Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

a futó szél álmokat kergetett
magát szerette engedelmesen
az illat élt nem várt egy percre sem
napok sorsa volt amelyben rejtezett

ez álomnál kincs drágább nem lehet
a test a lélek és az értelem
olyan hatalmas tiszta szerelem
mely szótlanul is leglegédesebb

szívtájon hol gyönyörű kék az ég
amikor eljött végre a nagy nap
éreztem álom-boldogságízét

Ő ki bennem örökre megmarad
aranyfény-szálú szép tekintetét
követve látva vagyok csak szabad

/  HOL ÉLNI IS SZABAD /

te lelakatolt idő hős szülötte
elvesztetted a természet színét
a háborúság fegyver szétvetette
emberéletek boldogság -szívét

védenceidet téged hogy szeressen
kegyetlen dolgok vásott fáiban
földön bolyongva más rendet keressen
a kegyelemlét csatornáiban

összekötözött álomszép világban
a legjámborabb állat sem kacag
pedig ó mennyi csoda s szép virág van

dolgos embernek semmi sem marad
talán egyszer fönt élő csillagokban
akad egy hely hol élni is szabad

a reggeli ködben
halkan lopakodik az ősz

a virágok segítségért kiáltoznak
a szépség múlandóságát siratják

a falevelek hulló könnyek

a didergő változást még néha-néha
a bágyadt napfény fel-felmelegíti

minden erejét összeszedi a táj
hogy a végben is
hirdesse a védtelent

árnyalatai tobzódnak a színekben

a nap még tárt karokkal ég
ébredező szél kék eget talál
és bőrbarnán ég az emlék
a szobák mélázó ablakánál

a tegnap színei között
bőven csorognak már a mustlevek
kora őszi terek fölött
égbe szállnak a régi füstjelek

az ökörnyál befont mindent
gólyák-fecskék jött-ment téválmait
és  a távolodó közelt
felváltó ködök zenebonáit

varjújajok téblábolnak
feketébe öltözött földeken
holnapokon paterkáznak
vágyakon inneni kék hegyeken

a túlélő szemek látják
a telhetetlen színek varázsát
elszoruló torkok hallják
a közeledő télelő nászát

majd legenda lesz minden múlt
ez a jelen is elmúlik egyszer
és ha már minden elborult
csak a fény jöhet el a kikelettel

és este a pap
ahol már senki se hallja
imát mormol az elesettekért
a kisemmizettekért

arra kéri az urat
tegyen már valamit
lássa meg szemével
hallja meg fülével
a Föld keserveit
és szólaljon meg végre már
a cselekvő szeretetért

a saját képére teremtettekért

te szent   –  képköltő  -  szélnek látlak én
kit ősszel olykor önnön köde fed
próbálom igém osztani veled   -
virággal rakott illat száll körém   -

szavak túlfelén már úgy jössz felém
erek lobognak  -  lázas dalsereg
forgó tudatos öröklét felett
mindenség zeng a szerelem peremén

dobogó szíved sorfalain át
kedves lelkű új szép tragédiák
túllépő útján te vagy megnyugtató

hangod a szózat  -   lélekbiztató
kezdve újra mint bukott kisdiák
költő  -  jó hogy vagy  -   fehér mint a hó

álmomban álmot mindig láthatok
egy szép világot hol cseng-bong a kép
szemembe  néz és lelkembe belép
majd a földekre visz hol átragyog

minden-egy mélyben élő csillagot
panaszos hangú szép lelkek neszét
óvva és védve nyújtja a kezét
ajkán hallom a kedves dallamot

e drága dallal így álmodom át
nappalaimat sose hagyva hagyva el
a sorszabta lét  véges albumát

s bár az élet kint lelketlen zörej
mélyebb káoszba hull pusztul tovább
az álom    -    és a valóság   –   figyel

pitymallat kergeti az éjszakát
s a virradat kéklőn rohan
átcsap fölöttem harmatokon át
és száll a fény hozzád suhan

új élet ébreszti szemeimet
létem boldog lázakra kap
gyorsítja születő perceimet
lépi dolgaimat  a nap

míg bújócskát játszik velem a nyár
és egy madárdalt hallgatok
virágzik rám a hársillatú táj
örök kisgyermeked vagyok

hangodból egy világ tárul ki bennem

s mosolyodból ez a vers a szívemben

az ég kifakuló hálátlan kékség
száradó virágok sóhajtoznak
már nem ad semmire választ a nyár
mert az ősz oly halhatatlan szépség
hol csalódott szívek sóvárognak
elveszett parázsló álmok után

óriás úszó fellegek közül
kivillan a nap csak egy pillanat
hogy érintsem búcsúzó szemedet  -
egy-egy madár-falevél elrepül
lebeg susog a langyos alkonyat
hol csoda találta meg kezedet  -

mért múlik minden érthetetlenül
tört szívünkben oly sérthetetlenül

nyugtalan utat járt az életem
őszbe hajlott sorsú emlékeden

átadtad magad a mozdulatlan időnek
emlékedet nem hordja el
földre tódulni készülő jövők sora
sem fény sem árnyék

jöttél a földben lüktető erővel
meg akartad menteni tűzgömb életünk
sokszorozódó kő-fény-vér titkait
melyek halántékunkon sercegnek
amivel belépnénk az öröklétbe

hazaszerető utasa voltál életednek
csordulásig tele volt minden napod
múltak emlékével
jelen felperzselt meghasadt vérző lépteivel
Granadát követő előjelekkel

ujjaid között a szavak
kinyitották szemünket
művészeted különös módján
közkinccsé tetted
látó szemed eleven költői hangját

az élet ünnepét hirdették soraid
átitattad a szabadságot
hit – és felelősség lépcsőivel :
” Hintázik az alma sötéten az ágon ,
szél söpri a port. .
Készülj. Egyedül , egyedül esel át
a halálon .”

” Csend lett , a délelőtt megállt , tíz óra volt ,
az utcán béke lengett s valami borzalom .”

megérezted eljövendő poklok jeleiből
a genocídium vadállatait
a hallgatva is cselekvő cinkosságot
s úgy járkáltál alkottál mint halálraítélt
az üvöltő viharban

elnémított torkod közelében
szívszorító az a termékenység
amit világot sodró leheleteddel
üzensz mártíromságoddal
jövőbe eresztett gyökereiddel

ma is tereled az éjt emberi hajnalok felé
szent fáklyalángod nem alszik el -