A szél tánca

december 7th, 2014 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

A vágy és a hajnali szél

Share

A Vágy és a hajnali szél

augusztus 24th, 2014 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

A Vágy és a hajnali szél

 

Hajnalodott. Én még aludtam. A hajnali szél besurrant ablakomon, beleszimatolt az alvó sóhajába. Sebtében megsöpörte szobám sarkait, majd felébresztette szunnyadó Vágyamat.

 

–          Élsz még? – fújta meg a pislákoló parazsat.

–          Nem is tudom – nyújtózkodott vánkosomon Vágyam. – Mit akarsz? – dörzsölte álmos szemeit.

–          Óh, dehogy zavarlak! – hátrált a szél, a hajnali. – Nem árt néha a tükörrel szembenézni. Ha a Vágy kihunyóban, már nem sok minden fog történni.

–          Egészen pontosan mire vagy kíváncsi? – ernyedt vissza a párnámra Vágyam, nem igazán örült, hogy fölébresztették.

–          Álmodozol még? – érdeklődött a hajnali szél.

–          Alszom. Már nem álmodom. Aludni jó. Nem emlékszem semmire, nem bánt senki.

Vágyammal tökéletesen egyetértettem, most fordultam át a másik oldalamra én is.

–          Gyere! Jöjj velem egyet kószálni, mint rég! – kérlelte lázasan a szél.

Elengedtem. Nem éreztem kedvet, hogy kibújjak meleg takaróm alól.  Ő kényszeredetten vonszolta fel magát a szárnyra, a hajnali szél szárnyára.

–          Tudod, ha valakit elfúj a szél, kóborol, összezavarodik – magyarázkodott. –  Annyi lélek csatangol, keresi önmagát, az elfelejtett, feladott vágyait. Ritka, hogy megleli.

–          Szomorú. Mindenki vágyaiban él. Sokféleképpen lehet élni. Ha lobogsz, forró vagy és csupa tűz, utad bátor, átugrod a hegyet is. Ám vándorolhatsz a pusztában céltalan, ruhád elszakad, arcod észrevétlen borosta. Szakállad lassan földig ér. Térdre esel, lábad hasogat. Fenn akadsz a csipkebokor tövisén, s már észre sem veszed, hogy ég. Homokvihar pusztít, megvakulsz, kiégsz. A lejtő a gödörbe visz.

–          Óh, elérhetetlen már a Kánaán, elszáradtak a szirmok, évek illantak el – érintették meg Vágyamat a hajnali szél igaz szavai.

Ekkor a szél felkavarta a punnyadó levegőt, falevél hullott alá. Sárga, barnás foltjai zörögtek a járdán.

–          Vágy! – kiáltott a sűrű csendbe a szél, a hajnali. – Nézd a zörgő falevelet! Most mit érzel?

–          Nem látom, nem vágyom a színes őszt, nem érzem a must ízét. A szüreti táncnak ropogós csárdását már rég nem hallom, a hegedű vonója eltörött. Kopaszodó fák integetnek egyfolytában felém, az avar púposodik.

Bánatosan sóhajtott fel a szél.

–          Csengőszónak, délre húzó fecskepárnak, szőlőlepény illatának keverével szeretnélek lefröcskölni! Felizgatni, felébreszteni! Miért nem várod a karácsonyt? Fogalmazhatnád a képeslapok jókívánságait! Gyűjthetnél a fák tövében sok tobozt és gesztenyét. A sokszínű ősz terméseit. Mi történt hát veled?

–          Nem tudom. Csak hull, egyre hull az a sok levél, a szőnyeg beborít. Nem vágyom az ízes körte levét. Oly messze még a karácsony, s az sem a régi már.

Vízhez közeledett a hajnali szél. Nem szólt semmit. A víz most is fodrozódott, rákancsalított az ásítozó, pizsamás bárányfelhő.

–          Nem akarsz megfürödni? – lehelte pajkosan körbe a Vágyat a szél.

A Vágy bólintott. Már messze, bent lubickolt a tó közepén. Csónakot toltak a vízre a vadkacsák, sűrű nádas rejtegette azt. Sebesen sodorta a víz a Vágy csónakját, egyre távolabb fújta őket a hajnali szél.

–     Tudod, mit kell megtalálnod? – szólalt meg hirtelen.

–    Mit? – ocsúdott föl a Vágy, ki közben megfeledkezett az időről, szürke pillantásokat vetett a csónak orrára, s talán valahol meglátta a végtelent.

–     Szerelmedet! Akkor fogsz megfiatalodni! Akkor érzed karjaidban az erőt, öledben testesülsz. Én tudom, hogy csak ez segíthet rajtad. Akkor fogsz újra lobogni, a test és lélek egyszerre fog lélegezni, egy szívként dobog.

–     Hány szerelem talál meg egy életben? – figyelte a Vágy élénken a feltörő hullámokat, tenger volt ez már, nem folyó.

–      Több! – válaszolt a szél, a hajnali. Keresd!

A Vágy nem szólt semmit, lebukott a mélybe. Nem látta többé senki sem.

 

 

Én csak vártam, vártam sokáig. Majd megnéztem magamat selyemhálóingemben, ahogy a tükör megmutatta csonka valóságomat. Megfésülködtem sárga fésűmmel. Azóta is Vágyamat várom szüntelen, hogy megtudhassam végre.

Vajon mit üzent a hajnali szél nekem?

 

 

Share

P Dányi Gabriella

április 8th, 2014 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

 

Rezdülés

Lehet csak rezdülés vagyok,

reccsen a csend és elmúlok.

Szél fújta illattal jövök,

némán a ködben elszökök.

Ha csendre vágysz az vagyok én,

elbújok szíved rejtekén .

Belopódzom életedbe,

nem leszek soha terhedre !

Az vagyok aki simogat,

ha fázol lágyan takargat.

Véredben izzón pezsdülök,

ha nem kellek elköltözök !

Share

PDányiGabriella

április 8th, 2014 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

 

Vén idő

Vén idő hát rám kopogtál?

Egy-két ősz hajszálat hoztál !

Apró ráncot, szarkalábat,

Fáradt hátamba fájdalmat.

Kineveted hiú arcom?

Hagyott nyomod én kudarcom.

Juszt sem bánom barázdámat,

Tapasztalat ez, nem bánat !

Kikacaglak én is téged,

Neked soká nincs vendéged !

Nem maradhat senki hosszan,

Csak addig míg szíve dobban !

Te maradsz csak örök vesztes,

Bűntelenül is vagy tettes !

Néha vágyva lessük múljál,

Máskor szeretnénk ha állnál.

Akárhogy is haragszunk rád,

Kegyetlen az ingyen munkád !

Nem felelhetsz soha meg te,

Életünknek legvénebbje….

Share

Szabó Aida: Harsogó kisén

december 9th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT, Szabó Aida | No Comments »

(voltnyaram)

Egymást váltogatja rejtély, derengés,
dús álmokkal ébredések pörölnek,
ősképekből merítkezett teremtés,
de fenn , lenn zárakban kulcsok zörögnek.

Harsogó én-ek között én-kerengés,
illatorgiák, kékesték pörögnek,
tekergődző kobrák – itt nincs menekvés –
gazellatestű nyarakban csörögnek.

Enyém, tied és mienk – lármás harcok,
incselgő álmok, mákonyos virágok,
csillognak, vinnyognak lelken karcai.

Sejtelmes poklokban elrejtett sanszok,
nadrágos, szoknyás szunnyadó világok
remegő ujjakkal falnak markai.

Share

Dr. Szalóczy Péter: Jancsika

december 4th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

Az élet sokszor furcsa apróságokon múlik. Én sohasem köszönhettem meg Gál Jancsikának, hogy élek. Most megteszem!
1903 Szilveszter estéjén a szokásosnál is kihaltabbnak tűntek Rozsnyó utcái a csípős hidegben. A tehetősebbje és a fiatalabbja –akik egy kicsit mulatozni akartak – már ott zsibongott az Úri Egylet, a Polgári Egylet és a Legényegylet termeiben. A szegényebbje otthon maradt a petróleumlámpa és a faggyúgyertya villódzó fényében, a zsírban sercegő hús vagy szalonna illatában. Már csak elvétve hallatszott a fagyos hó roppanása egy-egy nyakát fázósan válla közéhúzó, szomszédolni siető ember lába alatt. A kiürült utcákon még a kutyák is elhallgattak.
A főtér közepén, büszkén emelte égnek keresztjét a város jelképe, a híres diáktemplom négyszögletes tornya. Oszlopos, boltívekkel díszített fakorlátos erkélyét a toronyban körbe lehetett járni. Elvégre őrtorony volt. Van egy fényképem, amelyen négy oldalról a korlátot hatalmas betűkkel négy szó díszíti, magasan a zászlós ünneplő tömeg felett: „-magyarok – voltunk – vagyunk – leszünk!” Ez nem jött be!
Most csupaszon néz szembe a torony a felhők közül előbújó holdvilággal. A Hold már jóval a Nyerges hegy sötétből kirajzolódó vonala fölött jár, valahol Rudna magasságában.
Hideg ezüstfénnyel szórja be a havas háztetőket, Rozsnyó mind a hét templomának és püspöki palotájának tornyát. Fázósan nyolcat kondít a diáktemplom órája.
A Berzétei utcán sietős lépteit szaporázza két asszony. A magasabbik, karjaival takaróba csavart nagy csomagot szorít. Nem pórnépek. Vastag, bokáig érő elegáns szabású kabátjuk alját és gallérját fekete szőrme szegélyezi. Egyikük feltornyozott, másikuk kontyba szedett haját és fejüket finom anyagú meleg kendő fedi, melynek vége vállon átvetve még fél arcukat is takarja. Bundabélésű magasszáru cipőikkel szaporán, de óvatosan lépdelnek a fagyott, csúszós havon. Elsietnek a Korhauser pálinkamérés és vegyeskereskedés előtt. Hátul a házban több petróleumlámpa fénye ég, bizonyára vendégeket hívtak.
„ – Néhány éve volt mersze ennek a Korhausernek, hogy esküvői tanúnak meghívja Andrássy Géza grófot! Hát az meg nem elvállalta? Micsoda szemtelen merész ötlet!-„
A két asszony a Drázus patak széles fahídján siet át, lépteik tompán dobbannak a vastag, havas deszkákon. Szulán bácsi háza előtt most senki sem ül a kispadon. Ő az egyetlen, vén, még élő 48-as honvéd szerte a járásban. Hatalmas fehér kőrszakállával, hosszúszárú pipáját szörcsögve, kiskertben, vagy szobában egyaránt hordott fekete posztókalapjával ül egész évben a házacskája előtt. Messziről üdvözöl bárki arra járót, széles ívben lengetve kalapját.
Már itt is van a Bányászati iskola és mellette a szegényház. Andrássy Dénes gróf és áldott emlékű, egy éve elhunyt felesége, Franciska számtalan jótéteményeinek egyike.
Szemben a bányász iskolával kistornyos polgári villaház áll ősfás nagy kertben, szépen kerítve. Úgy tűnik, a két asszony célhoz ért. Kulcs csörren, majd nyílik a kertkapu és az ellapátolt hóbuckák között a bebugyolált csomagot szorosan ölelve a házhoz sietnek, amely teljesen sötét.
Az alacsonyabbik asszony a nagyanyám, Schneider Ferencné született Hammer Karolina, a rozsnyói bőrgyár köztiszteletben álló igazgatójának felesége. A magasabbik, Gál Mariska, a szomszéd és barátnő majd 15 évvel fiatalabb nála. Nagyanyám ekkor 40 éves, de korát meghazudtolóan fiatalos, vékony és formás a korabeli fényképek tanúsága szerint. Pedig hat gyermeket szült. Már 17 évesen asszony volt, példás házasságot élt 15 évvel idősebb nagyapámmal. Lottika, az elsőszülött, két éve asszony, itt, a most felkeresett házban. Tinike menyasszony, Franci az idén érettségizik, Sárika a felső polgári leányiskolát járja. Annuska és Zsófi a rozsnyói temetőben nyugszik már évek óta.
Majd elfelejtettem: a bebugyolált csomag Gál Mariska néhány hetes csecsemője, aki eddig végigaludta a sietős utat.
Mi lehet a dolga Szilveszter este két úrhölgynek egy csecsemővel a sötét utcákon átsietve egy lesötétített házhoz?
Lottika az ok! A legidősebb lány. Két éve ment férjhez és lakják e házat Zsigmonddal, de a gólya elkerüli a kéményt. Pedig minden készen állna egy baba számára. Nagyanyám is első unokája dajkálására. Ez a mai séta egy titkos hadművelet. Egy népi varázslat. Tomorynénál is bevált, , hogy a szomszéd Vasné babáját meghempergették a tíz éve gyermektelen Tomoryné ágyában. Hamarosan szűk is lett rajta a szoknya. Ma már egy éves a gyerek. Csak nem tudjon senki erről az esti cselszövésről! Lottika végképp ne. Most, az Úri Egylet szilveszteri mulatságáról éjfél előtt biztosan nem érnek haza. Itt az alkalom.
Lámpát gyújtanak. A hálószobában finom meleget duruzsol a nagy cserépkályha. A takaróiból kibontott Jancsikát a kanapéra teszik, amíg ők is kibontakoznak kabátból, sálból, kendőből. Mozdulataik – mint két titkos összeesküvőé, vagy betörőé- gyorsak, de nem kapkodóak. A magasra párnázott széles kettős ágyról nagyanyám leemeli a selyempaplant, amíg Gálné csupaszra vetkőzteti Jancsikát. Mert úgy kell görgetni, meztelenül! Úgy hatásos.
-Tessék! Itt a gyerek- nyújtja a görbülő szájú Jancsikát nagyanyámnak. Neked kell hengergetned. Három fordulattal hosszában is, széltében is.
Jancsikának ennyi macera elég volt. Kerekített szájjal, elvörösödő arccal sírni kezd, dundi kezei, lábai meg-megrándulva kapálódznak, hadonásznak.
– Csicsíja-bubája . . . ej-haj, gyöngyvirágom . . . katonadolog ez . . . no, n sírj már . . látod, háromszor erre i meg arra is. Meg is vagyunk, kérem . . .gügyögi nagyanyám Jancsikának, aki kényszerűen végig gördül széltében és hosszában is a hófehér lepedőn. Aztán torkaszakadtából bőgve, kicsi hasa izmait deszka keményre feszítve egy picit rácsorrant az ágyról őt felkapó nagyanyám szoknyájára.
– Ejnye! No, nézd! Még jó, hogy nem a lepedőre – korholja nagyanyám mosolyogva a szoknyáját törölgetve, miközben visszanyújtja Jancsikát anyjának. –Öltöztesd gyorsan, meg ne fázzon. –
Fél órával később nagyanyám a hidegtől kicsípett arccal kopog be nagyapámhoz a bőrgyári épülettől elkülönült szolgálati lakás dolgozószobájába. A szekrényben a bőrgyár cifra serlegei csillognak, melyeket a cég és nagyapám az 1900-as párizsi világkiállításon nyert.
A falakon az egykori bécsi tímármester oklevele és nemrég elnyert díszoklevelek, és kitűntetések függenek. A nagy bidermeyer álló óra halkan nyekken egyet, majd bim-bamozni kezd, kilenc óra van már.
Nagyapám a karosszékben fehér bajsza alatt elmosolyodik. Egyedül ő volt beavatott: -Hát megjöttetek csavargók abból a csacskasárból? Még ilyen vénasszonyos bolondságot! Ez nem méltó egy ilyen fiatalos asszonykához. De szép is vagy, kedvesem! . . . Még mindig szép! . . . Koccintasz velem éjfél előtt is, hogy átmelegedjél?- kérdi huncutul mosolyogva.
Odalép nagyanyámhoz, először mindkét kezét felemelve megcsókolja azokat…. Majd a homlokát, a két kipirult arcot, aztán gyengéden a száját . . .majd, mint ki gondolt egyet, ötvenöt éves kora ellenére könnyedén ölbe kapja, játékosan pördül vele néhányszor . . .és megindul vele a hálószoba felé . . .
-Jaj, Franci! . . . Ne bomolj! . . . hallatszik egyre messzebbről nagyanyám tréfásan esdeklő hangja. . . . lába rúgkapál, keze hadonászik. . . Hazajöhetnek a gyerekek. . . .Franci…
A tél végétől Gálné és nagyanyám guvadt szemekkel lesték Lottika vonalait, étvágyát. Tavasz végéig nem történt semmi. De azután igencsak furcsa dolgok történtek. Jancsika mégis hatásos volt! De mennyire . . . .
1904. október 6-án, az aradi vértanúk gyásznapján, fekete zászlódísz közepette és ezzel mit sem törődve megszületett apám! 13 évvel maradt le legfiatalabb testvérétől és 22-vel Lottikától, a legidősebbtől, aki gyermektelen maradt.
Drága sohasem ismert nagyanyám! Te, aki pironkodva ölelted magadhoz 41 évesen Jancsika jóvoltából hetedik gyermekedként terven felül született apámat, lehetővé tetted, hogy 32 év múlva megszülessek én, és a testvéreim. Meg a mi gyerekeink.
Nem tudom, hol nyugszol évtizedek óta Gál Jancsika. Édesanyád sírja a nagyanyámé közelében van a rozsnyói temetőben. Száz év késéssel illik megköszönnöm perdöntő közreműködésed abban, hogy élek!
Hát köszönöm! Hálából szolgálja emlékedet ez az iromány is.
Még egyszer, köszönöm, Jancsika.

Share

Dr. Szalóczy Péter: Déneske

december 4th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

Nekem a csoda abban a pillanatban valósult meg, amikor a Rádióújságban csodával kapcsolatos pályázati felhívást elolvastam. Déneske jelent meg előttem! Az iskolapadra könyökölve, arcát tenyerével támasztva, oldalt billent fejjel nézett rám nagy barna szemeivel:
– Mond, te hiszel a csodákban?- kérdezte halkan.
A kérdés váratlanul ért. Hat- héttel elsőáldozásunk előtt a megsűrített hittan órákon éppen a Krisztusi csodatevésekről tanultunk. Nyolc évesen, áhítatos gyermeklelkem fogékony volt a csodákra.
-Igen, én hiszek a csodákban- súgtam vissza, de nagyon vártam az óra végét, hogy megbeszéljük a dolgot.
Déneske a legjobb barátom volt. A Köröndöt szegélyező négy nagy épület egyikében laktunk, én az Andrássy úti, ő a Szinnyei-Merse utcai szárnyban. Jobb módú polgári családoknak számítottunk, mindkettőnk édesapja orvos volt. Az enyém szemész, az övé belgyógyász. Déneske egyetlen gyermek volt, mi hárman zajongtunk a gyerekszobában. A szülők kedvelték egymást, kölcsönös családi orvoslás is adódott. Ha kettőt köhintettünk, Déneske papáját szüleim rögtön áthívták.
Mi keresztények voltunk, Déneskéék zsidók! Megérezve a kor vészes zivatarát, a szülők kikeresztelhették Déneskét, mert hittanra jártunk..
Mindez 1944 februárjában történt.
A család apró termetű volt, szemüveges, mosolygó és nagyon barátságos. Déneske kerek arcához két hatalmas barna szem, sűrű, erős barna haj tartozik emlékeimben. Korához képest tréfásan mély, erős hangja volt. Ez a kedves dörmögés ma is visszhangzik fülemben.
Első és második elemiben ő volt az egyetlen, igazi barátom. Az elmúlt évtizedekben csak futólag villant át rajtam emléke nagy néha, főleg ha játékokkal teli gazdag gyerekszobát láttam. Mert az övé, a nagy bérpalota túlsó szárnyában olyan volt. Be nem vallott irigységgel sokszor órákig játszottam nála, pedig a játékaimra, a gyerekszobámra nekem sem volt panaszkodnivalóm.
Csak így hívtuk: Déneske. Most, hogy csodaként, mint egy éles reflektorfény villant fel személye, emlékezetem lázasan keresgél a múltban és szórja vissza a vele kapcsolatos epizódokat, képeket. De a vezetéknevére, a legjobb barátom vezetéknevére nem emlékszem. Mert ő csak Déneske volt. Így is maradt bennem.
Átszaladtam a családi élő emléktárhoz, Judit nővéremhez, mert elhunyt szüleim már nem segíthettek. Elhadartam, hogy segítsen Déneske nevét visszaemlékezni. Lehunyt szemmel ingatta fejét, úgy koncentrált: – Várj csak, várj csak, nem megy! Nem megy! Aztán feladta ő is. Végül felugrott, és a hálószoba szekrény fiókjában sebesen kotorászni kezdett. Aztán diadalmas képpel megjelent valami kopott zöldes könyvecskével. Egy 1944-es Chinoin gyógyszergyári zsebnaptár volt, biztosan apánk kapta annakidején reklámként évente.
-Ez a naplóm azokból az időkből- mondta titokzatosan.- De senkinek sem mutathatod meg, mert tele van helyesírási hibákkal.- mondta nevetve.
Csodálatos dokumentumot kaptam. Egy 12 éves kislány napról-napra néhány mondatban rögzített csacska-fontos benyomásait, gondolatait, melyek mögött átkomorlott történelmünk
legsötétebb éve.
Jutka naplójában Déneske mindössze négyszer szerepel, de sajnos neki is csak Déneske volt. Ebből a naplóból még többször idézek.

————-….———–

-Én hiszek a csodákban, mert a Jézuska nem hazudik!- mondtam Déneskének a tízperces szünetben meggyőződéssel. –De miért kérdezted?-
– Anya sírt az éjjel!- nézett rám komor kis arcával. –Sokáig beszélgettek apával a hálószobában, de csak annyit hallottam, hogy „itt már csak a csoda segíthet!”- Elhallgatott, aztán még hozzátette: -Valami nagy baj lehet, de nem tudom, mi. Nem értem az egészet.-
Szegény Déneske! Sem te, sem én nem érthettük az egészet. De nem értette a fél világ! Be kell vallanom, ma sem értem.
Szaporodtak a légiriadók, az iskolában légó gyakorlatok voltak. Egyre több éjszakán zúgtak fel a szirénák és botorkáltunk le a hosszú, hátsó csigalépcsőn félálomban a légópincébe.
Március 19-én Jutka naplója csak ennyit ír: „Ma Vasárnap van, egész nap a német könyvekből rajzoltam. Bejöttek a németek, nem tudom mi lesz itt. Ma is riadó volt. – „ Majd két nap múlva így ír: -„Német órán eltörtem Nelli töltőtoll kupakját. Egy idegent raktam a helyére. Mióta a németek bent vannak, folyton jönnek az angolok bombázni. Meg vagyok velük áldva! Már tűnnének el a föld színéről!”-
Március 25-én elsőáldozók voltunk Déneskével. Hetekkel előbb megtanultuk ez alkalomra a „Zeng a harang, hívó szóval e szép ünnep reggelén, összegyűltünk Oltárodnál, kél szívünkben új remény.” Akkor még nem sejtettük, mennyire szükségünk lesz rövidesen új reményre! Manapság, ha nagyritkán hallom ezt a szenténeket, felidézi a napot bennem, fehér és kék matrózruhába öltöztetett ájtatos csapatunkkal.
Jutka írja: „Április 1. Szombat. Ma van a bombázások miatt az utolsó tanítási nap.”- Azután másnap: ”Ma behívták aput katonának. Nagyon izgulok, m lesz belőle. Péter holnap vizsgázik.”-
Az év végi vizsgánkon is megszólaltak a szirénák. Az osztály, gyerekek és szülők levonultak az iskola óvóhelyére. Én, Tompa Mihály, „ A rab gólya” című versét, Déneske az „ Egyszer a gólyához betoppant gilice” kezdetű versét szavaltuk el, nem tudom már a szerző nevét. De most is magam előtt látom, ahogyan a rozsdásodó vas födémgerendák alatt sebtében
a pincében kialakított deszkadobogón áll Déneske, különböző ülőalkalmatosságokon elhelyezett szülők gyűrűjében. Pici termete alig látszik, de mókás, mély hangján magasba nyújtott nyakkal búgja a gilice helyett, hogy „tuuudom, tuuudom.” Már, mint a fészekrakást!
Április végén megdöbbentett,hogy egyes emberek, sőt gyerekek is sárga csillagot hordanak az utcán, a ruhájukon. Először azt hittem, hogy valamilyen jelvény, vagy kitűntetés. Szegény anyámnak nem volt könnyű dolga, hogy számomra megemészthető és nem megrázó magyarázatot kínlódjon össze, felkészítve arra, hogy Déneskén is ilyet látok majd. Ők mostanában ritkán mentek az utcára, otthon, ha játszani átszaladtam, nem volt rajtuk csillag.
Június 19-én anyám megjátszott természetességgel közölte Jutkával, meg velem, hogy Déneskéék hosszabb időre elutaznak néhány nap múlva. Azt szeretnék, hogy mi ketten bármennyi játékot, könyvet, ami csak tetszik, vagy amit szeretnénk, hozzunk át magunkhoz, nekünk ajándékozzák, ők nem vihetik magukkal.
Furcsa a gyermeklélek. Nem éreztem az ajándék kapás kirobbanó örömét. Inkább egy szorongató érzést, hogy megrövidítem a barátomat. A korábbi boldog játszások színterén, a gyermekszobában zavartan válogattunk, miközben Déneske és kisírt szemű édesanyja is felváltva és őszintén bíztattak:” Inkább nálatok legyen, mint Isten tudja hol!”- mondta a mamája könnyezve.
Három dolgot hoztam el nagy nehezen: egy csaknem egy méteres sárga villamoskocsit fából, áramszedővel, leemelhető tetővel, ülésekkel. Egy felhúzható repülőgépet, melyet egy zsinórral a csillárhoz lehetett kötni, ennek mentén forgó légcsavarral körberöpködött. Végül, a rengeteg csodás játék közül ki tudja miért, egy arasznyi ágaskodó, felhúzható nyerges lovacskát, mely a hátsó lábain és hosszú farkán támaszkodva kőrbe táncolt az asztalon.
Jutka így ír naplójában:
„ Június 19. Hétfő. Ma nagyon csúnya idő van. Szeretnék már Rozsnyón lenni. Sajnálom Déneskééket, hogy elmennek. Kár, hogy „ és itt egy ötágú Dávid csillag rajza van,egy kötőjel és két betű:”dó! Kaptok tőlük egy édes babaszobát!”
Június 20. Kedd. „ A babaszobát megkaptam, meg sok más játékot. Olyan helyesek Déneskéék. „ Majd másnap:„Ma kaptam tőlük egy csomó könyvet és egy édes pólyás babát.
Másnap Déneskéék kiléptek az életemből. Akkor még nem tudtam, hogy örökre. A villamos, a repülőgép és a cirkusz ló elfoglalták helyüket a gyerekszobában. Mindössze 12 napig játszhattam velük.
Idézek Jutka naplójából:
„Július 2. Vasárnap. Ah, te borzalmas Vasárnap! Életemnek legborzasztóbb napja! Elbombáztak, csak a bútor maradt meg! Oh, te gyönyörű lakás! Sokat gondolok majd rád.”
Valóban, fényes nappal, délben kaptuk a telitalálatokat. Amikor a ház népe végre felbotorkálhatott a pincéből, bokáig jártunk a lakásban a törmelékben, az üvegszilánkokban, cserepekben. A hatalmas háztömb Déneskéék felőli szárnyából két emelet hiányzott, de a maradék épület is jócskán megsérült. Ablakok, ablaktokok szinte sehol sem maradtak. A gyerekszoba romokban, a játékszekrényem polcai leszakadva, mindent vastagon borított a por, vakolat és maltertörmelék. Szeszélyes rendszertelenségben szétspriccelt apró bombaszilánkok lukai tarkították a képet. Arra gondoltam, hogy odaát Déneske gyerekszobája még inkább tönkremehetett, talán szerencse, hogy nem ott laknak már!
Az események drámaian felgyorsultak. Már másnap, otthon híján nagynénémékhez utaztunk, mint minden nyáron. Csak a táncoló lovat vittem magammal. Nem jöttünk haza az iskolakezdésre sem a mindennapos bombázások miatt. Október tizedike lett, mire hazatértünk néhány bombázásokkal teli, pincében töltött napra. De lényegében már csak csomagolni kellett. Tudtam, hogy mindent otthagyva, fejenként egy bőrönddel megyünk nyugatra, Németországba. Apám gyűlölte és félte a kommunizmust és a szovjetek már vonták össze a budapesti gyűrűt. Az utcákon a plakátokon hatalmas véres kéz emelkedett a békés házak fölé, aláírva a szöveg: Ilyen a kommunizmus. Hát persze, hogy megértettem: megyünk!
Déneske után néhány héttel én is búcsúzni kezdtem a gyerekszobámtól, de nem volt már kire hagyni a játékaimat. Pedáns rendbe raktam mindent, a sárga villamost teleraktam babákkal, macikkal. A repülőgép lógva maradt a csilláron. A táncoló kis lovat viszont becsomagoltam, végig utazta velem menekülésünket.
Lám. Déneskét kiűzte békés életéből és gyerekszobájából egy torz eszme, amely nyugat felől jött, amerre mi menekülünk, mert elűz egy másik torz eszme, amely kelet felől közeledett fenyegetően. Csak jóval később, felnőtt fejjel értettem meg, hogy e két eszme, az emberiség történetének két legkártékonyabb filozófiája, rokonok!
Mi hárman, gyerekek, apánk, anyánk kezét szorosan fogva botladoztunk egy agonizáló Németország közepébe. Akkor úgy neveztek bennünket: menekültek. Több mint egy év múlva, amikor hazatértünk, úgy hívtak: piszok nyugatosok. Távozásunkat kint is megszenvedtük, utóbb, itthon még inkább, évtizedekig.
Déneske! Ma már én sem hiszek a csodákban! Ma már tudom, hogy 1944 júniusában terelték egybe a budapesti szidóságot a hetedik kerületi gettóba. A vidéki zsidóság elhurcolása vége felé járt már. Nem tudom, merre menekülhetett a család! Nem ezt érdemelték! Ők sem!
Szeretném hinni azt az utolsó csodát, hogy Déneske ma is él! Szeretném hinni, hogy aprótermetű, nyugdíjas mérnökként, talán orvosként, kissé megkerekedve ül egy karosszéken, újságot olvasva, Sárbogárdon, vagy Torontóban, és dörmögő hangon szól az unokákra.
Szeretném hinni, hogy Déneske nem lett egy ég felé kúszó vékony füstcsík és nem csupán égett szénatomjait adta vissza a Világmindenségnek.
Déneske, ha valahol él, most hatvanhárom éves. Ha nem él, valószínűleg ötvenöt éve halott!
Az én utolsó csodám, hogy ötvenöt év után áldozhattam emlékének.
Déneske! Ma éjjel eszembe jutott a neved! Lévai! Lévai!!!

Share

Lass Zoltán: Új holnapra virrad

december 4th, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

1.
Egy csendes, nyugodt, békés kis utcában élek a falu szélén. Ott, ahol a madár se jár; ahol a titkok megmaradnak titoknak, az emlékek pedig az ember legjobb barátai. Még a szüleimmel lakok együtt ebben a csendes kis faluban – a „béke szigetén”, ahogy ők nevezik. Én leginkább csak úgy hívom magamban, hogy a „Halottasház”, hiszen sohasem történik errefelé semmi sem. A szüleim szeretnek itt élni, én kevésbé. Talán azért, mert az ember egy bizonyos kor után már nyugalomra vágyik. Apám és anyám hosszú, mozgalmas életet éltek le egymás mellett fiatalon – de annak már vége. Manapság leginkább csak emlékeznek. Csakúgy, mint a falu többi lakója.
Én azonban még álmokra vágyom, melyeket megélek és ifjú szívem szüntelen dobogása folyton emlékeztet arra, hogy az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy akár egyetlen egy percre is megálljak: menni akarok, el innen, minél messzebb. Életre vágyom, szerelemre, szenvedélyre. És dalra. Olyanra, melyet eldalolhatok, nem pedig csupán meghallgathatok. Olyan dalra, melynek éneklése ugyanolyan gyönyörűséggel önti el lelkemet, mint a napfelkelte, amelyet szinte minden nap a falu melletti dombon követek figyelemmel. Amikor ott ülök, a fűben, szemben a felkelő nappal, mindig eltölt a hála érzete. Hálás vagyok azért, hogy megszülettem, hogy itt lehetek. Amikor a felkelő nap rám kacsint, s a hajnal előtti csendben a sötétséget felváltja a világosság és arcomat először érinti a napsugarak édes tánca… olyankor van a legmelegebb – dacára a hajnal hűvös ölelésének. Olyankor mosolyom új holnapra virrad és szemeim áldást szavalnak. Olyankor érzem igazán, hogy élek és megvan bennem mindazon erő és bátorság, mely az első és ezáltal legfontosabb lépések megtételéhez szükséges.
Amint azonban a hajnal átadja helyét a nap további részének, felébred bennem valami megmagyarázhatatlan félelem és kételkedés, hogy úgysem sikerülhet. Hogy jó nekem ott, ahol vagyok, mert ott legalább biztonságban érzem magam. És nem indulok útnak. Aznap sem…

2.

Minden nap látom őt az iskolából hazafelé jövet. Abban az utcában lakik, amelyikben én is. Sokszor éreztem már, hogy megszólíthatnám, vagy legalább biccenthetnék neki, amint sétálok a karcsú tölgyfák övezte sétányon, de sosem teszem. Az emberek nem beszélgetnek már annyit egymással. Élénken él még képzeletemben a falu hangulata nem is olyan régről – amikor a játszótereket gyerekzsivaj tette teljessé, egyetlen főterünkön pedig szerelmespárok andalogtak. Én akkoriban egy voltam a zsibongó gyermekek közül, aki naphosszat rúgta a labdát társaival – önfeledten, szabadon, egy olyan világ tagjaként, ahol mintha megállt volna az idő. Az idő azonban nem állt meg: hirtelen azt vettem észre, hogy felnőttem. Vagy legalábbis nem vagyok már gyerek, s azóta az idő is egészen másképpen viselkedik. Fojtogat.
Tizenhét éves vagyok és még mindig nem tudom, mit akarok az Élettől. Tudom viszont, mit nem akarok. Élni anélkül, hogy igazán éltem volna. És tudni akarom a válaszokat. Nem azokat a válaszokat, amelyeket az iskolapadban adnak a jelentéktelen kérdésekre. Én a válaszokat akarom, melyekre talán nincsen felelet, mégis ott rejtőznek kérdéseink legmélyén.

Most már tudom, hogy a falu lakóitól nem kaphatok választ a kérdéseimre. Sem anyámtól, sem apámtól. Érzem, hogy ezen a helyen már nem létezik felelet a bennem ébredező kérdésekre.
A falu csupán azoknak barátja, akik egy életen át vele maradnak; művelik pusztáit, öntözik virágait. És éjjelente lefekvéskor nem hosszú utakról ábrándoznak, hanem a holnapról, s arról, hogy másnap együtt köszöntik a hajnalt otthonukkal. Amely talán válasz imáikra, kérdéseikre. Vagy talán ők fel sem tették ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket én.
Jó nekik a világ úgy, ahogy van.

3.

Egy nap észreveszem őt, amint hazafelé sétálok. Olykor a háza előtti kiskertben tesz-vesz: füvet nyír, rózsát metsz –ezúttal viszont csupán a portája előtti padon ücsörög. Rám néz, tekintetünk találkozik, majd elmosolyodik. Ma más, mint amilyen szokott lenni. Talán van ideje egy kis beszélgetésre.

– Van kedved letelepedni egy ilyen ostoba vénember mellé, fiam? – kérdezi.

Zavarba jövök, mert nem számítok erre a kérdésre, ugyanakkor valahol mélyen legbelül örömmel tölt el az Öreg kedvessége. Régóta szeretnék már vele szóba elegyedni. Van valami a szemeiben, amitől mindig is úgy éreztem, más, mint a falu többi lakója.

– Éppenséggel ráérek – felelem.
– Egy teát? Kávét esetleg? – kérdi, miközben lehuppanok mellé a fából készült padra.
– Köszönöm, nem kérek.

Csendben ülünk egymás mellett, hallgatva a madarak énekét, majd az Öreg kisvártatva megszólal.

– Tudod, mit bánok leginkább, fiam? – kérdezi felém fordulva. – Azt, hogy mielőtt megvakultam, nem láttam a világ minden szépségét. Jószerivel alig utaztam. Pedig az utak azért vannak, hogy rájuk lépjünk.
– Maga vak?! – kérdezem elképedve. Én ezt… én ezt nem is…
– Te ne kövesd el ugyanezt a hibát, fiam. Érzem, hogy benned több van, mint hinnéd. Vannak vágyaid, fiam? – kérdezi, majd rám néz fürkészve.
– Szeretnék boldog lenni – felelem. Szeretném megtudni, ki vagyok. És szeretnék élni. Úgy igazán – teszem hozzá.

Ránézek az Öregre, aki láthatóan elgondolkodik. Lehajtja fejét, s kezében egy bottal furcsa vonalakat rajzol a homokba. Majd egy kis szünetet követően rám néz, ezt követően pedig az égre emeli tekintetét és mesél, mesél és csak mesél. Elmondja, hogy fiatalon mindannyiunknak vannak vágyai. Esténként fekve vagy nyári éjjeleken a csillagos égbolt alatt sétálva messzi tájakról, eljövendő nagy szerelmekről, s varázslatos pillanatokról álmodunk. Aztán legtöbbször azt látjuk, hogy a messzi tájakból munkahét lesz, az eljövendő szerelmeket bekebelezi a házasság kényelmes és biztonságos társadalmi intézménye, a varázslatos pillanatok pedig… Itt rövid szünetet tart, mintha képzeletben visszautazna évtizedekkel ezelőttre, végül azt mondja:

– A varázslatos pillanatok, fiam… Nos, azok percekké, órákká, végül pedig évekké válnak anélkül, hogy akár egy pillanatra is megragadhattuk volna a pillanatot. Mi, emberek, mindig elfeledjük a mágikus pillanatok, amelyek talán egy eljövendő sors ígéretét hordozták önmagukban…

Szavai elgondolkodtatnak. Úgy érzem, mintha belém látna az Öreg, s pontosan érezné, mi dúl a lelkemben.

– Kicsoda maga? – kérdezem felé fordulva.
– Az attól függ, fiam. Ha te is a biztosat választod a bizonytalan helyett, akkor én te vagyok. Mert annak idején én is a földet választottam az ég helyett. Ha így döntesz, akkor a jövődet látod magad előtt. De ha úgy döntesz, hogy útra kelsz, akkor csupán egy vén bolondot tudhatsz magad mellett, itt a padon…

– Mit ért azon, hogy a földet választotta az ég helyett? – kérdezem tőle.
– Hogy az ember a biztosat választja a bizonytalan helyett. A földet választja az égbolt helyett. Tudod, miért, fiam? Mert az ég olyan elérhetetlen és messze van.
– Az embernek nincsenek szárnyai – mondom neki, majd lesütöm a szemem. Az Öreg a vállamra teszi a kezét, sóhajt egyet és azt feleli:
– Nézz rám, fiam. Az embernek vannak szárnyai. Most már tudom. Az embert az álmainak kell a levegőbe repítenie, szüntelen – olyan messzire, ahol a vágyakozás sohasem szűnik meg igaz lenni.

Olyan szépen és lelkesítően beszél. Érzem, hogy fájdalom, hit és remény süt szavaiból – és legfőképpen szeretet. Szeretet egy olyan fiatal fiú iránt, akinek minden érzését magáénak érzi, mert egykoron ő is átélte azokat. Vajon véletlen lenne csupán, hogy az Öreg éppen arról beszél nekem, ami leginkább foglalkoztatott az elmúlt időszakban? Léteznek egyáltalán véletlenek vagy életünkben minden tervszerű, s valami ismeretlen erő – nevezzük akár Istennek, Sorsnak vagy akárminek – láthatatlanul szövögeti életünket, s csak annak válik láthatóvá, aki igazán hisz a jelekben? Igen, a jelekben. Az Élet üzeneteiben.
Én mindig is hittem a jelekben. Persze a világ, amelybe beleszülettem azon volt, hogy elfeledtesse velem az Élet szimbolikus nyelvezetét és be kell vallanom, ez legtöbbször sikerült is. Otthon, a falu oltalma alatt felnőve azt láttam, hogy a fiúk iskolapadba ülnek, kitanulnak egy-egy mesterséget, vagy folytatják apjuk üzletét. A lányok iskolába járnak, de legvégül úgyis a házimunka lesz a soruk.
Igaza van az Öregnek! Legtöbben a biztosat választjuk a bizonytalan helyett, s nem hiszünk álmaink szépségében. Pedig gondolatainknak igenis ereje van.

Ránézek az Öregre, felegyenesedek a padról és lelkesen hadarom neki:

– Köszönöm, uram. Nagyon sokat segített, hogy egy röpke pillanatra megosztotta velem az életét. A gondolatai igazán mélyen érintettek.

Elmosolyodik és rám emeli huncut tekintetét, miközben nekem az jár a fejemben, hogy lélekben valószínűleg ő is velem utazik majd. Végül csak ennyit mond:

– Örülök, ha segítettem dönteni, fiam. Legyek én a szárny, mely felröpít téged a levegőbe. Legyek én az első lépés, amelytől úgy féltél – a kéz, mely búcsút int neked a hosszú út előtt…

Ezzel ő is felkel a padról, mosolyogva rám néz, majd becsoszog kicsi házába a kertkapun át. Ahogy bezárul mögötte a kerítés ajtaja, úgy érzem, egy új világ kapui nyílnak meg előttem.

Még aznap közlöm a szüleimmel, hogy másnap hajnalban útnak indulok.

– Neked itt van az otthonod, fiam – mondja erre apám.
– Ha valóban így van, akkor visszatérek. De előbb látnom kell a világot… – felelem.

Share

Gerencsér Tamás: Sikoly

december 3rd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

Szavakkal vagdalkoztál,
sírtál, s vígasztalódtál,
volt hogy káromkodtál,
vagy éppen késsel dobálóztál.

Napfényben mosoly,
holdízben komor,
esőben ingerült,
szellőben szenderült.

Víz tükrében arcod nincs jelen,
árnyékod a falon nem pihen,
lehelleted nem perzseli a levegőt,
tapintásod nem érinti meg őt.

Az álom nem talál rád,
az éhség sem kínoz már tovább,
a víz nem oltja többé szomjadat,
a véred sem éhezik már a madarak.

Miért nem érzel többé szerelmet;
a csók utáni éhinséget;
a szenvedélyes vágyakozást;
az érintéses fellángolást?

Temetőben egymagad sétálsz,
bár azt nem tudod itt mit csinálsz,
azt kiáltod: “Segítség!”,
visszaszólnak: “Csendben légy!”.

Borzongás az éjszakai zajoktól…
félsz, hogy előtűnik valami a vadonból…
suttogó sötétség… ó magány, ölelj még…
nem kell már a a fényesség… csak ölj meg kegyesség…

Kérted azt, hadd élj még,
szerelmed újra úgy szeretnéd,
ne égjen a mécses lét,
úgy szeretnéd csókolni még.

Vissza többé nem mehettél,
ettől őrült, s kegyetlen lettél.
Éjfélben sikolyod pengeél,
a félelem maga te lettél.

Share

Gerencsér Tamás: Auróra

december 3rd, 2013 Posted in A GONDOLATOK ÉRTÉKE 2013 ŐSZ - PÁLYÁZAT | No Comments »

Tüzes jégben él egy fekete télmadár,
azt álmodtam, fehér hollóvá változtál,
farkas lelkeddel orchideák vérében gázoltál,
szirmukkal az esti szélben, angyalként táncoltál.

Vörörsbe öregült levelek közt tört rád a holdsugár,
szívemnek bánat ülte könnyével utoljára találkoztál,
csendvilági vihar haragjaként velem utáloztál,
végül a fény oltalmazó kardjával is hadakoztál.

Csillagok hajójával érkezik a tavaszi napsugár,
arkangyalként harcol majd, akár az élet s halál,
olyan lesz, mint a lopott dal mit sosem hallhattál,
vagy vad csókom akit csak álmodban kaphattál.

Főnixvirág kapujában egy vörörs hajú leány vár,
rózsaszár öleletében az édes szerelemért álldogál,
zöld íriszében a télmadár boldog nyarat talál,
a fehér holló nyugaton valkűrfényként pulzál.

Share