Kováts Péter: Meditáció 7.

Töprengek, – hogy is lesz vége
a vágynak, mi tört fel az égre,
mi akarta, minden áron,
hogy két ember eggyé váljon?
Mikor kell szépen elbúcsúzni,
az ajtót csendben, mögötted behúzni,
pántlikát kötni minden szép emlékre,
s elhinni, – most már tényleg vége.

Ha a közös ágyból kiűz
kedvesed zajos horkolása,
s nem óvó szeretettel fordítod
Őt a másik oldalára.
Ha egy fárasztó nap végén
a vacsora hűlt helyén
nem közös nevetés terem,
hogy ezt elfeledtétek mindketten.

Ha a szexből, elfogy az áhítat
és magadra figyelsz már csak.
S a nagy sóhaj után, csók helyett,
rögtön cigarettáért nyúl kezed.
Ha a közösből – önös lesz
s eluralkodik az enyém
a korábbi mienk helyén,
a szeretném-ből – akarom lesz.
S féltékenység tombol a féltés helyén.
S már észreveszed a ráncokat is,
az imádott kedves hamvas bőrén.

Hát lépj tovább, ne töprengj
ki – hol – s miért,
elmúlt! Volt! – megmenteni,
nincs is már remény.

Share
Posted on vasárnap, június 23rd, 2013 at 13:11. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply