A. Lengyel László: Soha nem tudhatja az ember…

augusztus 26th, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

Kérlek, ne vessetek meg, amiért magával ragad és elvarázsol a múlt! Ti, akik olvassátok meglehetősen különös történetemet, higgyétek el, sokkal rosszabb volt papírra vetnem annál, hogysem traktálni akarnálak benneteket e homályos eseményekkel! De nem tehettem mást! Le kellett írnom, el kell mesélnem, meg kell osztanom, mert egyedül elviselhetetlenül nehezedik rám saját múltam, közepében mindazokkal, akiket szerettem, és akik szerettek engem.
Hihetetlen kínokat és perzselő boldogságot érzek egyszerre, amint valami vezeti a kezemet, és ellenállhatatlan erővel terel a megfoghatatlan felé. Oda, ahol minden halandó ügyefogyottan mozog, és miközben esetlenül keresi a menekülés, a visszafordulás lehetőségét, irtózatos erők tartják fogva! Oda, ahová csak rendkívül ritkán leshetünk be, akkor is csak pillanatokra. Az önálló akarat megbénul, a teljes megadás és föltétlen együttműködés vágya tölti el az emberfiát. Mozdulni sem képes, sőt, gondolatai is fogoly madárként gubbasztanak a sarokban, szembe kell néznie mindennel, ami akár kellemes, akár kellemetlen, de volt, létezett az életében. Mondom, elfordulni nem tud, mindig csak egy irányba tekint…
… oda, ahová talán nem volna szabad tekintenie, különösen, ha az úgynevezett lelki békét óhajtja. Pedig meglehet, hogy a végső lelki békét éppen az átmeneti békétlenség hozza el. Lehetséges, hogy alkalmasint kellemetlen információk érik az embert, de érdemes utánajárni a dolgoknak, mert a bizonyosság nyugalmat hoz. Itt van például egy ügyes kis eszköz, a mobiltelefon. Ki gondolná, mekkora hatalmat hordoz vele a kezében? Ez a néhány deka technika hídként kapcsolja össze a múltat és jövőt. Rejtélyes kis holmi! Ó, minő mesedélutánokat tarthatna, ha tudna beszélni! Isten őrizz! De hiszen… No, várjunk csak! Hopp, ez a gondolat tévútra vezet! Megálljunk! Meglelkesülhetnek-e a tárgyak az emberi használat során? Vagy nem más egy régi telefon, mint kiszolgált segédeszköz? Mindenkire rábízom a válasz megfogalmazását! Hm…
Mindenesetre megkísérelem egészen pontosan leírni, mi történt velem néhány hete.
Évekig vezető helyen állt a mobilkészülékemben drága anyám telefonszáma, még jóval halála után is. A miértre nincs racionális magyarázat. Úgy éreztem, nincs jogom eltávolítani a legkedvesebb bejegyzést! Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy Mama nincs valahol jelen! De csak addig tart ez a bizonytalanság, amíg azt a végleges és végletes mozdulatot, a számtörlést meg nem teszem. Attól kezdve nincs, mert nem látszik. Valóban nincs, ha nem látszik? Hmmm!
Többször eljutottam a hívószám kijelöléséig, de soha nem tudtam „okézni” az utolsó kérdést: Végleg törölni szeretné a teljes bejegyzést? Micsoda? Törölni? Na, nem…Édesanyámat? Hogy végleg NE LEGYEN TÖBBÉ?
Egy napon nézegettem a névsort. Egy kósza ötlettől indíttatva, ördögi, hogy ne mondjam: ellenállhatatlan vággyal, de a bizonyosságtól félve – nyüszítve hívtam a jól ismert számot…Mintha bizony választ kaphattam volna! Gyorsabban dobogott a szívem…Izgatott voltam…Bbbbbrz! Már a harmadik csörgés… Nem is tudom, mit szeretnék jobban! Fölvegyék, és beleszóljon valaki? Vagy jobb, ha nem? Hátha legalább a hangjában tovább él a hálózatban! És igen!
– Halló! – suttogta egy hang. Ez Ő! Azt mondta: Lacó! Igen, igen! Mindig így hívott engem! Csak most nagyon halkan mondta! Biztosan megfázott, olyankor régebben is mindig elment a hangja, és csak suttogni tudott.
– Mama! Végre! De jó! Csakhogy! Riadtan tapasztaltam, hogy egyetlen értelmes szót sem tudok kinyögni, csak zokogásom erősödik elviselhetetlenné.
– Bocsásson meg, Fiatalember, én nem az édesanyja vagyok! Sajnálom – mondta rekedtes hangján.
– Miért? Miért nem mondod meg az igazat, Mama? Nem engedik? Egyáltalában: hol vagy? Könnyeimet nyelve ordítottam, követelőztem, mint régi és igen ritka összeszólalkozásaink alkalmával, Ő pedig higgadtan, szeretetteljes, megértő nyugalommal válaszolt, amint egykor is tette volt:
– Ismétlem, fiatalember, ez csak valami tévedés lesz! Eszerint csupán édesanyja hívószámát kaptam meg, amikor megvásároltam a telefonomat. Sajnálom, és azt hiszem, a fájdalmát megértem, de kérem, béküljön meg, nem segíthetek!
– Mama, legalább annyit mondj, mi van Veled?
Puff neki! Ennél butább kérdést nehéz lenne feltenni! De Ő az én ostoba kérdésemre is teljes komolysággal válaszolt:
– Minden rendben van, legalábbis a lehetőségek szerint, de meggyőződésével ellentétben én nem az édesanyja vagyok! És mostmár javasolom, fejezzük is be a beszélgetést, ne fizessen fölöslegesen olyan sok pénzt!
Istenem, most is milyen figyelmes, milyen gondoskodó, mennyire vigyáz rám, és jót akar nekem! Hát persze, hogy ez Ő!
– Köszönöm, értem, hát persze, persze, minden jót, Mama! Vigyázz magadra!
– Viszontlátásra, fiatalember!
Félsiker! Mert ő volt, ebben kétség nincs, ugyanakkor nem ismerte el. Kérlek, ne nyugtassatok, mert nem ideges vagyok, hanem az örömtől remegek. Örülök, hogy megpróbáltam. Végtére is ugye, soha nem tudhatja az ember…Íme, Ő közöttünk van, noha nincs többé…Pedig nem ment el…Csak meghalt. Személyét nem fedhette fel, a csoda tehát várat magára. De egyszer eljön! Tudom! Esetleg visszahív majd valamikor? Persze, valószínűleg így lesz!
Segített hát ez a kis mindentudó, a mobil, amelyik nem beszél, pedig bizony, volna mit mondania!
Mama számát mindenesetre egy világért sem törölném, tovább őrzöm, megrögzött, makacs hűséggel! A történtek után különösen, mostmár mindörökké…

Share

A. Lengyel László: Hogyan kell megszólítani az embereket?

augusztus 26th, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

A fenti az egyik legnehezebb kérdés. Napjainkban sok múlik azon, ki tudja megszólítani az embereket. Mert példának okáért a megszólítás nem lehet fenyegető, nem lehet durva, avagy bratyizós. Nem lehet továbbá tiszteletlen, tolakodó, multilevel-marketinges „műheppi”, mert azt nagyon nem szeretik az emberek. Ám nem jó a kimért és távolságtartó sem, mert az meg a kutyát sem érdekli.

Ne legyen a megszólítás divatos, mint például: „Háj, badi!” mert az erőltetettnek hat, ne legyen pártos, mert a megszólítottak egy része indulásból megsejti, hogy pártirányú befolyásolás veszélye forog fenn, és a megszólítást követő írást már el sem olvassa.

Valami olyan kell tehát, ami erőt és magabiztosságot sugall, lendületes, felhívó jellegű, de nem olyan „munkaversenyes előre”, mert az meg nem divat már. Különben is, nincs háború, a folyton harcolókat pedig alkalmasint kinevetik. És jól is teszik…

Hogyan szólítsuk meg tehát az embereket? „Tisztelt Hölgyeim és Uraim!” Ez elegáns, de többen körülnéznek, hol van itt a sok hölgy meg úr nagyhirtelen. Milyen legyen hát a megszólítás? Netán olyan, hogy „Emberek?” Nem jó. Ilyet a napszámosoknak mondott az intéző, amikor eligazítást tartott. Vagy mondjuk azt: ”Magyarok!”? Itt meg a mondandó igazsága nem világos, mert ami csak a magyarokra vonatkozik, az enyhén szólva is részigazság, nem egyetemes. „Keresztény Testvéreim?” Megosztó ügy, és bár a néhányan igen nagy előszeretettel emelnék mind magasabb rangra, enyhén naftalinszagú. Legyen a „Tisztelt Polgárok!”? Ha-ha, mondaná Robespierre, foglalt megszólítás! „Barátaim!” Ez, bár jónak tűnik, mégsem az igazi! Nem mindenki barátja ugyanis az embernek, és ez a tény nem is olyan nagy baj, különösen, ha jól ismerjük egyes korrupt hatalmi mániások, nagyképű műparaszt paprikajancsik és elvetélt focisták, villaépítő „mindenügyi” szakértők, olimpia-rendezők, nyugdíjas – nyomorgatók, okoskodó férfimanökenek, kultúragyilkosok, oktatási balfácánok, kenetteljes hirtelen-lett-vallásosok, gagyi-arany vásárló bűn(üld)özők, kft-eladó bajnokok életútját.

„Tisztelt Választópolgár!” Rossz! Hivatalos töltete van, és érezhetően apellál a szavazatra, ami esetemben lényegtelen, hisz nem képviselőnek jelentkezem, másrészt őszintén remélem, nemcsak választópolgárok olvasnak, hanem minden ember.
„Kedves Olvasó!”
Nos, igen, azt hiszem, megvan a helyes megszólítás! Hiszen, aki olvassa, ahhoz szól, ugyanakkor nem különböztet meg, nem rekeszt ki, nem diszkriminatív. Helyes, pozitív, kellő bizalmat és bensőségességet sugall, ám nem bizalmaskodó, nem dörgölődző, nem tolakodó, viszont annál kedvesebb.
A megszólítás után pesze mondani is kellene valamit. De valami igazat, őszintét, tarthatót, valami egyszerűt, érthetőt, foghatót, szerényet.
No, tessék! Ez nehezebb, mint megszólítani!
Azért a következő oldalakon hadd próbáljam meg!

Share

A. Lengyel László: Nyertesnek maradni

augusztus 1st, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

Talán egyetértünk abban: adott esetben bármelyikünk kerülhet vezető beosztásba, politikai döntéshozói helyzetbe, nos, mindegy a megnevezés, a lényeg az, hogy valahogyan és valamekkora HATALOM közelébe. Ez a részegítő és mámorító állapot könnyen egész lényünk lényegévé válhat.

Micsoda csalódás hát, amikor a MÁSIK OLDAL – természetesen ármánykodva és igaztalanul – támadásba lendül, azzal a kemény elhatározással, hogy megfosszon bennünket az édes ízű gyönyörtől, a fontosságunktól, az ehhez társuló népszerűségtől, a befolyásunktól, továbbá az (ekkorra már) élvezetes szabadságunktól!

Ne hagyjuk ezt, felebarátaim! A legutolsó pártkatonának is van hely a nap alatt! Jusson eszünkbe a régi magyar mondás: „Ha az Isten hivatalt adott, észt is adott hozzá!” Hogy hivatalunkat nem Isten adta? Részletkérdés! A hivatalt adogatók nem azonosak a Mindenhatóval, de igen közel állnak hozzá, némelykor pedig úgy is viselkednek. A pozíció azért van, hogy elfoglaljuk! Lemondani, felállni? Soha! Beismerni, elvállalni? Nem létezik! Gondolatokat, érveket elfogadni? Ugyan már!

Az alábbiakban megkíséreljük röviden bemutatni a támadások genezisét, elhárításuk kívánatos és sikeres folyamatát, egyszóval, a pozícióban maradás szokásos menetét, pontokba rendezve. Tehát:

1. A támadás

Lehet egyszerűen politikai, gazdasági jellegű, esetleg a kettő kombinációja. Ismeretesek még a szexuális alapú vádaskodások is. A támadás jöhet a média útján, esetleg a bűnüldöző szervek közreműködésével. A lényeg: Rövid időn belül a fél ország beszéljen róla, színezzék, bővítsék.

2. A média rákérdez

Behívnak valamelyik tévébe – sztár leszel! Kifejtheted álláspontodat, okoskodhatsz, felháborodhatsz, visszautasíthatsz, egyszóval a középpontba kerülsz. Szinte mellékes, mit kérdeznek, te mondd azt, amit akarsz! Az igazán fontos embereket nem befolyásolhatják a kérdések.

3. Ne tudj róla!

Bár már zeng a közélet az ügytől, Te nem is hallottad, tehát lepődj meg!

4. Még nem hivatalos!

Ha semmiképpen nem játszhatod tovább a tudatlant, ismerj el annyit, hogy hallottál ugyan valamit, de hivatalosan nem jutott el hozzád, tehát addig nem nyilatkozol, mert ugyebár, ami nincs, arról nem beszélünk. Valami pedig csak akkortól létezik, amint te tudsz róla!

5. Politikai támadás

Amennyiben eléd tárják a bizonyítékokat, amelyek szerint hibát, esetleg bűnt követtél el, azonnal tiltakozz, kijelentve, hogy ez a nemtelen támadás politikai meggyőződésed miatt ért téged. Hitelesen hangoztasd ártatlanságodat!

6. A beismerés

Ha már végképpen megszorult a hurok a nyakad körül, kezdd el a beismerést! Vigyázz, hogy csak annyit fogadj el, amennyit bizonyítani tudnak! Sőt, folyamatosan kisebbítsd a bajt! Hangoztasd, hogy nem tehettél másként, hogy csupán az Ügy érdekében, az értékek mentén, stb…

7. Az igazi bűnösök persze futnak!

Ha kiderül, hogy talpig bűnös vagy, kezdj másról beszélni! Mondd például azt, hogy bezzeg mások micsoda fertőt csináltak az országból, mégis szabadon élvezik az életet, mert ebben az országban nem a lényeggel foglalkoznak!

8. Szidd a többieket!

Háborodj fel az igazi rendszerváltás elmaradásán, az önmagát lejáratott politikai nómenklatúra hatalomátmentési kísérletén! Gyalázd a multikat, szorgalmasan ismételd, hogy veszélyben a haza!

9. Sértődj meg!

Fátyolos hangon ismerd be, hogy jót akartál, de hibáztál! Öntudatos büszkeséggel, halkan, de határozottan tégy félreérthetetlen jelzéseket arra, hogy tudod: nélküled EZEK a világon semmire sem mennek, összeomlik a demokrácia, vége a kínkeservvel elért eredményeknek! Hangsúlyozd, hogy te időben szóltál, kár, hogy a világ nem ért a szóból, azután majd sajnálhatja mindenki, amiért nem hallgatott rád!

10. Vádolj, vádolj, vádolj!

Mindent és mindenkit, válogatás nélkül. Mindenért protestálj, az egész világot hibáztasd, menj el újra a tévébe, rádióba, nyilatkozz a lapoknak! Semmit ne ismerj be, csak ha elkerülhetetlen!

11. A fordulat

Törvényszerű, hogy eddigre csappan az érdeklődés, lanyhul a közfigyelem, lényegében nem vagy már érdekes… Ezt a tarthatatlan helyzetet fel kell oldanod! Indíts hát támadást valaki ellen! Védd az erkölcsöt, szerepelj megint valamelyik televízióban, háborodj fel, hadakozz!

12. Vissza az elejére!

Amennyiben nincs kit megtámadnod, név nélkül jelentsd fel magad! Ekkor a fenti folyamat 1-től 11-ig megismétlődik. Az ügyesebbek és előre látóbbak egyszerre két-három ügyben is érintettek. Így egy idő után a világ már csak róluk és nekik szól. És az igazi cél mégiscsak ez!

Share

A. Lengyel László: Soha nem tudhatja az ember…

június 7th, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

Kérlek, ne vessetek meg, amiért magával ragad és elvarázsol a múlt! Ti, akik olvassátok meglehetősen különös történetemet, higgyétek el, sokkal rosszabb volt papírra vetnem annál, hogysem traktálni akarnálak benneteket e homályos eseményekkel! De nem tehettem mást! Le kellett írnom, el kell mesélnem, meg kell osztanom, mert egyedül elviselhetetlenül nehezedik rám saját múltam, közepében mindazokkal, akiket szerettem, és akik szerettek engem.

Hihetetlen kínokat és perzselő boldogságot érzek egyszerre, amint valami vezeti a kezemet, és ellenállhatatlan erővel terel a megfoghatatlan felé. Oda, ahol minden halandó ügyefogyottan mozog, és miközben esetlenül keresi a menekülés, a visszafordulás lehetőségét, irtózatos erők tartják fogva! Oda, ahová csak rendkívül ritkán leshetünk be, akkor is csak pillanatokra. Az önálló akarat megbénul, a teljes megadás és föltétlen együttműködés vágya tölti el az emberfiát. Mozdulni sem képes, sőt, gondolatai is fogoly madárként gubbasztanak a sarokban, szembe kell néznie mindennel, ami akár kellemes, akár kellemetlen, de volt, létezett az életében. Mondom, elfordulni nem tud, mindig csak egy irányba tekint…

… oda, ahová talán nem volna szabad tekintenie, különösen, ha az úgynevezett lelki békét óhajtja. Pedig meglehet, hogy a végső lelki békét éppen az átmeneti békétlenség hozza el. Lehetséges, hogy alkalmasint kellemetlen információk érik az embert, de érdemes utánajárni a dolgoknak, mert a bizonyosság nyugalmat hoz. Itt van például egy ügyes kis eszköz, a mobiltelefon. Ki gondolná, mekkora hatalmat hordoz vele a kezében? Ez a néhány deka technika hídként kapcsolja össze a múltat és jövőt. Rejtélyes kis holmi! Ó, minő mesedélutánokat tarthatna, ha tudna beszélni! Isten őrizz! De hiszen… No, várjunk csak! Hopp, ez a gondolat tévútra vezet! Megálljunk! Meglelkesülhetnek-e a tárgyak az emberi használat során? Vagy nem más egy régi telefon, mint kiszolgált segédeszköz? Mindenkire rábízom a válasz megfogalmazását! Hm…

Mindenesetre megkísérelem egészen pontosan leírni, mi történt velem néhány hete.

Évekig vezető helyen állt a mobilkészülékemben drága anyám telefonszáma, még jóval halála után is. A miértre nincs racionális magyarázat. Úgy éreztem, nincs jogom eltávolítani a legkedvesebb bejegyzést! Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy Mama nincs valahol jelen! De csak addig tart ez a bizonytalanság, amíg azt a végleges és végletes mozdulatot, a számtörlést meg nem teszem. Attól kezdve nincs, mert nem látszik. Valóban nincs, ha nem látszik? Hmmm!

Többször eljutottam a hívószám kijelöléséig, de soha nem tudtam „okézni” az utolsó kérdést: Végleg törölni szeretné a teljes bejegyzést? Micsoda? Törölni? Na, nem…Édesanyámat? Hogy végleg NE LEGYEN TÖBBÉ?

Egy napon nézegettem a névsort. Egy kósza ötlettől indíttatva, ördögi, hogy ne mondjam: ellenállhatatlan vággyal, de a bizonyosságtól félve – nyüszítve hívtam a jól ismert számot…Mintha bizony választ kaphattam volna! Gyorsabban dobogott a szívem…Izgatott voltam…Bbbbbrz! Már a harmadik csörgés… Nem is tudom, mit szeretnék jobban! Fölvegyék, és beleszóljon valaki? Vagy jobb, ha nem? Hátha legalább a hangjában tovább él a hálózatban!  És igen!

– Halló! – suttogta egy hang. Ez Ő! Azt mondta: Lacó! Igen, igen! Mindig így hívott engem! Csak most nagyon halkan mondta! Biztosan megfázott, olyankor régebben is mindig elment a hangja, és csak suttogni tudott.

– Mama! Végre! De jó! Csakhogy! Riadtan tapasztaltam, hogy egyetlen értelmes szót sem tudok kinyögni, csak zokogásom erősödik elviselhetetlenné.

– Bocsásson meg, Fiatalember, én nem az édesanyja vagyok! Sajnálom – mondta rekedtes hangján.

– Miért? Miért nem mondod meg az igazat, Mama? Nem engedik? Egyáltalában: hol vagy? Könnyeimet nyelve ordítottam, követelőztem, mint régi és igen ritka összeszólalkozásaink alkalmával, Ő pedig higgadtan, szeretetteljes, megértő nyugalommal válaszolt, amint egykor is tette volt:

– Ismétlem, fiatalember, ez csak valami tévedés lesz! Eszerint csupán édesanyja hívószámát kaptam meg, amikor megvásároltam a telefonomat. Sajnálom, és azt hiszem, a fájdalmát megértem, de kérem, béküljön meg, nem segíthetek!

– Mama, legalább annyit mondj, mi van Veled?

Puff neki! Ennél butább kérdést nehéz lenne feltenni! De Ő az én ostoba kérdésemre is teljes komolysággal válaszolt:

– Minden rendben van, legalábbis a lehetőségek szerint, de meggyőződésével ellentétben én nem az édesanyja vagyok! És mostmár javasolom, fejezzük is be a beszélgetést, ne fizessen fölöslegesen olyan sok pénzt!

Istenem, most is milyen figyelmes, milyen gondoskodó, mennyire vigyáz rám, és jót akar nekem! Hát persze, hogy ez Ő!

– Köszönöm, értem, hát persze, persze, minden jót, Mama! Vigyázz magadra!

– Viszontlátásra, fiatalember!

Félsiker! Mert ő volt, ebben kétség nincs, ugyanakkor nem ismerte el. Kérlek, ne nyugtassatok, mert nem ideges vagyok, hanem az örömtől remegek. Örülök, hogy megpróbáltam. Végtére is ugye, soha nem tudhatja az ember…Íme, Ő közöttünk van, noha nincs többé…Pedig nem ment el…Csak meghalt. Személyét nem fedhette fel, a csoda tehát várat magára. Mama számát mindenesetre egy világért sem törölném, tovább őrzöm, megrögzött, makacs hűséggel! A történtek után különösen, mostmár mindörökké!

Egyszer eljön! Tudom! Esetleg visszahív majd valamikor? Persze, valószínűleg így lesz!  Mama, várom a hívásod!

Share

A. Lengyel László: Szabadságot Vaskevicsnek!

május 30th, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

Szergej Vaskevics elsőtiszt most megmutatta.

Végre! íme, az ember, aki él, és élni akar! Valaki, aki finoman szólva tesz a politikai állapotokra, aki fittyet hány parlamentnek, kormánynak és ellenzéknek, akinek mindegy, hol a határ, ki enged kinek, és miért, ő partra lép, mert sörre van szüksége. Vaskevicset teljes mértékben hidegen hagyja, hogy a politikusok, villalakók, meg egyéb önjelölt műsztárok hogyan házasodnak, öltöznek, lopnak, vagy hazudnak. Vaskevicsnek sör kell.

Mindegy, hogy nincs útlevele, övé a Föld, mert földlakó, és ha úgy tetszik, az útjába eső legközelebbi benzinkútnál még akkor is vásárolhat sört, ha a tankállomás történetesen japán felségterületen fekszik. Japán, Oroszország! Nem mindegy?  Az ember megszomjazik, akkor pedig inni kell! Tudja is azt Szergej Vaskevics, hogy micsoda diplomáciai huzakodások, és katonai villongások zajlottak és zajlanak ma is egy bizonyos sziget birtoklásáért Oroszország és Japán között?

Vaskevics szomjas volt. Partra szállásával ezen az inkriminált szigeten jelképesen a normális emberi szintre helyezte a problémát. Amikor ugyanis szomjas az ember, akkor vásárol valami szomjoltót…És ebben semmi mesterkéltség nincs, nem játszunk, nem színészkedünk! Szomjasak vagyunk, hát iszunk! Aki a sört szereti, az vegyen sört!

Szimbolikus  sörvásárlásával az Emberiség szent nevében és az egyetemes emberiség számára elfoglalta a szigetet. Csendesen, természetesen, emberien. Egyetlen puskalövés nélkül. Vértelenül! Azt a szigetet, amelynek birtoklásáról rendkívüli nagytudású diplomaták, nagyhatalmú politikusok évtizedek óta vitatkoznak. Semmire sem jutnak, csak marakodnak…Nem így Vaskevics! Ő megoldotta a problémát. Eszköztelenül, sallangmentesen. Nem volt szüksége haderőre, nem kért pénzt a Világbanktól, sem az Amerikai Szenátustól. Nem lőtt az Auróráról, nem a szokásos orosz nagyhatalmi arroganciával gyűrte maga alá a szigetet. Nem bizony!

Halászbárkával érkezett, és kicsiny gumicsónakkal simult a sziget partjához. Lassan, megfontoltan, magától értetődően. Ahogyan egy rekesz sört vesz az ember a  sarki közértben, így tévén magáévá a körülményeket és az elérhető javakat. A kikötést követően elindult a legközelebbi benzinkúthoz. Mert a mindenségit neki, nem azért vagyunk emberek, hogy nélkülözzük a legelemibb javakat! Az agresszív hatalom azonnal le is csapott az orosz peace-maker-re. Szegény Vaskevicset kíméletlenül elfogták. Lehet, hogy nem is értette, mit akarnak tőle a handabandázó japán rendőrök. Hiszen ő a saját értékrendje alapján otthon van, nem gyújtogat, nem ordibál. Nem szaggat fel utcaköveket, szóval nem „békés tüntető”. Szergej Vaskevics mindössze az egyik legegyszerűbb emberi cselekvéssort hajtotta végre: sört vett a benzinkútnál. Micsoda igazság ez, amely hagyja, hogy ártatlan sörvásárlókat holmi ócska hivatkozási alappal bekasztliznak. Rendben van, ha Vaskevics lopta volna a sört, az más! Ő azonban vásárolta az aranysárga, habos nedűt. Méghozzá – most tessék megkapaszkodni! – amerikai dollárért! Így cselekszik egy igazi világpolgár! Bravó, Tengerész! Japán területen, orosz állampolgár, útlevél nélkül dollárért vásárol a benzinkúti shopban. Ez nem maga a béke, emberek?

De igen! Szergej Vaskevics cselekménye maga a béke. Mennyit álmodtunk már erről! Szabadon eljutni bárhová! Mennyire áhítottuk a határok nélküli Európát, ahol tökéletesen szabadon megy az ember, éspedig oda, ahová csak akar. Egek! Semmi határ, nincs turkálás, nincs csomagtartó – átvizsgálás, nincs tisztelgés, vége a szorongó bűntudat izzadósmarkú, elfehéredő pillanatainak.

Csak menni, és venni egy rekesz sört. Szabadon, könnyedén, lehet, hogy egy kicsit még talán fütyörészve is, vagy a kocsikulcsot az ujj körül pörgetve. Istenem, ez maga az idill, a nyugalom. Vaskevics tehát megmutatta. Nem harsogott, nem trombitált össze százezres nagygyűlést, nem randalírozott, nem akart a tévében beolvasni semmiféle szózatot, még félpályás útlezárást sem jelentett be. Útlezárást? Dehogyis! Inkább utat tört a part mentén! Békét teremtett, ahogy a békéhez illik: csendesen, zajongás nélkül. Szinte látom: pici mosollyal figyeli a japán rendőröket, mondanám: bölcs mosollyal. De ezt azért nem mondom, mert nem hinném, hogy Vaskevics bölcs lenne. Szergej ösztönös hérosz, sőt, „Muszáj-Herkules”, ahogyan Ady Endre írta, igaz, egyáltalán nem erről az esetről… Elfogták, hűvösre tették. Pedig Vaskevics bársonyosan megoldott egy óriási problémát. Ha akarta, ha nem. Csak rutinból, mellőzve a bonyodalmas számításokat, hatástanulmányokat, és a  finnyás, értelmiségi problémázgatást. Nem folyt ott vita, ordítozás, ellenségeskedés, nem folyt ott vér sem…

Legföljebb csak a sör…

Share

A. Lengyel László: A hatalom borzongató közelsége

május 23rd, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

Fiú: Szeretsz?

Lány: Szeretlek!

Fiú: De mennyire?

Lány: Tudod, hogy mindennél jobban!

Fiú: Mindent megtennél a szerelmünkért?

Lány: Nincs, amit meg ne tennék!

Fiú: Fölrepítenél a mennybe is, ha kérném?

Lány: Bárhová, édesem, ha kívánod!

Fiú: Akkor sem zárkóznál el a kérésem elől, ha egy kicsit szokatlan?

Lány: Dehogy, édesem, sőt, kíváncsian várom!

Fiú: Nos, egyszer, csupán egyetlen egyszer súgd a fülembe, hogy: ALPOLGÁRMESTER!

Share

A. Lengyel László: A beteljesülés igérete, avagy Álmaink megvalósíthatók!

május 23rd, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

Egy csillagos – őrvezető

2 csillagos – tizedes

3 csillagos – szakaszvezető

3 csillagos sárga stráf, nyitott sárga kardbojt – őrmester úr

3 csillagos sárga stráf, kötött sapkarózsa, nyitott sárga kardbojt, önkéntes gomb – hadapród őrmester úr

3 kötött csillag, széles ezüst stráf és egy keskenyebb ezüst stráf, kötött sapkarózsa, nyitott sárga kardbojt – törzsőrmester úr

Share

A. Lengyel László: Magyar villámkarrier, 1918.

május 22nd, 2011 Posted in A. Lengyel László | No Comments »

Sáfrány Gábor                          született       1900. VII. 7.

Tanoncznak mentem                                     1915.  I. 28.

Felszabadultam                                             1918.   I. 20.

Sorozáson voltam                                          1918.  I. 24.

Bevonultam                                                   1918.  II. 6.

A harcztérre mentem                                    1918. VIII. 1.

Hadifogoly lettem                                         1918. XI. 4. (Olasz front)

Fogoly számom:                                            877

Share