Nap süti arcod – rózsa a láz,
Lángol a bőröd, nyár szele ráz,
Lobban a vér és szív szava szól –
Nyár lobogása lopva dalol…
Izzik a tűz és reszket a lég,
Torpan a lépés, roggyan a térd –
Dobban a ritmus, botlik a láb;
Félelem éget, lökne tovább.
Langyos a tenger, forr ma a föld,
Trópusi hévtől sárgul a zöld.
Múlik az élet, ballag a nyár,
Őszre kihűlsz, s már nincs aki vár…
Hosszú volt ma is az éjszakám;
eszelős fájdalmakkal tele.
Kérleltem a halál angyalát,
jöjjön, hagy mehessek el vele.
Mondtam – elég már a szenvedés,
negyvennégy éve csak tűröm én –
mindent elvesztettem réges-rég…
Az életem nem lesz veszteség.
Nem szólt, csak nevetett gúnyosan,
mutatta, az ég mily messze van,
s milyen sötét így csillagtalan…
Fekete mélysége parttalan.
Amikor megszólalt, suttogott:
Az élet örök és célja van.
Amíg menekülsz, addig sajog.
Nem élhetsz, s nem halhatsz céltalan.
Ma kerge szél teríti szét a zöld-szagot.
A birsfa ága lenge hó-szirom, napot
Feledve fátyolába bújt. Egész nap ád
A vérvörös ruhába öltözött virág
Meleg sugárt. A szív ütemre énekel,
Hevült öröm tüzét magába szívva kel
Megújhodást hozó tavaszra. Sárga már
Mezőn a gólyahír. Ne bólogass lilán
harangsüveg, a gyöngyvirág fehéren áll.
E tarka újulás melengetett ma itt
Belül. Feléd is mézes illatot repít…
Ha ébredezni hívja lelkedet, talán
Szeretne átölelni szívek májusán.
Ifjúkoromban lágyan ölelő volt,
Bársonyos szirmokat szórt lábam elé,
Langyosan édes illatokba burkolt,
Szívemet kitárta égi fény felé.
Mostanában perzsel, lángra gyújt, éget,
Kertemben sárgára száradt már a gaz,
Katasztrófák rázzák az egész földet,
Szerelmet sem bont, mely őszinte, igaz.
Az érkezése boldoggá tett régen,
Megújult lelkem szépségét csodálva,
Most döbbenten, megrökönyödve nézem,
Rombol a természet ámokfutása.
Elmúlik, s örömet csak virága ad,
Nem lelem régi csodás májusomat.
Amint a tünde nap lement,
Az alkonyóra feldereng,
A kedves est, az édes éj
Pironkodása mit sem ér.
Ha szél kering a fák között,
S a hold a földre költözött,
Talán felébredett, a csend
Ölében újra él a rend.
A napra hold, az éjre nap
A változásra mondanak
Örökbecsű igézetet;
A holnapod talán lehet…
Talán lehetne szebb idő:
Ha nyári égre újra jő
A nap, a hold, a csillagár…
A holnap új csodája vár.
Ma szél dühöng a fák között.
Az ég sötétbe öltözött,
de csillagok se látszanak,
kihunyt a nap egy perc alatt.
Alácikázó villanás
után a tompa robbanás
a föld felett, az ég alatt,
mögötte méla csönd fakadt…
Aztán morogta hangosan;
e szép világnak vége van.
Az ég nyilát kilőtte ránk –
kettéhasadt az almafánk…
…és megrepedt az ég hasa,
özönvíz lett és éjszaka
kopogtatott az ablakon,
s a jégdió a vállamon.
Tengernyi sár az kerteken,
virága vérzik csendesen,
sok ág halomba fák alatt
a vad viharba törve halt.
Halott virág, halott az ág,
meghalt a nap. Haló világ!
Zokogja bűneink az ég;
Talán még nincsen itt a vég…
Pirkad.
A hajnal szép, színes álmokat ébreszt.
A tárgyak szürke alig-sziluettek.
A szem lecsukódna,
kúszna a lélek
vissza az éjszaka csönd-mezejére.
Az ébrenlét peremén araszolva
a szellem vágyja a szépet, a jót,
vágyja az éjnek könnyű nyugalmát.
A hold lehullt,
a vére múlt,
a fény kihunyt –
de kél föl a nap,
kiviláglik a szürkék erdeje végre.
Ködlik a fény és pírral hinti a tájat,
megszépítve az ágy melegéből
kibújni a kényszert.
Elszállt végleg az álom,
az éjszaka csöndje, kiburkolt
mélykék bársonya puhaságából.
Ablakomon egy kósza sugár bemotoz.
Harsan a kurta rikoltás,
messze kakas kukorékol,
a pulink odakint hangost vakkant
jelzi, hogy éber.
Reggeledik.
Akár az olvadó hegyek,
Oly fáradt, szürke most a fény.
Tövén a lusta képzelet
Egy pilleszárnyú lenge lény.
A szürke napfény elmereng,
Amint találkozik veled.
A ködben arcod feldereng,
De szertehullt a képkeret…
Virágra szállott kismadár
Rikoltja égre hangosan,
Magasba ért a víg batár,
A szürke napnak vége van.
Kialudt a tűz szívemben, meghalt a szenvedély,
Átvette a fényes reggel helyét a csendes éj,
Égővörös lobogásból nem maradt, csak salak,
De lelkem egy titkos zuga őriz még álmokat.
Vihar tépázza a fákat, jég veri a vetést,
Nem hozott az új évezred mást, csak új szenvedést,
Egyesített szegénységet, válságot, kínokat,
Temetetlen szellemjárást és hullámsírokat.
Bárhol is jár, bárhova néz az ember, azt érzi,
Már csillagokat sem lehet ábrándosan nézni,
Fejünket leszegte Mammon, rohanunk előre,
És ha falba ütközünk, szédelgünk körbe-körbe.
Elvarázsolt angyalok ma ördög-táncot járnak,
Ha Isten nem parancsol “Állj!”-t, vége a világnak…
Atlantiszi sorsra jutva pusztít el önkezünk,
S még csak észre sem vesszük, hogy mennyit is vétkezünk.
Maga útját
A porszem is ered; kőből, atyától.
Minden élet indul; földből, méhből.
Ha ered, ha indul, eljut valameddig.
Botlatozik, kering, vagy szellő szárnyán ring,
Tenger hullámain öntudatlan lebeg,
Vad vihar dúlja fel, tébolyult förgeteg.
Az idő nem fogja, fény sem állíthatja,
Gyűlölet, vagy harag keresztülhull rajta.
A felhő, a szellő, tűz, s a víznek árja,
Minden teremtmény a maga útját járja.
Álom-ébred-és
Égnek a fények, est közeleg,
ébred az álom, íze meleg,
színe szivárvány. Csillag ezer
csillog az égen, míg lehever,
s alszik az álom. Alva is ég,
ébren az álomból nem elég,
alva, felébredvén – meseszép –
kis cserepekre hullva is – ép.
Mámor, vagy boldogság
Eljött a győzelem!
Itt állok győztesen.
Máris a legnagyobb
még szebb, jobb bajnokot
látja a nemzetem
mámorában bennem.
Énemnek hízeleg,
dicsfényben tetszeleg,
ám a várt boldogság
ízét csak szobám zárt
sarkában ízlelem
egymagam, csendesen.
Körforgás
Hold, ha nyugszik, nap, ha kél,
máris ébred kinn a szél,
édes álmodról mesél,
múlik már az éj.
Nap, ha nyugszik, hold, ha kél,
máris ébred künn az éj,
csillagokkal szél beszél,
ég a szenvedély.
Napra éj jön, éjre nap,
napsugár ha égre kap,
éj-fény jelzi jó utad;
körforgást mutat.
Gyógyít vagy gyógyul?
Az orvos gyógyít, vagy legalábbis úgy tesz.
A beteg gyógyul, ha egy pirulát bevesz.
Véli az orvos és a beteg reméli.
De mi van, ha a baj csak amolyan lelki?
Az orvos csak úgy tesz – a beteg nem gyógyul,
a piruláktól meg, mint verembe, lódul
egyre mélyebbre, s amikor mindegy minden,
a betegség(re) ráun, s egyszercsak ellibben.
A pirula gyógyít, vagy a minden mindegy?
Vagy ahogy minden – úgy a gyógyulás is Egy?
Dilemma
Gyenge vagy, mint száraz ág,
Törsz vékony szellőtől –
Irigy méreg foga rág,
Minden nap előtör,
Mikor erős fa lennél.
Kit vihar sem bánthat –
Mindig önmagad legyél,
Lelked ellenállhat
Bántásnak, sérelemnek,
Vagy félre is léphet –
Nyila elszáll melletted,
Rugalmad óv téged –
Gyengeség, s erő két ív
Hajtása a félsznek,
Ha legyőzöd – úgy, vagy így –
Csakis erőd éltet.