Bősze Éva: A soha el nem küldött levél…

október 18th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

Megírtam sokszor, címzettet keresve
s hiába jött sok estére este,
kérdésem válasz nélkül maradt.
Kinek írhattam volna, ott volt közelemben,
nem is sejtette mi van a szívemben.
A gyermekévek meggyötört szava…

Kórházban fekszem. Nyögnek a falak
képzetemben, s egyre vártalak.
Gyermekosztály. Sárgaság.
Zárva az ajtók, mindhiába nézem,
nem nyílik és nem is kérdem
volt-e itt anyám. Minek?
Nem gondolsz rám én mégis féltelek…

Már lehet látogatni. Jönnek az anyák, apák.
Hétvégén egyszer hozzám is. Nagyanyám!
Hozta a hazai ízeket. Degeszre tömött kosarát.
Nem írt? – kérdeztem halkan, ne hallják
a vidáman beszélők a másik ágynál, odaát.
– Nem tud jönni – így a válasz.
Nem jön! Nem írt. Összeszorult a lelkem.
Kiszáradt számban bénult a nyelvem,
bár nagyanyám melege boldogított,
anyám hiánya fájt és felnagyított
űrt hagyott a mindennapokban…

Újra itthon. Nagyanyámnál.
Mért nem lehetek inkább anyámnál?
Várom a leveled. Hogy vagyok?
Anyám én rólad álmodok!
Álmodom kezed finom érintését,
arcod mosolyát, szíved megértését.
Meleg hullám ringatja át
velem az ilyen éjszakát…
Aztán a nappal új ridegsége
megérteti, hogy nincs menekvése
a” nem szeretett” gyermekvágynak.
Írom hát levelem egyre a világnak…

Gyermeket vársz, jól tudom.
Apró suttogásodat hallgatom.
Megérzem, ő sem oly kívánt,
a mindenségből hozzám kiált,
s megint elmentél, az fáj…

…és írtam, írtam én. Szelíden, szemrehányón,
hiányzó szeretetedért mindenáron.
Nem küldtem el soha. Ki mostoha, az mostoha.
Óh, ha tudnád, hogy lehet szenvedni, ostoba
gyermekként gyötrődve kérdezni, noha
tudod, hogy semmit nem vétettél, hova
hullt az, az összetartozás, az egy vérből
hullámzó, áldott, megszabott időből…

Róttam a sorokat, kérdések születtek
válasz nélküli ezer talány.
Évekre évek jöttek, fogyott a család.
Aztán te is elmentél, – galád,
válasz nélküli életem, éltem tovább…
Néha mégis tollat fogtam,
írtam a levelet s egyre vártam,
megfejtem, megértem talán
hogy miért mindig csak a másik,
miért, hogy nem kaptam, csak adtam.
Miért a sok kifogyhatatlan…
Szerettem volna hozzád bújni,
érezni az anyai meleget
s mindig csak az volt, – nem lehet…
Egyszer azt is megírtam, – elmegyek!
Aztán tovább vártam, elrejtettem a levelet…

Most már a felhőket nézem,
néha igenis megérzem,
hogy őrzöl, féltesz, rám nevetsz.
Lelkemben új lélek ébredez…

Nem neheztelek semmiért.
Küzdök az elvesztett évekért…

Share

Bősze Éva: S akkor a kéz…

október 18th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

Az orgonaszó úszó dallamától kísérve
araszolt az alázatosan távozó tömeg.
Senki nem értette lélekbe merülve,
az elsőket mi állította meg.
Egy reszketeg kéz nyúlt jobbra-balra,
senki nem figyelt a halk hangra,
mely kért és finoman duruzsolt,
már a költésén gondnokolt.
A hívők pénzüket elperselyezték,
hogy itt kérhet valaki, nem is remélték.
Végig szaladtak rajta a szemek,
ki ismerte, sem ismerte volna fel.
A kinti táj fagyos volt, hófehér,
az embert könny tartotta s folyvást remegés…
Keze járt, halkan suttogott,
a távozó lépés egyre fogyott…
Zsebemben ott lapult egy százas.
Mellettem fiatal, mézes-mázas,
– Mit akar ez itt? Itt a templomban?
Nem feleltem. Menjen, nyugodtan.
Mekkora ezen az emberen a teher,
ha nem átall, sok ismerőst szólítani meg…
Közben a vállak közt megláttam az arcot.
Ismertem én is. S néztem a kudarcot.
Nincs pénz. Nincs barátságos mosoly.
Valaha főnök volt, szigorú, komoly.
Hová a tartás? A biztos szavak?
A másokat lenéző, alázó alak?
Az összeakadt tekintet mindent felidézett.
Csak mentem, hagytam, valaki elém lépett.
Kikerültem az alamizsnát kérőt,
nem nyúltam zsebembe. Félőn
tapintottam meg kevéske pénzemet,
elő sem húztam markoló kezemet.
Még visszanéztem szemem sarkából,
koldusként fordult ki önmagából.
Az orgona záróakkordja elpihent,
a tömeg már ott ment sietve, lent.
S akkor a kéz aláhullt csendesen,
Sóhaja elült a havas tereken…

Share

Bősze Éva: Anita és András

október 18th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

András megállt a négyemeletes lakótömb előtt és megnyomta a kapucsengőt, miután hosszasan tanulmányozta a névtáblákat.
– Igen? – hangzott az ismerős, bársonyos hang.
– Kovács András. –
– Nyitom! –azután felcsendült az ismert, erőteljes búgás.
András az ajtóhoz lépett, félszegen benyomta, másik kezével megemelte az utazótáskát.
Az elmúlt évben volt olyan nap, hogy háromszor is beszélgettek telefonon, most mégis, különös hatást tett rá a hang. Zavarban volt. Még jobban behúzta a nyakát, mint máskor. Erős gerincferdülése miatt egyre rosszabb volt a testtartása. Mit is keres itt? – gondolta. Lába viszont vitte fel, a lépcsőkön. – Istenem! Milyen szép is ez a nő! Még akkor is, ha tolókocsiban ül. Én meg olyan vagyok, mint az ördög. Jó, jó… mondják, hogy jóképű vagyok, de szégyellem, hogy szinte púpom van. – így morfondírozott magában.
Az elmúlt évben két hetet töltött az apjával Bük fürdőn.
Korábban is jöhettek volna! –mondta a főorvos asszony a felvételnél. András nem szeretett fürdőkbe járni. Került minden helyzetet, ahol vetkőzni kellett. Ne nézze senki a testét! Ha az apját nem kellett volna szállítani, biztosan nem jön el! A lányok előtt is szégyenérzete volt. Lassan befele forduló lett. Egyszer, fiatalabb korában volt egy kétéves kapcsolata. Gabi gyerekkori játszópajtásból lett barátnő. Tulajdonképpen ő kezdeményezte a testi kapcsolatot. Gyógyszerész asszisztens lett, András segített neki munkát szerezni. Valahogy, minden olyan természetes volt. Előtte András nem szégyellte a fogyatékosságát. Mellette férfinek érezte magát. Közel laktak egymáshoz. Sokat jártak moziba, színházba, hétvégeken kirándulni.
András boldog volt, kiegyensúlyozott.
Aztán egyszer csak egyre többet túlórázott a lány. Hétvégeken ügyeleteket vállalt. András érezte, hogy valami nincs rendben közöttük. Valami megváltozott. Egy váratlan esemény mindent helyre tett.
Andrásnak egy otthoni probléma miatt, haza kellett utazni.
Gondolta, még van annyi ideje, hogy beszól a gyógyszertárba. Becsengetett és egy fiatal mosolygós kislány húzta el az ügyeleti ablakot.
– Gabival szeretnék beszélni! – mondta félszegen.
– Gabi nincs itt, elutazott pár napra a barátjával. – majd egy határozott mozdulattal becsukta az ablakot.
András soha többé nem kereste. Gabi többször felhívta, nyilván magyarázkodni akart, de ő mindig kinyomta a mobilját.
Egyszer találkoztak egy bolt ajtajában, de András a köszönésen kívül egy szóra sem méltatta.
Azóta kerülte a nőtársaságot. A bankban, ahol dolgozott, néha voltak munkahelyi összejövetelek, de ha tehette, nem ment el, vagy egy rövid idő után lelépett. Jól megvolt így, önmagában. Ott, a fürdőben mégis, történt valami… valami különös légáram érintette meg.
A teremben, ahol apjával ült a meleg vizes medencében, megpillantott egy tolókocsit toló férfit. Minden reggel, már nyitáskor megjelent, kibiztosította a kocsit, kiemelt belőle egy nőt és bevitte a legmelegebb vízbe, majd ő átment a másik, nagyobb medencébe.
Napokon keresztül így ment, de a nő arcát még egyszer sem látta. Átmehetett volna oda, abba a medencébe, de igazából, nem volt bátorsága. Kint esett az eső, odabent párás, kénes levegő terjengett.
Nyomasztó volt a hangulat. Mikor végre felszakadozott a felhőzet, kisütött a Nap, mindenki a szabadba igyekezett. Végül is, ott is volt melegebb víz, enyhébben meleg, sőt úszómedencék. Andrásék is kimentek. A fél- fedett medencében kellemesen lehetett úszkálni, – ami Andrásra nagyon is ráfért – itt a víz is melegebb volt az úszómedencék vízénél. Találtak egy üres padot, az apja is kényelmesen üldögélt így, a két úszás között. Mikor észre vette, hogy vele szemben, karnyújtásnyira ül a tolókocsis nő, nagyon meglepődött. Újságot olvasott. A férfi, aki tolni szokta, nem volt mellette. Érdekes, – gondolta – nem is vettem észre, mikor hozta ide! A földön, mellette, egy gyékény volt leterítve, rajta fürdőköpeny. Nyilván a férfié. Akaratlanul is vissza-vissza nézett a nőre. Szép, szabályos arca volt, vállára omló szőke haja. –Ma nyilván, csak napozik! – gondolta András, aki egyre csak nézte…
A nő lehajolt a táskához, de nem érte el. Jobban nyújtózkodott, de András oda ugrott elfeledve, hogy elváltozott felső testét nem szokta fedetlenül hagyni. –Segíthetek?
– Nagyon köszönöm. Megszomjaztam, de nem érem el a táskámat. Egy üveg ásványvíz van ott. Ide adná?
– Természetesen. – És már vette is elő az üveget. – csak szóljon, itt ülünk szemben!
– Tudom, – mosolygott a nő és kezét nyújtotta. Anita vagyok.
– András reszketve fogta meg a feléje nyújtott kezet. – András. Egymás szemébe néztek és valami különös, megmagyarázhatatlan érzés kerítette hatalmába. – Csak szóljon! – mondta még egyszer és zavarában vállára terítette a törölközőjét, amikor visszaült apja mellé a padra. Bemutatta az apját is, aki kérdezgetni kezdte a betegségéről. Elmondta, hogy leesett a házban a lépcsőről és eltörött a lába, megsérült a gerince. Valószínű, ha lemegy a gyulladás, újra tud járni. Nyílt törése volt, az is nehezen gyógyul. A férjéről nem nagyon beszélt, de András érezte, hogy valami nincs rendben. Órák múlva jött vissza, egy szendvicset szorongatva, hogy egyen valamit a nő, ő maga hasra feküdt és aludt. Amíg ott volt, nem beszélgettek .
Szombaton, kánikulai hőség volt. Mikor kihozta Anitát a férje, már látszott, hogy volt a vízben, mert a haja bár fel volt tűzve, vizes volt. A fürdőruhája is . András örült, hogy megint elég közel kerültek egymáshoz, bár nem annyira, mint az előző napokon.
A férfi ugyanúgy, leterítette a gyékényét a tolókocsi túloldalára, mintha nem is tartoznának össze.
András bement a vízbe az apjával. Mikor visszajöttek, Anita már egyedül volt. – Nincs itt nagyon meleg? – kérdezte András apja és gyengéden az árnyékba tolta a nőt.
András hálás volt, hogy nem neki kellett ott sürgölődni. Rengeteg ember volt a gyepen. Szinte összeértek a gyékények, lepedők. Egészen közel voltak egymáshoz. Beszélgettek. András is mesélt az életéről. Anita is egyre jobban kitárulkozott. Aztán visszajött a férj és akkor elhallgattak. András is lehasalt a törölközőjére. Néha felnézett, hogy ott van-e még a férfi. Megdöbbent. Ott volt, ott hasalt a tolókocsi mögött, mellette egy nő, és fogták egymás kezét. Mit fogták! Szorongatták!
Akkor András felállt, és megkérdezte Anitát, nem akar-e az árnyékba menni. Oda tolta a fa alá és gondosan úgy forgatta, hogy ne lássa a férjét. Anita érezte ezt és szóvá is tette. – Nagyon kedves András, de úgysem nézek rájuk. Tudom, hogy itt van a barátnője. Nem vagyok vak! Nem vagyok hűje! Esténként is elmegy és csak késő éjszaka lopózik be a szobába.
– Nagyon sajnálom. – mondta szemlesütve.
Aztán múltak a napok, egyre többet beszélgettek. Tehették, mert Anita férje alig volt látható. Címet, telefonszámot cseréltek.
Otthon, Anita hívta először Andrást. Elmondta, hogy beadta a válókeresetet, nem teszi ki magát több atrocitásnak. A házat eladták, az apja segítségével vett magának egy kis lakótelepi lakást. Megadta az új címét. Onnantól kezdve, volt olyan nap, hogy háromszor is beszéltek. Összetegeződtek, bizalmasabbak lettek . Nemrég, András azt mondta, bárcsak laknának közelebb egymáshoz, milyen szívesen segítene neki. Persze, csak ha akarná és elfogadná! Akkor Anita azt mondta, hát gyere el! Itt is találhatnál magadnak munkát. – Komolyan gondolod? –Még soha nem gondoltam ilyet! Most úgy érzem, jó lenne a közelséged.
– Lám, most itt vagyok! – gondolta nagyot sóhajtva András az utolsó lépcsőkanyarban.
Aztán becsengetett. Az ajtó kitárult és mint egy tünemény, ott állt előtte Anita. Gyönyörű, szőke hajzuhatagja hosszan omlott a vállára. Kék szeme csak úgy ragyogott! Mosolygott és karját nyújtotta ölelésre. András kezéből kiesett az utazótáska. A meglepetéstől. Az ölelést azonban elfogadta. Mikor kibontakoztak, akkor szólalt meg reszketve. –Te tudsz járni?
– Azt akartam, hogy meglepődj. Hogy velem örülj…
– Nagyon örülök. – hebegte, és nagyra tágult szemmel meredt a szobaajtóban megjelent férfire.
Könnyes szemmel nyúlt az utazótáskája után, hogy vissza, kiforduljon az ajtón. Anita gyorsabb volt. Felkapta a táskát és becsukta az ajtót. –Hát, nem érted? Szükségem van rád. Rád van szükségem. Egy megértő, szerető társra. Aki igazi társ! Ő a bátyám! Azért jött, hogy megismerjen! Annyit meséltem rólad…
Andrással megfordult a világ. – Hát igazán elfogadsz , ilyennek, amilyen vagyok?
– Nekem Te vagy a legszebb, a legjobb, a biztonság, a szeretet, amelyre mindig vágytam. Szeretném, ha én is ez lehetnék neked.
Anita bátyja előre lépett, kezet nyújtott. –Béla vagyok. Már annyit hallottam rólad, hogy szinte kíváncsi lettem, milyen különleges adottságaid vannak. Vigyázz a húgomra!
Kezet fogtak. András ugyanazt a határozott melegséget érezte, amit Anita érintésénél.
Szemében összefutott a könny. –Istenem! Hát, nekem is terem boldogság?
Hirtelen világosság lepte el a lakást. Az égen felragyogott a Nap, amely korábban felhőkön nyugodott…

Share

Bősze Éva: Kőarcokká

július 26th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

Kőarcokká kövült sziklák csúcsai
ráintenek a változó világra,
a világ adta minden új csodára,
bár vannak sötét, bujdosó árnyai.

Vitákká nőnek szép, higgadt beszédek.
Győzködi mindenki maga igazát,
meg sem hallgatva a kétkedés szavát.
Így születnek új s újabb veszélyek.

Hallgatnak a hegyek, sziklák és kövek,
őrizve minden titkot mindörökre.
Hiába áztatják esők, könnyek.

A gyarló ember törtet hírnevekre,
a természet törvénye mégis fontosabb.
Fontos a Hit, a Szív, a Tiszta elme…

Share

Bősze Éva: …a végső búcsúzás.

július 26th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

/ Balogh József költő-tanár emlékére/

A történések szertehulltak,
az átélésben még mozdultak.

Még visszaverődött az alkony sugara ránk,
de színeit rejtve, szivárvány futott tovább.
Most égi út rögei alatt fekszenek
s fogva tartják a lázongó csendeket.
S e csendtelen, nehéz pillanatban
hulló könnyeink szakadatlan
mossák az ajkakra toluló szavakat:

Íme, bejártad utadat. Utakat!
Hegyeket, völgyeket, sík terepeket,
szeretted, nevelted a gyermekeket.
Tetted mindezt nemes szívvel,
szép gondolattal, megannyi rímmel.
Istent vágyva, tiszta hittel,
most itt hagyott sok miérttel…

Fájón fülel a csend.
A mindenség szózata zeng.
Hív haza, a messzi útra,
kézfogásra már nem futja…
Csak sóhajunk az, mi egyre száll,
ez itt a végső búcsúzás…

Share

Bősze Éva: Hangulat

július 26th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

Rács az ablakon
s én nem tudom,
hol van a kinn
és hol van a benn.
Hol én állok, ott mállik a menny!
S a rácson túl, bár egyre megy –
romlik a kert és a világ!
Földig hajol sok szép virág.
Ködruhát öltött a táj,
tompa moraj hallik, – ebugatás…
Szívemben még derűs hegyoldal,
szemfényvesztés, de így is jól van.
Most hóval telített eső esik,
november hava kényesedik.
Szobám nyugtalan nyugalomban,
fény az árnyékban halóban.
Bennlévőségem foglyaként
imádkozom az emberért.
Imádkozom és dalolok:
minden rácsok omoljatok!
Föléneklem a döbbent csendet,
segítsetek minden Szentek!
Rácsaim valaki meg ne lássa,
magam juttassam szabadságra
a mélységbe zárt gondolatot,
a pillanatot, mely belém fagyott.
Rácson túl és rácson innen,
valamiben csak szabad hinnem!
Testünkben a lázadó lélek
az igaz szóval harcol s félek,
múltra épített jövőnk álmát
– melyen a zord tekintet átlát –
felemészti a jeltelen idő,
a tér, az ablakkeret, a tégla a kő.
Zsigereinkben búvó fájdalom,
– világot osztó rács az ablakon…

Share

Bősze Éva: Hova sietsz kicsi patak?

július 26th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

Hova sietsz kicsi patak?
Tudom, vár rád egy nagy folyam.

Forrás buggyan, árkot ás,
gyökerek közt vízfolyás.
Ezüstcsillám kicsi ér,
imitt-amott összeér.
Ölelkezve és simulva
mind mélyebb medernek foglya.
Kövek között bukdácsolva,
indulnak el vándorútra.
Segítenek, ha van munka,
malmot is hajt víznek sodra.
Fűrészt rángat, úsztat fát,
ismeri a hajózást.
Nagy folyammá duzzadva,
halászbárkát ringatva
úszik be a tengerbe,
simul néhány öbölbe.

…és ha jön az ár, apály,
befogadja óceán…

Share

Bősze Éva: Telített felhőket…

július 26th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bősze Éva | No Comments »

Telített felhőket vonszol az ég
s a kies tájba révülök…
Nesztelen meg-meglibben a szél,
pad alá bújik, hol épp ülök.
Forrás bugyog egészen közel,
a lég ritmusán álmodón,
minden esendőt feltüzel
s leng zsenge emléklobogón.
Szenvedély, ifjúi vad varázs!
Hozzátok vissza a szív örömét,
messze tűnt évek tűzpoharát
a boldogság édes, zöld szigetét!
Remény volt minden látomás
miből nőttek a csodák,
– évek megállói: ítélet –állomás!-
Fel-felsejlő sors-homály..
Most a természet hűs öle
tűnt idők emlékén gyöngyözőn
ringat, cirógat és vele
omlik lélek, márványözön…
Közel a vég, zárt, messzi út!
Távolból örök magány dereng,
a gondolat zihálva fut.
Énem csendhimnusz tölti meg,
megszépül minden bú s öröm,
a megélt sors szelíd fantomját
cibálva fényes hajnalon-ködön,
e telített felhőkön küldöm át…

Share

Bősze Éva: A liget fái közt

június 18th, 2013 Posted in Bősze Éva | No Comments »

/Tóth Árpád: A vén ligetben/

A szél a bokrok alján reszket,
áll a lég, mint aki fél.
Kezemet kérlek, ne ereszd el,
hisz messze még a tél.
Szemed fagyos, üres, merev,
lágy felhő sután ereszkedik,
– mintha nem is lennél velem. –
Egy rigóhad előmerészkedik.
A fák finoman elfordulnak,
kérdeznélek, de nem lehet.
Vágy gázol a hangulatnak,
ez a nyár szomorú, beteg.
Megyek a parkban összetörten,
nyomomban fásult alkonyat,
a távoli harangszó érthetetlen,
a hangok fájón szorítanak.
Temetetlen szenvedélyek
a liget padján fetrengenek…

Share

Bősze Éva: Duna-kanyari hangulat

május 28th, 2013 Posted in Bősze Éva | No Comments »

Elnézem merengve a sóvár partokat,
az ölelő karokba futó hidakat.

A tájon puha, pihés csend ül.

Suhanó víz csobaja csendül…A futó Dunának sietnek nyomába,
kövek közt tévelygő habok – nagy sokára…

Áll velem az idő nesztelen,
harcot kezd a szív, az értelem.

Kitörve a hegyek védőgyűrűjéből
esztelen iramban tör elő erőből…

Lerakja a hordalékokat,
hallom a panaszos hangokat.

Tán a régi Duna-medernek jönnek árnyai?

Vagy a Tisza üzen? Attila hunjai?

Siratják az ismert szép hazát,
melynek a Duna szabott határt?

Tűnőben a szigetek…Fák a mederben!

Mennyi hamis mérce az emberben…

Árral szemben vergődik egy ág,
sötét felhőkbe bújt a világ…

Most az ég didergő könnye peregve hull,
s a vitázó habokban marad alul…

Eltűnt az idilli hangulat,
mossa a zápor homlokomat…

Új remény gyújtja fel gyengülő szívemet,
Dunánk kijárt útját elvenni nem lehet…

Share