Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Fenyvesek közt halkan lépek én.
Lehullott toboz reccsen a lábam alatt.
S bent az erdő sűrű rejtekén
A kósza fény botladozva halad.

Ám csalfa itt most minden
És csak látomás e kép.
A délibáb csalja így az embert.
Ringatja sejtésekbe ekképp.

Talán, ha meglelném itt a vigaszt,
Mely minden sebre enyhet ad.
Ha itt érném utol a szökő tavaszt.

Mégis e csalfa, tűlevelű valóság
Kísér majd el odáig.
Hol az út másik oldalán
Cser ízű igaz-szó virágzik.

Annyi volt ez emlék nekem,
Mint rozsdás levél ősz-halála
A lombja vesztett szigeten.
Az volt, mi a fakult rétnek
Májusban a langy eső.
Mint bánat-ajkról röppenő ének,
Ahogy a hangjegyekkel
Kilobban a vigalom.
Mint ahogy a komor éjjel
Túl mereng az alkonyon.

De elvesztette ím bíborát az ősz,
Rég földbe mélyedt a levél.
S most érzem: már óriássá nősz,
Álmaim emelnek naggyá.
Kihalni kész zsarátok lobognak,
Csak régi sebeim simulnak faggyá.
Mert csak a Kövek mozognak,
Minden Fa némán áll tovább.
A víz tükrén egy ködös csillag
Eltévedten, mélán keresi honát.

Álmot láttam furcsát, rosszat,
Kísértett is órák hosszat.
Telve fura gondolattal
Szembe mentem önmagammal.

A másik csak rám tekintett.
Még ujjával is csettintett.
Úgy nézett rám, mint egy állat:
Én téged most kicsinállak!

Mert te nékem azt ígérted,
Mind könnyebb lesz az élet.
De ahogy múltak az évek,
Látom, te vagy, aki téved.

Egyre több a gond és bánat,
Egy baj mentén kettő támad.
Hiába van kerted, házad,
Sorsod, sorsod ellen lázad.

Hogy mit akart, ma sem értem.
Közben újra észhez tértem.

A természet palettáján a színeket
Most egy új festő kavarja.
Ahogy az ősz ujja integet,
Barnára vált az erdő avarja.

Eltűnik a kék és a mélyzöld,
S uralkodik a sárga, a barna.
Feketén nyújtózik a vén föld,
Mintha mindent mély bánat takarna.

Szomorúan néz az elhagyott ágra,
S búcsút int a szél ringatta levél.
Hintázó táncát szép lassan járja,
Ahogy birokra kel vele a szél.

Tücsökhadak ciripelnek.
Erdőn a fák útra kelnek.
Ballagnak a sötét éjben.
Kicsi lányom, aludj szépen!

Csend borul az alkonyatra.
Elringat majd anyád karja.
Látod, minden alszik régen.
Kicsi lányom, aludj szépen.

Rád gondol most is apád.
Kíván szép jó éjszakát.
Üzen néked halk mesében.
Kicsi lányom, aludj szépen!

Nyugodt legyen pihenésed,
Hosszú, csendes szendergésed.
Tündér vagy e földi létben.
Kicsi lányom, aludj szépen!

Körülvesznek az emlékek,
ha kis falumba hazatérek,
míg a tájat vágyón nézem,
gyermekkorom megidézem.

Ó, hogy hiányzott termőföldje,
fű-illatú mező zöldje,
tűlevelű valósága,
juhterelő pusztasága,

csacska csermely-csobogása,
ménesének dobogása,
életkedve lobogása,
harkályai kopogása.

Széjjelnézve pihentetem
simogató tekintetem,
újra régi gyerek vagyok,
ó, mily boldog pillanatok!

Ilyenkor a lelkem szárnyal,
kifeszített, büszke szárnnyal
felsüvít a magas égbe
s felolvad a messzeségbe.

Néha alul, néha felül,
Néha kívül, néha belül,
Néha zajlik, néha elül,
Néha hamvad, néha hevül,
Néha rohan, néha megáll,
Néha elvét, néha talál.
Sorsunk, mint az örvény,
Kegyetlen egy törvény:
Magával húz a mélybe,
A lenn kéklő veszélybe.

Kíséri rövidke életünket
számtalan láthatatlan ok,
lelkünk léte démoni ünnep,
vagyunk látók és láthatatlanok.

Vagyunk láthatatlanok és látók,
sors-hajónk gyakran megfeneklik.
Vagyunk az örök viszontlátók,
de nem maradunk csak reggelig.

Kíséri rövidke életünket
számtalan kín és sok-sok átok,
hízelegve zúzzák a szívünket
széjjel hazug szívű jó barátok.

Vagyunk tűnő fény, röpke árnyék,
ködként veszünk a sűrű homályba,
lelkünk fáradt sasként száll még,
de mintha a fájdalmunk is fájna.

Kíséri a rövid életünket
sok meg nem fejthető rejtély,
távozásunk így lesz démoni ünnep,
temetésünk vérvörös estély.

A tanya mellett heretábla,
benne fél-lábon állva
moccanatlan pózba
merevedett egy gólya.

Éber figyelmét semmi
nesz el nem kerülheti.
Ha valami megmoccan,
a gólyacsőr máris koppan.

De most a levegőben,
az épp felette lebegőben
egy másik fekete gólyát,
egy újabb társat lát.

S fent távolabb egyre
többen az eget szelve
hosszú útra készülődnek,
búcsút intve az ősznek.

Csend települ a tájra,
s a kiterjesztett szárnya
a gólyát is közéjük emeli,
mert indulni kell neki.

Néhányan még kelepelnek,
aztán mind útra kelnek.
Úsznak az égi óceánban,
alattuk kéklő óceán van.

Repülnek egy másik tájra,
a messzi-messzi Afrikába.
De mire kitavaszodna
szívük őket visszahozza.

Hát, sajnos ő is elment.
Hajnal-órán csendben elaludt.
Kegyetlen kínok közben
Visszanyúlt érte a múlt.

Kemény, őszinte ember volt.
Alkut bizony nem ismert.
Senki előtt meg nem hajolt,
S életében rosszat nem is tett.

86 év nyomta a vállát,
S közben lassan elfogyott.
Elveszítve az utolsó csatáját,
Tehetetlenül a földre rogyott.

Ereje fogyott, de meg nem tört.
Embersége is megmaradt.
Akit évek kínja meggyötört,
Példája nekünk itt maradt.

Látva, hogy nincs segítség,
Már semmit sem tehettem.
Eltölt mégis a büszkeség,
Hogy én is a fia lehettem.