Bognár Stefánia: Mértani testek

augusztus 5th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bognár Stefánia | No Comments »

Olyan, mint a Föld, e kvázi-gömb.
Lezárt egész és mégis, kívül-belül
módosul rendületlenül.
Keléseiből tűz-genny váladék
fröcsköl, folyik szerteszét.
Bomba, meteor léket váj bele,
hegyből a völgybe le
rakódik hordalék.
Váltja helyzetét a termőtalaj,
s a szenny akar
uralkodni mindenek felett,
elborítani a kies kerteket.
Vándorolnak a folyók, tengerek.

Jaj, a hengerek!
Mint a fák!
Az övék sem bezárt világ.
Nevelgetik az évgyűrűket,
mik testükből épülnek tovább.
Bogok lesznek a megfelelni akarásból,
s a köteles feladatok eltérítenek
az egyenes iránytól.
Az időjárás vasfoga
a háncsot kezdi ki,
észak felől véd a moha,
csak a fejszétől nem, soha.

Mondd, mi ez a kétféle, önmagába visszatérő,
öngerjesztett, öntisztító, önemésztő
imamalom?
Olyan, mint a gömb, a henger,
lezártan is kacérkodik a végtelennel,

ez az irodalom.

Share

Bognár Stefánia: Bármerre nézek

augusztus 5th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bognár Stefánia | No Comments »

A „régi szép” napokra nézek,
a jótét-idő gyolcs-fehéret
terít a múltra,
– Ágnes asszony –
mosta máig, hogy
jobban fájjon,
mi nem jön vissza soha többé,
csak űrt vájkál bennem örökké.

Az eljövendőt kémlelhetném,
ma még logikus, friss az elmém.
Dodonai köd-
fátyol lebeg
baljós fekete
lyukak felett.
És génjeim, a megsebzettek,
bizonyossággal hátba döfnek.

A „mindig tévé” hát megálljon!
Milyen is a jelen madár-nyom?
Csontomba fészkelt,
valóságos,
tépő fájdalmat
a „ma” hordoz!
Hétköznapian megfoghatót.
Mi hát a rosszabb és mi a jobb?

Az optimista:

A rossz a múltból nem tér vissza,
jövőm egy új ajtaját nyitja.
Jelenemet ha
fájás bántja,
elsétálok a
patikába.
A csillapító felszívódik,
a napos oldalt járom mindig.

Share

Bognár Stefánia: Kész átverés

augusztus 5th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bognár Stefánia | No Comments »

Pszichiáternél voltam,
azóta a bal vállamban
négy halványkék
elefánt van.
Kettőt éjjel kettőkor
párosítottam,
de a másik kettő
szingli maradt,
óriási fájdalmakat
okozva.
A tudatlanok
ezt mondják reumának,
pedig csak mellékhatás,
ami támad.
Lassan már
ötre jár,
a fájások is
visszaaludnának.

Mégis csak használt
a pszichiáter,
pedig azt hittem,
hogy nagyon átver.

Share

Bognár Stefánia: Egyre

augusztus 5th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bognár Stefánia | No Comments »

Egyre leolvad
büszke világunk,
egyre csitulhat
fényre a vágyunk.

Egyre unottabb,
mind, aki vénül,
rendre kitikkad,
s ön-küszöbén ül.

Egyre viháncol
lápon a holdfény,
éteri táncból
görcs-siralom kél.

Elfut az ösvény
vissza a múltba,
rátekeredvén
kérges agyunkra.

Share

Bognár Stefánia: “Rőzsedalok”

augusztus 5th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 NYÁR - PÁLYÁZAT, Bognár Stefánia | No Comments »

Varázsolták az ifjúságom,
beragyogták az újabb énem,
könyvlapokon és rejtekúton
felém-belőlem jöttek értem.

József kölcsön-sírjába zártak,
a külvilág hozzám ne férjen.
Ha nem rebbennek angyalszárnyak,
oxigén nélkül kell elégnem.

Amint a kétes biztonságban
holtamba bújva elmerengtem,
nem hittem, hogy feltámadás van.
Egy hajnal-fénycsík borzolt engem.

A rőzsedalok kacagása
émelyítő sejtelmeimben
erősít meg: egy új világba
löktek, akiktől végem leltem.

Share

Bognár Stefánia: Eredetiségvizsgálat

április 28th, 2013 Posted in Bognár Stefánia | No Comments »

Prométheusz tüzet hozott.
Az ősember vadászgatott.
Éhes száj több volt, mint a vad.
– Lássuk a maradékokat! –

Kiáltott fel egy jó szakács,
és rögtön csatasorba állt.
Bürke, farok, csont, fej, köröm
mind ott hevert egy ős-kövön.

Néhány éhkoppot nyelt sakál
tisztes távolban álldogált,
pár keselyű a kő fölött
reménnyel telten körözött.

– Fel kell találni az edényt! –
Törte a szakács most fejét.
Ez nem is olyan nagy dolog!
A mű hamarost fortyogott.

A réten hagyma is akadt,
gyökér, ez-az, zamat-anyag.
Este, mire a tűz kihunyt,
mindenki éhen elaludt.

A villanó hajnal-sugár
fényénél megdermedten állt
a séf, mert étke állaga
nagyot változott éjszaka.

Az élet is megváltozott,
jöttek nehéz és jobb korok,
épültek viskók, paloták.
De mindig főztek kocsonyát,

falun, tanyán és városon,
jól, rosszul és felső fokon.
Mért Miskolcon esett bele
a béka? Ez másik mese.

Mindenesetre pislogott.
Élelmesek közül legott
kiáltott, ki mellette állt:
– Tartsunk kocsonya-fesztivált! –

A távolság „üveggolyó”…
Belekóstolni volna jó
az ünnepi programokba,
ízekbe és hangulatba!

Vágyamnak tér, s kor a gátja.
Képzeletnek nincs határa,
tréfás versem ím, tisztelgő,
míg kocsonyám itt helyben fő.

Share

Bognár Stefánia: Ujjlenyomatok

augusztus 23rd, 2011 Posted in Bognár Stefánia | No Comments »

Mesterszonett

A kávéscsészét mindig elmosom,
Ha már adóztam koffein mámorának,
– Török hódoltság így üzen a mának, –
De rajt marad az ujjlenyomatom.

Időnk halad sok képzetes nyomon,
Amit sok század út porára rárak,
Majd küld reá elsodró lavinákat…
S a régész áshat: Hogy volt egykoron?

Hadd valljanak a rejtek-álmú földek,
Elődeink mint háborúztak, öltek!
Kenyér és cirkusz: lét-szította vágy.

Hogyan szerettek és miként gyűlöltek,
Rúgták fel ívét nagy tudós-köröknek,
Vagy létrehoztak százezer csodát?

1.
Otthonom

A kávéscsészét mindig elmosom
A nap-kezdetnek szertartása végén.
Első sugárnak harmat-tiszta fényén
Elandalodva újra megfogom.

Minden viseli itt a kéz-nyomom,
Sokszáz gyakorlott mozdulat meséjét.
Apró tárgyakban történelmi mélység!
Oly egyszerű: hisz ez az otthonom.

Én úgy tekintem, mint védő szitát,
Mit elbírok, csak annyit enged át.
A külvilágban bosszúságok várnak.

Öröm is persze, apró kis virág
Bújik útszélen. Nosza, talpra hát,
Ha már adóztam koffein mámorának!

2.
Örökül

Ha már adóztam koffein mámorának,
Jöhet a bántás, bár igaztalan.
Minden madárnak könnyű szárnya van,
Ám izmai erős rugókra járnak.

Madár-nyomot a légben nem találnak,
S a láb alatt besüpped a talaj,
Omló föveny-öl mindent eltakar,
De felneszelnek kóbor vágyú társak.

Létet tagadni titkon nem lehet,
Hagynak jeleket érák, életek,
Gyűltek verejték- s vér-emlékű tárgyak.

Több szép örökség, dzsámi, minaret,
Fürdők, illatos rózsalevelek…
Török hódoltság így üzen a mának.

3.
Szenvedések

Török hódoltság így üzen a mának:
Építmények és késő illatok,
Ellen ajkakról kiszakadt szavak…
Százötven év, mit önmagából átad.

Történelmünk tárháza rabigáknak.
Mindenkor győztes szedte az adót,
Földünkön sarcolt és sanyargatott.
Ó, hány halált sirat ma is a bánat!

Hány meghurcolt nem tudta, mi a vétke.
Kiált falakról kínzások miértje,
Jelképesen, ha megkoszorúzom

A sírt, hol népünk tenger szenvedése
Elföldelve. S bár koszorúm letéve,
De rajt marad az ujjlenyomatom.

4.
Képzetes nyomok

De rajt marad az ujjlenyomatom
Évszázadunknak sok ezernyi táncán,
Legyen üdítő szép keringő, kánkán,
Vagy féktelen, vad, kínzó borzalom.

Könnyed lejtésből kevés volt nagyon.
Doberdónak, vagy Don kanyarnak sáncán
Ifjú életek vesztek el sokszáz-szám.
Hideg sorokban járt a fájdalom.

Nincs látható jel rémült lelkek kérgén,
Ha ég-azúrban megtörik a kék fény,
Csak harmat-könny hull minden hajnalon.

Sok vérvonal szűnt harcok fegyvertényén,
Családok fájó titka máig él még.
Időnk halad sok képzetes nyomon.

5.
Tévelygések

Időnk halad sok képzetes nyomon.
Megtorpanások fékezik valónkat,
Bozótosokba tévedünk maholnap,
Bizonytalanság tüskés ága nyom.

Ó, mennyi tévhit ért fiatalon!
Érzelmeim oly sokszor megzsaroltak,
Jó szándék köve csúf pokol-utaknak.
S korom sem győz álomvilágomon.

Mézédes méhraj: tévedéseim.
Körülzümmögnek kertem bokrain.
Gyökér-múltunkból mit növeszt a távlat?

Történelemkönyv tépett lapjain
Sötét foltokat ott hagyott a kín,
Amit sok század múlt porára rárak.

6.
Ismeretlenbe

Amit sok század múlt porára rárak,
Nemcsak keserves kősúly, ősi gát.
Megérinthetnek távol-kultúrák.
Tanúskodnak a múzeumi tárgyak,

Csodálunk mesterművű palotákat,
S rabul ejt ismeretlen íz-világ.
Megváltoztunk, míg tűrtük az igát.
Elhullt magok bölcsői ma-csíráknak…

A szent szabadság harcos zászlaját
Ó, mennyi szenvedés áztatta át!
S támadta szennye aljas taktikáknak!

A létünk forrong, küld: tovább, tovább!
– Az öntudat hadd küzdje fel magát –
Majd küld reá elsodró lavinákat…

7.
Lavinák

Majd küld reá elsodró lavinákat
A kor, ha észlel véres lázadást,
Amit az önkény, bár joggal, kivált.
Adok-kapok bús átka meg nem állhat.

Adózunk jognak, érzésnek, morálnak,
S a tartozásunk életet kíván.
Közben váltókon torzul az irány,
És mást neveznek mindig árulásnak.

Kaméleon-szín téveszt meg jelenben,
Sokféle arca rejtély, érthetetlen,
A nézőpontok súlya vállamon.

Jelent sem értve, múlt nyomát keresnem
Szabad-e mégis? – Szól a kétely bennem.
S a régész áshat: hogy volt egykoron?

8.
Késő-üzenetek

S a régész áshat: hogy volt egykoron?
Csaták helyén és eltűnt városokban,
Piramisokban ősök lelke ott van,
És hallgatagon mond mesét a rom.

Míg tűnt idők meséit hallgatom,
Megdöbbenek: múlt század átka robban,
Bombáktól halnak most, békés napokban.
Építkezésből gyászos fájdalom!

A földgyaluk nyomán bárhol lehet
Nem várt késői rémes üzenet.
A háborúk múltukban is gyötörnek!

Oly sok veszély, mit kéreg eltemet,
Ellene senki semmit nem tehet.
Hadd valljanak a rejtek-álmú földek!

9.
Elég legyen!

Hadd valljanak a rejtek-álmú földek!
De vérengzésből már elég legyen!
Az őrködés bárányfelhőiben
Ne gyűljenek már áldozati könnyek!

S ti, háborúzók, meggondolni könnyebb:
A pillanatnyi hév, ha elpihen,
Utódokban ne késő-kárt tegyen.
Aknák, gránátok! Szüntelen pöröllek!

S mi belül rombol: vegyszer és atom…
Sokad-iziglen nyomorultakon
Keserves kórok újólag kitörnek.

Nem kell fájdalmas, kínzó alkalom
Tapasztalásból tudni, hol a nyom,
Elődeink mint háborúztak, öltek!

10.
Szemlélődés

Elődeink mint háborúztak, öltek,
Tanúsítják elárvult sírjaik,
Költők, tudósok, dalnokok, akik
Emlék-virágból csokrokat kötöttek.

Könyvtárak mélyén féltve őrzött könyvek,
Festőművészek alkotásai,
Fényképek halvány, sárgult lapjai
Mind hordozói ismereteinknek.

Világnak tükrén sokszor elmerengek,
Eszejárása furcsa az embernek:
A szemlélődés nem kap biztatást.

A gondolat-út álságos eretnek,
Sokak inkább a tűz-közelbe mennek…
Kenyér és cirkusz: lét szította vágy!

11.
Disszonancia

Kenyér és cirkusz: lét szította vágy.
Ma szerveződnek turista csoportok
Ott nézelődni, ahol jaj rikoltott,
Földünk csapást mért ujjnyomat gyanánt.

Földomlás, tűz, víz, százszoros halál
Ingó egyensúlyt hirtelen lerontott.
A cseppnyi ember tán sohase’ boldog.
Az élet disszonáns dalt komponál.

Bár évezred-sor sok újat hozott,
Lélek-bugyrokban mi sem változott.
Hát vallassuk ki alvó őseinket!

Relikviáik oly árulkodók!
Előttünk többé nem marad titok,
Hogyan szerettek és miként gyűlöltek.

12.
Ész-kerekek

Hogyan szerettek és hogyan gyűlöltek
Az emberélet tarka mezején?
Ha néha-néha felvillant a fény,
Diónyi jéggel válaszolt a felleg.

Vájkálni múltban kedves, érdekes lett,
Tanulság sok van, némelykor kemény.
Kinek a furfang nem jár túl eszén,
Mégsem fejti meg rejtélyét jelennek.

Mi a nehézség? Hol lehet a gond?
Túl sok a lusta, túl sok a bolond?
Az ész-kerekek csak pénzért pörögnek?

Lásd, mindig voltak elszánt harcosok,
A nyers erőt bőszen fitogtatók!
S rúgták fel ívét nagy tudós-köröknek!

13.
Vagy-vagy

S rúgták fel ívét nagy tudós-köröknek,
Kik nem érezték alkotás ízét,
A tettvágyukat restség tépte szét,
Miközben irigy káromlást hörögtek.

Tudatlanságunk szárnyakat kötöz meg,
Ha elkerül az ismeretlen szép,
Ha más igény nincs, mint trágár beszéd.
Kegyért egyetlen múzsa sem pörölhet…

Ha ostorozzuk is hitvány valónkat,
Ismerjük el, nemcsak időt raboltak
Elődeink! Az ész utat talált!

Adózzunk hát zseniknek, alkotóknak,
Nagy elmék, küzdők néha megcsalattak,
Vagy létrehoztak százezer csodát!

14.
Értékek

Vagy létrehoztak százezer csodát,
Ősök tervezték éber álmaikban,
S egy nagy csapat keze munkája itt van
Díszkíséretül életünkön át,

Vagy felemelték aggódás szavát
Mindenkor értve, féltve és tanítva,
Gyönyörűségek tárházát kinyitva.
Ó, mennyi érték, mit korunk talált!

És mennyi lépcsőt nem hágtam meg még én!
Ellentmondások oly nehéz leckéjén
Kalandozván ezernyi nyomdokon!

Napi teendők adják lelki békém,
Illat-gőzöknek szállongása végén
A kávéscsészét mindig elmosom.

Share

Bognár Stefánia: Rubáíját

augusztus 23rd, 2011 Posted in Bognár Stefánia | No Comments »

(boldogság)

1.
A boldogság törékeny hópehely,
Vagy inkább tó, mi könnyeket nyel el.
Bármelyik is, oly könnyen párolog,
S az új felhőből mély tenger vedel.

2.
A tenger hátán elringó hajók
Lakói álmot-élő boldogok.
A parton élők bizton így hiszik,
Akikben kaland vágya fellobog.

3.
A boldogság nem távolság-kaland,
Nem is vitorla, mely széltől dagad.
Szabadság-érzet csak illúzió,
Alaptalan kis kósza vágy marad.

4.
Kikötők mélyén rozsda és szemét,
És szitkok árnya kárhozatra lép,
Éles rugós kés könnyen húsba vág,
Olcsón osztott kegy: gyorsan sújt a vég.

5.
Pazarló házak fényes grádicsán
Kapaszkodik a boldogság talán?
Mire felér, szikrája szertehull,
Belőle itt ül egy szobám falán.

6.
Pedig a fal festék-várón kopott,
Utca porára nyílnak ablakok,
S a szikra mégis glóriát lehel
Szívemre, mely most lázasan dobog.

7.
Igen, tudom, csak ócska frázisok
Tollamra tolult hópehely-dalok,
S tudom, illanva olvadhatnak el,
Mire kimondom, hogy boldog vagyok!

(ámítás)

8.
Kis ámítás: nagy eltörlő erő.
Mint hóvirág föld-fagyból, –tör elő
És semmivé gyűr tél-félelmeket,
Oly talmi-tiszta, oly reménykedő.

9.
Peregni látunk régi harcokat,
Halvány igazság hamvakká lohad
És elenyészik, imbolygó lidérc.
S a néma láp rejt tüskés titkokat.

10.
A tüskék teste mind alámerül,
Ha táncos tündér-raj köröskörül
Épít áttetsző fátyolból falat.
Alant haragvás sír erőtlenül.

11.
Iszapba-szunnyad gyengén, ostobán,
Mert elmerengett múzsák szép szaván,
S a tündér-táncok ál-igézetén.
Akarta hinni a bűbájt talán…

12.
Kemény az élet, ám tud játszani.
Lépjünk be hát! Kapuját tárja ki
E nagy vidámpark; látszat-délibáb.
Tudjuk, hogy átver, és higgyünk neki!

13,
Nevessünk jót kisded játékain!
Napfény-termő kacajba fúl a kín.
Ráébredünk, hogy nem is volt igaz
A megbántás, csak néhány csacska rím.

14.
S ahogy fordul az óriáskerék,
Mind felvisítunk: nem, nem volt elég!
A fel-le játék olyan élvezet,
Mit nem szeretnénk abbahagyni még!

(realitás)

15.
Az éjszakában könnyű fény dereng,
Megfürdik benne sóvár értelem
A tisztánlátás kincsét áhítón,
S mosollyal bólint rá a végtelen.

16.
A boldog mámor nem természetes,
Feltételez kis füllentéseket,
A rózsaszín köd karjával befon,
S megtántorodsz, hogy észre sem veszed.

17.
Való világból tévelyegve lépsz
Ösvényekre, hol nem vezérel ész,
S a képzeleted útvesztőiben
Sok apró titkod oktalan, merész!

18.
Mi a teendő? Ez örök talány.
Kietlen tájnak holt sivatagán
Naponta vívni lét-küzdelmeket,
Mannát koldulni roskatag. Talán…

19.
Száraz szemekkel égni semmivé,
Testetlenül sem lenni senkié,
Keservek nélkül, ám élettelen.
Vagy elfogadni, mit Ámor kimér!

20.
Ámor bohókás, némelykor hazug,
Némelykor rázós, girbegurba út,
Amit kijelöl, s csak az boldogul,
Ki mindent ismer, s válogatni tud.

21.
Ki jót és rosszat mérlegére tesz,
Fontol fontosat és feleslegest.
Hol a több jó, mit nélkülözni kár?
S ha fáj is néha, akkor is szeret!

Share

Bognár Stefánia: Ünneplőben

augusztus 23rd, 2011 Posted in Bognár Stefánia | No Comments »

Az év csúcspontja vibrál, énekel,
Rideg szalmán dísz-fényként ömlik el
És birtokába vesz a szeretet…
Ó, ünneplőbe öltözött szívek!

Gondoljátok meg: ezt a szép ruhát
Viselhetnétek teljes éven át!
Na persze, néha zápor verdesi,
Vagy sár fröccsen rá. Meg kell menteni!

Néha megvarrni, ha szakad, kiég,
Ha hirtelen haragvás tépi szét!
Betlehem-éjnek varázs-hangjai
Súgják: nem szégyen fejet hajtani,

Földön keresni jóság csillagát.
A megtévedő nem mindig galád.
S a jótettek, mint kivert kisdedek,
Zörgetnek nálunk, bár évezredek

Múltak azóta, hogy a pásztorok
Megértették az angyal-szózatot.
Bár sejtené meg korunk embere:
Az ünneplőjét, jaj, ne vesse le!

Share

Bognár Stefánia: “Ó, Természet!”

augusztus 23rd, 2011 Posted in Bognár Stefánia | No Comments »

1.

Hideglelések csődjét szenvedem,
Ha hóviharban lépek fogvacogva,
Jég-tűhegy nyomul minden gondolatba,
Meggémberedve lóg rajtam kezem.

Nem az vagyok, ki úr a lelkeken,
Kinek tanácsát bárki meghallgatja,
És aki képes gyógyító szavakra.
A Természet nem dajkán: végzetem.

Nehéz elhinni, hogy nem számítok.
Lüktet és pulzál. Pecsétes titok:
Ellenem? Értem? Ő bizony nem tudja.

Cserélhető fogaskerék vagyok,
És néha-néha már elakadok.
Sok érdek tánca rángat erre-arra.

2.

Sok érdek tánca rángat erre-arra.
Nagyon vágyom rá: megbecsüljenek,
De méltón élni nem mindig lehet,
Másként alakul, mint az ész sugallja.

Ha durván támad zord vihar haragja,
Félelmeimből alig ébredek,
S elképzelek nem lévő rémeket,
A foszló felhőt tűz-palást takarja.

Villámcsapástól múlnak életek,
De fényekért koldulnak végletek,
Karöltve búvik jóba rossz kudarca.

Az ellentétek létszükségletek.
S ha már türelmünk fagytól megreked,
Búcsúztatóra kondul tél harangja…

3.

Búcsúztatóra kondul tél harangja,
S a hóvirágok, tőzikék feje
Milljom csengőként sistereg bele
Riadt rianást messze síró hangba.

Természet oktat váltó évszakokra,
És kincset érhet szép üzenete,
Bár ember-arca ember képzete,
Fajunk mindenre ön-képét ragasztja.

A nagy Egésznek ős-következménye:
Évente mindig tavasz jő a télre,
Nehéz fagyoknak lágy szellő felel.

Erő-hatások meddő puszta léte
Élet-kalárist fűz a Mindenségbe,
Zöld pezsgés ujjong erdőn, réteken.

4.

Zöld pezsgés ujjong erdőn, réteken,
Megdermedt vérünk átforrósodik már,
Tücsök, madár hangos dalával itt jár
Célra törően, ámde kedvesen.

Megindul minden, ami elpihen
Fagyok karjában. Majd üdén és tisztán,
Záporban, fényben fürdötten tekint ránk,
S „egy gondolat” siklik reményeken:

Az elvetett mag megállíthatatlan,
– Legyünk egymással perben vagy haragban, –
S a forró nyárban étkünk megterem.

Ó, mennyi intés, mennyi értelem van
Mindenség-szájú hangtalan szavakban!
Természet: rendszer, erő, rejtelem.

5.

Természet: rendszer, erő, rejtelem.
Pedig sohasem járt még iskolába,
Agya sincsen és nincs bizonyítványa,
De ritmusára lép a végtelen.

Az élő pusztul, s él élettelen,
Kővé szilárdul tűz-folyású láva,
Kiált a néma s máglyán ég a gyáva,
És lépten-nyomon indulat terem.

A Természet nem szeret, nem gyűlöl,
Teremt is néha, máskor éppen öl.
Szándék nem űzi, sértést nem torolna.

Időt pazarol, van neki miből,
Mosolyt nem csikar, könnyet nem töröl,
Furcsán sandít az égő fájdalomra.

6.

Furcsán sandít az égő fájdalomra
A vulkán torka s csillag plazmagömbje.
Kihűlt hold ezüst ragyogást a földre
Oly álnokul küld, érdemnek hazudva.

Kiszámítható keringések útja.
Az ész dolgozik, mindezt felfedezve,
Örökül hagyja késő gyermekekre,
S a Rendszer kattog sok formában újra.

A változás miértje öntudatlan.
Ön-lázadását felforraló katlan!
A tervszerűtlen tervszerűség hajtja.

Értelmének a szikrája se’ pattan,
S nem fürdik arca fájdalom-patakban,
Idegen tőle ádáz bosszú szomja.

7.

Idegen tőle ádáz bosszú szomja,
Híján van sodró, édes érzelemnek.
A jéghegyek bár búcsúzót csepegnek,
Idők szele már vész terhét hordozza.

Átrendeződik Földünk fáradt arca.
Az ember-kéznek nyoma elmerülhet,
Rommá omolnak féltve őrzött kincsek,
És új kultúrák vágtatnak kacagva.

Ráncos kezünk kapaszkodik a múltba,
Magát az ész örök úrnak hazudja,
A Természet csak mosolyog ezen.

Dehogy dobja az eszközeit sutba!
Ön-létét éli folyton módosulva,
Parányi ember oly érdektelen.

8.

Parányi ember oly érdektelen!
Saját magát ám mégis nagyra tartja,
Ön-fontosságát váltig hangsúlyozza:
Miatta száguld őz a réteken,

És vitamindús táplálék terem
Kertek, mezők zöld kötényébe rakva.
Hálókat vet ficánkoló halakra
Szorgos folyókon, tágas tengeren.

Hiszi, hogy érte zúgnak a szelek,
Nincs lehetetlen, bármit megtehet,
A létnek minden titkát érti, tudja.

Eközben gyáván él félelmeket,
Hibáz ezerszer és rosszul szeret,
Oly sérülékeny, s nem talál az útra.

9.

Oly sérülékeny, s nem talál az útra,
Hegyekre épít kártyavárakat,
A romjaik közt gazt, dudvát arat,
S kincset keresve elmerül a kútba.

Rejtelmek tépik. Hol Attila sírja?
Mi szunnyadhat a tenger-ár alatt?
Hány kőmívesné csontja óv falat,
S a fáraók mint tértek piramisba?

Mi nyelte el a régi kultúrákat,
Miért bújik ki emberből az állat,
Miért s hány földbe hullt az élet magva?

Egy marslakó ad-e majd egzakt választ?
Gyarló fajunknak őrült vágya támad:
Követelőzve hágna fel magasba!

10.

Követelőzve hágna fel magasba,
Bár lent is van megoldandó elég,
A sátorfáját fogja és lelép
Elvágyó társunk, lázasan kutatna.

Izgalmakat rejt Holdunk Janus-arca,
S az ismeretlen titkos messzeség,
Múltunk, jelenünk, jövőnk benne ég,
Vagy kővé dermedt ős-anyag takarja.

Az ember, amint felszállásra készül,
Kísérletez és alkot is vitézül:
Űrnek szánt készség földnek is vigasz.

A tériszonyát elfelejti végül,
Eszébe nem jut, hogy létrán is szédül,
És szárnyat készít, persze, csak viaszt…

11.

És szárnyat készít, persze csak viaszt.
Önkínzó sejtés gyors kudarcot jósol,
Búcsúzni kell a hőre-olvadótól!
A vészjel inkább serkent, nem riaszt.

Göncölszekerünk odafent virraszt,
S a szárnyát-vesztő immár rajta landol,
Elszáguld véle messze virradattól,
Más-más terekbe ösztökéli azt.

Felhőtlen égen néha visszatér,
S a földieknek szép mesét ígér.
Ők titkon érzik, hogy nem vitte sokra.

Az esztelen vágy bennük újra él!
De ne rajongjunk magasságokért,
Őrként vizslat hegyóriások orma.

12.

Őrként vizslat hegyóriások orma:
Legyen elég a Föld sokfélesége,
Mit felszín kínál s rejt a tenger mélye,
Az űr titkait más ne bitorolja!

Miért várunk idegen űrhajókra?
Mások szerint már rendszeres vendége
Kis bolygónknak sok más galaxis népe…
Talán vágyunk-szőtt álmodott bújócska?

Bizonytalanság mindenek felett:
Kik hordoznak értelmes életet?
A képzeletnek van valóság-magva?

Véges agyaddal meg nem értheted!
Láng-orgia nem játék-partnered.
Gyarló ember ne jusson fel a Napra!

13.

Gyarló ember ne jusson fel a Napra!
Öntisztulását maga élje meg,
Örök modelljét, a Természetet
Követve jusson új formátumokba.

Sokszínű énjét bátran megmutassa,
Kínáljon fel jó új esélyeket,
Ne rágódjon elmúlt tények felett,
Hálát ne várjon, nincs szüksége arra.

Felesleges óhajtani csodákat,
Nem központja, ám részese a mának.
Hiába való céltalan harag!

Addig, amíg nem ura önmagának,
Ne vágjon neki távoli világnak,
Ne mérgezze, s ne szomorítsa azt!

14.

Ne mérgezze, s ne szomorítsa azt,
Mi körülveszi, teret ad neki,
A túlélését is egyengeti.
A Természet telekre hoz tavaszt.

Hegyek ölében szűz forrást fakaszt,
De tiszta vízét tönkre teheti,
A vén folyón halak tetemei…
S a fák teste még nyárban is csupasz.

„Dicső Természet” másutt babonázza
Tekintetünket, szent tökély mintája.
Gondolkodom a gyatra emberen.

Sikert arathat némely másolása,
Felőrlő idő vonja majd homályba…
Hideglelések csődjét szenvedem.

Mesterszonett

Hideglelések csődjét szenvedem,
Sok érdek tánca rángat erre-arra.
Búcsúztatóra kondul tél harangja,
Zöld pezsgés ujjong erdőn, réteken.

Természet: rendszer, erő, rejtelem.
Furcsán sandít az égő fájdalomra,
Idegen tőle ádáz bosszú szomja.
Parányi ember oly érdektelen!

Oly sérülékeny, s nem talál az útra,
Követelőzve hágna fel magasba
És szárnyat készít, persze csak viaszt.

Őrként vizslat hegyóriások orma,
Gyarló ember ne jusson fel a Napra,
Ne mérgezze, ne szomorítsa azt!

Share