Szépirodalmi alkotások az Irodalmi Rádió szerzőitől

Fején ondolált,
hittel leplezett
látszat-glória,
-tetszelgő tükörvágy-,
fényében ragyog
a fals világ…
mosolya ontva
mázas Golgotát
rebeg érted
könyörgő imát,
hangja ében
mákony-virág…

…biztató szava
felfeslő orgia,
a szeretet nevében
-kecsegtető kalit’-,
víg-leplezetlen
nyesi alig-szárnyaid…
vágyó fülednek édes
„Isten nevében!”
hitegetésen
magában mulat,
falja a méla ámulat
benned épülő alapköveit…

…egy generációt ámít a
sok nyálas kommuna
ígéretük ostora
-az Igaz hit-
démoni csoda
„gyógyítók” szavait
falja, nyeli, issza
százszor száz
szegény
ostoba…
zászlója
alatt ma
veretes dísz a
fekete Biblia
minden szent sora…

…dekadens imádat
ócska paralízise a dal
vonaglik hitegetett ajkakon
-vakon követi a had-,
belőle angyali ál-ideológia
hangzatos szirupként fakad
kántálva vélt-valós nevét
mint utolsó vég-falat
reménynek hiszi
a csüggedt Akarat…

ám hiába nyújtod két kezed
elnémul minden felelet
Értelem, szellem!
Isten már nincs
veled…

Nedv-szenv’ keltett
szerelem-rügy ont (k)éjben
csepegő nedűt a tereken,
pironkodó kockaköveken
hanyatt fekszik egy dévaj
pillanat árnya, szem elé tárva
ottragadt plasztik-mámor
mocskokat…

borongós, bús reggel
bor-bohó nyelve fal
falra hányt, bódító bókokat,
egy bokor alá petyhüdt
csupasz pára-húsnak
szemérem-árnyat
bont a nap…

realitásba dermedten nyes
nyers-bűn-terhes szívekbe
mély áldozat-árkokat,
ám csak a vétkes
keserédes öntudat
szomjazza újra
a tegnapban oldott
vak vágyakat.

…az Idő
most
olyan
Hangtalan
hangom hantjára
íme
rögként görgő
rideg hó hull
hollószín hajam
göndörödő íve
magába fordul
ajkaimról rég’
formált
darab-szavak
mállanak
alig-hangok
repednek fel
s peregve
lelkembe aszott
versekre hullanak
bennem nyugszanak
fakult, alaktalan
álom-képek
fájón reccsennek
ha reájuk lépek
a monoton percek
keretére
élve
feszített
gondolat
alatt
az Idő
most
olyan
Hangtalan…

Tenyerembe folyt ott
arcod éle
fénybe fordult hajnal
kancsal képe
pírtól égve vigyorgott
míg bőrömbe fojtott
hangod
alig-oktávok
mélyén bolyongott
folton-folt takaród volt
nedv-fényes két kezem,
szemem s szám-
lám ennyi elég,
hogy „ne még” rezzenés
véssen éles karcokat
az egyesülés margójára
kitárva lelkünk zugait
párában ázva-nevetve
borzongva-fázva
ágynak döntve
áruként kínálva
a vágynak
vásárra vitt testünk
képzelettel elvegyült
élvezet-halmait…

… -másnap
-veled
-ugyan
-itt…!

Kínért felkínált
kegyelet a Lét –
hamis mosollyal öleli át
két riadt gyermekét
s dúdolgat csendben;

…ringat téged-engem…

- az idő: negyed egy -

a nélküled-hajnal
remegőn köszönt –
holnapra-intő ujjakkal
hályogos szemeim törött
tükrét hamar lezárja;

…imára nem várva…

- az idő: fél kettő -

csak kovásztalan kenyér
mit’ neked oszt a perc –
rém-álom sarcot kér
míg hideg tenyerén heversz
bénult magánnyal;

…feletted szárnyal…

- az idő: lepereg -

..Vályogtéglák porában
nyomor ágasa áll-

lik-lukas csizma
ótvaros talpa
söpri fel az udvart
kapcája szalutál,
egy lábujj szemlét tart
s vacog
csupasz sarkat vakarva
loncsos kuvasz farka
se rezdül,
csülökcsontot
álmodik a balga

ócska rózsa-kendő virít
egy kopottas-tarka
lóca fokán,
kilógó derékalj kóca
s egy szénaszál
ropja forgó táncát
az udvaron át

kályha füstje kikiabál
a tető deszkarésein
s megül mélázva
a keresztfán,
ón izzik a lábas fonákjára
s szikra száll
félig szítt dohány
a földpadlón
tűzről parolál
hamvát szórva
ezer ízig´-

forr a víz,
krumpli fő ma..

Lepedőm redőjét
homlokodra mintázta az idő,
elomló alakod lágy felhő
paplanom dombjain,
reám lágyan omló baldachin
hullámzó „… te-te-te…” hangod

-remegő vágy kötve-

az ágy keretén
nyújtózik száz
eloldott sóhajod

-kincseim őrzőm-

párnacihámba rejtett
pézsma-illatod apránként
veszem elő,

-simítja bőröm-

bársony-kék
szövetébe szőve
magként pihennek
kelő álmaid,
s mint tápláló eső

-éjről éjre-

rajta könnyzápor pereg,
pihekoszorúja felett
még ott lebeg
nyakad szivárványa,
égboltja ölelő
két kezed…

Mellkasomban
szilánkokká dobbanok

remegő bensőmnek
ütköző tegnapok
percei tombolnak érted

táncuk feszít
széttép
éltet

szerelemtől bódult képek

zuhataga
maga
alá
temet,

szorítom
kezed
szinte fulladok

te hagyod

mintha csak
ma..
mintha soha
már..

hullajtva ékkő-terhét
bennem-benned forr

vágy-láz-álmokat szór
a ragyogásba váltott est

árnyakkal körbefonva

nehéz
cseppekkel
terhes
a lég

fák akadozó lélegzetét
sustorgó szél borzolja

görgeti felénk

ma ránk szakad
az ég..
már semmi sem
elég..

..vagyok,
mint létbe fagyott
örök zárvány,
borostyánban hagyott
apró múlt-piszok,
őrzöm alkonyok
kopott tűz- ruháján
otthagyott
arcotok

magamban

vagyok,
mint faragott
múzsa-bálvány,
idővel megfakult
ajkamon skarlát folt,
színe még rád rikolt,
tehetetlenségem árán
csalok elő mosolyt
az élet keskeny száján,

volt, mi volt..

Gödröt ás

már nyugodna

a nap.

Árok szélén gubbaszt
az esthomály,
ruhája ék-foltos;
hérics-damaszt,
bürök-paszomány,
göröngyrojtos
nadrágszárán
ring a kojtos

elmúlás

valakit ma

hamvasztanak..