Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Ez az év is eljött:
betöltött hatvan,
szép kerek szám,
mögöttünk ezernyi
látomás és lázadás.
Vajh előttünk,
még mi van?

7 éves gyermekként,
nagy kerek szemekkel
csodálkoztunk, lestük
az 56 egységnyi lelkes
szülői felzúdulást, majd
átéltük a félelmekkel
teli megalkuvást,
láttuk, némán,
lehajtott fejjel
húzzák a felnőttek
az igát tovább.

Eljött, óh igen, a
mi lázadásunk.
Hatvannyolcban -
“Szeretkezz, ne háborúzz!”
- ez volt a mi jelszavunk!
Ma már tudjuk, volt szégyenfolt is,
de mi ráztuk, s nem is a rongyot
ordítva hallgattuk a rockot,
mi nem hajtottunk fejet.

Bár pár staubot elszívtunk,
de a kemény drogot kerültük.
Szabadság. Szókimondás.
Virágot a hajba -, mert mi
kérem a hippi korszak
gyermekei vagyunk,
ma is AZ a zene nekünk,
mi lüktető.

És felnőttünk az “átkosban”,
és húztuk az igát ál-boldogan,
és eljött a végső leszámolás,
89 és a fáklyás felvonulás.
Hittük, mert egyszer végre
hinni kell, ami lesz, MÁS,
az maga a megváltás -
és húsz év után bevallhatjuk,
recseg-ropog a ház, minek
homlokzatán ez a felirat áll:
rendszerváltás.

Volt napfogyatkozás és holdfogyatkozás
milliók együtt ünnepelték a csodát,
mi átéltünk egy ezredfordulást,
- nekünk ez is kijárt.
Betöltöttük immár a hatvanat.
Mennyi mindent át-, és túléltünk,
mégsem ütött el a sorsvonat.
Nem tudjuk előttünk még mi van?

Csak -,
szeretnénk élni pár évet még,
boldogan.

2009. október

Egyszer volt, hol nem volt, itt lenn Délen, e mediterrán vidéken Pécsett az elmúlt századbeli ötvenes évek közepén, élt egy pici kis Váradi Antal utcai lakásban egy törékeny kis hölgy. Hófehér, hullámos haja szinte vakított mindig fekete ruhában lévő törékeny kis termetén.

Kisgyerek voltam még, s ha a közelébe értem valami méltóságteljes nyugalmat éreztem. Ő volt az én dédnagymamám. Valahová a messzeségbe tekintett, naphosszat csak ült, hintázott a hintaszékében az ablak mellett és mindig mosolygott.

Egyszer megkérdeztem: – Dédi mami, miért mosolyogsz mindig? – Mosolya titokzatossá vált, s lágy, kedves hangján így szólt – ha közel jársz az én koromhoz, akkor megtudod és megérted.

Hosszú-, nehéz évek, évtizedek teltek el, azóta.

A minap eszembe jutott édes dédikém kedves hangja. Gondolkodni kezdtem a jó öreg szavain. Élete küzdelmein már túl volt, barátai, ellenségei lassan elköltöztek egy másik hazába. Akik megbántották, azokat elfelejtette a szomorú emlékekkel együtt. Tudta, csak napjai vannak hátra és megértette, hogy az életben minden múlandó. Mosolygott, a többi emberre gondolva, akik megfojtanák egymást egy kicsivel több vagyonért. Csak nézte, hogyan kapaszkodtak, marakodtak állásért, pénzért, címért, sikerért, rangért, hatalomért. Ö már tudta, hogy mindez milyen gyorsan elmúlik és igazság szerint nem is teszik boldoggá az embert. Ezért, csak nézett, figyelt és mosolygott.

Egy új évszázad küszöbén járunk már. Egész életem során ért gond, bú, baj, éppen elég. Túléltem, s ma olyan távolinak tűnik. Szeretek egyedül lenni és révedezni. Látom, hogy a hatalmi harcok mennyire jellemzőek minden napjainkra. Szinte érzem az izzadtságszagú izgalmat. Az emberek ki akarnak tűnni, többek akarnak lenni másoknál, mert ostoba módon azt gondolják, akkor jobbak is lesznek. Hiábavalóság. Hát csak ülök, meghitt magányomban és mosolygok.

Kezdem megérteni dédikét.

Megérintett pillanat -, mint
roppanó jégcsap – meghasad,
amint fészkelve üldögél,
megkísért a gyarló remény,
s mint lüktető virágkehely,
kedved támad, hogy énekelj -,
mosolyogj, fütyöréssz, nevess,
pedig semmi sem végleges.

Ha nem tudsz olvasni egy árny mosta kövön,
Ha nem tudod, hogy falhatta fel a napokat
egy láz emésztette rózsa
Ha nem tudod körmöddel és bőröddel
meglátni a tüzet, akkor -
akkor semmit se.

Ez a majdnem teljesség szaggatása
Az ablakhoz ütődő belső neszeink
Kívül a döbbenet azután az éji léptek
a lombok között
És mindent felfal egy iszonyú éhség
valahol.

A súllyal telítődő vagy mozduló formák
neszeit felfogjuk, de ami kezdettől
fogva hallgat,
mit kezdesz azzal ami hallgat?
a várakozó arcokkal?
mit kezdesz a várakozás kihűlt hálóival?

Lassan minden öröm lemeztelenedik.
A látás összetett fájában hatolunk előre.
Szemlencsénk csupa horzsolás.
Ittlétünk rövidségének legfőbb bizonysága
Ez a roppant várakozás, ez a rémületes
Az atomok és törvények helyén semmi más
csak a várakozás.

Rózsa -, nem kellene megmondanom, de
elhervad az élet.
Szeretném megtanulni szépen elhervasztani ajkaimat,
de úgy, hogy mégis tovább nevessek és szeressek.
Megtanulni, hogy simuljak
egyre meztelenebb és nyíltabb mozdulatokba
szemérmetlenül, torkomban donogó szívvel,
mert felfedeztem a sivatagot.

Mit keresel őrülten, hevesen
hajszolva, azután depresszióba
lassulva önmagadba?
Vagy talán másokban?

Zuhantál parttalan semmibe,
emelkedtél már végtelenbe
összes erőddel kapaszkodva
a másikba, mert féltél,
hogy lezuhansz megint,
- mint mindig.

Mit adhatsz, és mit adhatok neked?
Lehet, hogy jó, de nem kell nevet
adni annak, ami elfogadható,
ami önmagában és azon túl is jó,
szép, és éppen látszólagos értéktelensége
miatt érdekes, a többiek érdektelensége
ne törje le a kezdődő szárnyalást,
nem viselhetsz el ilyen csalást!

Mit adhatunk hát egymásnak emberek?
Mindent, semmit, mindent és semmit.
Meg kellene tanulnunk élni már…

nincs az a szó, amit ki nem mondtak már
nincs az a mondat, amit le nem írtak már
s mi mai rímfaragók összecsipegetjük
a maradék morzsát -, átrágjuk,
fogatlan ínyünkkel ízlelgetve átforgatjuk
magunk színe szerint s feltálaljuk újra,
mint bensőnk martalékát -
fogvacogva, önmagunk szerte-széjjel marcangolva
kínnal, keservvel, félve, összekucorodva, hogy
magunk után hagyjunk
nyirkos föld feletti lábnyomok helyett – jeleket

Tesszük a dolgunk, halld hát hangunk dallamát -
vidd Te is tovább Ember!

A hiénák meztelen élő testünk tépik, míg felszakadt húsunk
nyílt sebeink, beleink, kopasz keserű keselyűk csipkedik
amíg csak nem üvöltünk a kíntól és fájdalomtól, és
mégis, újra és újra talpra állunk
egymás felé nyújtózkodunk, összeér ujjbegyünk,
segítjük egymást Testvér
és együtt lépünk tovább a
nemek, nemesek, nemtelenek, megnemértettek
hada felett haladunk
a megértés, tisztelet és szeretet sugarán át
a végtelenbe..

hitem szerint nem hiába
hiba lenne
ha Te ezt véletlenek játékának hinnéd,
s ha hitetlen vagy is
ez minden vagyonunk,
ez ami nincs,
s mégis számomra, s tudom
számodra is KINCS

Ajánlás

Kedves Rokon -
szükségem van Rád nagyon
hisz vértestvérim elvéreztek mind a vágtán
nem tudom mi okon én oktalan,
de náluk nem mentem át a tű fokán,
s ha szólítnak manapság – teszik
azt mindig pejoratív módon
s ettől kilyukadt nálam az ózon.