Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Mesterszonett

A kávéscsészét mindig elmosom,
Ha már adóztam koffein mámorának,
– Török hódoltság így üzen a mának, –
De rajt marad az ujjlenyomatom.

Időnk halad sok képzetes nyomon,
Amit sok század út porára rárak,
Majd küld reá elsodró lavinákat…
S a régész áshat: Hogy volt egykoron?

Hadd valljanak a rejtek-álmú földek,
Elődeink mint háborúztak, öltek!
Kenyér és cirkusz: lét-szította vágy.

Hogyan szerettek és miként gyűlöltek,
Rúgták fel ívét nagy tudós-köröknek,
Vagy létrehoztak százezer csodát?

1.
Otthonom

A kávéscsészét mindig elmosom
A nap-kezdetnek szertartása végén.
Első sugárnak harmat-tiszta fényén
Elandalodva újra megfogom.

Minden viseli itt a kéz-nyomom,
Sokszáz gyakorlott mozdulat meséjét.
Apró tárgyakban történelmi mélység!
Oly egyszerű: hisz ez az otthonom.

Én úgy tekintem, mint védő szitát,
Mit elbírok, csak annyit enged át.
A külvilágban bosszúságok várnak.

Öröm is persze, apró kis virág
Bújik útszélen. Nosza, talpra hát,
Ha már adóztam koffein mámorának!

2.
Örökül

Ha már adóztam koffein mámorának,
Jöhet a bántás, bár igaztalan.
Minden madárnak könnyű szárnya van,
Ám izmai erős rugókra járnak.

Madár-nyomot a légben nem találnak,
S a láb alatt besüpped a talaj,
Omló föveny-öl mindent eltakar,
De felneszelnek kóbor vágyú társak.

Létet tagadni titkon nem lehet,
Hagynak jeleket érák, életek,
Gyűltek verejték- s vér-emlékű tárgyak.

Több szép örökség, dzsámi, minaret,
Fürdők, illatos rózsalevelek…
Török hódoltság így üzen a mának.

3.
Szenvedések

Török hódoltság így üzen a mának:
Építmények és késő illatok,
Ellen ajkakról kiszakadt szavak…
Százötven év, mit önmagából átad.

Történelmünk tárháza rabigáknak.
Mindenkor győztes szedte az adót,
Földünkön sarcolt és sanyargatott.
Ó, hány halált sirat ma is a bánat!

Hány meghurcolt nem tudta, mi a vétke.
Kiált falakról kínzások miértje,
Jelképesen, ha megkoszorúzom

A sírt, hol népünk tenger szenvedése
Elföldelve. S bár koszorúm letéve,
De rajt marad az ujjlenyomatom.

4.
Képzetes nyomok

De rajt marad az ujjlenyomatom
Évszázadunknak sok ezernyi táncán,
Legyen üdítő szép keringő, kánkán,
Vagy féktelen, vad, kínzó borzalom.

Könnyed lejtésből kevés volt nagyon.
Doberdónak, vagy Don kanyarnak sáncán
Ifjú életek vesztek el sokszáz-szám.
Hideg sorokban járt a fájdalom.

Nincs látható jel rémült lelkek kérgén,
Ha ég-azúrban megtörik a kék fény,
Csak harmat-könny hull minden hajnalon.

Sok vérvonal szűnt harcok fegyvertényén,
Családok fájó titka máig él még.
Időnk halad sok képzetes nyomon.

5.
Tévelygések

Időnk halad sok képzetes nyomon.
Megtorpanások fékezik valónkat,
Bozótosokba tévedünk maholnap,
Bizonytalanság tüskés ága nyom.

Ó, mennyi tévhit ért fiatalon!
Érzelmeim oly sokszor megzsaroltak,
Jó szándék köve csúf pokol-utaknak.
S korom sem győz álomvilágomon.

Mézédes méhraj: tévedéseim.
Körülzümmögnek kertem bokrain.
Gyökér-múltunkból mit növeszt a távlat?

Történelemkönyv tépett lapjain
Sötét foltokat ott hagyott a kín,
Amit sok század múlt porára rárak.

6.
Ismeretlenbe

Amit sok század múlt porára rárak,
Nemcsak keserves kősúly, ősi gát.
Megérinthetnek távol-kultúrák.
Tanúskodnak a múzeumi tárgyak,

Csodálunk mesterművű palotákat,
S rabul ejt ismeretlen íz-világ.
Megváltoztunk, míg tűrtük az igát.
Elhullt magok bölcsői ma-csíráknak…

A szent szabadság harcos zászlaját
Ó, mennyi szenvedés áztatta át!
S támadta szennye aljas taktikáknak!

A létünk forrong, küld: tovább, tovább!
- Az öntudat hadd küzdje fel magát –
Majd küld reá elsodró lavinákat…

7.
Lavinák

Majd küld reá elsodró lavinákat
A kor, ha észlel véres lázadást,
Amit az önkény, bár joggal, kivált.
Adok-kapok bús átka meg nem állhat.

Adózunk jognak, érzésnek, morálnak,
S a tartozásunk életet kíván.
Közben váltókon torzul az irány,
És mást neveznek mindig árulásnak.

Kaméleon-szín téveszt meg jelenben,
Sokféle arca rejtély, érthetetlen,
A nézőpontok súlya vállamon.

Jelent sem értve, múlt nyomát keresnem
Szabad-e mégis? – Szól a kétely bennem.
S a régész áshat: hogy volt egykoron?

8.
Késő-üzenetek

S a régész áshat: hogy volt egykoron?
Csaták helyén és eltűnt városokban,
Piramisokban ősök lelke ott van,
És hallgatagon mond mesét a rom.

Míg tűnt idők meséit hallgatom,
Megdöbbenek: múlt század átka robban,
Bombáktól halnak most, békés napokban.
Építkezésből gyászos fájdalom!

A földgyaluk nyomán bárhol lehet
Nem várt késői rémes üzenet.
A háborúk múltukban is gyötörnek!

Oly sok veszély, mit kéreg eltemet,
Ellene senki semmit nem tehet.
Hadd valljanak a rejtek-álmú földek!

9.
Elég legyen!

Hadd valljanak a rejtek-álmú földek!
De vérengzésből már elég legyen!
Az őrködés bárányfelhőiben
Ne gyűljenek már áldozati könnyek!

S ti, háborúzók, meggondolni könnyebb:
A pillanatnyi hév, ha elpihen,
Utódokban ne késő-kárt tegyen.
Aknák, gránátok! Szüntelen pöröllek!

S mi belül rombol: vegyszer és atom…
Sokad-iziglen nyomorultakon
Keserves kórok újólag kitörnek.

Nem kell fájdalmas, kínzó alkalom
Tapasztalásból tudni, hol a nyom,
Elődeink mint háborúztak, öltek!

10.
Szemlélődés

Elődeink mint háborúztak, öltek,
Tanúsítják elárvult sírjaik,
Költők, tudósok, dalnokok, akik
Emlék-virágból csokrokat kötöttek.

Könyvtárak mélyén féltve őrzött könyvek,
Festőművészek alkotásai,
Fényképek halvány, sárgult lapjai
Mind hordozói ismereteinknek.

Világnak tükrén sokszor elmerengek,
Eszejárása furcsa az embernek:
A szemlélődés nem kap biztatást.

A gondolat-út álságos eretnek,
Sokak inkább a tűz-közelbe mennek…
Kenyér és cirkusz: lét szította vágy!

11.
Disszonancia

Kenyér és cirkusz: lét szította vágy.
Ma szerveződnek turista csoportok
Ott nézelődni, ahol jaj rikoltott,
Földünk csapást mért ujjnyomat gyanánt.

Földomlás, tűz, víz, százszoros halál
Ingó egyensúlyt hirtelen lerontott.
A cseppnyi ember tán sohase’ boldog.
Az élet disszonáns dalt komponál.

Bár évezred-sor sok újat hozott,
Lélek-bugyrokban mi sem változott.
Hát vallassuk ki alvó őseinket!

Relikviáik oly árulkodók!
Előttünk többé nem marad titok,
Hogyan szerettek és miként gyűlöltek.

12.
Ész-kerekek

Hogyan szerettek és hogyan gyűlöltek
Az emberélet tarka mezején?
Ha néha-néha felvillant a fény,
Diónyi jéggel válaszolt a felleg.

Vájkálni múltban kedves, érdekes lett,
Tanulság sok van, némelykor kemény.
Kinek a furfang nem jár túl eszén,
Mégsem fejti meg rejtélyét jelennek.

Mi a nehézség? Hol lehet a gond?
Túl sok a lusta, túl sok a bolond?
Az ész-kerekek csak pénzért pörögnek?

Lásd, mindig voltak elszánt harcosok,
A nyers erőt bőszen fitogtatók!
S rúgták fel ívét nagy tudós-köröknek!

13.
Vagy-vagy

S rúgták fel ívét nagy tudós-köröknek,
Kik nem érezték alkotás ízét,
A tettvágyukat restség tépte szét,
Miközben irigy káromlást hörögtek.

Tudatlanságunk szárnyakat kötöz meg,
Ha elkerül az ismeretlen szép,
Ha más igény nincs, mint trágár beszéd.
Kegyért egyetlen múzsa sem pörölhet…

Ha ostorozzuk is hitvány valónkat,
Ismerjük el, nemcsak időt raboltak
Elődeink! Az ész utat talált!

Adózzunk hát zseniknek, alkotóknak,
Nagy elmék, küzdők néha megcsalattak,
Vagy létrehoztak százezer csodát!

14.
Értékek

Vagy létrehoztak százezer csodát,
Ősök tervezték éber álmaikban,
S egy nagy csapat keze munkája itt van
Díszkíséretül életünkön át,

Vagy felemelték aggódás szavát
Mindenkor értve, féltve és tanítva,
Gyönyörűségek tárházát kinyitva.
Ó, mennyi érték, mit korunk talált!

És mennyi lépcsőt nem hágtam meg még én!
Ellentmondások oly nehéz leckéjén
Kalandozván ezernyi nyomdokon!

Napi teendők adják lelki békém,
Illat-gőzöknek szállongása végén
A kávéscsészét mindig elmosom.

(boldogság)

1.
A boldogság törékeny hópehely,
Vagy inkább tó, mi könnyeket nyel el.
Bármelyik is, oly könnyen párolog,
S az új felhőből mély tenger vedel.

2.
A tenger hátán elringó hajók
Lakói álmot-élő boldogok.
A parton élők bizton így hiszik,
Akikben kaland vágya fellobog.

3.
A boldogság nem távolság-kaland,
Nem is vitorla, mely széltől dagad.
Szabadság-érzet csak illúzió,
Alaptalan kis kósza vágy marad.

4.
Kikötők mélyén rozsda és szemét,
És szitkok árnya kárhozatra lép,
Éles rugós kés könnyen húsba vág,
Olcsón osztott kegy: gyorsan sújt a vég.

5.
Pazarló házak fényes grádicsán
Kapaszkodik a boldogság talán?
Mire felér, szikrája szertehull,
Belőle itt ül egy szobám falán.

6.
Pedig a fal festék-várón kopott,
Utca porára nyílnak ablakok,
S a szikra mégis glóriát lehel
Szívemre, mely most lázasan dobog.

7.
Igen, tudom, csak ócska frázisok
Tollamra tolult hópehely-dalok,
S tudom, illanva olvadhatnak el,
Mire kimondom, hogy boldog vagyok!

(ámítás)

8.
Kis ámítás: nagy eltörlő erő.
Mint hóvirág föld-fagyból, –tör elő
És semmivé gyűr tél-félelmeket,
Oly talmi-tiszta, oly reménykedő.

9.
Peregni látunk régi harcokat,
Halvány igazság hamvakká lohad
És elenyészik, imbolygó lidérc.
S a néma láp rejt tüskés titkokat.

10.
A tüskék teste mind alámerül,
Ha táncos tündér-raj köröskörül
Épít áttetsző fátyolból falat.
Alant haragvás sír erőtlenül.

11.
Iszapba-szunnyad gyengén, ostobán,
Mert elmerengett múzsák szép szaván,
S a tündér-táncok ál-igézetén.
Akarta hinni a bűbájt talán…

12.
Kemény az élet, ám tud játszani.
Lépjünk be hát! Kapuját tárja ki
E nagy vidámpark; látszat-délibáb.
Tudjuk, hogy átver, és higgyünk neki!

13,
Nevessünk jót kisded játékain!
Napfény-termő kacajba fúl a kín.
Ráébredünk, hogy nem is volt igaz
A megbántás, csak néhány csacska rím.

14.
S ahogy fordul az óriáskerék,
Mind felvisítunk: nem, nem volt elég!
A fel-le játék olyan élvezet,
Mit nem szeretnénk abbahagyni még!

(realitás)

15.
Az éjszakában könnyű fény dereng,
Megfürdik benne sóvár értelem
A tisztánlátás kincsét áhítón,
S mosollyal bólint rá a végtelen.

16.
A boldog mámor nem természetes,
Feltételez kis füllentéseket,
A rózsaszín köd karjával befon,
S megtántorodsz, hogy észre sem veszed.

17.
Való világból tévelyegve lépsz
Ösvényekre, hol nem vezérel ész,
S a képzeleted útvesztőiben
Sok apró titkod oktalan, merész!

18.
Mi a teendő? Ez örök talány.
Kietlen tájnak holt sivatagán
Naponta vívni lét-küzdelmeket,
Mannát koldulni roskatag. Talán…

19.
Száraz szemekkel égni semmivé,
Testetlenül sem lenni senkié,
Keservek nélkül, ám élettelen.
Vagy elfogadni, mit Ámor kimér!

20.
Ámor bohókás, némelykor hazug,
Némelykor rázós, girbegurba út,
Amit kijelöl, s csak az boldogul,
Ki mindent ismer, s válogatni tud.

21.
Ki jót és rosszat mérlegére tesz,
Fontol fontosat és feleslegest.
Hol a több jó, mit nélkülözni kár?
S ha fáj is néha, akkor is szeret!

Az év csúcspontja vibrál, énekel,
Rideg szalmán dísz-fényként ömlik el
És birtokába vesz a szeretet…
Ó, ünneplőbe öltözött szívek!

Gondoljátok meg: ezt a szép ruhát
Viselhetnétek teljes éven át!
Na persze, néha zápor verdesi,
Vagy sár fröccsen rá. Meg kell menteni!

Néha megvarrni, ha szakad, kiég,
Ha hirtelen haragvás tépi szét!
Betlehem-éjnek varázs-hangjai
Súgják: nem szégyen fejet hajtani,

Földön keresni jóság csillagát.
A megtévedő nem mindig galád.
S a jótettek, mint kivert kisdedek,
Zörgetnek nálunk, bár évezredek

Múltak azóta, hogy a pásztorok
Megértették az angyal-szózatot.
Bár sejtené meg korunk embere:
Az ünneplőjét, jaj, ne vesse le!

1.

Hideglelések csődjét szenvedem,
Ha hóviharban lépek fogvacogva,
Jég-tűhegy nyomul minden gondolatba,
Meggémberedve lóg rajtam kezem.

Nem az vagyok, ki úr a lelkeken,
Kinek tanácsát bárki meghallgatja,
És aki képes gyógyító szavakra.
A Természet nem dajkán: végzetem.

Nehéz elhinni, hogy nem számítok.
Lüktet és pulzál. Pecsétes titok:
Ellenem? Értem? Ő bizony nem tudja.

Cserélhető fogaskerék vagyok,
És néha-néha már elakadok.
Sok érdek tánca rángat erre-arra.

2.

Sok érdek tánca rángat erre-arra.
Nagyon vágyom rá: megbecsüljenek,
De méltón élni nem mindig lehet,
Másként alakul, mint az ész sugallja.

Ha durván támad zord vihar haragja,
Félelmeimből alig ébredek,
S elképzelek nem lévő rémeket,
A foszló felhőt tűz-palást takarja.

Villámcsapástól múlnak életek,
De fényekért koldulnak végletek,
Karöltve búvik jóba rossz kudarca.

Az ellentétek létszükségletek.
S ha már türelmünk fagytól megreked,
Búcsúztatóra kondul tél harangja…

3.

Búcsúztatóra kondul tél harangja,
S a hóvirágok, tőzikék feje
Milljom csengőként sistereg bele
Riadt rianást messze síró hangba.

Természet oktat váltó évszakokra,
És kincset érhet szép üzenete,
Bár ember-arca ember képzete,
Fajunk mindenre ön-képét ragasztja.

A nagy Egésznek ős-következménye:
Évente mindig tavasz jő a télre,
Nehéz fagyoknak lágy szellő felel.

Erő-hatások meddő puszta léte
Élet-kalárist fűz a Mindenségbe,
Zöld pezsgés ujjong erdőn, réteken.

4.

Zöld pezsgés ujjong erdőn, réteken,
Megdermedt vérünk átforrósodik már,
Tücsök, madár hangos dalával itt jár
Célra törően, ámde kedvesen.

Megindul minden, ami elpihen
Fagyok karjában. Majd üdén és tisztán,
Záporban, fényben fürdötten tekint ránk,
S „egy gondolat” siklik reményeken:

Az elvetett mag megállíthatatlan,
- Legyünk egymással perben vagy haragban, -
S a forró nyárban étkünk megterem.

Ó, mennyi intés, mennyi értelem van
Mindenség-szájú hangtalan szavakban!
Természet: rendszer, erő, rejtelem.

5.

Természet: rendszer, erő, rejtelem.
Pedig sohasem járt még iskolába,
Agya sincsen és nincs bizonyítványa,
De ritmusára lép a végtelen.

Az élő pusztul, s él élettelen,
Kővé szilárdul tűz-folyású láva,
Kiált a néma s máglyán ég a gyáva,
És lépten-nyomon indulat terem.

A Természet nem szeret, nem gyűlöl,
Teremt is néha, máskor éppen öl.
Szándék nem űzi, sértést nem torolna.

Időt pazarol, van neki miből,
Mosolyt nem csikar, könnyet nem töröl,
Furcsán sandít az égő fájdalomra.

6.

Furcsán sandít az égő fájdalomra
A vulkán torka s csillag plazmagömbje.
Kihűlt hold ezüst ragyogást a földre
Oly álnokul küld, érdemnek hazudva.

Kiszámítható keringések útja.
Az ész dolgozik, mindezt felfedezve,
Örökül hagyja késő gyermekekre,
S a Rendszer kattog sok formában újra.

A változás miértje öntudatlan.
Ön-lázadását felforraló katlan!
A tervszerűtlen tervszerűség hajtja.

Értelmének a szikrája se’ pattan,
S nem fürdik arca fájdalom-patakban,
Idegen tőle ádáz bosszú szomja.

7.

Idegen tőle ádáz bosszú szomja,
Híján van sodró, édes érzelemnek.
A jéghegyek bár búcsúzót csepegnek,
Idők szele már vész terhét hordozza.

Átrendeződik Földünk fáradt arca.
Az ember-kéznek nyoma elmerülhet,
Rommá omolnak féltve őrzött kincsek,
És új kultúrák vágtatnak kacagva.

Ráncos kezünk kapaszkodik a múltba,
Magát az ész örök úrnak hazudja,
A Természet csak mosolyog ezen.

Dehogy dobja az eszközeit sutba!
Ön-létét éli folyton módosulva,
Parányi ember oly érdektelen.

8.

Parányi ember oly érdektelen!
Saját magát ám mégis nagyra tartja,
Ön-fontosságát váltig hangsúlyozza:
Miatta száguld őz a réteken,

És vitamindús táplálék terem
Kertek, mezők zöld kötényébe rakva.
Hálókat vet ficánkoló halakra
Szorgos folyókon, tágas tengeren.

Hiszi, hogy érte zúgnak a szelek,
Nincs lehetetlen, bármit megtehet,
A létnek minden titkát érti, tudja.

Eközben gyáván él félelmeket,
Hibáz ezerszer és rosszul szeret,
Oly sérülékeny, s nem talál az útra.

9.

Oly sérülékeny, s nem talál az útra,
Hegyekre épít kártyavárakat,
A romjaik közt gazt, dudvát arat,
S kincset keresve elmerül a kútba.

Rejtelmek tépik. Hol Attila sírja?
Mi szunnyadhat a tenger-ár alatt?
Hány kőmívesné csontja óv falat,
S a fáraók mint tértek piramisba?

Mi nyelte el a régi kultúrákat,
Miért bújik ki emberből az állat,
Miért s hány földbe hullt az élet magva?

Egy marslakó ad-e majd egzakt választ?
Gyarló fajunknak őrült vágya támad:
Követelőzve hágna fel magasba!

10.

Követelőzve hágna fel magasba,
Bár lent is van megoldandó elég,
A sátorfáját fogja és lelép
Elvágyó társunk, lázasan kutatna.

Izgalmakat rejt Holdunk Janus-arca,
S az ismeretlen titkos messzeség,
Múltunk, jelenünk, jövőnk benne ég,
Vagy kővé dermedt ős-anyag takarja.

Az ember, amint felszállásra készül,
Kísérletez és alkot is vitézül:
Űrnek szánt készség földnek is vigasz.

A tériszonyát elfelejti végül,
Eszébe nem jut, hogy létrán is szédül,
És szárnyat készít, persze, csak viaszt…

11.

És szárnyat készít, persze csak viaszt.
Önkínzó sejtés gyors kudarcot jósol,
Búcsúzni kell a hőre-olvadótól!
A vészjel inkább serkent, nem riaszt.

Göncölszekerünk odafent virraszt,
S a szárnyát-vesztő immár rajta landol,
Elszáguld véle messze virradattól,
Más-más terekbe ösztökéli azt.

Felhőtlen égen néha visszatér,
S a földieknek szép mesét ígér.
Ők titkon érzik, hogy nem vitte sokra.

Az esztelen vágy bennük újra él!
De ne rajongjunk magasságokért,
Őrként vizslat hegyóriások orma.

12.

Őrként vizslat hegyóriások orma:
Legyen elég a Föld sokfélesége,
Mit felszín kínál s rejt a tenger mélye,
Az űr titkait más ne bitorolja!

Miért várunk idegen űrhajókra?
Mások szerint már rendszeres vendége
Kis bolygónknak sok más galaxis népe…
Talán vágyunk-szőtt álmodott bújócska?

Bizonytalanság mindenek felett:
Kik hordoznak értelmes életet?
A képzeletnek van valóság-magva?

Véges agyaddal meg nem értheted!
Láng-orgia nem játék-partnered.
Gyarló ember ne jusson fel a Napra!

13.

Gyarló ember ne jusson fel a Napra!
Öntisztulását maga élje meg,
Örök modelljét, a Természetet
Követve jusson új formátumokba.

Sokszínű énjét bátran megmutassa,
Kínáljon fel jó új esélyeket,
Ne rágódjon elmúlt tények felett,
Hálát ne várjon, nincs szüksége arra.

Felesleges óhajtani csodákat,
Nem központja, ám részese a mának.
Hiába való céltalan harag!

Addig, amíg nem ura önmagának,
Ne vágjon neki távoli világnak,
Ne mérgezze, s ne szomorítsa azt!

14.

Ne mérgezze, s ne szomorítsa azt,
Mi körülveszi, teret ad neki,
A túlélését is egyengeti.
A Természet telekre hoz tavaszt.

Hegyek ölében szűz forrást fakaszt,
De tiszta vízét tönkre teheti,
A vén folyón halak tetemei…
S a fák teste még nyárban is csupasz.

„Dicső Természet” másutt babonázza
Tekintetünket, szent tökély mintája.
Gondolkodom a gyatra emberen.

Sikert arathat némely másolása,
Felőrlő idő vonja majd homályba…
Hideglelések csődjét szenvedem.

Mesterszonett

Hideglelések csődjét szenvedem,
Sok érdek tánca rángat erre-arra.
Búcsúztatóra kondul tél harangja,
Zöld pezsgés ujjong erdőn, réteken.

Természet: rendszer, erő, rejtelem.
Furcsán sandít az égő fájdalomra,
Idegen tőle ádáz bosszú szomja.
Parányi ember oly érdektelen!

Oly sérülékeny, s nem talál az útra,
Követelőzve hágna fel magasba
És szárnyat készít, persze csak viaszt.

Őrként vizslat hegyóriások orma,
Gyarló ember ne jusson fel a Napra,
Ne mérgezze, ne szomorítsa azt!

15.

Tündérek ujja hárfa húrjain,
Oly mélabúsan simul dallamokká,
S halk áradással lelkünkhöz sodorná,
Mi hordalék, mi átok-szórta kín.

A búcsúzások sárgult lapjain
Ó, mennyi minden tűnik megkopottá!
Napunk valaha mily sok fényt dobott rá!
Sok egykor-csoda immár holt papír.

A bomlasztó kor elfeledni késztet
Frissítőt, épet, élmény-járta szépet,
Helyette újat, csábítót kínál.

Bár józan ember látja: az Egészet:
Karjában tartja megváltó enyészet.
A lét ebből áll, s ettől áll a bál!

1.

Tündérek ujja hárfa húrjain
Siklik tova, hogy tárgyak búcsúzását
Ünnep-dalokban megfürödni lássák.
Virágba harsan sok új tarka szín.

Öreg szív múló kincsért néha sír,
Megkönnyezi, ha tűnnek postaládák.
Ma monitoron csillog jókívánság,
Az ember pár szót csak futtában ír.

Jönnek drótpostán szép felvételek,
Egy klikkelés csak, sorjázó nevek…
Cincogj egér, a macska nem orrol rád!

Személyes élmény, kedvesség helyett
Profi-mód glancolt kényes üzenet
Oly mélabúsan simul dallamokká.

2.

Oly mélabúsan simul dallamokká
Múló világot romboló csere.
Előre nézni nem rest senki se’,
Nem mérlegel. A gyengét ostorozná.

Nincs meghittebb falusi iskolánál,
Átlátható a csínyek háttere.
Táplálta gazdag elmék szép hite,
Vándorló gyermek sínyli meg hiányát.

Az „alma mater” képe elveszett,
Nem dédelgetnek szép emlékeket
Üres falak és szellem-járta portál.

Áttetsző patak már nem csörgedez,
Mi duzzadván, a régi képeket
Halk áradással lelkünkhöz sodorná.

3.

Halk áradással lelkünkhöz sodorná
Szomorkás terhét rétről kósza szél,
Ahol felszedett sínek árnya kél,
Valós vándorlást rombolván romokká.

A kényelmes busz mit szólhatna hozzá?
Öreg szívekben kattogás zenél,
Négyhuszonnégyes mozdony elkísér…
Füsttel, korommal útját álmodozná.

S az állomások? Jaj, lepusztulóban!
Szedték és hordták észveszejtő gyorsan,
Vandál-alkalmin, néha vér-profin.

Nem vizslatták, hogy érték-e valóban,
Csak vesszen, minek léte elhalóban,
S mi hordalék, mi átok-szórta kín.

4.

Mi hordalék, mi átok-szórta kín,
Elhagyni jó, ha kapsz helyette újat.
De mégis! Könnye gördül mázsa-súlynak…
A gépkocsiból bárki kitekint,

Virágos falvak kedves képe int,
A tarka szirmok látszatot hazudnak.
Nekivágtak az ifjak hosszú útnak,
Munkára, pénzre áhítozva mind.

Néhány öreg még éli bús magányát,
Ődöng házában, szánva árvaságát,
Aztán leül a kispadjára kint.

Magába roskad, és kapát-kaszát lát,
Majd ráköszön rég elhamvadt barátság
A búcsúzások sárgult lapjain.

5.

A búcsúzások sárgult lapjain
Csengése hallik régi villamosnak,
Mit forgalomból új idők kivontak,
A korszerűség cinkosan kacsint.

A múzeumba! Hol példája int:
Kicsit bámulják még az eldobottat,
Mögötte lesben állnak egyre jobbak,
S avulnak gyorsan törvények szerint.

Mérnök, tudós, mit görnyedten elér,
Korát előzve, – homlokán babér –
Jelen imája glóriába fonná.

Dicsőség-útról lassacskán letér,
És pálmaágat tövissé cserél…
Ó, mennyi minden válik megkopottá!

6.

Ó, mennyi minden válik megkopottá!
Polcom lakója szép sor lexikon.
Az ABC-t már pontosan tudom,
S lapozni is, nem úgy mint bamba kontár.

Bármily adat így válik birtokommá,
Erőlködés nem hágy nyomot agyon,
Energiámat másra fordítom,
Kombinálással válok hasznosabbá.

Újabban címszót írok könnyedén,
Kérdéseimre válasz ring felém,
Fáradság és gond nélkül kattintok rá.

A sok kis kockán most tallózni kéj,
Az ósdi lexikont lenézem én…
Napunk valaha mily sok fényt dobott rá!

7.

Napunk valaha mily sok fényt dobott rá:
A távirattal gyorsan célba ért
Üzenetünk, s a színes képekért
Fizettünk drágán, látogatva postát.

Ma dróton futó képek átloholják
Kis bolygónk minden zeg-zug részletét,
Hozzák-viszik a szív üzenetét,
Adják történés könnyűvérű báját.

Láthatjuk egymást, miközben beszélünk,
Már szkájpolhatunk: Ím, modernkedésünk.
A gépi pótlék táv-hiányra ír.

Gyorsan, nosza! Mert oly hamar elévül,
Unottá váló nyűgbe fordul végül,
Sok egykor-csoda immár holt papír…

8.

Sok egykor-csoda immár holt papír.
Mennyország kulcsa Szent Péter kezében
Kártyává válik e percekben éppen.
Nyikorgás ellen így nem kell a zsír.

Lakatos-búcsút hord hátán a hír.
Ki orvosol majd kártyát szükségképpen?
Lakásba jutni ha nem tudnánk mégsem,
Példakép lesz a sok-tűrő fakír.

Lakat, retesz, kulcs lassan porba hull.
Kártyák után mi jön váratlanul?
Ha zár nem lenne: vón’ tökély e véglet!

Az ember él, küzd és folyvást tanul,
S azt, amiért vért izzad vadul,
A bomlasztó kor elfeledni késztet.

9.

A bomlasztó kor elfeledni késztet
Múltat lendítő lázongásokat.
Előre nézés gátakat tagad,
S teret keres a módszeres enyészet.

Találmányokra fontoskodva néznek,
De íme, itt a megváltó divat,
Sodor magával szélfútt ágakat,
Később szűkölnek egykori merészek.

Tévé csatornák számolatlanul…
Az ember érzi, hogy milyen nagy úr.
Nem is hiszi, hogy volt e nélkül élet.

Pedig volt, sőt még rádió se’ szólt,
S tapasztalhattak annyiféle jót,
Frissítőt, épet, élmény-járta szépet.

10.

Frissítőt, épet, élmény-járta szépet
A tánc, a dal, a népszokás adott.
Hagyományőrző szent feladatok
Hárulnak ránk, mint gyöngy-kötelességek.

Kis falvaink! Hol mámoros estétek?
Tollfosztásokban izzó áramok?
Tengerihántás közben álmodott
Sok egyszerű, de éter-tiszta lélek.

Mikor, mit tenni! – szólít népi rigmus.
Szabályozott tapasztalati ritmus,
Biztos lehettél, nem fon át hínár.

Ma más a módi: messze-földi virtus.
Szakad a régi. Más szövésű stílus
Helyette újat, csábítót kínál.

11.

Helyette újat, csábítót kínál
Sebész is, hallva páciense vágyát,
Aki már unja gének-adta báját.
Alkat és szellem néha harcban áll.

Olyannyira, hogy neméből kiszáll,
Ki változtat kapott identitásán
Nagy pénzekért, és csalódik talántán,
Sokat veszíthet test-lélek vitán.

Ön-rombolásnak módja számtalan.
Mit számít az, hogy ártalmára van
A szesz, a drog Föld gyenge emberének?

Szabadulnának később boldogan!
Orráig nézett sok-sok oktalan…
Bár józan ember látja az Egészet.

12.

Bár józan ember látja az Egészet,
Mint építik fel – csupa kiskirály,
Fontoskodón mind valamit csinál -
Bizonytalan kis röpke létű részek.

Csillagokat figyeltek tengerészek,
Később iránytű jó utat kínál,
Robotpilóta fent magasba’ száll,
S lenn GPS-sel sofőr el nem téved.

Babéron ülni téves idea,
A légvár kétes, ingatag fala.
Résen a sátán, elront egy-egy gépet…

Keze nyomában minden ostoba,
Az új találmányt, bármilyen csoda,
Karjában tartja megváltó enyészet.

13.

Karjában tartja megváltó enyészet
Mindazt, aminek tapsol a világ,
S ami szolgálja századokon át,
De nem maradhat, mert űzi a végzet.

Reformok által juthat az hírnévhez,
Ki megelőzte sóvárgó korát.
Egyént érhetnek sors-tragédiák,
El is marad, vagy késik a dicséret.

A meg nem értés lendületet int le,
És elsőségnek csörren a bilincse.
Nem ér a csúcsra, aki feltalál.

Közben elévül szellemének kincse,
Majd mások jönnek hit-fénnyel telítve…
A lét ebből áll, s ettől áll a bál!

14.

A lét ebből áll, s ettől áll a bál:
Törni előre nagy lelkesüléssel,
Bevethető ész, pénz, kitartás és csel.
A csillagos ég – hisszük – csak határ.

Idő vasfoga mindent megdarál,
De fényéveket told egy-egy lépéssel,
S parancsol: régit bátran engedjék el,
Búcsúzni kell, ám sajnálkozni kár!

Bár venne példát tárgyaktól az ember:
Elévült gőgjét tartóztatni nem kell!
Kertész is bokrot oly gyakorta nyír.

Folyamatokban ott a vég s a kezdet…
Beletörődő dallamokat penget
Tündérek ujja hárfa húrjain.

(Szonettkoszorú)

Sok ember vágya:címlapon legyen.
Nagy alkotások s gaztettek jutalma,
Ha nyilvánosság csillan napról-napra
Kirívó táncon s omló könnyeken.

Önértékelés sok babért terem,
Hősként tekintesz szánandó magadra,
Vagy értékeid álnokul tagadva
Kapaszkodsz könnyen az önzés-hegyen.

Szóljon fanfár az önfeláldozóknak,
Lám, ők azok, kik csendben meghúzódnak,
De vállaikon nyugszik a világ.

Leplezzük le a megrögzött csalókat,
Szánjuk ön-káron sosem okulókat,
S élvezzenek fényt köznapi csodák!

1.

Sok ember vágya: címlapon legyen,
Tanul, törtet, vagy aljasságra képes,
Hegyeket mozgat jó, vagy rossz híréhez.
Beszélnek róla: boldogság-elem.

Szokást taposni, szállni hirtelen,
Ha összesúgnak láttán! Ó, de kéjes
A borzongás, mit felragyogva érez,
Aki elüt a sortól bármiben!

Úgy adja el az újság önmagát,
Hogy átitatja olvasók agyát:
A nyomtatott szót űzni élve-halva!

A massza fölé hág nemes, galád.
Mit szerkesztő úr, -asszony kitalált,
Nagy alkotások s gaztettek jutalma.

2.

Nagy alkotások s gaztettek jutalma:
Szépen sminkelt arc címlapról nevet.
- Vagyok valaki! Ugye, emberek?
Nem olyan, mint a birka-bőrű massza!

Merek vetkőzni, rúgni csillagokba,
Máson taposni, mert nekem lehet.
Kérdés: Ki kapott hibás géneket?
Szerintem a sok szolgalelkű bamba!

Vagyok a császár, mind engem figyel
Pondró-tömegből távol és közel.
Az életnek csak úgy van sava-borsa,

Ha jólét-ölben sors kényeztet el,
Reflektorok kévéje átölel,
Ha nyilvánosság csillan napról-napra. –

3.

Ha nyilvánosság csillan napról-napra,
Könnyebb az élet gyötrő kínja is.
A génhibákon győzni megtanít
Nézőközönség együttérző tapsa.

Segítő szándék zsenge virradatra
Ébredni kész, érzése nem hamis,
S csillaghullások rőt keserveit
A hajnal-harmat permet-cseppje oldja.

Sorstársak értő, bölcs tapasztalása
Többet segíthet, mint gyógyszer csodája,
Kart-karba öltve szűnik gyötrelem.

S figyelj a kárörvendő lázadásra,
Poklok-szította gúny-kacagtatásra
Kirívó táncon s omló könnyeken.

4.

Kirívó táncon s omló könnyeken
Nagyérdemű, ha szórakozni vágyik,
Porond művésze legkevésbé számít,
Fontos csupán, a cirkusz nagy legyen.

Annál nagyobb, ha nincsen jó helyen
Élet-bohóc, nem ér fel önmagáig,
A hírverés körötte néha sántít,
Reflektorfényre oly érdemtelen!

Értékeit nem, csak hírüket látni,
Magáról festhet szép képet akárki!
Hány élet fordul hamis giccseken!

Kongó lélekkel nem kell sorba állni.
Üres fej dísze is lehet királyi.
Önértékelés sok babért terem!

5.

Önértékelés sok babért terem,
S meg is foszt tőle zord szigorúsága…
Túl alacsonyan szálldosó madárka
Létét feladni sokszor kénytelen.

- Magad mutatni hű tiszted legyen,
Ha dolgoztál, s úgy érzed, nem hiába!
Másként a lelkek torz vásári láza
Uralg kakasként nagy szemét-hegyen.

Szerény lehetsz, bár túlzását kerüld el.
Rejtett virága természetnek: bűnjel.
Vigyázz, mert rátalál az ég haragja!

Tudod, s fogadd el, hogy miben vagy mester!
Nem érdem az, ha meglapulsz kincseddel,
S hősként tekintesz szánandó magadra. -

6.

Hősként tekintesz szánandó magadra,
Pedig csak csendek mélyét őrized,
Bensődbe tekint vizslató szemed,
S a külvilágot füstgomoly takarja.

Tekintgethetnél pedig jobbra-balra,
Hol céltalan vár, gyáva, elesett
Megváltó szót vagy segítő kezet,
Esdőn figyel, hogy hol hull égi manna.

Dacokat érlel elvadult fejed,
A külvilágot némán megveted.
Csakis magaddal vagy ma elfoglalva.

Mi jobb: ha kongó melledet vered,
Lim-lomra büszkén éled életed,
Vagy értékeid álnokul tagadva.

7.

Vagy értékeid álnokul tagadva,
Vagy önzetlenül támogatva mást,
Sajátod lesz az önfeláldozás,
Göröngyökön át juthatsz csillagokba.

Ó, hány meg hány szív mentőövként adja
Az összegyűjtött készséget, tudást,
És nem vár érte zengő harsonát.
Dicshimnusz helyett tett a legfőbb gondja.

A többség bizony oly lihegve törtet,
Faágak, csontok megremegve törnek.
Taposni könnyebb gyenge emberen.

Kín lesz a vége erőszak-gyönyörnek.
Ha dölyfös vagy, hát bárkit félre lökhetsz,
Kapaszkodsz könnyen az önzés-hegyen.

8.

Kapaszkodsz könnyen az önzés-hegyen,
Az is lehet, hogy másokat tekintesz,
Szent harci lázban lényeged veszíted,
És általgázolsz saját lényeden.

Van, aki adjon, s van, ki elvegyen…
Hiszel szavaknak, blőd ígéreteknek.
A megbízóid egyre feljebb mennek
Hátadra lépve, s tűröd csendesen.

Hamis próféták voltak, s lesznek is.
Ha megleled ész búvó fényeit,
Jó célokért is lelkesülsz maholnap.

A vállalásod őszintén hevít,
Érzés, nem érdek fűti tetteid.
Szóljon fanfár az önfeláldozóknak!

9.

Szóljon fanfár az önfeláldozóknak!
Ország hídjának ők pillérei,
A nemzedékek felkent őrei.
Családokon a népek sorsa múlhat.

Asszonykezek mily sok krumplit pucolnak!
Sajátjuk: „semmiből” teríteni,
S elcsendesülnek gyermek könnyei,
Ha simogatón ők fölé hajolnak.

Sebet kötöznek, s tisztaság ragyog,
Sürgő szorgalmuk sok nyomot hagyott,
Apró-cseprő kis tettekből a holnap

Kirajzolódik. Földi csillagok,
Lét hordozói, nem hivalkodók,
Lám, ők azok, kik csendben meghúzódnak.

10.

Lám, ők azok, kik csendben meghúzódnak,
Forró imával esdve önerőt
Jelenhez. S messze ring „után”, „előtt”.
Hűs tegnapokba csúszik gyáva holnap.

A túlélésért rétegek rakódnak
Felszín fölé, s nyűtt homlokok mögött
Idézi meg az elveszett időt
Visszhangokért sikoltozó koros had.

Tudásukat nem mind könyvből szerezték,
Szívükbe rótták holdvilágos esték,
S parázsló tűzhely szőtt romantikát.

Tudták, hol van a határ és a mérték,
Csillagjukat „per aspera” sem érték,
De vállaikon nyugszik a világ.

11.

De vállaikon nyugszik a világ
A kis fogaknak, nagy fogaskerékben,
S ha egyetlenegy megsérülne éppen,
Összeomolhat rend és tisztaság.

Erős kezekkel úgy tegyünk csodát,
Hogy úrrá legyünk minden gyengeségen,
Magunkén, másén, mindig tettre készen,
S kerüljünk el sok esztelen csatát.

Te, újság, írd meg: így „hetvenkedőn”
Vittem a terhet, s elhagyott erőm,
- Viszem a célig! – angyalé a szózat…

Te, újság, együtt munkáljunk jövőn,
Szóljunk kis jóról is elismerőn,
S leplezzük le a megrögzött csalókat!

12.

S leplezzük le a megrögzött csalókat,
Meglovagolnak minden változást,
Amíg más ámul, tervez-tétováz,
Cselekszenek szűk mezsgyéjén a jognak.

S belémerülve dervisként forognak,
Számukra pénz szab mindig jó irányt:
Zsebüket tömni, gyűjteni, kivált!
Mire más eszmél, jól meggazdagodnak.

Te, újság, lásd meg, izzadt szorgalom
Miért ínséggel jár egy oldalon!
Miért számít, hogy’ adjuk el magunkat?

Hogyan csúsznak le a hegyoldalon
Talajt vesztők, ha megszakadt a nyom?
Szánjuk ön-káron sosem okulókat!

13.

Szánjuk ön-káron sosem okulókat!
A szenvedélyek rácsos rabjait,
Kiket alkohol-mámor elvakít,
Vagy drogfüggőség árkában honolnak.

A tiszta percek kábulatba fúlnak,
Pénz kell nagyon sok, csak rablás segít!
Bűnt-bűnre halmoz sátán-szőtte hit,
Morál etalon-vár összeomolhat.

Isten az embert miért úgy teremti,
Saját magának ellenére tenni
Képes legyen majd tűzön-vízen át?

Te újság! A jót ne hagyd sárba veszni,
Ragyogó példán épüljön mindenki,
Élvezzenek fényt köznapi csodák!

14.

Élvezzenek fényt köznapi csodák!
Ne kóklerség uralja napjainkat,
Hol jóslatoknak gőz-homálya ingat
Meggyőződést, és szít véres csatát.

Győzködtek minket ezredeken át
Ellenségei józan álmainknak,
Mögöttük, mire bárki rátapinthat,
Valóság-érdek gyűrűzött tovább.

Szenzációkért élet-áldozattal
Fizetett író, s némelykor aranyhal…
De nem megoldás ülni csendeken!

Mértéktartóan élni az igazzal,
S nem ál-babérért visszaélni azzal:
Sok ember vágya: címlapon legyen.

Mert mindig is a lelkedet szerettem,
Imádni való hirtelen gonoszt,
De még kezed sem pihent meg kezemben,
Papíron vagdalt pár kemény riposzt.

Ében hajadhoz érni vágytam csendben,
Épp leheletnyit, titkolt-könnyedén,
De meghúzódtam távol-tiszteletben,
Hiszen egyetlen sejted sem enyém.

Mert mindig is lelkedre áhítoztam,
Hívén, hogy így lehetek bűntelen.
De érzem, talán az sebezne jobban,
Ha lelked ülné nászát énvelem.

azért van két kezem, hogy öleljen,
Védelem-szárnyat fölibéd terítsen,
Megsimíthassam kicsi bársony-arcod,
Gyöngy-szavú kincsem.

Tudd, fejem ott ül nyakamon teérted,
Tiszta lelkedből valamit megértsek,
Vagy felejthessek, ha te úgy akarnád,
S áldjalak téged.

Verseim lázát ereidbe oltom.
Mennyköved villan: fejemet lehajtom.
Nap-mosolygásod olajág hívása,
Drága bolondom!

Tudd, a szám dalban esedezne hozzád,
Csókokat kérne, ha te visszaadnád,
Suttogásomtól kipirulna orcád.
Árva boldogság!

Tudd, a lábammal rohannék utánad,
Erre sarkallna ostorom, a bánat.
Vagy sebes léptek sodornák előled
Gyáva irhámat.

Tudd, azért reszket szívemben az élet,
Hogy felelhessen neki a te szíved!
Vagy te fénylő Nap, s vagyok én a bolygód.
Hogy közeledjek?

Sestina

Mindenből emlék lesz csupán,
Csak sejtjeidnek hajlatán
Tapad meg egy-két szürke folt,
S töröl évente még mosolyt,
Vagy simogat egy hófehér
Fuvallat, ha lelkedhez ér.

Kis hópehely, ha földet ér,
Az esés neki fáj csupán,
Olvadtan nem lesz hófehér,
Szántás-rögöknek hajlatán
Megszenvedi a nap-mosolyt.
Mezők ölén egy pára-folt…

Benned is él ezernyi folt,
Holló-árnyékuk messze ér,
Feloszló felleg küld mosolyt,
Terhétől könnyebbült csupán
Őszünk búcsúzó hajlatán.
Pár percig élt a hófehér…

Tökéletes a hófehér,
Minden vágya: ne érje folt.
De őzlábak vad hajlatán
A sár-permet majd összeér,
S a tisztaság álom csupán,
Alvó arcon fáradt mosoly.

Beszennyezett édes mosoly!
Hol vagy már, ó, te hófehér!
Roskadó emlék-vár csupán,
Kopott falán kárál a folt.
A rossz is, jó is véget ér
A lét s a nemlét hajlatán!

Libben tört hátunk hajlatán
A hópehely: fehér mosoly.
Takaróként még többet ér,
Nem fontos az, hogy hófehér.
Esetleg támad rajta folt:
Kenyér-kincset óvjon csupán!

Emlék lesz csupán időd hajlatán
Néhány szürke folt, kiolt pár mosolyt.
Vágyad hófehér, végül sárba ér…

SESTINA

A tűzvirágok bódult hajnalán
Sóvárgok áttört álmaim után.
Tűnő napoknak Vénusz-csillaga
Kaján kacajba hulló, tétova.
Újult erős fény távolit kiolt,
Sodró jelenben csend-ábránd, mi volt.

Kis gondolatnyi morzsa az, mi volt
Embernyi létünk bátor hajnalán.
Mardosó éhet tört kenyér, mi olt
Megjárt göröngyös, hosszú út után.
Cselekvő énünk fásult, tétova,
S dacos parázs még szemünk csillaga.

Megtűrt remények rozsdás csillaga
Kapaszkodót lel abban, ami volt,
S egünkre hágva már nem tétova,
Ön-tűzben tisztul érzés hajnalán,
Fénykörbe von most, annyi év után,
Sok táncos lábú árnyékot kiolt.

Lelket simít és fájdalmat kiolt
Kötelékeink erős csillaga.
A kacskaringós kitérők után
Mesés etap: a „hol volt, hol nem volt”,
Ismert csapások szomjas hajnalán,
Mikor a nyáj még nem volt tétova.

Irányérzékünk sokszor tétova,
Szél-borzolt hullám másikat kiolt.
Színváltozások lázas hajnalán
Felhőbe búvik ész szép csillaga.
Priznic lesz fájó homlokán a „volt”,
Eső-könny ad majd enyhet láz után.

Örömre nyíló érintés után,
Hol egyetlen kar sem volt tétova,
Kéreg-jelenből felszökken a „volt”,
Friss forrás-víz, szeretet-szomjat olt…
Fényéveinknek távol-csillaga
Becézget minket múltunk hajnalán.

Éltünk hajnalán vágytunk szép után.
Álmok csillaga néha tétova,
Ám bút-bajt kiolt szép emlék, mi volt!

2008. október 17.