Bárdos József: A Fensőbb Értelem Szellete

szeptember 4th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

A Fensőbb Értelem Szellete áttűnt a Földön. Keresztülhaladt emberi lényeken és mosza-tokon, kőszáli kecskéken és központi könyvtárakon, lángossütő bódékon és tudományos kuta-tókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdiókon és az Antarktisz je-gén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a katedrálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájokat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat, egyszóval a Fensőbb Értelem Szellete áthatolt minde-nen, ami csak van és virul (vagy nem virul) ezen a Földön (a földben, a földön és a föld fe-lett). Ez az áthatolása olyannyira gyöngéd, finom, dematerializált volt, hogy senki és semmi nem vett észre belőle semmit. Illetve egy ősi, valamikori mélyművelésű sóbánya magányában terpeszkedő, mára már magára hagyott, teljesen elfelejtett neutrino-számlálóban váratlanul történt három gyors felvillanás, maga Cserenkov is büszke lett volna rá, de erre akkor már réges-régen nem figyelt oda senki.
A Fensőbb Értelem Szellete tehát teljesen észrevétlen maradt. Pontosabban idősb Nyamnyevácz Béla nyugalmazott tehénpásztor Kisszentpéterről, a Kustár utca tizenhárom béből mégiscsak megérzett valamit. Erről a megfogalmazhatatlan, furcsa érzetről azután még aznap este meg is próbált számot adni az Alszegi úton található Három kecskéhez címzett vendéglátóipari egységben (magyarán a szokott kocsmájában) álló törzsasztalánál. Mondhatni tetemes feltűnést keltett mondandójával. Illetve hát nem egészen azzal, amit mondott. A hely-zet az, hogy Nyamnyeváczról köztudomású, hogy naponta egy ép mondat (még ünnepi alkal-makkor) sem szokott kitekeregni a szájából. Ha kérdezik, akkor is inkább csak mormogással, fejrázással, hümmögéssel válaszol. Most meg? Jóformán be nem állt a szája, éjfélig még az első korsó sör árválkodott előtte, viszont a sok „anyám” meg „csezd meg” és „értsük” való-sággal elöntötte a kocsmazugot, ahol egyébként némaságba burkolózva szokott iszogatni ha-sonló korú és kaliberű sörtársai körében.
Hogy miért éppen Kisszentpéteren érzékelte valaki a Fensőbb Értelem Szelletének lehe-letét, azt (valljuk meg őszintén) az elbeszélő sem tudja megmondani. Közrejátszhatott a do-logban, hogy ebben a városkában az elmúlt tizenöt-húsz évben megállt az élet. Miközben az újságokban (a helybéli Kéklevelű Lóherében is) az állt, hogy mindenfelé csak úgy dübörög a gazdaság (és a dübörgés nyilván elnyomta a finom és gyöngéd hangokat), itt egymás után zár-tak be a gyárak, üzemek, a kisebb cégek is elmenekültek. Bezárt a szakrendelő, kiürült a kór-ház (előbb az orvosok, aztán a betegek tűntek el valahová), a születésszám is épp ekkoriban akart negatívra fordulni (de aztán kétségbeesetten konstatálta, hogy ez lehetetlen, maradt tehát a nullán). Már a munkaügyi központ is megszűnt (ahol nincs munka, ott nyilván ügy se lehet), sőt a helyét elfoglaló zálogház tulajdonosa is csődöt mondott, mert mindenki csak beadni akart, kiváltani nem, és a sok begyűjtött használt tévé, mosógép, házimozi, kopott öltöny, át-meneti kabát, no meg a csillogó, hamisköves gyémántgyűrűk a kutyának se kellettek. (Le-gyünk precízek: a kutyákat nem kérdezték meg, de hát vajon?).
Mindezek következtében a városkában a megszokottnál sokkal nagyobb csend honolt. Itt nem puffogott, dudált, zürrögött semmiféle forgalmi dugó, nem száguldoztak őrült motoro-sok, nem ömlött ki az utcára a szupermarketek akcióit hirdető zenezaj (mert szupermarketek se voltak). Nem szirénáztak rendőrautók (mert már a rendőrkapitányságot is megszüntették, és a legközelebbi rendőrsziréna negyven kilométerre, a szomszéd város lakóit szórakoztatta). Itt nem szólaltak meg másodpercenként a legőrültebb hangokon mobiltelefonok (mert a kisszentpéterieket senki nem kereste, az volt a csoda, hogy a térképen még egyáltalán jelölték ezt a települést.) Ettől a nagy csendtől aztán nemcsak a harang hangja hallatszott élesebben (az embernek az volt az érzése, hogy itt folyton harangoznak: vajon mindig temetésre?) A ki-finomult fül (a házgyári papírbetonon keresztül) képes volt meghallani a szomszéd lakásban tartott házi kedvencek (például Földyék másfél méteres dobbermanjának, Vizy Mariska tizen-négy macskájának vagy Bordyék két tucat aranyhalának) motozását is (hogy Tóthék tengeri-malacát már ne is említsük).
S ha már Kisszentpéteren, hát miért éppen idősb Nyamnyevácz Béla érzékelte az érzé-kelhetetlent? Az elbeszélő ennél a mozzanatnál végképp nem tehet mást, mint hogy széttárja a karját, és beismeri, hogy erről aztán fogalma sincsen. De amennyire a Fensőbb Értelem Szel-lete maga volt a megtestesült (bár az adott esetben teljesen dematerializálódott) tökéletesség, a tisztelt olvasó bizonyos lehet benne, hogy ennek megvolt a maga nagyon is kézenfekvő oka és célja.
Visszatérve a kocsmába (oda egyébként is mindig jó visszatérni), Nyamnyevácz sörtár-sai ugyan nem nagyon értették, miről is van szó, de úgy gondolták, ha fontos, akkor erről mindenféleképpen értesülnie kellene a hivatalosságoknak. Másnap tehát hősünk nekivágott, hogy eleget tegyen állampolgári kötelességének. (No lám, micsoda átalakulás: Nyamnye¬vácznak eddig az állampolgárságról csak a választások meg az adók jutottak eszébe, most meg ez a hogyishívják, vagy micsoda). Sajnos szótlansága mellett az is köztudomású volt ró-la, hogy estéit rendszeresen a Három kecskéhez címzett kricsmiben tölti, magyarán ritka eset, hogy holt részegre ne inná magát. Így aztán nem volt könnyű dolga, ha azt akarta, hogy ko-molyan vegyék.
Jó és felbuzdult állampolgárként először a polgármesteri hivatallal próbálkozott. Ide egyébként érdemes volt benézni. Meg kell hagyni ugyanis, a hivatal sokat szépült az utóbbi időben. És nemcsak szépült, de épült, azaz terjeszkedett is. Mióta az iskolák közül csak egy maradt (minek egy városnak több felesleges, pénzpocsékoló intézmény?), a kiürült épületeket felújították, és oda is a hivatal meg az okmányiroda költözött be. Márványpadló, dizájnos bú-torok, kristálycsillárok (energiatakarékos égőkkel: fő a takarékosság!), modern számítógépek, monitorok, kivetítő, miegymás. A vállalkozókat például külön teremben fogadták (volna, ha még lettek volna vállalkozók Kisszentpéteren). Az irodisták is mind szépek, csak húsz és negyven közötti nők, finomak, jól ápoltak, elegánsak (munkaruhának eredeti francia Chanel-kosztüm járt, a szakszervezet kigründolta nekik, elvégre ez már Európa meg unió vagy mi!) Ha rájuk nézett az ember (és ki ne nézett volna rájuk szívesen?), már-már tényleg hallani vélte a haladás lépteinek dübörgő dobogását. Pedig, mint említettük, Kisszentpéteren egyáltalán nem dobogott. Igaz, tavaly a nemzeti ünnepen a polgármester minden kisszentpéterit meg-vendégelt (volna, ha eljöttek volna) egy pohár valódi, egészséges, kisszentpéteri kútvízzel, de az idén víztakarékossági okokból már ez is elmaradt.
Nyamnyevácz tehát az ügyfélszolgálatot kereste fel. Itt hatalmas, tiszta üveglapok osz-tották ketté a helyiséget: belül a dolgozók, kívül a betévedt helybéliek. Hősünk odament az első kisasszonyhoz, és éppen meg akart volna szólalni, amikor az üvegfalon váratlanul kis nyílás keletkezett, kinyúlt rajta egy kéz, és lecsapott elé egy vastag papírköteget.
– Ha segélyt óhajt, töltse ki négy példányban, számítógéppel vagy nyomtatott, kézzel írott betűkkel, és hozza vissza három napon belül. Kedd-péntek négytől hatig – hangzott a szózat, majd amilyen hirtelen nyílt ki, ugyanúgy be is zárult az ablakocska.
Nyamnyevácz kitátotta a száját, és mondani kezdte volna, hogy nem segélyt, inkább csak némi segítséget szeretne, de már késő volt. A papírokat a pulton hagyta, és odalépett a következő ifjú hölgyhöz (ez különben is jobban tetszett neki, mosolygós, zöld szemű lány volt, barna haja két kis copfocskába fonva ereszkedett a fülére.
– Panaszügy? – nyílt rés az üvegfalon.
Hősünk most valóban résen volt, azaz hogy lecsapott a résre (pedig hol van már az idő, amikor hazánk nem rés, hanem erős bástya volt):– Hát, bizonyos értelemben, csezd meg, tényleg panasz. Anyám, az aztán valami furcsa áthatolás vagy mi a fene volt itten.
– Áthatolás? Talán be-ha-to-lás! – oktatta ki kellemes, meleg hangján a kisasszony Nyamnyeváczot. Vágott az agya: itt a panaszablaknál elég sűrűn találkozott asszonyokkal, akik férjük bizonyos fajta erőszakos behatolására szoktak panaszkodni. – Forduljon ügyével a polgárőrséghez! – csapódott be az ablakocska.
– Az ég szerelmére, Béla, mondd azt, hogy „ő”. Csak végre nyögd már ki, mit akarsz – könyörgött a polgárőrség parancsnoka Nyamnyevácznak, aki már másfél órája próbálta meg-fogalmazni, hogy mi (vagy ki) is az, akiről (vagy amiről), szóval akinek, illetve akivel kap-csolatban…
Az elbeszélő majdnem minden szimpátiája hősünké, akinek nincsenek írói tapasztalatai, és így nem is tudhatja, hogy a megfogalmazhatatlant nem lehet megfogalmazni. Hogyan is le-hetne képes éppen Nyamnyevácz Béla Kisszentpéterről arra, hogy megfogalmazza azt a be-nyomást, érzést, hangulatot, amit a Fensőbb Értelem Szelletének finom, gyöngéd, dematerializált áthatolása keltett egy pillanatra benne.
Azért csak majdnem, mert némi szimpátiát, együttérzést szegény polgárőr iránt is ér-zünk, aki a legjobb indulata ellenére sem képes semmi értelmeset kiszedni Nyamnyeváczból. Nem mintha Kisszentpéteren polgárőrnek lenni egyébként valami nagy szórakozás lett volna (szerény ember kevéssel megelégszik), de ismerjük el, ez az eset kemény próbatétel volt. A parancsnok talán már rég ki is dobta volna vendégét, ha nem együtt koptatták volna annakide-jén a helybéli kisegítő iskola (akkor még volt ilyen) padjait. De most feltámadtak a régi emlé-kek, a közös csínyek (például, hogy együtt fogták azt az egeret, amivel Gizi nénit, a másodi-kos tanító nénijüket majd megölték azzal, hogy dolgozatírás közben elengedték szegény ma-dzagra kötött jószágot a tanári asztal irányában).
Nyamnyevácz tehát a teljes kudarc érzetével lépett ki a polgárőrség ajtaján. Hazatá-molygott, lefeküdt. Rendes Csehov-novellában bizonyára belehalt volna ebbe a kétségbeejtő helyzetbe, de szerencsére ezt a történetet nem Csehov, hanem a nagybetűs élet írta. Így hát csak feküdt az ágyában, miközben kavarogtak a fejében a képek, a gondolatok. Csak bámulta a mennyezetet. Teljesen elveszítette időérzékét, és megtörtént vele az a csúfság, hogy este el-felejtett elmenni a szokásos kocsmájába.
De aztán lassan helyrerázódtak a dolgok. Egy ideig ugyan még próbálkozott, hogy el-mesélje, mit érzett akkor, amikor egyszerre, hirtelen, szóval amikor, anyám, hát az aztán…
De ahogy az idő múlt, úgy lett maga is egyre bizonytalanabb. Megtörtént az a rendkívüli dolog egyáltalán? Megtörténhetett az a rendkívüli dolog egyáltalán egy olyan városban, mint Kisszentpéter? És éppen egy olyan emberrel, mint amilyen ő? És egyáltalán?
Úgyhogy lassan felhagyott az erőlködéssel. Néha még belekezdett, de aztán egy „csezd meg”-gel elvágta a saját történetét. Később már bele se kezdett, csak legyintett egyet. És nem-sokára megint olyan lett, mint régen: idősb Nyamnyevácz Béla, aki az estéit a Három kecské-hez címzett vendéglátóipari egységben tölti, szótlanul kortyolgatva el a napi két-három korsó sörét abban a nevezetes kocsmazugban sörtársai körében.
Így aztán a Fensőbb Értelem Szelletének látogatása, melynek során keresztülhaladt em-beri lényeken és moszatokon, kőszáli kecskénen és központi könyvtárakon, lángossütő bódé-kon és tudományos kutatókon, múzeumokon, egyetemeken és nudista strandokon, tévéstúdió-kon és az Antarktisz jegén, átszelte az óceánokat és a zsibvásárokat, a bölcsődéket és a kated-rálisokat, a stadionokat és a börtönöket, a búzatáblákat és a közlekedési táblákat, a pucerájo-kat és a kuplerájokat, a gázcseretelepeket és a vízibiciklistákat (és megérintette idősb Nyamnyevácz Bélát is Kisszentpéteren), végül tényleg teljesen titokban maradt.

Share

Bárdos József: Faludy György

szeptember 4th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Pokolbélien víg, kiváló magyar költő a XX. század második feléből. Zsenialitását mutatja, hogy akárcsak Einstein, ő sem visel zoknit. Hatalmas alakja kilóg a magyar irodalom történetéből. Fegyverrel harcolt a fasizmus ellen, később fasisztagyanúsnak találták (nem csoda: va-lami mégiscsak volt közöttük, ha más nem, egy lövészárok!) Politikai nézeteit tekintve nem válogatós: a Horthy-korban emigrálnia kellett, a Rákosi-korszakban kényszermunkára inter-nálták, a Kádár-korszakot újra emigrációban töltötte. Később mégis megbocsátották neki, hogy üldözték. Már-már külföldre szakadt hazánkfia lett, sőt éppen ki akarták nevezni a leg-nagyobb magyar emigráns költőnek, amikor 1989 után tévedésből váratlanul hazatért.
Mint Csokonai, ember és polgár akart lenni, tényleg csoda, hogy még sza¬bad(mezít)lábon van. Első verseskönyvét Villon álnéven publikálta, azóta is néha összekeve-rik őket (mindkettő fiatal és zseniális). Az utolsó tíz-tezenöt évben legkedvesebb nőfaja Fan-ni, legkedvesebb műfaja pedig az általa megújított szonett. Ezt mutatják kötetei is, a 100 szo-nett, 200 szonett, 300 szonett, 500 szonett…


MCMIC

Mikor halaskofának öltözött a Hilton
helyettes cárleánya, Sztálin, és kereste
tizenkilenc tizenhetes breton csekista, este
ruhád alatt mi domborul: Petőfi, Villon

vagy Tao Te King-kötet hevíti csókra értem
lilába mardult ajkadat; ropogva halkan
magánzárkám zugában éhesen befaltam
kilenc kerek libát; s a sorsot arra kértem,

kerítsen egy neked való valódi égő
huszáros fogkefét, zenés magyart, de még ő
se tudta akkor azt, amit magam se: Máltán

a zöld Piazza della Santa Broccolin talál tán
reánk a vágy, lehull ruhánk, pokolba ildom,
mikor halaskofának öltözött a Hilton…

Share

Bárdos József: Az UFÓ

szeptember 4th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Hogy műszaki hiba okozta-e, netán csak elszámították magukat, vagy kifejezetten ez volt a szándékuk, nem tudni, mindenesetre tény, hogy az ismeretlen eredetű repülő szerkezet a meredeken tengerbe vesző sziklaperem csúcsán landolt. Hatalmas szivar alakú testén vissza-tükröződött a partnak rohanó hullámok csillogása.
Hamar fölfedezték. Kezdetben csak néhány bátor ember (meg a gyerekek) merték meg-közelíteni, de alig néhány hét múlva már valóságos sátor-város alakult ki a környéken. Vol-tak, akik száz kilométereket autóztak, vonatoztak, csak hogy láthassák. Mégiscsak szenzáció. A kempingezőkkel együtt érkeztek meg a lángossütők, lacikonyhások, emléktárgyárusok. Nemsokára már mindenütt kapni lehetett a kis műanyag-sziklán fityegő műanyag űrhajót. A műanyag-szikla tövében aranybetűs felirat: „Emlék – Ufó”.
A körzeti hatóságok megtették, ami tőlük elvárható volt. A sátorvárost telerakták „Par-kolni tilos” táblákkal, és feljegyzést küldtek az esetről a területi központba. Ott azonban, te-kintettel arra, hogy a főilletékes éppen szabadságon volt (leutazott, hogy megnézze az ufót), kissé megrekedt az ügy. A jelentés a főilletékes illetékes helyettese elé került, ő azonban nem érezte magát elég illetékesnek ahhoz, hogy egy ilyen jelentőségű ügyet a kezébe vegyen (kü-lönben is félkezű volt).
Váratlan fordulatot adott az eseményeknek egy kétperces beszélgetés, melyet a rádió körzeti tudósítója készített az Ufó-center (akkor már neve is volt) lakóival a „Miért langyos a sör?” című vitaműsor számára. Ez önmagában nem lett volna baj, de a riport (tévedésből) el is hangzott a rádió környezetvédelmi műsorában.
Az ügyből sajtóvita keletkezett. A lapok a Hulladékbegyűjtő Vállalatot (röviden HULLABEVÁL) tették felelőssé, de a cég szóvivője hivatalosan cáfolta, hogy az ismeretlen eredetű fémszivart ők tárolnák a tengerparton. Azt viszont elismerte, hogy a sör nyáron (télen soha!) néha valóban langyos, de mint mondta, ez a Ser-Bor-Likőrkészítő Tröszt (népszerű ne-vén SERBLI) hibája. A vitába bekapcsolódtak a Dohányzásellenes Liga (DELI) aktivistái is, hevesen kirohanva a dohányosok újabb provokációja ellen (csak később derült ki, tévedésben voltak, azt hitték, „az ismeretlen eredetű fémszivar” valami új dohányipari reklámfogás).
Alig két hónap múlva (akkor már nyár dereka volt) a televízió is bemutatta az ufót a „Mi történt – Ma történt” című exkluzív magazinjában. Akkor már az eset a figyelem közép-pontjában állt. A kormány hivatalosan cáfolta, hogy emelni akarja az adókat, az ellenzék azonban kitartott álláspontja mellett, hogy a fémszivarral kormánypárt csak el akarja terelni a figyelmet a súlyos gazdasági problémákról. A helyzet komolyságát bizonyította, hogy még aznap este sokan betelefonáltak, például egy asztrológus, két Napóleon (egyik sem volt az igazi), valamint Kovács Atanázné a Fasor út 4/c-ből, hogy lakásában leszakadt a mennyezet (de a tévések rajta sem tudtak segíteni).
Mindenesetre – engedve a közvélemény nyomásának – a televízió Ifjúságpolitikai Inté-zetének Propaganda Alcsoportja, (a kedvelt IPI-APACS) következő műsorát a dohányzás ká-ros hatásainak szentelte. Közben visszaérkezett a területi főilletékes is, de az ügy akkorra már országos méretűvé duzzadt, jónak látta tehát, ha a jelentést (három példányban kísérőlevéllel) az országos főilletékes hatáskörébe utalja át. Közben beköszöntött az esős idő, és a fővárosból senkinek sem volt kedve leutazni a (már fürdésre alkalmatlanul hideg) tengerhez. Megalakí-tottak ugyan egy parlamenti bizottságot az ügy kivizsgálására (elnök, huszonhárom tag, há-rom könyvelő, öt gépírónő, két kávéfőző, négy személygépkocsi, ja, és egy mérnök), de a lendület ezzel ki is fulladt. Az Ufológiai és Futurológiai Főközpontot (UFF) már nem sikerült létrehozni (nem volt megfelelő üres székház).
Ahogy beállt a rossz idő, a sátor-város fogyatkozni kezdett. Érdekes módon előbb a lán-gossütők keltek útra és csak azután indultak meg a lacikonyhások. Végül csak az üres, sze-méttel teleszórt térséget vigyázó „Parkolni tilos” táblák tartottak ki, dacolva a tenger felől fújó kemény szelekkel.
Amikor nemrég lent jártam, meg akartam nézni az ufót, de az se volt már sehol. Hogy sikerült-e kijavítani a hibát, és elrepültek-e a benne ülők (ha egyáltalán ült benne valaki), vagy a tengerbe zuhant, esetleg hogy szégyenében (mert már senkit sem érdekel) egyszerűen fel-szívódott-e, nem tudni. De ez talán már nem is lényeges…

Share

Bárdos József: A pszichó

szeptember 4th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Női hang: Fázom. Be kellene csukni az ablakot.
Férfihang: Becsuktam. Most már hagysz olvasni?
Női hang: Nem akartalak zavarni.
Férfihang: Oké. Nem történt semmi.

(Rövid szünet.)

Női hang: Ne gyújts rá már megint! Most nyomtad el az előzőt.
Férfihang: Mi közöd hozzá?
Női hang: Tudod, hogy nem tesz jót. Meg aztán ki nem állom a bagószagot. Örökké csak nyelni a füstöt! Még ha az ablak nyitva van, hát hagyján.
Férfihang: Kinyissam?
Női hang: Tőlem? Azt csinálsz, amit akarsz. Érdekel is téged, hogy én milyen érzékeny vagyok a hőingadozásokra! Arról meg nem tehetek, hogy ilyen kifinomult a szaglásom.
Férfihang: Tudod mit? Amíg elszívom ezt a cigit, menj ki a konyhába, és főzz nekem egy kávét.
Női hang: Főzhetek. De aztán meg majd morogsz, hogy nem elég erős.
Férfihang: Jó. Kimegyek én, és megfőzöm magamnak.
Női hang: Nem! Azt nem engedhetem meg! Hát akkor minek vagyok én itt? A háztar-tás: az az én dolgom. Különben is megint mindent széthagynál, aztán kereshetem, mi hol van.
Férfihang: Meggyőztél. Nem kell kávé.
Női hang: De ha egyszer kívánod?
Férfihang: Már nem kívánom.
Női hang: Biztos? Tudod, hogy bármit kívánsz, csak szólnod kell!
Férfihang: Olvasni szeretnék.

(Rövid szünet.)

Női hang: Jól van. Meg se szólalok, ha nem akarod. Csak gondoltam, jólesne egy kis beszélgetés.
Férfihang: Köszönöm. Olvasni akarok. Világos?
Női hang: Biztos? Mert az előbb is kávét akartál, aztán meg azt mondtad, hogy mégse akarsz. (Szünet.) Fura egy alak vagy. Magad se tudod, mit akarsz, velem meg folyton veszek-szel. Pedig én csak jót akarok neked.
Férfihang: Olvasnék, ha lehetne!
Női hang: Tán én zavarlak benne? (Szünet) És mit olvasol?
Férfihang: A Gyűrűk urát. Már minden haverom olvasta, Azt mondják, piszok jó.
Női hang: Nem nagyon hosszú?
Férfihang: Érdekes.
Női hang: És nem fogsz nagyon kifáradni tőle? Inkább valami pihentetőt kellene olvas-nod.
Férfihang: Én így akarok pihenni. Érthető?
Női hang: Most miért kiabálsz velem? Én csak jót akarok neked.
Férfihang: Tudom. De ha folyton beszélsz, nem tudok odafigyelni a regényre.
Női hang: Neked egy vacak regény fontosabb, mint én?!
Férfihang: Nem vacak. És olvasnék!
Női hang: Tessék csak! Mondd meg inkább bátran, hogy felesleges vagyok. Hogy ki nem állhatsz. Hogy csak az utadban vagyok.
Férfihang: És ha kimondom, akkor mi van? Akkor csendben maradsz végre?
Női hang: Cinikus vagy.
Férfihang: Sajnálom. Ilyen a természetem.
Női hang:De ha nem kellek neked, akkor miért hoztál ide? Tudod mennyien örülnének, ha az övék lennék?
Férfihang: Szerencsés fickók, hogy nem az övék lettél!
Női hang: Ó, ha valami rendes fiatalember jött volna értem! Foglalkozna velem, elmon-daná, mi bántja, megmondaná, mit szeretne holnap ebédre, és még a kávém is ízlene neki! És biztos nem büdösítené tele a lakást. Meg az ablakot is…

Kapcsolás (magnetefon?) hangja. Aztán újra kapcsolás, üres búgás, majd a következő szöveg hallható a korábbi Férfihangtól:

Férfihang: Kedves Tom! Ezt a felvételt tegnap készítettem. A Te szemszögedből nézve nagyon ígéretes minden. Ami a pszichikumát illeti, jobb, mint az igazi. Valószínűleg óriási szenzáció lesz ez a háztartási pszichorobot. Már szinte látom: „Vegyen Ön is Pszichót! Nem lesz egyedül!”
Mellesleg: Tudod, hogy szívesen vállaltam, hogy kipróbálom a kísérleti példányt. Most mégis arra kérlek, szabadíts meg tőle minél előbb, mert az agyamra megy. Akkor már inkább megnősülök. Üdv és könyörgés. Haverod: Fred

Share

Bárdos József: A szegény királyfi

szeptember 4th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény királyfi. Olyan szegény volt, hogy a koronáján még a drágakövek helyén is csak foltok voltak. Olyan szegény volt, mint a temp-lom egere. Tán még annál is szegényebb. Annyira, hogy a templomi egér elszégyellte magát, és átengedte a lakását a szegény királyfinak.
Üldögélt hát egy szép napon ez a szegény királyfi az egérlyukban, és egyre azon járt az esze, hogy mit enne, ha volna mit, de csak őt ette a méreg a szomorúságtól. Hát ahogy ott üldögélt, és ette magát bánatában, egyszercsak megszólalt egy mobiltelefon. Körülnéz a ki-rályfi, hát, uram fia! A templomi egérnek is van már mobilja, talán kettő is, merthogy az egyiket ott felejtette az egérlyukban, és úgy látszik, eddig még nem hiányzott neki. És nem akármilyen telefon volt ám ez, hanem olyan, amelyik már képeket is tudott továbbítani a gaz-dájáról. Mégpedig színes képeket. Persze a királyfi képe, amit a hívója megláthatott, amikor bejelentkezett, nem volt valami színes, bizony a sok éhezés nem tett jót a színeinek.
– Ki vagy te, királyfi – kérdezte egy hang (mert a hívó a vonal túlsó végéről nem kül-dött magáról képet).
– Én a szegény királyfi vagyok – felelte a szegény királyfi az igazságnak híven, és el-mesélte a telefonálónak, hogy ő most csak átmenetileg, hogy ő csak egy kis időre húzta itt meg magát, csak addig, amíg valamelyest jobbra fordulna a sorsa. Mert hogy ez itten a temp-lom egerének a szállása. Mondott volna még sokminden mást is, mert a hang, amely megszó-lította, olyan kedves, de olyan gyönyörűséges volt, hogy szegény királyfi nemcsak az udvari-asságról, de még az éhségről is megfeledkezett tőle. De a hang a szavába vágott:
– Hát Isten veled, királyfi. Majd szólj a templom egerének, hogy kerestem.
– De hát ki vagy te, aki a hangjával még az éhségemet és a nyomorúságomat is elűzted egy pillanatra?
– Még nem jöttél rá? – mosolygott a hang. – Én vagyok a mesebeli tündér. Talán csak hallottál már Tündér Ilonáról?
– Hogyne hallottam volna. Édesanyám valamikor sokat mesélt róla. Akkor még én is palotában laktam, ahogy rendes királyfiakhoz illik. Csak hát azóta sokminden történt, bizony azóta már tán a palotánk is összedőlt. Pedig micsoda gyönyörűség is lehetett, amikor a szüle-tésem alkalmából kivilágították az egész palotát! Volt kínai tüzijáték, görögtűz… – a szegény királyfinak egészen elkámpicsorodott a hangja szomorúságtól.
– Jaj, szegény királyfi! De beleszomorodtál! – És hogy egy kis kedvet öntsön a sze-gény királyfiba, a hang nevetve így folytatta: – Nehogy a spanyolnáthával meg az olasz csiz-mával folytasd!
– De szép idők is voltak! Akkoriban sok mesét hallottam. Tündér Ilonáról is. Csak nem te vagy az?
– Nem, dehogyis! Butuska egy királyfi vagy te! Hát ha ismered a mesét, tudhatnád, hogy Tündérszép Ilona már régen megtalálta a maga Árgyélus királyfiját. Én viszont még vá-rok.
– Csak nem engem vársz? Csak nem az én tündérem vagy?
– Honnan tudjam? – kérdezte a tündér. – Útnak indultál már? Bejártad már értem az egész világot? Akartál már az életed árán is meglelni engem? Képes voltál értem kiállni há-rom próbát is?
– Már indulok! – mondta a királyfi, és valóban talpra ugrott. – Jaj! – kiáltotta szinte azonnal, mert jól beverte a fejét az egérlyuk mennyezetébe.
– Már meg is bántad a dolgot? – csilingelt a tündér hangja a nevetéstől, mert pontosan látta, hogy mi történt.
A szegény királyfi úgy elpirult szégyenében, hogy még a koronáján a foltok is kipiro-sodtak.
– És mondd, tündér, mégis, merre talállak?
– Ejnye, királyfi! Igazán tudhatnád. Hetedhétországon túl, az Üveghegyeken is túl, ott, ahol a kurtafarkú kismalac túr, még azon is túl egy rőffel és két bakarasszal… Remélem, ko-csid van legalább? Rolls Roys vagy efféle. Vagy te még lovon jársz?
– Nincsen nekem se kocsim, se lovam – mondta szomorúan a szegény királyfi. – Leg-följebb ha magamat foghatom be magam elé – ha ez egyáltalán elképzelhető. Most mit ne-vetsz, tündér? – kérdezte, mert a túlfélről megint idecsilingelt a nevetés hangja.
– Bocsáss meg, te szegény királyfi, tudom, hogy nagyon illetlen dolog mást kinevet-ni… de nem tudok parancsolni a nevetésemnek. Az az igazság, hogy sokszor kikapok emiatt a szüleimtől… Neked is ilyen szigorúak a szüleid, szegény királyfi?
– Nekem bizony már nincsenek szüleim – mondta a szegény királyfi. – Persze valami-kor lenniük kellett, kettőnek legalább, de már csak az édesanyámra emlékszem. Úgyhogy se szüleim, se országom. Tudod, tündér, nemcsak szegény, de árva is vagyok. Csak ez a rongyos korona a fejemen. Ez mutatja még, hogy királyfinak születtem. Maholnap ez is elrongyolódik, és aztán már azt se fogom tudni, ki vagyok valójában.
– Most már nem kell félned semmitől, te szegény királyfi. Hiszen itt vagyok én, aki tudom rólad, ki vagy. Csak egy telefon, és bármikor megmondom neked.
– És nem fogsz kinevetni?
– Nem én – mondta a tündér.
– De az imént mégis kinevettél. És még azt se tudom, miért.
– Ne haragudj, de ha egyszer valami nevetségeset látok, hát nem tudom magam tűrtőztetni. Akkor bizony nekem nevetnem kell.
– És most az előbb mi volt olyan nevetséges? – kérdezte a szegény királyfi.
– Nem volt szép tőlem, de tudod, elképzeltelek, nagyon is elképzeltelek – már megint csilingelt a túlfélről. – Amint befogod magad magad elé, aztán nagy peckesen felülsz a magad hátára, kezedbe kapod az ostort, és jól a magad nyaka közé csördítesz vele…Ez lesz majd a világszabadalom! Jaj! – nevetett már megint a tündérhang.
– Nem is tudom, nekivágjak-e az útnak – mondta kissé sértődötten a szegény királyfi.
– Te tudod. Ha meg akarsz találni… Vagy tán máris inadba szállt a bátorság?
– Nem félek én semmitől – mondta a szegény királyfi. – Mi baja eshet egy szegény ki-rályfinak?
– És ha felfal a hétfejű sárkány?
– Sárkányok csak a mesében vannak, tudhatnád, tündér.
– Tudom én, jobban is tán, mint te.
– Hát a mesebeli sárkányoktól egy csöppet se félek. Úgy veheted, hogy már le is győz-tem őket. Nem csak a hétfejűt, de a tizenkétfejűt is. Tőlem bámulhat rám azokkal számtalan findzsaszemeivel, onthatja a lángot meg a parazsat a büdös szájából, úgy elbánok vele, mint a sicc! Előrántom atyámtól örökölt damaszkuszi acélból való jó kis kardomat…
– Várj, te szegény királyfi! – szólt közbe a tündér hangja a mobiltelefonból. – De hi-szen azt mondtad, nem is emlékszel az édesapádra. Hogy se szüleid, se országod. Akkor hon-nan volna neked atyádtól örökölt damaszkuszi acélból való jó kis kardod?
– Onnan, ahonnan a te sárkányaid jönnek, a meséből – vágta ki magát ügyesen a ki-rályfi a képzavarból.
– Látom, királyfi, bátorság az tényleg van benned bőviben. Meg leleményességért se mégy a szomszéd egérlyukba – és megint egy kis csilingelés hangzott a túlfélről. – Bocsánat, de belegondoltam, hogy ott kuksolsz abban az egérlyukban, ami nem is a tiéd, de a templom egeréé – magyarázkodott a tündér.
– Azt hiszed tán, hogy a te palotád, mert gondolom, a tündérkirálynak palotája van, a te palotád nem egérlyuk a világmindenség nagy kastélyához képest? Abban bizony ezer meg egy olyan palota elfér, mint a te apádé. Bizony csak egérlyuk ahhoz képest, amit én el tudok képzelni! De meg aztán, ha igazán szeretnél, tündér, ellaknál velem egy kölcsön egérlyukban is. Ahogy én se vágyom se palotára, se királyságra, ha rád gondolok. Egyedül csak a csilinge-lő kacagásodra.
– Azt se bánnád, ha nem a tündérkirály lánya volnék?
– Nem én – mondta a szegény királyfi.
– És azt se bánnád, ha tündér se volnék?
– Nem én – mondta ismét a szegény királyfi.
– Hát akkor mit szeretnél? – kérdezte a tündér.
– Hogy mindig mellettem légy. Hogy hallhassam azt a csilingelést.
– Ennyi volna minden, amit kívánsz?
– Ennyi. Hogy csak engem szeress. Hogy figyelmeztess rá, ki is vagyok voltaképpen, ha elfelejteném, vagy ha már magam se hinném. Én meg majd mesélek neked a világ nagy kastélyáról. Annak a kastélynak aztán minden szobáját benépesítjük, belakjuk őket, egyiket a másik után, és olyan boldogok leszünk, hogy abba se hagyjuk a nagy boldogságot, amíg meg nem haltunk.
– Úgy látom, szegény királyfi, két próbát már ki is álltál a három közül. Most már nincs is más hátra, mint hogy kigyere ide a templom elé, itt állunk hárman, a nővéreim meg én. Ha egyből ki tudsz engem választani, akkor aztán ásó, kapa, nagyharang válasszon el minket! De jól vigyázz, mert nem lesz már moibiltelefon a kezemben!
A szegény királyfi kiment a térre, meglátta a három egymásba karolt leányt, odament hozzájuk. Nézte őket, nézte, de sehogyse tudott választani. Egyik gyönyörűbb volt, mint a másik. De a harmadik meg tán még annál is gyönyörűbb. És mind olyan kerek szemekkel néz-tek rá, hogy egyből nagy zavarba jött, és bizony királyfiság ide, királyfiság oda, megint csak elpirult, a talpától a koronájáig. De alighogy kigyúltak a piros foltok a rongyos koronán, a legkisebb leány ajkáról olyan gilingalagolás csendült, hogy tán még az öregördög se hallott annál különb csilingelő kacagást.
A szegény királyfi se habozott többé, kézen fogta a tündért, aki tündér se volt, elment vele az apja palotájába, ami talán palota se volt, odaállt a tündérkirály elé, aki talán se tündér, se király nem volt, és megkérte a tündér kezét.
A király odaadta a lányát, még egy mobiltelefont is adott mellé, úgyhogy nagy lako-dalmat csaptak, három nap, három éjjel húzatták a talp alá valót. Aztán a szegény királyfi és a tündér felkerekedett, hogy boldogan éljenek, míg meg nem halnak. Máig is járják a világot. Holnapra legyenek a ti vendégeitek!

Share

Bárdos József: Az idő kibontása

június 14th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Az idő lassan elszivárog,

hiába rázza öklét

– mert nincsen mentség, nincs sivár ok –

az ember, nincs öröklét.

Még visszaint egy kósza emlék,

– a tárgyak távolodnak –

esőzve közelít e nemlét,

befoly sok barna odvat.

Halott madár a járdaszélen,

kitárva még a szárnya,

– ott túl napfényes tán az élet –

akár saját kis árnya.

Az ablakomon vízvirágok:

Az idő lassan elszivárog.

Share

Bárdos József: Arany-epilógus: 130 év múlva

június 14th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Az életet már meg. Én is.
Nem gyalog. Trabanton mégis.
Az is autó.
(Bármit hablatyol a sajtó.)

Láttam tankot és Pobjedát.
Lestem, mit szólnak – odaát.
A magyarok…!
(Istenem, élni akarok…)

Mint a mókus. Ki nincs ellen…
Kétfrontos harc. Semmi cselleng.
Szólt egy egyéb: No, elvtaarsak…
(Semmi móka, semmi farsang.)

Alapjait aztán lerak.
Lettem legvidámabb barak.
Lógtam persze.
(Másnak is megjött a mersze.)

Az életet már meg. Én is.
Színház, mozi. Pórul mégis.
Volt vitakör.
(Pofázott egy avítt ökör.)

Főegyetem és doktorát,
politika, aztán család.
Nem én szültem;
(Mégis kedves szülő menten.)

Lettem derék. Szoc kultúra.
Repülőút, hajótúra,
Odesszában.
(Dögszag keresztbe-hosszában.)

Az életet már meg. Késő.
Sírköves kezében véső.
Rendszer: váltva;
(Opti-pesszi, nyista hátha.)

Mégis, talán, bizonyára…
Dögevők a vér szagára.
Szabad madár?
(Itt is, ott is kalitka vár.)

Share

Bárdos József: Töredékek a sci-fi írás titkos műhelyéből

június 14th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

(avagy: hogyan írjunk olyat, mint a többiek)

I. A főhős:

Neme: Férfi 20 és 40 között

Jellemzője: Egyszerű, hétköznapi figura, talán ha két-három Nobel-díja és esetleg még néhány egyelőre titkolt, világrengető felfedezése vagy találmánya van

Beszélgetés, példa:

– Na és mi lesz, ha szembetaláljuk magunkat az időfluktuációs transzparencia-törvénnyel? – kérdezte ijedten a kis Kolett, aki még sosem repült ezen a hajón.

– Ja, arról van egy elképzelésem – mondta egyszerű, lenyűgözően magashomlokú hangján Simon Sh. Nobel (akit barátai családiasan egyszerűen Snóblinak szoktak szólítani) – szerintem ha a Nagymeridián tangensét derékszögben metsszük a bérmakeresztanya térdekalácsának négyzetgyökével, akkor szinte magától kiesik belőle az X 2 , és úgy már a flexis könnyedén kisnúrozható.

– Fantasztikus! Ez sose jutott volna eszembe! – mondta Miss Nikol, miközben a bal szeme egészen elhomályosult az aléltságtól, ami attól fogta el, hogy a nagy Sh. Nobel csak így szóba állt vele, de azért jobb szemét eközben se vette le a műszerfalról (ahová még az előző könnyes búcsúzás után tette ki száradni).

Életkilátásai: Jók (legalábbis a történet befejezéséig : főhős nélkül nincs történet!)

Beszélgetés, példa:

– Nagy ember volt! – mondta a könnyektől fuldokolva Miss Nikol, majd a mondat végén újabb könnyzacskó könnyet gyömöszölt le a torkán.

– Igen, úgy van, bizony – helyeselt a temetkezési vállalkozó. – Legalább egy hatvan magas lehet.

– Szegény! Már sosem fogja megtudni, mennyire rajongtam érte – folytatta Kolett, és könnyed, búcsúzó mozdulattal egy hatalmas virágládában tengődő nyolcvankilós fikuszt dobott Sh. Nobelra, aki az előző pillanatban még egészen olyan volt, mintha élne. (Utána már nem volt olyan.)

II. További hősök:

Fiatal férfiak 20 és 40 között

a türelmetlen, de igen jószándékú ifjú

– az értetlen, ingadozó, az ellenség hatása alá kerülő, esetleg később hősi halállal meghalasztható

– a heves lázadó, aki később a főhős legfegyelmezettebb társává válik

Kevésbé fiatal férfi 60 fölött

a bölcs öreg, aki ugyan nem old meg semmit, de mindent megért

a klasszikus sci-fi irodalomban nemigen fordul elő. Hogy egészen ki van-e halva, tehát az emberiség vált egészen egyneművé, vagy csak ebből a műfajból veszett ki, nehéz megmondani.

DE mi van, ha mégis megjelenik egy nő? Általában nincs benne semmi nőszerű (legföljebb az űrruháján másutt vannak furcsa kitüremkedések, de a szerzők ezt nem­igen szokták hangsúlyozni)

Ha mégis, akkor a következő változatok adódnak:

a, beleszeretnek, és kész a baj

b, nem szeretnek bele, és kész a baj

c, elrabolják, és kész a baj (talán ez a legjobb eset, bár az ekkor elhangzó mondat Parancsnok, de ki fog akkor mosogatni? elgondolkoztató)

d, élve visszajön (pech), és akkor aztán ez kész katasztrófa…

DE mi van, ha mégis fontos szerep jut egy nőnek?

a, rajong a főhősért, és odaadja érte az életét vagy magát neki

b, bonyolult szexuális kapcsolatba keveredik egy ötlábú, háromfejű földönkívülivel, aki csak fejen állva, fülön keresztül nyáladzva tud szeretkezni, miközben ilyenkor állandóan a Rákóczi indulót fütyüli, de olyan hamisan, hogy ezzel kétségbeesett menekülésre készteti a nő megmentésére érkezett földlakókat (Az egyetlen szerencse, hogy az ilyen nővel azután valamilyen véletlen szerencsétlenség végez (például átkel rajta egy elszabadult teherűrhajó).

(A fentiek nem érvényesek a klasszikus amerikai képregény-sci-fire, amelynek főhőse gyakran nő, rajzolóik viszont letagadhatatlanul szegény kebelbarátok. Hogy kebelbará­tok, azt jól mutatja, hogy egy ilyen űrnő mellbőségét látva Barbie szégyenkezve bújna a sarokba, a szegénységet pedig e nők igen szegényes és gyakran tépett öltözéke jelzi.)

III. Robotok és társaik

Valódi sci-fi nehezen van meg ostoba robot nélkül, amely legföljebb kettőig tud számolni, és a mű során végig azon elmélkedik, hogyan lett két gazdájából kilenc hónap alatt három, s hogy e harmadik miért olyan kistermetű. Előbb a kis felesleg elpusztításával kísérletezik, hogy helyreállítsa a matematikai igazságot, de ez összeütközésbe hozza a Robotika híres (sokat idézett, de alig ismert) törvényeivel. Végül azt a megoldást választja, hogy bejegyzi memóriájába az új matematikai törvényt, miszerint egy meg egy az három.

Később ezzel fogja őrületbe kergetni az Andromédáról érkezett ellenséget, amely elrabolja acélból, hogy a földiek elleni támadás stratégiáját vele készíttesse el. A robot így tehát nemcsak az emberek megmentőjévé, de annak példájává is válik, hogy a butaság mindig velünk van, és talán meg sem tudnánk lenni nélküle.

IV. Földönkívüli lények és egyebek

A földönkívüli lények lehetnek nagyok, kicsik és közepesek. Jellemzőjük, hogy elpusztíthatatlanok, félelmetesek, undorítóak, és előbb-utóbb kitapossák a belüket (ami – nem tudni, milyen közmegegyezés alapján – legtöbbször zöld színű).

Az újabb sci-fiben már nem követelmény, hogy az idegen a történet végén eltűnjön a földről. Helyes is: könnyebben viseljük el, hogy a szomszéd átszórja a kerítésen a szemetet hozzánk, ha arra gondolhatunk, hogy az emberi alak csak álca, igazából egy valódi szeméttel (akarom mondani egy földön kívülivel) van dolgunk. Ez megmagyarázza azt is, hogy miért jár olyan rengeteget a szomszédasszony szája: valójában négyfejű, a négy fejhez háromszor nyolc száj tartozik, és átlagolva kiderül, hogy talán egy szájjal nem is beszél sokkal többet, mint más…

A klasszikus sci-fiben azonban még követelmény volt, hogy a jövevény lénynek el kellett tűnnie a mű végére (ezért némelyek össze is szokták téveszteni őket a véglényekkel). Ám ez az eltüntetés nem volt egyszerű, hiszen elpusztíthatatlanok, stb. (lásd fentiek!) voltak.

Beszélgetés, példa:

– De hát mi történt, Parancsnok úr? – kérdezte Nikol, aki erre az alkalomra mindkét szemét a gödrébe helyezte. (Otthon, az ágya mellett, az éjjeliszekrény lapjába volt belemélyítve ez a kis gödör. A fiúk, hogy Kolettet bosszantsák, tréfásan szemgödörnek is nevezték). – Százötven éve pusztítjuk ezt a gwendolint, és nem bírtunk vele! Még szaporodott is közben!

– Semmiség – mondta Sh. Nobel. – Pontosan az történt, amire számítottam. A fegyver itt nem használ. De ha az ember alaposan meghint egy ilyet sóval-paprikával, teljesen szabályszerű huszárszendvics keletkezik belőle. S nemcsak hogy ártalmatlanná válik, de képzelje, meg is lehet enni! Kóstolja csak meg! Figyeli, hogy csúszik rá a sör? Büszkeség dagasztja mellemet, ha arra gondolok, mennyire fel fogja ez lendíteni az éhezés elleni harcot nálunk odahaza, Kreténiában!

Share

Bárdos József: Hazatérés

június 14th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Női hang : Parancsnok! Ezt nézd meg!

Férfihang : Mi van?

Női hang : Ez a micsoda jött a Földről.

Férfihang : Mutasd!

Női hang : Tessék.

Férfihang : Ha jól látom, új koordinátasorozat a leszálláshoz. Nyilván míg odavoltunk, új közelí­tőpályát dolgoztak ki otthon.

Női hang : Nézd meg jobban! Az elejét én is értem. Meg a végét is. De a kettő között… Érted már?

Férfihang : Ez meg mi? Hiányzik belőle egy darab?

Női hang : Igen. Ilyenkor mi van?

Férfihang : Mit kell ezen fennakadni? Nem vagy kezdő! Kérd, hogy ismételjék meg! Valami kimaradás lehetett az adásban.

Női hang : Jó vicc! Már kértem.

Férfihang : És?

Női hang : Tessék. Az is ilyen.

Férfihang : Jól van. Vigyázz onnan. Most majd én próbálom meg. Halló, Föld! A GTN-23 Titán hívja a Földet! Itt a Titán parancsnoka. A megadott leszállási adatok hiányosak. Kérem kiegészítésüket.

Gépies férfihang : Itt Föld. Föld Titánnak. Az útvonalat megadtam. Azok nagyon rendes adatok. Nézz oda, röpdösnek össze-vissza, aztán jönnek, hogy ez nekik nem elég jó!

Férfihang : Halló, Föld! Az adatok hiányosak! A Jupiter környékének adatai hiányoznak.

Gépies férfihang : Itt Föld. Föld Titánnak. A Jupiter pályamagasságát átszelni tilos. A Tanács rendelete. Veszélyes övezet.

Férfihang : Halló, Föld! Akkor hogy szálljunk le?

Gépies férfihang : Az útvonalat megadtam.

Férfihang : De hát ez nem útvonal! Nincs közepe! A Szaturnuszig rendben. És aztán?

Gépies férfihang : A Szaturnusz és a Mars közötti közlekedés tilos. A Tanács 2324. évi 273. számú rendelete értelmében a Jupiter pályamagasságát átszelni tilos. Veszélyes övezet.

Férfihang : Halló, Föld! Hisz ez a rendelet már tíz éves!

Gépies férfihang : A Tanács rendelete ma pontosan tizenkét éves, három hónapos és nyolc napos.

Férfihang : Halló, nagyszerű. És miért tiltotta meg a Tanács a repülést ebben a térségben?

Gépies férfihang : A Jupiter pályamagasságában üstökösraj halad át a Naprendszer belső térségein. A Tanács 2324. évi 273. számú…

Férfihang : Ezt már mondta. És mikor halad át az üstökösraj?

Gépies férfihang : 2324. márciusa, áprilisa és májusa folyamán a Jupiter pályamagasságában üstökösraj halad át a Naprendszer belső…

Női hang: Parancsnok! Most mi a fenét csináljak? Mindjárt elhagyjuk a Szaturnuszt. Álljak Nap körüli pályára?

Gépies férfihang : Föld Titánnak. Az útvonalat megadtam.

Férfihang : Idefigyeljen, maga, odalenn! Ne szórakozzon velünk! Fáradtak vagyunk. Tizenhat éve repülünk. Szeretnénk már hazaérni, pihenni!

Gépies férfihang : Én is szeretnék pihenni. Maguk húzzák az időt! Egyébként pedig nem szórakozom. Kisember vagyok én, hogy jönnék ahhoz, hogy tréfálkozzam munka közben? Viszont felhívom a figyelmét az Űrtörvénykönyv 94. paragrafusára. Az irányító személyzet sértegetése tilos. Kénytelen leszek panaszt tenni.

Női hang: Parancsnok, vagy én őrültem meg, vagy…

Gépies férfihang : Ismételten figyelmeztetem magukat az ŰTK 94. paragrafusára.

Férfihang : Rendben van, visszaszívjuk. De ez a rendelet rég elavult, nem gondolja?

Gépies férfihang : Hogy én mit gondolok? Az nem fontos. Akár elavult, akár nem, nem az én dolgom eldönteni. Az én dolgom, hogy rendet tartsak. Hogy betartassam a Tanács rendeleteit. Ezért fizetnek. És nem azért, hogy arról társalogjak, elavult-e a Tanács rendelete. Jól is nézne ki a világ, ha mindenki nekiállna gondolkozni a Tanács rendeletein.

Női hang : Parancsnok! Most mi lesz? Elhagytuk a Szaturnuszt.

Férfihang : Semmi. Megyünk tovább. Eszembe jutott valami. Halló, Föld! Azóta nem jött új rendelkezés a Tanácstól?

Gépies férfihang : Én, kérem, nem kaptam semmit. Az iktatóban nagyon lassan haladnak. Tudja, kérem, az nem olyan egyszerű, mint röpdösni össze-vissza! Meg ugye a felelősség! De hát ez nem tartozik magára.

Férfihang : És mondja csak, azóta, szóval tíz éve, mióta a Tanács…

Gépies férfihang : Mondtam már, a Tanács rendelete tizenkét éves, három hónapos…

Férfihang : Jó, tudom. Szóval azóta nem jött erre hajó?

Gépies férfihang : Azóta hét hajó jött erre. De legyen szíves, ne beszéljen mellé! Megszegték a Tanács tilalmát! Kövessék a megadott útirányt!

Férfihang : Halló, Föld! Azt az útirányt adja meg, amit annak a hét hajónak adott.

Gépies férfihang : Azt adtam meg. Figyelmeztetem magukat, változtassanak irányt! Kénytelen leszek erőszakot alkalmazni!

Férfihang : De hát az a hét hajó akkor hogy szállt le?

Gépies férfihang : Nem szálltak le. Figyelem! Emberéletet veszélyeztetnek!

Férfihang : Miféle emberéletet?

Gépies férfihang : A Titán személyzetének életét. Veszélyes övezet felé haladnak. Kénytelen vagyok megakadályozni. Az ŰTK 647/a paragrafusa feljogosít, hogy emberélet megmentése érdekében erőszakot alkalmazzak. Mit tehetnék mást? Én csak egy kisember vagyok. Ha nem változtatnak pályát, megsemmisítem az űrhajót. Figyelem, megkezdem a visszaszámlálást! Tíz… kilenc…

Férfihang : Halló, Föld! Ez őrület! Hagyja abba!

Gépies férfihang : … hat,… rend a lelke mindennek… négy…

Női hang : Parancsnok!

Férfihang : De hát semmiféle veszély…

Gépies férfihang : Zéro.

Robbanás zaja, majd csend.

Gépies férfihang : Na most legalább nyugalom lesz egy darabig. Fantasztikus, milyen emberek vannak!…

Share

Bárdos József: Egy robot feljegyzései

június 14th, 2011 Posted in Bárdos József | No Comments »

Szept. 20.

Már napok óta figyelem a gazdámat. Valami nincs rendben vele, Régebben, ha hazajött, átöltözött, főzetett magának egy kávét, aztán leült a fotelba, és felolvastam neki a friss újságokat. Néha feldühödött egy-egy hír hallatán, de komolyan sosem vesztünk össze. Tegnap viszont kikapta az újságot az ujjaim közül, és összetépte. Pedig épp egy novellát olvastam föl neki. A szerelemről szólt. Azért választottam éppen azt, mert tudtam, mennyire szívesen hallgatja az effélét. Erre ajánlottam neki a Varázshegyet (az a kedvence), de alighogy elővettem, a fejemhez vágta a kávéspoharat, és elrohant itthonról. Nem értem.

Szept. 28.

Tulajdonképpen semmi közöm hozzá, hogy a gazdám mit csinál, de értelmes robot ezt nem nézheti tétlenül. Újabban egyáltalán nem olvasunk, ellenben, ha hazajön, összefüggéstelenül üvöltözik, ilyeneket, hogy „Ez a cafat már megint túlórázik!”, meg „Majd szétverem annak a disznónak a pofáját!” Attól tartok, valami rövidzárlat van a memóriaegységében.

Okt. 5.

Sikerült dekódolnom gazdám szavainak egy részét. „Cafat” azt jelenti, a feleségem. Valóban, gazdám nőnemű párja az utóbbi időben csak késő este jár haza. Erre eddig azért nem figyeltem föl, mert az volt a szokás, hogy öt után tilos volt belépnem a szobákba, hacsak külön utasítást nem kaptam erre. De tegnap este beosontam (a gazdám jóléte mindenek fölött!), és hallottam, amint emiatt igen hangosan veszekedtek.

Okt. 9.

Remélem, újra helyreáll a nyugalom. Tegnap este ugyanis a gazdám felesége összecsomagolt, és elrohant ahhoz a disznóhoz. Nem értem ugyan, hogyan lehet összeköltözni egy sertéssel, de a gazdám így mondta – disznó – pontosan megjegyeztem. Igaz, a gazdám mindig mondta, a nőket nem lehet megérteni.

Okt. 20.

Sajnos csalódnom kellett. A helyzet nem javult. Gazdám ugyan kedvesebb hozzám, mint eddig, éjjel-nappal mellette lehetek, néha meg is simogat, a vállamon sír (ami, megjegyzem, nagyon kellemetlen, folyton attól kell félnem, hogy zárlatos leszek a sok víztől), máskor viszont üres üvegeket vagdos hozzám. Ilyen üvegből egyre több van, mert gazdám mostanában leginkább ezek kiürítésével foglalkozik. Az egyik alján maradt egy kis folyadék. Az elemzés 70%-os alkoholt mutatott ki.

Okt. 25.

Súlyos a helyzet. A központi számítógép határozottan állítja, hogy az alkohol erős méreg, mely elsősorban a máj és az agy szöveteiben okoz maradandó kóros elváltozást. Úgy látszik, gazdám ezt nem tudja. Próbáltam tudomására hozni, de alig kezdtem hozzá, az antennámhoz vágott egy teli üveget. Kénytelen voltam szervizbe menni.

Okt. 30.

Ma a gazdám végre szóba állt velem. Igaz, elég összefüggéstelenül beszélt, és közben folyton sírt, amitől majdnem zárlatos lettem (a fejét megint a vállamra lógatta). Ha jól értettem, az volt a lényeg, hogy valakire neki is szüksége van, mert ő egy érző lélek. Holnap utánanézek, mit tehetnék.

Nov. 2.

Végignéztem, milyen lelki szükségletei vannak egy embernek. Ezt a lelki dolgot nem nagyon értem, szerintem a gazdámnak nemi szükségletei lehetnek. Ahhoz lehet szüksége valakire. Ez a valaki pedig csak egy új, nőnemű ember lehet. Óvatos leszek, de azért megpróbálok segíteni.

Nov. 25.

Régen nem jegyeztem be semmit ebbe a naplóba. Az történt ugyanis, hogy még a hónap elején érintkezésbe léptem a kollégáimmal nőügyben. Az egyik elég hamar visszajelzett, hogy talált egyet, amelyik megfelelőnek látszik. Ha jól emlékszem, november 8-án vittem be a gazdámhoz. Igen jó példánynak látszott, megfelelő domborodásokkal és formás alvázzal, fejét szép vörösre festett hajzat fedte. Mondhatni készséges is volt. Simogatta a gazdámat, és még ki se mentem, már vetkőzni kezdett. Ám ekkor a gazdám váratlanul üvöltözni kezdett, megint az érző lelkét emlegette, és mindkettőnket kilökött a lakás ajtaján, de olyan hevesen, hogy lebukfenceztem a lépcsőn. Azóta szervizben voltam. Ha nem szeretném annyira a gazdámat, már a robotvédő ligához fordultam volna.

Dec. 2.

Gazdám újra beszédbe elegyedett velem. Elnézését kértem, hogy a nőnemű egyed nem felelt meg az érző lelkének. Erre megint kiabálni kezdett, üvegeket hajigált felém (szerencsére mióta annyit iszik, egyre bizonytalanabbul céloz, úgyhogy nem talált el), aztán hirtelen elsírta magát, és csuklások közepette elmondta, hogy neki olyan asszony kell, aki a gondját viseli, ágyába hozza a reggelit, lesi minden kívánságát, egyszóval aki szereti őt.

Dec. 8.

Minden megváltozott! Gazdám három napja nem sír, nem csuklik, nem mérgezi magát. És ma elküldött, hogy váltsam vissza az összes üres üveget, és az egész pénzen vegyek virágot. Délután egy ismeretlen nővel jött haza. Engem kitiltottak a szobákból. Mint a régi szép időkben!

Dec. 9.

A gazdám már hajnalban fölkelt, és reggelit készített. Tálcán maga vitte be a hálószobába. Ilyet még nem láttam! Aztán egész nap rohangált, hogy a nő kívánságait teljesítse. Amikor már ötödször rohant le a boltba, megállítottam, és felajánlottam, hogy elmegyek én. Erre rám mosolygott, megveregette a vállam (csak úgy rázkódtak a nyomtatott áramköreim), és azt mondta, engedjem, mert nem akarja megvárakoztatni a drágát. Kérdeztem, mennyibe került, és megérte-e, ha drága. Mire egyszerűen a vizuális érzékelőmbe vigyorgott, és azt mondta, hogy jópofa vagyok. Meg hogy most boldog, és rendbe fog jönni az élete. És hogy ez az, amiről beszélt nekem. Próbáltam meggyőzni, hogy téved, és megkérdeztem, nem fél-e, hogy ez a nőnemű egyed is összeköltözik majd egy sertéssel. Erre furcsa képet vágott, mintha legalábbis nem értene, aztán azt mondta, hogy hülye vagyok. Ezt ugyan nem tudom, mit jelent, mindenesetre nem tűnt elismerésnek. De úgy döntöttem, nem vitatkozom többé vele. Nem érdekel. Csináljon, amit akar. Csak sajnálom egy kicsit. Látszik rajta, hogy nem értelmes robot. Ember.

Share