Csendes, dermesztő hideg nap volt. A médiák figyelmeztették a vérkeringési- és szívproblémákkal bajlódó időseket, hogy ne menjenek ki a szabadba. Én is “szép-korú” lévén, s hogy ráadásul szófogadó is vagyok, itthon maradtam. Végre írhatok – gondoltam – de egy porszívózást azért megejtek. Ez a művelet nem tartozik kifejezetten a kedvenc szórakozásaim közé, de sokat segített, hogy az utána kilátásba helyezett viszont igen. Rövidebb idő alatt végeztem a dologgal mint máskor. Tömzsi kis gépem a papírdoboz házikójához vittem, majd visszaléptem a szobába, hogy zsinórját is visszahúzassam vele ezüst gyomrába. Akkor csapott meg a konnektor felől az égett szag. A porszívó villás csatlakozója tűzforró volt! Teringettét!
Nem örültem a váratlan fűtés kiegészítésnek.
- Azt hiszem jövő héten villanyszerelőt kell hívnom, hisz Karácsony táján a lámpa égője is beleégett a foglalatába.
Mielőtt a számítógéphez ültem volna, a “jelenséget” megosztottam praktikusan gondolkodó Tesómmal.
Hát Ő megrémült, s kérte, intézkedjem még ma! Ha nem, Ő küld valakit. Néhány telefon, s már meg is kaptam az ígéretet a másnapi szerelésre.
Közben eszembe jutott az elmúlt éjszakai “figyelmeztető-álom”, s egy másik aggódó telefon a napokból; hogy nincs semmi baj nálam, mert valami rossz előérzet miatt keresnek.
Lassan húzódott a szürkület az ablakhoz. Erőltetni kellett már a szemem, hogy lássak. Befejeztem a kézírást.
Sem a számítógépet, sem a TV-t nem kapcsoltam be, nem gyújtottam lámpát, nem hallgattam zenét megnyugtatásul, nem forraltam vizet teához.
- Akkor ma áramböjtöt tartok – mondtam magamnak.
A gáz felerősítette magát a konvektorban, magasra lobogott. Én lepihentem a késő alkonyatban, s néztem az utcai lámpa fénye rajzolta mintákat a mennyezeten.
Gyermekkoromban ez olyan természetes volt, hogy a lakásban vacsoráig nem égettük a villanyt. Sötétben hallgattuk a kis néprádiót. Spórolni kellett.
A meleg is csak a konyhára korlátozódott. A csikó-tűzhely fekete testének ajtaján világítottak ki a vörös lángnyelvek.
Lefekvéskor hideg ágyba bújtunk.
40 éves ez a ház is, biztosan elöregedtek a vezetékek. Hiszen a tárgyakon, szerelvényeken ugyan úgy fog az idő mint rajtunk, embereken.
Lehet, hogy ki kell cserélni /a vezetéket, nem engem, mosolyogtam el a gondolatra/.
40 esztendő alatt rettenetesen sok minden változott. Akkor szinte üres volt a lakás. A szülői házból hoztam magammal egy lemezjátszós rádiót, majd jött egy TV, gazdagodtunk egy hűtőszekrénnyel /a frigidaire szótól a hideg rázott/, majd családtag lett a mosógép, s egyéb árammal működő kütyük.
Ma nagyteljesítményű porszívó takarít nálam, asztallap nagyságú képernyőről, hatvan-akárhány csatornáról sugároz a TV, amiről nem hogy negyven éve, de huszonöt éve sem mertünk álmodni.
Most szinte egész nap bekapcsolva a számítógép, miközben inspirál a CD-ről a megfelelő zene. S ez mérhetetlen számú lakásban /már ha van/ hasonlóan működik.
A lámpákat égetjük, ha kell, ha nem, s zsinór-erdők vezetik, adják az áramot. S hogy csak egy kapcsolás, mindez olyan természetes, mint a levegővétel. Oda sem figyelünk. Ettől váltunk pazarlókká! Lassan kifosztjuk a Föld energiáit!
Legalább egy-egy nap mindnyájunknak “áramböjtöt” kellene tartani. /A csendböjtöt már ajánlottam néhány éve zajártalom ellen/.
Így elpihenve, egy idő után jóleső nyugalom szállja meg az embert. Nem hallja a katasztrofális híreket, nem érez kényszert, hogy megnézze a leveleket elektronikus postájában, nem készít még egy kávét, nem keresgél a hűtőben második vacsorát.
Csend van, jó hideg téli csend.
Jó emlékezni, jó elmélkedni.
Az utcáról beszűrődő fény tovább rajzolgatja a tapétamintákat a falra, ahogy megkoccantja a faágakat.
2012. decemberre a “világvége-jósok” három napig tartó sötétséget ígérnek a Földre!
Én most “bemelegítő-edzést” tartok!
- Ha igazuk lesz, akkor lesz miről elmélkedni – az Emberiségnek!
- Ha nem? . Akkor is!
