Barna László: Mesebeszéd!

január 19th, 2012 Posted in Barna László | No Comments »

Hajdanán a Thermoplan- üveghegyen túl,
-Ahol különben a csiga ugrik, mint a nyúl ,
A vizilovak repülnek, akár a sas-,
Éldegélt két szegény meg egy gazdag pasas.
A pénzes nem kap helyt e rövid sztoriban,
Felejtsük hát el, mint pelust az oviban.
Koncentráljunk csak a két szegény párára:
Az apára, s az ő sosemvolt lányára.
Mert fia volt néki. Nem délceg, s nem deli:
De hát olyanokkal már a padlás teli!

Éltek ottan egyszerűen, szegénysorban,
Úgy afféle mesehőstől megszokottan.
De mert a szegénység igen tartós holmi,
S nem kis bajlódás azt széjjelmarcangolni;
Egy nyári délután lohasztó hevében
Így szólott a gyerek a maga nevében:
„Drága idesapám, meg ne vessen engem,
De már egy hónapja falásnyit sem ettem;
S ez mint perspektíva a létezés terén
Még finoman szólva is felettébb szerény.
Ne higgye persze, hogy flancolni vón kedvem,
De elhagyni készül összes testi nedvem.
Akként zsugorodik zömök testem hossza,
Mint gyapjú bermudám, ha forróba mossa.

Én ettől kevéssel mintha többre vágynék,
Ha meg nem orrol rám, szerencsét próbálnék.”

Nagyot néz az öreg, hogy így szólt a gyerek,
Nyel egy kiadósat, s majdnem elpityereg.
De erőt vesz búján, a fiúhoz fordul,
S beletörődötten hét öblöset mordul.

Eközben a fiú készül a nagy útra,
Üres tarisznyáját a vállára húzva;
Fölkerekedik, mint mesehőshöz illik:
Ám e testhelyzetben nem sok távlat nyílik.
Belégabalyodik a tarisznyapántba,
Mely a képes felét sípcsontjáig rántja;
Könyékizülete nyaka mögé szorul
Arca mimikája rút grimaszba borul.
Elzsibbadtan lüktet minden porcikája,
Térgye kalácsától kisebzik a válla,
Mellkasára görbül csontos álla csúcsa,
S nyomja oly erővel, hogy majdnem kiszúrja.
Szerencse, hogy emígy nem jutott messzire!
Fertáj óra alatt épp egy köpésnyire.
Azt is csak azért, mert lejtős volt a pálya,
S megindult testének gombóc- lavinája.
Hét araszt gördülve megakadt a teste,
Mert egy rózsabokor gatyakorcát nyeste.
Erős tüskéivel ülepébe marva
Maradásra bírta, s kényszeríté jajra.
Visongott atyjának, ki nem állott távol,
Noha dacból úgy tett, mint aki van fából:
„Gyüjjön idesapám, az Istenre kérem!”
-Sürgetve kiálta: „Ne toljon ki vélem!
E tövises kóró pont ott bököd engem,
Ahol már amúgy is lyukasnak születtem!
Én így gúzsba kötve nem tudok haladni,
Ha ez csak így megyen, jobb vóna maradni!”

Odamén az öreg, s nézi szörnyülködve,
Mint kínlódik amaz összehömbölödve.
Áll fölötte kissé, mintha volna gondban
-Úgy mint Alexandrosz, amott Gordionban-,
Majd böködni kezdi egy botnak végivel:
El is nyúlik amaz gémberült testivel.

„Köszönöm jó apám!”- hálálkodik szegény-,
S ez jár a fejében:”inkább mennék tevén!”
De atyja zord nézése elnémítja ajkát,
S nem meri föltárni mentő gondolatját.
S gátló tényezőként ötlik még eszébe,
Hogy szegény apjának sosem volt tevéje.
Hogy szégyent ne valljon, útnak ered gyalog,
Noha e járgánytól erősen fanyalog.
Visszanéz apjának, komorult szemébe,
Melyből ezt olvassa: menj má’ a fenébe!

Ballag hát a legény lebiggyesztett fővel,
Farából kiálló görbe rózsatővel.
Mendegél ahogy kell, rakosgatja lábát:
Hol egyik van elöl, hol ugyanaz hátrább.
S ahogy így bandukol, fejét lehorgasztva,
Lába alá kerül egy tubus fogpaszta.
(Úgy hittem, kevés a vis maior esélye,
Nem tudom, hogy került fogkrém e mesébe.)
Hősünknek felettébb idegen e zselé,
Le sem hajol érte, így föl sem emelé.
Rüszttel fölpöccintve nagyot rúg beléje,
S hopp, egy rút boszorka pottyan le eléje.
S hogy e szörnyű némbert fogkrém lőtte vesén,
Tetemesen kurtít a tervezett mesén,
Mely ezt a randevút későbbre datálta,
Három fejezettel odább komponálva.

Ha már béestünk e véletlen sodorba,
Figyeljük a banyát, ki szörnyen mogorva.
Szólítá a fiút orkánszerű szusszal:
„Tán csak nem te lőtté’ farba a tubussal?
Kizökkentettél egy légi manőverbő’…
Ilyen vakmerőt még nem láttam emberbő’!”
„Bocsáss meg, bocsáss meg,”- így a fiú erre-,
De ha jó labda vót, mér nem vetted mellre?
S különben ki vagy te, lökhajtásos némber,
Aki seprűnyélről rikácsolva zsémbel ?”
„Nem tudod fajankó?”- kérd a banya éllel-,
„A Vasorrú bába, szülész oklevéllel!
Felmenőim között sokan voltak mások,
Iron man, Vaslédi , s híres vasmunkások.
Nekem csak korrodált heftire futotta,
(többi vasaimat eladtam titokba).
De te ki vagy legény, s mi a terved erre,
Hol a madár se jár, legfeljebb szökellve?”
„Apám fia volnék,”- felelé a fiú-,
„Aki sem nem üzbég, se bantu, se sziú.
S világrengetően nagy terveim vannak,
De ezekről sose szóltam még magamnak.”

„Hű, azt a hergóját”-kiáltá a bába-,
„Nekem rohannom kell a szülőszobába!”
Azzal fölpattan a cirok végű botra,
De hiába izzít, nem indul a motra.
Köhög, krahácsol: az önindító kehes;
Hej, a bábaasszony pedig ügyeletes.

Micsoda nagy mázli, s mekkora szerencse,
A fiú zsebében szerszámos szelence.
Nem evett, nem ivott bő harmincnégy napja,
De a villáskulcsot fél kézzel forgatja.
Másodpercek alatt meg is reparálja,
A felderült bába örömmel ajánlja:
„Szívesen elviszlek a hátsó ülésen,
De siessünk, mert ma van negyven szülésem!”
No hát, uzsgyi neki, röppennek a szélben,
Belobbant a turbó a fa söprűnyélben.
Felhők közt suhanva, friss ózonból nyelve,
Lassan a fiúnak oldódik a nyelve.
Dugóban ülve egy légifolyosóba’,
Előrukkol véle, mi járatba’ volna.
Hogy ő itt a főhős ,meg amit már írtam…
Szerencsét próbálna, s ezt bevallja nyíltan.
A banya kétli, hogy ő a főszereplő,
De, hogy e mesében ne essék már szeplő,
A béke kedvéért erről inkább hallgat,
S fordul a fiúhoz, mint segítő alkat:
„Szerencsét próbálni, állítja a bába,
Le kell ugorjál a lottóirodába.
S ha nőtlen vagy, s éhes a kapásra,
Azonmód két legyet üthetsz egy csapásra.
Mert a szóban forgó lottózó bódéba
A Király leánya ül nyakig lóvéba’.”
S folytatta volna, de szörnyű lárma támadt,
Jobbról elhúzott a görög charter járat,
Mely légörvényt keltve, turbulens szelekkel,
Meglepte a legényt egy újabb szereppel:
Távoznia kellett, szárnyak híján lábon,
S mivel a lift rossz volt, lett ám de utálom!
Nyolcezer méternyi függőleges túra,
Még teli gyomorral sem kis szekatúra.
De minő nagy szerencse, s micsoda mázli,
A fiú zsebében mindig akadt bármi:
Volt benne húsz regény, fele olvasatlan
És egy ejtőernyő, gyűrött- vasalatlan.
Így az ereszkedés nem telt haszontalan,
Ejtőernyőt vasalt, s olvasott gondtalan.
Egy lenge szellőtől finoman terelve,
Döccenve landolt egy száraz tómederbe.
Lábától nagyjából huszonhat araszra
Arannyal futtatott hal kezdett panaszba.
Körülbelül sejtjük, hogy mit hozott szóba:
Három kívánság, ha visszadobsz a tóba…
A fiú éppen a zsebeit kotorta,
Hátha akad benne ízes málnatorta.
Valljuk meg őszintén, ha lelt volna benne,
Mesém szempontjából jó nagy balfogás lenne.
Szerencsémre nem lelt, de bőszen kutatott,
S talált egy nyilat, mely a halra mutatott.
Szembogarát arra noszogatva, űzve,
Látja, hogy a halszáj valamit betűzne.
Hegyezé füleit, hogy halljon is abból,
Hiába: halul egy kukkot sem karattyol.
Szégyentől hajtva, s hogy ne nézzen oly bután,
Bekotor zsebébe egy haltolmács után.
Ám az éhség nagy úr!Nagyobb, mint a szégyen:
Egy nyeles serpenyőt kondít meg kezében.
A fiú először el akarta dobni,
De gyomra dühösen elkezdett korogni…
Talán már sejtitek, nem megszokott módon
Jutunk keresztül a halas epizódon.
S, hogy hasi komfortját helyére billentse
(magasról téve a konyhaművészetre):
Jamie Oliverre nagy ívben legyintett,
S kisütötte natúr a giccses heringet.

S hadd hozom itt hősünk egyetlen mentségét:
Csak így érhette meg a mese legvégét.

Irány a lottózó,s a Király leánya!
Akinek különben nagyanyja a bába,
Az apja Király Vendel vaskereskedő,
S, hogy szülőanyja is van, az már sejthető.
A leányról annyit, hogy szépség dolgában
Nem volt túl hatékony semmilyen formában.
Ha hátulról nézted fejedet vakartad,
Elölről figyelve szemed eltakartad.

Miközben én itt a családfán tornázok
A fiú elérte a kérdéses tornácot.
S amint kopogna bé a furnéros ajtón,
Szeme megakad a kifüggesztett sajtón:
Itt nincs több ikszelés, a lottózó zárva!
Engem beszipkázott az apácazárda.
A legény fejvesztve toporzékolt százat,
Majd kitűzte célul az elmekórházat.

Nyilván nem halt meg, ha még éldegél szegény.
Ellenkező esetben biztos vérszegény.

S micsoda szerencse, s mekkora nagy mázli,
Soraim nem fognak már tovább sorjázni!

Share

Barna László: Búvár! Bú vár…

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

(Kiegészítés a Zotmund-legendához)

Kit Ti hallomásból ösmerhettek Kundnak,
Kálti Márk atyafi említi Zotmundnak.
Ezt csak azért közlöm – miheztartás végett -,
Mert utóbbi néven jegyeztetett céget
Az ezerötvenkettes búváridényre:
Szemfülesen lépve a német igényre.
Mely legmagasabban Pozsonynál tetőzött,
Hosszú sor hajóval odatekergőzött.
A várnak kapuján hírdette a tábla:
˝Ehol regisztráljon búvároktatásra!˝

Seregestül jöttek lelkes teutonok,
Élen a királyuk, s egynehány rokonok;
Mert le kell rögzítsük, mint ács a szelement:
Fekete Henrikkel serege vele ment.
Döngették a kaput nyolc héten keresztül,
Bízva, hogy a zsanér ettől majd belendül.
Csakhogy a kapupánt még meg se csikordult,
Helyette egy strázsa morcosan kimordult:
˝Mifene nagy okból zörömbölnek ken´tek!
Nincsen itthon senki, búvárkonni mentek!

Hogyha magukban is ilyetén a szándék,
Szűk ebédidőmből pár percet rászánnék.
Hagyják itt a fegyvert: kardot, lándzsát, íjat,
Kitöltött űrlapot s nevezési díjat!
Alámerülés csak eztán jöhet szóba!
Akik majrésabbak ülhetnek hajóba.
Az ilyen turnusnak kedvezményt kínálunk:
Ingyen begyűjthetik odalent hínárunk.
Munkájuk értékét méltán beszámítjuk:
A retúrjegy árát jócskán leszállítjuk.˝

Kortyintott a kapus, mert kiszáradt torka,
Majd pörge bajsza alól tovább mormolta:
˝Búvárruhákat a Duna-parton kapnak.
Vegyék föl!(Mielőtt a fűbe harapnak…)
A ruhatár lent van, lenn a vízfenéken,
Búvárszerkóikat ott adjál le, kérem!
Ruhatárdíj nincsen, de használni muszáj,
Minden ruha befér, s több, mint hetven uszály.
Azok, kik fölfelé nem tudják az irányt,
Várják be odalent a Nemo kapitányt!

Most pedig rohanvást irány a Dunának!
Nem látom értelmét ennél több dumának.
Zotmundot ott lelik nemzeti mezébe´,
Két rőfnyi furdancsot cígöl a kezébe´.
Bízzák rá magukat teljes nyugalommal,
Süllyesztett már hajót egy egész halommal!
Egyébiránt én is lent leszek a partnál,
Izgulok magukért, segítve a rajtnál.
Rövid kiképzésük ezzel befejeztük:
Kigyelmeteket a Dunába eresztjük.˝

Futott a sok német, sűrűn szedett lábbal,
Zotmund alig győzte a tengernyi svábbal.
Merítette őket egyenként s csoportban,
Merültek is rendben, fegyelmezett sorban.
Elégedettségük mértékét mutatja,
Hogy egy sem úszott föl levegőt kutatva.
Csak császáruk busult; hej, a bánat ölte…
Hosszú évek óta víziszony gyötörte.
Élményfürdőzéstől alkatilag fosztva,
Hazasündörködött a császári posztra.

Ki mindezt nem hiszi, járjon csak utána:
Pozsonynál merüljön alá a Dunába!

Share

Barna László: Az állatorvos válaszol III.

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

Kérdésére, kedves Zsazsa,
hogy mért nem nyerít lódarazsa,
válaszom, melyet most szövök,
nem tudom, hosszú lesz é, avagy zömök,
mert épp egy ámokfutó csigát üldözök,
ki mezítelenül fut ámok,
én viszont futva felelni utálok.
De el kell kapjam e pőre, bőrtömlős futót,
kiben a megerjedt csigavér gőze gerjesztett rugót,
kivágva a dugót,
mert az erkölcsrendészet felcsigázottan
fenyeget.
No persze közben, nem feledem darazsát,
s kegyedet.

Térjünk is mindjárt a tárgyra!
A kíváncsiság már nyilván kirágja
oldalát;
tekintsük tehát a lódarázs ősi,
kissé misztikus, hellenisztikus
hősi korszakát!

Belé merülve a mítoszok szegélyezte
körbe,
mint fáradt légy a langyos nyári sörbe,
rögvest kidomborul a fejlődési görbe
a hellén mitológia kidolgozott mellén
térdepölve.
Egyetlen lény rokonítható
a mai darázsszerű lóval,
ámbár emennél, amaz nagyobb volt jóval.
Kedélye nem terhelt depresszióval,
azaz nem a bús fajtábából való faló.
Mérete alapján megahús, anyakönyvezett
nevén Pegazús.
Nem csak hogy rokon,
de egyenes ági felmenő;
mennykő beszállító az Olümposzon,
s egyben villámlás szervező.

Egyesek szerint, szóba jöhet még Ikarosz,
kinek élete rövid, de viharos.
Apja -szobrász, s műkedvelő gyertyaöntő iparos -,
látva Knosszosz árnyait,
viaszból csepegtette ki fiának szárnyait.
Ám a történet randa bukfenccel ért véget,
mert a görög kölök – nem volt örök darab -,
fittyet hányt apja intelmének,
mely szerint, ha a Nap felé halad,
jó esély van rá, hogy szárnyából
emlék sem marad.
Ezért emelkedjék csak csekély távra
a föld fölé,
hátha XXL-es szárnya
egyébként is föltöré
lapockája ormát,
s csak a kényszerleszállás jelenthet
túlélési formát.
De a makacs poronty bután
ment saját feje után,
s hitte,
ha hőkezelést végez a szárnyán,
tartósabb lesz a légijárgány.
S ha netán kirúgják a bevált állásból,
majd mint tartalékos sárkány
ad leckét másoknak szállásból.

Ám az önfejűség nem kifizetődő,
mely itt sem nyert teret;
még ha táguló tüdőbő´
bírta is a röptét a gyerek,
de nem bírta viaszolt szárnya:
a Naphoz közeledve szólt. Még hogy szólt!
Zihálva kiálta, ő e buliból kiszállna.
Csakhogy a makacs pasas
ragaszkodott tervéhez,
s még inkább átmeneti repülő szervéhez,
dacára, hogy annak állaga
már közel állt a pernyéhez.
Már ami még maradt belőle!
Mer´ a nagyja már leolvadt előre,
lecsorogva a nagy hellén legelőre.
Végül – épp delelőre -,
egyedül maradt Ikarosz a Nappal,
de mert igen rosszul állt szárnyakkal,
s szalmakalappal,
leégett homloka, szárnya helye, s orra,
s fel is hólyagzottak egymás után sorra.
Ebben sem hallgatott az óvó apára,
lejárt naptejet kent hamvas homlokára.
Krém híján a szükség,
szárny nélkül a kényszer,
reá telepedett nagy nehézkedéssel,
s nyomta őt a mélybe.
Szólt tehát a Napnak: Héj, te!
Szükségem van bőrápoló krémre,
leugranék patikába érte.
Foglald mán a helyem! – esetlenül kérte.
Felelt a Nap flegmán: mér´ ne.
Csakhogy ez a nyegle felelet
már nem érte utol a gyorsuló gyereket,
vala az irányvektor túlontúl meredek.
Newton szerint, ki így zuhan a légben,
az csalódni fog mindenféle fékben.
Ha netán mobilja ott lapul zsebében,
foglaljon asztalt egy mennyei ebéden.
Tisztelegve nézem a nagy tudású angolt,
hisz Ikarosz röpte is tőle lett lehangolt.
S tovább tetézte melankóliáját,
hogy jócskán eltájolta a patika irányát.
De mindegy is, hisz úgyis be volt zárva,
szieszta idő volt a görög bazárba.
Így legalább magát sem blamálta
rosszkor, rossz helyütt leszállva.
Száz szónak is egy a vége,
amit nem költött el drága kémre,
félretette búvárszettre,
mert pont a tengerbe esett le.
Igen ám, de oly nagy mélységbe merült,
hogy pénzét elkölteni ott se sikerült,
mert a fenékre épült vízálló Auchan,
szünnapot tartott vízhiányosan.
S mivel úszásnemekben nem jeleskedett,
a víz alól feljönni megfeledkezett.

Kijelenthető tehát,
nem ő a felmenő kapocs,
melyből a lódarázs később kihajt,
hiszen ez az ág annyi vizet kapott,
hogy elsorvadt, s kihalt.

Lassan-lassan az az elmélet ölt testet,
mely szerint rokoni köldökzsinór reszket,
sőt mi több, feszül,
Pegazus és lódarázs viszonyán belül.
S ezt a tényt aládúcolni készül
az a néhány adat, mely kifésül e mesébül
minden vadat, kóbor pletykát,
s megalapozza a lóból darázs szektát.

Tehát, a tisztánlátás végett
íme a kicsontozott tények:
Vegyük górcső alá, nézzük, s vesézzük
az ógörög szárnyaló patás eleit!
Poszeidónt, a lenge fürdőgatyás apát,
ki Medúzán felejtette réveteg szemeit.
Mint kakaó a felvert tojáskrémbe,
vakon habarodott e csúfondáros rémbe;
nyilván a sós víz frecsegett szemébe,
s ez vont elébe hályogos vízfüggönyt,
hisz csak így magyarázható, hogy e csúf
némbernek küldött egy szerelmi kvízsürgönyt.
Ebben érdeklődő kérdésekkel bombázza
a banyát – mivel benne, szerelmét sommázva
az érlelődő vágy ütött tanyát -, hogy mi lenne,
ha véle elhetyegve, egy korallzátonyon
néhány pásztoróra elketyegne?
De ha nagyobb kedve volna,
s inkább a mélybe´ duruzsolna,
mert szerelme attól kapna szikrát,
ha kettesben másznának meg egy
mélytengeri sziklát,
hol elrejthetnék vonzalmuk
számolatlan titkát:
azt a közel negyvenezer ikrát.
Hát az is belefér.
Persze ő is vele fél,
hogy a légyott ne üssön ki balul,
ezért majd nem indít attakot váratlanul,
köldökön alul.
De néki mindegy,
ő képes volna bárhol zsongani:
csak tudna már a nő igent mondani.

Hát már hogyne mondana,
hiszen már írtam:
szörnyű ronda, na!
S oly felkérésre még
a szebbje is tülekedne,
melyben a tengeristen jelzi,
hogy éppen üzekedne.

Szóval, csak csúnya volt, de hülye nem,
már írta is sürgető válaszát:
önnek ezennel azonnal üzenem,
régen kihalt belőlem a türelem
e tárgyba´,
nyugodtan rontson ajtóstul a házba!
Jöjjön bátran, szerelmi éhe hogyha kordul,
ne várja meg míg ízlése jobbra fordul!

Felhívás volt ez keringőre!
S a végtelen tengerek,
s számtalan hering őre
nem tétovázott, vette a lapot,
nem várva be a holnapot.
A víztükörben konstatálta,
hogy isteni a külleme,
ezen már csak az ronthatna,
ha halszagúan bűzlene.
Permetezett parfümöt a hóngödrébe,
elintézte kisdolgát az ónvödrébe,
tett magára arcszeszt, megmosta szemfogát,
s így izent a nőnek: készítse sezlonyát!

Egy parti szikláról startolva,
a tengerbe dobbantott szaltózva,
s nem bánva, hogy hajfürtje nedves lesz,
elpillangózott a kedveshez,
elhívta őt egy fél napra,
egy tenger alatti kéjlakba.

Aki ismeri a mitológiát,
tudja, hogy nem taglal biológiát;
így most egy befülledt bekezdés kimarad,
mint afféle bedeszkázott kirakat
a bámész szemek elől.
De nagyjából sejthető,
hogy itt bukkant egy sejt elő
– mert ez volt az a fauna
s nem egy tojáskeltető szauna -,
melyből megfogant a fattyú gyermek,
kit sorsa – ló létére – szárnnyal ver meg.
Később zúgolódott is emiatt eleget,
így erősítve a ló és darázs elegyet.
Viszont egyszer hallatott csak nyihahát.
Midőn egy olümposzi jelmezbálra
báli maskara gyanánt,
kapott egy lódarázs mintás pizsamát.
S amint beröppent a maszkabálba
e sárgásbarna nagykabátba,
Dionüszosz, ki egy hencseren nyúlott el fecskében
-borgőzöktől mámorban -,
így kiáltott fel fektében:
Pantheon, lódarázs a táborban!
Nyerítve vihogott föl a szárnyaló patás,
kit az Olümposzon még nem ért
ily röhögtető hatás.

Ne csodálja hát, kedves Zsazsa,
hogy nem nyerít lódarazsa,
hiszen mint látja e levezetésből,
a nagy előd is csak egyszer, tévedésből,
vagy pillanatnyi gyengeségből
adott ki ilyen hangot.
Igaz, az megrezgette az egész
olümposzi gangot.

Nyugodjék bele, drága Zsazsa,
s önnel együtt lódarazsa
– s ez nem mentődés, vagy kifogás -,
de nem darázsnak való a nyihogás.

… Vagy várjon csak!
Fejembe hasított egy gondolat,
mint pápának szűkös tiarája,
van az ön darazsának Pegazusos pizsamája?
No már csak azért kérdem,
mert közelg a farsang,
s ki tudja, hátha… kiszalad egy fars hang.

Share

Barna László: A szemölcs

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

Szemölcs nőtt a női lábon,
hiúságot rengető;
gazdáján, a csitri lányon
búskomorság tört elő.

Sebészhez futott a lányka,
elmondotta panaszát;
okos doktorától várta
hiúsága vigaszát.

Kedves ember volt az orvos,
szép szavakkal nyugtatott;
forró víz ha ér cukorhoz:
leánykára úgy hatott.

Szemölcsét már nem is nézte,
állt már annak felette;
adjunktus úr megigézte:
s a lábáról levette.

Share

Barna László: A szél káros szenvedélye

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

Fagyos téli hajnalon láttam,
-de nem tudhatta, hogy figyelem-;
én a buszmegállóban álltam,
ő megjelent lengén, s hidegen.

Végigszaladt a járdaszélen,
pár csikket fölkapott sietve,
majd nagy szégyenlősen, serényen,
mindahányat sodorni kezdte.

S, hogy titkát ne tudja senki meg,
zsákmányával gyorsan elszelelt;
meg ne lássa űző tekintet,
hogy menedéket hol, s merre lelt.

S ahogy ott ácsorogtam tétlen,
véletlenül felfedeztem őt,
amint mélázva, bambán néztem
egy girbegurba, rossz bádogtetőt.

Fönn kavargott a tető ormán,
odament hát kifújni magát,
egy kémény tövénél mogorván
fújta a füstöt, majd tovaszállt.

Share

Barna László: A régész tévedése

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

Beteg lett a neves régész,
s nyomban doktort hívatott,
no még szép, hogy olyat hívott,
kiről sok jó hírt kapott.

Megvizsgálta őt az orvos,
precíz volt és tüzetes,
s megnyugtatta, nem nagy a baj,
bár egy kissé beteges.

Beutalta kórházába,
kivizsgálást írt elő,
megnyugtató diagnózist
nyilván csak így ért el ő.

Rutinszerű macerálás,
s bensőséges kérdések,
ily dolgokon kellett mostan
átesni a régésznek.

Majd miután minden megvolt,
s kész lettek a leletek,
átnézte a neves orvos,
s javasolt egy kenetet.

Ez a balzsam enyhíti majd
mind, a fájós tünetet,
s a gyógyulás reményével
nyugtatta a beteget:

Néminemű meszesedés
képződött a csontjain,
ez növel most kismértékben
egészségi gondjain.

Ám ez a kór, nem oly vészes,
nem ad okot bánatra,
tíz villanyos kezeléstől
alábbhagy a fájdalma.

Ezen kívül, minden este
használja a kenetét,
s lehetőleg őrizze meg
mind, az összes leletét.

De hiszen ez természetes,
mondani se kell neki,
szakmájából adódóan
mindegyiket elteszi.

Mivel nála megszokott volt:
minden lelet, melyet lelt,
valamelyik híres-neves
múzeumban talált helyt.

Így is volt. A leletekről
pontos listát vezetett,
majd ezután megfelelő
kiállítót keresett.

Gondos csomagolás után
múzeumba vitette,
s a legfrissebb leleteit
egy vitrinbe kitette.

Ám valami hiba történt
a pakolás hevében,
s nem leletek utaztak a
múzeumi levélben.

Így aztán, az üveg mögé
– más okmányok terültek -,
kezelésre jogosító
papírjai kerültek.

S, hogy a sorsnak keze volt-e,
vagy talán csak véletelen?
Nem hiszem, hogy kiderül már
itt, e földi életben.

Lett légyen is bármily furcsa,
de itt bizony úgy esett,
hogy a felírt kezelésnek
dicső, nagy szomszédja lett.

Egy ősember térdkalácsa
mészkőburok palástban.
Állítólag futott még, egy
paleolit bagázsban.

Jött is a sok látogató,
bámulták a tárgyakat,
s feltűnt nekik a csont mellett
az orvosi okirat.

Elolvasták rendelvényét,
majd a csontot figyelték,
s a kezelést nem könyvelték
túlontúl nagy sikerként.

Leszűrték a tanulságot:
toporog az orvostan,
hisz az ilyen nyavalyákra
szintúgy ezt írja mostan.

Évezredek elmúltával
ugyanaz a kezelés:
meszes csonton nem segít más,
csak a végső feledés!

Így esett hát, hogy egy régész
elhivatottságában,
lyukat ütött a modern kor
orvostudományában.

Share

Barna László: A csipa

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

Restellem, hogy eddig nem szóltam még róla:
Rövid léte, csupán röpke néhány óra,
Trehányaknál talán, ez egy kissé nyúlik,
Csak a mosakodás sűrűségén múlik.

Nemrég, egyik éjjel álmaimba tévedt,
Súlyos harcot vívtam valami nő végett,
S túlerővel szemben rosszul állt a szénám,
Több sebből véreztem, s alig vert a vénám.

S ő, a bátor csipa, oldalamra álla,
S gyáva ellenségim mindet lekaszálla.
Álmom, ébredéskor frissen élt fejemben,
S reggelre a csipa: nagyot nőtt szememben.

Share

Barna László: Metamorfózis

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

A legelő kies csücskiben
egy girhes ló legel sebtiben,
foga közt zabnak szól rekviem,
tort ül a gyomra, majd megpihen.

Villámlás cikkan az ég tövén,
ékkő a borúnak köldökén;
fellegek sötétlő, dús ölén,
zivatart nemzett a bús födém.

A megriadt lónak hűlt helye,
cserjésre szitál az ég leve;
versemnek sommája, mérlege:
megbokrosodott a vén gebe.

Share

Barna László: Veszélyben a farkasok

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

Rút pofájú ordas farkas
bárányt vacsorált az éjjel,
s a vad zabában nem számolt
a lesdeklő nagy veszéllyel.

Hej, pedig hát ki ne tudná
– jó esetben csupán hírbő´ -,
bárányhúst ha nyersen eszed:
kiütéssel győz a himlő.

E tétel nem általános,
ne ülj föl a példát látva,
ne hidd, hogyha spanyolt eszel
megtámad a spanyolnátha.

De vissza a főcsapásra,
ne súvadjon el a lényeg:
bárányhimlős lett a farkas,
majd megette őt a méreg.

Viszketett a füle, farka,
lompos, loncsos lapockája,
majd megőrült úgy kínozta
akolbéli lakomája.

Elrohant a patikába,
állt csak ottan föl se nézne,
úgy motyogta, röstelkedve,
ellenszert kér pörsenésre.

A patikus nagy rutinnal
ismerte föl mid a pöttyöt,
s hozta is az enyhet adó
felrázandó fehér löttyöt.

Elmondta, hogy ahol viszket,
helyileg kell alkalmazni,
s hány napon át fog a beteg
bőrkiütést tartalmazni.

Vitte is az ordas bőszen,
meg sem állt a nagy erdőig,
ott a rázókeverékkel
lekezelte magát bőrig.

Mind egy cseppig fölhasználta,
szétdörzsölve testén szerét,
mint ahogyan hiú ficsúr
keni fejére a zselét.

Hatásban is hasonlóan
csapott le a szuszpenzió,
csakhogy ordasunkra nézve
nem sült ki abból semmi jó.

Egybefüggő fehérséggé
fixálódott dús bundája,
s amint szikkadt, amint száradt,
fölpenderült szőre szála.

Mondhatjátok lárifári,
mesebeszéd, irka-firka!
Márpedig ez úgy nézett ki,
mint egy jól megtermett birka.

S hiába jött szürke alkony,
hiába szállt le az este,
sűrű, sötét, vak erdőben
világított fehér teste.

Hivalkodó viseletét
kibökte egy éhes rokon,
és a dőre báránydublőr
nem is vette nagyon zokon.

Kollégaként üdvözölte
vérszomjasan hörgő társát,
nem sejtve, hogy életútján
jócskán kurtíthat a másság.

Az a másik meglepődött:
mit zagyvál e kerge birka?!
Noha kissé hízelkedett,
hogy a falka nyelvét bírta.

Tisztán beszélt ordas nyelven,
akcentustól terheletlen,
érezte az éhes koma:
ez dumába´ verhetetlen.

De ő nem is trécselni jött,
bárányhúsra fájt a foga,
lenyelte hát bongyor társát
farkaséhes farkas koma.

Igen ám, de bökkenőként
halmot emel itt a lényeg:
lappangó volt a lakoma,
s himlő árán oltott éhet.

Most emez is kipattogzott…
A gyógyszerészhez elszaladt.
Kapott löttyöt, rázta, kente,
és birkává vált perc alatt.

Jött egy másik éhes ordas,
de nem jött újabb változat,
bárány-szerű lakomától
most belőle vált áldozat.

És ez így ment…, egyre-másra
csak hullottak a farkasok…
Jó volna hát közbelépni,
mer´ elhullhat még marha sok!

Share

Barna László: Nyakas vers

szeptember 7th, 2011 Posted in Barna László | No Comments »

Ha versem oly hosszú volna,
mint a megragadott téma,
sírhantomig toloncolna
tollam jelen hagyatéka.

S ki azt hinné, hogy a túlzás
túlsúllyal küszköd´ e versben,
tévképzetét, mint húslegyet,
folttá lapítom e percben.

Mert oly nyakért, melyről írok,
költő még nem emelt lantot;
no e tény most sem változik,
hisz itt is csak én firkantok.

Ám a fent említett témát
szó nélkül mégse hagyhatom,
még ha a velős lírában
nem is tocsogunk vastagon.

Tehát, e pompás nyelőcső,
a sors játékos kegyéből,
egy zsiráfon volt kapcsolat
fejéig begye hegyétől.

E funkcióval megfelel
egy nyaktól elvárt szerepre,
hisz nélküle a zsiráffej
csak magányosan lebegne.

Ám a hosszban lőn túlkapás!
A harminc lábnyi méretben.
Mely egy érzékeny zsiráfot
jócskán megvisel lélekben.

De nem csak lelki vonalon
következhet be megrogyás,
a bajok görgetegében
ez csak az első felvonás.

Mert a tények hordaléka:
alanyunknak tériszonya;
hisz mi mástól romlana meg
zsiráf és a tér viszonya?!

Szédületét srófolja még
mélyen ülő vérnyomása:
nincsen olyan nyomóerő,
mely a vért így feltornássza.

E tünetek együttese
elfekteté az állatot,
a rálátás minőségén
ezzel sercintve zárlatot.

Mert a madárperspektíva,
ahonnan eddig pillogott,
a süllyedés sodratában
kapott halálos billogot.

A földfelszín száraz bőrén
a látószög tompán huppant,
s békatávlattá nyúlottan
zsiráfunk íriszén cuppant.

A világlátás torzulását
még csak-csak le tudta nyelni
(persze képletesen szólva,
hisz azt nem lehet legelni),

De nehezen emésztette…
bútól űzve nyelt egy nagyot,
ám míg ez a gyomrába ér:
versíró kedvem elhagyott.

Share