Kováts Péter Voltál

Elszürkült a vágy, álmokból alkotott képe.

Kihunyt a tűz, parázs sem maradt belőle.

Nem jajdul már dallam, hogy elérjen Téged,

Gyűrt párnámról eltűnt mára már a képed.

 

Nem keresem már görcsös akarattal,

A helyeket, hol vártalak színes áhítattal.

Elhomályosult tündér lényed fénye,

Belesimultam a Nélküled-létbe.

 

Gúnyosan néz rám távolból az arcod,

Mondtad: sírig szeretsz majd!

Hát feladtad a harcot?

Harcot? – nos, meglehet, de tudd!

A szerelemhez Téged én teremtettelek.

Én szőttem beléd az ábrándok selymét

Kiszínezve lényed múlandó fényét.

Az érzékiség buján szép ruháit

Képzeletem aggatta fel rád,

Belőlem fakadt e színesen szép világ.

 

Most elteszem mindezt

Mint értékes festményt,

Tarka emlékházam

Legféltettebb kincsét.

Share
Posted on vasárnap, január 27th, 2013 at 11:25. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. You can leave a response, or trackback from your own site.

Leave a Reply