Fülöp Beáta: ADELA – Az álmok útján

április 20th, 2011 Posted in 1. Szerzőink könyvei, Fülöp Beáta | No Comments »

Share

Fülöp Beáta: DOLCE – A megbocsátás ára

április 20th, 2011 Posted in 1. Szerzőink könyvei, Fülöp Beáta | No Comments »

Share

Fülöp Beáta: Tangó 18+

március 6th, 2011 Posted in Fülöp Beáta | No Comments »

Egy kimerítő nap után megkerestem kedvenc argentin tangó cd-met. Gidon Kremer. Ismeritek? Leheveredtem az ágyamra, behunytam a szemem, és átadtam testemet és lelkemet a szenvedély ritmusának. Az argentin tangó iránt érzett szenvedélyem pont olyan erős volt, mint amilyen szenvedéllyel éltem életemet is. Elképzeltem, ahogy táncolok. Hol gyengéden, finoman, érzékien és lassan, hol pedig dinamikusan, erőszakosan, ellentmondást nem tűrően. Hol magamhoz húztam képzeletbeli partnerem, hol eltaszítottam magamtól. Aztán lassan, kimérten körbejártam és ujjaimmal finoman végigzongoráztam mellkasán, leheletemmel érintettem hátát, majd hirtelen otthagytam. Megvártam, hogy utánam jöjjön, és egy gyors mozdulttal maga felé fordítson. Húztam őt. Eljátszadoztam vele, mint rossz bordélyok füstös félhomályában teszi a nő a férfival, amikor felkínálja magát, és hirtelen visszakozik, hogy a másik vágyát az egekig fokozza.

Istenem…

Jó volt táncolni! Jó volt érezni!

Mert a tangó minden, ami én is vagyok:
érzékiség,
érzékenység,
szerelem,
szenvedély,
vágy,
gyűlölet,
figyelem,
közöny,
öröm
és bánat,
humor,
boldogság
és szomorúság!

Jó volt érezni..

Mert a tangó egyszerű és bonyolult.
Egyszerre közönséges és elegáns,
gyengéd és durva,
vad és finom,
energikus és megnyugtató…
mint amilyen az élet maga!

Jó volt táncolni…

Share

Fülöp Beáta: Várni rád…

február 22nd, 2011 Posted in Fülöp Beáta | No Comments »

Fázik a csönd, vele reszket a félhomály. Hideg, nyirkos novemberi délután. Nyikorgó villamos sikolya hasítja ketté a ködöt a jeges váltók fölött. Csizmám talpa is odafagy, reszket az aszfalt is a lábnyomom alatt.

Várok rád…

S a percek óráknak tűnnek. De addig is, képzeletem melegedni hív, s a kandallód tüzénél képzelem magunkat. Érzem simogató érintésed, lüktető szívverésed, mely nemsokára együtt dobban enyémmel.

S egyszer csak a tejfehér ködből messziről felsejlik sziluetted.

Végre!

Olvad a jég… már nem fázom!

Várva várt melegség költözik szívembe, hogy egyre közelgő alakod látom.

Share

Fülöp Beáta: A kislány és a görkorcsolya

február 22nd, 2011 Posted in Fülöp Beáta | No Comments »

Kezdetét vette az új tanév. A gesztenyefák egészséges, szép zöld sündisznókat neveltek gallyaikon a gyerekek nagy örömére. A tanító nénik az iskolaudvaron várták a nebulókat, és kíváncsian figyelték, ki mekkorát nőtt a nyáron. A negyedik bébe egy új kislány érkezett. Bájos, babaarcocskája volt, szép hosszú barna haja gloknisan omlott törékeny vállára. Alig bírta el az iskolatáskát, mintha csak az cipelte volna őt és nem fordítva. Járásában azonban volt valami furcsa. Kinézetre ugyanolyan volt, mint az osztályban bármelyikük, de mégis volt valami, amiben más volt, mint a többiek. A kislány sántított, és az egyik lábával kissé befelé lépett. Félszegen megállt a padok mellett, és letette iskolatáskáját a földre. Ekkor érkezett kerékpáron Peti. Lelakatolta biciklijét, majd letette táskáját a lányé mellé.

– Szia! Én Peti vagyok! – mondta udvariasan a kisfiú, és nyújtotta a kezét. A kislány félszegen fogadta a köszönését.

– Szia! Az én nevem Panna. Ugye itt sorakozik a negyedik bé? – kérdezte kissé zavartan.

– Igen itt! De hisz akkor mi osztálytársak leszünk! – lelkesedett Peti.

– Örülök! – mondta Panna mosolyogva, és nagyon boldog volt, hogy ilyen hamar talált valakit, akit máris kedvelt. Sorra érkeztek a többiek is. Zoé és Lilla gurultak be lábukon csillogó egysoros görkorcsolyával. Panna szomorú vágyakozással nézte őket, és ez eszébe juttatta, hogy bizony az ő kis lábára nem is lehetne felhúzni ilyen cipőt.

– Lányok, ő itt Panna! Az új osztálytársunk! – mutatta be őt Peti a lányoknak – Ők pedig Zoé és Lilla. – mondta.

– Szia Panna! Csatlakozhatnál hozzánk reggelente, és jöhetnénk együtt görkorival! Olyan klassz! Szállunk, mint a szél! – mondta lelkesen Zoé.

– Köszönöm, de én nem tudok görkorcsolyázni. – mondta megszeppenve Panna.

– Megtanítunk! – kiabálták nevetve kórusban a lányok.

– Jó lenne, de sajnos nem fog menni. – a három lány nem tudta mire vélni Panna rideg elzárkózását, és úgy látták jónak, ha nem beszélnek többet a korcsolyáról.

Hangos gyerekzsivaj töltötte be az iskolaudvart. A három lány leült a padra.

– Megmutatnád a görkoridat? – kérdezte kedvesen Panna Zoétól.

– Persze. Tessék! Próbáld föl nyugodtan! – mondta Zoé. Panna levette lábáról a cipőit, és először a jó lábára húzta fel a görkorcsolyát, majd a rosszra próbálta, de mindhiába. A lába nem engedelmeskedett, bárhogy erőlködött, küszködött vele, nem sikerült a lábát belegyömöszölnie. Ahogy a padon előrehajolt, hosszú haja beborította egész testét, így a lányok nem látták mi történik, csak azt tűnt fel nekik, hogy Panna már hosszú ideje nem bír a korcsolyacipővel. Peti is ott állt mellettük és várta, hogy mi fog történni. Zoé leguggolt a lány mellé, elhúzta annak hosszú haját, akár egy bársonyfüggönyt.

– Segítek! – mondta kedvesen. Ekkor meglátta Panna kacska lábát, és kissé ijedten felnézett a többiekre.

– Nem megy. Sajnálom. Nem sok hiányzik hozzá, de nem fér bele a lábam az egyikbe! – mondta Panna, és megvonta a vállát. A többiek döbbenten néztek rá. Végül Panna törte meg a kínos csendet.

– Így születtem! De semmi baj! Biciklizni például fantasztikusan jól tudok! – mondta a kislány.

– De fogsz tudni görkorcsolyázni is! – lépett elő Peti. – Az én apukám ortopéd orvos, én láttam már ilyet! Az én apukám képes arra, hogy olyan korcsolyacipőt csináljon neked, ami jó lesz a te lábadra is! – folytatta lelkesen a kisfiú. Panna arca felderült.

Otthon a kislány elmesélte anyukájának, hogy mi történt vele már az első nap az iskolában. Másnap az anyukája elvitte Pannát a doktor bácsihoz, aki megvizsgálta a kislány lábát, és levette róla a méreteket.

– A hétvégén már el is készül a korcsolyacipőd Panna! – mondta a doktor bácsi. Panna nagyon boldog volt. Úgy érezte, szabad lesz, akár a madár, akit kiengednek a kalitkájából. Teljes értékűnek érezte magát a többiekkel.

Az új hetet Panna már görkorcsolyával a lábán kezdte. Szemei ragyogtak, és alig várta, hogy az iskola felé vegye az irányt. Hátára vette táskáját, és boldogan elindult. Ügyesen hátranézett még anyukájára, hogy integessen neki.

– Látod anyukám, én is szállok, mint a szél! – és vidáman elgurult.

Share

Fülöp Beáta: A két kavics

február 22nd, 2011 Posted in Fülöp Beáta | 1 Comment »

A fiú a parton sétált. Hosszú fehér nadrágját térdig felhajtotta, cipőit a fűzőknél fogva hanyagul vállán átvetette. Zsebre tett kezekkel ballagott, talpán érezte a hűvös homok érintését.  A víz csendesen nyaldosta a partközeli köveket, kavicsokat. A hatalmas narancs az ég alján, mint a mennyei gyümölcsök királya az égi asztalnál, lassan, méltóságteljesen álomra hajtotta fejét, és egyszer csak lebukott a horizontról, maga után hagyva sok színes gyümölcs égre pingált szín kavalkádját. A fiú csak sétált, bolyongott céltalanul. Haja alá fújt a hűvös szellő és felszárította a szeméből el-elszökő könnycseppeket. Régi szerelmére gondolt. Az úton a lány hangja, mosolya kísérte végig. A fiú megállt, behunyta szemét és arcát az ég felé emelte. Átélte a múltnak minden apró részletét.  Ajkán érezte a lány ajkát, hallotta szívdobogását és halk sóhaját, aztán szelíd, simogató hangját. Érezte finom érintését, testének melegét, csak éppen látni nem látta. A lány minden gondolatában a nyomába szegődött, és halhatatlan szerelmével végig szorosan a fiú háta mögött ballagott. Minden pillanatban kísérte, óvta őt. Lábait lépésről lépésre a fiú lábnyomába tette. Ily szorosan tartoztak ők ketten össze. Egy felé haladtak, és egy azon lábnyomot hagytak maguk után, de a sors úgy hozta, hogy soha nem lehettek egymáséi.

– Hol vagy? Merre jársz? – kiáltotta a fiú kétségbeesett hangon, hogy a part menti sziklák is többszörösen megismételték szavait. De senki nem válaszolt. Hűvös csönd honolt a kihalt parton, ahol annak idején szerelmével sétált kéz a kézben. Számtalanszor beletörődött már sorsába, de valami mindig új erőt adott, amitől hite megerősödött. Fáradt szemeit vörösre áztatta a sírás, és lassan leroskadt a homokba. Bánatában egy szívet rajzolt, melybe kedvese nevét írta. Ahogy rajzolgatott, egy apró kavics akadt a kezébe. Felvette, megtörölgette, öklébe szorította.

– Oly kicsinyke ez a kavics, és mégis mennyi minden benne van. Benne van a néma fájdalmam, a hangtalan sírásom, az örök szerelmem, az állandó vágyódásom, a kétségbeesésem, a hitem és a kételyeim. Benne az egész világom. S ha elhajítanám messze a tengerbe, talán elveszne mindenem, és elvesznék én is. Ha eldobnám, szakítanék a múlttal, szakítanék mindennel, és tudom, azt a szakítást az egész tenger visszasírná. – A fiú nem tudta mi tévő legyen. Az esze arra kérte, vesse a kavicsot messzire, a tenger mélyére. A szíve azt súgta, őrizze meg, és majd valahányszor előveszi, a lányra fog emlékezni. Zsebébe dugta hát a kavicsot, mert képtelen volt megválni tőle.

Másnap újra kiment a partra, oda, ahol a kavicsot találta. Leült a homokba, és látta, hogy a szív, amit tegnap rajzolt még mindig ott van, de a lány neve helyett az ő nevét olvasta a szívbe írva. Meglepődött. Úgy érezte, hogy a lány a közelben van, de sehol nem látta őt. A homokba rajzolt szív mellett egy kavicsra lett figyelmes, ami alatt egy összehajtogatott papírlap lapult. Remegő kézzel hajtogatta szét és olvasta az üzenetet:

„Köszönöm, hogy nem dobtál el, így örökké a tiéd maradok!”

Így történt, hogy a fiú nem egy, hanem két kaviccsal a zsebében indult haza. A két kavics immár örökre összetartozott. A fiú boldog volt, és tudta, hogy bár a lánnyal külön utakon járnak, mégsem veszítette el őt teljesen. Örökre a szívébe zárta, ahogy őt is a lány. Soha többet nem kételkedett már a szerelem erejében.

Share

Fülöp Beáta: Hattyútoll

február 22nd, 2011 Posted in Fülöp Beáta | No Comments »

Egy fiatal pár sétált a vízparton. Oly szorosan ölelkezve, hogy ha akadt, aki rájuk nézett, arra gondolhatott; e két embert csakis egymás szoros ölelése tartja életben, és ezért ez a fékevesztett, és végeláthatatlan egymás iránti vonzódásuk és egymás utáni vágyódásuk. Forrón sütött a nap. Melegénél csak az érzelmek izzottak erősebben, s a forró levegő csak úgy perzselte amúgy is parázsló testüket.  A nő lágy mozdulattal úgy fonódott a férfi nyaka köré, akár egy szelíd kígyó, amely az éltető és hűst adó fa törzsére tekeredik fel, ha megnyugvást keres, noha pontosan tudta, nem hűst talál majd ott, és nem is elcsendesedett nyugalmat, de mégis, pontosan ez a nyughatatlan forróság és izgalom hívta erre a táncra, és teste belső akaratának engedelmeskedve finoman rátekeredett a férfiéra. Ölelte őt lábával, karjaival, körültáncolta ágyékának és csípőjének lágy ringatózásával. A férfi ajka követelőzve kalandozott a nő nyakán, fülének tövétől egészen a válláig, míg karjai féltőn vonták magához a nőt. Aztán ajka megtalálta a nő ajkát, és mint az édes nektárt a méh, szívta magába annak gyümölcsízét. A tűz véghetetlenül lángolt, és hol az egyiknek, hol a másiknak fájt jobban a beteljesülhetetlen égető kín, melynek íze ajkukon és nyelvük hegyén érett egyre teljesebbé. A megnyugvás és az örök izgalom, a harmónia és az érzékek vibrálása jellemezte a délutánt és az azt követő estét.   Csak a szerelem állt közöttük, amely kegyetlenül szedte áldozatait, és ők áldozatok voltak. Egymás és az édes érzés áldozatai.

A tó vízében hattyú pár siklott szorosan egymást követve. Meggyűrűzött lábuk időnként kikandikált a vízből. Fekete, mosolygós arcuk csúcsosan végződött hattyúfejükön, melynek végében ült meg apró, kedves szemük. Idilli képet mutatott mindez, s olybá tűnt, mintha megállt volna az idő és elraktározta volna a pillanatot az örökkévalóságnak. A lány egyszer csak felvett a földről egy hattyútollat. Lágyan végigsimította vele szerelme karját, majd azt mondta:

– Valahányszor kezembe veszem majd ezt a hattyútollat, ez a pillanat itt, veled, ez a hely jut majd eszembe kedvesem!

Share

Fülöp Beáta: Szerelmi láz

február 2nd, 2011 Posted in Fülöp Beáta | No Comments »

Milyen az, mikor a gyönyör kacéran megvárakoztat? Mikor kapujában álldogálsz bebocsátást várva? Mikor belepusztulsz a várakozásba, s a kéj utáni sóvárgás felemészti már-már minden porcikádat? Vársz, mert várni oly jó. Vársz, míg csak várnod kell, de legbelül dübörög, tombol, kitörni készül fogságba zárt szenvedélyed. És te csak megbabonázva, némán nézed a másik szemét. Nem is a szemét, szemének tengerét, melynek mélysége tériszonyt kelt minden érzékedben, és egyre mélyebbre húz, zuhanni hív, és te engedsz a mély csábításának. Hallgatsz, mert csendre intették ajkadat, s mert a beszédnek nincs is helye, csak halk sóhajok szállnak fel az égig, lágyan ölelkezve, finoman követelőzve. Aztán már azért hallgatsz, mert a másik ajka az ajkadon pihen, mint könnyű szárnyú pillangó a virágon. Szárnyait finoman lebbentve hinti rád csókjait. Fájdalmasan kínzó várakozás ez, de íze pont olyan mégis, mint a mézé. Izmaid feszülten, ereid lüktetve követelik a másik édesen kínzó érintését. A mámor kéjes ízét érzed nyelved hegyén, az érintést úgy vágyod, mint szikkadt talaj a gyors záport, amely a terméketlen földet percek alatt újra élettel tölti fel. Csak végre eljöjjön a várva várt pillanat, és a szerelem bársonyos nyelvével érintse az érzékek földjét, hogy az éltető eső után a vágyból beteljesülés sarjadjon! Vársz még, mert az édes kínnak jó íze van, és te kínlódni vágysz. Elégni a mennyek poklán, átadni egész tested és lelked a szeretett lénynek, aki aztán úgy veszi majd birtokba azokat, mintha övé lenne a menny és a pokol birodalma. Míg láztól izzó tested, mint egy kígyó vonaglik a kéjparázsló ágyán, addig lelkedet elönti az áhított nyugalom, mert biztosan érzed, vágyaid határát átlépted végre, és egyre közelebb vagy a megállíthatatlan gyönyör magjához. Mint a természet, mikor megrengeti a föld kérgét, és erejével világokat mozgat meg, végre átéled magát a várva várt csodát, mint valamiféle testedben lezajló ősrobbanást, melynek utózöngéi lassú hullámokban csendesítik le forró testedet.

Share

Fülöp Beáta: A jó öreg Balaton

február 2nd, 2011 Posted in Fülöp Beáta | No Comments »

Bimbódzó s az érett szerelmek bölcsője. Hány szerelem legbensőbb féltett titkait kutatta, kémlelte már ősidők óta? Hány hűséges, és hány csalfa szív merengett partján, vízében? Hány hajót, ladikot ringatott puhán lágy hullámain, és hányat ijesztett s kergetett a partra vad sötét fellegekkel tarkítva, üvöltő széllel hasítva? És amilyen gyönyörű, fényesen szikrázó a nap fénye mosolygó víztükrén, olyan hirtelen vált hullámzó szürke szörnyeteggé, ha lábát mutatja a zord idő az ég alján.

Aztán, mintha elvágták volna, a rossz perceknek hirtelen nyoma vész, ahogy föntről vezényel az aranyló nap sugárpálcája, minthogy fellegeit elüldözte s kicsavarta végleg az ég, kékje újból azúr a víz felett. Ilyenkor boldog arcok, sikítozó kicsik töltik meg partjának minden szegletét, és homokból szebbnél szebb csurgatós várakkal, színes gyermeklapátokkal és kisvödrökkel árasztják el sekély fövenyét. Ezernyi színes színfolt a tó közepén, ha vakít a nap, élesen rajzolt vitorlák feszülnek a szélben, ám ha fülledt homály ereszkedik le a nagy melegben, alakjuk elmosódik, akár egy vizes ecsetvonás a papírra festett képen. És csak hogy maradjunk a képeknél, tán festeni sem lehetne szebbet: estefelé a hatalmas narancs az ég alján, mint a mennyei gyümölcsök királya az égi asztalnál, lassan, méltóságteljesen álomra hajtja fejét, és egyszer csak lebukik a horizontról, maga után hagyva sok színes gyümölcs égre pingált szín kavalkádját.

Ez aztán az igazi csendélet! Csend – Élet! Mert a Balaton az örök nyugalom és az örök nyughatatlanság tava. Szelíd, de olykor vad, fáradt, de néha pajkos. Élénken türkiz, zöld és kék színekben játszó, de van, hogy zord szürke és komoran fekete. Néha barátságosan nyaldossa lábujjaid, mint jóllakott, játékos kiskutya, aki gazdája örömét keresi. Néha pedig gigászi hullámokkal tör a part felé, nem gondolva senkire és semmire. Milyen erő és hatalom rejlik ebben a víztömegben, és mégis milyen megnyugtatóan ölel keblére minden alkalommal, mint féltve őrzött gyermekét az édesanyja. Ez a tó a miénk, és mi szeretjük minden szeszélyét!

Share

Fülöp Beáta: Egy kávéházi történet margójára

január 24th, 2011 Posted in Fülöp Beáta | No Comments »

– Könnyes a szemed!
– Ne haragudj. Szomorú vagyok. Őrülten szomorú. Mostanában gyakran van ez így.
– Mi bánt? Talán segíthetek…
– Nem tudom, hogyan tudnál… Annyi minden bánt mostanában. Tudod, mikor érzed, hogy nincs rendben körülötted semmi. Amikor azt érzed, boldognak kéne lenned, de még sem vagy az.
– Ismerem az érzést.
– Nem tudom, hogy ismered –e. Olyan különbözőek vagyunk. S mindegyikünk máshogyan érez, mindegyikünk más-más mértékben sebezhető. Ami az egyiknek fáj, lehet, hogy a másiknak meg sem kottyan.
– Hidd el, ismerem!
– Ha te mondod…
– Figyelek rád!
– Tudod, mind szerettek. Sőt, volt, aki egyenesen imádott… Mind ezt mondták… Utólag. Most mégis hol vannak ezek a „nagy” szerelmek?
– Kérlek, ne nosztalgiázz! Hisz gyönyörű vagy!
– Jól esik, hogy ezt mondod. Szóval, én is szerettem. Volt, hogy mindenek felett szerettem. Az érzéseimnek rendeltem alá a környezetemet, mindent. A józanész helyet sem kapott. Olyankor az ember mindent akar a másikból. Mindent és gátlások nélkül. Olyan könnyűnek és legyőzhetetlennek éreztem magam! Megingathatatlannak!
– Olyankor boldog voltál, igaz?
– Azt hittem. Pillanatokra biztosan éreztem is a boldogság lágyan simogató érintését, de tudod, már akkor, abban a pillanatban elfogott valami féltő szorongás a múlandó után, mintha megidéztem volna boldogságom múlását, mintha siettettem volna. Pedig, dehogyis akartam hogy elszaladjon tőlem.
– Amikor boldog voltál, szerettél és szerettek?
– Hát te még nem érezted ezt? Persze, szerettem és szerettek. Tán túlságosan is. Ez is rémíti az embert időnként, mert megijed. Fél az elkötelezettségtől, de attól, hogy elveszítheti a másikat, mindig sokkal jobban fél. Aztán valamelyik félelméből adódóan mégis elveszíti, akit a legjobban szeretett. Pokoli ez a felismerés.
– Igen, így van ez… Nézd csak, itt a habos kávé, és még egy sütit is adtak hozzá. Edd meg gyorsan! Az enyémet is megeheted, tessék!
– Köszönöm. Ezek az élet apró örömei.
– Ne gondold! Van azért más is!
– Amikor el vagy keseredve, csak a szomorúságot érzed, mások is észreveszik rajtad! Például, megfigyeltem már: amikor minden rendben körülöttem, amikor szeretek és szeretnek, akkor úgy érzem, szinte szeret az egész világ! Úgy mész ki az utcára, olyan magabiztosan, hogy akkor sem buknál el, ha óriás sziklákat görgetnének az utadba. Az érzés teszi veled, hogy viselkedsz, hogy magabiztosan lépdelsz az úton, és még mosolyogsz is néha, és ezt észreveszik! Amikor van valakim, és boldognak érzem magam, más is észrevesz. Sugárzom magamból az érzelmeket a külvilágra, mint valami fényszóró a sötét éjszakában az elhagyott utcára. Érted?
– Igen, értem. Nyugodj meg, kérlek! A szerelem úgyis mindig elmúlik.
– Nem feltétlenül. De lehet, hogy igazad van, és egyszer tényleg elmúlik. Tudod, sokat gondolkodtam azon, hogy miért alakult így a sorsom. Én csak saját szeretetem mértékét ismerem, az övéket nem. Egy kapcsolatban valahogy mindig úgy alakul, hogy az egyik jobban szeret. És aki jobban szeret, az jobban is szenved. Álltam én már ezen, és azon az oldalon is. Amikor sírsz, könyörögsz, hogy figyeljenek oda rád, hogy a te érdekeidet is vegyék figyelembe, ne csak a sajátjukat, hogy próbálják magukat az én helyzetembe képzelni, mind inkább csak elmenekül. Mert az emberek félnek a problémáktól, ahelyett, hogy együtt szembenéznének velük. Egyedül hagyják a másikat, had harcoljon. De az a szerencsétlen egyedül nem képes egy egész csatát megvívni a szerelemért, a harmóniáért! Ahhoz ketten kellenek! És mindez addig folytatódik így, amíg rá nem ébredsz, hogy hiába teszed ki a lelked, hiába vagy jó szerető, jó feleség, jó anya, jó társ, csak használnak…s te pedig, csak elhasználódsz…
– Használnak? De hát hogy érted ezt?
– Abszolút jó és rossz értelemben. Egy nő akkor jó, ha mindenben jó. A férfiak azt szeretik, ha egy személyben vagy az anyjuk, aki gyámolítja őket, a társuk, akire mindenben számíthatnak, és a kurvájuk, akit pajzán ötleteikkel bombázhatnak, és ha ezen a vizsgán átmész, te leszel az eszményi nő, akire mindig is vágytak.
– De hisz akkor ezzel minden rendben. Nem?
– Korántsem. Ez a szerep, szórakoztató ugyan, de egy idő után kiégsz benne. Biztonságra vágysz. Már sokkal nagyobb biztonságra, mint eddig bármikor. Mert érzed, hogy amit az élettől eddig kaptál, csak piszkos játék volt, mert annak vették, és így te is kénytelen voltál játszani benne, mint valami tedd ide-tedd oda rongybaba. Egy baba voltál, akit használat után bevágtak a sarokba, de a lelkeddel senki nem foglalkozott… Én nem akarok megporosodni a sarokban! Én szeretni akarok, és azt akarom, hogy engem is szeressenek! Tisztelni, felnézni akarok arra az emberre, akit szeretek, és arra vágyom, hogy engem is tiszteljenek! Felelősséggel akarok valakihez tartozni! És ezt várom a másiktól is, akit a szívembe engedek.
– Mindenkinek ez a célja.
– Ez lenne… Azt mondják. De nem akarok általánosítani. Bizonyára vannak mások, akik máshogyan gondolják, és ebből fakadóan másképp is cselekszenek. Ismeretlenül is tisztelem ezeket az embereket. De a lényeg mindig az időzítésen múlik. Azon nagyon elcsúszhatnak végtelennek hitt szerelmek is, egymásnak rendelt emberek más-más vágányokra kényszerülhetnek, csak, mert rossz volt az időzítés. Az a pillanat, ami elment, nem jön többé vissza!
– Csak hallgatlak… Mennyi keserűség és fájdalom van benned…
– Tudod, volt, aki csak hangoztatta, hogy mennyire szeret, de tenni érte nem tett semmit. Volt, aki nem mondott semmit, de éreztette hol így, hol úgy, hogy érez. Volt, aki se nem mondta, se nem éreztette, csak akart. Ezekkel az emberekkel soha nem is foglalkoztam. De tudod, mi lenne az igazi?
– Igen, sejtem.
– Ha végre lenne olyan, aki kimondja, és érezteti is velem. A kimondott szavaknak ereje van! Aki nem várja meg az utolsó pillanat utáni pillanatot, amikor már nem lehet helyrehozni semmit. Aki akkor cselekszik, amikor a tűz ég, lobog, amikor szeret, imád, és elég a másik karjaiban, amikor érzi, hogy a másik jelenléte erőt ad mindenhez! Soha nem szabad megvárni, hogy egy ilyen helyzetben két ember forró kapcsolata közönnyé váljon a döntésképtelen várakozás határán, mert az elvesztegetett idő, amit a másik mellett, de mégis a másik nélkül tölt el, csak lelki kielégületlenséget és sivárságot hoz. A szerelmet éltetni kell, hogy éljen, a tűzre raknia kell mind két félnek, hogy a lehető legtovább lobogjon, és hogy a lehető legtovább melegedhessünk mellette! Hiszek ebben, bár még soha nem volt benne részem.
– Sokan azt sem tudják, mit akarnak! Ehhez is megfelelő érettség kell!
– Érettség… Hm. Az ember, lehet, hogy soha nem lesz elég érett egész élete során. Erre nem szabad várni! Hiszen folyamatosan érünk. S ebben a folyamatban kell észrevenni a lehetőséget és megragadni az alkalmat, mert minden, ami jött, el is megy, mint ahogy a gyorsvonat hagyja el az egyik települést a másik után. Észnél kell lennünk! Ha le akarunk róla szállni az egyik állomáson, fel kell állnunk a kényelmes ülésünkből, ki kell mennünk a kocsiból, és amikor a vonat megáll, ki kell nyitnunk az ajtót. Csak akkor érkezhetünk meg oda, ahova szeretnénk!

Share