Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Kinek toronymagassá nőttek Nincsei,
a Nincsek lettek kincsei.

Álmát átszövi a pók,
gyomrában süllyedő hajók.

Kinek a hajnal is csak előző  Este,
a hiány hánytorog benne,
vízében a búborék,
fájdalmához adalék.

Orrában csábos illatok,
messze illant nappalok…

Kincseit előveszi sorra,
emlékképekkel szidolozza.

Nincsen háza szobájában
-soha nem volt otthonában -

Nagy-nagy becsben,
nincsen polcon elrendezve
csodálja azt, ami nincs.

Erején orv, vágybilincs!

Gúzsba köti, ami nincs.

Vállán trónol a magány,
órája régen áll

Nincsenek Holnapok,
becézik
sajgó Tegnapok…

Szellőtáncos hókristályon
térképet rajzol a lábnyom.

Havas úton bokrok ága

muzsikálgat a világba…

Reccsen, roppan, felzokog
a lágyan búgó hangokon.

Finom jégcsapcsengettyű,
vonótáncos hegedű!

Jég rian, s halk vízcsobaj
visszhangozza a hangokat.

Egy-egy kósza Napsugár
kíváncsian kandikál
ködcsipkés felhőkön át.

Kandallóknak melegében duruzsoló házfalak
kéményen át zümmögő dalt ontanak.

Távolabbról szán sikong,
suhannak a dombokon.

Kacaj illan át a tájon,
fény játszik a korcsolyákon.

Fiúk-lányok hajladoznak,
madarakkal együtt ringnak.

Csak a Tél zenéje száll,
andalító csend munkál…

Álmomban fény voltam
majd szín és vízesés.

Világos volt, mit gondoltam,
mégis hamis az egész.

A Rend kusza színeiben jártam.

Csapkodott tajtékos erőm.

Valami égi csodára vártam,
néztem a Titkot merőn.

A Titok a Csend mélyén lapult,
feltörni volt kész kezem.

Már minden ismeret fakult,
s tótágast állt az értelem.

A Csend megszólalt, – felmutatta
a Tett, a Munka zálogát,
hisz várakozva azt kutatta,
az ember mikor veszi át.

S dallá váltam az éjszakában,
éreztem semmi nem gyötör.

Csodás zene szárnyalásban
táncra kért éteri gyönyör

Szeretném, ha szeretnétek,
néha rám feledkeznétek!

Mint az ég egy madarára,
felhő fútta árnyékára.

Nektek nyílott minden szirmom
lenn a völgyben s fenn az ormon.

Nem ültetnek engem térre,
így hát alig vesztek észre.

Léptek nyoma fájdalom
pázsitba zárt arcomon.

Gyermekajkak nevetése,
bársonykezek érintése
melengeti lelkemet,
siratom tépett gyökerem.

Virág-füzér koronára,
fejre, karra vagy bokára
fonnak. Máskor messze elhajítnak,
visszhangja sincs sóhajomnak.

Sorsom  mindegy – véget ér,
kár, nem úgy, ahogy szeretném…

Ha feltárhatnám óvó szeretettel
a megpróbáltak titkos útjait,
szemenként törném össze
gyötrő láncait.

De, felső hatalommal
- gyarló ember! -
nem harcolhatok…

Csak biztató szavakkal,
játékos rímekkel
élesztgetem ifjú-szép valód!

Megkísérlem két kezedbe tenni
a kék Eget, a tündöklő Napot.

A kiválasztottak útja rögös út.

Nem látni a végét, hova, merre fut.

Hol kézen fogva botorkál a lélek és az elme,
s csak reménykednek, hogy egyszer célba jut.

De égi fénnyel kikövezve biztat és vezet,
a sötéten is átragyogó csillagerezet.

S reményükben megerősíttetvén,
suhog a kitartás, türelem ostora,
mert minden elesett testvér, az Úr fia.

Csak bízni kell az elérhetetlenben,
csak hinni kell az addig ismeretlenben.

Még nem látni a fényt, mely körül fogja,
még  gyenge a test, szorongások rabja,
de szárnyal már a lélek, vad világ kalóza!

Bánat, meg nem értés zászló-hordozója.

Sóhajtásait szélnek eresztve,
a dolgok miértjét keresve
hullatják könnyüket.

Szívük vérző nedvét angyalok szárítják,
magányba roskadva száll a dal,
a kiválasztottak fölénk emelkednek,
övék a végső diadal…

Te is a választottak fénylő jelét hordod,
szemedben már látható a cél!

Imádkozzunk a győzelemért!

Cogito ergo sum. Gondolkodom,
tehát vagyok.

Eluralnak a gondolatok.

Szelídek, szilajok, vadak,
agyamba vésve, hogy fájjanak!

Tehát, vagyok. Élek, dolgozom.

Tudok sírni és nevetni,
de nem tudok feledni!

Miért? Miért vannak a miértek?

Mért van az, hogy én ezt nem értem?

Mért háborog az óceán vize,
a végtelen erdők lobogó tüze,
hógörgetegek embert pusztítása,
sziklák – hegyek alázuhanása?

Földrengések, öldöklések,
mindent emésztő betegségek?

Gépzuhanások, robbantások,
lelket próbáló uszítások?

Cselszövések intrikák?

Dúl a szeretethiány…

Cogito ergo sum.

Oly gyarlók vagyunk. Fogy utunk.

Egymás mellett haladunk,
mégis oly távol,
mint földünk a csillagok honától.

Hűlő szívünkben sziklák nőnek
a mindennapokban Útvesztőnek.

Fakul szemünk – a lélek tükre,
a bizalmat is elveszítve
kergetjük az éjszakát -
kevés a baráti kézfogás!

Vagy nincs már őszinte jó barát!

Cogito ergo sum. De hát vagyok!

Gondolkodom…

Többnyire az utódokon.

Az ifjúságon, az új nemzedéken,
átjutni minden nehézségen…

Mindig együtt, váll, váll mellett,
barátságban szeretetben.

Bizalomban, tisztességben.

Megmaradt hitem
a mindent legyőző Emberbe vetem…