Bárdos József: A Fensőbb Értelem Szellete
szeptember 4th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »A Fensőbb Értelem Szellete áttűnt a Földön. Keresztülhaladt emberi lényeken és mosza-tokon, kőszáli kecskéken és központi könyvtárakon, lángossütő bódékon és tudományos kuta-tókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdiókon és az Antarktisz je-gén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a katedrálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájokat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat, egyszóval a Fensőbb Értelem Szellete áthatolt minde-nen, ami csak van és virul (vagy nem virul) ezen a Földön (a földben, a földön és a föld fe-lett). Ez az áthatolása olyannyira gyöngéd, finom, dematerializált volt, hogy senki és semmi nem vett észre belőle semmit. Illetve egy ősi, valamikori mélyművelésű sóbánya magányában terpeszkedő, mára már magára hagyott, teljesen elfelejtett neutrino-számlálóban váratlanul történt három gyors felvillanás, maga Cserenkov is büszke lett volna rá, de erre akkor már réges-régen nem figyelt oda senki.
A Fensőbb Értelem Szellete tehát teljesen észrevétlen maradt. Pontosabban idősb Nyamnyevácz Béla nyugalmazott tehénpásztor Kisszentpéterről, a Kustár utca tizenhárom béből mégiscsak megérzett valamit. Erről a megfogalmazhatatlan, furcsa érzetről azután még aznap este meg is próbált számot adni az Alszegi úton található Három kecskéhez címzett vendéglátóipari egységben (magyarán a szokott kocsmájában) álló törzsasztalánál. Mondhatni tetemes feltűnést keltett mondandójával. Illetve hát nem egészen azzal, amit mondott. A hely-zet az, hogy Nyamnyeváczról köztudomású, hogy naponta egy ép mondat (még ünnepi alkal-makkor) sem szokott kitekeregni a szájából. Ha kérdezik, akkor is inkább csak mormogással, fejrázással, hümmögéssel válaszol. Most meg? Jóformán be nem állt a szája, éjfélig még az első korsó sör árválkodott előtte, viszont a sok „anyám” meg „csezd meg” és „értsük” való-sággal elöntötte a kocsmazugot, ahol egyébként némaságba burkolózva szokott iszogatni ha-sonló korú és kaliberű sörtársai körében.
Hogy miért éppen Kisszentpéteren érzékelte valaki a Fensőbb Értelem Szelletének lehe-letét, azt (valljuk meg őszintén) az elbeszélő sem tudja megmondani. Közrejátszhatott a do-logban, hogy ebben a városkában az elmúlt tizenöt-húsz évben megállt az élet. Miközben az újságokban (a helybéli Kéklevelű Lóherében is) az állt, hogy mindenfelé csak úgy dübörög a gazdaság (és a dübörgés nyilván elnyomta a finom és gyöngéd hangokat), itt egymás után zár-tak be a gyárak, üzemek, a kisebb cégek is elmenekültek. Bezárt a szakrendelő, kiürült a kór-ház (előbb az orvosok, aztán a betegek tűntek el valahová), a születésszám is épp ekkoriban akart negatívra fordulni (de aztán kétségbeesetten konstatálta, hogy ez lehetetlen, maradt tehát a nullán). Már a munkaügyi központ is megszűnt (ahol nincs munka, ott nyilván ügy se lehet), sőt a helyét elfoglaló zálogház tulajdonosa is csődöt mondott, mert mindenki csak beadni akart, kiváltani nem, és a sok begyűjtött használt tévé, mosógép, házimozi, kopott öltöny, át-meneti kabát, no meg a csillogó, hamisköves gyémántgyűrűk a kutyának se kellettek. (Le-gyünk precízek: a kutyákat nem kérdezték meg, de hát vajon?).
Mindezek következtében a városkában a megszokottnál sokkal nagyobb csend honolt. Itt nem puffogott, dudált, zürrögött semmiféle forgalmi dugó, nem száguldoztak őrült motoro-sok, nem ömlött ki az utcára a szupermarketek akcióit hirdető zenezaj (mert szupermarketek se voltak). Nem szirénáztak rendőrautók (mert már a rendőrkapitányságot is megszüntették, és a legközelebbi rendőrsziréna negyven kilométerre, a szomszéd város lakóit szórakoztatta). Itt nem szólaltak meg másodpercenként a legőrültebb hangokon mobiltelefonok (mert a kisszentpéterieket senki nem kereste, az volt a csoda, hogy a térképen még egyáltalán jelölték ezt a települést.) Ettől a nagy csendtől aztán nemcsak a harang hangja hallatszott élesebben (az embernek az volt az érzése, hogy itt folyton harangoznak: vajon mindig temetésre?) A ki-finomult fül (a házgyári papírbetonon keresztül) képes volt meghallani a szomszéd lakásban tartott házi kedvencek (például Földyék másfél méteres dobbermanjának, Vizy Mariska tizen-négy macskájának vagy Bordyék két tucat aranyhalának) motozását is (hogy Tóthék tengeri-malacát már ne is említsük).
S ha már Kisszentpéteren, hát miért éppen idősb Nyamnyevácz Béla érzékelte az érzé-kelhetetlent? Az elbeszélő ennél a mozzanatnál végképp nem tehet mást, mint hogy széttárja a karját, és beismeri, hogy erről aztán fogalma sincsen. De amennyire a Fensőbb Értelem Szel-lete maga volt a megtestesült (bár az adott esetben teljesen dematerializálódott) tökéletesség, a tisztelt olvasó bizonyos lehet benne, hogy ennek megvolt a maga nagyon is kézenfekvő oka és célja.
Visszatérve a kocsmába (oda egyébként is mindig jó visszatérni), Nyamnyevácz sörtár-sai ugyan nem nagyon értették, miről is van szó, de úgy gondolták, ha fontos, akkor erről mindenféleképpen értesülnie kellene a hivatalosságoknak. Másnap tehát hősünk nekivágott, hogy eleget tegyen állampolgári kötelességének. (No lám, micsoda átalakulás: Nyamnye¬vácznak eddig az állampolgárságról csak a választások meg az adók jutottak eszébe, most meg ez a hogyishívják, vagy micsoda). Sajnos szótlansága mellett az is köztudomású volt ró-la, hogy estéit rendszeresen a Három kecskéhez címzett kricsmiben tölti, magyarán ritka eset, hogy holt részegre ne inná magát. Így aztán nem volt könnyű dolga, ha azt akarta, hogy ko-molyan vegyék.
Jó és felbuzdult állampolgárként először a polgármesteri hivatallal próbálkozott. Ide egyébként érdemes volt benézni. Meg kell hagyni ugyanis, a hivatal sokat szépült az utóbbi időben. És nemcsak szépült, de épült, azaz terjeszkedett is. Mióta az iskolák közül csak egy maradt (minek egy városnak több felesleges, pénzpocsékoló intézmény?), a kiürült épületeket felújították, és oda is a hivatal meg az okmányiroda költözött be. Márványpadló, dizájnos bú-torok, kristálycsillárok (energiatakarékos égőkkel: fő a takarékosság!), modern számítógépek, monitorok, kivetítő, miegymás. A vállalkozókat például külön teremben fogadták (volna, ha még lettek volna vállalkozók Kisszentpéteren). Az irodisták is mind szépek, csak húsz és negyven közötti nők, finomak, jól ápoltak, elegánsak (munkaruhának eredeti francia Chanel-kosztüm járt, a szakszervezet kigründolta nekik, elvégre ez már Európa meg unió vagy mi!) Ha rájuk nézett az ember (és ki ne nézett volna rájuk szívesen?), már-már tényleg hallani vélte a haladás lépteinek dübörgő dobogását. Pedig, mint említettük, Kisszentpéteren egyáltalán nem dobogott. Igaz, tavaly a nemzeti ünnepen a polgármester minden kisszentpéterit meg-vendégelt (volna, ha eljöttek volna) egy pohár valódi, egészséges, kisszentpéteri kútvízzel, de az idén víztakarékossági okokból már ez is elmaradt.
Nyamnyevácz tehát az ügyfélszolgálatot kereste fel. Itt hatalmas, tiszta üveglapok osz-tották ketté a helyiséget: belül a dolgozók, kívül a betévedt helybéliek. Hősünk odament az első kisasszonyhoz, és éppen meg akart volna szólalni, amikor az üvegfalon váratlanul kis nyílás keletkezett, kinyúlt rajta egy kéz, és lecsapott elé egy vastag papírköteget.
– Ha segélyt óhajt, töltse ki négy példányban, számítógéppel vagy nyomtatott, kézzel írott betűkkel, és hozza vissza három napon belül. Kedd-péntek négytől hatig – hangzott a szózat, majd amilyen hirtelen nyílt ki, ugyanúgy be is zárult az ablakocska.
Nyamnyevácz kitátotta a száját, és mondani kezdte volna, hogy nem segélyt, inkább csak némi segítséget szeretne, de már késő volt. A papírokat a pulton hagyta, és odalépett a következő ifjú hölgyhöz (ez különben is jobban tetszett neki, mosolygós, zöld szemű lány volt, barna haja két kis copfocskába fonva ereszkedett a fülére.
– Panaszügy? – nyílt rés az üvegfalon.
Hősünk most valóban résen volt, azaz hogy lecsapott a résre (pedig hol van már az idő, amikor hazánk nem rés, hanem erős bástya volt):– Hát, bizonyos értelemben, csezd meg, tényleg panasz. Anyám, az aztán valami furcsa áthatolás vagy mi a fene volt itten.
– Áthatolás? Talán be-ha-to-lás! – oktatta ki kellemes, meleg hangján a kisasszony Nyamnyeváczot. Vágott az agya: itt a panaszablaknál elég sűrűn találkozott asszonyokkal, akik férjük bizonyos fajta erőszakos behatolására szoktak panaszkodni. – Forduljon ügyével a polgárőrséghez! – csapódott be az ablakocska.
– Az ég szerelmére, Béla, mondd azt, hogy „ő”. Csak végre nyögd már ki, mit akarsz – könyörgött a polgárőrség parancsnoka Nyamnyevácznak, aki már másfél órája próbálta meg-fogalmazni, hogy mi (vagy ki) is az, akiről (vagy amiről), szóval akinek, illetve akivel kap-csolatban…
Az elbeszélő majdnem minden szimpátiája hősünké, akinek nincsenek írói tapasztalatai, és így nem is tudhatja, hogy a megfogalmazhatatlant nem lehet megfogalmazni. Hogyan is le-hetne képes éppen Nyamnyevácz Béla Kisszentpéterről arra, hogy megfogalmazza azt a be-nyomást, érzést, hangulatot, amit a Fensőbb Értelem Szelletének finom, gyöngéd, dematerializált áthatolása keltett egy pillanatra benne.
Azért csak majdnem, mert némi szimpátiát, együttérzést szegény polgárőr iránt is ér-zünk, aki a legjobb indulata ellenére sem képes semmi értelmeset kiszedni Nyamnyeváczból. Nem mintha Kisszentpéteren polgárőrnek lenni egyébként valami nagy szórakozás lett volna (szerény ember kevéssel megelégszik), de ismerjük el, ez az eset kemény próbatétel volt. A parancsnok talán már rég ki is dobta volna vendégét, ha nem együtt koptatták volna annakide-jén a helybéli kisegítő iskola (akkor még volt ilyen) padjait. De most feltámadtak a régi emlé-kek, a közös csínyek (például, hogy együtt fogták azt az egeret, amivel Gizi nénit, a másodi-kos tanító nénijüket majd megölték azzal, hogy dolgozatírás közben elengedték szegény ma-dzagra kötött jószágot a tanári asztal irányában).
Nyamnyevácz tehát a teljes kudarc érzetével lépett ki a polgárőrség ajtaján. Hazatá-molygott, lefeküdt. Rendes Csehov-novellában bizonyára belehalt volna ebbe a kétségbeejtő helyzetbe, de szerencsére ezt a történetet nem Csehov, hanem a nagybetűs élet írta. Így hát csak feküdt az ágyában, miközben kavarogtak a fejében a képek, a gondolatok. Csak bámulta a mennyezetet. Teljesen elveszítette időérzékét, és megtörtént vele az a csúfság, hogy este el-felejtett elmenni a szokásos kocsmájába.
De aztán lassan helyrerázódtak a dolgok. Egy ideig ugyan még próbálkozott, hogy el-mesélje, mit érzett akkor, amikor egyszerre, hirtelen, szóval amikor, anyám, hát az aztán…
De ahogy az idő múlt, úgy lett maga is egyre bizonytalanabb. Megtörtént az a rendkívüli dolog egyáltalán? Megtörténhetett az a rendkívüli dolog egyáltalán egy olyan városban, mint Kisszentpéter? És éppen egy olyan emberrel, mint amilyen ő? És egyáltalán?
Úgyhogy lassan felhagyott az erőlködéssel. Néha még belekezdett, de aztán egy „csezd meg”-gel elvágta a saját történetét. Később már bele se kezdett, csak legyintett egyet. És nem-sokára megint olyan lett, mint régen: idősb Nyamnyevácz Béla, aki az estéit a Három kecské-hez címzett vendéglátóipari egységben tölti, szótlanul kortyolgatva el a napi két-három korsó sörét abban a nevezetes kocsmazugban sörtársai körében.
Így aztán a Fensőbb Értelem Szelletének látogatása, melynek során keresztülhaladt em-beri lényeken és moszatokon, kőszáli kecskénen és központi könyvtárakon, lángossütő bódé-kon és tudományos kutatókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdió-kon és az Antarktisz jegén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a kated-rálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájo-kat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat (és megérintette idősb Nyamnyevácz Bélát is Kisszentpéteren), végül tényleg teljesen titokban maradt.
