dr. Rácz J. Zoltán: Tengerész ballada

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Felszedi horgonyát a gálya
drágakő, selyem rakománya.
Negyven matrózt kíváncsi szemmel
kalandra csábít, hív a tenger.

Napfényes partok, karcsú pálmák
barna csípők szövik az álmát.
Elindul hát, röpül a gálya
soha nem látott messzi tájra.

Forró nappalok, hűvös este,
előttük már a dél keresztje.
Pedró, a hajó kapitánya
az izzadt matrózokat látva
hordót csapol negyven pohárba.
Pedró, a hajó kapitánya.

Nagy vigasság volt aznap este,
de néhány matróz ezt kileste,
s midőn hortyogott a gárda,
az alvókat mind tengerbe hányta.

Pedró, a hajó kapitánya
végzetes tévedését látva
kapaszkodva a kötelekbe, várta,
hogy leszálljon az este,

aztán a fedélzetre mászva
Pedró, a hajó kapitánya.
Ahol épp új hordót csapoltak,
káromkodtak, ittak és daloltak.
Amikor véget ért az ének,
kezdetét vette az ítélet.

Hétszer villant a tőr az éjben,
megfordult hét matróz szívében.
Pedró, a hajó kapitánya
azóta bolyong, a tengert járja.

Így mesélnek a tengerészek,
keresztet vetnek és mesélnek.
esküsznek rá, hogy ők is látták
Pedrót, és a fekete gályát.

Share

dr. Rácz J. Zoltán: A rablott kincs balladája

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Befut a várva-várt nagy hajó,
A parton kíváncsi emberek.
Rajta arany, s más földi jó.
Hajón senki sem integet.

Megérkeznek az udvaroncok,
A tömeg utat enged nekik.
Megszagolták talán a koncot,
És mind a kapitányt keresik.
De, egy torzon-borz sápadt férfi
A tanácsos úr előtt megáll,
Aztán zokogva elmeséli
Bűnbocsánatra esdve vár:
– A város telve volt arannyal,
És olyan hiszékeny volt a nép,
Csak mi nem voltunk irgalommal.
Még sohasem láttam annyi vért!
Amit tudtunk, elhoztunk mindent.
Itt az arany, a drágakövek!
Megharagítottuk az Istent.
A legénység mind odaveszett.
– szólt, aztán holtan a vízbe zuhant.

A parton a nép döbbenten áll.
Felcsattant most egy sztentori hang:
– Meneküljetek! A döghalál!

Amerre láttak, szétfutottak
Az aranyra éhes emberek.
Hajón aranyat nem kutattak,
Feleslegesek az őrszemek.

A palotával éppen szemben
Ahová mindenki odalát,
Áll egy hajó halálos csendben.
És ringatja véres aranyát.

Share

dr. Rácz J. Zoltán: Üzenet az esztétának

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Az esztétának annyit üzenek,
Hogy az élethez jöjjön közelebb,
S ne szégyellje, ha az életszag
A ruhájára néha rátapad.
Árad az élet az utcán, tereken,
Utunkba akad sok-sok idegen.

Ön azt mondja a művészet halott,
És nem születnek új lángoszlopok.
Szóval a szépség már senkinek sem kell?
Egy anya épp egy kis dalt énekel,
Így altatja el gyermekét.
Tudom, hogy ez Önnek semmiség.
Csakhogy a dolog itt kezdődik el.
Később az ember rajzol, énekel,
A világra nyitja kerek nagy szemét.
Ezer csodát rejt a föld és az ég!

Ön azt mondja, a művészet halott.
Hát nem ragyognak már a csillagok?
És elnémultak-e a madarak?
Nem andalognak holdas ég alatt
A jövőt álmodó szerelmesek?
Uram! A világ halálos beteg.
Előttünk áll egy újabb ezredév,
Fejünkre készül omlani az ég.
Mérgezett a föld és a tengerek,
S gyökértelenek az emberek!

Most ne volna a művésznek szava?
Hisz a művészet, a szolgálat maga.
Ön azt mondja, a művészet halott.
És az ember, kit így cserbenhagyott,
Most átkozza ki tékozló fiát,
Kinek nem ízlett a prófétaság.
Írástudó nem rejtőzhet el,
Mert rajta van a láthatatlan jel.

Ön azt mondja, a művészet halott.
Miért nem mondja inkább, hogy csalok?!

Share

dr. Rácz J. Zoltán: Szerencsekerék

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Ha kisember vagy, rajtad tapos minden jött-ment gazember.
De hozzád simul, törleszkedik, csak egyszer legyél nagy ember.
A pénzed kell csak, nem te kellesz, így is, úgy is egyre megy.
Így kezdődik itt a földön, erről szól az egyszeregy.

Egyszer fent és egyszer lent, forog-forog a kerék,
Egyre megy: hogy fent, vagy lent, elszállsz, mint a buborék.

Egyetlenegy életed van, mindegy bármit is hiszel,
Ne bízz csak saját magadban, gűrcölsz amíg létezel.

Egyszer fent és egyszer lent, forog-forog a kerék,
Egyre megy: hogy fent, vagy lent, elszállsz, mint a buborék.

Share

dr. Rácz J. Zoltán: Megy a doktor Angliába

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Megy a doktor Angliába
Sóhajt a betege utána:
Miért hagytál itt kedves doktor?
Énrám ugyan miért haragszol?

Persze, lehet ezer oka,
Angolnára fáj a foga.
Hej angolna, hej angolna,
Hogyha jókedvre hangolna!
Gépem Londonban landolna.
Hej angolna, hej angolna!

Fejcsóválva Hipokrátész:
„Mindennek az oka a pénz?”

Megy a doktor Angliába,
Induljunk mi is utána!
Több a lóvé, nem nyúz – Fecó -,
Nincs átverés, újabb adó!

Mi segít az ország sorsán?
Mi menjünk, vagy megy a kormány?

—-

Share

dr. Rácz J. Zoltán: Oszkár

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Oszkár egy jelentéktelen külsejű kishivatalnok volt és egy nagy vállalatbirodalom irodaházának nyolcadik emeletén dolgozott sokadmagával egy csarnoknagyságú irodahelységben. Egész élete szürke egyhangúságban telt, nap-nap után, negyven éves koráig. Alig vette őt észre valaki. Barátai nem voltak, a nők ügyet sem vetettek rá, mintha nem is létezne. Hírnévről, karrierről, gazdagságról nem is álmodhatott. Így köszöntött rá a negyvenedik születésnapja.
Amikor is éppen hazafelé tartott a munkahelyéről, a szokott útvonalon, a szokott időben, egyszer csak szemébe ötlött a sarki mulató új neonreklámja. Most először életében érzett olyasmit, amit eddig soha. Valami arra késztette, hogy lépjen be az ajtón a mulatóba és nézzen körül. A pincér elegánsan lesegítette a kabátját és várta, hogy a kedves vendég mit rendel. Odakint csúnya, hideg, novemberi este volt.
Oszkár szívesen ült le az egyik üres asztalnál, és egy italt kért. Az első pohár ital kellemesen átmelegítette a testét. Aztán gondolt egyet és rendelt még egy pohárral. Különös, kellemes borzongást érzett, és a lelkére fagyott évtizedes páncél lassan repedezni kezdett. Kényelmesen hátradőlt, hallgatta a zenét, nézegette a körülötte zajongó embereket. Egyszer csak egy kis Szőke telepedett az asztalához.
– Szabad? – kérdezte, de a választ meg sem várva, máris lehuppant mellé.
– Magát még nem láttam itt. – fordult a Szőke Oszkár felé.
– Ez nem véletlen. – válaszolt Oszkár, talán az ital hatására meglehetős magabiztonsággal.
– Akkor Maga most van itt először? – kérdezte újból a Szőke.
– Így is mondhatjuk. – felelt Oszkár.
– Jaj de jó! – lelkendezett a szőke. – Akkor ezt most megünnepeljük. OK?
– OK. – válaszolt Oszkár.
Elhatározásukat vacsora és jó néhány pohár elfogyasztott ital követte. A vacsora után leballagtak a bárba. Oszkár most érezte magát először szabadnak – oldottnak és nem utolsó sorban –férfinak. Táncoltak. Tánc közben érezte a nő forró testét, felkínálkozását. Ezután Oszkár hazakísérte a kis Szőkét, aki felhívta őt egy pohár italra a lakására, és az egész éjszakát együtt töltötték. Oszkár kora hajnalban indult hazafelé a kihalt utcán. Hitte is, nem is azt, ami az éjszaka történt, ám egyszer csak földbegyökerezett a lába, mert a sarokról méltóságteljesen nagy dübörgéssel elindult felé a ház.
– Szervusz, Oszkár! – mennydörögte a ház.
Oszkár csak úgy magában dadogott valamit, aztán tántorogva indult tovább, de ekkor meg a villanydrótok kezdték süvíteni a nevét:
– Oszkár, Oszkár, Oszkár!
Oszkár sietni kezdett. Minél előbb távol akart lenni a helyszíntől, de ekkor, hirtelen megállt előtte a villamos, kinyíltak előtte az ajtók:
– Szállj be Oszkár! – szólt egy hang a kocsi belsejéből.
Oszkár engedelmesen beszállt, az ajtók becsukódtak, és a villamos elindult vele. A villamos meg sem állt az állatkertig, ahol Oszkár gyermekkorában annyi önfeledt boldog órát töltött. Meg-megállt egy-egy ketrec előtt, aztán lassan továbbdöcögött. Kezdetben Oszkárnak furcsa volt, hogy a villamos járdán, füvön, úttesten keresztül zajtalanul suhan, de aztán lekötötte a látvány. Egyszer csak feltűnt előtte a nagy irodaház, a munkahelye. A villamos könnyedén siklott fel egészen a tetőteraszig, a tizedik emeletig. Kanyarodott és lassan lefelé ereszkedett, át az igazgató irodáján, a szőnyegpadlón, a mahagóni bútorok között, aztán a személyzeti főnöké következett, míg lassan elérték Oszkár irodáját.
Innen, huss, ki az ablakon, a város fölött, egyenest a folyópartra. Ott a villamos megállt, Oszkár kábultan kiszállt és egy padon letelepedett.
Már jócskán fennjárt a nap, amikor felébredt. Nagyon fázott, rázta a hideg és megmozgatta elgémberedett tagjait. Aztán egy közeli vízcsapnál megmosta a kezét, az arcát. Ettől felfrissült.
Lassan elindult hazafelé. Útja éppen egy áruház mellett vezetett. Gondolta belép egy kicsit megmelegedni, de a bejáratból két férfi hirtelen nagy ovációval köszöntötte őt és tudatták vele, hogy ő az áruház egy-milliomodik látogatója. Azonnal látni akarta őt mindenki.
Felcipelték hát a konfekció osztályra, ahol felszólították, hogy válasszon magának öltönyt, fehérneműt, nyakkendőt és cipőt, mert az áruház az egy-milliomodik látogatót tetőtől talpig ingyen felöltözteti.
Oszkár – szokásához híven – szerényen az egyik jelentéktelen öltönyre mutatott, de az eladónő ingatta a fejét.
– Nem-nem. Perceken belül itt lesz a televízió és rontaná az áruház imagoját*, ha valami vacakkal szúrjuk ki a szemét, magának hát úgy kell kinéznie, mint egy hercegnek – és a legdivatosabb és legelegánsabb ruhát tette elé. Negyedóra múlva – amikor a tükörbe benézett – nem akart hinni a szemének mintha kicserélték volna. Egy egészen más Oszkár nézett vele szembe, de nem volt idő a csodálkozásra, már ott is voltak a tévések.
– Ez egyenes közvetítés! – közölte a riporternő Oszkárral. – Magát most egymillió ember látja.

Aztán következett az interjú. Az interjú után a TV fiatal riporternője mosolyogva adta át Oszkárnak a névjegykártyáját, külön megjelölve az otthoni telefonszámot is.
– Holnap este várom a hívását, búcsúzott a riporternő.
Oszkárt ezek után bőséges ebéd várta, természetesen az áruház költségén. A terített asztalnál az áruház igazgatója, jó néhány újságíró is ott ült, és hol Oszkárt, hol az áruház igazgatóját kérdezték a terveikről.
Ebéd után Oszkár végre kilépett az áruházból, hogy folytassa útját hazafelé, de újabb meglepetés várta. Egy taxi állt az áruház előtt, amely őt várta. A sofőr udvariasan kinyitotta a kocsi ajtaját és megkérdezte tőle:
– Hová vigyem az urat?
Oszkár zavarában a vállalata címét adta meg. A kocsi nagy gázzal elindult. Oszkár pedig egész úton szorongást érzett, hogy mit fog kapni a késésért, hiszen eddig vele még ilyesmi nem fordult elő, egyetlen percet sem késett, és most… De dorgálás helyett a portás szélesre tárta előtte az ajtót, sőt még a liftet is lehívta neki. Amikor pedig az irodájába lépett, munkatársai szokatlan érdeklődéssel fordultak felé. Az egyik munkatársnője pedig megigazította a nyakkendőjét, és közben megsimogatta az arcát.
– Mi van itt ma? – kérdezte Oszkár magától. – Vagy én bolondultam meg, vagy ezek itt mind!
Leült az íróasztalához, de a munkatársak érdeklődése nem csökkent. A máskor oly csöndes irodában most hangos beszélgetés – vagy ahogy a főnök mondaná – zsinatolás volt.
Ilyesmit eddig nem tapasztalt. Egyszer csak megjelent a főnök, elcsendesült a zsivaly, a főnök pedig magához intette Oszkárt.
– Na, most következik a haddelhad. – gondolta Oszkár. Már a legrosszabbra is fel volt készülve. Ehelyett a főnök hellyel, kávéval és szivarral kínálta őt. Oszkár szinte elveszett a hatalmas bőrfotelben.
– Az igazgató szólt, – kezdte a főnök – hogy egy megbízható közvetlen munkatársra volna szüksége és én magát ajánlottam Oszkár.
Még mielőtt Oszkár bármit is szólhatott volna, máris ott voltak az igazgató második emeleti, pazarul berendezett irodájában.

Oszkár eddig még az igazgatói folyosóra sem merte tenni a lábát, most meg egyszerre bent ül az igazgató irodájában, szemben a nagyhatalmú vezérrel, aki mosolyog.
– Igazgató Úrnak bemutatom Oszkárt, a mi irodánk büszkeségét. – kezdte Oszkár főnöke.
– Most volt nálam Helén, a személyzeti osztály főnöke, tudja, hogy el van ragadtatva magától, Oszkár? – kérdezte az igazgató. – Látta a tévében az interjút és neki nagyon jó szeme van az ilyesmihez. Szerencséje van. Épp most üresedett meg a marketing vezetői állás. Helén magát javasolta. Én pedig elfogadom az ő javaslatát. Tehát Oszkár? Ugye megengedi, hogy így szólítsam a keresztnevén? Szóval, Ön fogja kialakítani a vállalat imagét (imidzsét). Nagy feladat, de szép munka.
Így lett egy szürke kishivatalnokból egyik napról a másikra nagyhatalmú osztályvezető. Egy roppant vállalatbirodalom image-nek formálója, alakítója. Ha úgy tetszik, itt a mese vége.
– Tessék? Hogy adjam meg a kis Szőke címét, vagy telefonszámát?

Share

dr. Rácz J. Zoltán: Lőj a szoborra!

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

A privatizáció nagy nemzetrablásának áttekinthetetlen zűrzavarában a sors úgy hozta, hogy a gazdagoknak kijelölt egyik városrészben, közvetlenül a Rózsadomb tőszomszédságában két új tulajdonos került egymás mellé. Ebben még nem lenne semmi különös. A dolog érdekessége ott kezdődik, hogy az egyiküket Péternek, a másikukat Pálnak hívták.
Arany János óta jól tudjuk, hogy ezek baljós előjelek, legalábbis erre mifelénk.
Peter, azaz Péter, Amerikából negyedgenerációs magyarként tért vissza az óhazába szerencsét próbálni, bár egy szót sem tudott magyarul. Figyelemreméltó alapelve volt – amit társaságban, angolul tudó jobb körökben gyakran hangoztatott -, hogy a szerencse nem jön, a szerencsét meg kell csinálni, és idehozni!
Ehhez képest Pál úr tősgyökeres magyarnak számított, mivel Kaltenekkernek hívták és nem volt ügyetlenebb amerikai szomszédjánál. Természetesen neki is voltak magvas alapelvei, ilyenek: Magyarország aranybánya, aki nem lop, majd megbánja!
Ha fantáziámat eleresztem, el tudom képzelni ennek az úrnak a negyedik generációs mutánsait*, amint elérzékenyülve emlegetik a grozit**, aki a vörösök alatt halált megvető bátorsággal lopott.

Egy reggel Péter arra az elhatározásra jutott, hogy ide, a kertjébe becsempész egy kis amerikai kultúrát. Az amerikai kultúra tárgyiasult változata hamarosan megjelent a kertben: egy gumiból készült, felfújható Pheidiasz szobor volt, Apollót ábrázolta. Péter, hogy lehengerlő kulturális fölényét azonnal érvényesítse, a szoboravató partin a megjelenteknek előadta, hogy a szobrász pár évvel ezelőtt készítette a szobrot, de milyen karriert csinált vele…. A meghívott nagyközönség szájtátva hallgatta Péter előadását és nagy titokban egy kis cédulára fölírták a mester nevét azzal, hogy majd ők is rendelnek tőle szobrot.
Pál úr csak másnap reggeli kerti sétáján észlelte a szomszédban álló műalkotást. Amint meglátta – jó magyar szokás szerint – az irigységtől majd megpukkadt.
Egyébként sem szívlelte az amerikai szomszédot, akit csak jött-ment jenkinek*** aposztrofált****.
Pál úr azonnal elhatározta – kerül, amibe kerül -, hogy háromszor akkora szobrot fog a kertjében felállítani. Szolgái – akarom mondani: alkalmazottai – még aznap szétszáguldanak országszeri tova, hogy felderítsék, hol lehet felfújható gumiszobrot venni.
Hónapokig tartó, szívós kutatás következett. Aki csak élt és mozgott Kaltenekker úr vállalatánál, az mind szobor után kajtatott. Arról persze szó sem lehetett, hogy magától a szomszédtól tudakolják meg, hol szerezte be ezt a szörnyűséget.
– Azt már nem! Mit képzel ez a jött-ment jenki?
Végül is az egyik fullajtár – azaz alkalmazott – megtalálta a szobor lelőhelyét egy tengerentúli nagyvárosban. Pál úr, mint egy arab sejk, kíséretével azonnal odautazott, hogy kiválasszák a legméltóbb, a legtetszetősebb óriás szobrot: egy hat méter magas, aranyszínűre festett női aktot. Miután mindegyik alkalmazott kellő áhítattal megérintette a „csodát”, Pál úr fizetett, majd becsomagoltatta a „gyönyörűséget” és hazahozatta.

* mutánsai – a rokon fajtából valók
** grozit – valaminek a zöme, fő, vagy nagyobbik része
*** jenki – az angolszász eredetű észak-amerikaiak gúnyneve
**** aposztrofál – megszólít, egy távollevő személyt említ
./.
Ezután nagy munka következett: a kert előkészítése a szobor fogadására. Habár forró nyár volt, a fákat és növényeket Pál úr parancsára átültették, hogy a szobor álljon abszolút középpontban, méghozzá úgy, hogy a fenekét fordítsa az amerikai szomszéd felé. Aztán elérkezett a nagy nap, amely bearanyozta hősünk életét: a szobor ott állt a kert közepén.

Szombatra szervezték a partit, az összes irigyet – aki csak számított – meghívták.
Úgy készültek, hogy a parti lesz a szobor névadó ünnepe is. A kertészfiú pénteken kora reggel kiment füvet nyírni a szuper gyorsfordulatú fűkaszával. De jaj, szörnyű dolog történt! Nincs rá szó, hogy a tragédiát kellő mélységben érzékeltessem.
A kertész éppen befejezte volna a kaszálást, már az utolsó simításokat végezte, amikor a szuper gyorsfordulatszámú fűkasza elkapott egy kődarabot. A kő – mint a puskagolyó – süvítve vágódott ki egyenesen neki a szobornak. A hatalmas felfújt Lady szemlátomást kezdett előbb petyhüdtté válni, aztán – a rendes öregasszonyokhoz illően – meggörnyedni. A kertészfiú jól tudta, ha kiderül az igazság, akkor neki jobb lett volna meg sem születnie. Maga ment hát jelenteni a gazdájának, hogy a szobornak valami baja történt, lehet, hogy az utcakölykök kicsúzlizták. Természetesen Pál úr el sem tudta képzelni, hogy netán a kertészfiú hazudik, és éktelen haragra gerjedt. Haragja és gyanúja ki más, mint a szomszédja ellen fordult, hiszen az ő gumiszobra sértetlenül peckesen állt a helyén.
– De nem sokáig fog ott állni! – gondolta magában. Azonnal kihozatta márkás puskáját és egy
bokor mögül – csaknem egy órán keresztül – célba lőtt a szomszéd szobrára, amíg az olyan nem lett, mint egy ementáli sajt.
– Disznó, jött-ment jenki! – Dörmögte Pál úr, és elégedetten beballagott a házába.
Szerencséjére a jenki mit sem tudott a történtekről, mert éppen aznap reggel utazott el Amerikába egy félévre, így nem láthatta Pheidiasz híres Apollóját lepényként elterülni a füvön.

Share

dr. Rácz J. Zoltán: Párbeszéd a csillagokkal

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

A halvány fényű csillag fent az égen
biztos nem tudja, hogy én létezem.
Amíg én őt eltűnődve nézem,
visszatekint rám a végtelen.

Odafent a milliónyi csillag
mint megannyi időablakok.
Önmagáról mindegyik hírt ad,
és én önmagamról hírt nem adhatok.

Talán az a csillag fent az égen
rég kihunyt, vagy másképpen ragyog.
Amíg én e színjátékot nézem,
rájövök, hogy mily’ kicsiny vagyok.

Tüzes labdákkal játszik fent az Isten.
Az idő fordul roppant kerekén.
Egy másodpercnyi lét minden kincsem.
Elfér benne kétség és remény.

A halvány fényű csillag fent az égen
biztos nem tudja, hogy létezem.
Amíg én a csillagokat nézem,
visszatekint rám a végtelen.

Share

dr. Rácz J. Zoltán: Nyelvtörvény

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Kihirdette a medve, az erdő zord ura,
Mert így hozta a kedve, úri gusztusa.

„E naptól az erdőben a madárdal tilos!
Se fán, se levegőben! A madárnép zajos!
Megszüntetem ezennel a madáriskolát.
Tanuljon medvenyelven minden madárdiák”.

Hallgat az ér, a horgos, de szól egy nyúlgyerek:
– Elkéne itt egy orvos, a medve agybeteg.
Néma legyen az erdő? Brummogjanak a fák?
Sírva fakad a felhő, kinevet a világ.”

Szégyenében a medve eltűnt, illa berek.
Egymással nem fenekednek, csupán az emberek.

Share

Dr. Rácz J. Zoltán: Bűvölő

február 23rd, 2012 Posted in Dr. Rácz J. Zoltán | No Comments »

Dob dübögjön, tűz lobogjon
körtánc pörögjön, forogjon!
Megkötözlek bűvös szókkal,
kereplővel, síppal, dobbal.

Magas erdő, nagy a mélye
jön az alkony, feketében.
Milliónyi pici szárnyon
szemedre száll bűvös álom.

Harang szól az esti csendben,
könny szikrázik két szemedben,
s mintha minden muzsikálna
égre kel a völgyek álma.

Dob dübögjön, tűz lobogjon,
körtánc pörögjön, forogjon!
Megkötözlek bűvös szókkal,
csellel, dallal, édes csókkal.

Tenélküled én elvesztem,
arcom kövek közé rejtem.
Kövek közé rejtem arcom,
ott is a te hangod hallom.

Elém állhatnak a hegyek,
minden utam hozzád vezet.
Sűrű erdők, vad tengerek,
a tűzön is által megyek.

Egy életem, egy halálom,
most a kezedbe ajánlom.

Share