(értük, akik nem születhetnek)
hullámzó fénytestek
lengik körül a földet
milliárdnyi sóhaj
naposzlopába löknek
csontjaik tavában
szárnyaikra ha nőnek
szelíd létsugarat
kérges karomra öltnek
könnycseppje ágyaz ma
magzati tér-időnek
kopogtat hiába
férfinak és a nőnek
hullámzó fénytestek
lengik körül a földet
milliárdnyi sóhaj
naposzlopába kötnek
Horváth Dávid Boldizsár és Boross Teréz felolvasóestje
2012. Ápr. 20. 18:00
Közreműködik: Kormos Balázs gitáron
Részletek:
http://www.cokxponambient.hu/
Virágzó Föld lánya vagyok én,
Hiába bontom a beton falat,
Újra és újra kérdezem:
Szabad-e örülni Kárpátok alatt?
Fájdalmak széles sávján jöttem én,
Fejemben vigyorgó kínja nyilall,
Szabad-e derekát eltörnöm
Énekes rigó hangjaival?
Szemembe égő gyantát töltsetek,
Szívemet oltsátok kőbe vadul,
Ölelni akarom az életet,
Lelkemben szirmok íze szabadul.
Légtelen gondban, déli fényre várva
Mégis repül örömszárnyon a dal
S bárhogy is vijjognak a keselyűk,
Az ének szól, mert ölelni akar.
akrosztichon
Reményed őrizzen
Ég felé elvigyen
Kutassa fény titkát
Angyallá szédítsen
Aklunkban bő hely
Nomád a tavasz
Dél kondul körben
Rád süt a pipacs
Átlángol a szép
Sorsoddá sződd el
Diófa ágán
Áthajol a szellő
Világok száján
Indulsz fehér úton
Dalolnak mindenek
Bátor voltál
Átdaloltál
Ligetek közt
Itt maradtál
Néma fényben
Tavaszodtál
Boldog Herceg Asszony álma
Aranyában virág szára
Leander nő nemsokára
Árkokon is átvibrálva
Zivatarban valahára
Sok reményű karcsú fára
Apró fürtökben áprilisi álom
Nimfák táncolnak napnyugta csendben
Narancsok közt fényorgona játszik
Akkordjaidban őrző rejtelem
Ragyogó palástját ölti a nyár
Ibolya virágzik újra
Tékozló természet vendége vár
Aranyló foltokba bújva
Déli szélben fogant
Óceáni mámor
Reményben fénytető
Igaz gyöngyű Ámor
Kincsemben égre gyúl
Aranyszálú gyémánt
Féktelen körökben
Liliomnyi létben
Óra kattanásra
Régi szép szerényen
Adott téged Isten
Álmodunk átdalolva
Bíbor szigetek közt
Egek hajlatában
Lovaid abrakolnak
Álmélkodnak szerte szórva
Reménybe öntik testem
Orgona sípok aranyba forrva
Népdalt táplálsz bennem
Reménybe szőttétek életem
Adtatok bársony esteket
Deli harmatban játszott a Hold
Bánatos szemű éneket
Bódult dallamú szenteket
Aranyarcú szaftos almát
Régi és új fájdalom
Derült szegélyű illatát
Fakasztott források hangjait
Áldott világ magzatát
Átkarolom a Föld megroggyant asztalát
Isten Lelke lebegett a vizek felett
Piros
puhán fénylenek pipacsok a réten
örök ragyogás a májusi szélben
kisfiú szaladgál a közepében
Narancs
talán a Nap talán az égbolt
téli havazásban
talán a Föld talán a vízfolt
égő szavalásban
talán az ész talán a szívgond
lélekaratásban
talán a csend talán a szó
élő hagyományban
Sárga
Virág a hóban
Édes ringló
Éhes este
Fanyar birsed
Szájam leste
Forrásod még
Mindig álmom
Tavasz az én
Kedves párom
Tavasz voltál
Tavasz leszel
Úr az ostyán
Ne eressz el
Zöld
magas selyem fűben
zsenge bárány iszik
kicsiny vitáink
nagyra nőtt árnyai
távolodjatok el
a báránynak levegő kell
Türkiz
Fátyol szikráz, ahogy márványos eső suhan a kertekre. Repül a Nap,
mint egy nyújtózó tűzmadár a láthatár szeletén. Szeretnek-e még a
szelek, mint annak idején, amikor nem voltál koravén? Ó! Micsoda estek
a szalmatornyok és szénahalmok tetején!
Sötétkék
I
sűrű erdő puha csendje
mélységesen szólongat
kengurumban kisgyermek ül
mézszín haja kazla nagy
kék szemével rám tekintget
lányos arcán pihe ül
áldó szemén könnycsepp csillog
óvd fényedet legbelül
II
nézd az óceánt
szivárvány ragyog
minden cseppjében
égboltod vagyok
Lila
apró szentek ülnek körben
hárfáznak az angyalok
testvéreim elvegyülnek
szólongatnak szarvasok
szarvasok közt égő határ
márciusi rigmusok
fénylő voltál fénylőbb leszel
mielőtt még meghalok
Vonzások metszéspontjában állok
Nem volt és nincsen közöm hozzátok
Éld meg a fájdalmat! – mondják sokan.
Apró fájdalmak esetén sosem voltak problémáim. Foghúzás, fogtömés, csiszolás és ehhez hasonló nyalánkságok ezidáig nem jelentettek gondot. Mit nekem egy fogvésés, ínyszakadás, szájpadlás szakadás, – varrás, 4 órás bokaműtét, túléltem őket. Mit túléltem, fájdalom küszöböm ezeknél erősebb dózishoz szokott.
Életemben a szülések alatti fájdalomnál erősebbet sohasem tapasztaltam. A halál szélén és ösvényén jártam, még ma is így gondolom. Sokszor jutott eszembe édesapám szülés közben, aki nyirokrákban halt meg. Ahhoz a fájdalomhoz hasonló lehetett az enyém is. Feszített és tépett széjjel. Talán egyszer éreztem azt, hogy könnyű volt. Nagy dózisú oxitocint kaptam orron keresztül, de ettől a hormonháztartásom felborult. Nagyon lázas lettem. Egy hétig semmi sem segített. Se lázcsillapító, se hűtőfürdő, semmi.
A többi szülést igyekeztem átélni, de sokszor csak túlélni sikerült. Próbáltam arra gondolni, hogy valaki más is szenved, kínlódik, mászik kifelé. Persze a bölcs tanácsoknak se szeri se száma nem volt, hogy kell okosan, higgadtan, rendesen viselkedve szülni. Relaxálj, lazíts, szeresd azt a kis emberkét, aki benned lakik, véredet, aki ideiglenes lakást vett ki nálad. Nem mondhatnám, hogy nem követtem eme utasításokat bizakodva. Reméltem, hogy hasznos útitársak a fenti gondolatok, de tapasztalataim szerint a fájdalomküszöbe mindenkinek más és más, mint ahogy különböző a vérnyomásunk, a szemünk színe, másképp járunk, másképp iszunk, eszünk, a szülési fájdalmak és időtartamok is különbözőek. Van akiknek könnyebben, kevesebb fájdalommal jár világra hozni egy kisbabát, és vannak akiknél az idő hosszabb és a haladás fájdalmasabb. Én a lassan alakuló, sok fájdalmat cipelő édesanyák közé tartozom.
Minden terhesség más és más, minden szülés más és más, még akkor is, ha vannak hasonló részletek. Csak egy bizonyos szintig tudok uralkodni magam és a történések felett. Utána visz magával, sodor egy kis élet, és olyan állapotban vagyok, amikor tudom, hogy bármi történhet velünk. Életben maradhatunk és meg is halhatunk. Módosult tudatállapot? Igen azt hiszem. Érzelmileg nagyon erőteljesen élem át az egészet. Talán a halál pillanatában fogom újra érezni ezt? Nem tudom. Lehet.
Beszűkül – már nem érzem, hogy lenne testem, csak egy nagy fájdalomkupac vagyok, aki küzd erején felül. Üvöltenék, de azt nem szabad, így hát imádkozom és énekelek hogy valahogy kibírjam.
Erőm határán vagyok. Tudom, most még nem ájulhatok el, ki kell tartanom – és aztán kitágul a világ. Túléltem, túléltük, és egy magzatmázas csodát tartok a kezemben és folynak a könnyeim. Iszom minden mozdulatát, elmerülök kék szemében és csorognak a könnyeim. Hogy lehet, hogy én ilyen szerencsés vagyok?
Újra szerethetek egy kis emberkét.
ÉS egymást öleljük mind
sértettek és sértegetők
csúfot űzők és szenvedők
megütöttek és ütlegelők
ÉS jönnek a gyermekek
megvalósult emberek
égben ülve lebegnek
a meg nem születettek
ÉS kinyílnak a színek
átlátszóvá válunk újra
kétely nélküli éden
tükröződünk fénybe bújva
Édesanyám emlékére
márciusi virág voltál
téli fagyban növekedtél
milliónyi nárcisz emelt
énekszóval szeretgettél
barna szemű mosolyoddal
csillagutak üzengettek
táncos lábad fénye nyomán
növekedtem első gyermek
repítettél kacajoddal
hintáztak a nappalok
fagyott kezem fújdogáltad
örültél hogy itt vagyok
téli sárban nyári fényben
ölelted a szívemet
márciusi virág voltál
tavasz lelki üzenet
Tárogató
2011. december 5. hétfő – 10:07
Én a szegények Krisztusát hiszem
Ki nem hivalkodik aranyért
Megfésüli kibontott dús hajad
Rád teríti puha köpenyét
Duna parton fagyoskodik
Kenyeret oszt mosolyért
Álruhában kéklő lábbal
Kezét nyújtja szégyenért
Gőgje nincsen gúnyt se vetett
Lehajolt a lelkedért
Alázata fénnyel bélelt
Barátod lett minden nép