészen! – Összesen az az egy bimbaja van. – Várd csak ki a végét… ha egy üzlet beindul . – Egyetlen parányi tő egy nyolc centimér átmérőjű cserepecskében. – Jó… hát egy ilyen pici növénytől még ez is nagyon szép!
Kora délután, úgy három óra hosszán gyönyörűen és reményeket keltően sütött a nap. Segített döntenem. Csak kibújtam a lakásból némi természetes D-vitamint gyűjteni, és ha már így történt, gondoltam, összekötöm a hasznosat a még hasznosabbal. Virágnév-felfedező virágbolt-körútra indultam. És lássatok csudát! A hozzánk másodiknak legközelebb de a napi útvonalamba nem eső üzletecske előtt ott mosolygott a napon az én kis sarkantyús csodám. Mármint több tucat cserépnyi társával egyetemben. Köztük krétával rótt kis fekete palatábla: Pistike. Még most is a Kishercegnek érzem magam egy-egy pillanatra. Ő akkor is az én Pistikém! Az én egyetlen Pistikém

Begónia
Már egy éve vágytam rá. Mélyről, nagyon mélyről buzgott fel bennem ez a vágy. Valahonnan a tudattalanba szorult gyermekkori emlékek kútjából.
Minden virágárusnál hosszan elidőztem. Azt az egyet, azt a bizonyos egyetlen cserép begóniát mégsem leltem.
Pipacspiros szirmú legyen. Bokros, de rendezett. Már virágzó, de még sok-sok titok-bimbót is hordozó. Zöldjével együtt gömbalakot formázó. Azt hiszem már többször leírtam, de nem győzöm elégszer ismételni, szenvedélyesen vonz minden gömb alakú tárgy. Valahogy a létrehozható teljességet, a létezhető legteljesebb harmóniát jelentik a számomra.
Évtizedekkel ezelőtt az Óbudai Temető dupla sírhelyén pompáztak ilyen virágok. Csak most, hogy leírtam ezt a mondatot, döbbentem rá, miért is vágytam immár egy éve begóniára.
Hetente kétszer jártunk. Mármint a temetőbe. Pontosabban vitt. A nagyanyánk. Öt-hat éves lehettem. De még nem iskolás. Mert hogy emiatt mulasztottam volna, arra nem emlékszem. Azt is csak most, már idősebben, mint ő akkoriban, értem meg, hogy úgy látogattuk vele a sírkertet, mint más hasonló korú kisgyerekek a játszótereket. Harminckét évesen elvesztett fiát nem tudta feledni.
Tavaszonként két, tízes csokrocskába kötött ropogó piros cseresznyével indította a gyümölcsszezont. Azóta sem láttam ilyesmit. Sem piacon, sem másutt. Tízes csokrocskába kötött ropogó piros cseresznyét. Unokahúgommal türelmetlen ujjakkal bontottuk szét, és kerestük, van-e fülre akasztható páros.
Nagyanyánk maga soha nem kóstolt meg belőle egyetlen szemet sem. Meggyőződéssel hitte és mesélte, hogy odafent a Mennyben ilyenkor június tájt a Jóisten cseresznyét osztogat a Földről visszaszólított angyalkáinak, és amelyiknek az anyukája idelent nem tud ellenállni, és megeszi az adagját, nem kap belőle. Harminckét évesen elvesztett fiát nem tudta feledni.
Nekem kaland volt ez a sírkert látogatás. Nagy kaland. Már a távolság miatt is. Egyfelől túl az Üveghegyen, – akkoriban inkább a Romhegy név illette volna meg Várhegyünket, – másfelől az Óperenciás Tengeren innen. Ami – tudtam, valamiért teljesen biztos voltam benne – ott kékell, zúg, morajlik, habzik néhány méterrel az általam még belátható síremlékek mögött.
Ezt az utat ma, alig valamivel a hetedik X előtt, gyalog teszem meg. Olyan kirándulhatnék, vagy hívnak odakintről hangulatban.
Az egykor négy oldalt üde, méregzöld borostyánba, tetején begónia négyzetbe öltöztetett sírhely idővel küllemet cserélt. Puritán, szürke műkő burkolatot kapott. Anyám és a húga talán megértették, megsejtették, hogy nekem nem a temető-látogatás és a heti kétszeri sírhant rendezgetés lesz az unokákkal közös program.
Egy rossz szót sem szólhatok. Egyetlen hívásomra összejön évente két-három illusztris alkalommal a család apraja-nagyja az ősök meglátogatására. Igaz, olykor több részletben.
Ilyen több részletbeli meghívás jutott osztályrészemül az idei évben nekem. És anyák napjára. Anna osztálya kezdte. Szokatlan módon. Kedves, maguk írta fogalmazványokkal anyukáikról, nagymamáikról. Bíbor óvodájában jókora piros szívvel díszített fehérre mázolt virágcserepet kaptak a nagymamák.
– Ezt a Jóisten is a begónia alá teremtette – örvendeztem.
Aztán teltek-múltak a napok, a perceket, órákat vitték a minden napi rutin teendők. Begóniácska háttérbe került, hogy azt ne mondjam, feledésbe merült.
Mígnem beköszöntött Bogi anyák napi ünnepe. A kedves zenés-verses műsor után még kis cserepes begóniával köszöntöttek minket, anyukákat, nagymamákat.
Alig akartam hinni a szememnek. A megálmodott begóniám! Pipacspiros szirmú. Bokros, de rendezett. Már virágzó, de még sok-sok titok-bimbót is hordozó. Zöldjével együtt gömbalakot formázó.
És mert az ember lánya telhetetlen, mindjárt arra gondoltam, milyen tökéletesen is illeszkedhetnek egymáshoz a sors fogaskerekei. Mi lenne, ha nem csak kicsiben történne így, hanem nagyban is.

Petúnia
Ajánlom mély tisztelettel mindazoknak, akik ezekben a napokban minden idők leghatalmasabb dunai vízmennyiségével küzdenek.
2013. június 7-én.

Mélylila volt. A közepe felé halványodó. És ott bent, a bibe körül, ahol a virágok lelke sejlik, egészen fehér.
Gyermektenyér nagyságú, szélein fodros harang alakú szirmait szecessziósan kunkorodó sötét zöld indákon csüngette. Egy pillanat alatt beleszerettem. Volt benne valami a gyermekkoromat meghatározó nagyanyai gyászból, bölcsességből, ártatlanságból.
Egyetlen palántát kértem. Amúgy kísérletképpen. Pedig azon a bizonyos forró délre néző gyermekkori erkélyen tavasztól-őszig virított a színek elképzelhetetlenül gazdag árnyalataiban. Tudtam, mégis inkább csak reméltem, hogy hőségtűrő lesz. Annyi minden változott már körülöttünk és bennünk is
az elmúlt hatvan esztendőben.
Nyugatra néző erkélyem sarkában helyeztem el.
Fázom. Didergek. Vacogok. Hideg ráz. Dörög, csattog, pattog, villódzik valami. Ébren vagyok? Álmodom? A kopogás egyre hangosabb. Üteme gyorsul. Úristen! Jég! Babszem nagyságú jégdarabok verik az erkélyablakot. A konyha meg a nappali bukóra nyitva! És a petúnia! A férjem meg kivételesen Sárospatakon. Hol kezdjem? Mihez kapjak? Talán először mégis az ablakokat….
A normális időben fél kézzel nyitható-csukható szerkezet most csak többedik kísérletre győz a jégzáporral támogatott szélvihar ereje felett. Alatta tocsog a víz. Néhány törölközőt hajítok rá. Egyelőre.
Hogy a féltve őrzött strandra valót? Vagy a még féltettebb kórházi fehéret?! Kit érdekel ez most?! A petúniám, ha egyáltalán létezik még, segítségre vár! Csak ez jár a fejemben, míg végre sokadik kísérletre sikerül kinyitnom az erkélyajtót.
Az ítéletidő a Duna felől érkezett. Teljes lendületével rám zúdul a nyíláson, mintha az egész felettünk átrohanó viharfelhő az én parányi hálószobámban akarná még utoljára kitombolni magát, amiért dacolni merészelek vele.
A cserepet sikeresen beemeltem. Az ajtót valami isteni csoda engedi egyetlen mozdulattal becsuknom.
Mire egyáltalán gondolni tudok a lehetséges következményekre, tocsog alattam a szőnyeg. Rajtam a hálóruha. Hajamból széles csíkokban csordogál az esővíz. Visszafekvésre nem is gondolhatok. A fekhelyem is, párnástól, paplanostól, matracostól a nyitott ajtón bezúduló elemi erők áldozata lett.
Beázott. Átázott. Elázott.
Aztán napok multával szikkadt, száradt, kiszáradt.
És csak ekkor kezd megfogalmazódni bennem a kérdés: Mi történhetett volna, ha a kezelhetetlen erők kicsavarják a kezemből az ajtót.

Share

Gáthy Emőke: Tavaszváró

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

Apám szenvedélyes természetjáró volt. Hat-hét évesen nyolc-tizenkét kilométeres túrákkal teltek a vasárnapjaink. Később még hosszabbakkal. Akkoriban még nem volt szabad szombat.
Az első kirándulós év után izgatott örömmel vártam a folytatást.
Így február vége tájt vállára vette a nagy kék hátizsákot, és nosza.. A Moszkva térről induló 56-os villamos Hűvös völgyi végállomásánál szálltunk le. Átvágtunk a Nagyréten, aztán csak turistáknak jelzett utacskákon-ösvényeken felkapaszkodtunk a János hegyi kilátóhoz.
Itt előkerült az elemózsia. Fejenként dupla félkarajnyi szendvics, alma, pohárka langyos tea.. Termoszból.
– Igazi turista nem terheli a gyomrát-szívét .
Egyébként is puritán módon étkezett. No nem mintha megvetette volna az ízletes fogásokat
De….
– Mindig egy falattal előbb tedd le az evőeszközt, mintsem túl jóllakottnak érezd magad.
Erre tanított, és maga is ehhez tartotta magát.
Negyven évvel később értettem meg igazán a tanítása hasznát. Hosszú kihagyás után akkor kezdtem el ismét intenzíven mozogni. Ha kocogás közben frissítettem, nehezebben szedtem a lábamat. De hát ez tulajdonképpen már egy másik történet.
Most az a hét-nyolc esztendős lányka a János hegy északi oldalán ereszkedik lefelé. Szeme gyönyörköve szánkázik az olvadozó hófoltokat átdöfő halvány zöld dárdácskák látványán. Szőnyegként borítják a hegyoldalt.
Akkoriban még nem volt tilos szedni ezekből a gyűszűnyi-fehér-harangocska-fejű virágokból.
Mi mindenévben két kis csokorral tértünk haza. Apám idealistán mérsékelt volt. És javíthatatlanul.-
Emlékszem, jóval később, – már középiskolás voltam – a Vérmezőn átvágva a mindenki képességei szerint fog tenni a közjóért és igénye szerint fog részesülni belőle kommunista alapelvről beszélgettünk. Engem valamiért a bunda elosztás foglalkoztatott.
– És ha valaki mégis kettővel jön majd ki az áruházból?
– Megteheti. De nem lesz rá igénye.

Március hűvösét az aranyeső és mimóza napfény-meleg színe feledteti.
Előbbi újabb, időskori szenvedély. Nem emlékszem, mikor, hol, hogyan fogant. Csak arra, évről-évre egyre irracionálisabb vonzalmat éreznek az érzékeim e citromlepke szirmú élénksárga bokor iránt. Tetszik. Csak úgy. Igazán. Számomra a valódi szépséget jelenti. A birtoklás szándéka, tehát érdek nélkül. „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” Ahogy azt én még régen tanultam. .Soha, sem szívem, sem legtitkosabb gondolataim mélyén nem kísértett meg a vágy letörni vagy piacon megvásárolni és hazavinni akár egyetlen ágacskát is belőle .Ő ott van otthon, a Sziget, a parkok bárki számára nyitott világában. Csak azzal nem osztja meg szecessziósan indázó ágai és milliónyi virága bujaságát, aki érzéketlen az ilyesfajta szépségre.

Bezzeg a mimóza!
Személyes megismerkedésűnket megelőzte a híre-neve.
„Kedves kis növény, leginkább az Akácra emlékeztetõ kis levelekkel, melyek érintésre és éjszakára is összecsukódnak.”
Hallottam? Olvastam? Ennek tulajdonképpen semmi jelentősége.
Hosszú, nagyon hosszú évekig a képzeletem valamiért az okkersárga köröcskékhez társította ezt a misztikusnak tűnő mozdulatot. Aztán egy ideihez hasonló hosszúra nyúlt tavaszvárón addig sosem látott sárga fürtös virágú gallyacskákat pillantottam meg kedvenc virágüzletemben. a Moszkva téren.
Egész valómba szó szerint beleremegett a sejtés Mimóza! Ez csak mimóza lehet! Rákérdeztem. És az árára is. Sajnos. Három-négy másféle növényből készült csokrot vehettem volna meg belőle. Meg több egyéb dolgot is. Ez időt tájt még velünk élt a három fiú. Tanulókorban. Minden fillérnek megvolt a helye. Félreértések elkerülése végett, nem panaszkodom. Ahogy mondani szoktam, morzsa-gondjaink soha nem voltak. Ám ennek egyfajta túl- racionalizált, a kreativitást mélyen alábecsülő életfelfogás volt az ára. Hiszen abból megélni nem tudtunk volna.
Következő tavasszal tudatosan készültem a mimóza-találkozóra. De Ő nem érkezett meg. Hiába no. Ez a távolról ideszakadt délszaki bokor még manapság is túl ritkának, egzotikusnak számít a mi éghajlati viszonyaink között. Hol itt, hol ott bukkanunk néha egymásra, és ma már megengedhetem magamnak, hogy a legváratlanabb pillanatokban is előhúzzak az erszényemből néhány mimózaszálra valót. Engem ilyen apróságok is boldogítanak.
Most is itt áll, pontosabban kókadozik egy csokrocskányi a fűtetlen radiátoron. Egy ezüstfenyő ág társaságában. Őshazáiban akármennyi tenyészik is belőle vadon, az én erkélyem fagypont körüli hőmérséklete túl hideg, a szoba tizenkilenc fokos langyossága túl meleg neki. Virágait parányi gyöngyszerű képződményekké zsugorítva tiltakozik. Szegényke! Nem tudja, hogy nekem így még sokkal jobban tetszik. Szenvedélyesen vonz minden gömb alakú tárgy. Valahogy a létrehozható teljességet, a létezhető legteljesebb harmóniát jelentik a számomra.

Share

Gáthy Emőke: Február másodika

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

(avagy két változat egy témára)

Misi Mackó brumma brumma,
kitotyogott ma a napra.
Ám árnyékát megpillantva,
visszaosont barlangjába.

Hol a dunna? Félre mézem!
Visszafekszem néhány hétre..
Az emberek nemzetsége
meg készüljön hosszú télre.

Medve Mihály barlangjából
Kicammogott ma a jégre.
Hempergett a hóesésben,
nyelvét eső íze érte.

Félre dunnám! Ide mézem!
Itt az idő felébrednem!
Az emberek nemzetsége
ráunt már a hosszú télre.

Share

Gáthy Emőke: Dunaparti séta

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

Közém és a Sziget közé
feszíti a Duna fölé
ködfátylát
november

A Víztorony már sejtelem
A Nagyszálló még rejtelem
Excalibur
Las Vegas

Itt a parton sötétzölden
két fenyő a torony tükre
kémény füstje
alászáll

A hónap már Rácalmásra
villant mosolyt kék uszálya
Angyalföldön
Óbudán

Száll s valahány pillanat
mind megannyi villanat
kaleidoszkóp
cserepek

Sirályok varjak verebek
kutyák hintázó gyerekek
Margit-híd és
Árpád-híd

Naponta erre sétálok
mögöttem régi halászok
vizafogók
árnyéka

Share

Gáthy Emőke: Mesterségem címere

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

Mire gondol a kedves olvasó, mikor ezt a szót hallja – címer?
Gondolhat a Szent István koronájával megfejelt három halomra és négy ezüst csíkra. Gondolhat Corvin Mátyásunk csőrében arany gyűrűt tartó hollójára is. Netán búzakoszorúval övezett nemzeti színeinket látja, ötágú csillagból áradó rőt vörös visszfényben. És láthat sok mást. És gondolhat sok minden másra.
E szó hallatán Böszörményiné tanárnő például kukoricát lát. Kukoricát, kukoricát és csak kukoricát.
Négy zömökebb sötétzöld anyasor váltja egymást két nyúlánkabb sárgás apasorral. Másfél kilométer széles és végtelenül hosszú táblákon át. Itt-ott keskeny szélvédő fasor. Tüskés akác, sudár jegenye, rezgő nyár. A kánikulában opálos buraként borul tájra az ég félgömbje. És ott, ahol a szürkébe hajló kék a tengernyi zölddel találkozik, messze, már-már a valószerűtlenség határán, sok-sok apró sárga, fehér, piros gombostűfej hemzseg. A kukoricatábla túlsó szélén jár a címerező diáktábor csatárlánca.
Egyedül a tanárnő áll, magányosan, a tábla innenső szélén. Utánozhatatlan helybéli eleganciában. Színehagyott pepita bikinijéhez vastag gyapjú térdzoknit, arra ütött-kopott fekete gumicsizmát húzott. Fején többszörösen egérrágott széles karimájú szalmakalap. Akár madárijesztőnek is vélhetné bárki, ha nem jegyzetelne olykor-olykor a kezében tartott füzetbe.
Ennek lapjain színek és krikszkrakszok olyan kavalkádja rögzíti az immár két hetes munkafolyamat különböző fázisait, melyben a szomszéd táblánál felügyelő kolléga sem ismeri ki magát.
A csatárlánc halad. Kezük nyomán csaubarna csíkok szövődnek a hatalmas zöld szőnyegbe, ahogy lépésről-lépésre minden egyes anyatőből kirántják az önmegtermékenyítés lehetőségét. Így születik a mázsánként több százezer forintot érő hibrid vetőmag.
Böszörményinét az a fajta tökéletes csend fonja körül, amely csakis egy isten háta mögötti végtelen kukoricatábla közepén szövődhet. Merőlegesen tűző júliusi hőségből, madárcsicsergésből, rovarzümmögésből, tücsökciripelésből, a szívós kukoricaleveleket zizegtetve súroló szellő susogásából és a távolban néha-néha elhúzó villanyvonat zakatolásából. Meg a déli harangszóból.
Odáig még jó másfél óra. Akkor érkezik az ebédhez szállító teherautó. Délután négyig pihenés a legforróbb órákban, aztán kilencig, a szürkület beálltáig újabb műszak.
– Jó napot kívánok! Lila Cilikét keresem.
Olyan váratlanul, minden átmenet nélkül anyagiasult a dús búzaszőke hajtömeg és halvány rózsaszín rakott szoknya a sziporkázó zsongásból, hogy Böszörményiné hosszú pillanatokig Hamupipőke tündér keresztanyjának véli a tüneményt. Csak akkor ismeri fel, mikor észreveszi, hogy fehér tűsarkakon imbolyog a lánctalpas traktorok szántotta göröngyökön.
– Lila Cilikét keresem. Az édesanyja vagyok.
A hang inkább kellemes, semmint kellemetlen. Bár kissé szertelen, kapkodó.
Ex Lila Ulrikné, ex-ex Ultra Lajosné és Leendő Lónyai Csabáné egy válóperes tárgyalás és egy házassági ceremónia között nyolcadszor látogatja meg a lányát két hét alatt. Megjelenése mindig rafináltan váratlan. Hol a bordó hajnali ködből, hol egy tintakék vállalati Volgából ugrik elő.
– Igen…Igen…Lila Cecília….A viharvert gézcsíkkal felfátyolozott kukorica tőtől számított harmadik anyaközben halad. Lassan, nagyon lassan de gondos alapossággal dolgozik. Minimum másfél óra lesz most is, míg visszaér a tábla innenső szélére
A tanárnő határozott mozdulattal mutatja az irányt, amerre az asszony a lányát megtalálhatja. Feltéve persze, ha hajlandó ismét másfél-két kilométert gyalogolni az időközben embermagasságúra nőtt, mellet, arcot szemet hasító éles levelek között.
Az rutinosan rúgja Anna-bálba való topánkáit a jelzett anyaköz elé. S mintha az Atlanti óceán habjaiba merülne, kéjesen veti magát a frissen lombtrágyázott levelek közé.
Irónia, megértés, magány és még isten tudja hányféle érzelem lúdbőrözteti a tanárnő meztelen vállát, csupasz karjait, ahogy körül folyja az a bizonyos, tökéletes csend. Mert ezúttal Lila Cilike hangján is zsong:
– Nem tudom mi ütött anyámba. Nagyon megtetszett neki a kukorica. Tizenhat éves vagyok… Összesen nem látogatott meg ennyiszer. Engem ugyanis a nagyszüleim nevelnek. Engem apám szülei nevelnek… Apám szülei nevelnek…Nevelnek…Engem nevelnek…

Share

Gáthy Emőke: Árukapcsolás

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

Szellő fi áprilisban született és igen-igen pajkos volt. Azonkívül mit sem tudott az emberek világában uralkodó ablaküveg hiányról. Pajkosan hatalmasat lódított hát Böszörményiék szellőzésre tárt erkélyajtaján. A dupla üvegtábla apró szilánkokra hullt a meglepetéstől.
– Végre! Történt valami! – ujjongott a már nem fiatal, de harmadik gyermekével GYES-en unatkozó háziasszony.
El is határozta, hogy nyomban intézkedik.
Nyakába vette hát a 12 kilós apróságot, meg a lakótelepet. Ám pillanatok alatt kiderült, Állami Biztosító csupán a költségek térítését vállalja, a munka érdemi részét nem. Üveges KTSz viszont kizárólag helybe szállított, szilánkmentesített keretekkel áll szóba. Jó Öreg Képkeretező Maszek pedig valahol a dalmát tengerparton kúrálja éppen a csigolyabántalmait.
Az ajtókeret – mintha csak a család kényelmes férfi tagjait akarná igazolni – üvegezetlenül ásított tehát a langymeleg tavaszban, a szokatlanul forró nyár-ban, de még szeptemberben is.
Az első záporok azonban újabb akcióra sarkallták Böszörményinét.
Ezúttal karjára fűzte legkisebb, immár 14 kilós magzatát. Ismét megjelent Üvegezőéknél.
– Házhoz nem járunk. Nem rendelkezünk kiszállási kerettel. Ez egy. De ha rendelkeznénk is, jelenleg nincs üvegünk. Ez kettő. – hadarta gépiesen, immár ki tudja hányadszor a parányi üzlet behemót főnöke.
Ám Böszörményiné a kelt tészta puhaságú hústömeg alatt lágy szívet sejtett. Rákezdett jól kitervelt sirámaira..
– Most mihez kezdjek? Kihez forduljak? Férjem külföldön. Én három szalma árvámmal otthon. Lift nincs. Negyedik emeleten lakom. Én a keretet lehozni nem tudom.
Főnök Bácsi másodpercekig tépelődést mímelve meredt maga elé. Szemében furcsa tüzek gyúltak.
– Méretet hozott? – kérdezte végre sokat ígérően.
– Természetesen – rebegte hüppögve bűntudatosan Böszörményiné.
– Jöjjön hátra a raktárba.
Ott a várt bizalmas beszélgetés nem várt – legalábbis a már nem fiatal háziasszony számára nem várt – fordulatot vett. Főnök Bácsit ugyanis az ablak méreteinél, de még a várható anyagi előnyöknél is jobban érdekelték az ő tagadhatatlanul arányos, bár szerény méretei. Néhány ölelés és egy puszi ellenében megígérte, hogy az ügy el lesz intézve. Természetesen nem ingyen. A foglalót is beleértve.
A ügynek még aznap délután el kellet intéződnie.
S lássanak csudát! Össze is jött Böszörményiék lakásán egy tábla üveg, Jó Öreg Képkeretező Maszek, Behemót Főnök – és a háziasszony karcsú, fiatalos, mellesleg 60 éves édesanyja.
– Hát a fiatalasszony? –hebegte alig titkolható bosszúsággal a Nagy Ember.
– Sürgősen el kellett mennie – válaszolta a mit sem sejtők nyugalmával az idős hölgy.

Share

Gáthy Emőke: Ablakomba

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

Ablakomba ablakomba
bekacsint egy hársfa lombja
Fújja a szél jobbra balra
Virága illatát ontja

Ablakomból ablakomból
kibólint egy rózsabokor
Nap sugara cirógatja
Hársfa lombja hívogatja

Köszön jobbra köszön balra
Napkeletre napnyugatra
Virágait nékünk bontja
Lakhelye a szoba sarka

Share

Gáthy Emőke: Preszter

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

Ez az Ilona ősz volt
Negyvenhármas lábakon imbolygó
Két méter magas szikkadt
Karó

Megvackolt
Minden óra előtt megvackolt
Én vacogtam
Az egész osztály vacogott?
Míg hóna alól a tanári székre
Majd több rétegben a térdére
Került az elmaradhatatlan
Szivacspárna nagykockás gyapjú takaró

Ez mindenkor jó
Tíz percet elvett a történelem órákból

Aztán a napló
Az osztályozó napló pergett
Öt-tíz-tizenöt percig
Előlről-hátra
Hátulról-előre
Középről kire
Kiről mivégre
(évekkel később az egyetemen
módszertanból tanultam meg
ez az amit nem szabad nem lehet)

Végre
Kiszúrta kihívta
Kicsengetésig nyúzta
Ha kérdezni kellett „nem tanulta meg”
Ha mint a vízfolyás mondta
Lélegzetet se vett
„magolt… nem érti”
„egy elégségest azért megérdemel”
a nyekergő gyenge felelet
minden idejét elvette
már kicsengetés előtt öt perccel
szedte-vette
a szivacspárnát nagykockás takarót

„vegyétek át a könyvből a
következő tanulnivalót”

Share

Gáthy Emőke: Az első hó

június 23rd, 2013 Posted in Gáthy Emőke | No Comments »

A Nyilas ígérte
A Nyilas meghozta
Pereg az első hó
Csapda a városra
Köhögve döcög
Álnokul vöröslő féklámpák között
Egy kivénhedt autóbusz
S százhúsz
A tér e modern börtönébe szorult
Utas
Érzi sejti tudja?
Míg kattogva halad saját útján az idő
Odafent
Életük a természet-technika
Latyakos ollójában rekedt
Idelent

Share